1 hónapos józansági érme: A tó fenekén hever, ahol az elvonó van. Megkapta, és úgy érezte, gyomorszájon vágták. Már volt egy ilyenje. Később semmit nem ér. Kisétált a tóhoz, távol mindenkitől, és fél óráig dobált mindent az érme után, ami a keze ügyébe került. Majdnem ő maga is beleugrott a vízbe. Úgy érezte, sosem szabadul attól, hogy szállni akarjon. Sosem fogja újra embernek érezni magát.

6 hónapos érme: Az anyjának adta aznap, mikor kijött a rehabról. Számára hatalmas jelentősége volt, és valahogy meg szerette volna köszönni az anyjának, hogy hitt benne. Az anyja nem érette a gesztust. Az anyja soha nem igazán értette, és mikor gyorsan elsüllyesztette a kapott érmét a táskájába, amit vérrel és verejtékkel szerzett, Angela tudta, hogy nem igazán számíthat rá. Ez a saját harca lesz.

1 éves érme: Ragasztott rá egy mágnest, és most a hűtőjén tartja, hogy mindig eszébe jusson, ha látja. Hogy másnak is eszébe jusson, ha látja. A bátyjának, mikor átugrik egy közös meccsnézésre, és sört hoz, holott tudja, hogy Angela nem fog inni. Az anyjának, mikor megpróbálja rávenni, hogy mozduljon ki, menjen bulizni, éljen. Jusson eszébe, hogy számára az veszélyes. Neki, mikor rossz napja van, és úgy érzi, rossz minden. Eszébe jut, hogy az első évnél semmi sem rosszabb.

2 éves érme: A malacperselyében van, az első dolog, amit beletett, elvégre pont ebből az alkalomból kapta a bátyjától. Azóta sokszor ürítette már a perselyt, eleinte többször, mostanság lassabban telik. Minden alkalommal rak bele egy dollárt, mikor rossz gondolatai támadnak. Ebből fizette az első albérlete letéti díját, az első mikróját, a varrógépét, szűkösebb időkben egyszerűen a vacsoráját. Az érme mindig visszakerül, hogy persely sose legyen üres.

3 éves érme: Elhagyta egy bár női mosdójában. Egy akkori kollégája leánybúcsújára hívták, próbált alóla kibújni, de nem sikerült, így elment. Minden italt visszautasított, és inkább kínosan érezte magát, mint hogy kísértésbe esett volna. Az emberek körülötte nem igazán voltak a barátai. Nem igazán vannak barátai. Egy ponton kiszökött a mosdóba, és a lehajtott vécéülőkén ücsörögve a három éves józansági emlékérmét nézegetve azon gondolkodott, mit keres itt, kinek akart ezzel megfelelni. Tisztán hallotta, ahogy a társaságból három nő a tükör előtt tollászkodva ecsetelik, mennyire fura, és kínosan viselkedik. Reszkető kézzel elejtette az érmét, és nem is kereste egy pillanatra sem. Másnap viszont felmondott, és keresett magának másik állást. Megint.

4 éves érme: A New York Times gazdasági vezetőjének adta, mikor otthagyta a lapot. Az első ember, aki a gimnázium óta azt mondta neki, hogy többre hivatott. Ő vette rá, hogy próbálja meg újra az egyetemet. Nem voltak barátok, nem igazán, Angela nem barátkozik, még ha tökéletesen udvarias és kedves is mindenki felé. Nem is tartják a kapcsolatot. De valamivel jelezni akarta, mennyit jelentett neki a segítség, és az anyjával ellentétben ez az alapvetően teljesen idegen férfi értette, mit jelent számára a gesztus. Nem sűrűn segítettek neki életében hátsószándék nélkül.

5 éves érme: A munkahelyén, az íróasztala fiókjában tartja. Oda rakta még aznap, mikor megkapta, és azóta rá sem nézett. Élesen tudatában van, hogy ott van, megerősíti abban, hogy csak előre nézzen. Talán egyszer megmutatja valakinek, talán nem. Szégyelli és büszke rá egyszerre. Beszélne róla és soha nem említené. Öt év. Fél évtized. Több a jobb nap, mint a rossz.

6 éves érme: Maddie, az első egyetemi szobatársa koporsója mellé lett temetve, akivel együtt voltak az elvonón is később. Rossz napok, rossz gondolatok, sok udvarias mosoly, egy kis része ott maradt az érmével. Mindegyikkel. Mi lesz vele, mire a harmincadik érméhez ér? Azt reméli, hogy ezek a kis részek olyan részek, amiket hátra kell hagynia ahhoz, hogy jobb legyen.
Pár másodpercbe telik csak lecsapnom az ébresztőt. Utálom a hangját, épp ezért olyan hatásosan felébreszt, mint semmi más, és szerencsére strapabíró. Kivi zöldessárga szemei utálkozva villannak rám, ahogy elfordul és összegömbölyödik, felvéve az alakot, amiről a nevét is kapta. Teljesen úgy néz ki, mint egy kivi, mindjárt megpucolom. Na jó, nem, de tényleg teljesen olyan a színe. Persze mikor megtaláltam törött lábbal, koszosan egy sikátorban, még nem látszott, és az sem, hogy egy ekkora kényes dög lesz. Imádom. Csendben surranok ki a szobából, hagy aludjon, különben le fogja pisilni a cipőimet, mire hazaérek. Hogy minek vagyok fent hajnali ötkor? Futni, kérem szépen. Sokféle sportot kipróbáltam, míg kerestem a nekem valót, és sosem gondoltam volna, hogy pont a futás lesz az igazi, tekintve hogy gimiben utáltam, folyton összeakadtak a lábaim, nem tudtam mit kezdeni az össze-vissza lengő kezeimmel, és a többi. Szerencsére mára megtanultam bánni a végtagjaimmal, így kamaszkoron túl, a futás pedig csodálatos kombinációja a kikapcsolt gondolatoknak, és az éles figyelemnek. Nézem, merre lépek, különben arcra esek, nincs időm máson agyalni. Így futok, minden reggel.

