- Mi van veled? Te tényleg be akarsz jutni abba a börtönbe, csakhogy beszélgess egy sorozatgyilkossal? Ittál vagy drogoztál? Mindkettő?
Ezt vágta fejemhez a könyvkiadó tulajdonos, amikor elmondtam neki, hogy még akár a Rikers börtönszigetre is elmennék. Nem vagyok újságíró, sem riporter. Én csak írni szeretek. Igaz történeteket. Nemcsak börtönben lévők sztorijait kedvelem, hanem bárki másét. Egy orvos történetét is leírom. Vagy egy világháborút átélő veteránnal is leülök akármikor.
Borzasztó, pszichopata jelleggel megáldott embernek tűnhetek ezek miatt, főként azért, mert mások nyomorúságát, szomorú és borzalmas időket átélő időszakait akarom leírni,  megírni. Én ugyanúgy olvasom mások kegyetlen írásait szerkesztőként. Romantikus, horror, sci-fi és bármi egyéb könyv szerzőjét lehetne mindennek titulálni, átkozottul ravasztól kezdve a kivénhedt nagyvárosi klisé-íróig.

- Azt hittem, hogy nem tudsz normális és kedves lenni. Annyira kiállhatatlan, kibírhatatlan és idegesítő voltál, hogy sosem vettem észre, mi lakozik benned.
Ezt alig fél éve a volt férjem mondta, miután már vagy három-négy éve nem beszéltünk, és egy véletlennek köszönhetően ismét találkoztunk. Öt perces őszinteségi rohama lehetett. Most sem voltam másabb, talán kicsit aranyosabban szóltam hozzá, meg az a rózsaszínes-lilás karkötő biztosan hipnotikus volt. Jólesett, hogy ilyesmit is hallhattam. Házasságunk alatt vele nem voltam seggfej, szóval nem értem, hogy miért ekkor jött rá arra. Mindegy... Nem vagyok hízelgő ember, és én sem szeretem, ha valaki ócska trükkel igyekszik a bizalmamba és lelkembe férkőzni, kihasználni.

Általánosan ismert tények, információk:
- mindkét szülője belgyógyász-szakorvos volt, közös praxist vittek
- sosem szerzett jogosítványt, ezért taxival és metróval jár munkába és mindenhová
- állatvédő, macskaszerető-kutyaimádó
- saját kézzel, tollal papírra vagy írógépen ír mindent, hiába van laptopja (azt csak internetes böngészésre használja)
- két évig volt házas
- szereti: a Guns n' Roses-t, Stephen King-et, sajtot, a nyarat
- utálja: a kaktuszt, a telet, bohócokat, light kólát
- nincs ismert betegsége, allergiája
- állatorvos és balerina akart lenni kislányként



2019. október 14.

