Ha tudnék, szágoldoznék felé a kocsival, most egyelőre az  is megfelel, hogy időben bevágódtam a négykerekűbe, a csomagtartóban a saját cuccommal, ami bőven elég (vagyis kevés) egy táskának.
Ismerkedés gyanánt Adaleidetől már többször kértem alkalmat, hogy találkozzunk. Ha most egyben lehúznánk pár napot egymás mellett, azt még én sem bírnám ki. Pedig amúgy semmi bajom nincs, ha nővendéggel, baráttal töltöm a napjaim a yachtomon. Ez most mégis más. Ami hiányzik, hát persze, hogy a buli a csajokkal! Azt is benne volt a fogadalomban, hogy a jegyesség után felejtős lesz a téma, és azt hiszem, eléggé könnyelmű kijelentés volt tőlem. Az alatt a pár találkozás alatt néhány dolgot kipuhatoltam tőle, a főkomornyik meg egy telefonnal s egy kapott emaillel elrendezte a többit az utazáshoz, lévén, alaposan kifaggatta az ottani személyzet vezetőjét, mi a kedvence, allergiás rá és még sorolhatnám, jegyesem.
Leparkolok a kocsival a ház bejárata előtt, s nekidőlök a kocsinak, a ház bejáratához fordulva. Most nincs kedvem bemenni, s hivatkozhatok arra, hogy a kihajózás, ugyebár. Tudok én is.
- Szia! Van csomagod? - Nem tudom, akar-e puszit. Ez így azért egészen más, mintha spontán bukkantunk volna egymásra, akkor már törleszkednék, mert tudok nagymacska is lenni, nem csak cápa.
És amit legfőképpen reméltem, nem tengeribeteg. Akkor elég sok közös programnak lőttek, bár, nem tudom még, hogy bánjam-e. Majd kiderül.
Ha van csomagja, berakom neki hátulra, a csomagtartóba, majd kinyitom számára a kocsiajtót, hogy helyet foglalhasson az anyós ülésen.
- Mehetünk? - Vágódok be laza mozdulattal a kormány mögé, s már hajtok is kifelé. Nem, továbbra sem vágyok bájcsevejre a szüleivel. Ha itthon vannak egyáltalán.
- Sikerült már megszokni itt? - Kérdeztem tőle az egyik alkalommal, mikor érkezett vissza. S hogy mennyi ideje volt távol.
S amit még nem tudok leplezni, s nem is akarok, az az, hogy nagyon is jól néz ki. Ezt azért köszi sors!

Adaleide&Alexander

"Come a little closer, then you'll see"

Az ablakból figyelem, ahogy Alexander begurul a ház elé a kocsijával. Vagyis hát figyelem, ahogy egy kocsi begurul, és utána Alexander kiszáll belőle, mert egyébként maximum szín alapján tudom beazonosítani a kocsikat, ritka az, amit megjegyzek, hogy na az ezé vagy azé. Az enyém meggypiros metálfényű, egyedileg kevert árnyalat, bárhol felismerem, még ha nem is gyakran használom. Még nem is itthon laktam, mikor kaptam, akkor vettek fel az egyetemre... Itthon vagy sofőrrel, vagy taxival járok, ha pedig muszáj vezetnem, hát apa valamelyik masszívabb kocsijával. Tolatóradarral és önparkoló rendszerrel, köszöntem. Felkapom a táskát, amit összekészítettem, aztán... visszadobom a mobilom az ágyra. Anthony napok óta üzenget, és próbál felhívni, nekem meg nincs szívem letiltani. De magam mellett sem akarom tudni ezt az egészet, ahogy próbálok megismerkedni a leendő férjemmel, szóval... a telefon, és vele Anthony itthon marad.
Bekiabálok a szalonba, hogy elmentem, aztán szinte szaladok is kifelé, eszükbe ne jusson kijönni elintegetni, mint valami tízévest. Kezdenek az idegeimre menni mostanság, a hazaköltözés utáni boldog időszaknak vége, már elegem volt a velük lakásból. – Szia! Igen, egy kicsi. Nem beszéltük, meddig maradunk, meg hát még ha szép időt is mondtak, odakint bármi lehet... – nyújtom felé a csomagom, ahogy ő is érte nyúl. Csak egy hosszúnadrág, zokni, zárt cipő, és egy kapucnis pulcsi van benne. Rajtam meg olyasmi, amit máskor is hordok, ha ilyen hajós programra megyek, egy rövidnadrág, meg egy lenge blúz. Sokáig gondolkodtam, mennyire adjam elő elegánsban, de végül arra jutottam, hogy ha az ismerkedés a cél, akkor nem kéne egyből mű megjelenéssel indítani. Szabadidőmben szeretem a lazább ruhákat, bár ő még nem igazán láthatott ilyesmiben. Napos időt mondtak, szóval remélem, hogy az is lesz. Beülök a kocsiba, mikor kinyitja előttem az ajtót, aztán a nyakamat nyújtogatva a bejáratot lesem. Igen, ott is van, mire beül Alexander is, már látom anyát kilépni. – Igen, gyerünk, hacsak nem akarsz bájcsevegni anyával. Kérlek ne akarj – mondom, még mindig arrafelé nézve.
Mikor kigördülünk a ház elől, elfészkelődök kicsit az ülésben, bekötöm magam, megnyugszom kicsit. Ami ironikus, tekintve hogy eddig meg pont emiatt az egész miatt voltam ideges. Most is az vagyok. – Megszokni, megelégelni, így ebben a sorrendben. Tizenéves korom óta nem töltöttem ennyi időt egyhuzamban itthon – felelek a kérdésére őszintén. Lehetnék ennél őszintébb is, mondjuk elmondhatnám, mennyit veszekszünk azon, hogy a jelek szerint két éve szervezik az esküvőmet, csak épp nekem nem szóltak róla, de... ez nem igazán tartozik rá, azt hiszem. Még nem? Vagy egyáltalán nem. Majd eldől idővel. – Még nem is kérdeztem te merre laksz – nézek rá kérdőn. Idősebb, mint én, bár pontosan még mindig nem tudom, hogy mennyivel, valószínűleg már nem a családi házban lakik. Nekem sem kéne. Tényleg, tényleg nem.

Meg kell hagyni, ismét csinos. Átveszem tőle a csomagot és berakom hátulra. Még sofőr sincs, csak én. Nem fog leesni semmilyen gyűrű a kezemről, ha pakolni, vagy vezetni kell.
- Akkor tessék mosolyogni és integetni - indítom be a motort, mintha nem vettem volna hirtelen észre a kedves leendő anyóst, majd csak akkor, ópárrdón, mikor már elindul a kocsi és tekerném a kormányt. Mosoly, meglepettség, öröm, integetés... elhúzás.
Már az úton vagyunk, mikor bekötöm magam fél kézzel.
- A bentalkásos képzés örömei. Egyszóval elmondhatom, nagyszerűen. Főleg, ha már elköltözhetnél - somolygok, felteszem a napszemüveget, nincs kedvem belevakulni a véletlenül szembeforduló Nappal.
- Hol szeretnéd? - Van pár ház s lakás, ami úgy a családé, hogy én használom. - Akár be is költözhetnél az egyikbe, senki nem zargatna - nincs bajom a szüleimmel, de ennyi évesen nem vágyom velük egy légtérben rontani a levegőt. Hamar napvilágra kerültek volna romlott tulajdonságaim.
- Ha gondolod, megmutathatom őket, vagy áthoz a titkárom egy kötegnyi fotót, aztán választol. Vagy ő visz el téged.
A felső rétegnek is vannak előnyei, például olyan saját kikötő, ahová be lehet állni hajóval. Pláne, ha az embernek a családa yachtokkal és hajókkal foglalkozik.
Beállok a gyár magánparkolójába, ahonnan már látni pár, kikötött állapotban lévő yachtot.
- Hogy szeretnéd? Legyen személyzet? Szeretném, ha te is kikapcsolódnál. - A személyzet diszkrét, de ezt mondanom sem kell, megszokott, esetünkben. Ha úgy dönt, nem árt, akkor a nagyobbik yachthoz irányítom magunkat, odaadva a kocsikulcsot a személyzet egyik tagjának, aki majd elrendezi a holmikat a csomagtartóból.
- Mikor voltál utoljára hajón? - A nagy luxusyachtokat nem kedvelem, még ha gyártunk is belőle jó párat, s a karbantartása is a mi feladatunk. Éppen úgy, mint egynémely katonainál. Az utóbbiért nem lelkesedem. Hátsó védésnek viszont kitűnő álca, szemet hunynak így pár dolog felett.

Adaleide&Alexander

"Come a little closer, then you'll see"

Arra, hogy mosolyogjak és integessek, csak hümmögök egy sort, és nem, nem mosolygok és integetek. Egyrészt már elköszöntem tőlük, szóval mi a fenének jött ki, nem vagyok óvodás, akit játszórandira kell vinni, másrészt meg épp eléggé feszült a viszonyunk pillanatnyilag ahhoz, hogy ne jópofizzak. Mármint a szüleimnek és nekem, Alexander és én... egész jól elvagyunk, azt hiszem. Próbálok nem befeszülni mellette, legalábbis. – Valahogy úgy. Az első pár hét, hónap még jó volt, de mostanra eléggé lekopott a cukormáz – sóhajtok fel. Azt már inkább meg sem említem, hogy leginkább az eljegyzés random bejelentése miatt, mert nem akarom, hogy azt higgye, ő tehet róla Mert nem. Mondjuk nem tűnik annak az önostorozó fajtának, szóval valószínűleg nem venné magára. Mégis, az illem.
Kérdőn ránézek, mikor az érdeklődésemre, hogy merre lakik, csak visszakérdez, hol szeretném, hogy lakjon. Hogy mi? Aztán még megtoldja, amitől kikerekedik a szemem. A végére meg hitetlenkedve fel is nevetek, mert nem tudom, mi mást tehetnék. Ja, hogy ez neki így megy? – Zsigerből erre most rávágnám, hogy felvágós, de úgy sejtem, ez neked csak úgy jön – jegyzem meg fejcsóválva. – És köszönöm, de tekintve hogy az esküvő után úgyis össze kell költöznünk, ha jól tudom, nem sok értelmét látom erre a pár hónapra berendezkedni valahol máshol. Pláne hogy az esküvőszervezés miatt úgyis folyton haza kéne rohangálnom. – Pár napja találkoztam az esküvőszervezőnkkel, és már így is több mindent a nyakamba zúdított hirtelen, mint amennyire késznek éreztem magam. Nem azért, a rendezvényszervezés meg sem kottyan, elvégre tantárgy volt már középiskolás koromban, de azt hiszem, csak akkor esett le, hogy igen, neki kell állnom megtervezni az esküvőm. Egy lényegében vadidegennel.
Érdeklődve nézek szét, ahogy leparkol, ezen a városrészen még nem igazán jártam, innen New Yorkból még nem is sűrűn hajóztam ki, mindig inkább repültünk valahová, és onnan. Állítólag itt horrorisztikus áron lehet hajókat horgonyoztatni csak. Alexander felé fordulok, ahogy megkérdezi, szeretnék-e személyzetet, és pár pillanatra elgondolkodom, hogy azt mondom, legyünk inkább kettesben, de aztán rájövök, hogy akkor neki nem igazán lenne kikapcsolódás a dolog. Plusz... nem bánom, ha nem vagyunk teljesen kettesben. – Lehet személyzet, persze – bólintok hát rá, aztán megyek, amerre irányít, mert amúgy fogalmam sincs, a több hajó közül melyiket fogjuk használni. – Tavaly nem, mert a szakmai gyakorlatom töltöttem Londonban, de előtte két hétre kibéreltünk egy 47 méteres Benettit és körbejártuk Balit. Életem egyik legjobb nyaralása – felelek a kérdésére, ahogy a hajóra lépünk, a tekintetemmel körbejárva a yachtot. Köszönök a személyzetnek, rájuk mosolygok, de különösebben nem igyekszem kontaktot felvenni velük, nem azért vannak itt. – Nem kérdezem, hogy te mikor, mert ha jól értem, ez az egyik hobbid. Vitorlázni is szoktál?

