A GR megalapítása óta kitartóan próbáltam lavírozni a magánéletem és a munkám közötti vékony mezsgyén, ami egyet jelentett azzal, hogy ki kellett hagynom a családomat a világomból. 8 évvel ezelőtt amikor Rutherforddal megállapodást kötöttünk, miszerint erre tesszük fel az életünket, ennek a cégnek szenteljük mindennapjainkat, tudtuk mire vállalkozunk. Ismertük a következményeket és ugyanakkor azt is, hogy ez milyen lemondásokkal jár majd számunkra. Attól a ponttól kezdve a világunk egy védelmi falakkal felhúzott eredménynek hatott és nem egy átlagos életnek, amit a hétköznapi ember nehezen tudott csak átérezni, elfogadni meg még annyira sem. Óvintézkedéseket kellett hoznunk a családunk és önmagunk érdekében is, olyanokat, ami nemhogy erősítette bennünk a biztonságérzetet, hanem még felkészültebbé, óvatosabbá tett azzal a világgal szemben, amit magunkra szabadítottunk. És bár jómagam hozzászoktam már ehhez, mások kevésbé tolerálták, ha összetalálkoztak az elképzeléseink. Pont ez mutatkozik meg azokban a percekben is, amikor a nővéremmel igyekszek szót érteni egy egyszerű palacsintakészítés kapcsán. Nem tartott soha lázban a főzés gondolata és égető hiányként sem éltem meg, hogy a tudásomat az évek során sem gyarapítottam ezzel. Lévén gondolkozásmódomnak és az egyedül élésnek, több a valószínűsége, hogy étteremben vagy egy gyors kajáldában csillapítom éhségemet, mintsem kihasználjam a lakásom adta konyhai lehetőségeket. A szükség azonban nagyúr és ismertem már annyira jól magamat, hogy addig nehezen tudom békés alvásra adni a fejemet, amíg nem sikerült ennem valamit.
Kezdetben meggyűlik a bajom nővérem utasító szavaival és habár tudtam, hogy csak a segítőszándék szól belőle, ettől még nem tudtam nyugodt szívvel félretenni azt, ha valaki megmondja mit és hogyan csináljak. Nehezen voltam hajlandó feladni a büszkeségemet, ha más közreműködésére lett volna szükségem, hiszen sokkal inkább pártoltam a 'magam ura' elvet, mintsem valakinek adósává váljak egy-egy gyengébb elhatározásom eredményeképp. Ám tudtam jól, hogyha most nem adom lejjebb az elveimet, akkor bizonyára csak a másnap folyamán jutok majd ételhez, az pedig úgy gondolom egyikünknek sem lenne szerencsés végkimenetel.
Helyzetemet Meghan érkezése nehezíti meg, akin tisztán látszódnak zaklatottságának nyomai. Én sem csattannék ki bizonyára az örömtől, ha kiderülne mekkora káoszt hagytam magam mögött, ám ő neki még fogalma sincsen arról mibe fog ez nekem kerülni, ha nem teszünk pontot kiruccanásának végére. Ugyanakkor nem érzek késztetést, hogy rákérdezzek hogylétére, hiszen közel sem tartozik rám, mellesleg elég egyértelmű jelei vannak annak, miszerint még nincs túl a nehezén és erre úgy gondolom az a bormennyiség is rátesz egy lapáttal, amit az érkezésem előtt vett magához. Tiltakozásomat eszem ágában sincsen félretenni, amikor a nővérem azzal az őrült ötlettel áll elő, hogy dolgozzunk össze a palacsinta gyorsabb elkészítésének érdekében, hiszen ha tudná milyen kapcsolatban is állunk mi egymással a hölgyeménnyel, bizonyára kétszer is meggondolná milyen tervekkel teszi próbára cérnaszálon függő türelmünket. Ettől eltekintve viszont mélyeket hallgatok és most az egyszer nem megyek bele ebbe a vitába. Már csak azért se, mert ez a helyzet önmagában elég abszurdságot hordoz, ahogyan próbáljuk egymást kerülgetni a konyhában anélkül, hogy bármilyen módon is egymáshoz érnénk. Egy veszekedés pedig szerintem pont nem hiányzik még mellé. Szótlanul adom át Meghannak a kért tálat és mihelyst nővérem úgymond kettesben hagy minket, kimentem magamat a helyzet alól azzal, hogy magamra vállalom a széttört üveg feltakarításának a szerepét. Gondolom bármilyen nehézség is rejtőzik a sütés folyamatában, képes lesz egyedül is legyűrni azt. Kétlem, hogy pont én kellenék mellé, mint valami kabala vagy útmutató, aki csak rontaná a helyzetét, mert ahogyan magamat ismerem, nem hagynék egyetlen percet sem vélemény nélkül. Ugyanakkor szükségem van egy kis időre ahhoz, hogy magamban megfogalmazzam milyen szöveggel állok majd elé a nővérem kilétével kapcsolatban. Én sosem voltam jó ezekben a dolgokban, ugyanakkor magyarázatot sem kellett adnom még azokra a miértekre, amik az életem során merültek fel, de ha most nem ülök le vele és mondom el neki milyen következményekkel is járhat, ha beszél Vivienneről, azzal olyan problémát szakítok mindannyiunk nyakába, amit évek óta menetrendszerűen kerülök.
Feltakarításom közben ügyelek arra, hogy egyetlen szilánk se maradjon a földön. Ki nem állhattam a rendetlenséget magam körül, a káoszt, ám úgy tűnik Meghan felettébb jól érzi magát annak közepén. Fejben már megbékélek a palacsinta gondolatával és valahol azzal is, hogy nem sokkal azután képes legyek rábírni magamat egy-két óra alvásra, ami ugyan bőven nem elegendő, de tőlem nem is szokatlan. Ha pedig a másnak beköszönt, visszatérhetünk a valóságba, én pedig végre lekerülhetek a fő-gyanúsítottak listájáról, amire a nő eltűnése miatt kerültem fel. Szótlanul sétálok vissza a konyhai részre és csak egy fél pillantást vetek társaságom felé, aki még csak barátkozik a sütés gondolatával. A lapáton lévő szilánkokat a kukába öntöm bele, a seprűt pedig a helyére teszem vissza, de még egy fél fordulatot se kell tennem ahhoz, hogy tudjam: elszóltam magamat. A palacsinta nagy része már a serpenyő helyett Meghan pizsamáján ékeskedik, a kés pedig amivel ügyeskedett a földön fekszik valahol a tál közelében. Aprót szusszanok miközben őt figyelem és egy lassabb tapsolásba kezdek, ezzel az ő figyelmét is felhívva magamra.
- Páratlan bemutató volt, Ms. Montilio. Ha elfogad egy jó tanácsot, én azért az utolsó részeken simítanék még egy keveset.
Teljesen ki van bukva és egyre inkább görbülnek le az ajkai, én pedig nem szeretném kivárni, hogy egy újabb sírógörcsöt kapjon. A pultot megkerülve szelem át a közöttünk lévő távolságot és egy könnyed mozdulattal ültetem fel őt annak most már tisztább felületére. A tűzhelyet kikapcsolom és miután visszalépek hozzá, kezemet a vádlijára vezetem, hogy megnézhessem a kés ejtette sebet a lábán. Egy apró vágáson kívül más nem tűnik fel, habár a előbbi borosüveges mutatványa után tapasztalatból tudom mennyire kellemetlenül tud lenni.
- Bassza meg, ez nem fest túl jól. - feltekintek az arcára és még a számat is elhúzom mellé, miközben elengedem őt. Felegyenesedésem közben tincseim közé futnak ujjaim és a fejemet ingatva vezetem rá arcának vonásaira újra tekintetemet. - Lehet még a mentőt is ki kell hívnunk. - nyugtázom, mintha csak az időjárásról diskurálnék vele, de egyre reménytelenebbül fest, ahogyan kezd belegondolni a helyzetébe.
- Ó a fenébe Meghan, ne eresszen már le ennyire könnyen. Csak húzom az agyát, túl fogja élni. - átsétálok a pult másik felére és a fiókokat nyitogatom ki. - Egyszerű vágás, semmi több. Keresünk rá egy sebtapaszt, mert az ehhez hasonló helyeken mindig tartanak pluszba ilyen Meghan Montilio féle túlélőcsomagot véletlen balesetekre. - a harmadik próbálkozásra rá is akadok egy tasakra belőle és egyet le is szakítok a többi közül. Visszafelé tartva hozzá bontom ki csomagolásából és újra közelebb lépek hozzá, hogy ráragasszam a sebére, majd két tenyeremmel megtámaszkodok a pulton ő mellette.
- Menjen, zuhanyozzon le és öltözzön át, ezt pedig - fejemmel a mögötte lévő káoszra célzok, - én intézem.
Felveszem vele a szemkontaktust, hogy megbizonyosodhassak arról, miszerint egy nyelvet beszélünk vagy sem, majd lesegítem őt a pultról és már csak ezután sétálok el a földre ejtett dolgokért.

Nem vagyok hozzászokva ahhoz az életmódhoz, ami a másokhoz való alkalmazkodást kívánja meg, ezért ha még az aktuális helyzet nem is lenne annyira eget-rengető, ez a tény mégis kényelmetlenséget ébresztene bennem. Egyedül birtokoltam a lakásomat már több éve, és valahogy sosem ébresztett bennem szükséget arra, miszerint változtatnom kellene bármit is ezen. Tudtam jól ugyanis, hogy mihelyst egy nehezebb napot a hátam mögött hagyok, szeretnék egy olyan helyre hazatérni, ahol nem vár rám még plusz egy bonyodalom vagy számonkérés, ami a munkabeosztásomat taglalná. Nem mintha annyira a kapcsolatok megszállottja lennék vagy kedvezve nővérem akaratának keresném a családalapítás minden egyes fortélyát, hogy tartanom kellene ettől.
Túlságosan nem mondhatnám, hogy a szívemhez nőtt a Bronxban lévő lakás, de mégis egyfajta olyan biztos pontnak számított az életemben, ahova csakis azok léphettek be, akik kiérdemelték a bizalmamat. Camillel már jó ideje tart közöttünk ez a kölcsönös kihasználáson alapuló huzavona, de még egyszer sem vittem fel őt a lakásomba és nem is fogom. Az életemben mindig is voltak olyan kimondatlan szabályok, amelyeket semmilyen körülmények között nem szeghettem meg és ez az egyik, ami közéjük tartozott. Azonban bármennyire is ellentmondásosnak hat mindez, az alkalmazkodás sosem esett nehezemre. Mihelyst egy adott helyzetre a munkámból származó feladatként tekintettem és nem egy felesleges kitérőként, onnantól könnyebben is idomultam hozzá. Ez viszont azzal járt, hogy idegesítően megakartam tervezni annak minden egyes részletét.
A Meghan előtt is nyilvánvalóvá vált nővérem kiléte egy újabb olyan fordulópontot jelentett kettőnk ismeretségébe, ami már nem fért volna bele. A kezdetektől azon voltunk, hogy miképpen nehezítsük meg a másik dolgát. Nem bíztam benne és a korábban felmerült gyanú sem apadt el bennem a köztes időszakokban történtekhez mérten sem. Ismertem már a munkámmal járó árnyoldalakat, az embereket, akiket ez úgy vonz magához, mint bogarakat a fény az éjszakában. Ms. Montilio ebből a szempontból kettős szerepet töltött be. Egyszerűen nem tudtam napirendre térni felette, hogy egyszerűen csak állandó jelleggel rosszkor van rossz helyen vagy tényleg ennyire kétségbeesetten próbál a közelembe férkőzni azért, hogy tönkre tegyen. Bármi is legyen az igazság, jelenlegi helyzetünket figyelembe véve ez közel sem számít, amikor éppenséggel egymásra vagyunk utalva valahol a semmi közepén. Én a hazatérésre vágyok, ő a maradást részesíti előnyben, ez a kettő pedig félúton találkozva csak még inkább megnehezíti kettőnk dolgát.
Vivienne kioktatása után valahogy egyikünk sem vágyik már különösebb beszélgetésre. Meghan a palacsinta megsütésével üti el az időt, nekem meg marad az üvegszilánkok feltakarítása, amit vendégváró ajándékként kaptam tőle. A kézfejemen lévő vágások már kevésbé zavarnak és szerencsére a bornak a szagától is sikerült végre megszabadítanom magamat, jóllehet egy ideig nem fogom pártolni ennek az italnak a fogyasztását. Az idő múlását nem is annyira tartom már számon, sokkal inkább a hasam szeretete az, ami dominál ezekben a percekben, mégis abban a pillanatban muszáj letennem arról, hogy én bármiféle palacsintát is fogok enni, amikor annak jó nagy része Meghan felsőjén, majd aztán a földön landol. Másodpercek alatt történik mindez, mégis egy örökkévalóságnak tűnik, mire igazából képes vagyok feldolgozni, hogy egy ilyen egyszerű feladat is ennyire katasztrofális véget érhet és ezt Meghan zaklatottsága sem teszi könnyebbé, amelyet jó modoromhoz híven nem különösen díjazok.
- Én csak elismertem a tehetségét. Mégis hol van ezzel a baj?
Talán túlzásba estem a tapsolást illetően, de jobb mintha leüvölteném a fejét, amiért tropára ment a hajnali bűnőzésem az étellel kapcsolatban és amihez jelenleg sokkal inkább fűlik a fogam, mintsem pátyolgatni bárkinek a lelkivilágát. Ezt viszont muszáj valahogy kompenzálnom, így miközben ellátom a késsel ejtett vágást, tovább húzom az idegrendszerét, hogy legalább kvittek legyünk. Az egész orvosi beavatkozás nem tart sok időbe, mégis ahhoz bőven elég, hogy Meghan hangulata újabb fordulaton menjen keresztül. Az eddig még csak felszínesen megjelenő könnyek lassan kezdik el átvenni az irányítást felette és halk hüppögés formájában jelzik, miszerint túlzásba vittem az önmagammal hozott viselkedési mintát. Simán kimagyarázhatnám azzal, hogy mindez a Lynette féle neveléssel jár, de úgy vélem nem lenne túl szerencsés Meghant még egy családtag létezésébe beavatni. Főleg ha az még nálam is rosszabb, pedig úgy gondolom a hölgyemény számára bizonyára az már elképzelhetetlen.
