Sokan, sokféleképpen próbálják feldolgozni magukban a gyerekkorban elsínylődött gyötrődéseiket. Van, aki eszik. Van, aki iszik. Van, aki beszél róla, és van, aki nem. Van, aki kisírja magát, és van, aki lelke legmélyére temeti a fájdalmat. És van olyan is, aki mély depresszióba esik. Hogy a nő melyik? Nos, az bizonyos, hogy eszik, hisz jó színben van. És nem iszik. Nem sír, de nem is beszél  az érzéseiről. A mély depresszió nem írná le pontosan, és az egyfolytában marcangoló fájdalmas öntudat sem jellemző rá. Talán a feledés? A temetés? Megeshet.
Sosem volt mögötte, sem mellette szerető család. Ezért megélt, ahogy megélt. Leginkább csak túlélt mindeddig. Négy éve azonban New Yorkban él. Megismerkedett sok emberrel, ennél fogva ismerősökre és új érzelmekre tett szert. A nyelvet jól kitanulta és beilleszkedett a tőle telhető leglehetségesebb módon. A munkájára nincs panasz, sem a vörös szobában, sem azon kívül.
Jellemét tekintve elég koordinálatlan. Manipulatív, nem bánja, ha úgy alakul ahogy ő szeretné. Makacs és sokszor meggondolatlan, ha arról van szó, hogy döntést hozzon. Büszke és erős személyiség. Nem ő lesz az, aki megsajnál. Teljesen más módszerekkel érné el, hogy jobb kedvre derülj. Ahogy abban is biztos lehetsz, hogy nem fog szerelmes üzenetekkel bombázni. Ennél érettebb. A rózsaszín lázgőzös rémálom gyerekeknek való...

Plusz infók:

Valahol két fél mosoly között találkozott össze tekintetük. Cserepesre száradt ajkait nedvesre nyalta eközben, pillantását ennek ellenére nem vonta le a férfiről. Leginkább azért, mert nem akarta. Pimaszul kacérkodott vele annak ellenére, hogy a pult másik oldalán sorakoztak más, különböző igényekkel betévedt alakok. Ő mégis a sorok között haladó főnökét sasolta, akinek minden rezdülése üzente, amit már szinte anélkül halott a fejében, hogy különösebb erőfeszítésébe telt volna rágondolnia. 'Hagyd ezt abba.'
Önmaga határait mikor és hol húzta meg? Mindenki rendelkezett határokkal, amiket logikus módon vagy nem szabadott, vagy nem tudott átlépni, vagy nem akart, mindenesetre azért léteztek, hogy az emberek ne bolonduljanak meg.
Talán idő közben valóban maga mögött hagyta ezt a vonalat. Nem törődve annak fontosságával, egyszerűen csak átlépett fölötte, ahogy mindig is tette. Mert Hela így gondolkodott és cselekedett az életével kapcsolatosan, azt tette, amit akart és úgy, ahogy ő azt jónak érezte és látta. Ezt a vonalat, a határt, amit jobb helyeken akár gátlásként is emlegethetnének, ő egyszerűen csak átszakította és megfeledkezett róla.
Nem kergetett álmokat ennek ellenére, mert azokat többségében nem tudták elérni a tulajdonosaik; az igazán nagyokat nem, neki pedig nem volt szüksége a gyengék eledelére, a reményre, hiszen a céljaiért addig küzdött, míg ki nem pipálhatta őket a listájáról. És mivel a vágyott személy ujján már ott világított annak karikája, és hősszerelmesen vállalta és nyilatkozott is annak jelentéséről, soha egyszer sem fordult meg a nő fejében, hogy a férfi majd meggondolja magát és úgy dönt, hogy elhagyja a boldog életét, a házukat, a feleségével együtt felépített utópisztikus melankóliát. Elvégre mit adhatott volna neki Hela ahhoz a bizonyossághoz képest? Megfeszült igyekvést egy jobb életre. Talán kalandokat, de érezte, és tudta ő is, hogy ez csak addig tarthatna talán, amíg a férfi igent nem mond.
Ennek ellenére a raktárban véletlenszerű összetalálkozásaik, vagy az irodában eltöltött perceik során a nő egyszer sem tudta volna megállni, hogy legalább ne ragadta volna meg a lehetőségét annak, hogy megpróbálja elcsábítani. A férfi ha bele is simult volna egy érintésbe, mindig a karikájával törődött inkább. Hela pedig egy idő után már nem ábrándozgatott arról, hogy ez változni fog, vagy hogy ez nem az, aminek már az elején sejtette. Elfogadta, és a maga kellemetlen kényelmével élte tovább a mindennapokat a férfi keze alatt, hiszen neki dolgozott.
Ahogy telt és múlt az idő, többet már nem engedte a hátsó ajtóhoz, sem a vörös szobába. A többi lánnyal végeztette ezt a munkát, és alig adódott alkalom rá, hogy Hela plusz juttatáshoz férhessen, ezt pedig egyszer és mindenkorra tisztázniuk kellett egymással. Ha a tiéd nem, úgy a másé sem?
Kettejük között olyan kötelék alakult ki, amivel egy házas ember nem élhet együtt. Talán emiatt, talán azért, mert Hela gyengítette őt a boldogsága bizonyosságában, végül úgy döntött - átpasszolja a lányt.

