Az életünkben az az ocsmány, hogy bizonyos dolgokat egyszerűen végig kell szenvedni. Mindig is utáltam, és bár kijelenthetem, hogy olyan messzire sikerült távolodnom a mások által „normális, hétköznapi életként” emlegetett nonszensztől, amennyire emberileg csak lehetséges - mindezt különösebb erőfeszítés nélkül téve -, úgy tűnik, ez a szirupos forró massza még így is belém kapaszkodik. Érzelmek... Sértve érzem magam, megbántva saját magam által. Hiába is próbálkozom, már nem tudom letakarni őket figyelmetlenséggel. Nem tudom letagadni őket. Addig a napig ment, amíg fel nem nyíltak szemeim és most valami eltört, nem tart meg többé a közöny és a fölényesség. Ettől elveszve érzem magam, kicsinek és sebezhetőnek.
És amikor végül megírtam az emailt, amiben bocsánatot kértem - talán át sem gondoltam igazából. Felkavart talán a lakótárs és a vele elhozott rózsaszínes máz. Talán csak hiányzik. Talán csak megártott az a pohár bor. Kettő. Igazából négy után nem számoltam... Ha őszinte akarnék lenni magamhoz, akkor beismerném, hogy mindenképpen vágyom rá, hogy megismerjem jobban Christinet. Hogy a tulajdon két szememmel lássam, hogy emlékeztessem a szívem a helyes működésre, hogy pótoljam a hiánya által keltett űrt, és ha kell, akkor lemondjak róla. Elengedjem...
Idegesen gyűröm hosszú, vékony bőrbe bújt ujjaimmal a felsőm végét tenyereimbe. Fel-alá járkálok a híd tövében, miközben tekintetem minden mellettem elhaladó szemeiben keresi őt. Hogy lehettem ennyire ostoba? Hogy ajánlhattam fel, hogy személyesen vállalom mindazt, amit megtettem?! Nem egyszer? De kétszer?!
A csípőmmel neki koccanok a híd falának, ahogy megtámaszkodva gyűrűs ujjaimba temetem arcaim, majd egy laza, szántó mozdulattal végig söpröm szöszke tincseim, a tarkómon fűzve egymásba kezeimet. Miért bízna meg bennem?! Miért jönne el?!
A szél lágyan fújja a faleveleket, nekem pedig kedvem támad sóhajtani egyet. Lélekfojtás. Egyetlen tüdőélesztés. A szívdobbanás reményt pumpál az ereimben, miközben kissé feszülten és ököl méretű gyomorral forgolódom. Késztetést érzek rá, hogy minden egyes embernél rákérdezzek, ő az-e, de végül csak nem teszem. Valószínűleg a fel-alá járkálásommal és az ideges vonásaimmal, elég feltűnő leszek.
Szeretném rendbe hozni. Szeretném elmondani. Szeretném megismerni. És szeretnék bocsánatot kérni...