Kezdetben nem szólalok meg csak abbahagyom a pakolászást és egy mélyebb sóhajtással előlegezem meg mondanivalómat. Ismételten olyan helyzet állt be, ami számomra egy ismeretlen tereppel ér fel. Napjában találkozom nehéz személyiséggel megáldott ügyfelekkel, néha már ökörségnek tűnő kérésekkel-kérdésekkel, de ezzel a fajta érzelmi megnyilvánulással aligha. Képes vagyok megtervezni egy személy teljes körű védelmét, lebonyolítani egy rendezvény biztonsági menetét úgy, hogy abból mindenki sértetlenül jöjjön ki és elhárítani egy fenyegetést, ha a dolgok hirtelenjében rosszul sülnének el. Azonban egy női sírás piszkosul kifog rajtam.
- Nem megyek sehova, Meghan. Megígértem, hogy biztonságban hazaviszem, ehhez pedig tartom magamat, még ha napok is kellenek hozzá, hogy lelépjünk innen.
A tálat a mosogatóba teszem a késsel együtt, a földön lévő tészta maradékát pedig csak ezután kezdem feltakarítani, majd ennek végeztével kerülöm meg a pultot és megállva előtte vezetem két ujjamat az álla alá, hogy egy szemkontaktusba vonjam bele barna íriszeit. Szavatartó ember vagyok és leszek is, aki nem szeret a szájából segget csinálni azzal, hogy a levegőbe beszéli az ígéreteit. Lehet, hogy közel sem vagyok boldog azoktól a körülményektől, amikbe kényszerültem, de most már csak az lebeg lelki szemeim előtt, amit az eredeti szándékom is vezérelt. - Ez az oldala új. Nyomát se láttam, amikor korábban orrba vagy tökön vágott. - megrándul ajkam széle egyfajta mosolyt formálva ezzel arcomra, végül elengedem, hiszen úgy vélem ezzel sikerült már felkeltenem a figyelmét. Ugyanakkor egyikünket sem szeretném kényelmetlen helyzetbe hozni, jóllehet továbbra is a közelébe maradok.  
- Jöjjön, elmegyünk valahova. - határozom el magamat miközben egy terv bontakozik ki a fejemben. - Nem tudom hogy van vele, de én éhes vagyok és kétlem, hogy egy darab palacsintával mindketten jól fogunk lakni.
Tekintetem akaratlanul is azt az egy tányéron árválkodó palacsintát fürkészi, mielőtt enyhe kíváncsisággal visszavezethetném rá kékjeimet. - Fogalmam sincsen mióta tarthat itt pizsama partit, de jót fog tenni magának is ha kimozdul innen. Mit szól hozzá? Velem tart vagy tovább itatja az egereket? Az utóbbi az egyik mese szerint egészen rosszul sült el, szóval nem nagyon ajánlanám.
Egyelőre képlékeny hova is mehetnénk, de abban az egyben biztos vagyok, hogy nem tudnék egy szemhunyásnyit sem aludni addig, amíg nem ettem valamit. Mellesleg úgy hiszem képes vagyok feltalálni magamat annyira, hogy keressünk valamit a közelben, ami hozzásegít tervünk megvalósításához.

Nem sok ember miatt adom meg magamat, hogy átgondoljam a döntéseimet, de a nővérem egyike azon kevés személyeknek, akik képesek hatást gyakorolni rám. Lynette csapnivaló anya volt, az elviselhetetlen személyiségéről nem is beszélve. Oswald eltűnése után hárman maradtunk, számomra viszont ez mindig csak egyértelműen két emberre korlátozódott. Anyánkat munkájából kifolyólag alig láttuk és ha mégis, akkor sem kellemes élményeket hozott magával a folyamatos követelőzése és a hibák, amiket a fejünkhöz vágott, ha éppen nem tudtunk felzárkózni az ő általa elképzelt rendszerhez. Vivienne ebben a káoszban volt a biztos pont, az a fajta mentőkötél, amire az embernek szüksége van, hogyha már az idegrendszerének utolsó cérnaszálaiba kapaszkodik. Nem egyszer szöktünk meg otthonról és töltöttük a délelőttünk nagy részét egy a házunkhoz közeli kajáldába, majd vettük nyakunkba Washington utcáit. Nővérem egyik szenvedélye a galériákhoz köthető és Clem születése előtt ő maga is sok időt áldozott a festészetbe, manapság viszont már csak ritkán fog ecsetet a kezébe. Akkoriban órákon át tudott beszélni a különböző festményekről és a művészetről és még ha az embert úgy alapjában véve nem is kötötte volna le mindez, a nővérem képes volt úgy előadni, hogy megragadja ezzel még az érdektelen emberek figyelmét is. Vivienne szimbolizálta számomra a családot és ha még ez az idő múlásával bővült is néhány emberrel, attól még egy percig sem felejtettem el, hogy kinek köszönhettem fiatalkori éveim legjobb pillanatait. Jóllehet a személyiségem már inkább hajaz Lynette eszmerendszerére, erről Vivienne viszont egyáltalán nem tehet. Lehetnek bármilyen értékrendjeink, elképzelésünk a jövőnkről, ami a DNS-ünkbe van kódolva öröklődési szinten, nehezen tudjuk csak kiűzni onnan. Talán épp emiatt nehezítem meg számára a hajnali órákat a palacsintakészítéssel és hallgatok rá nagy erőfeszítést téve, hogy visszafogjam a véleményemet még akkor is, amikor Meghan érkezésével együtt a nővéremben egy kíváncsiságtól túlpezsdült lavina veszi kezdetét, aki minden egyes apró részletre éhezik milyen kapcsolatban is állok Ms. Montilioval. Nehéz lenne megmondani. Nem az ügyfelem, sem egy kedves ismerősöm az amúgy is szegényes felhozatalból. Rettentően sok fejfájást hozott az életembe, amióta csak megtervezte szegényes szökési kísérletét az önvédelmi oktatásról, én pedig voltam akkora marha, hogy visszatartottam őt ebbe. Makacs, olykor gyerekes és valahol ön-és közveszélyes is, ennek pedig az élő bizonyítéka az, hogy egy bárki számára egyszerű palacsintasütésből is sérüléssel jön ki. Közben viszont van benne egyfajta ártatlanság is, mint egy kóbor macskában, ami követ végig és úgyis egyszer megállsz, mert nincs szíved az utcán hagyni, főleg mert észrevehetően tornyosulnak az esőfelhők fölötted. Jelen helyzetben viszont nem tudnám definiálni a közöttünk lévő ismeretség egyetlen másodpercét sem, nemhogy értelmes magyarázatot adni a vonal túlsó végén lévő nőnek, akinek elég egy apró jel arra, miszerint próbálkozok emberi kapcsolatot létesíteni másokkal és onnantól kezdve ha nem adok neki bizonyítékot, nos leleményes módon kreál magának és rád erőlteti, mondván: csak túl vak vagy hozzá, hogy észrevedd. Én nem vagyok jó ebbe, ezt tudja mindenki, aki egy kicsit is ismer. Nem tudok bókolni másoknak, kedves gesztusokkal ellátni őket az pedig, hogy kezeljek egy női érzelmi kirohanást végképp meghaladja a képességeimet. Alana pedig előbb vágna orrba, minthogy megközelítsem őt egy rossz napján csak azért, mert vigasztalni próbálnám. Már ha egyáltalán léteznének ilyen szándékok bennem, mert rendszerint a másik oldalra képeztek ki. Arra, aki nyersen és őszintén elmondja a véleményét, aki gúnyolódik és belegázol mások lelkivilágába, ahogyan Meghan krokodilkönnyeit elnézve most is tettem. Nehezen találom meg a határt a normális beszélgetés és a tapló megjegyzések között és ha mégis, számomra ez a távolságtartásra jellemző tulajdonságokba ki is merül. Most viszont még én is érzem, hogy elvetettem a sulykot. Talán túlzottan önmagam vagyok, meglehet a fáradtság és az éhség beszél belőlem, de úgy érzem túl sok lenne még az is, ha a semmi közepén lévő egyetlen társaságom vigasztalhatatlan lenne egészen addig, amíg le nem lépünk innen. Márpedig valahol mélyen tisztában vagyok vele, hogy nála minél görényebb módon viselkedek, annál inkább makacsolja meg magát. És ez kísérteties módon hasonlít nővérem felfogására.
Magamban elszámolok háromig, fejben pedig megválogatom a szavaimat is, amiket aközben tervezek a tudtára hozni, ahogyan megközelítem őt. Sanszos, hogy nagyon kínos lesz ez a helyzet mindkettőnknek, de ha nem jutunk valami közös nevezőre, akkor még rosszabb is lesz. Már ha éppen magamból kell kiindulnom.
- Valahova, ahol kajához jutunk. - szűkszavúan gyűröm le a válaszadást, közben pedig hátrébb húzódok tőle, hogy teret biztosítsak neki a konyhapult elhagyására, fejben viszont már azon pörgök mit kellene magammal vinni. A fegyveremre téved a tekintetem, ami még mindig a nappaliban lévő asztal lapján fekszik és habár egyetlen darab öltözéknek szegényes lenne, az már biztos, hogy az egyiket a három közül magammal viszem. - Vettem észre. Meglepően felkészült, de ha nem bánja, én már nem kezdenék bele még egy főzéssel kapcsolatos próbálkozásba. És kétlem, hogy ezzel ne lennénk egy véleményen.
Bármennyire is kikapcsolónak találtam a palacsintasütés kezdőlépéseit, valahogy jobban esne most egy olyan étel, aminek az elkészítéséhez közöm sincsen. Amúgy is, valahol úgy tartják, hogy a más által készített étel mindig finomabb, mintha magunknak készítenénk el ugyanazt. Nekem meg jelenleg olyan mindegy, csak csillapítani tudjam az étvágyamat.
- Közel sem. - véleményezem a mesével kapcsolatos kérdését, de készülődni már csak én is akkor kezdek el, amikor Meghan eltűnik az emeletre vezető lépcsőfordulón. A sporttáskám tartalmát mérem fel és egy farmer nadrágot párosítok egy egyszerű felsővel. Az övemre rögzítem a fegyvertartót, a tárcámat, kulcsot és a magammal hozott telefont pedig a zsebeimbe mélyesztem, miután az asztalon lévő fegyvert is elrakom. Meghan érkezéséig nem kell sokat várnom, aki a pizsamáját szerencsére valami elfogadhatóbb szerelésre cserélte le.
- Nyilván kocsival. - körülnézek és felmérem az ajtókat-ablakokat, hogy minden zárva legyen, de abban a pillanatban megállok egy másodpercre, ahogyan a fegyveremre helyezi érdeklődésének hangsúlyát.
- Mi a probléma vele? - enyhén felhúzom felsőmet, hogy még igazítsak a rögzítésén, aztán Meghanra téved a tekintetem. - Addig, amíg nem nyúl hozzá senki, ugyanúgy baj sem fog történni. - a kabátomat leemelem a fogasról és mivel úgy tűnik a hölgyemény a lengébb összeállításokra esküszik, ezért a saját kabátját is leveszem onnan, melyet az ajtó bezárását követően a kezébe nyomok. - Ezt vegye fel. Hálás lesz érte, ha nem találunk semmit és rá kell állnunk az éjjeli vadászatra.
A kocsival annyira nem álltam vészesen messze, de ha valaki nem tudja merre keresse azt, annak nehezen tűnik fel. Felnyitva a zárját nyitom ki az anyósülés felüli ajtót Meghannak, majd csak ezután sétálok át a saját felemre.
- Mennyire ismeri a környéket? Felmérte a közelben lévő helyeket, mielőtt eljött ide? - érdeklődésem célja, hogy hátha ismer egy-két helyet, ahova mehetnénk, de ha mégsem, akkor megoldjuk másképpen. Végtére is, a kesztyűtartóban még ott hever egy térkép és akár még a GPS is bekapcsolható ennek érdekében.

