A cégünknek már a megalapítása óta megvolt a maga menete. Egy rendszer, amit alapként kezelhettünk és egy kiindulópontként, ami a dobogó szíve volt egy évek óta olajozottan működő gépezetnek. Megvoltak a szabályaink, az eljárásaink minden esetet átfogóan, amiket igyekeztünk a legszigorúbban betartani annak érdekében, hogy a későbbi kellemetlenségek elkerülhetőek legyenek. Próbáltunk nem hagyni fogást magunkon és úgy eljárni hogy egy maximálisan elégedett ügyfél maradjon csak utánunk. Szükségünk volt erre máskülönben könnyen elmosódhattak azok a határok, amik átlépésére már nem volt felhatalmazásunk. Kimondatlan szabályok voltak ezek, mégis a megszegésük súlyos következményeket vontak maguk után. Elsősorban egy ügyfélnek csakis annak kellett maradnia. Nem lehetett több annál, sokkal személyesebb, mert az mindkét félre veszélyt jelentett. Mihelyst egy testőrt befolyásoltak a saját érzelmei onnantól bármilyen leleményesen győzködte is magát nem tudott józanul gondolkozni. Attól a ponttól kezdve más prioritások léptek előnybe, semmint a munkájuk jelentősége. Nem egyszer, és nem kétszer mondtam a csapatnak, hogy ez egy mozivásznon valószínűleg baromira megállná a helyét, de a való életben végzetes is lehet. Muszáj volt tartanunk magunkat egy határhoz, egy életmentő szabályhoz, máskülönben egy olyan szituáció közepén találod magadat, ahol a védenced egy fegyvert szegez a mellkasodhoz és arra készül, hogy szellőssé tegye a felsőtested. Nos én baromira nem vagyok otthon a filmek világában, de semmi romantikus érzés nem mart még a szívembe ettől a helyzettől és kétlem, hogy Meghannal az elkövetkezendő két percben a klisés húzások értelmében egymásnak fogunk esni majd, hogy a nézők kedvére téve így oldjuk meg a felmerült problémáinkat.
A kocsikulcsot követeli és menekülni akar tőlem. Kedvem lenne emlékeztetni őt, hogy ez nem az a helyzet ahol temérdek választási lehetőség lenne a markában, de mostanra már a létező összes módon keresztülhúztam a számításait, így most az egyszer végighallgatom őt. Az igazságra vágyik, ami még számomra is homályos foltokat tartalmaz és a közöttünk lévő ismeretlenségre mutat rá, mint egyik akadályozó tényezőre, ami a közös kalandunk folytatásában játszik jelentős szerepet. Pillanatok kérdésére fut le csak tekintetem a fegyverre és amelyhez társuló fenyegető magatartása más embert bizonyára már régen térdre kényszerítve az idegösszeomlás határára kergetett volna, én viszont ahelyett hogy távolodnék inkább csökkentem a közénk ékelődött távolságot. Fenntartom vele a szemkontaktust, míg mellkasom a fegyver csövének ütközik, melynek során egy pillanatra sem hagyom figyelmen kívül támadóm bizonytalan mozdulatait, amit a szemeiben megcsillanó elszántság érdekes egyveleggé alkot. Tanulmányos kívülállóként végigkövetni azt az eltéveszthetetlen folyamatot, ahogyan a kimondott szavai és mozdulatainak bizonytalansága éles kontrasztban állnak egymással. Nem átgondolt, sokkal inkább ösztönös cselekedet, mely a saját védelmét szolgálja. Csak éppen a rossz emberre pazarolja el ezen energiáit.
Egy ideig még hagyom, hogy kiadja magából sértettségeit, ezzel szemben viszont már felkészülök arra a pillanatra, amikor átvehetem tőle a fegyvert. Másodpercek és egy minimális figyelmetlenség kérdése az egész csupán, amit követően már csak az jár a fejemben, hogy minél előbb elhúzzunk innen - ez pedig csak úgy fog működni, ha a kisasszony nem fog úton-útfélen valamit a mellkasomnak vagy egy óvatlan pillanatomban a nyakamnak szegezni. A bilincs már csak egy átmeneti megoldása ennek, ellenben a korábban elhangzott szavait feldolgozva jobb is, ha nem húzzuk tovább egymás idegrendszerét. Tudatában a vőlegényéről szerzett információknak ez a hasonlat sértő és közel sem tesz jót annak a mániákusan követett elvrendszernek, amely minden aspektusában ennek a viselkedésnek mondott ellent amióta csak a józan eszemet tudom.
- Csak azt ne mondja Meghan, hogy sérti az önbecsülését, ha valaki meg akarja védeni attól, hogy ezen a nyamvadt helyen csinálják ki. - a lépcső felé kísérem őt, de a gondolataim már azon túl járnak. - Vagy mit gondolt, kik voltak a férfiak? Kiscserkészek, akik bosszúból szúrták ki a kerekeit mert nem vett a sütijükből? - feszegetem ezt a témát cinikusan, de abban a pillanatban elhagyom ennek további kifejtését mihelyst beérünk a szobába, ahol remélhetőleg több használható információt tudok meg, mint amennyit eddig kaphattam tőle. Az első fiókot húzom ki, talán pofátlanság a részemről, de abban a pillanatban vissza is tolom amikor elmondja miket szeretne magával hozni. Élesebben szívom be a levegőt egy másodperc erejéig, ezt követően viszont végigjárom a szobát, hogy megkeressem az általa kért dolgokat, természetesen épségben elpakolva azokat - mégsem vadállatból faragtak.
Meghannak viszont még úgy tűnik akad némi mondanivalója a korábban elhangzottakon kívül, amelyekre már csak akkor formálok véleményt, amikor visszatérek hozzá. - És ezekre a kérdésekre pont most keresi a válaszokat?
Futólag pillantok csak rá, majd a homlokomat gyűröm meg gondolataim összeszedésének közepette, ami épp elegendő kitérőt biztosít ahhoz, hogy képes legyek a folytatásra. - Csak egy percre gondoljuk át ezt logikusan. Tegyük fel, hogy a két illető velem volt. Gondolja ebben az esetben nem az lett volna az értelmes módszer a részükről, hogy bejönnek és elvégzik a munkát, elvégre egy csapatban játszom velük, nemde? Bizonyára segítettem volna az akciójukat vagy maga mit gondol erről? Időt és energiát öltek abba, hogy megtalálják magát, ellehetetlenítsék attól, hogy tovább álljon, aztán pedig mi? Poénból visszafordultak? - most én támadom be őt a kérdéseimmel, mert próbálom az ő gondolatmenetét végigkövetni, ha már váltig állítja, hogy igen, nekem közöm volt ehhez a nyomorult betöréshez. Mint már ahogyan korábban kifejtettem neki, nekünk nem ez a szakterületünk. Mi nem bérgyilkosok vagyunk, nem is őket képezzük ki. Az már más téma, hogy a képességem meg lenne hozzá, ellenben soha egy ujjal nem fogok hozzáérni, mert mi nem így működünk és soha nem is fogunk. Az utolsó szavai azonban megakasztanak az eddigi tevékenységeimben és egy hümmögést csalnak elő belőlem.
- A protokoll szerint. Érdekes megközelítés. - nadrágom hátsó zsebébe nyúlva szedem ki a bilincs kulcsait és lépek közelebb hozzá. - Elragadtattam magamat, igaza van és ha ezt szeretné, hát járjunk el ilyen módon. A hivatalos protokoll szerint maga nem az ügyfelem, mely magával vonzza azt, hogy megvédenem sem kell. Amit mondtam korábban az egy teljesen önzetlen felajánlás a részemről, mindazonáltal mostantól magán áll, miszerint él ezzel vagy sem. - a bilincset leveszem róla, majd a kulccsal együtt a zsebembe mélyesztem azt, szavaim közben viszont felveszem vele a szemkontaktust, mielőtt ezt követően elléphetnék tőle. - Mint nem ügyfelem, nem adhatok ki magának utasításokat vagy mondhatom meg mi legyen a következő lépése, hiszen nem az én felelősségem alá tartozik. - folytatom tovább annak kifejtését mit is takar az ő kérése, végül megállok a szoba közepén a következő tetteim előtt.
- Tanácsot viszont adhatok és adok is. Magát meg akarják ölni Meghan és ahogyan azt maga is látta, ha nem lettem volna ma itt, már nem élne. Első felmérésre bérgyilkosoknak tűnnek, egyes helyeken intézőknek csúfolják őket, mert őket küldik, ha valaki akadálynak számít nekik és el szeretnék takarítani. Csúnyán hangzik, de más szavakkal nem illetném őket, mert kegyetlen módszereik vannak. Hogy miért is szeretnék holtan látni? Nem tudom, de bizonyára valamivel magára vonta a figyelmüket, az pedig sose jó. Főleg, hogy vissza fognak jönni, ezt már most garantálhatom. Ha nem pontosan az a két alak, de mások, ugyanezen céllal biztosan. Jellemzően nem szeretnek egy munkát befejezetlenül hagyni. - foglalom össze meglátásaimat, de már járkálások közepette magyarázok neki. -  És itt a tanácsom. Én a maga helyében felhívnám a rendőrséget, ami telefon hiányában nehéz lesz, de ha még sikerül is értesíteni őket, minimum másfél óra a reakcióidő mire egy mezei betörésre kijönnek, az alatt az idő alatt viszont teljesen egyedül lesz. És én ezt a lépést a helyében kétszer is átgondolnám, tekintetbe véve a füvezést, amit korábban művelt. Tudja van egy jellegzetes szaga és hiába szellőztetnek, könnyen kiszúrható, egy rendőrnek meg még inkább az lesz. - merengek el egy pillanatra a folytatás előtt. - 2-3 óra múlva ugyan ideérnének a csapatom tagjai is, hogy felmérjék a helyszínt, de az is védtelenül egészen necces, azalatt pedig bármi történhet. - elhúzom egy szisszenő hang kifejtése közben az ajkaimat.
- Természetesen velem is tarthat, elmegyünk a védett házba és amíg sikerül rájönni ki tört az életére, addig biztonságban lesz. De mint mondtam, nem az ügyfelem, emiatt a döntés teljesen magán áll, én a kérését figyelembe véve tartom magamat a protokollhoz. - indulok meg az ajtó felé, előtte viszont még megtorpanok egy kis időre. - A kocsiban leszek még öt percig, aztán indulok. - fűzöm hozzá mellékesen, majd magára hagyom őt, útközben viszont a saját cuccaimat is felkapom és odakint a csomagtartóba pakolom őket, de már Tanner számát keresem elő, hogy tájékoztassam őt a fejleményekről.

Soha nem találkoztam még egyetlen nővel sem, aki másodpercek leforgása alatt tudott felidegesíteni és teljes mértékben összezavarni. Az egyik pillanatban egy fegyver csövével randevúzunk, a másikban pedig olyan együttműködést tapasztalok tőle, amelyet idestova egy hetes ismeretségünk alatt még egyszer sem. Egyikünk kedvére sincs ez a helyzet, ez úgy gondolom mindkettőnk előtt nyílt titok. Bennem is többször fordul meg a cég gondolata, mint kellene, az embereimmel való munka, mint annak a további elképzelése, hogy még egy perccel tovább maradjak ezen a helyen. Nem mintha ne bíznék Chad szakértelmében, hiszen együtt kezdtük ezt a pályát. Ugyan ő maga a GR előtt sosem végzett testőri munkát, ezt leszámítva az első évben egymástól tanultunk. Én a túlélésre képeztem ki őt, ő pedig a kapcsolatteremtésre készített fel engem. Nélküle elvesztem volna, teljes mértékben vakfolt lett volna a cég vezetése. Rutherford a jobb, emberibb fele ennek az egésznek és bár a munkánk kétfelé ágazik, ettől függetlenül mindketten némiképpen felkészítettük egymást arra, hogy mi lesz ha valamikor olyan helyzetbe kerülünk, amikor ez a kettő lefedi egymást és az erősségünk már nem elegendő ahhoz, ami következik. Tudom jól, hogy a cég jó kezekben van, de egyszerűen jobban örülnék, ha visszatérhetnék a hétköznapjaimhoz ahelyett, hogy Ms. Montilioval vívok sehova sem vezető szócsatákat. Ő nem akarja elfogadni, hogy veszélyben van, én meg egy percnél tovább nem szeretnék maradni ezen a helyen, mert bármennyire is szép és jó, miszerint a korábban ittlévők elhúztak, ez még közel sem egyenlő azzal, hogy ne térhetnének vissza.
- Ha bevallom, hogy nem a maga iránt érzett elviselhetetlen hiány hozott ide, attól jobb lesz?
Kipréselem ajkaim közül a levegőt, de nem hagyom abba a cuccainak összepakolását. - Okkal érkeztem, de ha most a tegnap eseményein kezdünk el pörögni, az nem fogja magát megvédeni a jelenben. Egyes dolgok prioritást élveznek, márpedig az, hogy ne ismétlődjön meg a reggel pont egy a sok közül.
Kezd lassacskán elegem lenni, de még tartom magamat. Az elhatározásaimhoz, ahhoz a biztonságos lépcsőfokokhoz, amelyeken már rég el kellett volna indulnunk ahhoz, hogy túlélhessük ezt az egészet, mégis úgy érzem akárhányszor próbálok szót érteni ezzel a nővel, egy újabb falat húz elém, amit ha lebontanék, minden bizonnyal egy még erőteljesebb erőd követne. Elérhetetlen, makacs és nem fogja fel, hogy a vesztébe rohan azzal, ha itt marad. Mindezt viszont addig a pillanatig teljesen az én megoldásra váró problémámnak éreztem, amíg ki nem ejtette a száján azokat a bizonyos szavakat. Hivatalos protokoll. Az, ami egy ügyfél esetében alkalmazandó, amit álmomból felébresztve is kívülről fújnék. És az, ami ügyfélviszony nélkül abszolúte érvényét veszti. Ezt pedig úgy érzem nem csak vele kellett tisztáznom, hanem saját magammal is.
Még hallom a kérdését, de túlontúl az a cél lebeg a szemeim előtt, hogy minél előbb eljussak a kocsihoz. A magamhoz vett cuccokat már csak a csomagtartó felnyitása után ejtem bele az üres térbe, miután bent még befejeztem az elmaradt felöltözést és félig viszont vállammal a fülemhez szorítom a telefonkészüléket, melyben Tannert avatom be az itt történtekbe meg a kéréseimbe is egyaránt.
- Élünk még, de ha így folytatjuk nem sokáig. - cinikus a hangom, miközben kezemmel az autó tetejét támasztom és többször is a ház irányába tekintgetek, amely a fák takarásából csak találgatásokra utal merre is lehet a pontos helye. - Lou, ő nem olyan elveszett kislány, mint gondolnád. Minden jel arra utal, hogy képes nélkülem is boldogulni.
Tanner hangja egyáltalán nem boldog, érzem, hogy akadna még mondanivalója számomra, ehelyett kitér az innen másfél órára lévő csapatára, akik mihelyst végeztek az ottani helyszínen, utána egyből ide fognak jönni, hogy felmérjék a környéket. Lou még pár információt igyekszik megosztani velem, többnyire Meghan védelme a téma, az én figyelmemet viszont egészen más vonja el; mégpedig egy a közelből érkezett lövés hangja. A szívem kihagy egy ütemet és a lövés pillanatában ragad a megannyi találgatással együttvéve, ellenben az ösztöneim cselekvésre kényszerítenek.
- Le kell tennem. - meg se várom a választ, egyszerűen kinyomom a készüléket és a fegyveremet szedem elő a tokból, majd a fák takarásában indulok meg gyors léptekkel a ház felé, igyekezve minél kevesebbet felfedni magamból. A környéken nem hallok senkit, ezt követően az illető nincsen a közvetlen közelünkben, ettől pedig még veszélyesebb, mert bárhonnan leadhatja az újabb lövést.
- Maradjon lent Meghan és ne mozduljon. A fejét is hajtsa le. - a háztól nem messze akadok rá a földön, fehér felsőjét a válla környékén már vörösre festette a sérülésének következménye. Az idegesség, mely végigfut a testemen kizárja az időjárási körülményeket és úgy érzem, mintha ezer fokon égnék, ahogyan újabb formájával mérgezi az adrenalin a szervezetemet. Még a fánál maradok, majd újra körbenézek, mielőtt kiléphetnék onnan. Bent már magamra vettem a mellényemet, ezért próbálok úgy férkőzni hozzá, hogy minél nagyobb takarásban legyen és ugyanezen elven vonom magamhoz őt, miután felsegítem a földről és visszahelyezkedek vele a fa mögé. Élesebben szívom be a levegőt és a csendre fókuszálok. Arra a nyomorult fülsüketítő csendre, ami nem fedi fel a lövész helyét és lehetőséget sem ad, hogy elintézzem a tagot. A házba már kizárt, hogy visszamenjünk, túlságosan nyílt terep és csapdába csalna minket. Azon információk nélkül, hogy mennyien lehetnek pedig egészen valószínű, hogy a halálos ítéletünket írnánk alá, melynél lutri, miszerint másfél órán keresztül képesek lennénk visszafogni őket, amíg a Tanner által ígért csapat befut a helyszínre.
