Izgatottan törölgetem át még egyszer a polcaimat, kisimítom az ágytakarómat és megnézem, ott van-e az a két tiszta pohár, ahová kikészítettem őket. Olyan gyermeki izgalom árad szét bennem, mintha sose fogadnék vendégeket, pedig a barátnőim elég gyakran meglátogatnak. De mindig ilyen vagyok, mikor valaki először jön hozzám és most nem mást várom, mint Zoet. Nem rég ismerkedtünk meg egy kiállításmegnyitón és egész jól megtaláltuk a közös hangot. Azóta találkoztunk párszor és most gondoltam áthívom egy kis közös rajzolgatására. Általában nehezen találom meg azokat, akik hasonló körökben mozognak mint én, vagyis az én korosztályomból kevesen vannak. Rengeteg hatvan és a halál közötti barátnőm van és én büszke vagyok rájuk. Remekül megértenek engem és tapasztalatukkal sokat segítenek a fejlődésemben, a kapcsolataik pedig hasznosak a jövőmben. Íróasztalomon rendezett halmokban különböző színű, mintájú és típusú papírok hevernek, radírok, ceruzák, zsírkréták és festékek társaságában. Jól felkészült vagyok, hiszen fogalmam sincs, hogy honnan érkezik vagy hogy szereti-e magával cígölni az eszközeit. Meg hát az is kérdéses ő mit szeretne ma rajzolni, mert én már tudom, hogy őt fogom lefesteni. A festés és a porték a gyengéim, mindenkiről aki él és mozog nagyon szívesen készítek egyet. A szobám faláról épp ezért rengeteg különböző arc néz vissza rám, a jól sikerült rajzaimat szeretem bekeretezni és kitenni a falra. Másokat lehet ez frusztrálna, de én őszintén nem bánom. Háromnegyed három. Lassan megérkezik Zoe, de én már most nem tudok nyugton ülni a fenekemen. Be vagyok zsongva, mintha nem valami tök hétköznapi barátnős csevegésre készülnénk, hanem mondjuk megváltani a világot, vagy nem is tudom. Mondjuk lehet ha nagyon unatkozunk akkor a világot is megváltjuk majd, de egyelőre a terveink között nem ez szerepel, szóval nincs miért idegeskednem. Azt hiszem.
You're part of a machine, you are not a human being.
Kaliforniában mindig nagyon sajnáltam, hogy a művészetnek csak a tánc ágát ápoltam, és a festészetet annyira elhanyagoltam, holott imádtam rajzolni is. Tisztában voltam azzal, hogy a tudásom sokat kopott a gyakorlás hiánya miatt, de úgy éreztem, éppen emiatt tökéletes alkalom New York arra, hogy ezen is változtassak. A napokban volt egy művészeti kiállítás, amire még egyedül is hajlandó voltam elmenni. Ott ismerkedtem meg Dahliával, miután elég csúnyán lefejeltük egymást a figyelmetlenség miatt. De végül aztán ez vezetett ahhoz, hogy ma meglátogassam őt. Mondhatni, ő volt az első barátom New Yorkban, aki nem a családhoz tartozott. Izgatott voltam, mi tagadás, és féltem attól, hogy elszúrom az egészet, és megint az olyanok mellett fogok ragadni, mint Cheryl és a többiek az előző gimimből. Egy mély levegőt véve igyekeztem lenyugtatni magamat, hiszen feszültségre semmi ok nem volt. Dahliával már az első alkalomkor is nagyon jól elbeszélgettem, talán azért is oldódtam fel könnyedén a társaságában, mert eléggé beszédes volt, a közös hobbi pedig már alapból megalapozta a közös nevezőt közöttünk. Összepakoltam hát a festős dolgaimat, majd leszaladva a lépcsőn