Maximalista embernek tartottam magamat mindig is, akinek ha valami nem akart összejönni elsőre, addig nyüstölte a témával járó körülményeket míg nem tökéletesre nem formálta azt, ami előtte kifogott rajta. A főzéshez valahogy nem így álltam. Mások életszükségletnek nevezték, az emberi túlélés egyik kimondatlan törvényének, az én életemet viszont egészen más sorrend határozta meg. Amiket mások normálisnak véltek, azok nálam sosem az elsődleges helyre szorultak az értékrendem esetében. Az én világom a kívülállók számára szokatlan, eltántorító és már-már bizonyos keretek között valamilyen mentális elmebetegségre utal, de az ember azon szempontok kezdi megválogatni az értékrendjeit, amiket az életében tapasztal. Ha valaki nyugodt körülményű munkát végez, nem fogja háromszor átnézni a házában lévő zárakat vagy alszik fegyverrel a közelében, mert úgy érzi, az ő életéből kifolyólag nem érheti semmi baj. Részben így van, valahol meg semmiképp. Naiv gondolat, hogy csak azért, mert a légynek se tudnánk ártani, ne lenne egy láthatatlan céltábla a hátunkon minden egyes nap. Mások gondolkozását nem tudjuk befolyásolni és akinek egy kicsit is átkattan az agya, az nem fog válogatni, ha éppen te magad vagy a közelében. Néha nem árt a óvatosság, számomra ez viszont már elengedhetetlen. Remi, a munkám, a rengeteg tapasztalat. A különböző ügyfelek és a velük járó bonyodalmak elegendőek ahhoz, hogy befolyásolják minden egyes döntésemet, amit az életembe meghozok, ahogyan azt is, hogy egy olyan dolgot, mint a főzés, valahol a háttérbe szorítsak. Jimmy természetesen nap, mint nap gyűri az agyamat ezzel; az egészséges táplálkozással, különböző receptekkel, melyet egyedülálló apukaként álmából felébresztve is kívülről fúj, ahogyan Daniel sem különb ennél. Mindannyian ha nem is túlzott őszinteséggel, de próbálnak a helyes út felé terelni, amiről én már évekkel ezelőtt letértem. Ugyan kimondani soha nem fogom, azonban értékelem az erőfeszítéseiket. Sok pluszt hoztak az életembe és egy olyan családias összképet alkotnak, akikre tudom, hogy bármikor számíthatok. Ez pedig fordítva sincsen másképp, de azt ne várják el, hogy egyik napról a másikra mesterszakács lesz belőlem, csak mert nyomást gyakorolnak rám emiatt. Képtelen vagyok rávenni magamat, ez pedig meg is látszik ebben az abszurd és számomra nem megszokott helyzetbe, amibe Ms. Montilioval keveredtem. Belegondolva is röhejes, hogy miképpen indultam el és hova is keveredtem. Egészen más körülmények, események zajlottak le abban az összvissz három órában, ami az idefelé tartó út időintervallumát jelentette. Volt már közöttük emberrablás, éjszakai túsztárgyalás, bármi, amit még az ember gyomra képes befogadni. Bíztam a legjobbakban, de nem tettem le a legrosszabbról sem, ám mint olyan embernek, akinek a fő szakterülete közé tartozik, hogy képes legyen megteremteni a nyugalmat az emberek pörgő hétköznapjai során nem lett volna szerencsés Meghan bátyjával nyíltan egyetértenem. Nekem mindig szükségem van a bizonyítékra és számomra valami csak akkor nyer igazán értelmet, ha a saját két szememmel leszek annak tanúja. Eleget öltem bele már rossz emberekbe a bizalmamat ahhoz, hogy csakis a saját meglátásaimra támaszkodjak.
A palacsintakészítés katasztrofálisan sikerül. Meghan is bénázik, én sem vagyok különb, az éhség viszont nem csillapodik bennem. Elmegy a kedvem attól, hogy újra próbálkozzunk a sütéssel és ha még maradt is a tál alján annyi, amennyivel egy kicsivel is jobb lett volna mindkettőnknek, az én türelmem már nem bírt volna ki még egy sérülést vagy bármi ehhez hasonlót. Ezért maradt az örökös B terv, mégpedig az, hogy keresünk valami helyet, ahol ilyen időtájt még kiszolgálnak anélkül, hogy ránk hívnák a rendőrséget. És bár annyira nem merültem bele a helyet dicsőítő prospektusokba, de reménykedtem benne, hogy nem esünk pofára megint, mint ahogyan én azzal, hogy lekocsikáztam ide.
Meghan nincs elragadtatva a felszerelésem egyik darabjától, de eszem ágában sincs fegyver nélkül elindulni. - Igen, tisztán és érthetően emlékszem a véleményére, Ms. Montilio, de a fegyver marad. Ha pedig olyan helyzetbe keveredünk, megígérem csak a végső esetben veszem elő. Addig meg használom az ég adta fizikai erőmet, rendben?
Én sem rajongtam a fegyverekért és abban igazat mondtam, hogy nem fogom addig használni, amíg nem kapunk okot rá. De ha még ilyen időben semmi veszély is nem leselkedik ránk, akkor sem fogok nélküle egy mozdulatot sem tenni.
Az a helyzet velem, hogyha meglátom az értelmét egy adott helyzetnek, könnyedén is alkalmazkodok hozzá. Ez pedig azt jelenti, hogy túlságosan is otthonosan kezdek el mozogni, ezt pedig úgy tűnik társaságom nem fogadja túlzott örömmel. A kabátja a jó szándékom jeleként került csak a kezembe, ám a megjegyzése inkább hat kekeckedésnek, mint burkolt hálálkodásnak.
- Egy egyszerű köszönöm is elég lett volna. Mellesleg pulóver és nadrág is van magán. Ezzel az erővel jöhetett volna egy szál bikiniben is, csak mert fűtés van az autómban. - osztom meg vele véleményemet a saját logikáját használva.
- Jó lesz az másnapra is, vagy kedve lenne még bepróbálkozni a főzéssel? Azt már úgy tűnik mindketten tökélyre fejlesztettük.
Mert felőlem csinálhatjuk így is, de azzal kevésbé fog jól járni, ha ott állok felette és türelmetlenül osztom meg vele kéretlen véleményemet. A vadászással kapcsolatos további véleményemet inkább megtartom magamnak, helyette kinyitom neki az autóm ajtaját és én is beszállok a saját felemre. Most viszont úgy tűnik az a nő, akit már olyan jól sikerült megismernem visszatért és előszeretettel vált morcossá még olyan dolgok miatt is, amikből én különösen nem csináltam ügyet. Volt egy sejtésem, hogy nem csak a fáradtság, de az ital is beszélt belőle jelen helyzetünkben.
- Nem értem, hogy egy olyan nő, aki fogja magát és szótlanul lelép a semmi közepére, hogyan tiltakozhat ennyit egy egyszerű autókázástól?
Költői kérdés mindez a részemről, mégis egy röpke pillanatra felé vezetem tekintetemet, mielőtt újra belemélyülhetnék a GPS rejtelmeibe. Nem sokkal később fel is dob egy-két potenciális jelöltet, de mivel csak egynél jelzi a nekünk megfelelő nyitvatartást, ezért be is írom azt a címet és csak ezután tolatok ki a helyemről, hogy az irányt az elénk kitűzött úti célunk felé vegyem.
- Az úgynevezett öngyilkos osztagomról beszél? - hozom vissza korábbi beszélgetésünket, ha már a flancos testőreimről volt szó, majd egy sóhajtást követően bírom rá magamat a válaszadásra. - Ők jelenleg nem értek rá ilyen kitérőkre, szóval szerencsétlenségére velem kellett beérnie. - húzom tovább ittlétem igazi okának kifejtését, de tudom, hogy ezt nem sokáig játszhatom vele. Még a végén kombinálni kezd azzal a félelmetes női agyával és azt hiszi, hogy tényleg neki akarok rosszat a megjelenésemmel.
- Annyi lehetőséget tudott volna felhozni mi játszódhat le a magát kereső emberek fejében és pont ez az egy jutott eszébe? A rengeteg pasas meg a szex? - dobom meg szemöldökömet érdeklődésem közben, de a folytatást nem hanyagolom el. - Nem Meghan, nem mindenki tudja kiolvasni a maga vágyálmait, ezért másoknak ennél sokkal rosszabbak merültek fel.
A GPS-re futtatom egy másodperc erejéig a tekintetemet, majd újra az utat kémlelem. Szerencsére semmi sem homályosítja el a látási viszonyokat, így van lehetőségem a vezetésre és a válaszadásra is teljes mértékben koncentrálni.
- A barátnője is közrejátszott ebben, de Trevor nem. Helyette a másik testvérével, Devonnal sikerült megismerkednem. Igazán, hogy is mondjam? Hirtelen haragú fickó, igen, ez a jó megfogalmazás rá. - gondolok vissza a korábbi eseményekre és ujjaim ennek hatására szorosabban fonódnak a kormánykerékre. Chad utolsó üzenete szerint Joshua túl van a nehezén, de ez sosem ennyire egyszerű. - Nem fogom szépíteni, de baromi nagy káoszt hagyott maga mögött, Meghan, viszont, ami megtörtént, azzal már nem tudunk sokat kezdeni. Ezért fogjuk folyamatosan tartani az otthoniakkal a kapcsolatot, hogy a legkisebb problémával megússzuk ezt az egészet. - avatom be őt, de nem megyek bele túlságosan a részletekbe. Eleget idegeskedtünk mindketten emiatt, most jó lenne nem újrakezdeni, főleg hogy meglehetősen szűk és zárt térben vagyunk. - Az otthoniak szeretnék biztonságban újra látni magát, én pedig ígéretet tettem, hogy így is viszem haza. Maga még nem ismer, de roppant kitartó alak tudok lenni, szóval ameddig szándékozik itt lenni, addig nincs mese, el kell viselnie engem is. Ha pedig elfogad egy jó tanácsot, beszéljen Devonnal a holnapi nap folyamán. Nem lesz túl békés beszélgetés, ebben már most biztos vagyok, de szükségük van erre. - fűzöm még hozzá a felhozott témához gondolataimat, végül pedig az út további részében próbálom kizárni a fejemből azt az emléket, amikor a bátyja kést szorított egyik emberem nyakához.

Meghan felvetéseit hallgatva megfordul a fejemben, hogy annyiszor játszottam már le ezt a környezetemben élőkkel, hogy szinte már a napi bemutatkozásom részesévé vált. Néha elmerengtem, talán úgy kellett volna köszönnöm: Hello, Ryder Gillies vagyok és nem, a fegyverem velem marad, köszönöm megértését! Alana utálta a fegyvereket és Chad is csak úgy tarthatott magánál egyet, ha elzárta az otthoni széfben. A nővérem sem pártolta, hogyha abba a házba viszem be, ahol egy öt éves kislány is tartózkodik és most Meghan is ezzel jön. Teljesen felfogtam és részben el is fogadtam a magyarázatát, hisz részleteiben tudtam mit élt át. Ettől viszont még a fegyver velünk jön, mert bár képes voltam kompromisszumokat kötni, nem ismertem a környéket, ez pedig épp elég vészcsengő volt az én felfogásomnak ahhoz, hogy most ne legyek részrehajló. Jóllehet nem terveztem az éjszaka közepén egy rögtönzött akciófilm leforgatását kivitelezni, mindazonáltal a személyiségemet és annak velejáróit sem akartam meghazudtolni.
- Majd a kocsiban hagyom.- teszek gyenge ígéretet számára, csak hogy minél előbb elindulhassunk, mert ha még ugyanazokat a köröket futjuk az ajtóban állva megállás nélkül, itt fogok éhen pusztulni a küszöbön. Vagy tényleg vadászatra fogom Ms.Montiliot, én meg hátradőlve nézem miképpen találja fel magát a nagyszájú kisasszony.
Az emberiségemet bizonygató gesztusom valahol kifelé menet közben félremegy és ismételten egy olyan vita közepén találom magamat, aminek túlzottan nem látom értelmét. - Még csak alig két perce léptünk ki azon az ajtón, de már megjegyezte a fegyveremet, a kabátot, és attól sem volt boldog, hogy én zárom be az ajtót, de mégis én vagyok a kötekedős?
Bámulatos. És még milyen messze vagyunk attól, hogy bármiféle étel közelébe jussunk, ami legalább kicsit átrendezné az egyértelműen szeszélyesnek bizonyuló hangulatomat, így már lassan a fél ötös időzónát verdesve.
- Látom pompás módon sikerült leszűrnie a lényeget. Ismét. - vetem oda immár a kocsiban folytatva tovább eszmecserénket, de közben már a GPS-hez hajolok, hogy valami éttermet, kajáldát vagy ehhez hasonló helyet keressek a közelben, ami még képes lesz ilyenkor fogadni minket. Ő viszont továbbra sem tágít attól, hogy kifejezze hangosan is azt, ami ezek szerint a szívét nyomja, és amit kezdetben csak szótlanul tűrök, ám némi reakciót a megváltozott arckifejezésem során fedezhet fel azért rajtam. A testőreink kerülnek témánk középpontjába, érzékeny terepre tévedve ezzel, majd valahogy éles váltás történik Danielre és mire észbe kapok, már arról beszél hány partnerrel élvezi csak igazán a szexet. Szemöldökömet enyhén megdobom erre, majd miután megtalálom a megfelelő helyszint, visszahelyezkedek az ülésemen, véleményemet viszont már csak akkor formálom meg irányába, ahogyan a főútra terelem autómat eddigi parkolóhelyéről.
- Daniel az én parancsomat követi, ergo a végeredmény ugyanaz lenne. Nem mellesleg úgy vettem észre, hogy a barátnője jobban felkeltette az érdeklődését a kis helyesnek. - ismétlem meg kihangsúlyozva az emberemre használt korábbi jelzőt. - A kevés partner az még nem egyenlő eggyel, Meghan. - világosítom fel őt ezzel kapcsolatban, szóval lényegében még mindig nem túlzottan magyarázta ki ebből magát. Ez viszont kétlem, hogy a továbbiakban rám tartozna, hisz én sem avatom be őt a Camillel kapcsolatos hálószobai részleteinkbe vagy a rendszerességébe, amikor éppen ott kötünk ki.
Visszakérdezése nem lep meg, már csak azért sem, hiszen előtte én vezettem fel ezt számára. - Egyike volt a lehetőségeknek, de ez várható feltételezés volt. Senki sem szívódik fel nyomtalanul magán kívül, ezért természetes reakció a magával törődő emberek részéről, hogy kombinálni kezdenek.
Nem térek ki túlzottan részletesebben az otthoni találgatásokra, hiszen az előbb elmondottak alapján ő maga is könnyen kikövetkeztetheti a továbbiakat, anélkül, hogy az én hozzájárulásomra lenne szüksége.