A cucca a kocsimban, a sajátomé is már odabent a csomagtartóban hever, így nem sokat gondolkozok, amikor testemmel védve őt besegítem az anyósülésre, majd ezt követően én magam is beülök mellé, miután magamhoz vettem a sporttáskámból a tegnap esti pólómat. Egy részét eltépem, majd áthajolok az ő felére. A sérülését kötöm el neki szorosan az anyaggal, a felsőm maradékát pedig a hátsó ülésre dobom és kitolatok az eddigi rejtekhelyemről. - Bukjon le, az anyagot pedig fogja a karjához és ne engedje el, amíg azt nem mondom. Próbáljon meg ébren maradni. - adom ki számára az utasításokat egy keveset lejjebb tekerve az ő felén a ablakot, hogy a hideg levegő friss oxigénhez juttassa őt és kevésbé kómásan. Miközben a főútra hajtok többször is a visszapillantóra téved a tekintetem. Jóllehet egyelőre nem látok mögöttünk senkit, de nem akarnék kockáztatni, habár a gondolataim azon járnak hol láthatnám el a karját. A környék számomra teljesen ismeretlen, noha Martinez idefelé jövet rendesen ellátott információkkal a fontosabb pontjairól, mint valami kisokos, amit a saját érdekemben be kellett volna magolnom. Most úgy érzem jó döntés volt ránéznem. Emlékeimben rémlik egy a közelben lévő orvosi rendelő is, mert a kórház ebben a helyzetben közel sem játszik még akkor sem, ha a környéken lenne is belőle egy-kettő.
A hosszan elnyúló téglás épület hátsó bejáratánál parkolok le, miután megbizonyosodok arról, hogy senki sem követett minket, majd leállítom az autót. - Körbenézek, de a közelben leszek. Hé, csak éberen. - óvatosan érintem meg az arcát, kézfejem egy futó pillanatra a homlokát is, de nem érzem, hogy meleg lenne neki. Minél előbb kiszedjük azt a nyomorult golyót onnan, annál több problémát elkerülhetünk.
A fegyveremmel együtt szállok ki a kocsiból, óvatosan járom körbe az épületet, de semmilyen fény nem szűrődik ki bentről. Az első ajtót vaskos rácsok fedik le, a faborítású ajtón pedig a zárva felirattal ellátott tábla gúnyolódik. Elteszem a tokjába a fegyveremet és a csomagtartót nyitom ki, előtte viszont még ránézek Meghanra, aki úgy tűnik még egy darabig kitart. Odabent kutatok a szerszámaim után, pontosabban egy kisebb dobozt keresve, amit ehhez hasonló esetekre tartottam fent. Szeretnék minél észrevétlenebbül be-és kijutni, márpedig a zárat muszáj valamivel feltörnöm, az pedig - még ha könnyebb is - nem opció, hogy leverem a hátsó ajtó kilincsét. Nem mellesleg megszámlálhatatlan alkalommal találkoztam olyan ügyfelekkel, akik örömmel szerették elhagyni a kulcsaikat vagy csak heccelésből kizárni a testőröket, gondolván ez annyira kurvára szórakoztató.
A saját szívverésemet hallom vissza abban a pár másodpercben, amíg csak a zárra koncentrálok, mielőtt megadhatná magát az ajtó és teret engedne nekünk a bejutásra. Meghant óvatosan kiemelem az ülésről és továbbra is úgy tartom, hogy a segítségére legyek a lépések megtételében. Az ágyhoz vezetve engedem el őt, közben pedig kibújok a kabátomból és a székre dobva azt forgatom fel a helyiséget a csipesz, a tál és a fertőtlenítő érdekében. Elég gyér fény uralkodik a helyiségben, habár arra bőven elég, hogy lássunk is valamit és észrevétlenségben is tartson minket. Egy nagyobb ollót is elszedek a bent lévő dolgok közül, majd ezután lépek vissza Meghanhoz.
- Őszinte leszek magával, ez piszkosul fog fájni, de gyorsan megleszünk vele. Addig pedig örülnék, ha szóra bírhatnám magát egy keveset. - a korábban felkötött anyagot emelem szedem le róla, majd minden előjel nélkül fogom meg pulóverének szegélyét, majd az ollóval hasítom a magát könnyedén megadó felsőjét, a maradék részét pedig már két kezem segítségével tépem el. - Egyszerűbb levenni, mintha emelgetnie kellene a karját. - magyarázom meg tetteim miértjét, közben pedig lecsúsztatom sérült válláról a pulóver egyik felét. - Beszéljen hozzám, mit látott reggel? Látta azt, aki próbált bejutni vagy az autót?
Érdeklődésem közben sem tétlenkedek, helyette felmérem a sebet és megtisztogatom a környékét, hogy jobban átláthassam. Piszkosul tartok ettől az egésztől, ellenben hazudnék azt állítani, miszerint ne lettünk volna felkészítve bármilyen helyzetre, de sebészi múlttal nem igazán rendelkezem. Józan eszem szerint orvoshoz vittem volna, de a kórház nem biztonságos. Ha valaki követett minket, első dolga az lesz, hogy benézzen oda és ott keresse őt. - Tanner csapata másfél óra múlva a házhoz ér majd, de jól jön bármi információ, amin elindulhatnak. Még ha jelentéktelennek is tűnik. - pillanat erejéig veszem fel vele a szemkontaktust, idegességemet pedig igyekszem leplezni előtte, miközben fejben átfutom a teendőimet, noha nem helyeslem, hogy én nekem kell ellátnom. Szívem szerint Chadet hívnám fel, aki a GR előtt egy pillanatnyi fellángolását követően mentősnek tanult. A szenvedélye nem tartott ugyan sokáig, de abban az időszakban eléggé rá volt feszülve a témára. Most viszont biztos a szívroham közeli állapot kerülgetné, ha ezzel keresném fel őt. - Egyébiránt mit keresett kint? Csak nem beadta volna a derekát? - futólag teszem fel neki a kérdést, de az érzéstelenítésről sem feledkezek el, mielőtt nekiállhatnék a golyó kiszedésének. Ideges vagyok, mert egy olyan dologra készülök, ami nem tartozik az erősségeim közé. Dühös, mert bennem él a késztetés, hogy elkapjam, aki ezt tette vele, hogy kettőt a táramból én magam eresszek bele csak úgy a karma egy rohadék címszó alatt. Mindezek viszont másodlagos Meghan állapota mellett. Prioritások, mint mondtam, ez pedig minden helyzetet felülír.
- Mélyebb levegő és csak rám meg a kérdéseimre koncentráljon. - a kezem már nem remeg az előbbi állapotához képest, de még mindig ideges vagyok, ahogyan legjobb tudásom szerint eltávolítom a vállából a golyót és a közelebb hozott fémtálba ejtem azt. - Nagyon jól csinálja. Innentől már gyerekjáték lesz. - a sebének ellátásával törődök, amit többször is felmérek, mielőtt fedőkötést rakhatnék rá. A magunk mögött hagyott rendetlenséget futtában eltakarítom, a golyót pedig egy kis tasakba helyezem bele Tanneréknek.
- A felsője..bocs érte. Addig vegye fel majd ezt. - a kabátomat kapom a kezembe és ha készen áll, akkor indulás előtt még azt is rásegítem, de már félig a fegyverem közelében tartom a kezemet, hogy időben éljek a meglepetés erejével.

Tudom jól mit jelent egy másik emberért felelősséggel tartozni és ennek az én nézetemben sosem volt köze a személyes érzéseimhez. Mindig is arra összpontosítottam, hogy a munkámat maximálisan elvégezzem. Arra, hogy egy olyan védelmet biztosítsak mások számára, amik elszigetelik őket az életüket megmérgező rossztól. Nekem is kijárt belőle bőven, jól tudom milyen érzés, amikor folyton folyvást a hátunk mögé kell tekintgetnünk. Remi nem hülye, sosem volt az, de annyira régóta húzódik már közöttünk ez a huza-vona, hogy némiképp sikerült kiismernünk a másik gyengeségeit. Barátok voltunk akkoriban, társak, mely egy olyan kimondatlan hűséget kellett volna, hogy szimbolizáljon, amit hosszú-hetek munkája tesz lehetővé és aligha írja azt bármi is felül. Az volt az az időszak az életemben, amikor utoljára tettem ki a bizalmamat ekkora veszélynek és bíztam rá az életemet egy olyan emberre, aki egy nagyobb összegért szemrebbenés a sarokba vágta az elveit. Azóta óvatosabb vagyok, körültekintőbb és talán még azokban az években engedtem volna, hogy a másik iránt érzett tiszteletem vagy befolyással bíró érzéseim kihatással legyenek rám, mostanra már nem eszerint csoportosítok. Remi egyszerre vett el az életemből és adott is bele némi pluszt. A kettőnk közötti harc sok szempontból felnyitotta az szemeimet és megtanított arra, hogy minden helyzetben éberen járjak. A döntéseimen elhatalmasodó paranoia mások számára az őrület egyik jeleként értelmeződne, én viszont egy egészséges szerződésnek tartom az óvatosság és az életben maradás között.
Nem tetszik nekem az a helyzet, aminek Meghannal a részeseivé váltunk és ezt próbálom ő vele is megértetni. Kilométerekről érződött, ha valami nincs rendjén, márpedig a vele történtek a reggellel még nem zárultak le, de mintha őt jelen helyzetben jobban érdekelné, hogy válaszokat találjon a múltbéli kérdésekre, mintsem az, hogy élve kijusson innen. Egy idő után feladom ezt, az általa emlegetett protokollra hivatkozom és nekikészülök az indulásnak. Védtelenül úgysem hagynám itt, nulla segítség nélkül, ennyire talán az én eszem se ment el, de annak nincs értelme, hogy egymást boldogítsuk a továbbiakban, ha egyikünk sem akar a másik közelében lenni. Tanerrel vitatom meg a tapasztaltakat; a kocsi rongálást, a lábnyomokat, bármit amit első körben sikerült felmérnem, közben pedig többször is lefut a tekintetem az órám lapjára. 3 perc. A készüléket fülemmel a vállamnak szegezem, két kezemet pedig összedörzsölöm, hogy felmelegítsen ezen időintervallum alatt, de a közelből érkező lövés és az ezt követő események egyszerre nyújtják el és teszik sürgetővé a kettőnkre kiszabott időt. A lövész kiléte és helye ismeretlen, de hülye lennék behúzódni a kocsimba és elhagyni a helyszínt, amíg meg nem bizonyosodok Meghan hogylétéről. Naivan úgy gondolom a házban maradt, elvégre eszébe se jutott elmenni innen. Átérzem ezt az egész nyugalom szigete dilemmát, a menekülést a nagyváros meg az emberek elől, olykor nekem is jól esne kikapcsolni egy napra - egész biztosan beleőrülnék az első fél órában - de mostanra ez már sokkal több lett annál. Számára ez a hely egyet jelent a véggel, ami közel sem azonos azzal a pihenéssel, amire ő vágyott.
A házig teljesen már nem érek el, mert útközben Meghant találom a földön. Megáll bennem az ütő egy pillanat erejéig, ahogyan biztonságos távlatból mérem fel az állapotát, majd ezután az esélyeinket, vele együtt pedig a környezetünket is. Nem gondolkozok sokat, egyszerűen az ösztönömre, a józan ész ellentétére hagyatkozom, amelyet most csak egyetlen pillanat határoz meg, mégpedig, hogy minél előbb kijussunk innen. Védem őt, akár az életem árán is, protokoll ide vagy oda, mert most nem ez diktál. Ahogyan abban az elkövetkezendő pár percben sem, amíg be nem érünk egy kis rásegítéssel az orvosi rendelőbe, mely szerencsénkre üresen áll. Kétlem, hogy a továbbiakban türelmesen tudtam volna magyarázatot adni a jelenlévőknek, majd belerángatni még egy embert a körénk épült veszélyzónába.
Meghant egy biztos ponthoz kísérem, én meg próbálok közben rájönni, hogy mégis mi a francot művelek? Az orvoslét számomra nem megszokott terep, még ha némi alap dolgot konyítok is hozzá. Van egy előírt programunk az emberek ellátását illetően, ez viszont jócskán eltér attól. Ha biztonságos, kórházba szállítjuk az illetőt, ellenben ha ez nem lehetséges, az a városban van egy csapat, aki összeáll ilyenkor és egy védett helyet biztosítanak, ahol elláthatják az ügyfelet a maguk gyorsan összedobott mobilkórházával. Az utóbbi viszont tényleg csak az apró betűs részek között található meg, ezért nem csodálom, hogy a pulzusszámom az eget veri, ahogyan ezzel szinkronban az idegességem sem hagyott alább azzal kapcsolatban, amire készülök.
- Sok választásunk nincs. - egyszerű és gyors válaszokkal élek, ellenben az a célom, hogy inkább őt beszéltessem magam helyett. A reggeli esettel kapcsolatban teszek fel kérdéseket, miközben én összerakom a szükséges segédeszközöket a golyó eltávolításához, bár jobban örültem volna, ha a doki némi rejtett alkoholt is hagyott volna az egyik fiókban a hozzám hasonló amatőr orvosok idegrendszerének érdekében.
A felsőjétől való megszabadítást követően már csak a rögtönzött 'műtétre' és a szavaira koncentrálok, meg arra, hogy a fülem mennyire cseng a közelemben történő sikításától, ami közben az azonnali befejezést követeli tőlem. - Válaszoljon, Meghan. - visszatáncolnék én szívesen ha tehetném, abbahagyhatnám, de azzal csak magunk alatt vágnánk a fát, amire most piszkosul nincs szükségünk. - Kék Ford..ezen elindulhatnak. Volt még valami?
A figyelmét terelném el, egyben az enyémet is, de a szívverésem ütemét a fülemben hallom vissza még akkor is, amikor a varrás után a kötés is rákerült a vállára. Összerendezem a helyet, majd magamhoz veszek pár cuccot és miután a kabátot közel sem egyszerű kivitelezés árán rásegítem, már csak a kifelé vezető útra koncentrálok, ami elég szakaszosan megy. Erősebben fogom át őt, a mozgása még túlontúl ingatag és annyira közel merészkedik hozzám, amely már lassan feszélyezetten kezd el érinteni. - Jó..jól van Meghan. - megtartom őt, de ajkainak érintése a nyakam környékén eléggé kizökkent. Élesebben szívom be a levegőt és úgy fogom át, hogy ez a mindkettőnktől szokatlan és kényelmetlen helyzet ne váljon még inkább azzá. - Mit? Ez a munkám. - felelem a köszönetére, egyáltalán nem számonkérően, többnyire inkább kimérten.
- Oké, nem lesz baj. - magamat győzködöm vagy inkább őt, már fogalmam sincsen, de szinte érződik, hogy a karjaim között egyre nehezebben tartja magát. Szusszanok egyet, mielőtt egy könnyed mozdulattal a térdhajlata alá vezethetném kezemet és kapom fel őt a könnyebb kijutás érdekében. A kocsiba ülve tekerem már csak fel a fűtést, de a kabátom cipzárját megigazítom rajta, hogy kevesebb szabad felületet hagyjon maga után. Még egy utolsó pillantást vetek a visszapillantó tükörbe, a GPS-t pedig beállítom, hogy egyenesen Pittsfield felé vehessük az irányt. Bárki is adta le a háznál a lövést, mostanra már bizonyára elhagyhatta a környéket. A legjobb tudomásom szerint az ilyenek elvégzik a munkát, aztán fogják magukat és lelépnek, mielőtt bárki is kiszúrhatná őket. Ez azonban nem egyenlő azzal, hogy most már okom van némi fellélegzésre, de az, hogy az elkövetkezendő fél órában egyetlen autót sem láttam huzamosabb ideig a nyomunkban teljesen jó jel.
Tanner hangja a telefonomhoz rögzített fülhallgatón keresztül jut el hozzám. Egyik fülemet szabadon hagytam, a másikkal meg az öreget hallgatom, a kihangosítást viszont hanyagoltam, mert nem akartam volna felébreszteni Meghant. Még innen a készüléken keresztül is hallatszik mennyire ideges, ezért megkérem, hogy adja át a telefont Chadnek, akitől szintén ugyanazt a fejmosást kapom, csak kulturáltabban.
- Befejeznéd az ökörséget? Nem én lőttem le.. - két perc után most jutok először szóhoz, melyet egy adag magyarázkodás követ miszerint ő csak egyszerűen biztosra ment. Meg a nagy francokat!
- Nem mondhatom el hova megyünk, de később még jelentkezem. Lou csapata hol tart?
Chad diskurál egy sort az ügynökkel, de most már mindkettőjük hangját szinkronban hallom. Sóhajtva egyet hajtom fejemet az ülés támlájának és egy futó pillantást vetek oldalra, miközben a két férfi tanakodását hallgatom egy egyszerű kérdés kapcsán. Mi lett volna, ha valami összetett ökörséget borítottam volna a nyakukba? Meghan még alszik és a láza sem szökött fel neki, ami úgy gondolom nem ártalmas ilyen helyzetben. Chad visszatér hozzám a válasszal, - elvileg még fél óra, de rövidebb utat választottak, ezért változhat - meg legalább három kérdéssel, amiből mindegyik a hazaérkezésünket taglalja, egy meg azt, hogy totálisan elment az eszem, amiért teljesen egyedül nekiálltam a golyó kiszedésének.
- Ha hazaértem, kiszabhatod majd a büntetésemet. Később még jelentkezem és kérlek, ne gyújtsd fel a céget. - hallom azt a nagy sóhajt, ami egy hosszas monológot követne, de még azelőtt kinyomom a készüléket és a fülhallgatót a hátsó ülésre dobom át.
