i came here bc he told me he’d buy us delicious food and drink
Az emberek többsége utálja a hétfőket, én valahogy a szombatokkal vagyok így. Mindig ugyanaz a megszokott fejfájás és hányinger fogad, csak mindig más helyen. Ha szerencsém van valaki ágyában, ha nincs, akkor valamelyik út szélén térek magamhoz. Azt mondják, hogy nem vagyok egy semmi részegen, mert akkor még inkább erőszakos vagyok és még a falnak is képes vagyok neki menni, csak mert „csúnyán néz rám”. Hát igen, sikerült már így eltörnem pár csontomat. De azért másnaposnak sem vagyok egy utolsó élmény. Legszívesebben nem csak a péntek estéimet tölteném görbén, de hát így is fárasztó lehet engem összeszedni, hát ha még három napos ünnepet csinálnék belőle. Pedig a hétvégéim többségében üresek. A szombatom azért, mert világomat nem tudom, a vasárnapom azért, mert már mindenki a hétfő miatt depizik és nem hajlandó kimenni velem. Borzasztóak ezek az emberek, ennyire félni egy naptól, csak azért mert az van a hét elején… És akkor még azt mondják, hogy velem van a baj, mert könnyen veszem az életet. Egy van belőle, szóval azt ki kell használni, míg fel nem dobjuk a pacskert. Már szerencsére javában fent vagyok, mikor Harlantől kapom a vészjelzést, miszerint haldokló félben van a gépe és szüksége lenne az én csoda kezeimre. Először azon agyalok, hogy talán meg kéne várnom, míg teljesen kijózanodom, hogy valami hasznom is legyen, és csak aztán menjek át, de akkor már rég sötétedni fog, mert nálam ez nem megy egy könnyen. Azért ahhoz nem kis mennyiségű piát kell leküldenem, hogy érjen is valamit. Az meg aztán sokáig teszi is a hatását. Persze a sötétedés mellett a másik visszatartó erő az az ajánlat volt. amit kaptam vagyis, hogy cserébe jár ingyen büfé is. Haveroktól sosem szokásom pénzt kérni, vagy csak jelképes összeget fogadok el a szívességemért, hiszen van nekem elég lóvém abból, hogy gazdag embereket húzok le, sokszor a tudtuk nélkül. De, persze a klubbok sem fizetnek rosszul, meg a rendezvények. Most meg már, hogy nem a főnökömnél lakok és nem vonja le a fizumból a plusz kiadásokat, amiket okoztam neki, egészen jól kinéző szám díszeleg az ő utalásaiban is. De mivel egészséges férfiember vagyok, ezért kajával és némi itallal bármire rá lehet szedni. Jó, mondjuk az túlzás, de szerintem van az a minőségű étel, amiért eladnék egy embert is simán. Szerencsére ilyen étellel még nem sikerült találkoznom. Vagyis, mások szerencséjére inkább. Ilyen ajánlat mellett aztán kénytelen vagyok időben összeszedni magam és átmászni a város túlvégére. A fene azt a jó szívemet, meg a nagy hasamat. Olyan háromra sikerül is odaérnem hozzá, majd meggyőződve arról, hogy meghallja, hogy megérkeztem, hosszan rátenyerelek, de azért nem szándékozom rajta maradni ajtónyitásig. Szegény még nem olyan régóta ismer, nem akarok már most az agyára menni, ráér később is. Na meg, ritkán akad az ember horgára ilyen helyes francia srác. Szeretem, ha szép színes a paletta körülöttem. Amint beenged, nézek is körbe a gépet keresve. – Hol a beteg? – pillantok rá végül, a számlát majd a műtét után is ráérünk rendezni. – Remélem túl sok fontos dolog nincs rajta, mert ha újra kell rakni, nem tudom garantálni azt, hogy minden megmarad. – persze lehet, hogy mással is meglehet majd oldani, de nem árt felkészíteni a legrosszabb esetre sem. – Szóval, mi a baja pontosan? Használat közben vesztette el az eszméletét, vagy csak a bekapcsolásra nem reagált már? – vonom fel a szemöldökömet, miközben huppanok is le a legelső ülőalkalmatosságra. Nem árt megtudni pár háttér infót mielőtt nekiugrok szétszedni, mint bolond a biciklit. Megannyi dolog okozhatja a problémát, így nem árt leszűrni a kört.
