Semmirekellő ír hülyegyerek. Dublinban született és nevelkedett, majd pár ottani simlis ügyet követően végül New Yorkban kötött ki, de nem az az érdekes benne, hogy miért. Sajátosan nyers alak, ám összességében gazfickósan megnyerő. Ha kell, hízeleg, ha kell, levesz a lábadról a kíméletlen őszinteségével, ha meg úgy alakul, a másodperc tört része alatt a legjobb barátodból a legnagyobb ellenségeddé válik. Összességében tehát elmondható, hogy Morrigan kevésbé különbözik az olyan kétes városi alakoktól, akiktől jobb távol maradni, nem fog nagy meglepetéseket okozni, legfeljebb néha csak szomorúbb, mint hinnéd, de az a csendes melankólia, amit ő lényének meghatározó részeként tart számon a legutolsó dolog, amiről emlékezni fogsz rá. Többet iszik, mint kéne, többet drogozik, mint kéne, több pénzt költ, mint ami van neki, többet melózik, mint amit ép idegekkel még el lehet bírni, kevesebb dolgot mond ki, mint ami a fejében jár, többet mond ki, mint amit mások még meghallgatnának tőle.
De komolyan, rá mertél kérdezni, hogy pontosan mit dolgozik?
Vagy, hogy a csajának mitől lett monoklija?
Hozzá mersz szólni?
És hozzá akarsz szólni?


Akkor már úgy három hónapja félre kúrtam, és Jackie, na, Jackie igazából nem volt hülye csaj. Persze, hogy észrevette. Aztán meg Jackie valahol mégis csak hülye volt, mert ezt elkezdte szóvá tenni: ordítottunk egymással vacsora után (a vacsora: elvitelre vett gyorskaja a tévé előtt, a kanapé alattunk zsírfoltos, mert folyton leesszük, a tévében valami esti talk show megy, engem halálra untat, Jackie pedig orrhangon nevet a műsoron, miközben rágyújt egy cigarettára), ordított az anyjával is (heti kétszer felhívta, hogy elmondja, hogy ő tette pokollá az életét, mert ha ő nem lett volna, nem kötött volna ki mellettem), ordított a szomszédokkal, a szomszédok pedig az állandó zaj miatt velem, mire általában csak a középső ujjamat feltartva elrobogtam a lépcsőházban, mert éppen valami dolgom volt.
De akkorra már három hónapja félre kúrtam, és végül is, azt hiszem, bennem volt, hogy elhagyom Jackie-t, de a harmadik hónapban a nő, akivel félre kúrtam, egy ponton sírva felhívott, hogy azonnal találkozzunk. Tudod, sötétedés körül, kinn zuhogott az eső, én meg leléptem otthonról Jackie szokásos ordítozásai elől, hogy azzal a nővel találkozzak, aki miatt végül is ordítozott velem. Simán lehet, hogy nem is így történt, csak azért emlékezek rá ilyen filmszerűen, mert a sok talk showtól idő közben elrohadt az agyam. Mindegy.
Valami sarki étteremben találkoztam a nővel, ahol olcsó, igaziamerika-ízű műanyag cuccokat lehet zabálni. A pirított hagymakarikák, sült krumpli, hamburger, epres shake és fekete kávé fölött sírva elmondta, hogy elege van az életéből, hogy maga mögött fog hagyni mindent, és otthagyta a férjét, és azt hitte, hogy arra vesz majd rá, hogy lépjek le a városból vele, de – két korty shake között – rájött, hogy sokkal jobban érezné magát, ha inkább most elbúcsúzna tőlem, szóval ezt is tette.
Ott ültem, és azt hiszem, összetört a szívem, de egy szót se szóltam, csak felálltam és kisétáltam az ajtón, és ennyi volt. Ha van egy kis eszem, ezen a ponton hazamegyek, kiverem a házból Jackie-t, aztán felhívom a nőt, hogy én is elbúcsúzzak tőle, és ha ezek után nem loccsantom ki az agyamat egy golyóval, még talán lehetett volna boldog életem, de az első utam mégis egy tetováló szalonba vezetett, ahol a szívem fölé varrattam Jackie nevét.