már indultam is volna az új barátnőm lakása felé, azonban anya még a bejárati ajtó előtt elkapott, és a kezembe nyomott még egy zacskót, amibe sütiket tett. Azt mondta, vendégségbe sose állítsak valami kis apróság nélkül, én meg megköszöntem neki a figyelmességét, majd elhagyva a házat megindultam a megadott cím felé. Még nagyon nem ismertem ki magamat errefelé, így végig a google térképet néztem a telefonon, nehogy eltévedjek (nem mondom, érdekes mutatvány volt a sok cókmókkal, de hát valahogy csak megoldottam). Megérkezve az úticélomhoz, megtorpantam az ajtó előtt, a táskámba csúsztattam a telefonomat, majd egy újabb sóhajt követően megnyomtam a csengőt. Idegesen topogtam az ajtó előtt, már-már attól félve, hogy rossz helyre jöttem. Ha az ajtó nyíltával a szőke hajú barátnőm fogadott, egyből széles mosolyra húzódtak ajkaim, és amennyire a cuccaim engedték, megöleltem őt. - Szia! Annyira jó újra látni – köszöntöttem, majd elhajolva tőle felé nyújtottam a zacskót, ami a sütiket rejtette. – Hoztam egy kis édességet, anya éppen csokis browniekat csinált, isteniek! – tettem még hozzá, és ez valóban így is volt. Imádtam anya sütijeit. Abban az esetben, ha nem Dahlia nyitott ajtót, akkor illedelmesen köszöntem az illetőnek, és közöltem vele, hogy a lányához jöttem, reménykedve, hogy nem sokára megjön ő is a felmentésemre.
Ott állok az ajtóban, mint egy félörült. Rájövök, hogy ez nem lesz így jó, így kínomban fel-alá kezdek járkálni az előszobában. Ahogy meghallom a csengő berregését szívem szerint egyből feltépném az ajtót, de az nagyon gáz lenne, így inkább várok néhány másodpercet és csak azután fordítom el a kulcsot a zárban és nyomom le a kilincset. - Sziaaa - húzom el az utolsó magánhangzót, ahogy magamhoz ölelem barátnőmet. Mert bár még csak nem régen ismerjük egymást, de mégis úgy érzem, hogy barátnők vagyunk. Bár én mindenkire így tekintek, így remélem ezzel nem ijesztem el magamtól. Néha hajlamos vagyok túl közvetlen lenni, ami riasztó lehet másoknak, mert hát senki sem szereti, ha belemásznak az aurájába kéretlenül. - Ó, igazán nem kellett volna, de köszönöm szépen - veszem el a lánytól csillogó szemekkel a süteményes zacskót. Imádom a sütit, a csokis browniet pedig főleg. Bár a nagyiéval egyik sem versenyezhet, de biztos vagyok benne, hogy Mrs. Singleton is remek süteményeket készít, legalábbis a látványa eléggé biztató. - Cipőt lécci vedd le, hagy itt nyugodtan. - A sajátjaimra mutatok, amelyek szintén kint hevernek az előszobában szépen összepárosítva. Nem szeretem, ha valaki cipővel mászkál a szobámban, mert a padló szinte egészét egy nagy perzsaszőnyeg borítja, amit baromi nehéz takarítani. Így jobb megelőzni a bajt. - Enni, inni valamit? - érdeklődőm meg mosolyogva, majd lecsüccsenek az egyik székre. Az ebédlőből behoztam még egyet és addig rendezgettem az asztalomon lévő dolgokat, hogy kényelmesen elférjünk rajta, ha úgy alakul, de azért két rajztáblát is odakészítettem az székek mellé. Ezer örömmel adok neki bármit, amit csak kér. Csak mondja meg mit szeretne és már meg is lesz.
You're part of a machine, you are not a human being.