Csak vigyorogni tudok azon, hogy miként válaszol arra, amit kommentáltam. Az integetésembe belefér, mint mosolykísérő, az, hogy mennyire kinevetés, azt az évek gyakorlata nagyon szépen takarja.
- Ó, véget ért az időszak eleji mézes hetek - bólintok. - Azért csak távol voltál tőlük, és teljesen más így.
A nevetésre értetlenül és várakozva mosolyodom el, rá is pillantok vezetés közben. Aztán csücsörítek elgondolkodva és bólintok.
- Ebben nőttem fel, s sokkal kényelmesebb, mintha szállodákban szállnék meg, idegen ágyneműkkel s nem sorolom - igen, vannak igényeim, ha már van pénze rá a családnak és én is megdolgozok érte. Mert nem csak az aranyifjak életét élem, hanem orrvérzésig dolgozom. Golfozással például. S arról még nem mondtam semmit, hogy Adaleide apja is felkeresett már, hogy ideje az üzleti részekről beszélni. Nagyot markoló típus vagyok, s tudok egyszerre több széken is ülni, de átvenni majd egy teljesen eltérő típusú cég vezetését, még nekem is kihívás.
Francos esküvő. Az eljegyzés is bőven elég volt, hát még az esküvő. Nem nekem kell vele bajlódnom, de nem hiszem, hogy a mellettem ülő rajong, hogy egy olyan esküvőt kell megszerveznie, amihez nincs kedve.
- Ahogy jónak látod. Mondanám, hogy ha szeretnéd, akkor veled tartok ebben. De ha már máshogy nem, szeretném, ha az a te napod lenne, legalább ebben - férfiként bizonyos részen a könnyebbik végénél jutott nekem ez a házasság, még ha a nagy első pillantás az kuka. Túl fogom tenni rajta, nem ő tehet róla, igazából senki sem.
Türelmesen várakozom, míg gondolkodik, sosem voltam egy sürgetős fajta.
- Rendben - bólintok.
A nagyobb yacht felé vesszük az irányt, ahol egyszere lehetünk külön a személyzettől, amúgy sem zavarnának, ugyanakkor kiszolgálás is meglesz.
- A Benettik nagyon jók. Kapnak tőlünk alkatrészeket és csak elégedett vagyok a minőségükkel. A Superyachtjainkkal mégsem tudnak versenyezni - húzódik elégedett mosolyra a szám. A Christensent még az őseim alapították, kiválva egy angol hajógyártó familiából, inkább idejöttek.
- Jó lehetett - a trópusok is vonzanak, de az északi fjordoknál érzem elememben magam.
A köszöntést viszonzom a személyzettől, barátságosan, aztán hagyom őket működni. Az uticélt amúgy is megadtam, a kapitány meg érti a dolgát.
- Az életem. Hogyne! - Felelem teljes természeteséggel, s a felső térbe tartunk. - A sós víz, a szél, az az én otthonom - bajnokságokat is nyertem, de azt is inkább hobbiból.
- Vitorláztál már? Vagy bármi sport?
A yacht lassan készülődik a kikötő elhagyására, mire felérünk. Frissítők, gyümölcsök, és odakészített pezsgő is van.
- Inni valamit? - Ha kér, töltök a számára, amit kér, én viszont a szőlőből veszek el egy fürtöt és dobom le magam az egyik ülő alkalmatosságra, élvezve a sós levegőt és a szelet.
- Milyen volt Anglia? Mennyi évet is voltál kint? Hármat? Négyet?
Felhúzom az egyik lábam, úgy fordulok felé, s felkönyökölök a támlára, hogy még kényelmesebb legyen. A víz az én otthonom és ezt látni is.

Adaleide&Alexander

"Come a little closer, then you'll see"

- Mézes hetek... Találó kifejezés. – Drága szüleim még nem igazán fogták fel, hogy időközben felnőttem. Persze, nem teljesen, nem érzem magam annyira felnőttnek, de így huszonkét évesen talán már annak számítok. Éppen férjhez készülnek adni, akkor kezeljenek is úgy, mint egy felnőttet, ez a minimum. Szerintük nem, szóval... duzzogok. Nem túl felnőttes, tudom. De ha ennyire futja? – És nincs egy hely, amit úgy az otthonodnak hívnál? Vagy mind az? – kérdezek rá, mert érdekelne, ez hogy működik. Hol vannak a ruhái? Meg oké, nem idegen az ágynemű, de csak nincs mindben személyzet, aki felhúzza neki mindig frissen. Vagy de? Nem lenne költséghatékony. Vagy neki mindegy? Sok kérdés pörög most hirtelen ezzel kapcsolatban a fejemben. – Jelen pillanatban nem úgy érzem, hogy sok beleszólásom lenne. Megvan az időpont, a helyszín, a cégek, amik díszíteni, szállítani, ételt szervírozni fognak... Még a menyasszonyi ruhám is készül már. Ne érts félre, nem panaszkodom, bízom anyám ízlésében, a helyszín gyönyörű, a beszállítók a legkapósabbak, a ruhámat a kedvenc olasz tervezőm csapata csinálja. Csak... még nehéz a sajátomnak érezni – vonom meg kicsit a vállam. Nem ezek a legnagyobb problémák az életben. Még csak nem is ezek a legnagyobb problémák az én életemben. Igazából annyira nem is tartozik Alexanderre, játszanom kéne a boldog menyasszonyt, bár az azt hiszem, már az első négyszemközti beszélgetésünkkel elszállt. Nem mintha vele lenne bajom, csak... Csak.
A hajón aztán már kevésbé kényes témákról beszélünk, amit nem bánok. Ezek nyugodtabbak. – Lehetséges, bevallom, eddig nem igazán ismerkedtem meg közelebbről a családotok termékeivel. Pláne mert nem is tudtam, hogy kéne. De ez, amin vagyunk gyönyörű darab, az biztos – simítok végig a kezem alatt futó korláton, ahogy felfelé lépcsőzünk. – Igen? Ennyi erővel csodálkozom, hogy nem egy jachton élsz – jegyzem meg kicsit viccelődve, de kicsit mégsem. Nem is lenne olyan furcsa. – Egyedül nem vágnék bele, ahhoz nem tudok annyit, de vitorláztam már másokkal, igen. Ismerem a kifejezéseket, mikor húzzam be a fejem, merre dőljek, ha mondják, ilyenek. Mondhatni nem vagyok útban egy vitorláson – felelek mosolyogva a kérdésére. Mikor pár éve nyáron Maddie-éknél töltöttem a nyárból egy hónapot, az apja gondoskodott róla, hogy tudjam kezelni a vitorlást. Nem indulok neki, ha rajtam múlik, de szép emlékeim vannak róla. – Sportokban gyakorlatilag mindenevő vagyok, régebben a díjugratást vittem komolyabban olyan... tizenhat éves koromig – teszem még hozzá, ahogy eszembe jut, ezt is kérdezte.
Odafent aztán figyelem, ahogy a személyzet kihajózni készül, és egy köszönömmel elutasítom, mikor Alexander itallal kínál. Egyelőre még... akklimatizálódom, hogy mozog alattam a talaj. Nem vagyok rosszul, szerencsére ilyen problémám nincs, de kell egy kis idő, míg megszokom az érzést. – Hmm... Kilenc tanévet. Már az általánost sem itt fejeztem be. Anglia... Nem tudom. Én szerettem. Szeretem. Eleinte nehéz volt ott egyedül, mostanra nehéz az ott szerzett barátok nélkül itt. Kicsit úgy érzem, egyik helyre sem tartozom igazán – osztom meg vele, ha már így kérdezte. Bár lehet, hogy csak udvariassági kérdés volt. Nem tudom. Még mindig nem igazán vagyok benne biztos, mit is vár tőlem, hogyan viselkedjek vele. Felé fordulok, hogy ne az arcomba fújjon az elinduláskor feltámadó szél. Összehúzom magamon a vékony kis kardigánom, aztán úgy döntök, inkább leülök mellé, ott úgy tűnik, szélcsend van.

- Az biztos - mindenhol van ilyen. S magam meg szeretem fenntartani ezt az állapotot... mások felé. Had higgyék, hogy ennyire kedves és segítőkész vagyok. Valójában báránybőrbe bújt farkas. Már csak azért sem lakom a szülőkkel, mert egymás idegeire mennénk, az egónkkal. Öljék csak egymást, én meg majd elnézem. Távolról.
- Szinte egyfolytában úton vagyok, de ha lehet mondani, hogy az otthonom, akkor az a hajóm - ott pihenem ki a legjobban magam. Főleg, hogy senki sincs körülöttem. Pedig nem vagyok egy zárkózott típus.
Némán hallgatom a válaszát, és annyira nem lep meg.
- A szüleid is jó alaposak. És szeretnek meglepni. És hol marad a te élvezeted? Hogy te hogyan szeretnéd a nagy napodat ünnepelni? Ha már nem ahhoz mész hozzá, akit mondjuk te választottál - a helyében azért odacserdítenék, de hát az én vagyok és még akkor is kedvesen mosolyognék és maga lennék a bűbáj.
- Akkor vedd úgy, mint egy feladatot. Kevésbé.... szar? - emelem fel a kezem kicsit a kormányról. Reméltem, hogy legalább ebben tobzódhat. Na, ezért fogunk elköltözni olyan helyre, hogy kedvük se szottyanjon csak úgy átruccanni.
- Mondanám, hogy felesleges. Ha nem akarsz foglalkozni vele, nem kell, arra ott vannak mások. És most már majd a tiéd is lesz. - Minden előnyével s hátrányával.
A feleségnek is fontos a család vagyonának építése, másként. Nem fogom elvárni, hogy értsen ehhez, de majd ő dönti el, mihez kezd.
- Az ám - simítom meg a korlátot, majd a következő kérdésre az egyik hajóra mutatok.
- Arról az otthonról beszéltem - tengeri medvének csúfolnak, amit nem tudom, mennyire jó, de nem foglalkozom vele. Szeretek rajta lenni.
- Ha szeretnél, lehetőség megvan rá, ha nem, az is teljesen jó - én aztán nem fogok erőltetni semmit, korántsem lustaságból. Van, akinek nem jön be a vizi életmód, akkor meg kár erőltetni. Az a maradék kedve is elinal, ami addig volt.
- Mmm - hümmentek elismerően. - Van lovad? Ha szeretnél lovakat, vissza ne tartsd magad - ha ez fogná vissza, ami, remélem, nem így van.
Nem kér semmit, így a szőlővel ismerkedem.
A kilencre azért nézek nagyot. Valójában nem is ez a hazája, ha úgy veszem. És erre jön haza? Nebasszamár...
- Nem kell róluk lemondanod. Hiszen bármikor odareppenhetsz. S van ott is házunk - amit, ha tudtam volna, hogy ő lesz a leendőbelim, kihasználtam volna. De nem véletlenül nem mondták el.
- Nem vagy ezzel egyedül, s megértelek - hogy egyik helyen sem érzi már úgy odatartozónak.
- Szeretném, ha minél kevesebb csavar lenne neked ebben. Nem hajócsavarra értem - mosolyodom el röviden. - Fontosak a barátok - akik, a változással vagy lekopnak, vagy megmaradnak, ebbe igazából még ő sem szólhat bele. Nem mindenki mellett tartunk ki életünk végéig a haverságban, így aztán nem is ragaszkodom annyira hozzájuk. De ha neki fontos, ámen!
Nézem, ahogy összehúzza magán a kardigánt, de nem szólok. Elég nagy már, hogy megoldja.
- És hol lesz szépséges mézeshetünk? - Mert erről sem tudok semmit, másképpen leszek szenvedő alanya ennek az egésznek.

Adaleide&Alexander

"Come a little closer, then you'll see"

- Hmm... passzol egy hajógyár-tulajdonos család tagjához  – mosolyodom el, ahogy rájövök, hogy tényleg, milyen... odaillő. Én mondjuk nem laknék például repülőn, de igazából hajón sem, legyenek bármennyire mindennel felszerelve már manapság. Szeretem a talajt magam alatt, köszönöm szépen. Nincs bajom időszakos kiruccanásokkal, de tényleg nem tudom magam elképzelni, amint hajón élek. Sminkelni egy rémálom lehet. – Hogy ők választanak nekem férjet, szerintük természetes. Hogy szervezik az esküvőt, szerintük segítség. Hogyan veszekszel valakivel, aki nem érti, hogy te nem azt szeretnéd, ami szerinte neked a legjobb? – teszem fel a költői kérdést, és nem igazán várom, hogy választ tud adni rá. A szüleim szeretnek, tudom. Ugyanakkor talán hibát követtek el azzal, hogy elküldtek máshová iskolába, és nem a szemük előtt nőttem fel, mert így épp eleget láttam ahhoz, hogy tudjam, ennek manapság már nem így kéne mennie. Hogy lehet máshogy is. Hogy igazából máshogy a normális, akármit mondanak. – Nem szeretném az esküvőmet feladatként megélni – biggyesztem le a szám, és igen, duzzogok ezen is. Nem akarom úgy érezni magam az esküvőmön, mint az eljegyzésünkön. Nem akarom azon kapni magam, hogy ott állok a tökéletes ruhában, a tökéletes díszletek között, a megfelelő férfi mellett, és nem érzek semmit az egészből, mert semmi nem miattam van úgy, ahogyan. Szóval harcolni fogok az esküvőmért, a józanész keretein belül. Ha már meg kell tennem, úgy lesz, ahogy én akarom. – Eljöhetnél velem tortát kóstolni. Anya csak és kizárólag a Vörös Bársony tortát hajlandó megenni, mióta az eszemet tudom, de ki van zárva, hogy én azt akarjam esküvői tortának. Szóval ha te is Vörös Bársony párti vagy, talán mégse gyere – viccelődöm. Nem tudom, hogy azt remélem, hogy eljön, vagy azt remélem, hogy nem jön. Még mindig nem igazán tudom, mit kezdjek vele.
- Marketingben utazom, úgy nagy általánosságban érdekelnek a cégek, csak eddig inkább a repülőgép ipar volt fókuszban. Egyébként pedig elég érdekesen tudnék melletted megjelenni bármilyen rendezvényen, ha fogalmam sem lenne róla, mivel foglalkozik a családod – mutatok rá. Úgy neveltek, hogy tisztában kell lennem az ilyenekkel. Szóval tisztában is leszek, amint lecsengett nálam az első sokk. Érdeklődve figyelem a hajót, amire mutat, mint otthonára, és nem, továbbra sem tudom elképzelni, hogy nekem ilyen otthonom legyen. Szeretem a... falakat. Mármint a rendeseket. – Á... és hogyhogy nem azzal hajózunk ki? Vagy az nem ilyen utakra való? – kérdezek rá. A lovas téma számomra kicsit érzékeny, így inkább nem mennék bele. – Mióta abbahagytam a díjugratást, már nincs lovam, itt soha nem is volt. Nincs elég időm foglalkozni vele, csak azért, hogy legyen, nem veszek. Eljárok viszont egy lovardába, mikor arra vágyom. – Mióta ma találkoztunk, már felajánlott több lakást is, illetve lóvételre buzdít. Gazdagok vagyunk, tudom, hogy simán megteheti, én is megtehetném, ugyanakkor... nem teszem meg. Egyáltalán nem szokásom a fogamhoz verni a garast, de nagyobb tételekkel nem is szoktam így dobálózni. Talán kéne, míg még apa bankszámlájának fáj, csak hogy érezze a törődést.
És tessék, most pedig már repkedésre buzdít. Miénk az egyik jelentős amerikai légitársaság, valahogy mégsem kezelem ilyen természetesen a kontinensek közötti repkedést. Talán ha férfinak születek, és ezért másképp nevelnek, nekem is természetes lenne. Anya nem repül apa nélkül. Én sem repülök anélkül, hogy apa jóvá ne hagyná. Tudom, látom rajta, hogy Alexandernek ez furcsa, akárhányszor feljön ilyesmi téma, és azt hiszem, ez valami, amit sosem fog megérteni. Mint ahogy én is nehezen dolgozom fel, hogy neki minden annyira pofonegyszerűnek tűnik. – Eddig még nem jutottam oda, hogy megtegyem. Az eljegyzésen itt voltak, az jó volt. Az esküvőre is jönnek. Utána majd... meglátjuk, hogy lesz – felelem végül egyszerűen. Munka mellett a hétköznapokon való repkedés kizárva, hétvégén meg mostantól esküvőszervezés megy ezerrel. Aztán feljön a nászút kérdése... amiről valamiért bevillan a nászéjszaka, ami... hát... Felkelek, és szerzek magamnak egy banánt, addig meg kilábalok a zavaromból. – Nem tudom, ez történetesen valami, amit ránk bíznak. Pontosabban rád, gondolom. Valami hajós? Lehetőleg meleg helyen – vetem fel, ha már épp az előbb meséltem, hogy az egyik legjobb nyaralásom is ilyen volt, ő meg egyenesen imád a vízen lenni.