- Mivel én nem jártam az elmúlt napokban a Közel-Keleten, ezért értelemszerűen a bátyja sincs már ott. - oszlatom el tévedését a józan logika felhasználásával, ha már szóba került közöttünk Mr. Montilio. Végül egy szusszanással tudom le a részemről történő folytatás előzményeit. - Nem az én tisztem beszámolót tartani erről, hanem leginkább az övé. Ugyanakkor tény és való, az aggodalom bizonyos keretek között nagyszerű alibit nyújt a tetteink kimagyarázásra, azon túl viszont már kevésbé. Holnap viszont bőven lesz idejük tisztázni egyet s mást, mindenesetre én a maga helyében jobban odafigyelnék rá.
Jó tanácsként szánom mindezt, habár az együttérzésem Devon irányába abban a pillanatban semmivé vált, ahogyan jelenetet rendezett a cégnél. Úgy tűnik ezek a nagyszabású őrültségek családi vonások lehetnek a Montilio testvéreknél.
Az út hátralevő részében a csend kapja a főszerepet, amiért most különösen hálás vagyok, ám megérkezésünk alkalmával az is kiderül, hogy ez inkább a vihar előtti csend, semmint valami békés visszavonuló társaságom részéről. Meghan előre siet, én viszont bezárom az autót és csak ezután csatlakozok hozzá egészséges lendülettel belépve a helyiségbe, mely azt eredményezi, hogy majdnem sikerül fellöknöm őt. Mégis ki a fene áll meg az ajtóban?! A bent lévő üresen kongó teret figyelembe véve bárhol kedvére lehorgonyozhatott volna. Véleményem kifejtése nélkül hagyom újabb morcos kiakadását, ám a Meghan féle műsor nem maradhat el, mert úgy dönt ebben a nyamvadt pillanatban ő önállósodni szeretne. Teret hagyok neki erre, mert nincs idegzetem még egy vitára, de a terve kudarcba fullad, amikor a zsebeinek tartalmát vizslatja át - sikertelenül. Kipréselem ajkaim közül türelmetlenségemben a levegőt és teszek egy lépést közelebb hozzá, hogy közbeszólhassak. - Nem haladhatnánk?
Ha már amúgy sem ismer, ezért eljátszom neki a türelmetlen sorban álló szerepét. Persze még így is akadnak hősies vállalkozók a terem másik végéből, én pedig az illetőre vezetem tekintetemet, kezemet feltartva és ezzel is jelezve, hogy jobb ha veszteg marad, mielőtt csak úgy jókedvből a két szeme közé lövök.
- Nem ajánlanám. Mellesleg én azt mondom, engedjük a hölgyet kibontakozni. - biccentek egyet irányába, reménykedve, hogy felfogta nem kell semmi tőle se most, se később. Amúgy is, Meghan allergiás a segítségnyújtásra főleg, hogy hajnalok hajnalán akarja kiélni fene nagy női büszkeségét.
Energiát veszek magamon, majd a hölgytársaságom mellé lépek és miközben alkarommal a pultot támasztom, belekezdek mondandómba úgy, hogy csak hárman legyünk fültanúi annak. - Elnézést, hogy belepofátlankodok, de szeretnék haladni. Nem lehetne esetleg másképpen kiegyenlíteni ezeket a hiányosságokat? Biztosan akad odabent a konyhán valami plusz munka vagy takarítanivaló, amivel a kisasszony törleszthetné tartozását. - tekintetemet Meghan vonásairól a nő arcára vezetem, aki tisztán látszik, hogy elgondolkozik ajánlatomon.
- Egy plusz kéz mindig jól jön. - vallja be legyőzötten, én pedig mosollyal reagálom le válaszát.
- Ez csodás! Mi annál jobb, mint reggelivel és egy kis önkéntes munkával kezdeni a napot? - most már Meghan arcára futtatom kékjeimet. - Természetesen örömmel állnám a hölgy rendelését, hogy elkerüljük mindezt, de ahhoz velem kellene reggeliznie és miután előbb annyira hangoztatta, hogy nincs közöm hozzá, gondolom nem vágyik idegenek társaságára. - fintorra húzódnak ajkaim, majd elrugaszkodok a pulttól, hogy Meghan döntésére várjak. Mindeközben viszont tarkómon kulcsolom össze kezeimet és a falra rögzített választékot mérem fel, hogyha még ebben az évben sorra kerülök, akkor tudjunk haladni.

Nem áltattam magamat sosem azzal, hogy egy másik emberrel az együttélés olyan dolog lenne, ami mindenki vágyálmait teljességgel kielégítené. Egyetemi éveim alatt Chad társaságát élvezhettem egy tágasnak nem nevezhető kollégiumi szobába, melyet két kényelmetlen ágy, íróasztal meg a falon lévő és Rutherford ízlésének megfelelő poszterek alkottak. Rendezetlen felfogásának híven ruhái alatt fellelhetőek voltak még székek vagy éppen egy-két otthonos hangulatot kölcsönző tárgy, melynek felfedésére csak akkor került sor, ha volt egy fél órám rendet tenni odabent, mely rendszerint aznap estére már ismét káosszá változott. Később megszokottá váltan hárman béreltünk ki egy lakást, de senkinek nem kívánom azt az élményt, amikor egy embernek a rózsaszín ködben élő párossal kell osztozkodnia a vékony falakkal ellátott helyiségen. Meglehet itt alakult ki bennem a kevés alvást igénylő hajlamom és az öndiagnosztizált kapcsolat fóbiám is. Igazi megváltás volt az új munkámmal járó külön költözés lehetősége, és ott, abban a pillanatban biztosra megfogadtam, hogy többet nem hajtok fejet az összeköltözés előtt. Ma mégis újabb szeletét tapasztalhattam meg azzal, hogy itt ragadtam Meghan társaságában szinte mindentől távol. Néha a falra tudnék mászni ettől a nőtől, máskor meg úgy érzem én vagyok a világ legnagyobb bunkója, amikor olyan könnyedén leereszt egy számomra ösztönös vélemény megformálása után. Nem voltam hozzászokva ehhez. Szép is lett volna, ha Wendell vagy Marcus könnyekben törtek volna ki, ha erélyesebben szóltam rájuk akkoriban vagy bármelyik emberünk a cégnél. Alana sem mutatta érzékenyebb oldalát előttem és Vivienne is mintha magában rendezte volna le ezt. Camile pedig érzéketlen volt, mint én, így nehezen tudom csak kezelni Meghan érzelmi kitörését, főleg ennyi ébrenlét után, ami mellé előszeretettel az éhség is társul. És bár hiába próbáltunk volna ez ellen tenni, kudarcot vallottunk, ahogyan a beszélgetés során is, ami a kocsiban zajlik közöttünk.
Neki nem jön be a magammal hozott fegyverem meg úgy összességében az ittlétem sem villanyozza fel. Azt hiszi én kicsattanok örömömben, amiért itt kell lennem vele? Ha tudná mennyire nem boldogít a tudat, hogy egy emberrablás főgyanúsítottja lettem, ami a kisasszonynak maga volt a szieszta. Ahogyan az sem fokozza az örömömet, miszerint az emberem még mindig az orvosi szobában fekszik, mert a bátyjának elgurult valahol a gyógyszere. Szóval persze, nekiugorhatnánk a kinek rosszabb? témának, de pazarul nincs kedvem egymást túl licitálgatni. Mindezek ellenére meghallgatom a véleményét, de kerülöm a veszekedés bármilyen formáját is, abban pedig nem igazán találok semmi kivetnivalót, hogy az út hátralévő részében a csendet részesítsük előnyben. Jóllehet azért magamban nyugtázom, hogy Daniellel sem járt volna jobban, ennek kifejtését azonban megtartom inkább magamnak.
A kifőzde tipikus olyan helynek hat, ahova az ember egy hosszú autóút után betér egy pihenőre, majd elfogyaszt valamit és továbbáll. A mi érkezésünk időszakában csak ketten vannak az épületben az ott dolgozókon kívül, ezért könnyedén sikerül magunkra vonnunk a figyelmet. Főleg hogy Meghan képtelen haladni és nem csak az ajtónál való tovább lépés okoz gondot neki, de a pénztárnál is kisebb kavarodások veszik kezdetét. Eleinte csak érdeklődve figyelem a közelemben kibontakozó jelenetet, bár a másik két fickó lelkes fészkelődése a sarokban egyáltalán nem nyeri el tetszésemet. Főleg hogy a hülye is észrevenné, hogy mindketten eljátszottak már Meghan megfektetésével. És bár hölgytársaságomnak szegényes ígéretet tettem még indulásunk előtt, hogy kerülöm a balhét, köztudottan a probléma kihívó viselkedéssel járul elénk, ha akarjuk, ha nem. Márpedig ha tovább szórakozik, nem vagyok biztos benne, hogy továbbra sem szegem meg a szavamat.
Kezd az egész helyzet már kínos lenni, ezért mentem a menthetőt felfogással lépek közelebb hozzájuk, hogy felvázoljam elképzelésemet, Meghan viszont hallani sem akar róla. Ellenben a pult mögött lévő megfáradt nő tekintete mintha felcsillanna az új rögtönzött segítség reményétől.
- Ne legyen ennyire udvariatlan. A maga lelkének is jót tesz majd, ha másoknak segíthet.
Ugyan Meghan tetszését egyáltalán nem sikerül elnyernem, az ismeretlen hölgyét viszont annál inkább, főleg hogy mellette kampányolok. Néha jól jön, ha az embernek itt-ott vannak szövetségesei, főleg ha még az ételek elkészítésében is utaznak.
Alig észrevehetően emelem égnek a tekintetemet, amikor Meghan eljátssza a nagylányt és provokálva fogadja el az egyik tag ajánlatát. Teret hagyok neki, tanuljon csak belőle és első körben még tudomást sem veszek róla, helyette összefoglalom rendelésemet Mrs. - az elmaszatolt névtáblájából ítélve - Hargreevsnek. A nő korábbi unottságát kedvesség váltja fel és mint ismeretlen partnerem én magam is arra kérem őt, hogy szóljon, ha elkészült a rendelésem. Addig viszont csatlakozom a többiekhez, mert beleuntam ebbe a játékba és semmi kedvem megvárni, amíg Meghan leleményes 'hogyan b*asszunk ki velem' viselkedése olyan határokat ér el, amiket egy életre bánni fog. És nem, közel sem miattam, hanem a rosszul megválogatott társasága miatt, akik úgy méregetik a nőt, mintha egy darab hús lenne csak, semmi más.
- Elnézést a roppant bájos csevegés megzavarásáért, de attól tartok urak, itt az ideje annak, hogy távozzanak.
Kezemmel az asztal lapján támaszkodok meg, tekintetemmel pedig a két férfit fürkészem, Meghant viszont szándékosan elhanyagolom.
- Jó vicc, haver! Miért nem törődik a saját dolgával és kotródik el innen, mielőtt rásegítenénk? - a kis bajszos veszi elő keményebb oldalát, én pedig egy alig észrevehető félmosolyt ejtek, majd a hátsó zsebemből előveszem az igazolványomat és egy jelvényre hasonlító tárgyat mutatok fel belőle, majd mielőtt jobban megnézhetnék, el is rakom. Mikre nem jók Clem zabpelyhes játékai, melyeket rendszerint nekem ad és amikkel tele van a kocsimban lévő könyöklő meg a kesztyűtartó is. Ez az egy viszont jól mutatott mindig is a többi iratom között, a két idióta meg úgysem képes megkülönböztetni a valódit a hamistól.
- A nevem Cooper ügynök, a hölgy pedig tanúvédelem alatt áll. Eszerint egy percük van, hogy a felszólításom után elhagyják az asztalt vagy kénytelen leszek bevinni magukat az ügy akadályozása és egy ügynök megfenyegetése miatt.
Látszik a két tuskó arcán, hogy nagyon pörögnek az agytekervényeik, de mielőtt Meghan közbeavatkozhatna, tovább folytatom. - Ellenben, ha erőszakosan lépnek fel vagy ellenszegülnek, felhatalmazásom van fenyegetésnek venni és a protokoll szerint kiiktatni magukat, mert veszélyeztetik a védencem életét. - figyelmeztetően húzom feljebb felsőmet, hogy megmutassam az oldalamra rögzített fegyvert, majd türelmesen várok a döntésükre. Bajszos egy 'gyere már' jelzéssel löki meg haverja vállát, majd elhagyják az asztalt, én pedig Meghan mellett foglalok helyett és közelebb húzom hozzá a székemet.
- Máskor ha ismerkedni akar menjen fel arra a nyavalyás 'Timberre'. - fogalmam sincsen mi lehet az, de Viv állandóan azzal szenvedtet. Az viszont lejött, hogy biztos nem az én világom.
- Bár még nyugodtan utánuk mehet, azt viszont ne azért tegye, hogy az én idegeimet húzza vele, hanem mert vállalni akarja a következményeit a döntésének. Márpedig maga szerint mit kértek volna a pénzért cserébe? Jó éjt puszit meg esti mesét?
A szék támlájának dőlök, a döntést viszont továbbra is rábízom. Ugyanakkor valahol  mindketten tudjuk, hogyha megteszi, akkor nekem is erélyesebben kell fellépnem, ahhoz pedig oly nincs hangulatom. - Mindkét fickónak volt fegyvere és kétlem, hogy a nemleges válasszal kiegyeztek volna. Ehhez képest már velem lenni nem is tűnik annyira szörnyűnek, hm?
Tekintetemet továbbra is Meghanon tartom, egyik kezemmel pedig az asztal lapján vezetem fel folytonos doboló mozdulatsoraimat, miközben az ételünkre várok.