Az ajtót végül a szőke hajú barátnőm nyitotta ki, szinte lerítt róla az izgatottság és öröm, amit mutatott az is, amilyen szorosan megölelt. Egy pillanatra megszeppentem ettől. Régen volt már, hogy bárki ilyen kitörő gyermeteg örömmel fogadta volna a jelenlétemet, de egyáltalán nem bántam, sőt! Ez engem is arra késztetett, hogy ellazuljak, és feloldódjak a másik társaságában. Újra 12 évesnek éreztem magamat, akkor volt utoljára, hogy ennyire kislányos boldogság járt volna át, ha a barátnőimmel találkozhattam. Elvégre később már egyáltalán nem volt menő az, hogy visongva köszöntsük a másikat. A legrosszabb az egészben az a folyamatosan elvárási kényszer volt, hogy ha Cherylékkel találkoztam, akkor soha nem jelenhettem meg otthoni macinaciban, kócosan. Mindig csinosnak kellett lennem, kisminkelve, még a hajammal is kezdenem kellett valamit. Ha ez nem történt meg, egyből jöttek volna a cikizések, és nem igazán szerettem volna a céltáblájukra kerülni. Egy apró mosoly jelent meg az ajkaimon, ahogy most erre visszagondoltam, és elképzeltem magam előtt, mit szóltak volna ahhoz, ha festéktől maszatos arccal jelentem volna meg előttük? - Anya mindig azt mondja, vendégségbe üres kézzel nem illik menni. Úgyhogy igazán semmiség, remélem, ízleni is fog – válaszoltam neki mosolyogva, majd amikor félrelépett az ajtóból, beléptem a házukba. A cipős megjegyzésére csak bólintottam egy aprót, majd letéve a festős dolgaimat, kibújtam a lábbelimből is. Igyekeztem nem udvariatlan lenni, de azért fél szememmel körbepásztáztam a lakást, legalábbis amennyit innen láttam, és nagyon elegánsan volt berendezve. Dahlianak az anyja zongoraművész volt, szóval nem is volt meglepő. - Narancslét elfogadok, köszi – válaszoltam, majd felvettem a rajzos dolgaimat, és a lányt követve helyet foglaltam a szobájában. Amíg arra vártam, hogy visszaérkezzen Dahlia a kért narancslével, az ő szobájában is jól körülnéztem. A falon mindenhol portrék sorakoztak, és bevallom, azokhoz az alkotásokhoz képest az én tudásom vajmi kevéske volt. Talán máskor ez elbátortalanított volna, de most úgy érzem, Dahlia segítségével képes leszek továbbfejleszteni a tudásomat. - Nagyon szépek a rajzaid, Dahlia – dicsértem meg az alkotásait, miután visszaérkezett a szobába. – Én nem vagyok ennyire jó, de majd igyekszem – nevettem fel. – Mit szeretnél ma festeni? Ú, mit szolnál, ha megpróbálnánk egymás portréját megalkotni, miközben festünk? – vetettem fel neki csillogó szemekkel.
Egy pillanatra úgy tűnik, mintha barátnőm megijedne, megszeppenne egy kicsit, de röpke tétovasága szinte azonnal el is tűnik én pedig megnyugodhatok. Büszke vagyok arra, hogy sok barátom van, vagy legalábbis az iskolában sok olyan ember vesz körül akire így tekinthetek. Ilyen esetekben azonban, ha épp nem a suliban vagyunk megesik, hogy nehezen találom meg a hangom. - Biztos vagyok benne, hogy nagyon fincsi lesz. - A nagyiék révén rengeteg finomabbnál finomabb sütihez jutok, de a házi édességek amiket a barátaim anyukái készítenek nekem, nekünk speciálisan na hát azok mindig egészen más élményt nyújtanak, mint a cukrászdai, tömeggyártásban készülő sütemények. Azokból hiányzik a titkos összetevő: az odafigyelés, a törődés és a szeretet. - Ott a konyha és a nappali, a mosdó, a szüleim szobája, zeneszoba és az én szobám - mutogatom gyorsan körbe, hogy mit hol talál. A folyosó végén elhelyezkedő konyhával egybekötött nappalit most nem láthatja, csak ha elhalad a becsukott ajtók mellett. Jobbra, közvetlenül a bajárat mellett található anyáék hálószobája, azzal szemben a zeneszoba. Gyakorlatilag normális helyen dolgozószobának lehetne hívni, de nálunk az aprócska szoba nagy részét egy hatalmas zongora foglalja el, a faltól falig érő könyvespolc kottáktól roskadozik és a sarokban egy gitár is áll, amit még a tizedik születésnapomra kaptam, csak sosem használtam. Nem követem Zoet a