- Hol a magnézium por? - Nyitom ki a szekrényt, ahol mindig ott van a doboz s most nem találom. Belekúszik a látómezőmbe egy fehér, nagyobb méretű, kerek doboz.
- Á, kösz - elveszem, majd a szőnyeghez tartok.
- A kesztyűm - máris forgok vissza, mert azt meg a tetejére pakoltam a szekrénynek.
- Minden megvan, kezdhetjük? - Lorenzo hangja a hátam mögül hallatszik, felkapom a kesztyűket is, inkább az kell.
- Még szép - azzal elkapom mindkét korlátot és igyekszem felhúzni magam, miután a lábaimat kiigazítottam a kerekesszékből.
Megtartani magam jóval könnyebb lenne, ha nem akadályozna hátam bal oldalát átszelő sérülést körbeölelő kötés. Még tegnapelőtt is felszakadt, tegnap megúsztam. De nem csúsztathatjuk a rehabot, mert akkor elvesztem azt, hogy járhassak, azt pedig nem fogom hagyni.

Voltam már rizikós kiküldetéseken, s voltam elég rossz bőrben hazahozva, hogy kaparjam össze magam. Voltam már úgy is rizikós küldetéseken, hogy nagyon kevés múlt azon, ennyi legyen abból, hogy nekik dolgozom. Igen, a szokásos. Túllépni majdnem azt a  határt, amivel parancsot szegek. Már többször kaptam rá figyelmeztetést.
Két napja már őrök sincsenek, miután aláírtam a papírokat. Legszívesebben széttéptem volna, de az mindennek a végét jelentette volna. Enyhítő körülmények helyett végül egészen más lett a képlet, miután nem csak a nyomozás, hanem más események is az előnyömre hajtották a vizet. Hiába nyertem, mégsem gondolom azt, hogy ennek így kellett volna végződnie.
A rémálmokon és a pánikrohamokon azonban ez sem segített. Még sosem volt eddig ennyire intenzív, s nem segített az sem, hogy az érzelmekkel nem tudtam mit kezdeni, nem tudtam hova tenni. Sokkal jobban örültem volna annak is, ha a sebek szimpla sérülésekből lettek volna.

Nem akartam senkit sem látni, s ez most fordul elő először velem. Amilyen állapotban vagyok, nem akarom, hogy lássák. Se a kerekesszéket, se a béna lábaim, amit hiába érzékelek, semmit sem akar mozdulni. A sérüléseket a törzsemen, s még sosem döbbentett le az a tekintet, ami visszanézett rám a tükörben. Össze is törtem, tovább gyűjtve a sérüléseket, de legalább nem raktak fel másikat. S nem csak katonai, de eléggé elit kórház, ahová nem véletlenül hoztak, általában itt szoktam kikötni, már csak a családi vállalkozás miatt is. Egyszerre véd és őriz.


- Megvan, megvan! - Nem, nem akarom, hogy hozzám érjen Lorenzo, s nem a fájdalom miatt. Több oka van és ez engem is összezavar. Támaszkodom a korlátnak, kifeszített karral, hogy magam alá húzzam a lábam, ami nem megy, miért menne, mikor interferencia van? Felemelem a testem, ettől szakadtam szét tegnapelőtt, Lorenzo megmondtamja nem jutott el hozzám, én meg csak inkább csak eldőltem, mert elvesztettem a kontrolt a hirtelen jövő, áramütésszerű gyengeségtől. Elkapott, de inkább hagyott volna, nem akartam, hogy hozzám érjen.
- Hogy lehetsz ennyire fafejű? Tegnapelőtt is ettől szakadtál szét.
Nem, direkt úgy teszek, mintha nem hallanám.
- Megmutatom megint, hogy húzd vissza magad alá a lábaid, oké?
Ezt már nagy nehezen meghallom, elégedetlenül fújom ki a levegőt.
- Akkor mutasd gyorsan.