Minden gondok okozója természetesen a főnököm, aki lemondta a tegnap éjszakai műszakomat, mivel meg akarta úszni, hogy időt kelljen eltöltsön a kedves anyósával, amit a legteljesebb mértékekig megértek, mert h az anyósok olyanok, amilyennek mondják őket a viccekben, akkor érdemes is őket nagyívben kerülni. Tehát volt műszak, nincs műszak, de én ezt már csak akkor tudtam meg, mikor éppen késve beviharzottam a boltba és sűrűn elnézést kezdtem kérni az ott szobrozó főnökasszonytól, aki nem nagyon értette mit is keresek ott. Aztán lassan én sem értettem. Hazajöttem és próbáltam valami hasznosat csinálni, mivel már jó előre kialudtam magam, hogy bírjam a munkát, tehát most annyi energia maradt bennem teljesen feleslegesen, amennyi egy hiperaktív ötévesben lehet. Sütöttem gofrit, este tízkor ezzel foglaltam le magam, aztán hirtelen elkapott a vibe és elkezdtem francia zenéket hallgatni, ezután meg jött az isteni szikra, franciául kéne dalszöveget írni. Leültem a gofrival a gép elé és előszedtem a talomba rakott és előre felvett dallamokat, hátha találok valamit, ami megfelelő volna a nyelvhez. Nem akartam csöpögős, romantikus dalt írni, de közben mégis szerettem volna kicsit érzelmesre venni a figurát, bár épp nincs senkim, akiről vagy akinek írhatnék. Belefér-e egy ilyen a Silvanba? Nem, nem felel meg annak, amit maga projekt képvisel, de attól még megírhatom, nem? Nem kell örökké csak és kizárólag a Silvannal foglalkoznom, néha kicsit maszekolhatok is, ha olyanom van. Nagyon írtam, olyan jól haladtam, hogy az már pofátlanság, már hajnalodott, mire befejeztem a teljes szöveget, volt még rajta mit javítgatni, de prototípusnak istenes volt, eldöntöttem, hogy a korábban a merevlemez legaljáról kiturkászott dallamegyveleggel együtt fel is játszom. Program be, gitár elő, nincs jól behangolva, de most nem is ez a lényeg, egyelőre nem kell tökéletes mestermű legyen, elég, ha jól hangzik vagy, ha csak kezd jól hangzani. Elégedett voltam magammal, de amint három akkordot lejátszottam egyszer csak áram el, gép ki és hangos káromkodás ütötte meg a fülemet a szomszédból. Hajat száríthatott a bolond vénasszony, istentelen szerencsés, hogy nem nyomtam végig a dalt, így csak újraindítom a gépet és mehet menet. Csakhogy a mocsok nem indul. Nyomkodom így, nyomkodom úgy, a képernyő sötét marad a felkelő nap fényében, engem pedig nem sok választ el tőle, hogy némi üvöltözés közepette, hogy mekkora szar már az Apple ahhoz képest, hogy milyen drága, kivágjam az ablakon a laptopot töltőstül. Mert azt is beledugdostam hátha csak lemerült, de nem kaptam reakciót. Ekkor jutott eszembe Levi, kedves új ismerősöm, aki nem egyszer megemlítette, hogy ért a gépek nyelvén, legszívesebben azonnal felhívtam volna, de ha jól ismertem meg rövid haverságunk alatt jelenleg a vasárnap reggeli csendes áhítatát tölti részegen az ágyában, így megelégszem egy sms-sel. Bőven sok időm maradt, még akkor is, mikor már válaszolt, hogy ne dobjak ki semmit az ablakon artikulálatlanul üvöltve, máris jön, máris pár óra múlva. Addig kényszerfőzök, hátha kisercegem magamból a bennem rejlő művészi energiákat. Kissé meg is ugrom, mikor meghallom a csöngőt, annyira belefeledkezem a csirkerántásba. Mondják ezt így egyáltalán? Vagy inkább