A könyvkiadónál épp felújítás történik, ezért kissé labirintusra hasonlít a bejutás egészen a folyosóig, ahol az én kis elrekesztett irodarészem található. Nem jöttem be ma korán, mert igazából bealudtam, késő éjszakába nyúlt el az esti programom, egy barátnőm elrángatott az egyik bárba, ahol kicsit nagyon eleresztettük magunkat... Érzem is a másnaposság gyötrő fájdalmait.
A mini irodámba besiettem, ahhoz képest, hogy október és borús idő van, én előkotortam egy fehér keretes napszemüveget otthon, amit vagy húsz-huszonkét éve viseltem utoljára. Megtaláltam, előtte sokat keresgéltem. Fáradtan ülök le a bőrüléses, kényelmes forgószékbe. Hajamat hátratűzöm a napszemüveggel, mert az nagyon menő. Mondjuk nem pont munka közben, de ma alig vannak rajtam kívül bent, legalábbis nem nagyon láttam senkit. Már vagy két fejfájásra való gyógyszeren vagyok túl. Na, ja, de nem használt. A lábaimat felraktam az íróasztalra, kezembe vettem a tegnap óta itt heverő kéziratot. Már belelapoztam tegnap délután, azonban siettem haza, aztán most lesz időm, meg utána szerkesztői énemet előkotorni valahonnan. Nem nagyon van energiám semmire sem. Csokit se bírom megenni, amit otthon bedobtam a válltáskámba. Az pedig nálam nem fordul elő soha, hogy ne tudnék elmajszolni bármilyen édességet.
- Audra, keresnek téged, az őr szólt nekem is imént - fülsüketítő volt Stella hangja, de csak a másnaposság miatt érzem ezt.
Mire kérdezhettem volna bármit is, elsuhant a látóteremből. No, nem baj, azt hiszem, amúgy sem akartam ezzel a kis plázacicával dumálgatni. Nem vagyok oda érte, de talán már érzi kedvességem. Épp csak el akartam indulni, lazán és nem feszélyezve, amikor az ajtófélfánál belefutottam a biztonsági őrünkbe, Mitch-be, aki mögött megpillantottam valaki mást is. Mitch is rettentő magas a maga százkilencvenöt centijével, de a mögötte álló sem sokkal alacsonyabb. Egyszer csak kikukucskált az őr háta mögül... Az ex-férjem, Jeremy.
- Ms. Solloway, elnézést a zavarásért, de jött Önhöz valaki - az őr nem tudhatta, hogy én ismerem az illetőt. - Ismerik egymást? Egyedül hagyhatom vele? - az egymásra nézésből leesett neki az, hogy a válasz erre az igen, és arra is bólintottam, hogy nem lesz probléma, ezután visszament a portára Mitch.
- Szia... Hosszú éjszakád volt? - gondolom, eléggé szarul festhettem, ha ezzel kezdte.
- Á, csak fejfájás. Migrén. Frontérzékenység. Tudhatnád, hogy szokott lenni ilyesmim is. Nem kell túlgondolni. Amúgy, miért is kerestél meg? - nem láttam vagy három, talán közel négy éve őt.
- Körülbelül négy hónapja költöztem vissza Washington D.C.-ből, rájöttem, hogy jobb szeretek itt dolgozni - nocsak, valóra váltotta egy álmát, vágyát, karrierista maradt. - Újra kampánymenedzser vagyok, nem volt nekem való a sajtófőnöki poszt - ha még tovább beszél ilyenről, beragasztom a száját valamivel. - Igazából nemcsak téged kerestelek meg, hanem főnöködet, hogy ezt a kéziratot átadjam nektek, egy politikus írta, ki szeretné adni életrajzi könyvként - egy aktatáskát nyitott ki, de rögtön be is csukta.
- Aha, a főnök irodája a másik oldalon van, szerintem bent van. Először mindenképp vele beszélj - a fejfájásom teszi velem, hogy ilyen tisztelettel és kedvességgel beszélek vele. - Ha, most megbocsátasz, dolgom van - nagyjából őszinte voltam vele.
- Jó, jó. Később még találkozunk - hurrá, jipiájé, és a többi ilyen szócska, ha kiment, előhalásztam egy újabb darab gyógyszert, de lehet jobban esne egy újabb pohár Martini.


2020. március 4.

Az e-mail fiókomat megnyitom, temérdek üzenet vár rám, de az, amelyiknél nincs a sürgős címszó írva, azt egyelőre ignorálom. Végigfutottam párat, amikor a szemem elé került egy számomra fontos levél. Egy régi ismerős tartozott nekem ennyivel, pláne, hogy befolyásos ember, akinek van ügyész és bíró haverja. Ez nekem nagyon jó dolog. Kihasználtam a lehetőséget, mert ez kissé könnyebb útja annak, mintha én próbálkoznék bármit elérni. Az meg, hogy én mire készülök, ahhoz nem elegendő holmi ismerkedés valahol, valakivel.
"Tisztelt, Audra Solloway! Nagyon érdekesnek találtam azt, amit írt, épp ezért elindítottam egy kérvényezést, amit nagy valószínűséggel elfogadnak, azonban mindenféle jogi problémát el kell kerülnünk, ezért biztosan beletelik két hétbe a folyamat. Értesíteni fogom, ha lesz valami hírem erről. További szép napot kívánok, hamarosan választ kap!"
Először csak bepróbálkoztam, de most már azért bizakodó is vagyok azzal szemben, hogy talán sikeresen fog végződni. Nem oltom el a remény tüzét magamban, pont azért, mert nagyon pozitívan állok hozzá. Kissé elszomorodnék, ha nem tudnám ezt elérni.
Úgy két évvel ezelőttig csak rövid novellákat és írásokat tettem közzé nevemben, azonban alig két éve felkértek, hogy nem lennék -e a szerzője egy megtörtént esetből készült könyvnek, én először nem rajongtam ezért, azonban pár óra kutatás, nyomozás, beszélgetés egy veteránnal elindított bennem. Zömével előbb mindig hosszas munka előz meg egy könyvet, én ezt nagyon megszerettem... Amikor a legújabb ötletemet elmeséltem főnöknek, azt hiszem, az ő szíve sokkal gyorsabban vert. Az idegességtől. Az én ötletem komolyan kiverte a biztosítékot nála.
Beszélgetni akarok valakivel a halálsorról. Vagy valakivel, aki szuper védett zárkába van bezárva. Könyvet akarok írni, de csak olyasmiről, ami igaz sztorit rejt magában. Szeretném látni, hallani, végigborzongani azt az órácskát, amit ott lehetek maximum. Többször is bejárnék, mert egy alkalom nem lenne elég. Néhány gyilkos, sorozatgyilkos nevét is beleírtam az üzenetembe, mert már utánaolvastam párnak. Remélem, a nyárra már lesz egy félkész kézirat, vagy teljes is.


2020. május 8.

...