Vincent nagyjából ezzel egyidőben kapott rá teljesen a kokainra, a baj csak az volt, hogy általában nem volt pénze rendes kokaint venni. Mindig valami szarral felcsapott anyagot cipelt magával, amiből, ha felszívtál egy csíkot, menetrendszerűen rád szakadt pár másodperc, amíg nem voltál egészen biztos benne, hogy stroke-ot fogsz-e kapni, vagy egy jó tripet, de a dolog a végén mindig jóra hozta ki magát. Olyannyira jóra, hogy Vincent szar kokainjától kicsivel később én is rákaptam arra, hogy… hát, tudod.
Napokon át be voltunk tépve, és minden csodálatos volt, és világmegváltó terveket szőttünk, történetesen arról, hogy hogyan tudnánk sokkal több pénzt keresni, hogy aztán még több kokaint vehessünk. Ebben a gondolatfolyamatban már nem tudom, hogy lyukadtunk ki arra, hogy megnyissuk a Purgatóriumot. Egyszerű sunyi kis szórakozó hely volt, csak sokkal többet költöttünk neonfényekre, mint mondjuk takarítókra, ez pedig a vécéknél később komoly problémákat okozott, de ki az a hülye, aki a Purgatóriumba hugyozni megy a vécékbe, érted, nem? A hely a Glory Hole-jairól volt híres, és a shot akcióiról, a jó csajokról, akik imádták, hogy ők A Helynek a Jó Csajai, szóval egy ponton túl csak tömegesen elkezdtek feltűnni, mert mindig úgy megilletődhettek, ha végül itt kúrta meg őket valaki. Aztán, mikor a takarításról már tényleg nagyon megfeledkeztünk, az emberek már nem is vették a fáradtságot, hogy elmenjenek a mosdókig, ha fel akartak szívni egy csíkot. A zene mindig jó volt, a kedvem mindig nagyon jó volt, Vincent kedve is mindig nagyon jó volt, aztán az egész elbaszódott, mert ahhoz, hogy a Purgatóriumot megnyissuk, Jackie-től kellett kölcsön kérjünk, és miután a Purgatórium megnyitott, nem sokkal később szétmentem Jackie-vel.
Nem, egyébként még nem ezzel volt a gond. Négy-öt éven át minden második este berúgtam Jackie-vel a Purgatóriumban. Egyszer behúztam egy srácnak, akit magával hozott, egyszer meg ő mozdult rá arra a nőre, akit fél év ismeretség után el akartam venni. Nem voltunk együtt, de egy idő után valahogy szabotáltuk a másikat, ha teljesen tovább akart volna lépni. Nem volt ebben semmi, meg mindketten inkább az üzletre koncentráltunk – meg én néha sokkal inkább a kokainra –, szóval, nem is tudom, négy-öt év alatt, a szakításunkat követően, legfeljebb, ha hét olyan alkalom volt, hogy egymás mellett ébredtünk. De én mindig mást akartam, ő nem tudott elviselni engem, de valahogy sehol, senki mellett nem volt helyünk, aztán ettől még nem volt közünk egymáshoz sem.

Egy nap pedig felálltam Vincent mellől az asztaltól, és valahogy beütött, hogy nincs is igazán már olyan jó kedvem. Többet kezdtem inni, kevesebbet aludtam, talán még fogytam is, amitől viszont úgy éreztem, mint aki csúcsformában van, és elkezdtem mindenféle idegen nőket kúrni. A dolog egyáltalán nem a hódításról szólt, meg a győzelem utáni diadalmas szexről, tudod, azokra a nőkre hajtottam, akiknek ugyanolyan mindegy volt, hogy épp ki dugja meg őket, mint amennyire nekem volt mindegy, hogy épp kit dugok meg. Csak egykedvűen ültünk, faszságokat beszéltünk egymásnak arról, hogy kit hogyan vert anno az apja, és mi nyomja a lelkét újabban, és az egésztől semmi nem lett könnyebb, és a szex után sem éreztük magunkat sehogy, és akkor sem éreztem magamat sehogy, mikor hajnalban azt hallgattam, hogyan lépnek le tőlem.
Egyetlen lány nevére sem emlékszem.

Vincent meg észrevette, hogy újabban rossz kedvem van, és hogy felvidítson, bemutatott valami nagybácsikájának, a nagybácsikájának pedig volt egy visszautasíthatatlan ajánlata, de hogy ezt a visszautasíthatatlan ajánlatot meghallgathassam, két gorilla előbb tetőtől talpig végigmotozott. Ezután vettem egy fegyvert, de annyira beparáztam, hogy később végül is megszabadultam tőle. A nagybácsika (később kiderült, nem vérrokon) pedig valahogy az értésemre adta, hogy összességében csak illemből kérdezi meg, hogy lenne-e kedvem neki dolgozni. Később rájöttem, hogy Vincent már azelőtt megegyezett vele a bőrömben, hogy bemutatott volna neki. Még később rájöttem, hogyha Vincent nem egyezett volna meg a bőrömben a nagybácsikával, akkor Vincent elég nagy bajba került volna.
Végül is kiszállhattam volna, bármikor kiszállhattam volna, és hagytak volna elsétálni, de ha megtettem volna, Vincent kurva nagy bajba került volna. Ha viszont Vincent akarná abbahagyni, akkor arra én is rábasznék, a nagybácsi Vincentet nem engedi kiszállni, de ha Vincent ki akarna szállni, akkor mindenkit, aki alatta van, el kéne hallgattatni. Ez akkor Jackie-t, engem és még pár srácot érintett volna, és egyikünk sem értette pontosan, hogy mekkora dologba szálltunk be Vincentnek hála, de a nagybácsinak hála sokkal olcsóbban sokkal jobb kokainon tudtunk pörögni, ez a tény pedig elhomályosított minden más tényt.