A következő percekben a vezetésre és a háttérben szóló zenére koncentrálok, de nem sokkal később Meghan ébredezése lesz az, ami kizökkent ennek monoton menetéből. - Hát felébredt, remek. - egy pillanatnyi időre vezetem rá a tekintetemet, ezt követően viszont nem állok le a folytatással. - Körülbelül fél óra és odaérünk a védett házhoz. - nyújtózkodok egyet és egy üveget veszek előre, amit átadok neki, mihelyst kevésbé tűnik kábultnak. - Útközben beugrottam egy kisboltba. Céklalé, igya meg. Nem egy bizalomgerjesztő, de vaspótlásra alkalmas és tele van vitaminokkal. Ha annyira nem jön be, hátul még talál édességet, de a mogyoróshoz ne nyúljon. Az az enyém. - teszem még hozzá futtában, és lejjebb veszem a hangerőt a rádióról, hogy csakis a társaságomra koncentrálhassak. - Jobban érzi magát?

Az unalom sosem volt jellemzője az életemnek és én is tettem róla, hogy egyetlen velejáróját sem tapasztalhassam meg. Otthon a négy fal között úgy éreztem beleőrülök a semmittevésbe. Nekem szükségem volt arra, hogy mindig mozgásban legyek. Legyenek aznapi céljaim, terveim, melyeket megvalósítások, amikhez alkalmazkodhatok még akkor is, hogyha órákat vesz igénybe vagy azon kapom magamat, hogy csak éjfél előtt pár perccel lépem át a lakásom küszöbét. Ez éltetett már jó pár éve, de a mai nap eseményei még engem is próbára tettek. A GR-nek megvolt az a maga kódexe, hogy a lövés leadását hagyták a legvégső megoldásnak. Szintekhez ragaszkodtunk, ezek a lépcsőfokok pedig aszerint érvényesültek miképpen reagál a másik fél. Hazudnék azt állítani, hogy nem volt rá precedens, hogy valakit meglőttek az embereim közül, de Meghan esete mégis kirívóbbnak hat. Nekünk a munkával jár, mi felkészültünk az ilyen helyzetekre lelkileg, testileg pedig semmi sem tudná visszaadni azt, ami várhat ránk egy ilyen sebesülés alkalmával. Meghan élete azonban ennél egyszerűbb. Ő vele nem ültek le órákat felkarolóan, hogy különböző stratégiákkal tágítsák az agyát vagy kapott kiképzést miképpen használja a fegyverét. Ő egyszerűen csak belecsöppent ebbe az egészbe és bár az indokok még számomra is túlontúl homályosak, hogy ki állhat ennek a hátterében, de azt viszont már tudom, hogy sem én, sem pedig otthon Tannerék nem fognak nyugodni addig a pillanatig, amíg a végére nem járnak ebben az egészben.
Az orvosi rendelő elhagyatottsága most kapóra jön nekünk, ám ellenkező esetben sem vittem volna távolabb eső helyre Meghant, csak az több magyarázattal járt volna. Minél tovább húztuk volna a golyó kiszedését, annál több komplikációval kellett volna szembenéznie a későbbiekben, amire sem neki, sem pedig nem volt még pluszban szükségem. Szerettem volna minél előbb a védett házhoz juttatni őt és olyan helyen felvenni a többiekkel a kapcsolatot, ahol nem érzem úgy, hogy bármelyik percben betörhetnek vagy eltehetnek minket láb alól. Kellett az életembe az a megmagyarázhatatlan adrenalin, ami már úgy ivódott bele a szervezetembe, mint valami szükséges hozzávaló az összetettségemnek, de ennyire azért nem. Én is nyugodtabb voltam, hogyha nem kell minden másodpercben készültségben állnom, mert bár az alvási szokásaim pazarul elfuseráltak már egy ideje, de ahhoz a két-három órához még én magam is ragaszkodok.
Némi információt próbálok kiszedni Meghanból és fenntartani a beszélgetés menetét amennyire csak tőle jelen helyzetben kitelhet. Tanneréknek jól jöhet, ha többet tudnak annál, mint amennyit a helyszínen látnak, márpedig első ránézésre sokra nem mentek volna vele a kerék-és a bakancsnyomokkal. A kocsi típusa pedig leszűkítheti ahelyett, hogy még egy bonyolult procedúrát végig kelljen követniük, ami ki tudja mennyi időt venne el az amúgy is szűkös intervallumból.
Mire végzünk, nem csak én érzem úgy magamat, mintha kívülállóként lennék jelen csak ebben az abszurd szituációban, de Meghan is egyre instabilabban viselkedik. Bújik hozzám, szokatlanul közel és nem felmérve tetteit, de nem kérem őt számon. A vérveszteség, az egész napi feszültség kiforgatja magából bármelyikünk józan gondolkozását, de a köszönetével kapcsolatban ellenkezően lépek fel. Lehet az első próbatételen sikerült túljutnunk, de csak akkor végeztem el az úgynevezett munkámat, hogyha épségben hazaviszem őt. Márpedig addig még jó pár kérdőjelekkel teli nap áll még előttünk. - Nem találtam annak. - nyugtatom meg azért efelől, hogy habár egyrészről nem kívánom elfogadni a köszönetét, másrészről éreztessem vele, miszerint nem is vettem teljesen semmibe az elhangzottakat. Jelen helyzetben az egyetlen, ami sajgóan nyomja a fejemet az a védett házhoz jutás gondolata és az a fajta megkönnyebbülés, melyet a hogylétének javulása okozott még akkor is, ha a rendelőből már csak az én segítségemmel is jutott ki.
A kocsiban ülve leginkább a rádióban szóló zenéket érzem szórakoztató társaságomnak, mert Meghan még mindig eszméletlen. Az otthoniakkal is felveszem futólag a kapcsolatot, ellenben Chad már két perc alatt kezd az idegeimre menni, mindazonáltal piszkosul hiányzik az a rohadék. Nem vagyok nyugodt, hogy nem tudom felügyelni a biztonságának menetét, de abban biztos vagyok, miszerint a többiek jó munkát végeznek és nem hagyják Rutherfordot veszni hagyni. Tisztában vannak vele, hogyha egy haja szála is görbül a partneremnek, akkor az rajtuk fog csattanni.
Meghan ébredését követően viszont még magamat is meglepem mennyire próbálom megtörni ezt a monoton csendet, ami az autóban uralkodott el és ahelyett, hogy hagynám a hölgyeményt kibontakozni, én vagyok az, aki egyből kérdéseket szegez neki vagy éppen beavatja mikről maradt le, amíg ő nem volt eszméleténél.
- Sok oka lehet, csak így első gondolatra. Kialvatlanság, vérveszteség, helytelen étkezés..soroljam?
Gondolom nem kell tovább ragoznom a témát, ugyanakkor semmilyen gúnyos éle nincs az elhangzottaknak. Egyszerű ténymegállapítás a részemről, ami megmagyarázhatná a felmerült kellemetlenséget.
Egy félfordulatot teszek, amikor hátramozdulok a kifejezetten neki szerzett italért, habár az arcára kiülő kifejezést én magam is határozottan átérzem. De mivel nem engem lőttek le, ezért nem az én tisztem az, hogy elfogyasszam azt a löttyöt. - Én sem lennék a helyében, de próbáljon ráfanyalodni, mert el kell fogynia az utolsó cseppig még a mai nap során. - emlékeztetem rá, hogy még mindig velem van, ergo most már duplán oda fogok figyelni rá. Ebbe pedig az is beletartozik, hogy minél előbb összeszedje magát a sérülés után.
A táskáját adom át neki, ő pedig a beszerzett édességek helyett egy chipset bont fel inkább, de legalább a mogyorós csokim sértetlenül marad. Enyhén oldalra pillantok rá, amikor a ruhájának hiányára tér ki, de szótlanul veszem lejjebb a fűtést a kérésére.
- Mit fogunk csinálni? A lehető legügyesebben meghúzni magunkat. - jut eszembe az első értelmes gondolat, de a folytatás is azonnal követi. - Pittsfield nem egy világváros, úgy vélem ez leegyszerűsíti a dolgunkat, ez viszont nem egyenlő azzal, hogy figyelmetlennek kell lennünk a továbbiakban.
Bárhol érhetnek meglepetések, ezekre pedig jobb előbb felkészülni, mint az adott pillanatban kapkodni. - Senki nem tud arról hova jöttünk, ellenben ki fogunk alakítani egy rendszert, melyen keresztül felvehetjük majd a kapcsolatot az otthoniakkal, köztük a testvéreivel is. Amennyire lehet, őket is be fogjuk avatni a történtekbe és igyekszünk majd eredményre jutni a támadóival kapcsolatban. - említem meg ezt az információt, ami számára fontos lehet és aminek a megoldásán Martinez gondolom bőszen dolgozik a csapatával. - És talán nem ártana majd beszerezni némi ételt és ruhát sem, mert utóbbiból jómagam sem vagyok eleresztve. - félmosolyt ejtek irányába, de a hátramaradt kérdését egy szusszanás hallatásával előlegezem meg.
- Néha hallgatni rám. Elsősorban. A többibe pedig jobban beavatom, ha kipihente magát. Van egy sejtésem, hogy túl sok lenne egyszerre ennyi információval leterhelni. - gondolkozok el. - Ja és még egy. Meginni azt a céklalevet. Nem tudom életben tartani és felkészíteni, ha nincs kellő energiája hozzá.
Az út hátralévő részében én is magamhoz veszem a csokimat, de a hangomat már csakis akkor hallatom, amikor befordulunk a védett házhoz tartozó utcába. - Engedje, hogy én szálljak ki előbb, aztán pedig visszajövök magáért. Körül kell majd néznem, addig pedig ahogyan korábban is kértem, húzódjon majd lejjebb. - fűzöm még hozzá ezt a tanácsomat, miközben lehúzódok a házhoz tartozó garázs előtt. A fegyveremet eligazgatom, majd ezt követően szállok csak ki a kocsiból, hogy tüzetesebben felmérjem a házhoz tartozó udvar és annak környékét, mielőtt Meghan is velem jöhetne.

Az egész napomra kihatással lévő feszültség már csak a Pittsfield felé vezető úton kezd csillapodni bennem. Ugyan többször is a visszapillantóba nézek, keresem a intő jeleit a minket követőknek, de az egyetlen, ami úgy igazából gyanút keltene bárkiben az Meghan, akivel most először sikerül úgy eltöltenem hosszasan időt, hogy nem kábít valamilyen ellenem felhozott váddal. Az ismeretségünk nem egyszerűen indult és a folytatásra sem tudnám ezt a jelzőt ráhúzni, jóllehet sosem kívántam neki, hogy bármilyen baja is essen. Milyen alapon vezethetnék egy az emberek védelmére szakosodó céget, ha úton-útfélen a rosszat akarnám a másiknak csak mert akad némi nézeteltérésem velük? Ha megengedem magamnak, hogy egy másodperc erejéig kívülállóként tekintsek kettőnk ügyére, én is inkább az irányomba terelném a gyanakodás mérlegét, de a logika ez esetben is perdöntőként lép elő. Nem lehetek egyszerre a védelmező és a támadó csapatban. Játszhatom el a jófiút, hogy harcoljak a sajátjaim ellen. Ez emberileg megterhelő és értelmetlen is. Az ilyenek kusza szálakból-kapcsolatokból épülnek fel és legyen bármennyire is óvatos az ember, a végén úgyis keresztezik majd egymás útját.
Chad számonkérő bizonytalankodása a telefonhívás végeztével is többször eszembe jut. Volt benne némi tüske amióta megtörtént a mérgezés és ez azóta is érzékelhető éket vert közénk. Szeretne hinni nekem és egy része ezt is teszi. Bízott a döntéseimben, a józan eszemben, a tetteimben. Ellenben mindig akad valami, ami előszeretettel táplálja a belém vetett bizonytalanságát és nyugtalanságba tartja őt. Örültem volna, hogy mindezt képesek vagyunk tisztázni, ilyen távlatból viszont aligha látom esélyét. Rutherford fontos volt nekem. Az egyike azoknak, akik közel álltak hozzám és bár kettőnk barátságában mindig is akadtak mélypontok, de valahogy mindig sikerült könnyedén kivergődnünk magunkat belőle. Talán azért, mert azokban az esetekben az ügy csak kettőnkre tartozott, most viszont elég sok embernek sikerült belekeverednie legyen ez a saját akaratuk vagy sem. Egy percig sem kételkednék abban, hogy Chad teljes bizalmát ástam volna alá a mostanában történtekkel, de jobb szerettem volna azokat a helyzeteket elkerülni, ahol csak még többet löktem volna efelé az irány felé. Márpedig egy lövöldözés, melynek sérültjével a kapcsolatom szeszélyesebb, mint egy őszi időjárás pont nem olyan, ami az ellenkezőjét váltaná ki Chadben. Tartozok neki magyarázattal, nem is kevéssel, de egyes dolgokból jobb, hogyha kimarad. Okosabb, biztonságosabb. És bár a munkánkból kifolyólag nyakig benne ülünk mások mocskában, én továbbra is azon leszek, hogy a partnerem ebből a legkevesebbet tapasztalja majd meg.
Meghanra többször is odatéved a tekintetem az út során és bár a csend leglelkesebb pártolójának mondanám magamat, melyre vezetés közben odafigyelek, most mégis kedvemre van, hogy ébredezni látom őt. Beszámolok futtában azokról, amikről lemaradt és habár ez nem annyira sok dolog, mely kisregény megírását vonja maga után, de bizonyára az érdekelni fogja őt, hogyha némi táplálékot vihet a szervezetébe. Még ha közel sem egészséges egyik sem vagy inkább laktató.
- Vigye a közelemből. - elhúzom az arcomat a felém nyújtott ital elől, melyet kifejezetten neki szántam. Biztos förtelmes, én is szívesebben önteném ki az ablakon - főleg most, hogy az orrom alá nyomta azt - de hasznos. Az ő állapotában meg főleg. - Ha én kaptam volna azt a lövést, bizonyára engem is addig nyúztak volna odabent a srácok ilyenekkel, amíg ki nem iszom az utolsó cseppig. Szóval igen, figyelni fogok, ez nem is kérdés.
Röpke pillantást vetek oldalra, hogy felmérjem annak felemelő folyamatát miképpen barátkozik meg az itallal, de mivel túl sok választási lehetősége nincsen ezzel kapcsolatban, ezért idővel csak ki fog ürülni az az üveg. Vagy így, vagy úgy. Mégis mosolyt formál arcvonásaimra, ahogyan egyszer megszagolja az üveg tartalmát, majd óvatoskodva beleiszik és minduntalan ugyanaz a fintor költözik a vonásaira.
- Nem vagyok a szomszédolós típus egyébként sem és bőven elég annyi információt tudnom róluk, amennyit összegyűjtöttünk a környéken élőkről.
Távol áll tőlem, hogy szabadidőmben társasági ember legyek és habár néha a csapattal egy-két sörözős estét beiktatunk, de még a mai napig fogalmam sincsen kik élnek a lakásom környezetében. A változásokra allergiás környéken élek, ahol egyből feltűnne egy új lakó érkezése. - Mellesleg kétlem, hogy pont a mi házi süteményünkkel járó sokkoló élményre lenne szükségük. - célzok itt a katasztrofális palacsintakészítésre, aminél még szerintem szerencsésebb, hogy elvetettük a kóstolót. Az élet több területén képes vagyok bátrabb oldalamat előhozni, ellenben a konyhában történő tevékenységem kivétel ez alól.
A védett házról csak részleteiben mesélek neki, ahogyan az ottlétünkkel kapcsolatos programokról is. Egyelőre csak alapok vannak meg. Jövőbeli tervek, ezek viszont nem fedik le az egész nap történéseit, a köztes időszakokat pedig lehetetlen előre meghatározni. Természetesen legfőképpen azon leszek/leszünk, hogy minél előbb hazavihessem őt és rájöjjünk kik állnak az egész támadások hátterében. Addig pedig sodródunk az árral és nem öletjük meg magunkat.
Apró bólintással fejezem ki egyetértésemet a bátyjaival kapcsolatos hír miatt, hiszen amik vele történtek már jóval túlnőtték azt, amiért valójában útnak indultam. Nem akartuk őket sem homályban tartani, de csakis olyan információkat oszthattunk meg velük, amikről jó ha tudnak. A többi részlettel meg elég ha mi foglalkozunk.
- Rengeteg tervezéssel, bizonyára. - gondolkozok el én is egy pillanatra, mielőtt rávezethetném kékjeimet. - Sejtésük lehet hol szálltunk meg, de csak találgatni tudnának, biztosra menni nem. Ilyen esetekben jobb minél kevesebb embert bevonni és annál is kevesebb információt kiadni a hollétünkről. Nem tudhatjuk mit hoz a jövő, ezért számolnunk kell minden eshetőséggel, még ha örülnénk is annak, ha az elkerülhető lenne.
A lényeget kiemelően avatom be őt ezen folyamat részleteibe, de az út hátralévő részében jómagam hallgatag maradok. Még ha magamban elégedetten konstatálom is, hogy nem tervezi már most a szökését, hogy még több fejfájást okozzon mindkettőnknek ezzel. Szokatlan lesz ez a számunkra, de ha némiképpen nem működünk együtt, akkor piszkosul nehéz is. Márpedig azt az elmúlt napokban már kevésbé tűröm.
