Gyerekes. Talán ez a legnagyobb és leglényegesebb dolog, amit először ki lehetne emelni rajta. Mentségére szóljon, hogy 15 éves korában balesetet szenvedett, és most 25 évesen tért észhez, így elég erősen le van maradva a kortársaihoz képest. Ezalatt, a 10 év alatt annyi minden változott, hogy nem győz pislogni, de kíváncsi természetének köszönhetően, gyermeki örömmel fedezi fel újra a világot. Sajnos azért elég türelmetlen, mind magával, mind mással szemben, mindent azonnal akar. Nem hiába már az ébredését követően igyekezett megszökni a kórházból, úgy gondolta eleget henyélt már ott. Nem a legélesebb kés a fiókban, de nagyon nagy szíve van. Mindig is szeretett segíteni másoknak és nem tudta szó vagy cselekedett nélkül hagyni, ha valami rosszat látott. Kissé naiv még, de igyekszik szembesíteni magát a csúf igazsággal, hogy semmi sem működik úgy, ahogy ő azt szeretné. Régen örökmozgó volt, így a sportok valahogy jobban érdekelték, mint maga az iskola. A húga mindig is okosabb és jobb tanuló volt nála, bár egy tinédzser fiúnál ez amúgy sem lehet meglepő. Bár senkinek semmi pénzért be nem vallaná, de tudni kell róla, hogy igazán romantikus alkat. Igaz, túl sok esélye még nem volt ezt bebizonyítani, de ami késik, nem múlik. Nem fél bolondot csinálni magából, főleg ha ezzel mások kedvére tehet. Kitartó.Kitartásának köszönhetően pedig nincs számára legyőzhetetlen akadály.

2010.03.19, Péntek
Anyaaaaaaaaaaaaa – csak úgy ordítok, miután betépem a bejárati ajtót magam előtt, majd miután sikerült azt egy szép nagy csattanással becsukni, rohanok is körbe a házon, hogy megnézzem, merre lehet az említett nőszemély. Végül a kertben lelek az aggódó szempárra és azok tulajdonosaira. Persze, eléggé ki van már a tüdőm, így meg kell álljak egy kicsit, hogy a térdeimre támaszkodva normalizáljam a légzésem, miközben igyekszem nagyon nem meggyűrni a kezembe szorongatott papírt. –Édes fiam, mi lelt már megint? Csurom víz vagy, ne mondd, hogy már megint futva jöttél az iskolából! Hol hagytad a húgod? – kezd is megostromolni a kérdéseivel, miközben én még mindig szenvedek az életemért. Bár már lassan kezd ő is, meg én is hozzá szokni ehhez a szituációhoz, ugyanis, nem ez volt az első alkalom, hogy csak úgy haza rohantam, mint egy félőrült. De hát, egy atlétikai bajnoknak ez mit sem jelent gondot, napi edzés letudva. Anya már kevésbé vélekedik erről ilyen pozitívan. Szerinte nem normális az, hogy ha valamit itthon hagyok, akkor ahelyett, hogy felhívnám, hogy hozza be nekem, inkább magam jövök érte, ráadásul a saját lábamon. De tehetek is én arról, hogy iskola időben nincs időm megvárni a buszt. Persze, most tanítás után jogos a kérdése, hogy hova ez a sietség és hol hagytam el a másik felemet. Őszintén szólva magam sem tudom, de biztos vagyok benne, hogy épp a buszon ül már. Ugyan kötelességét érzem annak, hogy figyeljek rá és többségében igyekszem a közelében maradni, még ha ő erről mit sem sejt néha, de most kijelenthetem, hogy nem tudom hol és mikor láttam utoljára, így nehéz megválaszolni ezt a kérdést. Lihegésem közepette inkább a lapot lengetem meg előtte, hogy most legalább az elsőt megválaszoljam. – Beleegyező nyilatkozat? – néz a papírra majd kérdőn rám. Most komolyan úgy csinál, mintha nem értené, pedig nagyon is tudja, hogy miről van szó! –Azt mondtátok, hogy ha javítok a jegyeimen, akkor elmehetek a meghallgatásra. Márpedig sikeresen javítottam, szóval úgy lenne fair, ha kapnék egy aláírást! – kiegyenesedve teszem karba a kezeimet és próbálom szuggerálni, hátha nem lesz több kifogása. Ő pedig csak egy nagyot sóhajtva szegezi vissza a tekintetét a lapra. – Előbb szeretném átolvasni, mielőtt még eladnám a fiam. – ül is le az egyik napozóágyra, hogy áttanulmányozhassa, én pedig kíváncsian várom a fintorgása mellett a beleegyezését is. Szerintem direkt húzza az időt, olyan sokáig nézi azokat a betűket, mintha arabul lenne írva. – Anyaaaaa – nyüsszögve rángatom meg a karját, jelezve, hogy erre most nekem nincs időm. –Meddig kell leadni? – rám sem néz, csak bambul maga elé, valószínűleg már azt tervezgetve, hogy mit tudna kérni tőlem még cserébe azért, hogy legyen értelme elővenni azt a tollat. – Ma négyig. – pillantok rá az ajkaimat beharapva, mire ő csak összehúzza a szemöldökét és az órájára pillant. – De hát már fél van. – meglepetten veszi tudomásul, majd csak elmosolyodik a türelmetlenségem láttán. – Jól van, jól van. Aláírom… Addig hívd fel a húgodat, hogy merre jár, és hogy sok házija van e. – adja ki a parancsot, mire én összeráncolom a homlokom. – Miért kéne az utóbbit megkérdeznem? Egy osztályba járunk, ezt én is meg tudom mondani. – ő pedig csak nevetve lengeti meg előttem a papírt, immár az ő szignójával az alján. – Hogy bízhatnék meg benned, ha még ezt is majdnem elfelejtetted? Már két hete várom, hogy ideadd, pedig a tanulással ellentétben, ez még érdekel is téged.