Meghan és az én esetemben valahogy az egyáltalán nem tűnik opciónak, hogy ne keveredjünk valamilyen úton-módon veszekedésbe és ez már akkor megmutatkozott, amikor elhagytuk a házat. A kocsiban pedig értelemszerűen folytatódott. Ő nem kedveli, hogy itt vagyok, személy szerint én sem rajongok az adott körülményekért. Arról még mindig nem változott meg a véleményem, hogy ez az egész csak egy felesleges kitérő, ami helyett ezernyi más fontosabb dolgot is tehetnék. Nem kedveltem az ilyen ördög útja eseteket, ahol az ember szórakozás gyanánt jobb híján és képletesen is csak a farkát kergeti. Rengeteg embert kellett mozgósítani és visszafizetésre váró szívességeket kérni ahhoz, hogy eljuthassunk idáig. És ne essünk félreértésekbe, a gondolat, hogy Meghan jól van, mindennél fontosabb ebben a helyzetben, és az egyetlen amire ezek után koncentrálnom kell, hogy ebben az állapotban juttassam is őt haza. Ebben pedig úgy tűnik Meghan aligha vágyik arra, hogy partner legyen.
A kifőzde a körülményekhez képest meglepően stabil helynek tűnik és nem olyannak, ahova csak azért csalogatják be a gyanútlan errelátogatót, hogy utána eltegyék láb alól, kihasználva annak lehetőségét, hogy a kutya se találna rá. Ez pedig felettébb megnyugtató, mert bármennyi helyzetre is készültem fel életem során, ma csak azt az egyet szerettem volna megvalósítani, ahol végre normális ételhez juttatom a szervezetemet. Jellememet figyelembe véve amúgy sem tudnának 'kellemes fickóként' elkönyvelni, de ilyenkor még inkább diadalmaskodnak felettem ezek a jegyek. Mintha a szervezeted beintene egyet és azt mondaná: nincs elég bajod? Akkor tessék, itt az összes ökörséged, csak háromszorosára kapcsolva.
A türelmem már a végsőket súrolja a sorban állás közben és ezen sem Meghan, sem pedig a sarokban a nyálukat csorgató két fószer sem segít. Meghan váratlan vészhelyzete viszont úgy tűnik egy egész lavinát indít el, amit én bár próbálok minél diszkrétebben elrendezni, ő az ellenkezőjét preferálja, csak hogy az idegeimre menjen vele. Kifejezetten kérte, hogy hagyjuk ki az erőszakot ebből az útból, én pedig tartottam magamat ehhez. De ha kiprovokálja, akkor nem marad más választásom, minthogy vele együtt megszegjem az ígéretemet és azelőtt golyót eresszek a két tag fejébe, hogy ő végiggondolja mit idézett elő viselkedésével. Nekem az a feladatom, hogy megvédjem és hazavigyem ebbe pedig nem fér bele, hogy bárki is közben az utamat állja.
Mrs.Hargreeve ugyan segítség nélkül marad a továbbiakban, amiatt, hogy Meghan olyan kegyetlenül megtagadta tőle, de mintha a kedve egy árnyalattal jobbá változott volna megérkezésünkhöz képest, ezért azt se bánja, hogy haláli nyugalommal válogatok a menü hasábjain felsorolt ételek között. Szerinte időnk mint a tenger, én viszont ezt erősen megcáfolnám azzal, hogy csak addig vagyok képes az étellel törődni, amíg egyik tuskó keze el nem vándorol Meghan irányába. A kisasszony viszont úgy tűnik ártatlanul is az ismerkedős fázisban ragadt és észre se veszi az őt méregető tekinteteket. Jobban leköti ugyanis, hogy végrehajtsa a közel sem átgondolt tervét. Innen kívülről nézve olyan ez a jelenet, mint amikor egy bárány téved el a farkasok közé. Még nem is történt semmi, de az ember szinte érzi, hogy ebből semmi jóra nem számíthat.
Újra a cowboy burger nevezetű ételre téved a tekintetem és bár tetszik ez a hagymakarika-barbecue szósszal megoldás, mégis a sajtburgerre bökök rá, italként pedig gyömbért választok, mielőtt magára hagyhatnám a pult mögött tevékenykedő hölgyet, hogy kimentsem Meghant abból a helyzetből, amibe sodorta magát. És bár megfordul a fejemben, hogy félreteszem a helyzet uralásáért felelős kényszereimet és teret engedik neki, hogy ő maga másszon ki a gödörből, mindketten jól tudjuk, hogy ez nem fog megtörténni. Egy hazugságtól bűzlő sztorival állok elő meg egy műanyag jelvénnyel, amit olyan gyorsan lebegtetek meg előttük, hogy lehetőségük se legyen jobban felmérni azt. Eleinte csak egymást méregetik, mintha azt próbálnák kitalálni melyik fogta fel előbb, amit szövegelek itt, végül aztán csak felemelkednek a székükről és magunkra hagynak minket bizonyára erős csalódottsággal, hogy mára nem jött össze az újabb strigula. Helyet foglalok Meghan mellett, de a felvetése hatására kezdetleges fejcsóválást alkalmazok.
- Nem Meghan, azt csak saját magának köszönheti. Én felajánlottam azt is, hogy velem is reggelizhet akár, de nem élt vele és helyette idejött Dumb és Dumberhez elsajátítani az ősember-szlenget. - javítom ki tévedését. - A helyzet iróniája, hogy a végén ugyanúgy eljutottunk ehhez a ponthoz csak futottunk előtte egy felesleges nagy kört.
Ő volt az aki belépésünk után egyből elhatározta, hogy idegenként kezel és az is, aki eldöntötte, ahelyett, hogy végre eljutnánk már ahhoz a nyamvadt kajához, inkább még táncol egyet az idegeimen, hátha attól kiugrok a gatyámból örömömben. Elég csak ránézni az arcomra mennyire boldog is vagyok valójában.
Egy bólintással reagálok, amikor magára vállalja az ételeink idejuttatását, én pedig meggyűröm egy kicsit a képemet időközben, hogy a fáradtság újabb hullámát elűzzem, amíg vissza nem érünk a faházhoz. Rendelhettem volna még pluszban egy kávét is, de most már igazán ajánlottá vált az az egy-két óra (vagy több) alvás, ami a koffeinadag mellett hétszentség, hogy nem jönne össze.
Mivel korábban egy ajánlatot nyújtottam át neki, pontosabban egy választási lehetőséget a hogyan tovább? kérdéskörrel kapcsolatban, ezért olykor elkalandozik felé a tekintetem, hogy felmérjem a döntését, de amikor visszatér a tálcákkal és egy számomra meglepő kijelentéssel, akaratlanul is az arcára vezetem kékjeimet.
- Hogy micsoda? Megismételné még egyszer? Nem igazán hallottam jól. - közelebb tolom hozzá profilomat, de nem játszom túl az ökörködést, helyette visszahelyezkedek a székemre, hogy ő is kényelmesen elférjen anélkül, hogy zavarnánk a másikat. - Szóval Tinder és nem Timber. Jó tudni. - nyugtázom magamban, mint valami hangosan kimondott gondolatot és a kezembe veszem a gyömbérrel töltött poharamat, aminek pereme felett egy mosolyt megengedek magamnak szavainak hatására. Belekóstolok a hideg italba és mihelyst visszakerül az a helyére, két kezem védekezően félmagasba lendül.
- Rajtam aztán ne múljon. Kerüljük az olyan témákat és úgy vélem rendben leszünk. Jó étvágyat, Meghan. - veszem magamhoz most már végre én is a burgeremet, de a megszólítás szórakoztat. - Necces volt, hogy beveszik a jelvényt vagy sem. - megemelem a hátsómat egy pillanatra, hogy a nadrágom zsebéből előhalásszam a műanyag játékot és közénk helyezzem az asztalra. - Ma is megmutatkozott, hogy elég csak egy jól tálalt körítést adni a sztorihoz meg elhinteni, hogy valamelyik rendfenntartó egység tagja vagy és másra sem lesz képes az illető onnantól kezdve koncentrálni, még erre a műanyag vacakra sem. Én mondom, határozottan megvan a bája ennek. - osztom meg vele észrevételeimet és megtörlöm a kezeimet a kapott szalvétába, mielőtt egy kérdéssel illetném partneremet.
- Csak úgy kíváncsiságból, az ilyen lenne a maga zsánere, Meghan? Kamionos, kivarrt alakok, a hátamon cipellek be a barlangomba életfelfogással? - vonom fel szemöldökömet érdeklődésem megerősítése érdekében, némi szórakozott éllel a hangomban, bár a válasz már így is azt hiszem egyértelmű számomra.

Jómagamat személy szerint sosem könyvelném el kiszámíthatatlannak, habár akadnának a környezetemben olyanok, akik biztosan megcáfolnák ezt az állításomat. Inkább a tervezések embere vagyok. Az, aki ötvenszer veszi át a programot, mielőtt fejest ugrana a közepébe még akkor is, ha beleszámolta azokat a változókat, amik felett nincs is hatalma. Nem vagyok kifejezetten az erőszak híve sem, jóllehet ez helyzettől és a másik személytől is függ, de jobb szeretem, ha két értelmes ember módjára képesek vagyunk leülni beszélgetni ahelyett, hogy az első adandó alkalommal egymás torkának esnénk. Ettől függetlenül nem vagyok semmi jó elrontója vagyis ha valaki ilyen módon szeretné érvényesíteni akaratát, ahhoz könnyen alkalmazkodok én is. Ez alól a mostani helyzet sem lehet kivétel, mert bár személy szerint nem vágyom arra, hogy jelenetet rendezzek egy kifőzde közepén valahol a hajnali idősávban rekedve, de ha Meghan továbbra sem hajlandó felfogni mekkora butaság volt részéről leülni a két fickóhoz, akkor azzal nem hagy sok választást számomra. Ugyanakkor mindig is úgy gondoltam, hogy semmi sem vonzóbb annál egy személyben, mint az intelligencia. Nincs is annál bámulatosabb, mint amikor valakivel képes vagy leülni és elveszni az egymást átfedő témák közepette. Ahol úgy érzed a tudásod nem vész kárba, hogy elnyomja azt egy olyan ösztön, amire a legbutább egyed is képes. Az ilyen mindig is a gyengémnek hatott és habár az emberekkel való ismerkedésem az ügyfélköröknél ki is merül, azon néhány alkalom, amikor úgy éreztem a társadalmi normákhoz csatlakozva újfent bepróbálkozom a női egyedek feltérképezésével mind csalódással végezték. Hol én voltam túl sok, hol a másik fél túl kevés. Az ember az ilyenbe egy idő után belefárad, nincs rá szüksége. Számomra az életem egy megtestesült káosz, ami engem éltet, a környezetemben élőket az pedig rendszerint halálra rémíti. Minden egyes napomba bele kell számolnom, hogy megsérülhetek vagy rosszabb, de én ezt vállaltam, más viszont nem fogja ezt könnyedén elfogadni. Talán két alkalmat tudnék felmutatni, amikor félretettem aggályaimat az emberi kapcsolatok során és hagytam magamat sodródni az árral. Két kínkeserves alkalmat, tele veszekedéssel, kényelmetlenül érintő sírásokkal és számonkérésekkel, aminek mindkét esetben ugyanúgy alakult a forgatókönyve: egy üres lakás meg egy hátrahagyott üzenet, amiben azt ecseteli a sértett fél, hogy számára ez nem fog működni, holott ő volt az, aki a kezdetekben büszkén taglalta miszerint a munkám és az életem nem lehet akadály. Minden helyzetben fel kell mérnünk mire is vállalkozunk és nem csak úgy belevágni az egészbe. Naiv gondolat, hogy azzal hitegetik magukat idővel majd változni fog a helyzet, mert nem fog. Aki egyszer már jól mélyen benne van a saját rendszerének közepébe, abból a filmes szerelmi klisék sem fogják kizökkenteni onnan, ahogyan engem sem. Saját magamnak intettem volna be azzal, ha eldobok mindent egy átmeneti viszonyért és feladom azt, ami az életemet jelenti más két szép szeméért. Elkalandozom és ennek az a kérdés az oka, ami már egy ideje megfogalmazódott bennem hölgytársaságom irányába, a kimondása viszont még váratott magára.
Nem csattanok ki az örömtől attól, hogy meggondolatlanul viselkedett a két fickóval kapcsolatban. Alakulhatott volna másképp is, sokkal rosszabban és bár elhiszem, hogy nagyon fantasztikus adrenalinlöket lehet neki, amikor a vérnyomásomat az egekbe küldi, de egészen biztos vagyok abban is, miszerint a következményekkel már nem bírt volna el. Korábban említette miken ment keresztül, ennek ellenére olyan előszeretettel hajszolja a bajt, mintha pillangóvadászaton lenne, mint abban az ökör mesében, amit Clementine néz állandóan arról a sárga szivacsról. Sokszor úgy érzem visszafejlődök egy jó pár évet akárhányszor arra kényszerít, hogy üljek le vele és nézzem végig. De ő kéri és amit egy öt éves kislány kiejt a száján, az jóformán parancs, melyet szíved szerint képtelen vagy megtagadni.
- Van jobb dolgom is annál, minthogy ilyen alkalmazásokon lézengjek. - válaszolok a feltett kérdésére, itt még viszont nem ért véget a véleményem. - Maradi vagyok, szóval a szemtől-szemben történő ismerkedéseket pártolom, ahol nem kell barkóbáznom, hogy a képen lévő hölgyemény igazi vagy a találkozás alkalmával egy hatvanas éveit súroló kiélt táncosnővel találom szembe magamat helyette.
Nem szívlelem az ilyen lehetőségeket, mert persze, bizonyára valahol megvan ennek is a maga pikantériája, de pont emiatt a veszélye is. Az én elmémnek pedig ez épp elég, hogy meg se közelítsem a nővérem által is olyannyira pártolt alkalmazást. Talán szólnom kellene Martineznek, hogy tiltsa le őt róla, mielőtt még egy az exférjéhez hasonló ökröt összeszed, akit szintén a küszöbön kell kirugdosnom, mert magától úgyse menne.