szobámba, egyenesen a konyhába megyek. Kirakom egy tányérra a sütit és a két aranytisztára suvickolt pohárba narancslevet töltök. Szerencsés vagyok, amiért van némi gyakorlatom a pincérkedésben, a cukrászdában gyakran segítek ha épp ráérek. Így könnyedén elbírok a két pohárral és az egy tányérral, nem esik nehezemre bevinni őket egyszerre, hogy ne kelljen kétszer fordulni. - Ó, köszönöm - mosolyodok el a bókra. Jól esik, ha megdicsérik a rajzaim, jobban, mintha a hangomra tennének pozitív megjegyzéseket. Az a legjobb, hogyha azt dicsérik meg, ami szívből készült. - Ugyan, ugyan, szerintem csak szerénykedsz - vigyorodom el és ledobom magam vele szembe. Nem szeretem ezt a kamu szerénykedést, tudom, hogy jól rajzol és kész, nem kell itt adni az ártatlant. - Ez kicsit kísérteties lesz, de épp erre gondoltam - csillan fel a szemem és már keresem is elő a papírom meg a vízfestékeim. Egy egész fióknyi van itthon, mert míg más lányok minden héten a legújabb kollekciókból válogatnak én elmegyek és veszek egy új festéket vagy ceruzát. Mondjuk az is igaz, hogy közel annyi pénzt is költök ezekre, mint ők, de ez már mellékes.
You're part of a machine, you are not a human being.
Bevallom, mindig büszke voltam anya főző- és sütőtudására. Gyerekként sok minden miatt felnéztem rá, de idősebb koromra pusztán ez maradt meg, ami továbbra is lenyűgözött. Soha nem árulta el, hogy honnan vagy kitől tanult meg ilyen finoman főzni, mert én bizony akárhányszor próbálkoztam, mindig keserves végeredmény tárult szemeim elé. Azzal még nem is lett volna gond, ha az étel vagy süti formája ronda, ha az íze rendben van, csak sajnos az sem volt okés. Egy idő után meg inkább felhagytam a próbálkozással, hogy elsajátítsam a konyha művészetét, és inkább azokra koncentráltam, amikhez tényleg értettem. A házba belépve kibújtam a cipőmből, majd azokra a helyiségekre pillantottam, amiket Dahlia megmutatott nekem. Nem volt nehéz megjegyezni őket, szerencsére, majd egyből a barátnőm szobája felé vettem az irányt. Nem akartam szerencsétlenkedni a folyosó közepén, bár az megfordult a fejemben, hogy talán Dahlianak elkelne a segítségem, hogy behozza az üdítőket, illetve feltételeztem, hogy nassolni valót is hozni fog. Mivel azonban nem érkezett segélykiáltás tőle, nem mozdultam a helyemről, bár ha volt is, lehet, nem hallottam meg azt, olyannyira belemerültem a lány szobájának falán lógó portrék nézegetésébe. Az arcok mintha életre keltek volna, annyira élethű volt a megrajzolásuk. Végül Dahlia is megérkezett, kezében a poharakkal és sütikkel, én pedig már pattantam is volna fel, hogy elvegyek tőle valamit, ám a lány meglepő sebességgel közeledett, és mielőtt én akár felállhattam volna, ő már az asztalra is helyezte az említett eszközöket. - A szerénykedés szó helyett mindig azt mondom, hogy reálisan meg tudom ítélni a képességeimet – villantottam rá egy széles mosolyt a szőkére. Könnyen előfordulhatott, hogy valóban jobb voltam, mint ahogy én azt megítéltem, de az önkritikám mindig erős volt, pláne, ha olyan tevékenységről volt szó, amit igenis szerettem, csak megfelelő időm nem jutott arra, hogy a képességeimet fejlesszem. A tánc szinte minden időmet elvette, így a rajzolásra csak ritkán maradt időm. - Úúú, telepátia – nevettem fel, majd én is elkezdtem előkeresni a vásznat és festékeimet. Szerettem Dahliaval lenni, már a legelső alkalommal is megvolt köztünk ez az összhang, és eddig nem sok olyan barátom volt, aki ennyire tudott volna olvasni a gondolataimban, még ha csak képletesen is. Oscart persze senki nem überelte, de hát ő mégis csak az ikeröcsém volt, köztünk pedig különleges kapcsolat állt, még ha jelenleg nem is voltunk kifejezetten jóban. - Mesélsz egyébként a művészeti sulidról? – kérdeztem érdeklődve a lányt, miközben az ölembe fektettem a vásznat, és egy ceruzát vettem elő, hogy halványan a körvonalakat meg tudjam rajzolni.