---

2010.03.30, Kedd
Végre, már csak pár nap és itt a válogató. Szerencsére a jelentkezést is még épp időben letudtam. Azt hiszem, most már sínen vagyok. Mindjárt vége az iskolának, nyertünk az atlétika csapattal és lassan közelebb kerülök az álmomhoz is. Azt mondják, hogy a munkádban akkor lehetsz igazán sikeres, ha a hobbidként tekintesz rá. Nálam a tánc ilyen lenne, szeretnék abból megélni majd egyszer, hiszen már kiskorom óta nagyon élem. Mondhatni a lételemem. Ha éppen nem futok, akkor táncolva csinálok hülyét magamból az utcán, de kit érdekel? Élvezni kell az életet, és így legalább mások napjaiba is egy csepp örömöt csempészhetek. A buszra is mindig fülessel a fejemen szállok fel, aminek a végén az olcsó kínai változatos mp3 lóg éppen. - Nincs szükségem normálisabbra, nekem ez is megteszi, úgy is mindig csak elhagyom, ezekre meg nem sajnálom a pénzt, könnyű pótolni. – Így persze néha ott is elkap a mozoghatnék. Talán ilyenkor örül a húgom, hogy nem mindig és mindenhova járunk egy busszal. Én meg azért is örülök neki, mert így nem látja azt, hogy igen, néha még a bátyja sem elég bátor mindenhez. Vicces, de a gimi nagy macsóitól sem rémülök meg, ellenben egy lánytól igen. Mármint, mindig is igyekeztem valahol középen elhelyezkedni a ranglétrán, ahol nem leszek sem áldozat, sem pedig a bántó fél. Sosem szerettem az erőszakot, ha tehettem kerültem, viszont azt sem tudtam soha szó nélkül hagyni, ha valakit piszkálnak. Sokszor volt úgy, hogy odamentem segíteni, mikor láttam, hogy egy szerencsétlen gyereket kifogtak a suli nagykutyái.  Nem érdekelt, hogy egyedül vagyok a sok ellen, ahogy az sem, hogy mind húsz centivel felettem magasodtak. Nem értettem a verekedéshez, ellenben, jók voltak a reflexeim, így az ütések nagy részét ki tudtam kerülni, a többi meg már érni sem tudott, mert addigra a tanárok is kapcsoltak. Persze, volt, hogy suli után bepótlásra került a dolog, de szerencsére sosem volt belőle nagyobb bajom. Pár horzsolás talán mindig volt rajtam, de sosem volt egyértelmű az, hogy hol szereztem őket. Mindenesetre nem éreztem azt, hogy megkéne hunyászkodnom mellettük. Ezzel ellenben, valahogy a lányokat megközelíteni sem tudtam. Baráti szándékkal még csak-csak, de mikor tetszett valaki… Minden bátorságom odalett.