Jól esik már valami értelmes ételhez jutni és bár a reggeli kategóriába a hamburger pont nem passzol bele, de az elmúlt órákban annyira összefolytak már az idősávok, hogy igazából oly mindegy mivel csökkentem étvágyamat. Előkerül az előbbi jelenet, ennek okán pedig megmutatom Meghannak a korábban használt kelléket, melynek során a kapott kérdésre adandó válaszomat egy enyhe fejingatással előzöm meg. - Amióta családi örökségként kapom őket, ajándékot pedig nem illendő kidobni. - elfojtok egy mosolyt, miközben megelevenedik előttem Clem bájos kis arca, miközben marokszámra pakolja le elém az összegyűjtött müzlis játékokat, amiket utána gondosan kétfelé válogat, majd az egyik stócot felém tolja, a másikat pedig megtartja magának. A szívem szakadna bele, ha egyet is kidobnék belőle. - A müzli pedig nem kaja, csak annak csúfolják. - teszem hozzá még végül eme meglátásomat, ezzel választ is adva kérdésére, miszerint én határozottan nem élek vele. Clem viszont két pofára habzsolja be a fahéjas vagy éppen mézes csodát állandó jelleggel, amikor éppen úgy alakulnak a dolgok, hogy a délelőtt folyamán állítok be hozzájuk.
- Aham, szóval mégiscsak hasznos volt az az önvédelmi tanfolyam.
Furcsa elégedettséggel a hangomban jegyzem ezt meg számára, miközben visszateszem a helyére a 'jelvényemet.' - Azért nyugtasson meg, hogy lesz egy B terve is arra az esetre, ha a játékra nem lennének vevők. - nem, nem feltétlenül a fegyver, amire gondolok itt, hanem bármi más opció, amivel megvédheti magát egy ilyen helyzetben.
És szépen vissza is kanyarodunk ahhoz a kérdéshez, amiről ugyan megvan a magam tapasztalata és véleménye és amelyet csak úgy egészséges kíváncsiságom miatt fel is teszek neki. A kapott választ azonban csendes odafigyeléssel és néha szemöldököm magasba szökésével követem végig, de ha már ennyire belelendült, ebben az esetben ki vagyok én, hogy megakadályozzam?
Azonban mielőtt bármit is hozzáfűzhetnék, nem tehetek róla, de elröhögöm magamat. - A fenébe is Meghan, muszáj nyilvános helyen ennyire zavarba hoznia? - tudatában vagyok annak, hogy az alkohol beszél belőle és egészen biztos vagyok abban is, miszerint holnap ezek az emlékek nem fogják őt különösebben boldoggá tenni. - Egy hét még túl korai egy ilyen szerelmi vallomáshoz. - tovább húzom az agyát, közben viszont magamhoz veszem az italomat is. Ha már ő harcolta ki ezt, haladjunk is ezen a vonalon tovább. - Szóval ha jól értem, maga egy olyan nő, akinek eszébe se jutna elfogadni a másikat úgy ahogy van, csak ha már a saját kis álomképére formálta őt, igazam van? - direkt forgatom ki a szavait és bizonyára ő is megtenné velem hasonló helyzetben. Egy szisszenő hang kíséretében vágok grimaszt, ezzel is kifejezve mennyire nem találom ezt helyesnek. - Mármint a gondolata egy olyan kapcsolatnak, ahol az ember nem lehet önmaga. Kiábrándító. - teszem hozzá, némi szórakozottsággal és némi őszinteséggel is megspékelve mondanivalómat. - Vagy maga szeret különböző szerepeket játszani egy kapcsolaton belül?

Ez a szokványostól távol álló helyzet mindkettőnket hasonlóképpen próbára tesz. Egyikünk sem akarta az újratalálkozást és persze, a legutóbbi incidens után értelemszerűen volt bennem némi érdeklődésre való hajlam az irányába, ami a hogylétét illeti, de személyiségileg egyikünk sem nyűgözte le annyira a másikat, ami miatt égető vágy fogott volna el minket az ismétlésre. A bátyja viszont tett róla, hogy egy nyugodt percem se legyen addig a pillanatig, amíg meg nem találom Meghant. Nem csak egy jól kinéző reklámszöveg az a cégünknél, hogy az emberek védelméért vagyunk, hanem az egész felépítésünk tartógerendája. Komolyan vesszük amit ígértünk, amire vállalkoztunk, hiszen nem szórakozásból alapítottuk meg akkoriban a GR-t, hanem azért mert segíteni akartunk azoknak, akiknek a leginkább szüksége volt rá. Tény és való benne van a pakliban, hogy olyanok jelentkezése kerül az asztalunkra, akinek önmagunk tekernénk ki légyszívesebben a nyakát, de az ellenérzésünk nem játszhat perdöntő szerepet egy ügyfél védelme során. Arra ott van a kockázati felmérés és az a kritikus egy hónap amikor megfigyelhetjük pontosan mire is adtuk be a derekunkat.
Meghan esete viszont sok szempontból más volt és bár a magánnyomozói részlegünk még gyerekcipőben jár, fejvadászokra jellemző munkát pedig macerás bevállalnunk, ennek ellenére kaptam elég indokot arra, hogy meg se forduljon a fejembe a nemleges válasz elhintése. Ez pedig továbbra is ott köröz felettem mintegy kimondatlan ígéretként, ami sárba döngölheti nem csak az én, de a cég és az embereink jövőjét is. Nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy évek munkája a semmibe vesszen egy el nem követett bűncselekmény miatt, amelynél abszurd módon, de mégis előttem futnak össze a bizonyíték kibogozhatatlan szálai. Ezért muszáj volt tűrnöm, várnom még egy kis időt, amíg a kisasszony a hazatérésre nem adja a fejét. Addig pedig tartozok neki a védelmével és legalább ha egy újabb megbízásként fogom fel, akkor nem kapok minden két percben idegbajt az ittlétem felesleges tényétől. Attól meg aligha kell félnem, hogy ezek után túlságosan is nyugodt és elviselhetetlen lesz minden, hiszen Meghan úton-útfélen tesz arról, hogy az idegrendszerem naprakész legyen egy újabb löketre.
A kajáldában már legalább az étel hiánya nem súg, viszont elegendő volt az előbbi két fickós eset ahhoz, hogy mással legyenek tele a gondolataim. Ez viszont nem zárja ki azt, hogy ne lenne maximálisan a figyelmem beszédpartneremé, akivel egy olyan témát kezdünk el boncolgatni, ami egyrészt távol áll tőlem, másrészt pedig nem feltétlenül helyeslek.
- Nem megyek vele sokra abban az esetben, ha az illető már a kezdetektől valótlant állít magáról. Az olyanoktól pedig akik sportként űzik a hazugságot az életbe nem fogja észrevenni, hogy félrevezeti, csak mikor már nyakig a közepében van. - fejtem ki ellenvéleményemet még mindig az interneten való ismerkedéssel kapcsolatban, ennek okán pedig a folytatás sem marad el részemről. - Egy személyes találkozás ennél sokkal értelmesebb, őszintébb tud lenni az én nézetemben és jóval érdemesebb rá odafigyelni. Bizonyára hallott már a mimikát felhasználó kommunikációról, ahol nagy szerepet kapnak az arckifejezések és a megváltozott hangszín mellett a gesztusok megfigyelése is. Tudta például, hogy amikor olyan témához érkezünk, ami feszültebben érinti, akkor összeszorítja az ajkait? És hogy mikor elmereng valamin és próbálja összeszedni a gondolatait, közben egy pillanatra felhúzza az orrát?
Tartom vele a szemkontaktust egy minimális ideig felvezetésem közben, mielőtt választ formálhatnék a feltett kérdésére is.
- Ezek önkéntelen, berögzült mozdulatok, de aki odafigyel rájuk, annak könnyen árulkodóak lehetnek, melyre egy internetes ismerkedés során nincs lehetőség. - foglalom össze gondolataimat a témával a kapcsolatban. - És hogy megválaszoljam a kérdését is, életemnek jelenleg egyetlen szakasza sem megfelelő arra, hogy randevúkat szervezzek le. Ebből a szempontból inkább az alkalmi partnereket és a nyílt kapcsolatokat pártolom.
Mosolyt ejtek partnerem felé ennek gondolata miatt, de részletesebben nem megyek bele jelenlegi kapcsolati státuszomba. Camile már idestova másfél éve az életem része, de a mi egyezségünk sokkal inkább a kölcsönös kihasználáson alapul semmint egy bonyolult érzelmi köteléken. Nincsenek elvárások, számonkérések, csak a testi kontaktus, amiért mindketten akkoriban belekezdtünk. Egyszerűbb, kényelmesebb így - számomra biztosan, ő pedig sosem panaszkodott még az ellenkezője miatt.
- Nincsen eltitkolt gyerekem vagy csak én nem tudok róla. - szórakozottságot üt meg a hangszínem, jóllehet sosem voltam ilyen könnyelmű felfogással rendelkező egyed. Mindezek ellenére reménykedem benne, hogy Meghan igyekszik nem komolyan venni minden egyes elhangzott mondatomat.
Az önvédelmi tanfolyam tagadhatatlanul alapot adott ismeretségünknek még ha semmilyen szín alatt nem a tervek szerint alakult, de azzal, hogy felhozta némi bizonyítékkal szolgált arra, hogy azért csak többet ért a semminél. Ellenben úgy tűnik mihelyst rajtakapom őt ezen a nyelvbotláson, egyből heves tagadásokba kezd. - Még talán el is hinném, ha képes lenne a kijelentése közben a szemeimbe nézni. - enyhén megdobom szemöldökömet, hogy ezzel is éreztessem vele: igen, tudatában vagyok annak mikor hazudik nekem.
Meghan korábbi tettei olyan kérdéseket formálnak bennem, melyekhez egyébiránt nem lenne semmi közöm, ennek ellenére most mégis felteszem őket. Talán a fáradtság tesz közlékenyebbé, érdeklődőbbé, magam sem tudom, de túlontúl kezdek lelkesebbé válni mindez iránt. A válasza viszont úgy tűnik őszintébbre sikerül annál, mint amit normális esetben megosztott volna velem, ellenben a visszakérdezéseinek hatására érdeklődőbbé válik az arckifejezésem.
- Ezek szerint magának sem. Vagy ennyire reménytelennek gondol, aki képtelen megkülönböztetni a valóságot a saját tévképzeteitől?
Most már alighanem kíváncsi vagyok miképpen vélekedik rólam, ha már eddig is ennyire őszintén nyilatkozott. Az általam felhozott téma/kérdéskör azonban ismételten nemtetszést vált ki belőle, mindazonáltal szórakoztató látni meddig érnek el más emberek tűréshatárai. Ebből a szempontból úgy tűnik a kisasszonynál elég kicsi esély van arra, hogy ne húzza fel magát minden egyes mondatomon vagy kérdésemen, amit csak kíváncsiságból címezek irányába, minden egyes sértő vagy hátsószándék nélkül. Mindazok mellett viszont amit megtudtam róla próbálok óvatosan eljárni ezzel kapcsolatban és nem adni jelét annak, hogy több információ birtokában vagyok a kelleténél, hiszen ami puszta érdeklődésnek indult a részemről, az valahol útközben eléggé félrement és akaratom ellenére is személyeskedésnek vette.
- Ugyan már, Meghan! - tárom szét a karjaimat amikor úgy dönt ő neki itt véget is ért az este, de már hajthatatlan. Szusszanva egyet iszom meg a maradék italomat, a használt tálcáinkat pedig visszaviszem a pulthoz, ahol egy a homlokát ráncoló nő tekintetét kapom cserébe.
- Vegyen virágot a kislánynak vagy édességet, hogy kiengesztelje őt. Innen egy negyed órányira van egy édességüzlet és mire odaérnek bizonyára már nyitva is lesz.
Elmosolyodok miközben a tálcát beljebb tolom a pult felületén, majd csak ezután teszek egy hátráló lépést meg nyilatkozatot is a tippekkel kapcsolatban. - Kedves, de egy kiadós alvás elegendő lesz neki.
Már azon vagyok, hogy elköszönök, de Mrs. Hargreeves itt még nem végzett velem.
- Martha isteni csokoládékat árul, ellenben ha egyik sem válik be, akkor még akadnak módszerek fiatalember, amivel megpuhíthatja őt. De minek is magyarázom ezt magának, nem igaz? Egy próbát ám megér. - elkuncogja magát, nekem azonban nem kell sok, hogy összetegyem mire is gondolt pontosan.
- Mindenféleképpen. - suta mosollyal intek egyet köszönésem jeléül, majd bal kezem segítségével nyomakodok ki a hajnali friss levegőre, jobbommal pedig a kocsikulcsot halászom elő.
- A jóasszony odabentről azt tanácsolta, hogyha továbbra is morcos, akkor fektessem meg magát. Megvan a magához való esze, mit ne mondjak. -  ajtót nyitok Meghannak miután az autóhoz érek, melyet már csak a beszállása után csukok be és ezt követően én is beülök mellé. Az időjárás túlságosan nem kegyes hozzánk, ezért feltekerem a fűtést a kocsiba és halkan zenét is kapcsolok, hogy némileg éberebb állapotban tartson, amíg vissza nem érünk a faházig. - Lehet sok mindenben nem értünk egyet, de szerintem azon nem fogunk összeveszni, hogy mindkettőnknek jót fog tenni egy kiadós alvás. - a kormányra markolok rá, ujjaim ritmusos dobolgatások közepette érintik a felületét, közben azonban utat figyelem és direkt nem hozakodok elő a benti beszélgetéssel. Mára már bőven elég volt a félreértésekből.