Sosem szorultam rá, hogy megtanuljak főzni vagy sütni, inkább csak hobbiból próbálkoztam néha-néha valami egyszerűbb fogás összedobásával. Változó eredményekkel, volt ami közel olyan jó lett, mint amit Abby készít általában, de megesett, hogy szenesre égett vagy legalábbis elsóztam, kihagytam belőle valamit vagy szimplán pocsék lett. Fogalmam sincs, hogy anya hogy teljesít a konyhában, mert nagyjából mióta az eszemet tudom Abby főz ránk, mert ugye anya olyan elfoglalt álladóan, hogy ilyen apróságokra sosincs ideje. Látom rajta, hogy segítene, de nincs szükségem rá, simán leteszem a tányérokat és a poharakat az asztalra. Barátnőm elé csúsztatok egy nagyméretű rajtáblát és én is az ölembe fektetek egyet, amire ráragasztom enyvragasztóval a vastag lapot. Így garantáltan nem fog csúszkálni és nem hagy nyomot a ragasztószalag és száradás közben az akvarellpapír nem hullámosodik fel. Jó trükk, ezt az egyik barátnőmtől tanultam, aki jó harminc éve van a pályán rajztanárként, szóval elég sok hasznos trükköt és praktikát ismer, amiket előszeretettel oszt meg velem is. - Úgy tűnik, nagyon egy hullámhosszon vagyunk - kuncogok fel, majd két vizestálat felfogva kiszaladok a fürdőszobába, hogy hozzak magunknak vizet, mert anélkül kicsit nehéz lesz festeni. Visszatérésem után ugyanoda helyzeem le a fenekem, mint ahová az előbb, majd a magamhoz veszek egy sütit és nagyot harapok belőle. Jóleső nyögés tör fel torkomból, hiszen ez valami mennyi! Amint lenyelem a falatot meg is dícsérem, egy kész ódát zengek a süteményről. Amúgy is nagy kedvencem a brownie, de ez különösen finom. Vagy lehet csak nagyon jól esik, mert ezer éve ettem már ilyesmit. - Nem is tudom, mit mesélhetnék - sóhajtok, miközben egy ceruzát keresek a tolltartómból a vázlatoláshoz. Most mondjam, hogy gyűlölöm és ha lenne választásom már rég nem járnék ide? Ezt azért mégsem mondhatom, nem akarom lejáratni az iskolát. - Hát amúgy nem rossz, bár nem a szívem csücske. De kérdezz inkább, ha kíváncsi vagy valamire - zárom rövidre és reménykedem, hogy így már nem lesz neki annyira szimpatikus ez a téma. Nem a szívemcsücske erről beszélni, szóval jó lenne, ha hamar tovább tudnánk lépni.
Kezdőlap
Kaliforniában mindig nagyon sajnáltam, hogy a művészetnek csak a tánc ágát ápoltam, és a festészetet annyira elhanyagoltam, holott imádtam rajzolni is. Tisztában voltam azzal, hogy a tudásom sokat kopott a gyakorlás hiánya miatt, de úgy éreztem, éppen emiatt tökéletes alkalom New York arra, hogy ezen is változtassak. A napokban volt egy művészeti kiállítás, amire még egyedül is hajlandó voltam elmenni. Ott ismerkedtem meg Dahliával, miután elég csúnyán lefejeltük egymást a figyelmetlenség miatt. De végül aztán ez vezetett ahhoz, hogy ma meglátogassam őt. Mondhatni, ő volt az első barátom New Yorkban, aki nem a családhoz tartozott. Izgatott voltam, mi tagadás, és féltem attól, hogy elszúrom az egészet, és megint az olyanok mellett fogok ragadni, mint Cheryl és a többiek az előző gimimből. 
◆ 