- Szerencsésnek mondhatom magam ebben.
- bólintok mosollyal. A hajók a mindenem és hogy egy ilyen családba születtem bele, ahol lételem a víz, a szél és a hajó, már a kezdetektől fogva nem csak az aranykanál volt a számban.
Vagyis nem hagyják felnőni és önállóan dönteni. Inkább csak széttárom a kezem a kormányon, azt azért megtartva. Rohadt vagyok belülről, de még milyen szépen, megbántani viszont nem akarom őt.
- Akkor minek? Bungee Jumpingnak? - Kérdezem, némileg viccelődve, még egy pillanatra felé is pillantok. Fogalma sincs, mennyire megkönnyebbültem, sokszorosan is, hogy a külseje is megnyerő és nem egy vasvillával kergető hárpia jutott részemül. Még bármi lehet abban a feneketlen perselyben és ja, hát még szép, hogy én is a kedvesebbik és szebbik felemet mutatom felé, de valljam be: az összhatás eddig egészen kellemes.
- Ó, tehát azért kellenék, hogy az akaratod érvényesüljön édesanyáddal szemben? Mit is mondtál az előbb? - Pillantok rá érdeklődve. - Hívd meg a legkedvesebb, de leginkább sarkára álló barátnődet, ne félj, ő egészen biztosan szembeszáll, ha úgy látja, neked nem jó - esküvői előkészületek és én? Ó, nem, köszönöm, akkor inkább megyek ásni valahová a barlang mélyére, vagy követ fejni!
- Maradjon is. Arra is szükséged lesz - hiszen apja cégében is kell tevékenykednie, lévén, hogy azt veszem át, majd egyszer, később. A legnagyobb gondom, hogy bátyám teljesen tök az üzlet vezetésében, ahhoz, ami alapján vinni lehet egy céget, másban nagyon is remekel, az pedig a tervezés és neki a kettő együtt így nem megy.
- Bevezetlek a cég ismereteibe, ebben nem lesz hiányod - bólintok. Nekem az sem baj, ha dolgozni akar a cégnél, vagy az apjáénál, ezért sem erőltetetek semmit, a döntést rá akarom bízni.
Nézem a hajómat, aztán felvonom az egyik szemöldökömet, félmosollyal.
- Az egy főre tervezett, elég szűkösen lennénk benne. Szívesen megmutatom majd.
Abban valóban elvonulni szoktam, hogy egyedül társalogjak az elemekkel. S most valóban szűkös lenne kettőnknek.
Rásandítok, s szánalom helyett inkább öröm van bennem. Mégis csak van saját akarat és döntése, akármennyire is kapálózott ellene az eljegyzésen. És már másodjára utasít vissza, s egyszer kért is, még ha burkoltan is. Ejj, ti nők, nem csak rejtély vagytok, de szeszély is!
- Kellemes elfoglaltság lehet - a lovak nem túlzottan az erősségeim. Szépek, csodálatosak és meghagyom másoknak a velük való ismerkedést. Nekem nagyon szárazföldi elfoglaltság, de lovagolni azért tudok. Kobalt jó kis paci volt, gyerekkorom egyik jó emléke, de Aphra, a hajóm, jobban lefoglalt már akkor is. Még nagyapával voltam rajta, ahogy megtanított a hajó irányítására.
A barátnő témára csak magamban sóhajtok. Miért gondolja azt minden nő, hogy kötelessége eldobni minden korábbi barátságát? Ez olyan, mintha szégyellné a mostani helyzetet. Áh, inkább nem, nem akarok ezen a kérdésen lovagolni!
Feláll, nem válaszol, hagyok időt nyerni, addig szemezgetem a szőlőt. Amit azonban választ, félrebiccentem a fejem kissé. A nászútról beszélünk és... banán? Hát jó...
Már majdnem felteszem kérdésnek, hogy miért pont én? Mikor folytatja. Egy kis csend honol a fejemben, majd elmosolyodom. Csodálatos passz, annyira szép és gyönyörű! Szóval nem, nem fogom elrontani ezt az élményét.
- A trópusok jól hangzik Nem is tudom hirtelen, melyik rész lenne jó, elég széles a választék. Maradhatna a Csendes-Óceán, de lehet más hely is.- nem, nem hangzik, a meleg, durva, párás levegő nem az én világom ebben, max szörfözésre. A hideg, sós szél, az a döfi. De az ő nászútjának akarom. De ha Balit emlegette, akkor legyen trópusok. Kíváncsi vagyok, mit fog erre mondani. Ó, nem isten ments, hogy felfedjem, láttam! Nem csak a banánt...

Adaleide&Alexander

"Come a little closer, then you'll see"

Mikor azt kérdezi, Bungee Jumpingnak szeretném-e megélni az esküvőnket, ültömben felé fordulok. Tudom, hogy vezet, így annyira nem tud rám figyelni vizuálisan, de ösztönösen jön. – Hmm... Mert nem az? – kérdezek vissza. Ugrás az ismeretlenbe, ha valami, hát ez az lesz, pláne így nem egészen négy hónapon belül. Három és fél, alig. Ugrasz, és reméled, hogy a biztonsági kötél tart, és visszaránt, mielőtt szétkenődnél valamin. Csodálatos hasonlat, komolyan. Hozzámegyek ehhez a vadidegenhez itt, akiről még mindig nem igazán tudok semmit, mert senki nem igazán tud róla semmit, benyomásokon kívül. Idegesítő. Tortát kóstolni sem jön velem. Hát... jó. Nem kifejezetten izgat, milyen ízű lesz a torta, amíg én dönthetek, ha kell hát egyedül is elmegyek, nem vagyok kiskorú, akit kísérni kell. Egyszerűen csak... együtt akartam valamit csinálni, ami az esküvővel kapcsolatos, és gondoltam a tortakóstolás az egy olyan dolog, ami még egy férfit is érdekelhet. Elvégre csak enni kell. De ennél világosabbá nem tudta volna tenni, hogy köszöni, nem kér az esküvőszervezésből. Vettem a lapot. – Rendben – mondom egyszerűen, mert mi mást mondjak? Menjek bele, hogy amúgy nem vagyok teljesen életképtelen, képes vagyok szembeszállni az anyámmal, ha el tudom dönteni, mit akarok? Nem fogok.
- Reméltem. Úgy hallottam, hogy te pedig a mi cégünkkel fogsz megismerkedni közelebbről – nézek rá kérdőn. Mondjuk szerintem nem titok, hogy a leendő férjem fogja átvenni a cég vezetését. Isten ments, hogy egy nő örököljön ilyen pozíciót. Ezekben a körökben? Agyvérzést kapna a cégigazgatók fele. Nem mintha akarnám vezetni a céget. Nem akarom. Jobban megnézem a hajót, amire mutatott, és rájövök, hogy még mindig nem igazán értek a hajókhoz. – Ó... Nem tűnik olyan kicsinek, hogy szűkös legyen – magyarázom, miért is vetettem fel egyáltalán. Most akkor tulajdonképpen meghívattam magam a hálószobájába? Hülye vagyok én? A jelek szerint. Csak mosolyogva bólintok, ahogy a lovakat kellemes elfoglaltságnak titulálja, mert hát... ismerős. Én nagyjából ennyit tudok hozzáfűzni a hajókhoz. Alexander is ismeri az udvariaskodás csínját-bínját.
Ahogy a válaszára várok a nászúttal kapcsolatban, elkezdem kibontani a banánt, majd rájövök, hogy ez volt a lehető legrosszabb választás részemről. Ennél fallikusabb gyümölcs nincs is. Én csak nem akartam olyat venni, amit szemezgetni kell, mint mondjuk a szőlőt, vagy aminek a magjai a fogaim közé mehet, mint az eper, esetleg ki kell magozni, mint a cseresznye. A banán biztonságosnak tűnt... míg ott nem tartok, hogy bele kéne harapni. Mondjuk lehet, hogy csak az én fejemben van ez az egész, neki eszébe sem jutna. Viszont ha elkezdeném törögetni, és falatonként bekapni, ami nem egy normális banánevési mód, akkor meg elgondolkodna, hogy miért csinálom, és rájönne, hogy mire gondolok, ami még rosszabb, mintha azt hiszi, eszembe sem jutna semmi ilyesmi. Szóval pár pillanat rámeredés után inkább csak beleharapok, és úgy teszek, mintha minden szép lenne. – Nekem bárhol jó, szeretek búvárkodni, úszni, de el is tudok lustálkodni egy darabig. Tényleg a napsütés az egyetlen kitételem, meg hogy bele lehessen menni a vízbe, amin hajózunk – vonok kicsit vállat, miután lenyeltem az első falatot. Igazából görcsösen igyekszem nem jobban belegondolni a nászútba, köszöntem szépen. A nászútba, és mindenbe, ami azzal jár. – Különben is, sokkal jobban mutatok bikiniben, mint bebugyolálva vastag termo-ruhákba, érdemes engem meleg helyekre vinni – teszem hozzá viccelődve. Ami mondjuk annyira nem vicc, tényleg jól nézek ki bikiniben. Teszek érte eleget. Abban speciel biztos vagyok, hogy a külsőmet ő sem bánja, és abban is, hogy a nőkhöz vonzódik, és nincs baj a libidójával, szóval miért akarna nem meleg helyre vinni?