Amikor az utolsó poharak törölgetésébe feledkezve próbálta megértetni az állandó törzsvendégükkel, hogy valószínűleg annak szerelmi bánata alaptalan, mert a lány - akiről minden éjjel beszél - nem is ismeri őt, akkor megérezte tarkóján a szúrást. Akkor és ott, abban a pillanatban baljós előérzete támadt. És ahogy válla fölött hátrapillantott, meglátta a főnökét, hogyan, miféle elégedettségnek álcázott, mégis jól láthatóan gyötrelmes pillantással mered őrá. Egy fájdalmas győzelem?
A nő nem mozdult, amíg egyértelműen ki nem mondták a nevét. (A pultban álló lányét, merthogy saját nevet sosem használt.) Miközben elköszönt Jacktől, úgy lépkedett be a férfi irodájába, hogy most először semmi mást nem érzett, csak keserűséget és talán félt is. Legbelül. Mint kiderült, nem jogtalanul.
A férfi beletúrt barna tincseibe, fáradt sóhajjal, féloldalasan telepedve fel az asztalra végül. Ő pedig a terem másik végéből nézett rá, azzal a pillantásával, amivel már előre kimondta, hogy tudja, mi fog következni.
És be is jött. A férfi felvázolta, hogy egy órán belül Helának esélye nyílik megismerkednie az új főnökével.
Soha sem gondolt bele, nem is érezte máskor, hogy a szívnek lehet hangja, de mintha akkor és ott megrepedt volna szilánkjaira és beletört volna abba a percbe. Ó, nem! Nem egy kislány szíve, s nem egy szerelmes hősnőé! Helának nem voltak ilyen ambíciói. Az fájt a számára, hogy miután beleidomult az elfogadás halmazába, még ennek ellenére sem volt képes a munkavállalójaként megtartani őt. Hát ekkora veszélyt jelent rá nézve?
- Hetek óta nem környékeztelek meg. És most, hogy feladtam, elküldesz? - hangja hisztérikus, hiszen oka van rá, hogy értetlenül álljon a férfi döntése előtt.
- Ne nehezítsd meg. - kérik még tőle?! Ezek után?
- Inkább könnyítsem meg azzal, hogy máris összepakolok? - szemöldökei felfutnak homloka közepéig, de el nem mozdul. Egyelőre.
- Elit hely, jó fizetéssel. Nem lesz panaszod rá. - minden szó úgy hagyja el a férfi száját, mintha közben körmét feszegetnék.
A nő arcán járomcsontja alatt horpad a bőre, a nyakán inai megfeszülnek, ahogy levegőt küld a tüdejébe - és ezzel a sóhajjal rátámaszt a szívére is. Vagy arra, ami megmaradt belőle.
- Megkönnyítem. - bólint pár pillanat habozás után. S habár szavak nem hagyják el az ajkaikat, szemeikkel társalognak. A nő arcára kiül az elfogadása, mert ő tudja, mikor kell feladni egy csatát. Mikor értelmetlen. Hiába igazságtalan - az egész élete erről szól. Feladják őt. A családja is megtette. Ebben nevelkedett, ugyan, miért kellene rácsodálkoznia arra, hogy egy karikához ő kevés?!
- Én csak... - ellöki magát az asztaltól, hogy közelebb léphessen a nőhöz. Ő sem tudja pontosan mit mondjon, vagy tegyen. A kezei megállnak a levegőben, mintha meg szeretné érinteni a nőt, végül csak leesnek karjai a törzse mellé. Mellkasa megzuhan, amikor Caitlyn beszól, hogy egy úr keresi őt.
Hela pedig csak érzelmektől mentes pillantással mered maga elé, ahogy a férfi megkerülve őt, ki lép és elhagyja az irodát. Ahogy megbirkózik a benne dúló háborúval és makacssággal az értetlenség pillére alatt, előre lép. A főnök asztalára pakolt képet veszi a kezébe, amin ő és a kedves neje együtt mosolyognak a lencsevégbe.


Amikor arra kéri munkatársa, hogy fáradjon hátra az egyik bordó fotelban ücsörgőalakhoz, megrezzen a gyomra. Inge szétgombolva mellkasán, nyakkendője lezserül lóg a nyakára terítve. Küllemre is durvább a jelenleginél, hát még éhes, mohó és lakmározó pillantása. Hela azonban nem ijedős fajta, munkája során sok tahóval kellett megvívnia sajátos küzdelmeit, éppen ezért, nem most fog elkezdeni siránkozni. A hivatásából adódóan nincs oka panaszkodni ilyen okból kifolyólag. Mégis a szétfolyt, sötét szembogaraival éhező arctól megilletődik, ahogy végül megállva előtte - akár egy húspiacon! - várakozik.
Nem telik bele sok időbe, hogy leültesse maga mellé és végül kimondja az ítéletet, miszerint; nagyon is kell neki a nő.
Kettejük kapcsolata pedig érezhetően más. Sokkal több feszültséggel és energiával, mint az előbbi. Annak szelídsége nem érezhető közöttük, felváltotta azt a sziporkázó elemi erő.
- Ennek a váltásnak pár hete.

A személyiségének köszönhetően könnyedén beilleszkedett. A munka ugyanaz, a vendégek újak és még ismeretlenek. Ő pedig élvezi, hogy itt lehet, hogy dolgozhat, hiába gondol vissza az előzőre, nincs értelme olyan szekér után futni, aminek tömve a férőhelye.
Aztán egyébként is, felbukkant egy új vendég, akinek jelenléte és személyisége minden alkalommal magára hívja a nő figyelmét.
Ugye maradsz a vendégem?