Mihelyst leállítom az autót az első dolgom körülnézni. A környék változatlan, a szemben lévő ház felhajtóján ugyanaz a világosszürke terepjáró áll, két házzal lejjebb pedig még mindig az egész évben dekorációként használt égősor keretezi a ház sziluettjét részleteiben körbevonó csatornát. Kétszer jártam itt korábban, ezek pedig könnyen szemet szúrnak, ha valaki úgy dönt jobban felméri a saját környezetét.
A fegyveremet visszacsúsztatva a tokjába lépek először a csomagtartóhoz, hogy a magunkkal hozott szegényes cuccokat kiemelhessem onnan, melyeket a mostanra már nyitott bejárati ajtón keresztül viszek be az előszobai részig, majd ezt követően Meghanhoz is visszatérek.
- Úgy tűnik első körben a kellemetlen meglepetéseket megúsztuk. - nyitom ki az ajtaját, hogy megkönnyítsem számára a kiszállást és bár ez egy teljesen hétköznapi műveletnek indul, valahol félúton azon kapom magamat, hogy a kezem olyan helyen jár, ahol nem kellene, miután Meghan úgy dönt ő a normális kiszállás helyett a kiesést részesíti előnyben. Másodpercek kérdése mindez míg felmérem mit és kivel művelek, de a kezdeti, egyben átmeneti zavar nem maradhat el. Ellenben ahelyett, hogy a kezemre néznék le, inkább az íriszeire koncentrálok.
- Elnézést..reflex volt. - torkomat megköszörülve kapom el minél gyorsabban a kezemet úgy, mintha tűzbe nyúltam volna, majd gyorsabb mozdulatsorokat alkalmazva vonom össze rajta a kabátot, hogy minél többet takarhasson és már csak azután engedem el őt, miután elkerülhetővé vált a földön kikötés esélye. - Könnyen megadják ezek magukat, nemde?
Lelki szemeim előtt megelevenedik egy pillanatra Rutherford arca, aki ezt a jelenetet végignézve bizonyára nem tudta volna eldönteni, hogy röhögjön vagy sírjon. Én viszont többnyire pazarul érzem magamat most. Mintha már nem lett volna így is eléggé kínos kettőnk együttműködése. A biztonság kedvéért még a kabátot is összehúzom rajta, a legtetején eligazítva a cipzárt is, majd teszek egy lépést hátra tőle.
- Menjen előre nyugodtan, én is hamarosan csatlakozom, csak összeszedem a maradék cuccot. - egy bólintás a részemről, és a hátsó ajtót nyitom ki, hogy az onnan lévő dolgokat is magamhoz vehessem. Remélhetőleg nem az jár éppen abban a kacifántos gondolatmenetében, hogy ilyesmi szándékaim miatt hoztam őt ennyire félreeső helyre, bár kétlem, hogy az ezt kimagyarázó védőbeszédem javítana a helyzetünkön. Sőt mi több, amennyire ki vagyok élezve ezekre a beszédekre, szerintem hozzám se szólna az elkövetkezendő pár napban emiatt.
A kocsival beállva a garázsba nézek még egyszer körül, de továbbra sem tapasztalok változásokat, így nyugodtabban követem Meghant. Jobb, ha nem hagyom szem előtt az autót, mert nem szeretném megkockáztatni, hogy bárki is felismerje.
A megmaradt édességeket és amit még be tudtam szerezni a boltból átmenetileg a konyhapultra teszem, a kulcsot pedig elfordítom a zárban és a riasztót is beállítom ezután. A sporttáskámat a kanapéra helyezem és miután egy tiszta pólót szedek elő belőle, már csak ezután hallatom a hangomat. - Ezt nyugodtan felveheti, amíg nem tudunk normálisabbat beszerezni. - nyújtom át neki és körbenézve folytatom gondolataimat.
- Válasszon egy szobát és ha gondolja pihenjen egyet. Korán van még és jobb, ha csak később nézünk körül a környéken. - osztom meg vele gondolataimat, majd összedörzsölöm két tenyeremet. - Kezdek valamit a fűtéssel. - jegyzem meg egyben mellékesen, valahol meg enyhén zavartan is az előbbi helyzet miatt és még egy újabb bólintással is megspékelem ezt, mielőtt elvonva róla kékjeimet az említett dolgomra indulhatnék. Mintha az előbbi bizonygatásom vagy az egyszerű kifejezésem ne lett volna elég neki ahhoz, hogy felfogja pontosan mire is készülök.

Egyetértő bólintással fogadom Meghan szavait, amikor szóba kerül a közös sütés-főzés gondolata. Kipróbáltuk, elbuktunk, mégpedig csúfosan. És bár magamat a végletek emberének ismerem, aki addig nem nyugszik, amíg maximálisan véghez nem visz egy adott témát, ez viszont olyan terep, ahol örömmel lebegtetem meg a fehér zászlót és átadom olyanoknak a stafétát, akik többet konyítanak hozzá nálam. Nem félek bevallani, ha valami nem megy, elvégre ezek által fejlődik az ember. Önismeret, önkritika meg a velejárók. Én meg sose abba a típusba tartoztam, aki úton-útfélen bizonygatta a halhatatlanságát csak hogy jobb színben tüntesse fel magát mások által. Átlagember vagyok plusz, önmagam kedvéért elkezdett kiképzéssel. Ez viszont még közel sem tesz legyőzhetetlenné.
- Biztonságosan játszik, értem én. Személy szerint én is többet időzök éttermekben vagy az ételrendelések lebonyolításával, mint a konyhában.
Több oka van ennek, de ezek felsorolásától megkímélem őt inkább. Lényegében annyi, hogy egyikünk sem fog idén önszántából főzőműsort nyerni, ahogyan vacsoravendégeket sem fogadni. Hacsaknem bosszúállás céljából tesszük azt.
Elmagyarázni egy olyan személynek mi vár rá aki még sose tapasztalt ehhez foghatót meglehetősen nehéz feladat. Egyetlen monológ vagy protokoll sem fedi át a jövőben történő események menetét, csak azok, amelyeket maga a személy él át. Felkészíteni fel lehet, nagyjából elmagyarázni is akár, de hogy a többi miképpen fog zajlani, arra még én sem tudnék egyenes választ adni. - Úgy fogunk élni, hogy kevésbé tűnjünk ki a többiek közül. És ebben igaza van, nem mondhatja el a pontos helyünket. Nem az embereim felé vetett bizalmatlanság miatt, egyszerűen ezt követeli meg a jelenlegi helyzetünk. - gondolkozok el egy futó pillanatra a szavain, mielőtt rávezethetném kékjeimet. - Szóval maga nem az a fajta kis testvér, aki szereti bosszantani az idősebbet? - érdeklődésem a bátyja említése kapcsán lesz rajtam úrrá, de ha a válasz számára már túl bizalmas vagy kényelmetlen, ez esetben kikerülheti nyugodtan. Bizonyára piszkosul nehéz lesz Devonnak a helyzet, ahogyan Meghannak sem lesz egy leányálom. Amit viszont létrehozunk itt egy olyan környezet, melynek keretei között félreteheti a félelmeit és fellélegezhet egy kis időre. Nem mellesleg a pihenés sem árthat neki, hogy a sérülése minél előbb gyógyulásnak induljon, márpedig menekülés közben az lehetetlen, ahogyan az is, hogy úgy éljen át egy pihentető alvást, hogy közben attól retteg mikor törhetnek következő alkalommal az életére. Ez a hely kívül esik mindenen, amit mi képviselünk, ami hozzánk köthető. Erről nem szerepelnek mindenkinek látható feljegyzések, digitális adatok, csak az a több alkalommal is megszervezett tárgyalás emléke, amin csak pár ember jelent meg és amelynek részleteit mindenki magával hordozza. Közöttük én is.
Az ismerős környék korábbi emlékeket idéz fel bennem. A legutóbbi látogatásom nosztalgikus pillanata jut eszembe, amely ugyan csak egy délutánt foglalt magába, de bőven elegendő időt biztosított arra, hogy a környék megmaradjon bárki emlékezetében, aki egy kevés időt is szánt a megismerésére. Az utcában lévő autókra, a házak felépítésére még a szomszédban lévő kerti díszekre is, amelyeket kincsként őriz a nyolcvanas éveit taposó Mrs. Mahoney.
Meghant már csak a hely felmérése után kísérem be, vagyis kísérném, ha előtte nem kerülnénk olyan helyzetbe, ami már számomra is kényelmetlenné válik. Várom az arcomon csattanó, vörös nyomként észrevehető apró kéz nyomát vagy egy újabb orrtörésre való hajlamot, de mindez elmarad, én pedig sértetlenül megúszom pillanatnyi figyelmetlenségemet. A kezemet ettől függetlenül elhúzom és mihelyst a kabátot úgy igazgatom vissza rá, hogy minden apró részletet eltakarjon, azért teszek egy lépést hátra a biztonság kedvéért. Bírom a strapát, nem leszek hisztérikus, ha valaki jól megérdemelten ellenem lép fel, de a kellemetlenségektől megkímélném magamat inkább, ha lehet. Még ha Meghan jogosan is tenné. Noha ez viszont elmarad, én ettől függetlenül nem tudok elvonatkoztatni az előbb történtektől, meg az agyam egy jó mélyre elásott hátsó zuga sem, ami egészen más körülmények között örömmel fogadta volna az előbbi momentumot minden egyes történésével együtt.
A házba beérve a kezdeti zavarom továbbra is hűséges társként követ és uralma alá veszi minden kimondott szavamat vagy tettemet. A fűtésről magyarázok mint valami mániákus, mert bár az odakint lévő időjárás közel sem kellemes, de talán ennél értelmesebb is telhetett volna tőlem, mégsem megy. Ahhoz túlontúl szokatlan és abszurd számomra ez a helyzet, hogy elvárható legyen tőlem, miszerint a legjobb tanácsokat adjam és aszerint cselekedjek a legjobb időben.
Meghan időközben az emelet felé veszi az irányt, én viszont lent maradok. A fűtést intézem el, hogy ne fagyjunk meg idebent, a konyhában lévő cuccokat pakolom el az arra kirendelt szekrényekbe és újra megnézem a riasztót. A falon lévő nagyobb festmény emelem le, majd a mögötte lévő széfet kinyitva szedem elő belőle az erre a célra bekészített laptopot és egy telefont, amin nyomjelző titkosítás van, hogyha még bárki is véletlenül hozzáfér, az másik tíz helyre irányítsa át a hívást. A leemelt képet visszaigazítom a helyére, de egyelőre nem veszem használatba egyiket sem. Mostanra már bizonyára Meghan testvérei is be lettek avatva a dolgokba, ellenben úgy vélem egyikünk - legfőképpen ő -, sincs olyan állapotban, hogy nyugtató beszélgetés tudjon lezajlani közöttük. Az pedig mindegyiküknek hátrány, ha az aggódás csak még inkább tetőzik ilyen órákat felkaroló távolság mellett, amiről tudják, hogy a legjobb és az egyetlen esélyük.
A sporttáskám tartalmát pakolom ki, de a beszerzett orvosi dolgokat félreteszem, a többit viszont kipakolom. Mostanra már bizonyára szüksége lesz a gyógyszerre, de Rutherford jóvoltából elkél majd egy kis felvilágosítás. A fegyvereim elől hagyásából persze már tanultam, habár kétlem, hogy Meghannak kedve lenne újra megismételni a korábbit, mindenesetre nem kockáztatok. A megszerzett fecskendővel és gyógyszerrel követem őt az emeletre, de beérve a szobába nem az a kép fogad, ami miatt úgy érezném, hogy sürgetően a tűvel kellene még őt megijesztenem. A tőlem kapott felső a földön hever, ő rajta pedig még mindig ott van a kabát, nyakig felhúzva, ahogyan én azt odakint megcsináltam neki. Ösztönszerűen érdeklődök a hogyléte felől, de megközelíteni már csak egy apró sóhajtást követően közelítem meg őt, útközben pedig a pólót is felveszem a földről. Próbálom felidézni fejben mit követhettem el vagy mit mondhattam, de egyelőre teljesen homály.
- A beszélgetésnek még egy kicsit várnia kell, de megígértem és tartom a szavamat. - az ágy másik felére sétálok át, pontosabban oda, ahol ő is láthat. - Addig viszont.. - a kezemet nyújtom felé... - jöjjön és segítsen nekem. Át kell vennie a pólót, mert a kabátba bemelegszik és később csak rosszabbul lesz. - várok egy keveset és ha elfogadja felajánlásomat, óvatosan bánva vele lesegítem őt az ágyról állóhelyzetbe az ágy mellé, pontosabban elém.
- Ez érdekes lesz, de ahhoz, hogy magára kerüljön ez a póló, muszáj segítenem. Én pedig szavamat adom, nem lesek. - félmosolyt ejtek irányába, de tényleg addig a pontig még a szemeimet is behunyom, hogy lássa elszántságomat, amíg megfogva a rajta lévő kabát cipzárját lehúzom és ezt követően ügyelve rá le is segítem vállának mindkét feléről, futólag és véletlenül érintve csak bőrét. A kabátot elengedem, mely ennek következtében a földön köt ki, a vállamra dobott pólót pedig most leemelem, hogy a nehezebb résznek kezdjünk neki. Eddig kitűnően sikerült a szobát kémlelnem lévén annak, hogy alacsonyabb nálam, ezért nem okozott nehézséget, hogy átnézzek felette, most viszont kénytelen vagyok a szemeire koncentrálni, amíg a fejét átbújtatom a pólónak arra megfelelő résen keresztül, majd ezt követően a sértetlen kezét is. Ebben a csendben a hevesebbé vált szívverésemet szinte kétszer olyan hangosnak hallom, de remélhetőleg ő ennek nem fültanúja. A másik kezével viszont óvatosabban járok el, fokozatosan és ügyelve nehogy fájdalmat okozzak neki, - még ha valószínűleg szándékomon kívül meg is teszem - ami után elengedem a pólót, ellenben iriszinek világát még mindig nem.
- Azt hiszem ezzel megvolnánk, de még muszáj megkapnia a gyógyszert, mielőtt aludna egy keveset. Nem sértettem meg a vállát? - elvonom róla most már kékjeimet amíg a kabátot felveszem a földről és próbálok leginkább rendet rakni zavaros gondolataim között, melyek az előbbi jelenet hatására jöttek létre bennem.

A rendszerezettség mindig is fontos alappillére volt az életemnek. Magánéletemből a munkába vittem magammal, mint valami berögzült örökséget, amit az ember képtelen hosszú évek távlatában is levetkőzni magáról, majd eszerint végeztem el mindent, amire a józanságomat és az időmet tettem fel a cég létezése óta. Olyan volt ez, mint egy szerencsejáték, az ember vagy nyer vele vagy nem, de szerettem úgy hinni, hogy megéri minden egyes nap a kockázatot.
A magunk mögött hagyott nap az én hangulatomra is rányomta a bélyeget. Fejemet a megoldatlan gondolatok gyötörték és a kialvatlanság is szerepet játszott ebben, ámbár pont ezért aligha tudtam volna a gondtalan pihenésre koncentrálni. Válaszokra vágytam, erre a bizonytalanságra pedig kevésbé. Rájönni ki áll a háttérben, kik a felelősök Meghan sérüléséért. A türelmetlenség félreismerhetetlen ereje minden sejtemben jelen volt és bár betéve ismertem a folyamatát ennek a rendszernek mégis úgy éreztem ha még egy percet úgy kell eltöltenem, hogy a sötétbe tapogatózok, az az őrületbe fog kergetni. Valamit tennem kellett. Bármit, ami előrevisz, ami miatt nem érzem úgy, hogy a tehetetlenség időhurokjába ragadtam.
Sokszor azon kapom magamat az autóban ülve, hogy Meghanon akad meg a tekintetem. Szeretném őt kiismerni, de nem megy. Olyan volt mint egy szél, ami egyszer az egyik irányba terelt, majd a másikba, amikor már tudtad miképpen vértezd fel magadat az első támadás ellen. Camile jó ideje már a hétköznapjaim része, ellenben ő maga sosem okozott különösen fejtörést. Egyszerű volt, kiszámítható és teljes ellentéte a mostani hölgytársaságomnak. Ugyanakkor jól esik a kocsiban eluralkodó kompromisszumot magával hordozó hangulat; átláthatóbb, kezelhetőbb, még akkor is, ha olyan felé száguldunk, amire egyikünk sem készült fel igazán. Jöhet bármennyi protokoll, menetrendszerű szabály, de egy olyan esetben, ahol az ügyfeled nem a tiéd, mégis az életedet tetted fel a védelmére az egészen más megoldásért kiált. Nem hiszek abban, hogy ez a békés együttérzés a napokban is velünk tart majd és bizonyára abban a pillanatban, hogy kiszállunk a kocsiból, ezt is magunk mögött hagyjuk. Egy részem mégis valahol úgy gondolta, hogy ez működhet. Képesek lehetünk elviselni egymást ezalatt a pár napot magába foglaló időintervallum alatt a nagyobb jó érdekében, míg a másik a képembe röhögött már azért is, hogy megfordult egy ilyen gondolat a fejemben. Nem tudom mit kezdhetnék ezzel a helyzettel, mert ha ránéztem onnantól valahogy semmi sem nyert többé értelmet. Az egész abszurd elgondolás, hogy én egy olyan nővel legyek összezárva, helyesbítek, inkább annak a ténye miszerint bárkivel is össze legyek valahogy nem illett bele a lehetséges jövőképembe sem a munkámmal járó következményekbe. Az univerzum pofátlan módon intett be és még élvezte is egyszemélyes poklom precíz kialakítását. Mint valami tragédiát felfuttató színdarab, ahol a főhősbe még a földön fekve is belerúg egyet az élet. És nem, közel sem Meghan ellen volt kifogásom, de kettőnkkel a távolság jobban harmonizált, mint az összezártság. Erre pedig az is tökéletes példát nyújt miképpen kezelem a szitut az előbbi mellbedobásos eset után vagyis pontosan, hogy mennyire nem. Túl sok minden jár a fejemben, túl nagy káosz furakodott gondolatmenetem még kitöltetlen részei közé, amelyek kivitelezései egyenesen rám vártak. Követni egy megszokott sémát egy olyan helyzetben melynél semmi meg a jól ismert rendszer szerint épült fel egyszerre írt át minden létező szabályt és tette még bonyolultabbá kettőnk már most kuszává vált történetét.