Elnevetem magam, még kicsit előre is dőlök.
- Ó, dehogynem! - Látom a szemem sarkából, hogy még felém is fordul. Elképzelhető, hogy a döbbenet teszi, vagy akármi más, még inkább hozzáad a válaszához.
Egyszavas válasz, utána csend. Meg előtte is. Állítólag ez az egyik leginkább használt női sértődési technika. Belemehetnék, visszavonhatnám az iménti szavaimat. Képes vagyok simulékonyan beszélni, ám valahogy az egész esküvői hacacáréval úgy vagyok, hogy a nők mindezt magunknak találták ki. Tény és való, ez nem egy szerelmi házasság, akkor talán tényleg elmennék. De így... nem érdekel. Élvezkedjen, a legjobb barátnő a legjobb támasz és ráérek még a leendő anyóssal azon merengeni, mennyire is van joga beleszólni a házasságunkba. Azon kívül, hogy ezt kitalálták a szüleimmel, semennyire. Ehhez is fogom tartani magam. Azt viszont nem akarom, hogy ennek Adaleide igya meg a levét. De neki is le kell boxolnia a saját köreit az anyjával. Hogy ki fog nyerni, vagy veszíteni: ha belelépek, egészen biztosan én.
- Ó, igen - bólintok. - Apád már kért is időpontot, mikor tudunk leülni, megbeszélni a teendőket.
Na, ehhez mennyire fűlik a fogam? Szeretem a hatalmat. Élni szeretek vele, s nem visszaélni. Ha nem tudtam volna szerencsétlen bátyám fejével beszélni, akkor már nem lenne cég a fejünk felett. Már kezdi érezni, melyik irány lenne neki jó, és az éppen nem egy cég vezetése.
- Valóban? - Pillantok rá oldalt, hogy aztán egy félmosoly megjelenjen az arcomon. - Majd megmutatom belülről, s eldöntöd - kíváncsi vagyok, erre miként reagál. Nem kívánom szivatni, a feldobott labdát viszont szeretem lepattintani.
Látom a pillanatnyi habozást. Vajon erre ébredt rá? Nem, nem kárörvendő vagyok, egyszerűen annyira természetesen jött tőle, éppen most, hogy egyszerűen nem tudok másra gondolni. Még szerencse, hogy nem tördelni kezdte. Akkor azt hiszem érdekes nászutunk lenne. De azt is megérteném. A nevetést viszont belülre folytom, egy érdeklődő pillantással.
- Az északi partonokon is bele lehet menni a vízbe. Némi szauna után... sem - Nem vágyok azért a hideg vízbe esni, még a trópusokon sem mindenhol kellően meleg, az áramlatok miatt. Viszont mivel nem csak én, hanem a kapitánynak is ajánlatos ismernie az áramlatokat, a kérésünknek megfelelően fog majd menni az úton.
Figyelem, ahogy eszi a banánt, azért feltűnés mentesen. Ami még nagyon jó, hogy nem látom feszengeni, bár szerintem belülről az, s hogy nem kéreti magát és nem adja elő a királylányt. Az összes előbb felsorolttól az ég mentsen meg. Talán mégsem lesz annyira borzalmas.. az elkövetkezendő pár évtized.
- Azt mondod? - Kapok be egy szőlőszemet. - Meggondolom. A trópusok valóban jobban hangzik - hát hogy a viharba ne akarnám őt látni bikiniben? Most ajánlotta fel, majd hülye leszek azt mondani, hogy á, nem, a kabátok is nagyon csábítóak tudnak lenni. És persze, az is benne van, gondolja úgy, a taktikája bevált. És tény, tud taktikázni, amit valahol nálunk el is várnak, de az a nem mindgy, miként tesszük. Adaleid ó stratéga is közben, figyelembe veszi a gyenge pontokat és fel is használja.
- Tudsz búvárkodni? Palackkal vagy a nélkül? - Tény, hogy palack nélkül is elég sokáig kibírom, nagyapám tanított meg rá, de bevallom, azok a gyöngyhalász lányok nem csak gyönyörűszépek (a fiatalok, természetesen), de olyan trükköket tudnak, hogy gyerekként csak ámultam rajtuk és én is meg akartam tanulni, minél tovább lent lenni.

Adaleide&Alexander

"Come a little closer, then you'll see"

Jó tudni, hogy nem csak én ismerkedem Alexanderrel, hanem a családom is, és a családi cég is… Úgy tudom, őt is legalább annyira kihagyták ebből az egészből eddig, mint engem, szóval nem irigylem. Mi lenne, ha nem akarná a cégünk? Érthető lenne. Nem mindenki álmodik ekkora felelősségről, mondjuk többek között én sem. Én mondjuk így is lettem nevelve. A nők nem ilyesmire valók. Az más kérdés, hogy ha akarnám, ha belefektetném az időt, energiát, megszerezném a kellő tudást, valószínűleg képes lennék rá, mert se béna, se ostoba nem vagyok, de ha már egyszer van egy munkám, amit szeretek, mit kezdjek el pattogni? Lehet, hogy ezt nem is szeretném, ami a sok küzdés után kényelmetlenül érintene. Nem, jobb lesz, ha meghagyom nekik ezt. – Szólj, ha a cégnél jársz, elugorhatunk ebédelni, vagy valami hasonló – ajánlom fel, mert ehhez a témához nagyjából ennyi közöm van. Szerintem apa még csak el se viselné, ha ott lennék egy ilyen megbeszélésen.
Ahogy azt mondja, majd megmutatja az egyébként egy személyre tervezett hajóját belülről, felé fordítom a fejem, és ránézek pár pillanatra, csak hogy rájöjjek, most épp mit is próbál ezzel közölni, de a mosolyból ítélve leginkább ugrat. Vagy évődik. Tartunk már ott, hogy évődjön? Három és fél hónap múlva összeházasodunk, talán nem gond, ha ilyesmi történik. – Rendben. Sosem voltam még egyszemélyes hajóban. Az esküvő után is ott szeretnél maradni? – kérdezek rá, mert ez azóta piszkálja a csőröm, hogy említést tett az össze-vissza alvásairól. Fogalmam sincs, hogy képzeljük az életünket az esküvő után.
- Voltam egyszer Norvégiában vitorlázni. Pontosabban összefagyva kuporogni. A hideg és a hajózás számomra nem vonzó kombináció – ismerem el a legnagyobb problémám. Nem tudok funkcionálni, ha fázom, ez van. Nem is akarok. Olyankor csak meleget akarok. – Ugye? – mosolyodom el, ahogy ő is azt mondja, jobban hangzanak a trópusok. Meleget nekem. – Tartok tőle, hogy hideg helyeken nem vagyok jó társaság – teszem még hozzá. Szóval legyen szíves egyedül intézni, ha hideg helyeken akar vitorlázgatni, meg hajókázni, meg akármit is, engem hagyjon inkább itthon. Nem sértődöm meg. A jövőre való tekintettel remélem megértjük egymást.
Pislogok egy sort, mikor megkérdezi, tudok-e palack nélkül búvárkodni, mert… Ki tud? Mármint… Az hogy vesz levegőt? Most vajon nem tudok valamiről, vagy ez tényleg egy furcsa kérdés? – Palack nélkül… maximum záros határideig tudok víz alatt tartózkodni. Palackkal 30 méterig van vizsgám, de ennyi. Ennél többre még nem volt szükségem –felelek, képességeimhez mérten, és remélem, erre volt kíváncsi. Időközben sikeresen befejezem végre a banánt, és miközben lerakom egy tányérra a háját, megfogadom magamban, hogy többet ezzel így nem járok. Csak semmi fallikus étel, köszöntem szépen. – Na és… van mára valami program, itt a hajón belül, vagy maga a hajókázás a program, és többnyire beszélgetni fogunk? – kérdezek rá, visszafordulva Alexander felé. Magam sem tudom, mit vártam ettől az egésztől, mit várok, egyszerűen csak… vele akartam lenni. Nem úgy, ahogy Anthonyval vágyom lenni, hanem úgy, mint… Vele akarok lenni, mert a férjem lesz, és meg kéne ismernem. Ugyanakkor úgy érzem magam vele, mintha egy aknamezőn járkálnék. Vagy hajókáznék, esetünkben. Vidám torpedózás.

Az ajánlata egyből rávilágít arra, hogy az a szerep, mely szerint nem fog belefolyni ilyen szinten az üzleti dolgokba, még jobban megerősödik bennem. Tudom, mit akarok, tudom, merre akarok menni ebben az egészben. Viszont figyelni kell arra is, mennyi bábu és hol helyezkedik el a sakktáblán. Most inkább érzem dominójátéknak az egészet: elég egyet megbökni, akit nem kéne és minden omlik és borul. És ezt élvezem. Na igen, ez is az önfényezés egy módja, pusztán annyit kell tudni, amennyit markolok, az tényleg annyi legyen, amit minden kockázatával elbírok. Vagy éppen nem, mert az az izgalmas!
- Jó ötlet - bólintok. - Ha ismersz a közelben egy jó éttermet, beülhetünk - Munkaebédnek simán felfogható, de hogy ki minek tartja, veszettül nem érdekel. Nem dobom fel még egyelőre azt, hogy ha akar, beülhet a megbeszélésekre. Valahol az én nevelésembe is belecsúszott az a balkanyar, mely szerint, ha szoknyában vagy, a kávét szolgálhatod fel legfeljebb egy megbeszélésen. Azért megkérdeznék egy skótot erről, mi is a véleménye.
Ahogy felém fordul, én is úgy teszek és a tekintetét keresem, még egy kicsit oldalra is dőlök, noha annyira nem látványosan. Tekintetemben jókedv van és nem, meg nem mutatnám, hogy éppen ugratom. Mert valamennyire komolyan is mondom. És valamennyire szeretném oldani a talán nem is létező feszültséget. Mire fel is legyünk azok? Mondhattunk volna nemet is, annak minden szépséges következményével. És ha már együtt mondtunk voltaképpen így igent, ugyan miért legyek savanyú? Főleg, ha olyan kellemes partnert kaptam végül, amire nem, hogy panaszom nem lehet, hanem rendesen felül is múlja az elvárásaimat. Tény, hogy még az elején vagyunk mindennel és lakva ismerni az embert, de túl jó emberismerő vagyok. Amit ki is használok.
- Nagyszerű - ha nemet mondott volna, azt is elfogadom. Nem fogom olyanra kötelezni, ami nincs ínyére, mint ahogy én sem fogok olyat tenni, ami meg az enyémre nincs. Már kis híján ott van a nyelvem hegyén, miért, hol legyek, ha bárhol lehetek, ám sejtem, mi lehet a kérdése mögött. És nem, még ebbe a játékba sem megyek bele, viszont mesterien kerülni kell azt, hogy úgy tűnjön, szembe megyek. - Hol képzeled el, hogy legyünk? - Pillantok rá csak egy pillanatra, aztán meghagyom neki a gondolkodást. S ha nem akar, ó, én nem fogom ebben most faggatni, mikor még a jég alig olvadt el a fejünkről az eljegyzés okán.
- Egy kis lélekmelegítő csodákra képes - még akkor is, ha éppen pont nem jó alkoholt fogyasztani, ha az ember úgy van vizen, hogy dolgozik. Elég veszélyes.
Újabb szőlőszemet kapok be, aztán egy pillanatra felé lendítem az ujjam, megerősítve szavaim.
- Úgy ám - mert be akarom kapni a horgot és mert a fantáziám máris megindult, miként is festene... bikiniben, ahogy éppen ... azt hiszem, elég forró lesz nekem az a trópusi körút, ha már nem tudom igazi nászútnak venni. Mert fantáziám, az van. Korlátok nélkül.
- Egy kísérlet velem nem ártana. Hátha megváltozik a véleményed - mosolyodom el sokat sejtetően, fellebbentve egy kicsit azt az Alexandert, aki tudok lenni, ha akarok. Aztán a következő szőlőszemmel el is tűnik. Nem most fogom ráereszteni magam, így is elég törékeny az egész helyzet. Így ez inkább valamiféle ugratásnak tűnhet. Mert valóban nem akarom, hogy eljöjjön velem a fjordokhoz, vagy a grönlandi hómezőkre, a jég zenéjét hallgatni. Az valami fenomenális! Bár néha a fogvacogástól nem hallani, de az ritka.
- Elismerésem - letenni a búvárvizsgát, nem mindenkinek sikerül. - A gyöngyhalászokhoz akkor majd beugrok én - előbb-utóbb úgyis a cápák tányérjára kerülök, de akkor legalább legyen abban valami élvezet, mielőtt eltűnik a világ előlem. - A zátonyokhoz leugorhatunk. Majd eldöntjük melyikhez - mint ahogy az esküvőt, úgy a nászutat szeretném meghagyni az élvezetének, s inkább csak javaslatokkal előállni, aztán vagy lefújja, vagy nem.
És megeszi. Nem, nem teszi félre, nem teszi le zavartan. Simán benyeli. Erre már muszáj a végére egy jót mosolyognom, mikor a héjat leteszi a tányérra.
A kérdésre az üres szőlőfürtöt a tányérral együtt az asztalra teszem vissza és újfent visszadőlök, kényelmesen. Itt vagyok otthon, a víz az én birodalmam.
- Floridánál vár bennünket egy repülő - ami így cirka két nap, másfél, ha az áramlatokat sikerül úgy megtalálnia a kapitánynak.
Ahogy viszont ránézek, látok benne valami elveszettséget. Mintha valamit ott hagyott volna a parton... valakit...?
- Ha beszélgetni van kedved, tehetjük azt is. Délebbre már érdemes úszni is, ahogy melegszik a víz, s ha gondolod, kimehetünk a partra is.
Nagyon a fejemben van az, amit mondott, s amit én válaszoltam arra, hogy derítse ki.
- Mire vagy kíváncsi? Vagy esetleg sikerült kiszedni a népgyűlésből? - Újfent felállok, s az asztalnál lévő italok felé nyúl a kezem.
- Bort? Vagy valami mást? - Én egészen biztos bort fogok inni, most éppen fehéret, akármennyire nem kedvelem. A fehér szőlő viszont azt kívánja, így nem a vöröst fogom választani.