És ahogy minden este hülyére téptem magamat, és annyit ittam, hogy attól meg kellett volna már döglenem, és remegő kézzel olykor csak bámultam magamat a visszapillantó tükrömben, és a pisztolyra gondoltam, amit két héten át a kesztyűtartóban vittem mindenhova, mielőtt visszavittem volna a boltba (persze, stílusosabb lett volna a Hudsonba dobni, de mégis csak háromszáz dolcsiról van szó), eközben pedig csak el akartam fordítani a kulcsot, és beletaposni a gázpedálba, és meg sem állni a nevadai sivatag közepéig, ahol aztán szereztem volna egy kis kunyhót, és soha az életben nem álltam volna szóba senkivel, ehelyett meg egy újabb teljesen üres csaj ült be mellém az anyós ülésre, és egy szót sem szóltunk egymáshoz, amíg felértünk a lakásomra, ott meg aztán egymásnak estünk, aztán pedig…
…egyszer egyikük elkezdett Jackie-ről pofázni, hogy ismeri őt, és mennyire ki nem állhatja azt a ribancot (mire ordítozni kezdtem vele, és a csaj csak sírva elrohant)
…egy másik egyszer a kezei közé vette az arcomat, és szóról szóra a képembe mondta, hogy végül is mi a bajom az apámmal, én pedig megragadtam a haját a tarkójánál, de úgy, hogy felsikított a fájdalomtól, és a képéhez egészen közel hajoltam, és azt mondtam, hogyha még egy szót szól, ki fogom nyírni
…egy harmadik pedig, a picsába is, nem csinált igazából semmit, csak amikor felértünk a lakásra, Vincent felhívott, hogy mondjon valami rossz hírt, én pedig, miután kinyomtam, behúztam háromszor a lánynak, miután megkérdezte, hogy minden rendben van-e (nem, bébi, semmi sincs rendben)
De egyetlen lány nevére sem emlékszem.

Jackie viszont mindet megjegyezte, és ezután a harmadik után lépett le végleg.
Lelépett és vitte a pénzét, ami akkor még nem tűnt túl nagy bajnak, mert a nagybácsi pénzével úgy volt, hogy vinni tudnánk tovább a boltot, de hamar kiderült az is, hogy Vincent sokkal rosszabb telefonhívást kapott, mint amit nekem továbbadott. A nagybácsi valahova eltűnt (az ilyen fickók mindig gyorsan fel- meg eltűnnek, nem?), a pénzünket (talán úgy két nap alatt) feléltük, és… hát, nem olyan bonyolult és kiszámíthatatlan matek.
Estéről estére ültünk a Purgatórium VIP szekciójában – érted, mekkora gyökérség, még VIP szekciónk is volt – és próbáltuk elfelejteni, hogy ez a szar kupac Jackie pénze nélkül hamarosan összeomlik, mi pedig épp a kupac alján álltunk, várva, hogy az egész a nyakunkba szakadjon.
Mindig jóval zárás előtt hazakeveredtem, rosszul lettem, ha egyedül kellett otthon ülnöm, egy ízben szétvertem valakit egy sikátorban, de fizettem neki érte.
(Egy ízben szétvertem valakit egy sikátorban, mert nem fizetett nekem.)


Aztán jött Billie.
New York hemzseg a megmentésre váró kislányoktól, és a Purgatórium az utolsó hely, ahol megmentésre kéne várniuk a megmentésre váró kislányoknak (közelgő csőd ide vagy oda, több kokain van azon a helyen, mint háztartási por), és leültem mellé, hogy ezt elmondjam neki is, és megkérdeztem, hány éves, ő meg hazudott, én meg nem hittem el, ő meg futni akart, én meg nem engedtem, ő pedig valahogy ott maradt.
Pedig, Billie, kedves, a Purgatórium tényleg az utolsó hely kéne legyen, ahol a megmentésre kellett volna várnod, és tudod, Billie, ezt mind el is mondtam volna neked már ott a legelején, ahelyett, hogy végül inkább megmentselek, csak egyszer az életben hagynod kellett volna, hogy a mondanivalóm végére érjek.