A ház biztonsági rendszerét futom át két percenként ellenőrizve azt. Az agyam zakatolt, de a fáradtság attól még hűségesen velem maradt, ezért ha kellett az első öt mellett hatodszorra is biztosra mentem a feladatommal kapcsolatban. Jól esett volna leülni egy másodperc erejéig, elkényelmesedni a kanapén, de az alvás gondolata egy olyan mértékű távoli képnek tűnt, ami minden elmúlt perccel egyre elérhetetlenebbé vált. Sporttáskám tartalmát túrom fel és a gyógyszerekkel foglalkozok elsősorban, majd egy mély levegővétel után meglátogatom Meghant is a szobában, akire nem jó passzban találok rá. Első gondolatom, hogy teszek pár lépést hátra és kifordulok, hogy magára hagyjam őt. Nehéz dolgokon ment keresztül, időre van szüksége, bizonyára térre is, de mégsem tettem. Helyette ráléptem a következő szintre és nagyobb képet vázoltam fel magam elé, a dolgok helyesnek tűnő menetét. A pólóm a földön hevert, rajta pedig még ott volt az az ominózus kabát, amibe aludni felérne egy kínzással. Nem hozom fel neki a könnyeit, nem teszem neki még nehezebbé, hiszen magamat ismerve úgyis ez következne. Én mondok valamit, ő neki nem tetszik és kész is a jól megkomponált probléma, a véget nem érő veszekedés és az ajtócsapkodás, ami után fél órán keresztül könyöröghetsz, hogy legalább egy percig szóba állhass vele. Helyette azzal foglalkozok, hogy felsegítsem rá a pólót, minél kevesebbet látva belőle, megmaradva azon úriemberi mivoltom mellett, ami más körülmények ígéretében bizonyára már rég a háttérbe bújt volna. A sérült kezével óvatosan bánok, de a levegőt élesebben szívom be a kelleténél. Mégis mit kellene mondanom neki? Minden rendben lesz? Hazudjak a szemébe, mikor azt se tudom mivel nézünk szembe vagyis hogy kivel? Máskülönben miért nyugtatná meg őt bármi is, amit én kiejtek a számon? Elfordítom róla tekintetemet és belesüppedek a jól ismert helyzetbe, ami akkor ér utol, amikor a női érzelmek a közelemben törnek felszínre. Kiismerhetetlen területnek érzem, tele aknamezőkkel. Bármikor szívesebben kerülnék tűzharcba, mintsem eltaláljam egy nő vigasztalásának módszerét. Az egyiket legalább jól ismerem.
Beáll közöttünk egy feszültséggel teli csend, én pedig ennek a keretei között adom be neki a gyógyszerét. Szólásra nyitnám a számat, ám beelőz és ő maga fejti ki magában őrlődött véleményét. Első találkozásunkkor is előjött már ez a téma, az ügyfeleimmel való bánásmód, a különböző összegek, melyekkel jár mindez. Csendben pakolok el, alig-alig vetek rá pillantást, de azt a momentumot épp sikerül elkapnom, amikor a gyógyszere hatni kezd, ő pedig azzal a lendülettel elfekszik az ágyon. A kabátomat a székre akasztom, majd ezt követően emelem őt óvatosan a karjaimba, hogy az ágyra való visszahelyezés következtében ne a sérült karján kelljen feküdnie. Még a felsőjét is finoman eltolom, hogy ránézzek a vállára, majd betakarom őt és egy pillanat erejéig az ágy mellé guggolok.
- Szerencsére Meghan maga épp elég felbecsülhetetlen ahhoz, hogy abból ne tudjak még jobban meggazdagodni.
Egy mosollyal igazítom el az arcába hulló tincseket és miután behúzom a sötétítőket még egy pillantást vetve rá hagyom el a szobát.
Már nehezen ment, hogy számon tartsam mennyi időt töltöttem el az otthoniakkal történő egyeztetéssel mire úgy éreztem végre egy lapon lehetünk. Egy üres energiaitalos dobozt vágok a kukába és visszasétálok az ebédlőasztalhoz, ahova átraktam a laptopot. Két tenyeremet az asztalra támasztom és Chad gondterhelt képével nézek farkasszemet.
- Kicserélted már azt az undorító illatosítót a kocsidba?
Hirtelen nem érti a gyors váltást a részemről, de egy enyhe bólintást azért megenged magának. - Az levendula volt és igen, tegnap vettem bele egy citromosat. Miért?
- Annyira tudtam! Nem megmondtam neked, hogy nem használhatod a kocsidat? - elrugaszkodok az asztaltól, ő pedig meggyűri a homlokát.
- Az istenit, Ryder, muszáj most ezt?! Charlie ott ül mellettem egész végig, mint valami bébicsősz és még a légzésemre is figyel közben. Elfogadtam, hogy ezt akarod, de szükségem van a vezetésre. - szabadkozik, de már kezdek én is túlzottan fáradt lenni, ezt követően pedig a kötözködés is nagyszerűen megy. Hiába az energiaital káros mellékhatásának, semmi sem helyettesíti az alvást még az én felborult napirendemben sem. - Tanner még nem jött vissza, én viszont nem szobrozhatok itt veled. Később ha többet tudunk jelentkezünk.
Bólintok egyet, ezzel elfogadva az ajánlatát is egyben. - Ahogyan megbeszéltük. - félmosolyt ejt, a képernyő pedig a sablonos ikonokra vált Rutherford arca helyett. Vajon mennyi percet birok ki, amíg újabb hívást nem kapok?
Egy fél zacskó elfogyasztott chips után ránézek a még gyorsban összevásárolt dolgokra, hogy valami ehetőbbet is találjak. A vásárlás gondolatának ma már annyi, de a jó pár édesség és közel sem laktató étel mellett csak egy-két üveg italt, két doboz mirelit-pizzát és egy tál lasagnet találok, meg persze Meghan félig megivott céklaitalát, aminek még a gondolatától is kiráz a hideg. A lasagne hatására a hasam éhesen jelez, ezért a pulton támaszkodva futom végig kétszer is az elkészítési módját, mert talán ezt még nem szúrom el. Egy másik tálcára helyezem át, a feltüntetett csomagolástól megszabadítom és a sütő elé behajolva, félig hunyorítva állítom be a papírra irt hőfokot is. Ha valamihez jól értettem, az az instrukciók követése - vagy sok esetben csak akkor, ha a saját nyelvezetemre lefordítottam azokat. Bíztam abban, hogy ezzel kihúzzuk a ma estét, habár nyugodtabb lennék, ha Meghan már ennyi óra elteltével az ébredés mellett döntene. Chad szerint ez a normális és bár többször ránéztem a nap folyamán a hölgyeményre, olykor-olykor még a pulzusát is kitapintva, hogy megbizonyosodjak életjeleiről, egyre jobban idegesített ez a minden oldalról körülvevő egy helyben toporgás.
Az óra mutatója a nyolc órába kúszik át, de már újra túl vagyok a biztonsági rendszer, majd Meghan állapotának felmérésén és még a házhoz tartozó gardróbba is benéztem. Alapcuccok, többnyire mindegyik olyan, mintha a 1950-es évekből hagyták volna hátra nekünk, bár érthető, az ilyen helyzetekre az ember alapvetően jó pár otthonról elhozott ruhával érkezik. Kivéve mi. Mi egyszerűen oda vagyunk azért, hogy mindent a feje tetejére állítva csináljunk.
A lasagne elég ehetőnek tűnik, ízre is már-már elhiteti velem és büszkévé tesz, mintha hirtelenjében megjavult volna a konyhai tehetségem és egyedül dobtam volna össze az egészet. Az ingemet persze sikerül összepiszkolnom, miközben a két tányérra történő tálalással foglalkozok, ezért kigombolva azt veszem a fürdő felé az irányt egy gyorsan beiktatott zuhany érdekében, de az ajtó becsukásáig már nem jutok el, mert az emeletről hangokat hallok. Gyorsabb léptekkel szedem a lépcsőfokokat és gondolkozás nélkül nyitok be Meghan szobájába, de csak őt találom ott, teljesen egyedül és sokkal éberebben, más jelenlétének viszont nyoma sincs.
- Szóval felébredt. Elviselhetőbben érzi magát? - engedek a kilincsen történő görcsös szorításán és teszek egy lépést az ágya felé, útközben azonban arrébb tolom a sötétítőt, hogy felmérjem a kinti környezetet is.

Meghan elalvása után teljes mértékben magával ragadnak az otthoniakkal elintézendő beszélgetések és intézkedések. A testem már rég a fáradtság fázisában ragadt, ellenben az elmém túlságosan is éber volt ahhoz, hogy ő maga győzedelmeskedjen minden egyes döntésem felett és ne hagyja, hogy egy percre is elterelődjön a figyelmem Meghan támadóinak megtalálásáról. Még ha tudom jól, hogy egyes dolgok időt igényelnek, mégis úgy éreztem, hogyha nem teszek vagy mondok minden percben valamit amivel haladásra bírhatnám az egész ügyet, akkor kifutunk a maradék időnkből is. A tény, a tudatlanság száraz valósága, hogy nem tudjuk még mindig ki áll a háttérben pedig csak még frusztráltabbá tett ahhoz, hogy egy másodpercre se tudjam letenni a hátsómat a kanapéra. Semmi sem tudott úgy kihozni a sodromból, mint a tétlenség egy olyan szituációban, ahol az ember vállát mázsás súlyként húzzák le a megoldatlan teendők.
Chad hangját jó hallani, ahogyan a hülye képével kapcsolatban sem érzek másképpen. Ugyan egy-két szurkálódásával most kellően az idegeimre megy, ennek viszont némi riposztként történő cinikus megjegyzéssel vagy beletörődő hallgatással reagálok le. Nehezen tudtam elviselni ha ekkora távolság húzódott meg közöttünk, hiszen a legutóbbi alkalommal mikor ilyenben volt részünk, ő majdnem ott maradt annak a nyomorult banknak a padlóján. Még egyszer nem akartam ugyanezt az érzést átélni, habár a múltkorival ellentétben most erős védelemmel lett körbevéve, ez pedig az egészségesen felmerülő kételyeim mellett valahol nyugodtabbá is tett. Nem sok mindenkire mondhatnám azt a jelzőt, hogy a családomhoz tartozik, de ő és Alana már egyek lettek ezzel a jelzővel. Az évek melyet a hátunk mögött hagytuk megpecsételték a kapcsolatunkat és olyan köteléket hoztak létre közöttünk, amely az én felfogásomban teljes mértékben feljogosít arra, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek azért, hogy ne essen bántódásuk még akkor is, ha ez őket kényelmetlenül is érinti. Emberből vagyok, természetesen a hibák engem sem kerülnek ki, azt viszont soha nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha bármi történne velük úgy, hogy nekem minden módszerem megvan ennek elkerüléséhez.
A bevitt energiaital és kávé mennyiség már csak az este környékén fejti ki halottnak a csók érzetű hatását. Átestem már rég azon a ponton, ahol vágynék az ágy gondolatára, noha jól tudom ez is csak önámítás a részemről. Elvégre elég lenne csak egy percet hagynom magamnak, hogy eldőljek a díványon és bizonyára a szervezetem azon nyomban behúzná a vészféket. Emlékszem Clementine születése környékén Viviennél nem ment minden zökkenőmentesen. Többször járt be a kórházba, napokig bent tartották megfigyelésre, én viszont csak néha tudtam elszabadulni innen. Az alvás gondolata csak egy mítosznak hatott, az pedig, hogy magammal törődjek valahol az utolsó sorban kullogott. Két emberért aggódtam, képtelen voltam másra koncentrálni, ezt a folyamatot pedig Chad nézhette végig az első sorból és ugyanakkor ő maga volt az, aki az irodámban lévő kanapé mellől addig nem mozdult, amíg el nem aludtam. Jim szerint a közelembe se engedett senkit és mi tagadás, életem legpihentetőbb tiz óráját aludtam végig. Hálás voltam Rutherfordnak, az ismeretségünk alatt már számtalanodik alkalommal. Valahol egy részem tudta, hogy azzal nem segítek a nővéremnek, ha még a saját idegességemmel is fárasztom őt, de Chad szavai csak megerősítettek ebben. Szerencsére Vivinek egy egészséges kislánya született, de az az időszak éppannyira megforgatott, mint amennyire most is kezdem érezni magamat. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogyha Chad itt lenne, nem hagyná, hogy még egy percet ébren töltsek.
A lasagne kiolvasztása és elkészítése egyszerűbbnek hatott, mint a napokban történő palacsinta manőverezés és ez az ingemre festett végeredményen is hasonlóképpen meglátszik. A zuhany gondolatát azonban a fentről leszűrődő mocorgások hangja váltják fel, velük együtt pedig az egyéb kellemetlen rémképek, melyek csak akkor válnak köddé, ahogyan felmérem Meghan szobáját, mellette pedig őt is. Másodpercek kérdése alatt válok nyugodtabbá, de a gyanakvásom ennél kitartóbbnak hat, noha számára aligha mutatom ennek bármilyen nyilvánvaló jelét, mert vendégvárása jeleként egy párnát dob a képembe, melyet az utolsó pillanatban ugyan, de sikerül két kezem fogságába kapnom.
- Még jó, hogy nincs közelebb a lámpa, mert most foltozhatott volna össze engem is.
A párnát az ágya végébe helyezem le, de közben egy futó mosolyt azért megejtek felé. A kérdésemre viszont nem azt a választ kapom, amit normális esetben várnék, hanem egy éles tématerelést, melynek során az öltözékem kerül terítékre, pontosabban annak lengébb kinézete. Másodpercek erejét összeadva vetek egy pillantást magamra, de a lasagnes folton kívül más miatt nem feltétlenül érzek nyugtalanságot. Meghan viszont annál inkább.
- Most komolyan úgy fog tenni, mintha nem látott volna már ing nélkül ezelőtt?
Magasba szökik kérdésem hatására a szemöldököm, a sötétítőt pedig visszaigazgatom eredeti mivoltába, mielőtt megközelíthetetlen őt. Az az ominózus eset az irodámban, amire próbálom felhívni figyelmét a hasonlóság miatt, de talán már nem emlékszik rá. Mindenesetre valahol szórakoztatónak találom a szégyenlősségét azok után, hogy ma már olyan helyeken is járt rajta a kezem, ami kettőnk virágzó kapcsolatán rég túlmutat. Konkrét választ ugyan továbbra sem kapok, de csak azért, mert a csengő hangja mindkettőnk figyelmét eltereli beszélgetésünk fonaláról.
- Maradjon a szobában Meghan. - ezzel a búcsúszöveggel fordulok ki a helyiségből és a lépcsőn lesietve veszem kézhez a fegyveremet, amit az ajtó résnyire nyitása után annak lapja mögött tartok, hogy vendégeink aligha szúrják ki jelenlétét.
- Hello. Segíthetek valamiben?
Első körben a tálat szorongató nőre siklik a tekintetem, a szemkontaktus azonban aligha működik kettőnk között, mert őt jobban leköti, hogy az ingemet nézze - vagyis ami még maradt belőle. A mellette lévő férfi bizonyára a férje lehet, színlelt lelkesedése pedig azt mutatja aligha akar itt lenni.
- Hello. Megzavartunk esetleg valamit? - a kérdése bizonyára nem alaptalan, de mielőtt szóra nyithatnám a számat, ő kap ezen a pillanatnyi hatásszüneten és tovább folytatja mondanivalóját. - Én Caitlyn vagyok, ő pedig a férjem Thomas. A szomszédban lakunk és láttuk, hogy új lakók érkeztek, ezért gondoltuk bemutatkozunk, hogy azért mégse legyünk idegenek. Meg az annyira szemtelen dolog, szerintem. - csicsergi széles mosollyal az arcán. Sosem kedveltem azokat a filmeket, ahol a szomszédok ennyire lehengerlő módon viselkedtek és most, hogy én magam is megélhetek egy ilyet, csak még inkább utálom őket.
- Ray vagyok, örülök és nagyon kedves. Hosszú volt az út és még nem pihentük ki teljesen, azt hiszem. - magyarázatom a kinézetemre vonatkozik, őt viszont mintha egészen más valami kötné le.
- Csak nem lasagnet érzek? - próbál magasságát felülmúlóan átpillantani a vállam felett, mondanom sem kell sikertelenül.