Adaleide&Alexander

"Come a little closer, then you'll see"

- Tudok, persze, többet is – bólintok én is, és abba inkább nem gondolok bele, hogy kivel is fedeztem fel ezeket az éttermeket, mert… Oké, késő, belegondoltam. Nem számít, az étterem az étterem, és egyébként is, Anthony a meghitt kis helyeket szereti, amik nekem inkább büfének számítanak, mint étteremnek, olyanba meg Alexandert nem vinném. Szóval nem az ő kedvenc helyére fogunk menni, amitől nem tudom, miért jobb, de valahogy jobbnak érzem. Ő nem fogja.
Nos, úgy tűnik, egyszemélyes hajó nézőbe megyek… Már ha tényleg a szavamon fog. Én magam lehet, hogy többé inkább nem hozom fel a témát. Vagy fene tudja. ehet, hogy egyszer majd szeretnék vele egyszemélyes kabinban tartózkodni. Ki tudja? Mármint… el kéne jutnom odáig, hogy akarjam, határozottan. Rajta vagyok az ügyön. – Hát nem egy egyszemélyes hajón, az biztos… Meg úgy egyáltalán, nem hajón. Ha jól értem, neked az az ideális, de én nem igazán tudom elképzelni. Bár mivel nem beszéltünk róla, mit is szeretnénk az esküvő után, azt sem tudom, miben kéne gondolkodnom – ismerem el a kérdésére. Ha az esküvő utáni életünkre gondolok, közös háztartás jelenik meg előttem, de ma nem sok arra utaló dolgot hallottam, hogy ő egyáltalán szeretne egy fix háztartást, nem hogy még velem. Nem vagyok egy nagy hajós, de annyit még én is tudok, hogy akik viszont hajós típusú emberek, azok nem a legjobbak az egyhelyben letelepedésben. Én viszont szeretem az állandóságot. Nos… az tudtommal nem lesz benne a házassági szerződésünkben, hogyan kell az esküvő után élnünk, szóval majd kialakítunk valamit, gondolom.
- Vitorlázás közben inni? Ugye nem szoktál? Csak mert épp szokok hozzá a házasság gondolatához, nem akarok egyből özvegyi státuszba kerülni – engedek meg magamnak egy kis viccelődést. Oké, tudom, hogy egy kis alkoholtól még nem zuhan be az ember a vízbe, miután lecsapta a vitorla, de… azért inkább nem kísérteném a sorsot. Már az ő helyében. Nem véletlenül szeretem jobban a jachtokon való henyélést, mint a vitorlázást, utóbbihoz észnél kell lenni. Aztán felvillantja, hogy vele talán nem unnám annyira a vitorlázást, de az a mosoly, amivel teszi… Elgondolkodom rajta, hogy ezt most a bikinis megjegyzésemért kaptam. Határozottan… táncolunk a téma körül. Már nem a bikinim, hanem mondjuk a szex körül. Amíg csak táncolunk körülötte, nincs baj. – Nos… nem zárom ki. De továbbra sem a nászútra kéne időzíteni – megyek is bele, meg nem is. Ha ennyire szereti, elmegyek vele vitorlázni. De nászútra engem ne olyan helyre vigyen, ahol befagy a fenekem, vagy hisztizek. Mert hogy tudok. Nagyon jól. Megválogatom, hogy mikor, és ki előtt engedem meg magamnak, de az egy pont olyan eset lenne.
Nos… az biztos, hogy én nem fogok beugrani a gyöngyhalászokhoz. Beszélgetésünk vajon melyik része utalt neki arra, hogy titokban sellő génjeim is vannak? Mert azt hiszem, elég alaposan kifejeztem, hogy azért annyira nem közegem a víz, mint neki, távolról sem. Megvagyok vele, megfulladni sem fogok, ha kidobnak valahol, és végkimerülés előtt értem jönnek, de hogy gyöngyhalászni vágyjak… elég messze áll az attitűd tőlem. – Gyöngyöket csak kapni szeretek, a halászatukat meghagyom másnak – jegyzem meg mosolyogva, mert jobb nem jut eszembe. Kapni tényleg szeretem őket, gyönyörűek.
Pislogok egy sort azon, hogy Floridáig megyünk, és megfogadom magamban, hogy máskor jobban figyelek ilyen részletekre. Hajlamos vagyok sodródni az árral, és milyen találó is ez a kifejezés ebben a helyzetben, néha talán mégsem ártana tudnom dolgokat. Még azt sem tartom kizártnak, hogy leegyeztettük, csak… néha dekoncentrált tudok lenni. – Mennyi az út odáig? – kérdezek rá, mert fogalmam sincs, hajón ez a táv mit jelent. Nem mintha annyira sietnék bárhová, miénk a hétvége. De azért hétfőn dolgozni kéne mennem.
- Egyelőre maradjunk a beszélgetésnél, aztán majd látjuk, mihez lesz kedvünk – ütöm el a kérdésszerűt, hogy úszni, vagy kimenni a partra lesz-e kedvem, mert fogalmam sincs. Az idő miatt kicsit aggódom, hétfőre tényleg vissza kell érnem, szóval lehet nem kellene sokat kóborolni. De majd meglátjuk. Mikor aztán rákérdez, mit sikerült róla kiderítenem az eljegyzés óta, kicsit elmosolyodom. Nem igazán jókedvemben, csak… csoda, hogy eddig bírta. – Nos… nem sok olyat, amivel előrébb lennék a megismerésedben, azt kell mondanom. Tudom, hogy nem veted meg a hölgytársaságot, vagy a szórakozást, tudsz elbűvölő is lenni, meg kevésbé az. Nem igazán ismer senki, akivel beszéltem, vagy azt mondták, hogy bárkivel kijössz, vagy azt, hogy igazán nagyon kevesekkel. Utóbbiban több igazságot véltem felfedezni, azok alapján, amit az eljegyzésünkkor meghívottakról mondtál. Abból, amit hallottam, úgy érzem, szereted a magad kis játszmáit. És kicsit reménykedem, hogy ezt köztünk nem fogod annak tekinteni – felelek, elég megfontoltan, a végén a hangsúlyt talán kicsit kérdőre véve. A szociális édelgés belém van nevelve, de nem tudom, mennyire élveznék egy házasságban élni, ami ilyesmikről szól. Valószínűleg nem igazán. Kérdés, hogy az-e a célja, hogy élvezzük ezt a házasságot, vagy csak… fenntartsuk. – Valami gyümölcslevet, ha lehet. Szűrten, nem rostosan – választok magamnak innivalót, ha már így kérdi. Abba nem megyek bele, hogy ahogyan eddig sem, most sem tartok még ott, hogy a társaságában alkohollal megoldjam a nyelvem. Jó nekem józanul, köszönöm.

Elmosolyodok, mert tudhattam volna, hogy ismeri a környéket, étterem szempontból is. Persze, nem jelenti azt, hogy ha valamelyikhez kedvem van kipróbálni a környéken, ne ülnék be, javaslat nélkül is. Már amelyik megfelel az ízlésemnek. Finnyás nem vagyok, akkor nem mászkálnék egyedül a vízen. Bólintok, s majd rá hagyatkozom ezúttal. Kíváncsi vagyok, milyen helyet választ.
- Amiben jól esik - ebből én aztán egészen biztos nem fogok gondot csinálni. - És ahogy. - elvégre ezért is mondtam, hogy amelyik házban szeretne lenni. Van, amelyik a saját nevemen van, van, amelyik a családdal közös, de ezeket majd úgyis részletesebben megtudja.
- Ha nem akarsz hajón lenni, akkor nem leszel - mosolygok rá röviden, aztána szemeimben marad a derűs megnyugvás. Nem fogok olyat kényszeríteni rá, amit nem akar. Ha nincs oda a vizen levésért, akkor nem fogom erőltetni.
- Valamiben mégis gondolkodol, mert a hajó nem tartozik közéjük - sandítok rá, kicsit féloldalra fordított fejjel. - Velem is megosztod a többi részét a gondolataid ezen részével?
Az, hogy ki, miként gondolja a közös életet az esküvő után, megegyezés kérdése csupán. Tény, hogy már a munkámból kifolyólag is sok helyen megfordulok hosszabb-rövidebb időre.
Elnevetem magam, őszintén.
- Ez az aggodalom jól esett - söpröm ki a hajam az arcomból. - Nem mindig olyan vitorláson vagyok, ahol dolgozni kell - Veszem a lapot, a viccelődés lazít a feszültségen.
Mégis csak van némi radarja és felismerő képessége, ami körünkben életet mentő tud lenni. Legalábbis olyan értelemben, hogy ne essen az ember pofára, társasági szinten. A szex jó dolog. A körül táncolni még jobb, felrázza az embert és felizgatja, a kettő együtt pedig kifejezetten jó, - minden értelemben.
- Oda már megbeszéltük a trópusokat - mosolyodom el szélesen. Máskor is lehet a fjordokhoz menni és máshová is. Feltéve, ha akar. Ha nem, akkor megyek egyedül. Az nem tartana vissza, hogy ő nem akar.
- Ezt reméltem is - nem zavar, hogy nem lesz kedve beugrani a vízbe, gyöngyhalászni. Vagy akár eljönni a helyszínre. Élvezni fogom, akárhogyan is. Már egy ideje felfigyelek arra, hogy voltaképpen csak körülöttem forog a téma. Aminek a rohadt szívem és egom nagyon örül, mert hát mindig körülötte forog és ezt mástól is elvárom, ha nem, akkor meg nem érdekel. Most valahogy azonban kényelmesebb félresöpörni ezt. s még mindig arról beszélünk, én mit szeretek, ő meg csak reagál rá. Amikről napokat tudnék és tudok is beszélni. Most mégis úgy vélem, lassan eljön az ideje, hogy irányába is terelődjön a téma.
- Nagyjából másfél nap - állok fel és könyökölök végül a hajó oldalának, onnan nézek a vízre. - Még nem hajóztál le odáig? Néha érdemes - Bermuda és a többiek ide, meg oda. Aki hisz benne, váljék egészségére.
A válaszra csak bólintok, hogy tudomásul vettem. S bár hiába akarnám rá terelni a beszélgetést, talán úgy könnyebb átvezetni a témát, ha előbb.. persze, megint jólesik egomnak, hogy ismét felénk terelődik a téma. Valójában sosem foglalkoztam és nem is foglalkozom azzal, ki minek tart, vagy gondol rólam. Most inkább arra vagyok kíváncsi, meddig ment el a kíváncsisága és meddig tartott ki a kutakodásban.
Hallgatok egy ideig. Több tényező okán is. Azon kívül, hogy a válaszok alapján elég jól elvegyül az emberek között, előrevetíti, hogy a társasági életünkkel nem lesz gond. Hamar feltalálja magát és megoldja a dolgokat. Vahahol el is várható alapkövetelmény a köreinkben. Az pedig, hogy játszmázok. A hallgatás is közéjük tartozik és felmerül bennem az kérdésként, mennyire lenne jó, ha most feltenném kérdésnek, és ő vajon tartaná-e a magát ehhez, felém? Igazából nem foglalkoztat, hogy ha tényleg van valaki az életében. Kiállhatott volna érte, megtehette volna. Vajon én megtenném? Beletúrok a hajamba, tudván a választ. Aztán elmosolyodom, s úgy dölök neki a korlátnak, a víznek hátat fordítva ezen az oldalon.
- Elég egyértelmű kérés - nem fogok rákérdezni, milyennek akar igazából, mert úgy is olyan vagyok, amilyen akarok lenni, ebbe még a házasság sem fog beleszólni. Ó, hát rothadt belül a lelkem, viszem a prímet a báránybőrbe bújt farkas szólással, ám azért valahol vagyok ám én tőrődő is. Ha érdekemben áll.
- Kiváló politikus lennél - teszem még hozzá elismerő szavakkal. Valami nagyon mesterien fűzte össze a szavait, az emberek megbolondulnának érte. - Nem gondolkodtál el még rajta? - Érdeklődésem őszinte.
- Édes vagy savanyú? - Kezem már közben nyúl az almalé után, amely szűrt is és nem az a nyelvet odaragasztó édes. Valódi almalé. Előbb a számára töltök egy pohárba, s nyújtom felé.
- Parancsolj. Jeget bele? - majd a fehér bort tarlmazó karcsú üvegnyakkal bíró kancsó felé nyúl a kezem, ha nem kér bele, ellenkező esetben csipesszel szedek ki a lefedett tartóból, s teszek a poharába.
- Mit szólnál.. egy kis kérdezz-felelekhez? Én kezdek - mert ideje már valóban ismernem úgy is, hogy magáról beszél, még ha nem is önmagától.
Dekantált, kellő hőfokú bor. Lehetne egy kicsit melegebb is, úgy jobban kijönnek a zamatok, de majd idővel engedni fog. Így éppen jó, az első kortyokhoz.