Billie aztán hazajött velem, és néha csak figyeltem, ahogy sír, aztán teltek a hónapok, és elkezdtem azt figyelni, ahogy miattam sír, aztán teltek az évek, és elkezdtem élvezni, ahogy miattam sír, aztán…

A Purgatóriumból végül azelőtt kiszálltam, hogy vége lett volna, mikor Vincent nagybácsija visszatért, és tett egy újabb visszautasíthatatlan ajánlatot.
Nem hagytam el többé nappal a házat, ritkán találkoztam ugyanazzal az emberrel kétszer, és valószínűleg sokkal nagyobb szükségem lett volna egy kurva fegyverre, mint előtte bármikor, de megszoktam nélküle, és egy idő után megfigyeltem, hogy azok a kölykök, akik mindig a legkeményebbnek tűnnek, pont ezért rettegnek tőlem, mert ha nincs szükségem pisztolyra, akkor mégis mit tudhatok, hogy mégis be merek sétálni hozzájuk.

Elvitelre vett gyorskaja a tévé előtt, a kanapé alattunk zsírfoltos, mert folyton leesszük, a tévében valami esti talk show megy, Billie-t halálra untatja, én pedig orrhangon nevetek a műsoron, miközben rágyújtok egy cigarettára.
Egy kicsit mind a kettőnknek elege van abból, hogy mennyi időt töltünk együtt, de amint kilép a házból, szabályosan megőrülök attól, hogy hol lehet, amíg vissza nem ér. Ha visszaér, csak zavar. Felesel, untat, fáraszt, idegesítő, teljesen hülye és elégedetlen. Ha nincs velem, átkozott minden másodperc. Hálátlan, okoskodó, fontoskodó és… és egészen olyan, mint én.
Néha elgondolkodom azon, milyen sok idő eltelt, miután először találkoztunk addig, hogy először megdugjam, aztán eszembe jut, hogy mindez összesen három napba tellett, ami három nap alatt végig a lakásomon volt, miután lelépett otthonról. Valószínűleg tudatában voltam annak, hogy mennyire nem normális ez így, de nem volt hova menjen, nem is volt hová küldjem, egy ponton túl pedig egyszerűen csak nem érdekelt, hogy ki mit gondol, mert jó érzés volt vele lefeküdni, és jó érzés volt az is, hogy mellettem kelt minden reggel. Jó volt, ahogy végig hallgatott, bassza meg, jó érzés volt hallgatni őt, és a zavart mosolyát nézni, ahogy próbáltam valami jót tenni vele, és néha csak elkiabáltam volna magam az utcán, hogy emberek, emberek, menjetek, és tegyetek valamit jót Billie Parkerrel, mert kibaszott jól fog esni a lelketeknek, és Billie Parker kibaszottul rá van szorulva, hogy végre valaki valami jót tegyen vele.
Billie adott valami rég várt stabilitást az életemnek, én meg… nem is tudom, valahogy szükségem lett rá, hogy működni tudjak mindenhol máshol.
Ha egy lépéssel távolabb állt tőlem, én kettővel közelebb hozzá. Ha valamiért haragudott, nem tágítottam, amíg meg nem bocsátott. Ha valamiért én haragudtam rá, a világért nem tudtam megbocsátani neki. Egy idő után rájöttem, hogy már nem fáj nekem, ha sírni látom, ha összetörve látom, ha teljesen üresnek látom, ha vérezni látom, nem fáj, mert amíg ezt teszi, addig is rám figyel, addig is én töltöm ki a gondolatait, és csak azért, mert nem tudok, nem fogok neki megbocsátani, még elvárom, hogy bocsánatot kérjen. Van ennek értelme? Igazából, azt hiszem, megőrülhettem. Vagy mindig is őrült voltam, nem tudom. De Billie mellett végre jól éreztem magam, aztán megszerettem, aztán az érzést szerettem meg, ahogy szeretem őt és jól érzem magam mellette, aztán meg úgy döntöttem, hogy semmi nem számít, amíg szerethetem és jól érezhetem magam mellette. Semmi – még ő sem. És nem fáj, ha sírni látom, ha összetörve látom, ha teljesen üresnek látom, ha vérezni látom. Nem fáj. Nem is annyira fáj. De neked sem, Billie, ugye?