Van egy lány, akit már hónapok óta figyelek a buszon. Minden kedden és szerdán együtt utazunk, már percre pontosan tudom, hogy mikor és hol száll le, illetve fel. Egy időben csak távolról mertem figyelni, persze nem túl feltűnően, de aztán, valahogy mellé keveredtem az egyik alkalommal. Talán kissé döcögősen, de sikerült is valami beszélgetés félébe kezdenünk. Azóta néha egész jókat beszélgetünk és, hogy őszinte legyek, nem csak külsőre tetszik nekem. Bár, az a vicces, hogy még mindig nem tudjuk a másik nevét. Valahogy olyan természetesen beszélgetünk, mintha már évek óta ismernénk egymást, az idő meg olyan hamar eltelik, hogy már le kell szállnia mire észhez térek, így a legfontosabb kérdés mindig elmarad. De talán egyszer sikerül eljutnom a válaszig és nem csak Barbarának nevezem meg az irományaimban, mert hát mégis szebben hangzik, mint az idegen, ismeretlen lány, jelentésben meg ugyanaz. S, igen, szokásom verseket és dalokat írni titokban. De ezekről még Hee sem tud, mert félek, hogy kiröhögne vagy puhánynak tartana és az valahogy rontaná az imázssomat. A lánynak meg hát nem merem megmutatni ezeket, mert elég kezdő szintűek és szerintem így is óvodásnak tűnők mellette, nem kicsinyítem még jobban magam. De, talán ha bejutok a válogatón és sikerül bent is maradnom, akkor vallomást teszek neki. Sőt, nem lehet, hanem biztos!

---

2010.04.01, Csütörtök
Na jó, mivel holnap reggel van a megmérettetés és hiszem, hogy bejutok ezért elhatároztam magam, hogy és igen is teszek egy lépést az ügyben! Ezért már be is készítettem magamnak egy nagyobb piros origami szívet, ami több apróbb színes szívecskét tartalmaz. A nagyobb belsejében a legelfogadhatóbb irományomat igyekeztem belevésni, lehetőleg olvashatóan, míg a kisebbek azokat a bátorító üzeneteket tartalmazzák, amikkel csak remélem, hogy a kedvére tehetek legalább egy kicsit. Illetve segélyvonalként az egyikben ott szerepel a számom is, onnan is tudom majd, hogy mennyire járok nagy sikerrel. Ha kapok visszajelzést, akkor megveregethetem a vállam, de ha nem… Hát akkor ezentúl nem is baj, hogy kevesebbet fogok járni azzal a járattal.
Türelmetlenkedve figyelem a megállókat, hogy mikor jön már az övé, ám meglepetésemre nem egyedül száll fel, hanem egy idősebb férfival. Ajkamba harapva figyelem is őket, s kezdem úgy érezni, hogy így ugrott a tervem. Fogalmam sincs, ki lehet a fickó, igazából lehet mindegy is az én szempontomból, mert hát amúgy sem vagyunk egy korban. Ő már egy fiatal felnőtt, én meg még egy éppen 15 éves kölyök vagyok. Nagyot sóhajtok erre a felfedezésre, ő viszont meglát és köszön nekem, amire én csak az ajándékát szorongatva lefagyok. Nem is tudom, hogy mi lelt engem abban a pillanatban, de menekülési kényszer lett úrrá rajtam. Így csak kissé megszeppenve és hebegve a kezébe nyomtam a kissé bénára sikerült és gyerekes vallomásom, majd gyorsan lerohantam a buszról. Még éppen az ajtó csukódása előtti másodpercben értem földet, így már esélyem sem lett volna meggondolni magam. Mindegy, majd a következővel megyek haza.