Isa válaszára adott reakcióm eléggé egyértelmű volt, ő pedig nem értette, miért nem akarom, hogy Ella bejöjjön. Főleg, mikor elárulta azt is, hogy már látott, azalatt a pár nap alatt, míg kómában fetrengetem. Teljesen kiakadtam, főleg, miután valamennyire ki tudtam nyitni a szemem, hogy lássam, hogyan festek kívülről, s voltam annyira magamnál, hogy mindent fel is fogjak. Azonnal kitiltattam mindenkit, még a nővéremet, még akkor is, hogy ő volt az, az őrnagyon kívül, aki látott ilyen állapotban, sőt, biztos vagyok benne, az őrnagy látott abban az állapotban, ahogy rám találtak. Nem, senki se lásson így, nem akarom.
Nem azért, ahogy kinézek, valójában. Amik ott történtek azután, hogy érzékeltem a szúrást a derekamnál, hogy utána ne érezzem a lábam, s ki is üssön az anyag. Az orvosok tudják, milyen sérülések hogyan keletkeznek. Előttük nem tudtam ezeket elhallgatni. Mindenki más előtt azonban azt akartam az első perctől fogva, hogy magamhoz tértem, hogy ne tudjon, vagy ha tud róla, akkor hallgasson. Közéjük tartozott a nővérem és az őrnagy, a csapatunkkal együtt, akik elhoztak. S a kihallgatásokon sem beszéltem róluk, ezzel szépen gyanúra adva okot, s csak az őrnagy és nővérem hosszas rábeszélése után bólintottam arra, hogy engedem az orvosi jelentések mellé a saját, eléggé rövid, tömör beszámolómat. Nem akartam visszaolvasni sem, csak aláírtam. Nem magamért tettem. Az indok, hogy ezzel a csapatra is rossz fényt vethetek és a nyomozás is a nem megfelelő eredményt hozza ki, hatottak. Ezen kívül viszont semmit és senkinek.

Csendes közönnyel hallgattam az őrnagyot. Az előttem súlyos koloncként fetrengő dosszié lehúzott, már a látványától is. A nyomozás sokkal jobb eredményt hozott, mint mikor vádat emeltek ellenem. Mikor nyugodt magabiztossággal kijelentettem, hogy hát persze, nekik nincs annyi gógyijuk, hogy az adott pillanatban átlássák az egészet, ezért sem nekik adnám az enter gombok nyomogatásának lehetőségét, most először láttam kikelni magából. Ami abban nyilvánult meg, hogy felemelte a dossziét és jól visszabaszta az asztalra. A dosszié értem van, ő harcolta ki, hogy ez legyen megoldásnak, ha már eljátszottam a lehetőségeket. Pedig a nyomozás és a hatásai mindannak, amit tettem, engem igazolnak, mégis képesek azon rugózni, hogy az utasítások ellenére tettem olyat, ami már túlmegy a szabálysértésen, parancsmegtagadáson.
Kaptam öt perc gondolkodási időt, ami voltaképpen semmi, én viszont igenis kihasználtam. Mint ahogy az őrnagy figyelő tekintettel követte, ahogy minden lapot szignózok és írok alá, ahol kell. Nem, egyáltalán nem vágytam katonai állományba vonulni, kézzel- lábbal ellene, mindig. Elég volt a rendőrségen hallgatni az őrmestert a nevemmel együtt és hajbókolni (nem) a felettesek előtt. Az egységnél is megmaradtam, átirányítottak a katonai oldalához, így maradhatok ugyanott, mint közvetítő. Nem voltam oda a boldogságtól.