Adaleide&Alexander

"Come a little closer, then you'll see"

Egyszerű lehet neki azt mondani, hogy úgy élek majd az esküvő után, ahogy jól esik. Tényleg. Nem tudom, ő milyen családban nőtt fel, talán ha lett volna egy bátyám, hozzá hasonlít, ha pedig neki lett volna lánytestvére, jobban megért. Vagy nem. Az biztos, hogy egyelőre el sem tudja képzelni, mennyire abban a tudatban nőttem fel, hogy ugyan megkaphatok mindent, amit akarok, lesznek dolgok az életemben, amik felett nem én rendelkezem. Mint mondjuk a leendő férjem. És onnan kezdve… szinte semmi. Így neveltek. Erre készültem. Nem érzem fairnek, hogy folyamatosan azt próbálja kipuhatolni, mit szeretnék, mikor már elmondtam neki, hogy egyelőre nincsenek ilyen jellegű konkrét vágyaim. Lesznek, gondolom, ha kicsit jobban megismerjük egymást, vagy ahogy haladnak a dolgok közöttünk, de egyelőre csak várok és figyelek. – Igen, annyiban gondolkodtam, hogy szilárd talajt szeretnék a lábam alatt – felelek neki könnyedén. – De ez elég alapállapot nálam, nem kellett sokat törni hozzá a fejem. Valami lombkoronák közé épített kunyhóban sem szeretnék élni, és az iglu élményt is kihagynám. New Yorkot is kedvelem, szóval egyelőre ennyire tudnám leszűkíteni a vágyaim.
Sikerül megnevettetnem, mire elégedetten elmosolyodom, tekintetem az arcán pihentetve. Jól áll neki a nevetés, ahogy a mosoly is, csinálhatná gyakrabban. Határozottan kevésbé nyugtalanító, mint mikor úgy néz rám, mintha minden titkomat ki akarná fürkészni. Én nem igazán szeretném tudni minden titkát, talán mert tudom, hogy ő sem lenne boldogabb attól, ha az én összes titkomat tudná. Engem csak az érdekel… milyen. Mit szeretne. Mit szeretne tőlem. Hogy aztán kitaláljam, én mit szeretnék tőle. Talán kicsit azt is, én milyen vagyok. Ennyire függ mástól a személyiségem? Nem tudom. Talán. Nehéz kinőni a megfelelési kényszert, ha az emberbe nevelik, nagyon nehéz. – Akkor jó, nem kampányolok tovább mellette – bólintok szintén mosolyogva, ahogy véglegessé válik a nászutunk célpontja. Már amennyire a trópusok konkrét célnak számít. Ő a hajó-mágus, majd megszervezi, én felettébb élvezem, ha csak bele kell dobnom egy táskába pár bikinit, napvédőt, kalapot, és megjelennem a nyaraláson. Nem vonz az ilyen jellegű szervezés, csinálja más. Mondjuk a leendő férjem.
Megnyugszom, mikor azt mondja, másfél nap az út Floridáig, mert azt viszont kínos lenne beközölni most, hogy bocsi, de amúgy nekem hétfő reggelre vissza kell ám érnem, akármi is a terv. Vagy szólni a felettesemnek, hogy ugyan ne várjanak, mert hajókázok, bocsi. – Nem, mint mondtam, nem vagyok egy nagy hajókázós személyiség. Élvezem, ha épp hajóra szállok, de magamtól nem igazán keresem, mint időtöltést. Ha Floridába akarok menni, akkor repülőre szállok, és ott is vagyok. A hajóútjaim is többnyire azzal kezdődnek, hogy valahová elrepülök, ahonnan indulunk – vonok kicsit vállat. Nem érzem, hogy olyan sokat veszítettem volna eddig, amiért ezt a távot nem hajóval tettem meg, de ha jól értem, mostantól majd lesznek ilyenek az életemben. Nem mintha bánnám, tényleg nincs problémám a hajózással. Csak inkább vagyok „legyünk már ott minél hamarabb”, mint „az odavezető út a lényeg, nem a cél” típusú ember.
A kis monológom után hallgat egy darabig, jár az agya, azt úgy látom, de hogy merre, arról fogalmam sincs. Nem egy könnyen olvasható ember, de alapvetően én sem vagyok az, így talán meg is érdemlem. Megérdemeljük egymást. Aztán majd kiderül, mit hozunk ki ebből… - Elég ködös válasz. Kiváló politikus lennél. Gondolkodtál már rajta? – dobom neki vissza a kérdést, a végére vigyorrá szélesedő mosollyal. Csak hogy tudja, észrevettem ám, hogy nem válaszolt igazából, és hogy bókokkal engem nem igazán fog levenni a lábamról, vagy legalábbis nem fog eltéríteni, ha beszélni szeretnék valamiről. Nem vagyok szarka személyiség, ami rárepül mindenre, ami csillog. Sőt. Mivel mindig megkaptam mindent, ami csillog, nem igazán nyűgöz le.
- A lehető legkevésbé mű – felelek, mikor megkérdezi, hogy édes vagy savanyú italt szeretnék. Csak ne legyen agyonzsúfolva édesítőkkel, ízfokozókkal, meg színezékekkel, és akkor én jól vagyok. – Kérek, köszönöm – bólintok rá a jégre, mikor felajánlja, aztán pedig egy újabb köszönöm kíséretében átveszem a poharat, amit felém nyújt. Várok kicsit, mielőtt belekortyolnék, hogy a jégkocka kifejtse hatását. Nem mintha annyira melegem lenne, kellemes szél fúj, ahogy a jacht szeli a habokat, de szeretem a hideg italokat. Felnézek a poharam forgatásából, mikor Alexander kérdezz-feleleket javasolj, és kicsit összehúzott szemmel nézek rá. Vajon mit szeretne tudni? – Hmm… Két feltétellel. Az egyik, hogy nem kell válaszolni semmire, amire nem akarok. Ha nem akarok, annak valószínűleg oka van. A másik pedig az őszinteség. Ha válaszolok, az őszinte lesz, és szeretném, ha ez oda-vissza működne. Persze te sem válaszolsz semmire, amire nem akarsz – vázolom a „kitételeim” egy ilyen játékhoz.

Csak a tekintetem csillan fel egy rövid időre. Kevesen vannak oda a hajón éléshez és én aztán nem fogom tőle megkövetelni, hogy lakjon azon, ha egyszer nem az ő világa. Nekem igen, de ettől még erőltetni nem fogom.
- Az megoldható. Á, szóval nem szeretnél egy szinten lenni a madarakkal? - A madarakért odáig vagyok, szeretem nézni, ahogy repkednek.
Hogy figyel, cseppet sem zavar. Mindig is a középpontban szerettem lenni, kivéve, amikor nem. Hízik tőle a májam, most azonban valami más érint meg és hagyom, hogy beérkezzen, aztán elmúljon.
Elégedett mosollyal kapok be egy újabb szőlőszemet. Jól áll neki a dolgaiért kiállás, s ahogy teszi. Szerintem mindenkit az ujja köré képes csavarni és ez jól fog jönni. Nem szánom azért, mert ugyanabban a cipőben mászkál, mint ami nekem jutott, de legalább valamit könnyítsek a helyzetén. Ó, szent habok, mióta vagyok én ennyire figyelmes bárki iránt is? Legfeljebb magam felé.
- Attól még hajókázhattál – Sok mindent nem szeretek én sem, mégis, hogy menjen az üzlet, megteszem. Kiváló példa rá a házasság. Nem terveztem így a házasságot, mégis megteszem, mert ezzel hozzájutok a célomhoz.
A válasza viszont rá mutat másra is, egy pillanatra elgondolkodón pillantok felé. Nagyon jól takargatja, de igenis tisztában van azzal, mit akar és hogyan. Csak néha enged másoknak is, hogy így a kedvükre tegyen, s később ők meg az ő kedvére. Ravaaassz! Én sem tenném különbül, s közben alakítanám úgy, hogy nekem is jó legyen.
- Tusé – emelem fel a kezem megadóan, széles mosollyal. - Erre inni kell, megalapozandó a kiváló jövőnket – mert hogyan is alakulhatna másként? Miért akarnánk másképp? Kérdés, hogy kinek mi a kiváló?
Tudomásul veszem a választ és töltök a számára, majd jeget is teszek bele, úgy nyújtom át.
Az egyik zamatos, fehér bort tartalmazó palack felé nyúl a kezem, s kinyitom, majd töltök pár kortynyit az egyik pohárba. Mértékkel inni tudni kell és nem is vágyom még csak becsípni sem.
Vissza leülök a puha kanapéra, s csak akkor kortyolok a borból, ízlelve, ha már választ kaptam. Kiváló időnyerés, belemenjek-e így, vagy nem.
- Feltétel elfogadva – ez követhető, bár már most sejtem, hogy mennyire is és mennyit fogunk kidobni választ, az ablakon.
- Én kezdek. Kedvenc szín? - Dehogy rontok ajtósan a házba, szépen bemelegítek előbb. S kíváncsi vagyok, ő mire kíváncsi. S hogy mennyire lesz őszinte, abban is, hogy el akarja mondani, vagy nem? S egy kérdés ugyan nagyon bennem van, de tudom, az nagyon várat még magára.

Adaleide&Alexander

"Come a little closer, then you'll see"

Egy szintben a madarakkal? Mégis… hol? Mert hogy New Yorkban annyira nem gyakran repkednek. Londonban sem. Anno a bentlakásos iskola vidéken volt, ott repkedtek, még madárlesre is kötelező volt menni minden félévben. Utáltam. Már nem a madarakat, hanem a madárlest. Semmi bajom a szárnyasok figyelésével, de hogy nekem messziről, a tolluk, a csőrük, a reptük, vagy épp a fészkük elhelyezkedése alapján fel kelljen ismerni őket… Na hát azt ne. Azt hiszem, manapság már csak dacból sem vagyok hajlandó ilyet csinálni, és a madárcsicsergést sem szeretem annyira. – Attól függ. Amennyire látom, New Yorkban leginkább galambok vannak, és ha valami parkban járok, egészen biztos, hogy az én ennivalómat szúrják ki maguknak, szóval annyira nem élvezek egy szinten lenni velük. De ha afelől érdeklődsz, kifogásom van-e a penthouse-ok ellen… Nincs – felelem végül, mert nem igazán értem, honnan meg miért jött a kérdés. Én csak valami eltúlzott példának gondoltam a hajók, meg az igluk mellé. Különben is, egy magasabb ház már a madarakkal van egy szintben, nem?
- Hajókázhattam volna… de mint mondtam, nem tettem. De most bepótolom, nem igaz? – mosolygok rá, bár inkább csak megszokásból, begyakorolt, simulékony műbájjal, különösebb érzelmek nélkül mögötte. Tényleg nem hoz lázba a hajókázás, így aztán azt hiszem, túléltem volna anélkül is, hogy New Yorktól Floridáig utazzak így. Szerinte viszont ez egy jó időtöltés, így itt vagyunk. Legyen. Nem hoz lázba, de nem is bánom, sodródom hát az árral. Mindenféle értelemben. Haha. – Úgy érted, hogy mint politikus-házaspárként, vagy csak úgy általánosságban? – kérdezek azért rá a biztonság kedvéért, mikor azt javasolja, hogy igyunk a jövőnkre, miután megállapítottuk, hogy mindketten jó politikusok lennénk. Nem mindegy, mire iszunk. Politikus ugyanis igazából nem szeretnék lenni, maximum politikusfeleség, elvégre többek között erre neveltek ilyen-olyan iskolákban.
Alexandert nem tudom, mire nevelték, de az biztos, hogy nem az a nyitott könyv fajta. Pedig… szeretem az olyat. Felüdítő, mikor nem kell megküzdeni minden kicsikart információért, minden őszinte reakcióért, minden… mindenért. Valószínűleg többek között ez vonzz Anthonyban. De úgy tűnik, talán most Alexandertől is megtudok egy-két dolgot, már ha sikerül jókat kérdeznem. És jókat válaszolnom, feltételezem. Az első kérdésének az egyszerűsége meglep, magasba szalad a szemöldököm, de habozás nélkül osztom meg vele a választ: - Smaragdzöld. A szüleim szerint a meggypiros, amivel nincs is bajom. De a kedvencem a smaragdzöld. – Nem titok, csak olyan valami, amit sosem kérdeznek az embertől, nem igazán. Aki figyel, az látja, aki nem figyel, nem érdekli. Vagy nem ismer eléggé, hogy lássa, mint esetünkben. – Az én köröm? – kérdezek rá, bár választ nem várok, csak folytatom: - Hogy szereted, ha szólítanak? Szólítanálak? –pontosítok a végére, mert igazából nem az érdekel, másoktól mit szeret, hanem az, tőlem mit szeretne, hogyan szólítsam. Eddig maradtam az Alexandernél, de ahogy az Adaleide, az is egy kicsit hosszú a mindennapokra.

Figyelemmel hallgatom a végigvezetését. Elmosolyodom, rásandítok.
- Eléggé egyértelművé tette, hogy a madarakért túlzottan nem rajongsz. Lehet, átgondolom azt a penthouset. Egy ház, kerttel? - hagyok egy kis szünetet. - Fácánokkal...? - fogalmam sincs, honnan szedték azt a páva családot, az egyik birtokra betelepítették, rám meg a frászt hozzák a hangjukkal, noha a tollukat kedvelem nézegetni. - Rendben, akkor a ház fácánokkal visszavonva, marad a penthouse.
- Ez igaz – biccentek felé.
Ezzel a válaszával értem meg igazán, mennyire nagy hiba volt hajókázni hívni. Egyik részem egyáltalán nem foglalkozik vele, hiszen a hajókázás éllteti és élvezi, teljesen függetlenül attól, ki élvezi és ki nem, aki velem van.
El is szomorodhatnék, megállítva a yachtot, megsértődve, mint egy három éves kiskölök, aki szerint micsoda dolog, hogy nem szeretnek hajókázni vele.
Helyette azt jegyeztem be a naptáramba, hogy lehetőleg mellőzzem a hajókázás ötletét vele. Ez nem fogja kedvem szegni, hogy hajókázzak, elvégre az a lételemem.
S kár. Már most kíváncsi vagyok, hogy néz ki bikiniben, a háttérben a kedvenc elememmel, a kedvenc yachtom fedélzetén.
- Mégis, mi hozta gondolataidba, hogy másképpen gondolnám? - Hogy most éppen melyikre, ismét nyitva hagyom, elvégre ettől élvezem a beszélgetéseket. Simán lehet terelgetni és kicsinálni vele bárkit. Utóbbit nem tervezem, az előbbiben annyira, hogy megismerhessem, a nélkül, hogy direktben kérdeznék rá, amire már a legelső alkalommal megkaptam a válaszát. S amiben tudom, ezzel hátha tudok segíteni neki.
- Melyikre szeretnél koccintani? - csendben megjegyzem, hogy ez már a harmadik eset, hogy segíteni akarok neki.
Látom, hogy meglepi a kérdésem és éppen ezt szerettem volna elérni. Végigpillantok rajta a válasza után, majd bólintok. - Smaragzöld sokkal inkább a tiéd. A meggypiros inkább csak mint kiegészítő lehetne jobb.
Kortyolok a borból, miután bólintottam. Kicsit hidegebb, mint szeretném, a levegő még jót is fog tenni neki.
- Ne malackának – mosolyodom el. - Xander – felelem pillanatnyival később. Kerülöm, hogy ne Alexnek hívjanak, mert akkor túl őszintén mondanám el, miért is ne Alexnek hívjanak.
- Kedvenc ételed? - Kaptam szép kis listát a szülöktől, ívben hajítottam is a kukába, mert nem ők irányítanak és nem egy papírról akarom ezt megtudni. Mivel előttük tettem, szerintem még jobban szeretnek azóta. Nem, mintha annyira boldogtalan lennék ettől, hiszen ők tervezték a házasságot, a szüleimmel együtt. Hogy ez nekik hogy csapódik le, a szüleim részéről is, most a legkisebb kérdésem. Hiszen Adaleide és én vagyunk a legérintettebbek benne.