Mire hazaérek, Kivi is kialudta magát, már épp abban a hangulatában van, hogy ha két percen belül nem kap reggelit, éhen hal. A szükségesnél sokkal lassabban jutok el a táljáig, ahogy már-már síró nyávogással kering a lábaim körül, hátha esetleg nem érteném egyértelműen, mit szeretne. Minden. Egyes. Reggel. Odaborítok neki egy aranyárban mért konzervet, aztán végre van pár perc nyugtom, míg ő hangos dorombolással falatozik. Gyorsan felrakok egy teának valót, és a pirítóba dobok egy szelet kenyeret. Míg elkészülnek, megöntözöm a növényeimet. Sok van. Annak idején az elvonón azt tanácsolták, hogy ha késznek érezzük magunkat felelősséget vállalni, vegyünk egy növényt, és ha egy évig életben tudjuk tartani, talán szerezhetünk egy kutyát. Ha az is boldog velünk, talán, de csak talán készen állunk egy kapcsolatra. A fél éves elvonó után egy évvel költöztem az először külön, a mostohaapám egy lakásába, és akkor vettem meg az első növényem. Egy anyósnyelvet. Mai napig megvan, lassan kiszorít a lakásból. Az irodában is velem van pár gyereke, és anya, meg a bátyám is kapott már az utódaiból. Növényszakértő lettem az évek során, van már mindenféle. Negyed óra, mire mindent végigöntözök. Két éve botlottam bele Kivibe, lassan számítok rá, hogy egy sérült, koszos emberbe botlok valahol, és beleszeretek.
Elkészítem a zöldteám a termoszba, amit majd magammal viszek, aztán egy fél avokádóval meg paradicsommal elnyammogom a pirítóst, míg kiválasztom, mit veszek fel. Annyira nagy választék mondjuk nincs, kosztümök, blúzok, elegánsabb darabok, irodai munkára valók. Mire felöltözök, Kivi megint a lábaim körül tekergőzve nehezíti az indulást, de csak sikerül, még teljesen korán is érek be, Shawn sehol. Még egyszer átnézek minden ügyet, ami ma aktuális lesz, kilenckor már megbeszéléssel kezdünk, ahol nagyon ott kell lennem agyban. Közben elrágcsálok egy almát, mert minden nap egy alma az orvost távol tartja, nekem meg arra nagy szükségem van, ártani meg nem árthat, még ha a mondás hülyeség is.

Aztán megjön Shawn, bemegyek hozzá, és elkap a nap, ahogy mindig, Shawn minimum hatszor felidegesít, ahogy mindig, de valahogy már ez is tényleg a napi rutin része, és csak kivételes alkalmakkor akarom érte fizikailag bántalmazni. Önmagam visszafogásában való jártasságomnak köszönhetően még soha nem vágtam hozzá semmit, maximum pofákat vágok rá az ügyfelek háta mögött, mikor engem küld el kávéért, holott neki is ugyanannyi lenne kiszólni a telefonon érte, mint nekem kimenni. Sőt, kevesebb. Szerintem direkt csinálja, hogy fitogtassa, hogy ő a főnök. Persze tagadja. Nem rossz főnök amúgy, az évek során összecsiszolódtunk, figyel arra, amit mondok, még ha néha nagyon-nagyon határozottan is kell mondanom hozzá. És persze csakis négyszemközt, bárki más ott van, csak bájos mosollyal helyeselhetek. Volt már rosszabb feljebbvalóm is, mit ne mondjak. Jobb állásom viszont nem, szóval nem vágok hozzá dolgokat, ő meg többnyire igyekszik nem titkárnőként kezelni. Már egész ügyes benne néha.

Hét is van, mire hazaérek, már megint csúnyán nézett rám a takarítónő, amiért nem tudott haladni tőlem, de hát ha egyszer még be kellett fejeznem a múlt havi piac analízist? Kivi szinte rámveti magát, ahogy belépek a lakásba, összekarmolja a nyakam, miközben hangos dorombolással járkál a vállamon. Már ennyiből tudom, hogy rosszat csinált. Felkapcsolom a villanyt, és persze, a konyha robbantva. A hűtőről valahogy levarázsolta az összes hűtő mágnest, és széthordta a lakásban, széttépte a papírtörlő-gurigát, felborította a kukát, ahogy pedig beljebb lépek, alom csikorog a cipőm alatt. Grr. Átöltözök gyorsan, aztán próbálok rendet tenni, miközben valami vacsorát is csinálok magamnak, saláta, főtt tojás, egy kis pulykamell, egészségesebb, mint a rendelt kínai, amit sebtében bekaptam az íróasztal mellett délben, az analízis felett ülve. Elmosolyodok, ahogy visszacsattan a hűtőajtóra a mágnesnek köszönhetően az „1 éve tiszta” érmém, még ha az az 1 mára már inkább 6, és igen, minden évvel könnyebb kicsit. Vannak virágaim. Macskám. Hobbim, kétszáz. Mozgok, egészségesen táplálkozok, amennyire tudok, amennyire lehet, van egy munkám, amit szeretek, egy lakásom, ahol kényelmesen érzem magam, néha flörtölök a pincérrel a kedvenc kávézómban, és hat tiszta év áll mögöttem. Mikor az 1 éves érmét kaptam, álmodni sem mertem minderről.