csirkesütés, igen, ez sokkal jobban hangzik, tehát belefeledkeztem a csirkesütésbe, mindenki felejtse el a korábbi tévesen használt rántást. Ajtót nyitok, az hajam kicsit az arcomba lóg, elfelejtettem összekötni nagy kétségbeesésembe a laptop halálközeli állapota miatt. -Jaj de jó, hogy itt vagy mon ami-invitálom befelé- úgy vártalak egész délután, mint zsidók a messiást! Rút egy hasonlat, sosem tudtam megállapítani, hogy hogy vannak össze ezek a dolgok, a néger négerezhet, a zsidó zsidózhat, de vajon a néger zsidózhat és a zsidó négerezhet-e? Helyzetemben teljesen mindegy, Levi amúgy is ázsiai, de leginkább ausztrál és egyetlen jó kengurus poénom sincs, hogy szórakoztassam vele. -Ugyan-nézek rá szememben őszinte rettegéssel- csupán csomó dallamfelvétel meg az új dalszövegem veszne el, mint burek a világűrben. Amúgy itt fekszik a galád-mutatok a konyhaasztalra. Erősen gondolkodom, hogyan is kellene vázolnom a helyzetet, mert a két lehetőségre, amit felsorolt igazából pont annyit tudnék mondani, hogy igen. Nagyon nem akarom elveszteni ezt a mai éjszakai dalszöveget, talán egész ígéretes volt, de lehet, hogy csak azért tartom annak, mert éjfél óta költöm, mint hattyúmama a tojását és most már majdnem büszke vagyok rá és repülni tanítom. -Először elment az áram-állok meg a konyha közepén magyarázkodni-aztán nem kapcsolt be, szóval is-is. Kávét amúgy kérsz? Van sültkrumpli meg csirke meg gofri, mondjuk egyszerre ne edd az összeset, gusztustalan lenne.
A többség szerencséjére csak heti egyszer lógok ki szórakozni, így a hét többi napján normális vagyok… fogjuk rá. De lehet az pontosabb megfogalmazás lenne, hogy elviselhetőbb. Sosem volt szokásom zsákbamacskát árulni, már a kezdetektől nem titkolom, hogy milyen borzasztó is vagyok, mert így legalább senkit nem ér meglepetés és mindenki ilyennek fogad el már az elejétől… vagy nem. De az már megint nem az én bajom. Szóval, aki ismer az tudja, hogy szombat délig nem érdemes engem zaklatni, mert azzal csak a halálos ítéletét írja alá nálam, így csak a legsürgősebb esetben vagyok hajlandó eltekinteni az emberöléstől. - Viccelek, amúgy odáig sosem mennék el, ennyire vérengző fenevad nem vagyok sem részegen, sem másnaposan. – Szerencsére még az újoncok is tudják ezt a szabályt, így ha tehetik inkább írásban reménykednek a válasz után.
Most a fene sem tudja miért, de szokásosnál hamarabb kidobott az ágy, így miután megszüntettem a dehidratáltságomat és kiittam a csapot is – öröm és boldogság, mikor otthon ébredek és ezt megtehetem -, ellenőrzőm az üzeneteket, hátha hiányolt valaki, míg haldokoltam. Azonnal elém is ugrik egy értesítés Harlantől, az újdonsült haveromtól. Szeretem mikor csak úgy áthív magához valaki, azt már kevésbé, hogy nem olyan okból, mint amilyenre én először gondolnék. Persze, nem mindenkinek van olyan piszkos kis gondolatai, mint nekem így félkábán vagy éberen is akár, de hát ha más nem legalább kaja van. Úgy sem tudnék most kivel ebédelni, vagy vacsorázni, egyedül meg unalmas, szóval miért ne? Kajáért cserében szívesen segítek újraéleszteni akár laptopot, akár embert, de még kismacskát is. Jó, embert nem biztos, attól függ kiről van szó, de most legalább a technikai tudásomra lesz itt szükség és nem a szívmasszázsra.