- Nagyon remélem, hogy azt.
Kelletlen mosoly rajzolódik arcomra, ő viszont úgy szlalomozik el mellettem válaszom után, mintha már az első másodperc múlva erre készült volna. Közel sem nyugodtan szusszanok egyet, szerencsére feltűnésmentesen, bár nem mintha kedves szomszédaink annyira az én lelkiállapotommal lennének elfoglalva.
- Cait, kicsim! - a férje nyúlna utána, de a nő már hajthatatlan, így mielőtt felém fordulhatnának a fegyvert a virágos cserépbe dobom azt. Kedvem lenne kitessékelni őket, de minél furábban viselkedünk, annál nagyobb feltűnést keltünk. Márpedig azokban a nyamvadt filmekben az ilyen szomszédokkal kíváncsiság is jár, plusz egy nagy adag pletykálásra való hajlam és nem kellene, ha még az utca végén is arról beszélnének miért zavartam el fegyverrel őket. Pedig mentségemre szóljon, piszkosul fáradt vagyok és akár még foghatnám erre is.
- Van egy isteni finom receptem, amit meg kell osztanom veletek. Tuti siker. Kaphatnék egy tollat meg egy papírt? - fordul felém, amit egy bólintással reagálok le és már az egyik fiókot ki is húzom kutatásom szempontjából, melyet követően átnyújtom a kért 'hozzávalókat'.
- Elnézést a feleségemért. Mihelyst ezzel végez haza is viszem őt, hogy pihenni tudjanak. - bocsánatkérő nézést kapok a nyugodtabb és fáradtabbnak tűnő férjtől.
- Gyors leszek tényleg, de ezt bűn lenne nem megcsinálni. Édesanyám egy csomó isteni receptet hagyott rám, de mindegyikben van egy kis titkos hozzávaló, amelyet már én teszek bele pluszban. Én azt szoktam vallani, ha a főzésbe nem tesszük bele szívünket-lelkünket, akkor annak mi értelme? - futólag pillant fel csak rám, de jobban bele van merülve, hogy egy-két hümmögés közepette fejben összeszedje mit is akar levésni a nekünk szánt cetlire. - Nem mintha kételkednék a ti elkészítésetekben, de erre felénk tudod szeretünk osztozkodni.
Pedig nem ártana és ha megkóstolta volna mi mit alkotunk, az összes receptjével együtt bezárkózott volna a házába, hogy többet ne is lásson minket. - Persze. Vagy mindent vagy semmit. - fűzöm hozzá, de mikor már úgy érzem a helyzet nem válhatna ennél nyomasztóbbá a lépcső felől érkező lépések hangja a szívroham közeli állapot felé terel.
- Baby, miért nem alszol?
Vetek egy pillantást hátrafelé Meghanra, de az utolsó lépcsőfok előtt elkapom a nem sérült kezét és segítve neki vonom egészen közel magamhoz, számat a homlokához érintve.
- Remélem nagyszerűen tud hazudni. - suttogom úgy, hogy csak ő értse, majd a színjáték kedvéért egy a homlokára ejtett csókkal engedem el, kezemet pedig a derekára fonom, de közben igyekszem nem fájdalmat okozni számára. - Ők itt Caitlyn és Thomas a szomszédaink. - mutatom be a két betolakodót, mire a nő arca egyből derűsebbé válik és szinte látszik rajta, hogy legalább száz barátnős programot leszervezett már. Ennek következtében pedig az írást is abbahagyja, hogy közelebb siessen hozzánk.
- Végre téged is láthatunk. Éppen Ray-nek, a párodnak.. - fordul egyet, hogy ránézzen mindkettőnk kezére, bizonyára gyűrű után kutatva - ...meséltem, hogy van egy mesés lasagne receptem, ha már ő is azt csinált. De én is hoztam nektek pitét, remélem szeretitek. Tom azt mondta epreset készítsek, de a barackossal nem nyúlhatok mellé. A környéken oda vannak érte. - lelkesül fel, én pedig ha tehetném az egyre hasogató fejemet küldeném neki a falnak. - Utána nem is zavarunk, bizonyára vágytok már egy kis egyedüllétre. Vagy többre. - kacsint egyet cinkosan, miközben végignéz Meghan zilált haján. Azt a megjegyzést viszont már megtartom magamnak, hogy inkább tölteném az egész éjszakát az ágyba a hölgyeménnyel, ha cserébe sose látnánk újra a szomszédainkat.

Egyedüllétem során többször is eszembe jutnak Meghan utolsó szavai még mielőtt a morfium megtette volna jótékony hatását. Kettős mérce ez, valami olyan, aminek egészét csak azok láthatják át igazán, akik a részesévé válnak. Jó okunk volt arra, hogy megalapítsuk a cégünket, de az elsődleges szempontunknak sosem azt tekintettük, hogy mennyi összeg fog az ölünkbe hullani emiatt, hanem azt, miszerint olyan aduász lesz a kezünkben mellyel segíthetünk másoknak. Gazdag ügyfeleink vannak tény, akik erős befolyással rendelkeznek és akikről bizonyára többször fognak szólni a hírek, mint azokról az emberekről, akiket kevésbé ér a rivaldafény. Nem reklámozzuk, ellenben sosem utasítottunk még el egyetlen segítségkérést sem ami beérkezett hozzánk és ha nem közvetlen mi vállaltuk el, akkor is addig fogtuk a kezét az illetőnek - természetesen képletesen, - amíg rá nem lelt arra, amire szüksége van. Minket nem a pénz motivált vagy vitt előre hanem az, hogy védelmünk alá helyezzünk olyan embereket, akiknek az élete múlik ezen. Meglehetősen összetett elvi kérdésekkel rendelkezünk, melyet könnyen félreérthet egy olyan személy, aki csak külső szemlélőként látja a GR-t. Meghan is ebbe a kategóriába tartozott. Látott valamit - sajnos nem éppen a legjobbakat, - hallott valamit, - azok sem éppen biztatták őt, - és következtetéseket vont le. De aki jobban megismer minket rájöhet, hogy mi ennél sokkal de árnyaltabbak vagyunk és nem feltétlenül az állandó rossz fiúk a történetben. Jelen helyzetünkben egy cseppet sem érdekel, hogy a nap végén majd kifizessenek minket a fáradozásainkért, mert Meghan élete veszélyben van és az egyetlen, ami elsőbbséget élvez ebben a pillanatban az az, hogy biztonságban hazajuttassam őt. Még akkor is, ha jól tudom jó pár hosszúnak ígérkező nap áll még előttünk és nem fogjuk kibírni anélkül, hogy ne ütközzenek össze ellenvéleményeink.
A konyha nem hazai terep nekem, de egy már készen lévő lasagne megsütése még jómagam számára sem az űrtudomány kategóriát testesíti meg. Többször futom végig még az este elérkezéséig a biztonsági rendszert, ellenőrzök minden létező ki és bejáratot és próbálom nem felhúzni magamat azon az időigényes várakozáson, amit jelenleg az otthoniak intéznek, de ez egyfajta mókuskerékbe lök bele, amikor is már önmagam józan ítélőképességét kérdőjelezem meg. Az egyetlen, ami kizökkent ebből az a fentről érkező gyanút keltő hang és Meghan ébredése, melyet a saját kiélezett odafigyelésem miatt enyhe túlzással élek meg. Az pedig közel sem segít kettőnk helyzetén, hogy látszólag kényelmetlen helyzetbe hoztam őt öltözékemmel.
- Tisztán emlékszem, hogy nem maga segítette le rólam akkor az inget, szóval hibáztatni ezért teljes mértékben felesleges lenne.
Kedvem lenne elmosolyodni ezen, már csak azért is, mert úgy körülbástyázta magát csak hogy ne lásson, hogy ez a fajta gesztus is elkerülné a figyelmét. Még a végén megkapnám, hogy szórakozok rajta és ha jobban belegondolok valahol így is van. Kétlem, hogy tudtam neki újat mutatni azzal, hogy így mutatkoztam előtte, szóval a szégyenlős habitusa számomra jelen helyzetben nonszensz.
Valahol egy részem készült rá, hogyha még a támadók megjelenését elkerülhetjük, de a kíváncsiskodó szomszédok figyelmét biztosan nem. Ettől függetlenül a közelembe tartom a fegyvert, amíg Caitlyn és Thomas bemutatkozását hallgatom végig, melyet a feleség túlzott érdeklődéssel is megspékel és mire észbe kapok már egy kertvárosi komédia közepén találom magamat, ahol a végén egymással cserélgetünk recepteket majd. Finoman próbálom őket hazaküldeni, nem konkrétan kimondva mennyire nem látok szívesen senkit ezen a helyen, de betolakodóink aligha veszik a lapot. Abból a csak még egy másodpercből óráknak tűnő percek lesznek, melyre Meghan megjelenése még inkább ráfejel. Magamhoz vonom őt, óvatosan bánva a sérült karjával, de a látszat kedvéért mindent meg kell tennünk, hogy ne bukjunk le és úgy tűnik a hölgyemény túlságosan is beleéli magát a szerepébe. Ettől függetlenül a lehető legközelebb igyekszem őt magamhoz tartani, hogy biztonságba tudjam őt.
Az orra az államhoz ér, a távolság aligha érzékelhető közöttünk, én pedig a cinikus megjegyzését követően enyhén lejjebb vezetem kezemet derekáról, nem átlépve kettőnk kimondatlan határait.
- Ezért nem is fogsz tőlem egykönnyen megszabadulni. - mosollyal az arcomon pillantok le a kedves jegyesemre, de abban a pillanatban rá is fagy eme érzelemkifejezés az arcomra, amikor a holnapi reggel ígéretével kecsegteti a szomszédokat. A szívinfarktus közeli állapot kerülget és finoman és egyben figyelmeztetően belecsípek egyet a hölgyemény oldalába, hogy vegye a lapot miszerint ezzel már messzire ment, de a folyamat már visszafordíthatatlanná vált. Arcomról rögtön eltűnik a mézesmázos kifejezés ahogyan becsukódik Caitlyn meg Thomas mögött az ajtó és ismételten kettesben maradunk Meghannal.
- Ezt én is kérdezhetném. Reggeli kilenckor? Az erősségem a rántotta..mi a...? - tárom szét karjaimat, de őt jobban leköti most a virágtartóba hagyott fegyver. - Nem árt elővigyázatosnak lenni. Ezt maga is olykor megfogadhatná.
Örömmel folytatnám tovább a kiakadásomat vagy úgy egyébiránt bármilyen vélemény kifejtését, mert ebbe még az állítólagos eljegyzésünk benne se volt, mégis úgy tűnik, hogy egyáltalán nem érdekli őt más a virágtartóba hagyott fegyveren kívül. Elé sétálok ezzel kizökkentve őt a fegyver bámulásából, de a nagy hátrálások közepette észre sem veszi, hogy már nem sok van hátra a komóddal való ütközésig, így még az utolsó pillanatban kapom el a derekánál fogva mielőtt bekövetkezhetne a probléma.
- Most már hajlandó lesz rám is figyelni?
A szemkontaktust felvéve vele várom meg amíg némiképp visszazökken a jelenünkbe, majd csak ezt követően választom a folytatást. - Remek, most hogy újra helyben vagyunk Marcie, vissza is térhetünk a felmerülő időkorlátos problémánkra.
Kezemet elvezetem most már róla és nem tartom őt tovább a komód és a közöttem lévő csapdába, hanem az ajtó bezárásával és a riasztóval foglalkozok.
- Holnap reggelig össze kell raknunk egy komplett háttérsztorit Marcienak és Raynek. Honnan jöttek, mit dolgoznak, mi a hobbijuk. Egyeztetnünk kell hogyan ismerkedtek meg, minden egyes részletet, mert minél több időt töltünk el a szomszédok társaságában annál nagyobb az esélye annak, hogy egy tévesen elszórt információn elcsúszhatunk. - a számokat ütöm be a riasztó rendszerébe és csak ezt követően vezetem tekintetemet Meghanra.
- Készítettem vacsorát, jöjjön. Utána ránézek a sérülésére is. - nem moccanok, amíg nem csatlakozik hozzám és két tányért szedek elő a szekrényből, amit az asztalra helyezek, az egyik széket pedig kihúzom neki, mielőtt visszamehetnék az evőeszközökért.
- Remélem a korai ébredés nem okoz különösebb gondot, mert üres a hűtő és kétlem, hogy egy zacskó chips meg a társai illenének a kiadós reggelihez. Oda kell figyelnünk rájuk, bármilyen jó szándékúak is legyenek. - elfojtok egy alig észrevehető ásítást, de már így is úgy érzem megint túl sok mindent mondtam egyszerre. A rengeteg információ, elintéznivaló és a fáradtság egy újabb változatomat idézi elő.
Egy szusszanást követően állok le egy másodpercre és őszinte érdeklődéssel teszem fel kérdésemet, miközben kezemet a szék támlájára helyezem, tekintetemet pedig Meghan arcvonásaira vezetem. - Hogy van a válla? Tud így enni..vagy segíthetek bármiben?

Aki ismert már egy ideje az tudta jól, hogy mennyire allergiás vagyok a váratlan vendégek felbukkanására, legfőképp az otthonomban, ahova Chaden és Alana-n kívül mást még egyszer se engedtem be. Az otthon számomra egyet jelentett az egyedülléttel. Ott visszahúzódhattam az átlag emberek hétköznapjaiba és olyan énemet vehettem elő, aki kedvére iszik meg a kanapén ücsörögve egy pohár whiskyt és merül el egy régi dal hangulatába és akinek nem kell attól tartania, hogy bárki is megszólná őt, ha éppen nem állig begombolt ingben, hanem egy kényelmesebb nadrágban és felső hiányában üti el a napból megmaradt idejét. Ez a helyzet már Meghan társaságában is több mint frusztrálónak érződött. Beleszoktam abba, hogy az otthonom csak az enyém és bár nem voltam önző alak, de az osztozkodás a saját teremre már nem vonatkozott. Most mégis bele kellett tanulnunk abba miképpen maradjunk meg egymás mellett pár napot addig, amíg le nem csendesednek annyira a körülmények melynek során megkockáztathatjuk a hazatérést. Nem volt különösebb problémám Meghannal, sőt mi több az őszintesége üdítő tulajdonsága volt számomra még ha olykor kevésbé is értékeltem mikor felém irányul. Az ügyfeleim szeretik magukat megjátszani, többet mutatni annál, mint amilyenek valójában, ezért bevallom jól esik, ha valaki egyenes velem és nem kertel ha a véleményét kell megosztania. Ő egy ilyen nő volt. Azt már megfigyeltem, hogy helyén van az esze és a találékonyság sem áll tőle messze, de mindez olyannyira elvész azon pillanatok mellett, amikor egymás idegrendszerét torpedózzuk meg különböző meglátásainkkal. Ő nem helyesli az én módszereimet, én meg a falra tudnék mászni a sorozatos meggondolatlanságaitól. Amíg ő fejest ugrik minden őrültségbe, én tízszer átjárom mindazt és biztonságos tervet kovácsolok belőle. Az ösztönös cselekedet csak bizonyos helyzetekre érvényes, minden másnál jobb szeretek úgy dönteni, hogy előtte átlátom annak körülményeit. Talán ez az egyik oka, hogy nem reagálok jól a szomszédok váratlan megjelenésére. A másik pedig bizonyára az, hogy számomra idegenek, ami egyet jelent azzal, miszerint ők sem veszélytelenek egészen addig, amíg a róluk összeszedett információk mást sem mutatnak. Erre viszont aligha lenne lehetőségem, jóllehet nem tévesztem őket szem elől. A testtartásukra figyelek, az arckifejezésükre, a szavaikra. Hazugságot keresek a bájos álca mögött, mégis egy részem úgy gondolja előbb találnék bűnt egy apácákkal teli helyen, mint ebben a házaspárban vagy éppenséggel a szándékaikban. Ettől függetlenül nem esek bele a naiv gondolkodás hibájába és amíg nem tudok róluk többet, addig úgy kezelem őket mint potenciális fenyegetéseket, akik veszélyt jelenthetnek Meghan életére.
Szokatlan hármasunkhoz Ms. Montilio csak később csatlakozik. Finoman és nem túl észrevehetően utalok neki arra, miszerint nem lenne rossz, ha színészi képességeivel előrukkolna ebben a kényelmetlen pár percben, de az biztos, hogy csalódnom aligha kell benne. Játszi könnyedséggel adja elő Marciet, Ray jegyesét, miközben érezhető feszélyezettségünk ellenére sem távolodik el tőlem. Nem fejtem ki irányába mennyire értékelem ezt tőle, mármint hogy nem kezdett el riadalmat kelteni és engem beállítani a rossznak a sztoriban, aki akarata ellenére elvonszolta őt ide a világ másik végére. Lenne benne némi igazságtartalom, de a körülményei ennél sokkal komplikáltabbak ahhoz, hogy be kelljen avatnunk a társaságunkban lévő idegeneket.
Fellélegzésre már csak az ad okot, amikor ismételten kettesben maradunk, de a gondolataim pörögnek és a következő lépésen zakatolnak. Nem repesek az örömtől a reggeli gondolata miatt és nem feltétlenül az üres hűtő az, ami zavar, habár az sem egy utolsó szempont, ha már meg kell vendégelnünk őket. A konyhai teljesítményemet pedig már meg sem emlitem.