Adaleide&Alexander

"Come a little closer, then you'll see"

Mikor házat emleget fácánokkal, kicsit kikerekedik a szemem, bár igyekszem visszafogni. Valószínűleg nem sikerült túl jól, mert vissza is vonja az ajánlatot. – Ház csak fácánokkal, vagy sehogy? – kérdezek rá, még mindig kicsit meglepetten. Mégis honnan jönnek a fácánok? Maximum vadászat közben találkoztam eddig fácánnal, háziállatként nem volt hozzá szerencsém. Az kéne még. – Penthouse, sima lakás, ház, igazából mindegy, alapvetően bárhol elvagyok. Mint mondtam, csak legyen szilárd talaj a lábam alatt – erősítem meg. Otthon tudom én érezni magam mindenhol… vagy épp sehol, relatív. A bentlakásos iskolában minden évben új szobám volt, új szobatársakkal, éppen azért, hogy szoktassanak minket ahhoz, hogy mindenkivel meg kell találni a hangot, nem ragaszkodjunk túlzottan egy helyhez. Sikerült, nem ragaszkodom. Vannak tárgyak, amiket szeretek magam körül tudni, de igazából ennyi kell a komfortérzetemhez.
Azt hiszem, hivatalosan is elkönyvelhetem, hogy az a kérésem, miszerint velem ne játszmázzon, elutasításra került, bármennyire is nem mondta ki. Miért nem lep meg? Azok alapján, amiket hallottam róla, kifejezetten ez élteti, szóval talán naiv dolog is volt részemről erre kérni. Egy próbát megért, nem? Azért kicsit égnek emelem a tekintetem, hogy lássa, nem vagyok oda a dologért. Ha valaki kíváncsi a véleményemre valamivel kapcsolatban, kérdezzen rá kerek perec, válaszolni fogok, de ezt a pszichológushoz illő formát inkább kihagynám. Szerencsére végül megkérdezi. – Általánosságban a jövőnkre. Politikusi babérokra én személy szerint nem törnék, bár természetesen melletted állok, ha te igen – biztosítom. Nekem őszintén édesmindegy, mit csinál, míg nem kerül törvénytelen ügyletekbe. Az nem igazán az én terepem, nem is szeretném, ha közöm lenne hozzá.
- Nos… örülök, hogy jóváhagyod a kedvenc színemet – nézek ré kicsit felvont szemöldökkel. Mi lett volna, ha azt mondom, hogy pink? Váltanom kell? Persze tudom, hogy nem, meg nem is úgy gondolta  - remélem? -, de akkor is elég érdekes hozzászólás volt. Mikor megkér, hogy ne malackának hívjam, akaratlanul is elvigyorodom, mert abban a pillanatban beugrik, miért mondja. – Eszembe sem jutott volna… eddig – viccelődök, bár egyébként eszemben sincs malackázni. Bár ezek után lehet, hogy egyszer-egyszer meg kell játszanom, csak hogy lássam, milyen fejet vág. – Xander… rendben – bólintok rá, ízlelgetve a becenevet. Ránézve nem ez jutott volna eszembe, de legyen. Xander.
Belekortyolok az italomba, ahogy a kedvenc ételemről kérdez, aztán egy bocsánatkérő mosollyal kicsit vállat vonok. – Egy nagyon konzervatív brit bentlakásos iskolában nőttem fel. Örülök, ha az ételnek egyáltalán van íze, nem fasírt és krumpli, ennyi. Nincs semmi, amit kifejezetten utálnék, vagy szeretnék, eléggé mindenevő vagyok. És édesszájú – felelek azért verbálisan is, és próbálok azért értelmes információt is belecsempészni, ne csak annyit kapjon a kérdéséért cserébe, hogy „mehh”. Persze tisztában vagyok minden státuszszimbólumnak minősülő étellel, tudom, mit kell rendelni éttermekben, hasonlók. De nem vagyok hobbievő. Kivéve, ha édességről van szó. Azt sajnos túlságosan is szeretem.
Rajtam a kérdezés sora, de mivel nem igazán készültem erre az egészre, szükségem van még pár kortynyi időre, míg kitalálom, mit is szeretnék tudni. Végül minden mindegy alapon felteszem azt a kérdést, ami a leginkább érdekel. Nincs nekem idegzetem tovább kerülgetni… - Milyen házasságot szeretnél? Igazit, vagy csak látszatot? – Mert számomra ez a legnagyobb talány vele kapcsolatban. Elrendezett a házasság, ezt mindketten nagyon jól tudjuk, ennek ellenére ő első találkozásos szerelemre vágyott, ha jól értettem, és csalódott volt, mikor nem történt meg. Sőt, szerinte lassan ki sem alakulhat ilyesmi. Akkor mit szeretne ettől az egésztől?

Ahogy látom, nem csak én vagyok nem igazán annyira oda a fácánokért. Igaz, engem tényleg csak a hangjuk készít ki. Ha néma fácán lenne, még akkor talán elmenne.
- Akkor... ház, fácánok nélkül? - Korrigálom a kérdésemet újra. A lehetőség végtelen, lehet variálni, s valamennyit megint elmond magából. Még akkor is, ha az csak annyi, hogy megerősít újfent abban, csak semmi hajó.
- Nagyon hálás vagyok az információért. Így legalább a hajót legalább kivehetem a hosszas listából. Bár...még így is hosszas lista van előttünk. Idő pedig bőségesen elég, hogy kiválaszthassuk, hol lennénk legszívesebben – már ha nem lebegne előttünk a fenséges esküvő. De miért birizgál még mindig, hogy ő mit szeretne? Vagy szeretném, hogy szeretne?
Érdeklődéssel vonom fel a szemöldökömet, némán, arra, ahogy az égnek emeli a tekintetét. Ha tudná, mennyire bájos tud ilyenkor lenni, s mennyire végre önmaga! Talán kicsit többször kéne pengetnem ezt a húrt. Csak egy kicsit.
- A jövőnkre – melem koccintásra a poharam. - Pedig tehetnéd,  megvan hozzá a tehetséged. Részemről maradok az üzletnél – vonom fel egy pillanatra az egyik szemöldököm. S kihagyom azt a kérdést, mely nagyon kapargatja a torkom, mégpedig azt, hogy nem általánosságban mire koccintana. Megállni tudni kell a nyomulásban, hogy utána minél könnyebb legyen átsiklani.
- Ó, nagyon szívesen – mosolygok rá, majd közelebb lépek hozzá. - Tekintsd elismerésnek, mintsem … engedélynek – az utolsó szót nem túl kedvesen ejtem ki, hiszen világéletemben az engedélyek ellensége voltam, téve, amit jónak látok. Éppen ezért sem kívánok ráerőltetni olyat, ami ellenére lenne. A dolog ott hibádzik, hogy saját vélemény híján csak keringek körülötte, mint sas a préda felett. Ami nincs annyira az ellenemre, mégis...
- Ó, kedves tőled, igazán – játszom a műsértettet, mosolyogva emelem felé a poharam. Amit nem szeretnék, nem mondom ki, s így eszébe sem jut bárkinek is így szólítani.
- S téged? Miként szólíthatlak? - Érdeklődöm, s kortyolok egy újabbat a borból.
Megint krikettezik, gyönyörűen, s nekem eszemben sincs közbevágni, sőt, egyenesen élvezem. Ezt kifejezve, fel is könyökölök a párna szélére, s úgy figyelem,  teljes átéléssel.
- Sütemények, feltételezem és talán... csokoládé? - Fűzöm tovább az édesszájúságának fonalát.
Hagyom gondolkodni, ebből gondolom, hogy nem igazán arra kíváncsi, mi is az én kedvenc színem. Tehát bukórepülés lesz. Így aztán kíváncsian várom, mi is lesz pontosan az a kérdés.
A kérdése éppen pont olyan, mint egy alapos fejbevágás. Nagyon is jól esne, s egészen a romlott szívemig érne, mint ahogy történik is... ha.
Csendben kortyolok a borból. Aztán úgy teszem fel a kérdést, mintha csak úgy mellékes lenne.
- Az igazi házasság szerelmen alapul. Van valakid? - elrendezett házasságban mindegy, hiszen általában szakítanak, vagy éppen nem. De valahol nagyon szentimentális vagyok ebben.

Adaleide&Alexander

"Come a little closer, then you'll see"

- Ház fácánok nélkül jól hangzik – bólintok rá elmosolyodva. Nem gondolnám, hogy olyan összetettek az igényeim, bár ha egyszer nekiállnánk ténylegesen kinézni, hol éljünk, lehet, hogy több kritériumom lenne. Így beszélgetés szintjén… elég ennyit tudni. – Annyira bőséges időnk nincs, de ha valamelyik meglévő ingatlanodban szeretnél majd élni, esetleg megnézhetjük őket együtt. Ha nem, akkor felbérelhetünk valami ügynökséget, hogy keressenek valamit – javaslom, mert arra annyira nem vágyom, hogy a nászút után még a szülői házba jöjjek haza, még ha csak pakolni is. Pláne most, hogy az optimálisnál rosszabb a viszony köztünk a családban. Szeretném a magánéletem tőlük távol rendezni, ha már így megoldották nekem.
Lehet, hogy lenne tehetségem a politikához, elvégre lényegében arra neveltek, hogy bármilyen társasági eseményen ellavírozzak, hiba nélkül. Meg is teszem, könnyebb számomra, mint őszintén viselkedni. Az őszinte viselkedés kockázatos, míg a társasági etikettnek megvannak a pontos szabályai, csupán csak ismerni és követni kell őket, és nagy bakit nem véthet az ember. – Társasági hölgynek neveltek, ennyi. Semmilyen nemű politikai ambícióm nincs, jobban szeretem, ha amiatt értékelnek, amit teszek, és nem amiatt, kinek a kijét ismerem. Nem élvezem különösebben, ha olyanok vesznek körbe, akik hátba döfnének az első adandó alkalommal, márpedig a politika erről szól. Nem tervezek pályaváltást – zárom le az egész politikai pálya ötletet, mert nem fog megtörténni. Egyszerűen nem érdekel. Sok minden történik az életemben, mert úgy kell történnie, a munkámat szeretném azok között tartani, amit én választhatok meg.
- Még nem is láttál benne. Ennyire jó a képzelőerőd? – kérdezem elmosolyodva, ahogy azt mondja, elismerésnek szánta a smaragdzöld iránti lelkesedését. Abba már inkább nem is megyek bele, hogy a kedvenc színem nem feltétlenül azért kedvenc, mert jól áll, hanem mert szeretek ránézni. Azért sem megyek bele, mert esetemben jól is áll, szóval minek kötözködjek? Van annyi más, amibe beleköthetek. Lehet, hogy úszva megyek haza? – Ez most a saját köröd a kérdésekben, vagy csak az enyémet próbálod meglovagolni? Mert ha ilyet lehet, akkor halljuk, mi a kedvenc ételed – csipkelődök, alig visszatartott mosollyal. – Egyébként a barátaim Addie-nek szólítanak – teszem hozzá, csak hogy válaszoljak is, mert egyébként nincs problémám azzal, hogy feltette a kérdést.
- Sütemények, csokoládé… ebben a sorrendben – ismerem el, kicsit bűntudatosan. Ha valaminek nem tudok ellenállni az az édesség, annyira viszont nem szeretek sportolni, hogy ez elfogadható opció legyen. Viszont képes vagyok inkább nem vacsorázni, csak megehessem nyugodt szívvel azt a tortaszeletet, vagy bonbont. Valamit valamiért.
Xandernek legalább annyi időre van szüksége a válaszadáshoz, mint nekem volt ahhoz, hogy ki merjem mondani a kérdést… és aztán lényegében nem válaszol. Viszont kérdez. Megvétózhatnám, mert ez így nem tisztességes játék. Hazudhatnék. Mondhatnám azt, hogy nem válaszolok, elvégre kikötöttem, hogy ha nem akarok, akkor nem fogok. Helyette mégis válaszolok. – Volt. Egy rövid időre az eljegyzés előtt. Már vége. Viszont te nem válaszoltál az én kérdésemre, így akkor hagy fogalmazzam át: el tudod képzelni, hogy ebből kihozunk egy igazi házasságot? Szeretnéd?