Próbálom a lehető leggyorsabban emberi formába rázni magam, majd indulok is útnak, hogy még sötétedés előtt odaérjek, mert azért nem akarom teljesen megváratni vacsoráig. Amint megérkezem rá is fekszem a csengőre, hogy biztosan hallják még a szomszédok is, hogy itt vagyok. Mivel nem vagyok a köszönések és az udvariaskodás embere, így üdvözlésképp csak egy mosolyt ejtek meg felé és igyekszem nem túlságosan is ráncolni a homlokomat a hasonlatára. Őszintén ateistaként nem vagyok benne egyik vallásban sem, még csak alap kulturális dolgokat sem tudok róla, mert sosem érdekelt, így nekem mondhat bárki bármit elhiszem neki, csak ne firtassuk a dolgot. Inkább megközelítem a beteget, vagyis azt a gépet amiért jöttem. Nem szeretnék látatlanul állapotot mondani, de jobb felkészíteni a tulajdonost a legrosszabbra. – Ehj, látom te sem figyeltél infón… Egy dolgot több helyre is szokás menteni, hogy ha bekrepál az egyik, akkor ne vesszen el. Ha félsz felhőbe vagy driveba felrakni, akkor legalább egy külső merevlemezt szerezz be erre a célra, és akkor nem kell a hajadat tépned ilyenkor. – kár is lenne azért a szép hajáért, ha egyszerűbben is meglehet ezt oldani. Sosem értettem, hogy miért ilyen meggondolatlanok az emberek és miért csak egy helyen tárolják az adataikat, mikor semmiben sem lehet száz százalékig megbízni.
De ha már túl vagyunk a bosszankodáson, ideje meghallgatni mi történt pontosan. Egyszerűbb lesz úgy neki ugrani, ha többet tudok a körülményekről. – Első blikkre ez egy zárlat lesz akkor, ami neked nem lenne túl jó hír, mivel elég szép károkat is okozhat, amiért alkatrész, vagy gép csere is szóba jöhet… - vakarom meg a tarkómat, de majd mindjárt okosabbak leszünk, ha leveszem a hátlapját és átvizsgálom nem e sült ki miatta valami. – De az is lehet, hogy az aksi nyúlt csak, azt olcsóbban megúsznád és nem lenne semmi baj, megmaradna minden adatod is. Mindjárt megnézzük, lehet csak a biztonsági zár miatt nem lehet visszakapcsolni. – teszem is fel töltőre még mielőtt itt neki állnék szétszedni, hogy lássam, mit reagál rá a gép, majd megpróbálom BIOS-ban újra indítani a gépet, ha már a főkapcsolóra nem akart reagálni. – A kávé jöhet köszönöm…meg a gofri is jöhet, a többi meg majd később. Söröd is van ugye? Remélem tudod, hogy az kell a csirkéhez. – vigyorogva pillantok is fel rá, de jelen esetben nem tűnik túl rózsásnak a helyzet, így jobbnak látom áramtalanítani az eszközt, majd megfordítom és veszem is elő a táskámból a szükséges eszközöket a felnyitáshoz. – Egyébként, garancia van még rajta? – jut is eszembe a legfontosabb kérdés, hiszen ha én hozzá piszkálok, akkor már nem lesz garanciás és nem biztos hogy szóba fognak vele állni. Másrészt, mondjuk olyan esetről még nem hallottam, hogy megjavítottak volna normálisan egy gépet, inkább az újra vásárlást pártolják az Applenél.
Kezdőlap
◌ 
