Tightrope

Vendég · Tightrope Szer. Ápr. 29, 2020 2:14 pm

A sötétítő függöny szélén beszűrődő erős narancssárga cérnafény lassan lecsúszik a fal közepétől a padlóra, majd eltűnik. A másik oldalon fokozatosan virul ki az utcai lámpa egy ideje pislogó fénye, és egy szabályos, töretlen csíkot rajzol a mélybarna padlóra, a szürke kárpitos fotelre és a fal egy bizonyos repedésére. Ilyenkor mindig megvilágítja azt a hibát a vakolatban, mint egy mindentudó reflektor. Látta, amik itt történtek, ismeri azt a falat, ezt a szobát, a szálló porszemeket, mint egy öreg isten, aki csak nézi eltorzult művét, de semmit sem tesz azért, hogy megállítsa a rothadást és pusztítást.

Az utolsó estén, amikor a West Point után Connorral elváltunk, mert ő Irakba készült, itt aludt. Boroztunk, szexeltünk, mint a normális emberek, aztán pedig veszekedtünk, üvöltöztünk, és emlékszem, sírtunk is. Még tojáshéj volt a seggünkön, semmit sem sejtettünk arról, hogy ez lesz a vége, meg sem fordult a fejünkben, hogy ez megtörténhet, és mégis elképesztően erős rettegés volt bennünk valami miatt, amiben nem hittünk. Akkor vágtam a falhoz dühömben egy fém bornyitót, és akkor keletkezett a lyuk, amit sosem javítottam ki.

Talán egy hete lehetek itthon, nem emlékszem. Összefolynak az órák és a napok. A behúzott függöny két szélén ugyanolyan szabályosan és percre pontosan járnak a fények fel és le, az oxigén egyre csak fogy, bár alig érzékelem, nincs különbség nappal és éjszaka között, mert nem alszom, nem tudok aludni, egyre csak ugyanaz a torokszorító rosszullét kísért, álmatlanság, a szám sarkán kicsorduló nyál és az arcomra száradt sós könnycsíkok, de napok óta mindössze annyi történik, hogy elmegyek a fürdőbe, lezuhanyzom, megmosom az arcom, és minden kezdődik elölről.

Öt napja nem húztam ki a függönyt, nem mentem ki a házból, három napja elfogyott a kaja, tegnap a bor is, és nem emlékszem, mikor aludtam utoljára. Rémképek tömkelege pereg a fotellel szemben lévő sötét falon, amerre nézek, arcokat látok, sebeket, valótlannak tűnő borzalmakat és valóssá vált tragédiákat. Néhány órája kezdett el fájni a hasam. Nem tudom, hogy a varrás körül, a műtét miatt, köze van-e egyáltalán a golyóhoz, bár hozzá kell tenni, amióta hazajöttem a kórházból, érzek egy enyhe, kicsit fájdalmas nyomást a derekamban. A hasgörcs viszont egyre rosszabbodik dél óta, először betudtam könnyen legyőzhető éhségnek, de biztosan nem az, mert ilyet nem hiszem, hogy valaha is éreztem. Nem is okozna gondot, ha nem fogyott volna el a fájdalomcsillapító is, amit még a kórházban kaptam. Idő előtt ürült ki a készlet, még az a levélnyi is, ami itthon volt, és lejárt két évvel ezelőtt.

Eszem ágában sincs kórházba menni vagy mentőt hívni. Nemcsak azért, mert nem akarok visszamenni oda, egyik kórházba sem, de ugyanolyan értéktelennek tartom a lakásban töltött pár napot, ami mögöttem és talán előttem áll, és bevallom, óránként megfordul a fejemben, hogy milyen megbocsátható módon adhatom fel ezt az egészet. Valójában csak el kellene mennem egy doboz fájdalomcsillapítót vásárolni, majd befeküdni a fürdőkádba, és várni, hogy végre elaludjak. Fél évvel ezelőtt még gyáva és megalázó tettnek gondoltam az ilyesfajta vezeklést vagy éppen megnyugvást, de most semmire sem vágyom jobban, mint feladni.

Összeszorított fogakkal a fotel karfájára támaszkodva felállok, és a bútorokba kapaszkodva elbicegek az ajtóig. Itt már a mankók egyikét szorítom meg, lassan beledugom a lábfejemet a bakancsba, de bekötni nem érdemes. A másik mankót a bejárat mellett hagyva kilépek, és bezárom magam mögött az ajtót. Szédülök, enyhe hányinger kerülget, és nem érint jól a friss levegő sem, mert úgy érzem, hogy nem érdemlem meg, az egyetlen, amit el tudok fogadni, az az aprószemű, hideg, tavaszi eső. Ritkásan hullnak cseppjei, percek kellenek, hogy igazán bevizesítsék a hajamat és a szürke pólómat. A házfalaknak támaszkodva botorkálok előre, a hasam egyre jobban fáj, a szédülés és a hányinger is fokozódik. Néhány sarokra van egy gyógyszertár, már csak pár perc, és még ilyen tempóban is odaérek. És aztán elsötétül minden, de nem alszom el azonnal, néhány másodperc semmi után elernyednek az izmaim, csattan a tócsában a mankó, és én a falnak esek.

Twinkle, twinkle little star.