- Rrrendben, akkor ház, fácánok nélkül – ebben az opcióban is van jó pár lehetőség, és már van egy sejtésem előre, hogy az is sok és sokk lesz neki. Szükség lesz időre, míg ki fog ebből bontakozni. Én meg türelmes vagyok, elvégre éppen ezt szeretem az emberekkel csinálni. Manipulálni. S miért van az most, hogy annyira nem szerentém ezt tenni?
- Arra van időnk, amire mi szakítunk – jegyzem meg tömören. Sosem engedtem, hogy mások diktáljanak, ha úgy tettem, mintha, nyomós okom volt rá. Ó, hát a játékok és játszmák és beetetések, azok mindig a kedvenceim voltak.
- És ez egy jó ötlet. Nézzük meg együtt őket. Ügynök nem kell – kapok be egy újabb szőlőszemet. - A saját házamhoz még talán csak eltalálok... De ha nektek van olyan ház, amit felajánlanak és szeretnéd, azt is megnézhetjük – dobom fel a másik javaslatot, noha úgy vélem az előbbiek alapján, hogy ilyen talán nincs is.
A szavaira csak mosolygok. Rettentően sokat sejtetően.
- Legalább az első ”nem szeretem”, már megvan – bólintok elismerően, macskakörömbe téve a nem szeretem szót az ujjaimmal. S eléggé elégetten. Nyuszi ki. - S ezt tiszeletben fogom tartani – engedem le a kezeim. Vannak saját morális kereteim, és olyanra nem kényszerítek senkit, ami és akinek nem akarja gondolni magát.
- Az mindig tökéletes! - Önelégülten somolygok. - Az esetedben nem volt rá szükségem – nézek rajta végig, amiben semmi mohóság vagy kívánás nincs, mindössze puszta játékosság és jókedv.
- Addie? - ízlelgetem a szót. Kellemes hangzása van s illik is rá. - Mmm, milyen jó kis riposzt, ismét? Nos... - döntöm a hátam a támlának. - Van. Bármi, ami vadhús, s bármi, ami rákféléből van – szerencsémre, nem vagyok allergiás rá. És szerencse, hogy ritkán fogadok nemesi családot, legfőképpen királyit.
Kihallani a hangjából a bűntudatot.
- Nincs ebben semmi rossz. Én biztos nem fogok neked megrovó pillantásokat lövellni – nézek rá. Sosem értettem a nők mániákus fogyókúráját, megvonási marhaságaikat. Még mindig, még ennyi idő után sem képesek felfogni, hogy ezt maguknak állították fel, a nélkül, hogy ebben meghallgatnának bennünket. Nem elég, hogy egy csomó baromságot rájuk erőltet a társadalom, még ők is magukra vesznek egy csomó, másik baromságot. Ha őket ez boldoggá teszi...
Oka van feltennem ezt a kérdést. Gyanakszom, s ha úgy lenne, hogy a válasz igen, egészen más ok miatt lennék dühös. Nem, koránt sem azért, mert velem nem történt meg az a bizonyos első pillantás. Hanem azért, mert … ó, igen, éppen ebben az egy kérdésben valóban érzelmes vagyok. Mert a szerelem, az szerelem. Hiába múlandó, ki kell élni, meg kell élni. És hiába romlott a szívem mélyéig az összes létezésem, ezt piedesztálon hordom. Nem választok szét szerelmes párokat.
Egy ideig csendben maradok, de látni rajtam, hogy fogok válaszolni. Felállok és a párkányra könyökölve nézem a habokat, amit okozunk, a hullámokkal együtt.
- Az első pillanattól sejtettem – még nyomozni sem kellett utána és nem is akartam. Az olyan...lealacsonyító. - s nem, nem hiszem, hogy vége a kapcsolatotoknak – őszinteséget akart, megkapja, s ezt nem a düh adatja. Sokkal másabb az indokom.
Felegyenesedek és egészen közel megyek hozzá.
- Örülök, hogy legalább neked megadatott ez az érzés. És igen, szeretném, ha ki tudnánk hozni belőle. A kérdés csak az, hogy miként lehetne, ha közben a szíved másé? És nem fogom kérni, hogy vessetek ennek véget. És felszarvazva sem szeretek lenni. Te szeretnéd, hogy egy igazi házasságot hozzunk ki ebből? - Komolyan tekintek a szemeibe, várakozón.

Adaleide&Alexander

"Come a little closer, then you'll see"

Arra van időnk, amire szakítunk? Ehhez csak én nem állok ilyen pozitívan? Oké, ő mondjuk egy laza megszólalással kivonta magát az esküvőszervezés ügyes-bajos dolgai alól, de én nem tehetem… vagyis nem akarom megtenni, hogy nem foglalkozom vele. Az én esküvőm. Sosem voltam az a nagy már kisgyerekként ezt a pillanatot tervezgettem fajta, de azért z sem vagyok, akinek teljesen mindegy, hogy megy férjhez. Mert nem az. – Pár zsúfolt héttel az esküvő előtt ilyet mondani a menyasszonynak már-már előre válóok – jegyzem hát meg viccelődve, de mint tudjuk, minden viccben van egy kis igazság. Esetünkben az, hogy nem, nem feltétlenül lesz most mindenre időm. – New Yorkban leginkább kiadott lakásaink vannak, a házat kivéve, amiben a szüleim élnek. Egyikből sem szeretnék feltétlenül kiköltöztetni senkit, szóval részemről azt hiszem, nincs mit megnézni – zárom rövidre a magam körét, mert ennyi. Kivéve, ha a drága szüleim meglepetés gyanánt fel nem vásároltak egy-két ingatlant, hogy legyen hová költöznünk. Kinézem belőlük az utóbbi hetek alapján…
- Nem ez volt az első, de azon ugyebár elegánsan átsiklottál – nézek rá felvont szemöldökkel. Hogy most ebből asszociál-e arra, hogy az előbb világosan kifejeztem, nem szeretem a játszmázást, vagy sem, már azon múlik, mennyire is siklott át azon, amit mondtam. Nem vagyok az a hisztis fajta, nem kezdek toporzékolni, durrogni, ha valami nem úgy van, ahogy én akarom. De ha annyira ellenemre van, akkor igenis képes vagyok azt kifejezésre juttatni. Lehet, hogy kevés dologról jelentem ki egyenesen, hogy nem szeretem. De az biztos, hogy épp elég dologról éreztetem, hogy nem szeretem.
Azzal például semmi bajom, ahogy végignéz rajtam, mert egyrészt nem érzem úgy, mintha ez a tekintet különösebben szexuális lenne, másrészt meg valamilyen szinten hozzá vagyok szokva, hogy megnéznek. – Kérlek mondd, hogy nem azért, mert kaptál a szüleinktől valami bizarr fényképalbumot rólam, szóval már láttál bikiniben. Kérlek – viccelődök én is, ha már ő ilyen könnyedre vette a figurát. Bár most, hogy így kimondtam, igazából még erre is látok esélyt. De csak nem?! Ha mégis, akkor sem akarom tudni, jobb úgy nekem. Arra, hogy válaszol a visszakérdezésemre a kedvenc ételével kapcsolatban, csak elmosolyodva bólintok egyet. Szóval ér visszakérdezni. Nem mintha számomra annyira életbevágó lenne tudni ezeket, hiszen akkor megkérdeztem volna egyébként is. Egyszerűen csak így fair.
- Nos… még ha attól el is tekintünk, hogy nem egészséges, mert mi egészséges, ami jó, akkor is marad az az aprócska dolog, hogy… jól érzem magam a bőrömben. Plusz kilókkal meg nem. A bikinit sem szeretem olyankor annyira. Szóval inkább kicsit visszafogom magam azon a téren – vonok vállat, amolyan „ez van” stílusban. Nem vagyok kifutómodell alkat, nem is szeretnék az lenni, de ahol most vagyok, az nekem pont jó, miért rontsam el? Pillanatnyi örömökért? Ennyire nem visszafejlett az önkontrollom.
Sőt, kifejezetten jó az önkontrollom, mindig az volt, büszke is voltam rá. Hogy örökölt, tanult, vagy fejlesztett dolog ez nálam, azt nem tudom, talán kicsit mindhárom. Épp ezért csalódtam magamban, mikor jött Anthony, és azon kaptam magam, hogy elolvadok egy mosolyától. Hát milyen buta dolog az? És mégis. Holott tudtam, hogy nem szabadna, mert más lesz a férjem. Ez a férfi itt előttem, aki még mindig alig ismerek. Mégis a legmélyebb érzelmeimről kell beszámolnom neki. – A kapcsolatunknak vége – ellenkezem, mert valóban. Az már nem létezik. De persze valahol értem, mire gondol, még ha nem is akarom tudomásul venni. Anthony és köztem nincs vége a dolgoknak, még ha fizikailag nincs is többé közünk egymáshoz.
Alexander közelebb lép hozzám, egyenesen a privát szférámba, de nem zavar a jelenléte. A tekintete inkább, így a magamét inkább lesütöm, a továbbiakban a vállát, a mellkasát tartva fókuszban. Még akkor is, mikor beszél, bármennyire is szeretnék felpillanatani, és látni, milyen arcot vág. Az enyém pillanatnyilag óvatosan kifejezéstelen, de tartok tőle, hogyha felnéznék, mit látna a szememben. – Nem az övé a szívem, többet gondolsz bele, mint amennyi jelen van – mondom halkan, ahogy mégis felnézek, mert kérdez, és érzem, hogy ez egy olyan pillanat, mikor nem bújhatok lesütött szemek mögé. Így a szemébe nézek, ahogy ő is az enyémbe. – Igen, különben nem lennék itt. Akaratgyengébbnek hiszel, mint amennyire az vagyok. Nem kényszerít ténylegesen senki semmire, így neveltek, de képes lennék máshogy dönteni, ha azt akarnám. De itt vagyok. Veled – jelentem ki, aztán óvatosan felemelem a kezem, és elég sok eddigi határt átlépve ezzel, és megsimogatom az arcát, a tenyerem alatt idegen a szakálla.

- Nos, ha arra akarod szánni idődet, arra van időd, ez esetben – pillantok rá hamiskásan. Hiszen arra akart, hát az esküvőt szervezi. Részemről ment volna szervezőnek, csak minél előbb legyünk túl az egész mosolyországon.
Szerencsémre még nem mélyedtem bele annyira családjának üzleit dolgaiba, hogy tudjam mindezt s mivel előtte meg nem ismertük egymást, s még csak nem is ezen a területen mozgok, így a hír frissnek számít nálam.
- Szólok, hogy állítsanak össze egy katalógust és így csak azokhoz megyünk ki, amelyek neked is tetszenek.
Vannak kedvenceim, csak ha már így is együtt leszünk, legalább ő is otthonosan érezze magát.
Ártatlanul mosolygok rá, mint egy ma született bárány. Megígértem neki, nekem ugyanakkor ez még nem az a kategória, mint neki, így aztán az ígéretemet megtartottam. Ennyit a viszonyítás kérdéséről. S tudom, hogy ez az egyik indok, amelyért annyira odáig vannak értem. Ja, nem. De hol érdekel? Jelen esetben … elgondolkodom rajta.
Egy pillanatra oldalt fordítom a fejem elgondolkodva.
- Csalódnál, ha azt mondanám, igen? - pillantok rá komoly érdeklődéssel. Megvárom a reakcióját, majd elmosolyodom. - A fantáziámnak a fotóalbum sem szükséges – néztem azért már jó pár nőn végig, s ismeretem is van, mi rejtőzhet egy-egy ruha alatt.
- Ahogy neked megfelel – az érem másik oldala, hogy a kissé, hogy is mondjam, testes nők nem annyira az eseteim. Elfogadtam volna, ha olyan testalkatú, s nem nyúltam volna hozzá, csak amennyire szükséges. A nárcisztikusság egyik hátránya, hogy csak a szépet vagyok hajlandó magam körül elviselni. Bocsi, azaz nem bocsi mindenki!
Figyelem, s még csak nem kell olyan nagyon megtennem, a hangja is árulkodó. Az, amitől tartottam, mint kettes számú lehetőség, ott virít, szép kis felkiáltójellel. És nem csak annyi, hogy a szíve egy része ott maradt nála, miután huss, véget ért a kapcsolat. Mert... nem így van. Ahh, fenébe. Még nem ragálok rá, még hagyom, hogy menjünk tovább a beszélgetésben, puhatolózok.
Igen, önző vagyok. Igen, azt akarom, hogy senki ne legyen az életében. És igen, irigy vagyok, mert neki jutott abból, amibe én még csak bele sem kóstoltam. S ugyanakkor nem haragszom rá, s dühös sem vagyok. Ez így esett, ezzel kell enni a kenyeret.
Nem bír rám nézni, ez is eléggé sok mindent elárul arról, mit gondol rólam, s mit érez valaki más iránt. Le fogom tudni nyelni a békát? S le is akarom?
Ahogy hazugsága végigfolyik rajtam, állom a tekintetét. Nincs az enyémben semmi, hiszen a szavak helyett más beszélt helyette. Ez is igazság, ha úgy vesszük.
S vajon melyik a nagyobb bátorság? Kiállni a szerelem mellett, vagy a nemszeretem házasságot választani, holott a szív másé?
Végül is, döntött, ha úgy veszem, hiszen itt van mellettem. Döntések és döntések az élet mozgatórugói.
Ahogy viszont folytatja, elborzadok belül. Egy báb, egy … jólnevelt feleség. De végül is, erre neveltek minket. Mióta vagyok ennyire szentimentális?
A józan, hidegen érvelő részem visszatér és figyelem, ahogy hozzám ér.
- Vagyis döntöttél – újfent kinyúl a kezem a pohár felé, arrébb lépek tőle. Nem volt valós az érintése, és hát azért a férfiú büszkeségem sértettsége még ott mar belül, láthatatlanul, hangom könnyed, s tartásom is laza, annyira megszoktam már a színjátszást.