Fekete pólótrikóra váltottam át a rehab alatt, hiába tiltakozott Lorenzo, mondván, ha felszakad a seb, nem látni majd és késő is lehet. Nem érdekelt. A fekete edzőnadrág is ugyanezen okokból volt, ráadásként jobban elnyelt mindent a látszatból, ha nem úgy állt a lábam, ahogy kellene.
Megvan, amit Lorenzo mutat és segít, s ahogy megvan, a halk, de nagyon határozott köszönömre azonnal ellépett tőlem. Nem, nem akarok érintést.
Akkor is végigszenvedem azt a rohadt korlátot, még akkor is, ha már három kézzel tovább ugrás után már megint a fülemben dobol a szívem és legszívesebben tőből levágnám a lábaim, de legyenek szívesek már haladni, venni az adást, ne jelezzenek már vissza transfer errorral. Csak azt veszem észre, hogy Lorenzo árnyéka megáll a mozdulatban, s az ajtó felé fordul.
Felnézek.

Ó, nem, dehogyis történik az, hogy elgyengül a karom és pofára esek, attól keményebb vagyok. De hogy belül egyszerre fagyok le, semmisülök meg és akarom éppen az ellenkezőjét, amit mondok, eléggé vészjóslóan morgó hanggal, abban biztos vagyok.
- Menj ki!
Nem, nem akarom, hogy bárki így lásson, pláne ő nem! Elég volt az a tudat, hogy tudtam, itt volt, látott, míg kómában voltam.
- Azt mondtam, menj! Ki! Mindenki menjen ki!
Nem megy az üvöltés, mert teljes erőmből azon vagyok, azon kívül, hogy ne rogyjak össze, hogy... ne rogyjak össze.
Érzem, hogy kezd vörösödni az arcom, ami sokkal inkább a szégyené.
- És hogy ülsz bele a kerekesszékbe? Repülsz? - Lorenzo humora töretlen. És  megsemmisítő.
- Menjetek már ki! - Csukom be a szemeim. Legyek már egyedül, inkább visszakúszom a földön fekve a rohadt székbe, de nem akarom, ezt így nem!
- Felőlem. Ha repülni akarsz, akkor már itt sem vagyok - von vállat könnyedén Lorenzó, s az önkitessékelése közben egy széles mosollyal biccent Ella felé, majd távozik.

Megy tartani magam, míg kitessékeli magát Lorenzo. Ám Ella... Ella egy tapodtat sem megy. Becsukom szemeim, s leszegem állam, hátha segít a feszültségen, ami bennem van.
Nem akarom, hogy így lásson. Egyáltalán nem. Pedig egyben nagyon szeretném átölelni, érezni az illatát, a bőrét. De nem lehet. Nem akarom, hogy érezze a kötést, a sérüléseket, és azt sem, hogy mindezt lássa.
- Nem, nem tudom. Vagyis de. Megkértem, hogy senki se jöjjön be. Neked hogyhogy sikerült mégis? - még meg tartani magam, de már nem sokáig fog menni, nem csak a hátam, de a vállam és a csuklóm is jelez, ahogy tartom felfelé a testem, hogy lógjon a lábam. Legszívesebben hisztérikusan felröhögnék ezen a nyomorult látványon.
- Menj ki, Ella. Nem akarom, hogy így láss - örülnöm kéne, tudom, és örülök is, mert...
Eszembe jut a lift, beharapom az alsó ajkaim, s inkább megfordulok, ami elég nehezen megy, most, hogy már kezdenek égni az izmaim a fájdalomtól, hiába lett még inkább az, hogy az egész munkát a felsőtestem végzi a gyakorlatok során.
Már az is megszégyenít, hogy látja, amint a korlátról lógva nem akarnak mozogni a lábaim. Remélem, mire a kerekesszékbe el tudok jutni, addigra kimegy.
Ami kis híján sikerül, azonban a szék túl messze van és a kezem is megadja magát, így éppen a szőnyeg széle érkezek. Annyit még sikerül elérnem, hogy a lábaim egyenesek maradjanak, elkerülve, hogy törjenek, vagy ficamodjanak.
Nem csak az izmaim, de a képem is ég. Nem hallom, hogy kopogna a cipője.
- Menj már ki! - Nem, nem akarom, hogy lássa, amint kúszok a rohadt szék felé. - Kérlek...