- Ok nélkül nem bántok másokat. - már a feltételezés is sérti az önbecsülésemet, de ettől még a kijelentésem igaz. Caitlyn és Thomas bárkik lehettek, bármit akarhatnak és minden egyes pillanatban a legfelkészültebbnek kell lennem ahhoz, hogy reagálni tudjak, ha éppen félremennének a dolgok.
- Akkor mit javasol? Mutatkozzunk be nekik majd avassuk be őket a sztorinkba? Végül is, hol sülhet el ez rosszul?
Tanácstalansággal telik meg érdeklődésem és az államra vezetem kezemet, mert hirtelenjében annyi teendő került ismét a kezeink közé, ami a kapott időkorlátba aligha fér bele.
Égnek emelem a tekintetemet, amikor gépnek titulál, de már a konyhába invitálom őt is, meg szerény személyemet is, hogy legalább a lasagne ne vesszen kárba. - Nem vagyok gép Meghan, de nem vehetjük félvállról, hogy reggelit kell szerveznünk két idegennek, akiknek nem árt egy valósághű sztorit előadnunk amikor megérkeznek. De persze igaza van, legyünk spontánok. Az egyikünk érkezhetett Oregonból a másikunk meg Chicagobol, valahol idefele jövet meg úgy döntöttünk, hogy akár össze is köthetnénk az életünket. Ez bizonyára minden szempontból megállná a helyét.
A tányérok és a vacsoránk előkészítése után már én kezdem unni a véget nem érő szövegelésemet és lenyugszom egy kis időre, hogy mérlegeljem jelenlegi helyzetünket. Közöttük is Meghan állapotát, amire kellőképpen oda kell figyelnem, ha a későbbiekben nem szeretnénk ebből még nagyobb problémát a már meglévőnél. Apró bólintássá válik riposztom válaszának hatására és bár hangosan nem fejtem ki véleményemet, ettől még számomra nem zárul le ennyivel az, hogy később ránézzek a sérülésére.
Elejtek egy egyszerű félmosolyt az étellel kapcsolatos megjegyzésére és miután átemelem tőle a tányért, hogy kérésére felszeleteljem a vacsoráját már csak akkor hallatom hangomat. - Az, akit a nap legtöbb részében alighanem csak férfiak vesznek körbe hozzászokik az ilyen adagokhoz. A csapat egy-két tagja velem ellentétben kiválóan ért a főzéshez és bizonyára belehülyülnének, ha néha nem szerveznének valami közös eseményt, ahol felvághatnak ezzel.
Futólag pillantok csak fel rá a vágás folyamatából, majd áthelyezem elé a tányért miután elkészültem és én magam is nekiülök a saját ételemnek, leginkább a csendet választva hűséges társamként. Olykor Meghan felé irányul tekintetem, de egyikünk sem érez késztetést arra egy ideig, hogy megtörje ezt a pillanatot, így a kérdése többnyire ki is zökkent ebből a szokatlan, de egyben kellemes hangulatból.
- Egyáltalán nem. Az összepiszkolt ingemből vonta le ezt a következtetést vagy valami mással lepleztem le magamat?
Egy igent jelző bólintás következtében állok fel a helyemről és az ásványvizet meg a szénsavas italok közül a kólát is az asztalhoz viszem, de a megszólítása megmarad bennem. - Melyikből? - teszem fel a milliós kérdést számára és miután megkapom a válaszát töltök a poharába az italból és úgy lépek mellé, hogy ennek a műveletnek a kivitelezéséből ne az legyen, hogy az ölébe köt ki az egész. Mellette hajolok hozzá, egyik kezemmel a székének támlájára támaszkodok és miután elhelyezkedek már csak akkor emelem ajkaihoz a poharat, többnyire óvatosan és türelmesen bánva vele, bár ez a helyzet meglehetősen szokatlan szerintem mindkettőnknek.
- Régóta foglalkozik már az írással?
Egy-két könyv olykor még az én kezembe is akadt régebben, mostanában viszont az időm nem igazán engedi, hogy leüljek és csak nyugodtan elvesszek a sorok között. - Nem lett nagy bajuk a kéziratainak? - érdeklődésem abból fakad, miszerint korábban sikeresen ráestünk és bár futólag sikerült felmérnem az általunk okozott károkat, annyira nem mélyedtem el a további feltérképezésében.

Éppen csak kezdtük felmérni jelenlegi helyzetünket, átlátni miképpen működjünk együtt egy mindkettőnket próbára tevő szituációba, de a szomszédok érkezésével egy újabb megoldásra váró probléma hullott az ölünkbe, ahol meg kell mutatnunk mennyire tudunk partnerként funkcionálni. Nem véletlenül járom körbe és körbe unásig ezt a témát, hívom fel a figyelmét arra, hogy nem ártana mélyebben is belemerülni Marcie és Ray románcába, hiszen holnap élesben megy majd kettejük debütálása és bár a mai akadályból ügyesen kihúztuk magunkat, a másnapi találkozás ennél sokkal komplikáltabb lesz, ahol könnyen lehet a felszínes bemutatkozás már nem lesz elegendő. Kitalálni egy komplett más életet nem egészen könnyű, felépíteni egy ember teljes személyiségét anélkül, hogy bárki is észrevenné a mögötte rejlő hibákat, az pedig hogy erre alig maradt időnk pedig csak még sürgetőbbé teszi az egészet.
A vacsora előkészítése közben sem járnak máshol a gondolataim, ellenben már némiképp nyugodtabbnak érzem magamat korábbi önmagamnál. Egy könnyebb hangvételű beszélgetésbe kezdünk bele, az állapota kerül előtérbe mely természetesen nem vált másodlagossá vagy kevésbé fontossá mostanra sem, de az kimondatlanul is pozitív, hogy az ételének felvágása után egyedül is képes kivitelezni a folytatást. Nem voltam otthon az orvosi témában és azt amit Chad adott át futtában a megannyi másik információ mellett édeskevésnek érződött számomra, az ő hangjából ítélve pedig talán bizonytalannak is. Nem most volt már hogy a mentős énje uralkodott el rajta, de az ilyet úgy gondolom aligha felejti el az ember. Mindenesetre nem árt majd egy hosszabb beszélgetés Dr. Phillippel sem a holnapi nap során, hogy átvegyem vele a szükséges teendőket. Egyikünknek sincs szüksége arra, hogy még rosszabbul legyen, már csak azért se, mert nem sok kórházba szaladhatnánk be a gyenge álcánkkal meg a lőtt sérülésével. Az ilyet egyből jelentenék a rendőrségnek és bármennyire is nyugtatna meg a tudat, hogy rendes, szakértelemmel rendelkező orvosok látják el őt, attól még nem kívánom a hátralevő időt egy őrsön, kérdések közepette tölteni, ahogyan Meghant sem kitenni ekkora veszélynek.
Az egész napos rohanás közben az étel gondolata aligha jutott eszembe, ha pedig igen, azt különböző chipsekkel vagy csokoládéval csillapítottam, amely csak most bukik ki igazán, hogy mégsem volt elég. Jól jön most, hogy nem veszekedünk, egyszerűen csak ismerkedünk a helyzetünkkel. Órák óta most érzem először, hogy végre lenyugodhatok, ez pedig elmondhatatlanul hálás érzés. A helyemet viszont már csak Meghan kérésének hatására hagyom el és töltök meg egy poharat kólával, melyet egy kényelmi pozíció megtalálása után emelek ajkaihoz az ivás érdekében. Tekintetem pillanatok kérdéséig méri fel csak arcának vonásait, aligha feltűnővé válva ezzel. Látom rajta hogy mennyire feszeng a közelemben, ezért hogy eltereljem a figyelmét erről az átmeneti állapotról melyet a közöttünk lecsökkent távolság váltott ki, inkább az írásra térek ki egy otthonosabb témát felhozva neki ezzel. Bele is kezd a válaszadásba, én pedig már csak akkor sétálok vissza a helyemre, ha már nem kér többet az italából.
- Ezek szerint mindig is az élete része volt. - vonom le a következtetést ebből, kimondatlanul is helyeselve a maga káoszos mivoltjával értelmezett rendszerességét, de kérdése miatt egy mozdulattal közelebb tolom hozzá a tányéromat. - Csak tessék, szolgálja ki magát. - jómagam is kézbe veszem a kitöltött italomat, amíg a tésztával bűvészkedik, és bár valami erősebbnek most jobban örülnék, de a kóla is úgymond megteszi. Korábban Jim magyarázta hogy némelyik házba ahol vigyáznia kellett valakire elrejtett egy üveg bort, hogy elviselhetőbbé tegye az ott töltött pillanatokat. Őszintén, egy részem igazán bánja, hogy Jim sosem járt itt ezelőtt.
Nem állt szándékomban a hangulatát elrontani azzal, hogy korábban a szobát maga alá temető papírokra vonom fel a figyelmét, de úgy tűnik mégis valahol nyílt sebre tapintottam ezzel, így ami engem illet részemről lezártnak tekintem a témát. Ezért sem bánom a terelést, ami úgy tűnik most visszakanyarodik ahhoz, amitől előbb annyira menekült.
- Túravezető? - az asztalra könyökölök és összekulcsolt ujjaimat a szám elé helyezem, miközben egy elmerengő hümmögés is előtör belőlem. - Nem fog gondot okozni. Akad némi tapasztalatom benne.
Beleegyezésemet adom az ötletébe, de a nagy macskával kapcsolatos kijelentése miatt arckifejezésem érdeklődéssel telik meg, mégsem ennek lecsillapításával foglalkozok. - Az ilyen esetekben nem árt ha olyat választ, ami nem áll amúgy sem messze az érdeklődési körétől. Szerencsés, ha hozzá tud szólni a témához. - osztom meg vele meglátásaimat. - De azért nyugtasson meg hogy nem az említett állatot tartogatja a lakásába.
Ugyan arra nem térek ki, hogy a barátnője és Daniel korábban jártak nála felderítés céljából, azt viszont kinézem az emberemből, hogy képes lenne ilyet kihagyni a jelentéséből főleg ha még nem a számára felemelő módon is reagált az őt érő változókra. Az emberek olykor szeretik az extrém dolgokat, Meghan meg már amúgy is okozott korábban is meglepetéseket.
A hirtelen témaváltást nem érzem alaptalannak, főleg hogy már egy ideje lehetőségem se volt átöltözni, ellenben ahogyan előadja az már önmagában meglehetősen katasztrófa érzetű és akarva akaratlanul is mosolyt csal vele az arcomra. - Világosan értem mire gondolt Meghan, ne aggódjon.
Csodálkoztam volna, hogyha a korábbi reakciója után most hirtelenjében a testfelépítésem került volna terítékre, habár a zavara némiképp újdonságnak hat még számomra is a megannyi negatív visszajelzés után, melynek többsége felém és a felettébb kellemetlen személyiségem felé irányult. Ellentmondásosnak érzem ezt a részéről, mindazonáltal valahol hízelgőnek is, hogy nem csak a színtiszta utálatot és megvetést váltom ki belőle. Valahol sosem járt még senki sem jól azzal, ha közelebb került hozzám, de biztosan ő maga is abba a hibába esett bele mint korábban odakint jómagam is vele kapcsolatban, amikor olyan helyen járt a kezem ahol nem kellett volna. A helyzetünk szokatlansága mindkettőnkre kihatással van, én pedig nem kivánom őt ennél is jobban zavarba hozni őt, habár agyam hátsó zugában megfordul a gondolat, miszerint rájátszok erre. Ugyan az a korábbi eset teljesen szándékomon kívül történt, tagadhatatlan, hogy előkelő hellyel maradt meg az emlékezetemben, ha kívántam emlékezni rá, ha nem.
- Ami pedig a tetoválásokat illeti egyszer talán sort kerítünk rá és beavatom majd a történetükbe is. Addig pedig ha nem gond, megtartanám ezt az infót inkább magamnak. - az immáron üres tányérjainkat veszem magamhoz és a konyhába sétálok át velük, melyeket átöblítés után a mosogatógépbe helyezek, de az érdeklődésem irányába továbbra sem hagy alább.
- Szóval mint író, ez a maga terepe így kíváncsi lennék mit gondol Marcie meg Ray hogyan ismerkedtek meg? Mi lenne maga szerint az ő történetük kiindulópontja?
Futólag vetek csak felé egy pillantást hogy kikérjem a véleményét amikor a poharamért is visszamegyek, de talán egy kis időre jobban elmerülök a barna szempárba, mint kellene, ahogyan az asztal felületéről törlöm le a kiborult ragacsos italt.
- Ray biztosan értékelné a nagy macskákat. Vakmerő egy alaknak tudnám őt elképzelni vagy az túlságosan..mi is az a szó...klisé? Vagy hogyan is hivják manapság az ilyeneket. - fűzöm hozzá mellékesen némi segítőszándékkal amikor észreveszem mit művelek és a konyha mellett most a nappali rész felé sétálok át az elsősegély dobozért meg a rendelőből szerzett dolgokért. Körültekintek egy pillanatra és a sötétítők elhúzása után lámpát kapcsolok, hogy felmérjem a fényviszonyokat, de nem sokkal jobbak az étkezőben lévőnél, így kizárásos alapon marad a fürdő.
- Jöjjön, folytassuk ezt a fürdőbe és megnézem a vállát is. Megfigyelésem szerint itt mindenhol túlságosan gyér a fény ahhoz, hogy bármit is látni tudjak.
A táskámat veszem magamhoz és egy pillanatra borússá válnak arcvonásaim annak tartalmát felmérve. - Amennyi dolgot elhoztam nem ártana feljegyeznem őket valahova. Holnap beszélek az otthoniakkal, hogy vegyék vissza pontosan ugyanezeket, majd küldjék vissza a rendelő tulajának névtelen adományként.
Egy egyszerű képeslap az 'elnézést, hogy kiraboltam a rendelőjét, de élet-halál kérdése volt' szöveggel bárhogy is nézem, biztosan nem állná meg a helyét.

Elmúlt éveim során alkalmi partnereken kívül csak egy-kettőre tudtam volna ráaggatni a komolyabb címkét, akikkel az együttélés gondolata abban merült ki, hogy néhanap tovább maradtak a lakásomon a kelleténél. Egyszerűbb kivitelezésnek tűnt mint ingázni két város között, de figyelembe véve az én otthon tartózkodásomra jellemző időbeosztásomat ezek az alkalmak olyannak tűntek, mintha soha nem is léteztek volna. Nem maradt bennem pozitív tapasztalat miattuk vagy késztetés, hogy ismétlésre adjam egyszer majd a fejemet. Camile talán épp emiatt nem járt még sosem nálam, én ellenben annál többször fordultam meg az ő lakásán. Az egyedüllét kevesebb veszekedést vagy magyarázatot igényelt. Nem kellett órákon át hallgatni a már-már kihallgatásra hajazó kérdéseket vagy eljutni addig a pontig, ahol a másik fél hiábavalónak tűnt várakozása végül menekülésre készteti őt. Nekem ez nem ment. Osztozkodni a saját személyes teremen és eljátszani unásig a másikkal, ami már az elején tisztázódott közöttünk. Chad sokszor fejemhez vágta az alkalmazkodás kifejezést, mint ami az én szótáramba ő szerinte nem létezik és próbált enyhíteni a körülményeken vagy még az is megesett, hogy beszélgetésbe bonyolódott aktuális partneremmel, amivel kimagyarázhatja felettébb nem párkapcsolathoz illő viselkedésemet. Hasztalan volt. Ők tőlem várták volna mindezt, én meg nem tudtam őszintén odaállni eléjük és azt mondani, hogy változni fogok, mert nem tettem volna. Ez a munka a lényem másik felét képezte és ha valaki arra kért volna, hogy ezt rakjam le úgy, mintha mit sem számítana, az kiölte volna belőlem azt a darabot, ami nélkül emberileg nem éreztem volna magamat egésznek. Meghannal a helyzet valamilyen szempontból más volt, de mégis részben ugyanaz. Előreláthatólag csak sejtéseim voltak arról meddig kell itt tartózkodnunk, de ezek az adatok éppannyira bizonytalanok voltak mint a mi kapcsolatunk a hölgyeménnyel. Egy aknákkal teli mezőn lépkedve éreztem magamat, ahol a szavaim bármelyik óvatlan pillanatban detonátorként funkcionálhatnak és a nehezen felépített egységet, ami lassan emelkedett közöttünk porig rombolja majd. Meghan a maga módján érzékeny nő, én meg Alana szavaival élve sokszor egy utolsó tuskó. Érdekek, elvek és különböző vélemények ütköznek össze közöttünk, miközben azon vagyunk, hogy helytálljunk egy nem hétköznapi helyzetben anélkül, hogy a legrosszabbat hoznánk ki a másikból.
Még mindig idegesít a szomszédaink váratlan felbukkanása, de az előbbi felfogásomhoz képest most eljutottam odáig, hogy egy megoldást keressek a felmerülő problémánkra még ha ezzel még nagyobb kihívást is zúdítottam a nyakunkba. Marcie és Ray történetének megalkotása fontos alkotóeleme lesz a következő napjainknak és muszáj lesz komolyan vennünk őket ha nem akarjuk hogy ez az egész megrendezett valóság kártyavárként omoljon össze a szemünk láttára.