---

2010.04.02, Péntek
„Tömeg karambol történ reggel kilenckor a 278-as úton. Két autó és egy busz ütközött össze egy kisteherautó miatt. A balesetben nyolcan életüket vesztették, hatan életveszélyesen sérültek meg, harminc embert pedig könnyebb sérüléssel szállítottak a kórházba…”

„A reggeli baleset sebesültjeinek állapotát sikeresen stabilizálták, egy 15 éves staten islandi fiúért viszont még mindig küzdenek.”

„Kómába esett a baleset legfiatalabb túlélője. Még mindig keresik azt a sofőrt, aki a balesetet okozta.”

---

2020. 04. 06, Hétfő
„Kerek tíz év után felébredt a kómából az a 25 éves férfi, aki a 278-as úti baleset legsúlyosabb és legfiatalabb sebesültjeként került kórházba.”

Furcsa pityegő hangra leszek figyelmes. Egészen közelről jön a hang, de az istenért nem tudom beazonosítani. Az biztos, hogy nem az ébresztőm az, mert az nem ilyen ütemesen és lassan sípol. Valahol azért mégis kedvem támadna lecsapni, mert kezd idegesíteni. Próbálom megmozdítani a karom, de mintha súly lenne kötve rá, csak az ujjaim mozdulnak. Abba viszont egész biztos vagyok, hogy valaki fogja a kezem, ugyan miért? Kissé össze is ráncolom a homlokom, majd teszek egy próbát arra, hogy kinyissam a szemem. Nagyon lassan sikerül is és egy meglepett ismeretlen női arc tárul elém, a hangja viszont ismerősnek tűnik. Ahogy megszólít, az is csak egy emberre emlékeztet. Most komolyan az iker húgocskám van előttem? De hisz tegnap még nem is így nézett ki. Legszívesebben megkérdezném mi folyik itt, de rá kell jönnöm, hogy ez nem megy olyan könnyen. Ekkor sikerül csak feleszmélnem, hogy hol vagyok. Kíváncsian mérem fel a terepet, így sikerül megpillantanom a csipogó hang forrását, és a lélegeztető gépet, ami nehezíti a térbeli látásom. Na, jó, most már tényleg szeretném tudni mi folyik itt. Az utolsó emlékem az, hogy a buszra szállok. Balesetem lett volna? Remélem nagyon nem törtem össze magam, hátha kiengednek még időben a pótválogatóra. Gondolataimból a testvérem szipogása zökkent ki. Miért sír? Nem szeretem, ha sír, főleg ha férfi miatt teszi, szóval ne sírjon! Szívesen megvigasztalnám és letörölném a könnyeit, de egyelőre nem érzek magamban annyi erőt, így csak kissé bénán, de erősebben szorítok a kezére. Próbálok egy mosolyt is erőltetni magamra, de őszintén, nem tudom mennyire jött ez most össze nekem. A szemhéjaim viszont lassan visszanehezednek. Hiába küzdök ellenük, nem bírok ébren maradni. Nem hagyhatom Hee-t magára… Egyszerűen nem…enged…hetem….