Meghannal történő beszélgetésünk sokszor olyannak hat, mintha nem egy idősávban mozognánk, emiatt pedig rendszerint félreértések sorozatai követik egymást. Bevallom, jómagam is szeretek olyan témákkal felhozakodni a másiknak, amik esetleg kényelmetlenül érintik a beszélgetőpartneremet, de képtelen voltam ennyi év távlatából meghazudtolni magamat. Ha valami érdekelt, hát utánajártam és amennyire én magam őszintén kezeltem egy beszélgetés menetét, úgy elvártam a másiktól is hogy hasonlóképpen az igazságot kaphassam tőle cserébe. Nem voltam annak a híve, hogy sablonos témákról társalogjak a másikkal, amiket egy-két szóban képes bárki lerendezni, ezért értelemszerűen, ha már lehetőségem nyílt Ms.Montilioval egy légtérben maradni úgy, hogy közben egyikünk sem ugrik a másik nyakának, akkor kihasználom az alkalmat, hogy többet megtudjak róla. Ezt pedig nem azzal fogom kezdeni, hogy csakis a hogyléte felől érdeklődök, majd visszatérek az ételemhez, mintha azzal elfedhetném ezt a többnyire számomra szokatlan szituációt, amelynek még egy jó darabig a részesei leszünk. Nem mondanám, hogy feltétlenül bizalommal fordultam irányába. Sosem voltam az az ember, aki hitt a véletlenekben, hiszen az én felfogásom szerint minden okkal történik. Az általam ismert emberek többsége tele van kimondatlan hátsó szándékokkal és ezt nem feltétlenül azokra értem, akiket a közvetlen közelemben tudhatok, hanem úgy az ügyfélkört lefedően. Egy jó darabig próbáltam hinni abban, hogy nem minden ember kihasználási alapon közelíti meg a másikat, mára viszont már inkább óvatos vagyok ezzel kapcsolatban. Számomra ez a nő, a jelenlegi társaságom egy talány. Sosem találkoztam még olyannal, aki ennyire könnyedén vonzza magával a problémákat és mindezt olyan ártatlansággal teszi, mintha ő csak áldozata lenne az őt érő szerencsétlenségek sorozatának. Meglehet van benne némi igazság, talán valaki ténylegesen így működik, ennyire összetetten és mégis szétesve, ahogyan Meghan is. Csak azok után, amiket eddigi tapasztalataimból igyekszek levonni többnyire hihetetlennek hat, hogy ily módon keresztezik egymást útjaink, ennyi balszerencsét és veszekedést követően, mint amelyben már ismeretségünk kezdete óta intenzíven részünk van. Nem tudom őt hova tenni, de ahogyan másokkal megteszem, úgy vele kapcsolatban is nyitott szemmel fogok járni. Odafigyelek rá, mert talán akaratán kívül is, de olyan dolgok közepébe csöppent, melyre még önmaga sem eszmélt rá és amik bőven elegendőnek bizonyulnak nekem ahhoz, hogy ne vegyem félvállról a közelségét. Rutherforddal ellentétben én magam védőpajzsként hurcoltam magammal az egészséges paranoiát és túl régóta vagyok már hivatásomnak része ahhoz, hogy egy percig se legyen biztonságos lejjebb engednem. Még akkor is, ha ez a nő összezavaróan műveli azt, amit tesz és szeretném hinni, hogy ő maga nem több ennél, nem egy veszélyforrás, amire nap, mint nap felkészülünk, de ettől még a kételyeim velem maradnak és amíg ezt képtelen vagyok félrerakni, addig úgy tekintek rá, mint egy lehetséges fenyegetésre, akit az életem árán is meg kell most védenem. Ez pedig szimplán ugyanolyan abszurd és ellentmondásos, mint a jelenlegi helyzetünk.
Végighallgatom az ő véleményét is, ahogyan ő tette az enyémmel és bár bennem él a késztetés, hogy időközben fel-fel szólaljak kifejezve nemtetszésemet, mégsem teszem csak amikor már hozzám kerül át a válaszadás lehetősége. - Jelen pillanatban saját magán kívül senki sem feltételezte, hogy az lenne. - ez pedig a teljes igazság, mert röpke magyarázatom nem az ő tudását próbálta ledegradálni, sőt kifejezetten úgy vélem egyes helyzetekben megvan a saját magához való esze. Egyszerűen csak hagyja, hogy az ösztönei elnyomják, melyet későbbi megbánásokkal járó meggondolatlanság követ. Mellesleg kétlem, hogy létezik még olyan ember a földön, aki ne hallott volna egy-két szóbeszédet erről a tudományos megítélésről. - Ezt embere válogatja, én úgy gondolom. Amit elmondtam, az a saját meglátásom a témával kapcsolatban, ez pedig a magáé Meghan. Én képtelen lennék hazugságokra alapozni egy ismeretséget, másokat viszont ezt kevésbé zavar, mert a köztes időszakban meglehetősen éltető gondolni egy olyan ábrándképre, ami a valóságban talán közel sem létezik. Maga lazábban veszi ezt és talán így is kell, nekem pedig nem menne, pont emiatt találom értelmetlen szórakoztatásnak, hogy kipróbáljam. Én csak azt mondom, hogy talán nem ártana óvatosabbnak lennie.
Elmerengek gondolataimban, melyeket számára is nyíltan kifejtek mégis egy pillanatra mosolyt képez arcomra a felháborodása, amikor rámutatok olyan gesztusokra, melyek számomra természetesnek hatnak, számára viszont egyértelmű elemezgetésnek. - Ha maga ellen használtam volna, ennél többet is mondtam volna. - és ezt ennyivel le is zárom magamban, mert kétlem, hogy szeretné hallani mire gondoltam pontosan, amikor már ennyire egyszerű és egyáltalán nem bántó észrevételt is ily módon a szívére vett.
Egy bólintással veszem tudomásul a szavait felfogva, hogy ez egy újabb olyan pont ismeretségünkben, amivel nem vagyunk egy hullámhosszon és amíg a környezetünk és tapasztalataink formálnak minket, nem is leszünk. Az én világomnak egyszerűbb a kötöttségek hanyagolása, de ezt magyarázhatnám neki naphosszakat, akkor sem tudná teljesen átérezni és megérteni a gondolataimat. Ahogyan vica-versa én sem az ő világnézetét.
A kajáldában lévő könnyednek indult hangulat másodpercek leforgása alatt válik csatatérré, melynek során Meghan ismételten a menekülésre adja a fejét, ezért számomra sincsen indokom a további maradásra. Bent még elintézek egy-két dolgot, de nekem sem igazán jár már a fejemben semmi más azon kívül, hogy tudjak aludni pár órát mielőtt a szervezetem megelégeli felelőtlen viselkedésemet és készségesen ellenem fordul. Ezzel kapcsolatban viszont úgy tűnik a hölgyemény is együtt érez.
- Most kíváncsivá tett. Melyik munkatársamat szemelte ki magának?  - érdeklődéssel szökik magasba a szemöldököm és bár lenne még pár megjegyzésem ehhez, például hogy mennyire nem lenne szerencsés megfogadnunk Mrs.Hargreeves kedves tanácsát, hiszen amíg én másnap már menekülőre fognám a dolgot, ő az előbbi elhangzottakból kiindulva nem érné be ennyivel. Mindazonáltal úgy vélem, előbb vetné le magát egy szikláról mintsem elkezdjen érzelmileg kötődni hozzám. Ezt viszont jobb ötletnek találom inkább megtartani magamnak.
A hazafelé történő úton mindketten csendesebbé válunk és csak a háttérzajnak titulált zene tölti be halkan az autó terét. Én a vezetésre koncentrálok, Meghan pedig nem érez késztetést arra, hogy ideérkezésünkhöz hasonlóan újabb veszekedéseket generáljon, ennek pedig valahol most különösen örülök. A rádióban lévő zenék ritmusára dobolgatok ujjaimmal éberségem megőrzése érdekében és néha a GPS-re is odatéved futólag a tekintetem, hogy megnézzem mennyi perc múlva érünk vissza a házhoz, mely az elkövetkezendő fél órában szinte már rendszeressé kezd válni. Az egyetlen, ami kizökkent ebből az Meghan keze ami az enyémre téved időközben. Érdeklődéssel telik meg arcom, de nem kell sok, hogy rájöjjek miszerint nem tudatosan cselekszik. Ezt pedig még azzal is fokozza, hogy szinte 'rám fekszik', mely nem kevésbé érint kényelmetlenül mint az, hogy a keze még mindig az enyémen pihen meg. Szusszanok egyet és első körben talán még a nevét is kimondom, finoman megszorítva mellé a kezét, hátha ezzel ébredésre bírhatom őt, de hasztalan, ezért én veszem át az irányítást, amikor óvatosan lefejtem a kezét a sajátomról és visszafektetem az ölébe, hogy legalább a vezetésbe ne képezzen ez akadályt, noha önkéntelenül is közelebb mozdulok hozzá ezzel egy kényelmesebb támaszt biztosítsak neki az út hátralévő részében, mely alatt egyszerre keveredik bennem a fáradtság és a nővérem gondolata, aki biztosan baromi jól szórakozna kettőnk kialakult momentumán.
Mire a házhoz érünk már én nekem is jobban kell összpontosítanom, hogy úton-útfélen ne aludjak el. Kezd a fejem is megfájdulni a kialvatlanságtól, de legalább nemsokára már kikapcsolhatom minden gondolatomat egy pár órára, amennyi általában jellemző az én alvási szokásaimra. Mielőtt kiszállnék, Meghant óvatosan a saját térfelére igazgatom át anélkül, hogy felébreszteném, majd ezt követően szerzem meg a ház kulcsát is és nyitom ki először a bejárati ajtót, mielőtt őt is kisegíteném. Rossz szokásomhoz híven nézek körül odabent és a kinti környezetet is felmérem, majd sétálok át az ő feléhez és ezt követően emelem ki Meghant a karjaimba véve, a kabátját is futólag ráterítve, a haját pedig kiigazítva arcának vonásai elől. Már nem áll szándékomban őt felébreszteni, ahogyan az emeletre se felvinni, ezért csak a kanapéig jutok el vele és miután lefektetem őt oda, a fotel támlájára terített pokrócot is ráterítem. Kényelmének érdekében veszem le róla a cipőt és miután bezárom az autót, majd ezt követően a bejárati ajtót is, én magam a kanapé közelében lévő fotelt választom pihenésem szempontjából. Még mindig nem vagyok megbarátkozva ezzel a környezettel, sem a helyzettel, de határozottan jót tett az én idegrendszeremnek is, hogy hazafelé nem vesztünk össze újra. Egy ideig még dacolok az ébrenléttel, de miután negyed órával és egy Chadnek megírt üzenettel később is Meghan még mindig az igazak álmát alussza, én is könnyebben bírom rá magamat, hogy most az egyszer ő legyen az, akiről példát veszek a folytatást illetően.

Két irányba szakadozik most a figyelmem a kocsiban ülve; egyik a hazajutást segíti elő és arra összpontosít, a másik pedig csak arra vágyik, hogy végre egy pár órát aludni tudjon. Az elmúlt pár nap, a keresési fázis az utazással megtűzdelve épp elegendő lett volna, hogy minden normális ember úgy érezze az utolsó tartalékait élte fel. Erre jött még a veszekedés, a felesleges félreértések hada és készen lett a tökéletes ellenszere az emberi idegrendszernek. Általában jól tűröm a szervezetem normális kívánságainak elodázását, mostanra viszont már én is érzem, hogy kimerültem melyre a kocsiban lévő fűtés és a háttérzajként szolgáló zene is csak valahol rásegít. A szép az egészben, hogy az utóbbit épp ellenkezőleg kívántam alkalmazni.
Meghan szokásától eltérően sokkal csendesebb, mindazonáltal hálás vagyok neki, hogy most nem ismételjük meg a korábbit, habár sikerül elmosolyodnom egy röpke pillanatra amikor azt ecseteli melyik kollégámmal bújna ágyba. Őszintén kíváncsi lennék mit szólna Alana erre a vallomásra, de bizonyára erre soha nem kerül majd sor. Talán mindketten túlfeszítettük a húrt korábban vagy én vágtam bele ismételten nemkívánatos témába, magam sem tudom. Ha az emberek megértéséről volt szó rendszerint csődöt mondtam, ennek fényében pedig bármelyik lehetőségnek lehetett némi igazságtartalma. Nem vagyok hozzászokva ehhez, ez pedig lépten-nyomon minden döntésemen vagy mondatomon meglátszik. Lehet, hogy naponta kell gyakorolnom az emberi kapcsolatokat, ellenben igyekeztem minél rövidebb pórázon tartani ezeket. Hosszabb távon úgyis csak sértődés és veszekedés lett a vége, melyre egyetlen pörgéssel teli napom mellett sincs még pluszban szükségem.
Társaságom még a visszatérésünk előtt elalszik, erre pedig az én vállam nyújt neki tökéletes támaszkodási lehetőséget. Első ízben csak barátkozok a szituval, felmérem hogyan menthetném ki magamat alóla úgy, hogy közben ne ébresszem fel, de minden magamban végigfutott terv zsákutcának bizonyul, ezért a kisebbik akadályt gyűröm le azzal, hogy a kezét óvatosan, de visszavezetem saját térfelére az enyémről. Ellenben mihelyst megérkezünk a másik túlzott közelséggel kapcsolatos problémát is kisebb-nagyobb sikerrel, de elhárítom. Meghan gyönyörű nő, más körülmények között esetleg még kifogásom se lenne a közelsége ellen - vagy ha jómagam egy egészen más ember lennék - de mindketten tudjuk, hogy egymással kapcsolatban olyan szakadék szélén egyensúlyozunk, melynél csak arra az óvatlan pillanatra várunk amikor kihasználva egymás másodpercnyi gyengeségét belelökhetjük oda a másikat. Ez pedig olyan éles kontrasztban áll a tudatán kívüli tetteivel, amelybe nem érdemes mélyebben belemerülni, sem a másnap folyamán felidézni.