Meghannal a vacsora önmagunkhoz képest is emberibbnek tűnik. Egymásnak adogatjuk a személyes határokat súroló kérdéseket és a velük járó megfontolt válaszokat, miközben valamelyest ismerkedünk a magunk módján elvégre minél idegenebbek vagyunk a másiknak annál elviselhetetlenebb lesz ez az együtt töltött pár nap. A tetoválásom kapcsán azonban én vagyok az aki elzárkózik a válaszadás elől, ő pedig jól láthatóan ugyanígy tesz. Kerüli a szemkontaktust, igyekszik úrrá lenni a zavarán én meg azon a fejemben létrejött káoszon ami az este folytatását illeti. Úgy tűnik minden perccel csak távolabb kerülök az alvás esélyétől, ezen pedig az egyre inkább cikázó gondolatok sem segítenek. A lövése, a szomszédok és mi. Két külön világ összezárva egy helyen. Marcie és Ray. Jegyesek, akik titokban pengeélen táncoló bizalmi játékot játszanak egymással.
- Ennyi?
Hitetlenkedve teszem fel szűkre szabott kérdésemet, mert valami másra vágytam az ötletét illetően. Valami nagyszabásúra, olyanra ami nekem az égvilágon nem jutna eszembe. Komolyan nehezemre esik, hogy leplezzem hirtelen jött csalódottságomat. - És aztán hogyan tovább? Szerelem első látásra, mint ahogyan a nagy könyvben meg van írva? Vagy leteremtik egymást a másik figyelmetlenségéért majd úgy döntenek jobb a békesség? - annyi kérdésem lenne irányába, mert az a rengeteg kitöltetlen rés erre késztet. Hogyan került Ray Marcie útjába? Eltévedt vagy csoporttal jött? Fejben legalább háromszor járom végig a buktatókat és valahol a holnap reggel körül ténfergek, ahol Caitlyn és Tom minden létező alkalmat megragadnak majd ahhoz, hogy részletesebben megismerjenek. Jobbára engem is hasonlóképpen érdekelnének az átutazóban lévő idegenek, noha nem egy és ugyanazon célból. Míg ők valami sztorit keresnek, amin napokig őrlődhetnek elemeikre szedve azt, addig én a szándékaikat akarom felfedezni. Már a gondolata annak, hogy egy óvatlan pillanatban lebukhatunk is frusztráltságban tart, ez pedig minden elvesztegetett idő után csak egyre inkább gyökeret ver bennem. Értem én, hogy egy történethez idő kell, de nekünk abból pont nincs elég.
Az este folytatása egyfajta menetrendhez kötött sémaként élt a fejemben, a következő pontjáról miszerint legfontosabb most, hogy ránézzünk a sérülésére, pedig aközben se feledkezem el, miközben próbálom beszédre bírni a hölgytársaságomat. Ám a túlzott csend nem sok jót jelent és noha sose volt még gyerekem, Vivienne eleget hangoztatta ezt, hogy mintegy figyelmeztetésként éket verjen emlékeimben. Leteszem a kezemben lévő orvosi hozzávalók mindegyikét és a fürdőajtóhoz sétálok. A nővéremnek igaza volt és valahol azt kívánom, bár ne lett volna.
- Alighanem negyed órája ébredt. Ne csinálja, hogy már megint fáradt. - a szemöldököm magasba szökik, két karomat pedig mellkasom előtt fűzöm össze miközben az ajtófélfát támasztva nézem végig Meghan műsorát. A komóddal lejt táncot, kissé ingatag az egész nő úgy ahogy van, én meg nem tudom mire vélni ezt a nagy szökési lázat, ami néha felébred benne. Tudtommal még egyszer se haraptam meg őt, mégis az ellenkezője szerint cselekszik.
- Még ha én panaszkodnék emiatt, de maga.. - elhallgatok, közben a tekintetem továbbra is rajta tartom. Ellenben megszólalni már csak azután szólalok meg amikor elrugaszkodok az ajtófélfától.
- Igen, ez jó lesz, csináljuk ilyen módon. - mutatok rá, mintha valami nagy felfedezést tettem volna hirtelenjében. - Nincs vizsgálat, otthoniakkal való beszélgetés sincs.
Akaratomat megacélozva a földszinten lévő szobák egyikét közelítem meg és a korábban kiszemelt pólók közül kapom le az egyiket a szekrény polcairól, de valahol reménykedem, hogy legalább egy pillanatra szabott maradással még megtisztel ameddig én felsorakoztatom a bennem megfogalmazódott monológokat.
- Tudja mi viszi előre a csapatunkat hogy jobbak és jobbak legyenek? - beszélek hangosabban, de nem várok tőle választ, helyette lesegítem magamról az összekoszolt és immáron kényelmetlenné vált ingemet, majd átmenetileg a pólóra cserélem le. Addig egyikünk számára sem lesz fekvés, amíg a kötést el nem intézzük, én meg idegbajt kapok ha még egy percet lasagneval beborítva kell eltöltenem. - Leginkább az, hogy van ami ösztönzi őket. Egy kitűzött cél, valami ami nekik elég fontos ahhoz, hogy ne táncoljanak vissza. - az egyszerű szürke felsőt igazítom meg magamon miután visszasétálok hozzá és háttérzajként tv-t kapcsolok. A csend otthon jobb lenne, itt meg már túlságosan is kezd süketítővé válni.
- És hogy miért is mondom el most mindezt? Egyrészt mert szavatartó embernek vallom magamat, de ha a helyzet megkívánja a valamit-valamiért jeligétől sem zárkózok el és úgy érzem magának most szüksége van egy kis ösztönzésre ahhoz, hogy jó döntést hozzon és felfogja a helyzetünk súlyosságát. - kényelembe helyezem magamat a kanapén és a folytatás előtt még egy pillanat erejéig esélyt adok a műsornak is, ami éppen megy. Valami film, bár semmi sem utal ebből a pár képkockából a műfajára, de pont ez érdekel a legkevésbé most. - Értem én, hogy a háta közepére se kívánja ezt és elhiheti én magam is jobban örülnék bármi másnak a doktorosdinál, de ez jutott nekünk, próbáljuk meg legalább már túlélni.
Egyik karomat a kanapé támlájára fektetem, ujjaim pedig lustán dobolnak annak felületén. - Szóval mit gondol, haladhatunk és önként besétál a fürdőbe vagy megvárja, hogy én magam kísérjem be? Mert ha ez még nem lenne világos az egyáltalán nem opció, hogy ma ne cseréljük le a kötést, az viszont teljes mértékben magán áll miképpen történjen a folytatás. - csendben maradok végül, hogy átadjam neki a teljes döntés jogát, egy valamit azonban úgy érzem nem árt ha tisztázok vele, mielőtt a képembe vágná, hogy zsarolás áldozata lett. Amúgy is ez olyan csúnya szó. Motiváció ez, tiszta mindkettőnket boldogító haszon. - Gondoljon erre úgy mint egy szövetségre kettőnk között amelynél a nagyobb képet figyelembe véve mindenki jól jár. Maga lesz olyan rendes és a továbbiakban megkímél engem a könyörgéstől egy olyan fontos ellátásért, amit normális esetben kérnem sem kellene, én pedig tartom magamat a megbeszéltekhez és elintézem, hogy kedvére bármikor felvehesse a kapcsolatot velük.

Egyes területein az életnek jómagam is egyszerű személynek számítok. Például vegyük alapul jelenlegi, számomra közel sem örömömre szolgáló helyzetünket. Önmagamhoz híven átláthatóbbnak találom, ha egy nagy vonalakban felvázolt tervet készítek fejben. Egy olyan rendszert, amit ugyan útközben sok szempontból befolyásolhatnak a környezeti tényezők, ugyanakkor a szerkezete továbbra sem változik. Ez pedig egyet jelent azzal miszerint az eltervezett teendők egyetlen pontja sem felejtődik ki, ami a későbbiekben kellemetlen percekhez vezethetne. A cégen belül ez már rutinszerűen megy. Ami évek óta a lényed része azzal kapcsolatban ösztönből cselekszel, aszerint jársz el, amit már jól ismersz. Olykor hozzáadsz valami pluszt, máskor helyzettől függően elveszel, de sosem blokkolsz le.
Ez a helyzet azonban olyan, amely alatt a jól működő rendszeremet egy olyan nőszemélyhez kell igazítanom, aki örömmel vétózza meg minden elképzelésemet és akinek bármennyire is szeretnék parancsot osztogatni, mégsem tehetem. Nyílt titok, hogy egyfajta irányításmániával küzdök, ez az egy helyben toporgás pedig amit a csapatom nélkül teszek pedig teljes mértékben felemészti az idegeimet. Szükségem van arra, hogy tegyek valami hasznosat is, márpedig nekem abban nincsen semmilyen előrelépésem a felettünk felhőként gomolygó ügyben, ha magamat meghazudtolva könyörgök a kisasszonynak, hogy ha akarod, ha nem, akkor is az én elképzeléseim szerint fogunk haladni. És bár valahol tisztában vagyok azzal, hogy ez egy ilyen helyzet során nem feltétlenül így működik, valahogy mégis ki kell töltenem valamivel azt a tátongó szakadékot, amit az értelmetlen időpocsékolás hagyott bennem hátra. Elvégre számomra minden ami nem az ügy érdekében történik egyszerűen annak hat. Annyi más dolgom lenne még otthon azon kívül, hogy Tanner nyakára járnék információkért, ezeket azonban ilyen távlatból aligha tudnám kivitelezni. És bár egy jó nagy részét Chadnek átpasszoltam ettől függetlenül minden eltelt öt percben újabb és újabb teendők jutnak eszembe.
- Legyünk spontánok, huh? Miért is nem gondoltam erre korábban?
Enyhe cinizmussal telik meg a hangom, amikor kitérünk arra mennyire is reagáltam túl a másnapunkat, de a folytatás ettől függetlenül nem marad el. - Mert bizonyára ez remekül fog jönni a holnap kapott kérdések során. Elvégre az egy hét alatt leforgása alatt sikerült olyannyira egy hullámhosszra kerülnünk, hogy egymás gondolatait is kitaláljuk majd.
Pazar, mondhatom. - De persze, csak lazán. Ahogyan kényelmesebb magának, Meghan.
Számíthattam volna rá, hogy ez lesz és valahol mélyen belül meg is tettem. A könnyű menet a mi esetünkben nem létező opció, ahogyan a türelem sem már az enyémben. A fáradtság újabb méreteket ölt rajtam és olyasfajta megoldást keres a hirtelen jött ellenkezésre, amivel előrébb haladunk és nem további két lépést hátra. Jól esne már komolyan lefeküdni egy-két órára, mert életemben nem gondoltam még egy ágyra annyit, mint az elmúlt időszakban. Meghan azonban beletaszít ebbe a személyes pokolba és úgy határoz, miszerint nem érdemlem meg annak kényelmét, ezért hogy egyszerűségemet megmutassam olyan alkuval hozakodok elő, ami az adok-kapok elven alapul. Persze, jó érzés másokon segíteni, de azért jól esik néha, ha cserébe engem is megjutalmaznak. Meglehetősen szívmelengető érzés tud lenni. És legyen bármennyire is aljas ez a részemről, egyszerűen nem látok más kiutat a felmerült problémánkból.
- Persze, egy percre majdnem elfelejtettem a zseniális ördögi terveimet meg a bűnrészességemet.
Szusszanok egyet, de most már egyre többször kalandoznak el kékjeim a tv felé, mint amennyire azt első nekifutásra terveztem. Nem érdekel a benne lévő műsor, de muszáj vagyok valamivel lekötni az egyre inkább fogyatkozó éberségemet, noha Meghan ezt másodpercekkel később pofátlanul megakadályozza. Megértettem a felém szegezett kérdéseit, de mindketten jobban járunk, ha nem megyek bele a véleményem kifejtésébe. A csapatom ösztönzése ennél komplikáltabb, hiszen nincs szükségem arra, hogy különböző hátsó szándékokkal közelítsem meg őket amikor tudják ők maguk is a célhoz vezető fontossági sorrendet. Én végtelenül megértő ember tudok lenni. Amennyi sületlenséget már végighallgattam az elmúlt nyolc év során lassacskán semmi sem lep meg, ugyanakkor attól sem zárkózom el, hogy alkalmazkodva a másikhoz megoldást találjak a problémájára. Azt viszont sosem fogom megérteni - főleg nem nyomós indok nélkül - hogy miért ásná alá szándékosan valaki a saját egészségét segítő mozzanatokat.
- Figyelek.
Tekintetem az előttem állóra siklik, ha már a műsorból csak egy apró részt látok tőle, és miközben összekulcsolom magam előtt a kezeimet igyekszem nem elveszíteni a gondolatmenetet, amivel próbálja kifejezni magát. Nehezen találja a szavakat, a korábbi zavara most egészen más miatt lesz úrrá rajta, de vagyok felé annyi tisztelettel, hogy végighallgassam őt és bár gondolom valami egészen mást vár tőlem jelenleg, én kezdetben mégis csak egy sokat nem sejtető hümmögéssel reagálok, mielőtt valójában a hangomat is hallathatnám.
- Na látja, nem is volt olyan nehéz őszintének lennie velem. - továbbra is őt figyelem, de a kanapé kényelmét még nem szándékozom elhagyni. Egészen más megvilágításba került így a menekülésre való hajlama, noha megspórolhattunk volna egy-két fejfájást, ha az eredeti problémával kezdi és nem azzal a gyenge kifogással miszerint elfáradt. Mint ahogyan azt korábban sugalltam neki, észreveszem, hogy mikor hazudik nekem.
- Emlékeim szerint maga volt az aki bukfencezve próbált kiszállni a kocsiból, én meg csak egyszerűen segítettem hogy ne legyen belőle nagyobb baj. - térek ki az úgynevezett fogdosós incidensre vagy ahogyan ő nevezte; amikor letaperoltam. - Mellesleg azt se értem miképpen szakadhatott el a melltartója, mikor tudtommal összehúzott kabátban hagytam magát a kocsiban teljesen sértetlenül. Bele sem merek gondolni mi történt abban az egy-két percben amíg távol voltam és ami feltehetően nagy hiba volt tudatában, hogy jelenleg mivel is gyanúsít.
Bár reméltem leszünk annyira korrektek egymással, hogy mindezt a véletlenek morbid humorának tudjuk be, úgy tűnik ő meg van győződve arról, miszerint szándékosan tartottam rajta terepszemlét. Szóval ennek a reménynek még egy darabig várnia kell.
Elhallgatok mindezek után és szótlanságom közben hagyom el a kanapét, majd indulok meg az egyik szoba irányába. - Kövessen és ne maradjon le ott hátul Ms. Montilio.
Burkoltan ugyan, de jelzem neki ezzel, hogy szerencsés lenne velem tartania, hiszen hiszi vagy sem, nem vettem teljes figyelmen kívül a felém intézett aggodalmait.
- Amíg maga aludt én szorgoskodtam egy sort és körbenéztem. A jobb oldali szekrényekben találhat pár női dolgot. Értem itt ezalatt felsőket és nadrágokat. - megállok a szoba egy pontján és hagyom, hogyha kedve tartja ő maga fedezze fel a helyiséget. - A fiókokban pedig fehérnemű is van, ahogyan futólag elnéztem. Ugyan nem mértem fel ennyire alaposan az adottságait, hogy megsaccoljam jók lesznek vagy sem, szóval ezt a döntést a továbbiakban magára bízom. - fűzöm még hozzá, közben pedig én magam is újfent körbefuttatom tekintetem a szobában mintegy másodperc erejéig, amíg a gondolataim logikus mivoltukra találnak.
- A holnapi nap során természetesen muszáj lesz beszereznünk pár dolgot az ételeken kívül. Ami pedig az egyéb kategóriát illeti, pontosabban amikre az előbb kitért, ha lehet, gondolja végig mikre lesz majd szüksége erre a pár napra, aztán összeírjuk. Lenne olyan, amit sürgetően még a mai nap folyamán meg kell vennünk vagy áttolhatjuk holnapra?
Érdeklődésem közben leginkább őt figyelem, de még nem hagyom el a helyiséget. - Örülnék neki, ha a későbbiekben nem harapófogóval kellene majd kihúznom magából az információkat Meghan, hanem jelezné felém, ha valami hiányzik. Csak így fog működni ez. És hogy a kérdésére is válaszoljak, utoljára az egyetemi éveim alatt éltem együtt nővel normálisan, ő meg a nyakamat kitekerte volna, ha beleszólok a dolgaiba. A mi helyzetünk ennél némiképp korlátoltabb, szóval kommunikáljunk, ha ez lehetséges.
Enyhe vállvonás következtében juttatom eszembe Alanat, aki allergiás volt a segítségre és bár valahol enyhült ez a tulajdonság nála, még a mai napig észreveszem félreérthetetlen jeleit.
Egy másodpercnyi szünetet tartok, majd ezt követően fejtem ki neki gondolataimat. - Visszatérve az említett meztelenségre, ne gondolja túl ahogyan azt korábban nekem is tanácsolta már. Némileg volt időm átgondolni egy barátibb megoldást a felmerülő problémánkra, ugyanis nem áll szándékomban kellemetlen helyzetbe hozni magát azzal, hogy akarata ellenére vetkőztetem. Bármit is gondoljon rólam, ennyi jó modor még belém is szorult. Odakint megvárom. - enyhe gesztust követően rándul meg ajkam széle, majd kilépek a szobából, hátha szüksége van egy kis térre amíg összeválogatja magának a ruháit. Azokban pedig aligha tudnék neki segíteni.