Mire sikerül mindent elrendeznem és végre az egyik fotelbe elkényelmesednem már jócskán a reggel első hullámában vagyunk. A fegyveremet az asztalra helyezem, a fejemet pedig nekihajtom a fotel támlájának és enyhén lejjebb csúszok egy keveset. Nem egy kényelmi szempontból jelesnek titulált hely ez, de átmenetileg úgy gondolom megteszi. Aludtam már ennél kényelmetlenebb felületen is, luxus lenne a mai nap után még ezen is válogatnom. Amúgy sincs semmi erőm arra, hogy felmenjek most az emeletre, nem mellesleg magamnak is nehéz bevallani, de sokkal nyugodtabban viselem a körülményeket én is, ha most Meghant a közelemben tudhatom. A testőri munka oroszlán része az embereinkre marad, nekem ritkán jut olyan, akit a személyes védelmem alá fogadok. Az ilyenek csak a városban tartózkodásukat szeretnék biztonságban élvezni mielőtt továbbállnának, így egy napos túra még az én beosztásomba is belefér. Talán úgy tudnám ezt a szerepet jellemezni, mint a rendőrségen a parancsnokét. Papírmunka és megbeszélések hada, amihez pluszban még hozzájár a kiképzések tető alá hozása, ezért számomra jól esik néha a munkám ezen részének is hódolni. Még ha ezt nem is úgy képzeltem el, hogy céltalanul nyaralok egyet valahol az isten háta mögött azzal a nővel, akinek ha esélye lenne belefojtana egy kanál vízbe.
Nem vagyok tisztában azzal mennyi időre aludhattam be, de az első ami kizökkent ebből az állapotból az a befelé szűrődő fagyos levegő mely olyan hatást kelt, mintha valaki ledöntötte volna a ház oldalát. Ehhez pedig még furább hangok is társulnak, amik elég kíváncsiságot ébresztenek bennem a nyomasztó fejfájásom ellenére is, hogy tekintetemet ösztönszerűen a kanapéra vezessem, ami immáron üres. Nem kell sok, hogy arra is rájöjjek honnan áramlik befelé a hideg a felismerés pedig olyan elemi erővel tör rám, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör vízzel.
- Basszameg'.
A fegyveremet a kezembe fogom és azzal a lendülettel hagyom el a házat is. A környék üres, de a tegnaphoz képest mintha valami mégis megváltozott volna. A hóban lévő megsokszorozódott bakancsnyomok pedig csak még inkább ezt támasztják alá, mely a miénk mellett egy harmadik fél jelét is egyenesen az ajtóig vezetik, majd az útra vezető ösvényen el is tűnnek, ellenben egy kisebb, cipő nélküli nyommal, amik az erdő irányába haladnak. A gyomrom feszültséggel telik meg, a fegyveremet pedig ösztönösen húzom elő ahogyan megindulok a lábnyomok irányába, de minden egyes megtett lépéssel csak növekedik bennem az idegesség. Nem értem hogy képzelhette el, hogy mi a jó büdös franc játszódott le a fejében, amikor kirohant, de ez másodlagosnak hat amellett hogy megtaláljam őt. Gyorsabban szedem a lépteimet, míg nem fel nem fedezem a barna hajkorona tulajdonosát.
- Meghan, ne mozduljon! - figyelmeztetem, a fegyveremet viszont nem irányítom rá. Az kell még hogy fogócskázni kezdjünk miután halálra rémisztem őt vele. - Mi történt? Nem esett baja?
A figyelmem egy másodpercre sem hagy alább, ahogyan hol őt, hol pedig a környezetet pásztázom mások után kutatva, de rajta kívül senki sincs itt. Ellenben a háznál volt, ez pedig éppen elég probléma ahhoz, hogy ne üljünk tétlenül. Két tenyerem karjának két felére simul, felmérem a lehetséges sérüléseket rajta, de semmit nem találok, ami arra utalna, hogy kényszer hatására jött ki ide.
- Ha visszaértünk, erre szeretnék magyarázatot kapni. Most pedig kapaszkodjon. - minden előjel nélkül megyek most biztosra és a vállamra kapva őt indulok vissza a házhoz, egyik kezemet Meghanon, másikat pedig a fegyverem közelében tartva, egyben gyorsított léptekkel. Nem kockáztatnék még nála egy betegséget is azzal, hogy cipő nélkül idekint járkál. Útközben észreveszem az idegen kocsikerék nyomokat is, majd Meghan autójának kiszúrt kerekeit is, amik miatt egyre biztosabb vagyok a már előbb is meghozott döntésemben, melyet mihelyst leteszem őt, neki is nagy vonalakban elmagyarázok.
- Meghan, egyszer fogom ezt elmondani és szeretném, ha most minden egyes szavamra odafigyelne. - az ajtót magunk mögött bezárom, őt pedig elvezetem az ablak elől, de nem mozdulok mellőle. -  Innen maximum egy másfél órára van egy védett ház, ahova átfogunk átmenetileg most menni. Szedjen össze minden szükségesnek vélt cuccot, semmi feleslegeset, csak ami nélkülözhetetlen. Beszélek a csapattal, akik a hátramaradt dolgaiért később eljönnek majd, de nekünk addig viszont mennünk kell, mert itt nem biztonságos. Akik pedig egyszer próbálkoztak, vissza fognak jönni majd és bizonyára már erősítéssel teszik azt.
A magammal hozott telefont keresem elő és tárcsázom Tanner számát, hogy az otthoniakat is mozgósítsam ezzel kapcsolatban, ám mielőtt elindítanám a hívást még újra Meghannak címezem a szavaimat, közben pedig egy pohár vizet is töltök neki, amit ezt követően át is nyújtok. - Ezt igya meg, jót fog tenni. Maximum 20 perc múlva indulunk, addigra lehetőleg legyen kész és ha bármiben a segítségére lehetek, jelezze. Útközben majd ellenkezhet, kiabálhat, amihez csak kedve van, most viszont muszáj gyorsan cselekednünk. A többit pedig bízza rám. - próbálom lehetőleg nem mutatni irányába az idegességemet, hiszen azzal csak még inkább rontanék a helyzetén, ahogyan bizonyára ezzel a monoton és gépies kijelentésekkel is, ezért egy valamit még hozzáfűzök, amiről jó hogyha már most biztosan tud. - Nem fogom engedni, hogy bármi bántódása essen.
Ebben pedig semmi túlzó hazugság sincs, hiszen megígértem, hogy megvédem, az adott szavam pedig mindezt jócskán felülírja legyen bármennyi vitánk vagy bármennyire is viharos is a mi ismeretségünk.

Népes listát tudtak volna összerakni, ha a személyiségemben kerestek volna kivetnivalót. Sok olyan tulajdonsággal, kimondott vagy nem felszínre hozott szabállyal rendelkeztem, ami másoknak szúrta a szemét, az viszont nem volt köztük, hogy akár egy másodpercre is félvállról vettem volna a munkámat. Vivienne nem egyszer mondta már, hogyha annyi energiát fektetnék egy normális emberi kapcsolatba, mint a cég működésébe, akkor már régen tökéletes partnerré koronáztak volna. Számomra viszont ez másodlagos volt amellett, amit fontosnak tartottam és sosem a lehetséges jövőképet szimbolizálta. Nem volt kapacitásom arra, hogy egy olyan jövő ígéretét nyújtsam át egy másik személynek, amit nehezen tudnék csak betartani. Egy ilyen hamis elszólás pedig nem ér annyit, hogy amiatt más az életével fizessen. Nekem a GR a jövőm; a csapat, a kiképzések és mindaz ami ezzel jár, legyen az pozitív vagy kevésbé kellemes csomagolásba bújtatva. Ebbe ölöm bele minden energiámat, minden gondolatomat és tervemet idestova már nyolc éve. Ismerem a felépítését, a működését és legfőképpen a fontosságát. Azt az igazán lényeges pontot, ami az alapként funkcionál a GR menetében és ami úgy tűnik egy csapásra szertefoszlani látszik, amikor arra ébredek, hogy a nő, akinek a védelmére tettem fel az életemet már nem tartózkodik a házban. Sok minden játszódik le bennem abban a masszává formálódott néhány pillanatban, amíg a fegyveremet felkapva elhagyom a házat. Elsősorban félreteszem annak a lehetőségét, hogy így akarna megmenekülni tőlem, elvégre a cuccai sértetlenül foglalják el a ház minden négyzet-centiméterét. Másodszorra az elrablása üt szöget a fejembe. Az ajtó környezetében lévő idegen bakancsnyomok is csak ezt támasztják alá, ezért nem időzök el sokat azzal, hogy alternatívákat gyártsak, amikor a valóság alig pár percnyire nyerhet értelmet előttem. Meghanra egyedül találok rá, de mindazonáltal, hogy külső sérülésekre nem utalnak jelek, többnyire rémültnek tűnik és dühösnek. Már most rengeteg kérdéssel látnám el őt, de a biztonsága prioritást élvez, ezért minél hatékonyabban és gyorsabban oldom meg a házhoz való visszajutást, még ha ehhez a vállamon is kell őt cipelnem oda. Nem tetszik, hogy bárki is megtalált minket, az pedig még inkább nem, hogy az illető megpróbált mindent megtenni amivel Meghan szökését megakadályozhatta volna, mielőtt visszavonulót fújt volna. Bárkik is voltak ezek, értették a dolgukat és az ilyenek rendszerint addig nem is nyugodtak meg, amíg be nem fejezték azt, amit elkezdtek.
Már csak a házba érve teszem le őt és vázolom fel neki mit kérek, ezzel arányosan pedig azt is milyen változásokra számítson ezek után. A szövegem viszont úgy tűnik, mintha szórakoztatná őt, ez pedig még egy löket az amúgy is kirobbanó jókedvemre, melyet már nehezen hagyok szó nélkül.
- Esetleg valami vicceset mondtam Ms. Montilio?
A szemöldökömet enyhén megdobom reakcióján, de számára ez még csak rátesz egy lapáttal arra, hogy ezt a pillanatot válassza a random őszinteségrohamra. Figyelemmel követem végig a szavait, azt ahogyan köröz körülöttem teljes kiakadásának közepette. Engem hibáztat, ez nem is kétséges, de pont ez érdekel engem most legkevésbé. Bármelyik másik pillanatot választhatta volna arra, hogy un-szimpátiáját irántam részletesen kifejtse és talán még köztes megoldást is találtunk volna rá. Most viszont ehhez egyáltalán nincs türelmem.
- Ugyan Meghan, sikerült már bebizonyítania, hogy magától is képes a nyakára hozni a bajt, nem kellek ehhez én. Vegyük végig ismételten ki miatt kell most itt lennem? Szeretne újfent részletesen belemenni mennyi problémát hagyott már most maga mögött vagy most az egyszer eltekinthetünk az egymásra való mutogatástól? - nem várok válaszokat, de ez egy kétélű penge. Okok, indokok, tettek és következményei. Így épül fel az egész, amely egy ember által meghozott döntéssel járnak. És nem állítom azt, hogy ne lettem volna én is részese ennek a folyamatnak, de erős túlzásnak érzem az egészet a nyakamba varrni.
Kedvem támadna jót szórakozni azon, ahogyan a kettőnk közötti ismeretség hiányát hozza fel, mint akadályozó tényezőt a lelépésünkben. Mégsem teszem. Jelen helyzetben egyszerűen megmérgezi az idegrendszeremet az a tény, hogy egy helyben toporgunk, amikor már rég úton kellene lennünk.
- Úgy gondolja csak mert beavatom a legféltettebb titkaimba és kibeszéljük az érzéseinket majd jobban fog bízni bennem? Ne akarjon megismerni.
Elég szép is lenne, ha randizni kellene hívnunk minden egyes ügyfelünket mielőtt vigyázni fogunk rá, mondván semmit nem tudunk a másikról. És bármennyire is nem tetszik a helyzet a kisasszonynak, attól a ponttól kezdve, hogy megcsinálta a hülyeségét és szótlanul meglépett az én védelmemre van utalva.
Megfeszül egy pillanatra az állkapcsom, mert nem állok attól a ponttól messze, hogy berakjam őt a csomagtartóba, ha tovább húzzuk az időt, de ő úgy dönt egy egészen más megoldást választ arra, hogy a helyzetéből menekülőt keressen. A rám szegezett fegyvernek elég intő jelnek kellene lennie ahhoz, hogy behódoljak Ms.Montilio akaratának, ehelyett viszont egy tapodtat sem mozdulok.
- Ez lenne a nagy terve? Lelőni engem? - felvonom a szemöldökömet, ezt követően pedig teszek egy lépést közelebb hozzá. - Utána mit gondol mi lesz? Fogja a cuccait majd tovább áll egy másik helyre, mintha mi sem történt volna?
Felveszem vele a szemkontaktust, majd kérésének ellenére még egy lépéssel közelitek hozzá míg nem a fegyver csöve a mellkasomnak nem ütközik. - Ó a fene nagy irónia. Belegondolt már milyen következményekkel jár, ha elsüti azt a fegyvert? - érdeklődve merülök el az íriszeiben. - Gondolja én nem lettem kiképezve ilyen helyzetekre vagy ne barátkoztam volna meg annak tudatával, hogy bármikor lelőhetnek, de mi a helyzet magával? Egy cellában ücsörögni lett az új jövőképe?
Nem akarok számára több kérdést feltenni, egyszerűen a meggondolatlan haragja vezérli őt. Ellenben engem egészen más valami. - Legyen, ha meg akarja öletni magát csak tessék, átadom azokat a kulcsokat. - teszek egy lépést hátra, kezeimmel egy röpke pillanatra megadásra késztetve magamat, meg valahol úgy téve mintha a zsebembe nyúlnék, mely épp elegendő ahhoz, hogy kizökkentse őt, én pedig kihasználom pillanatnyi figyelmetlenségét a fegyver elvételével amikor enged annak szorításán, melyet ezt követően visszaszegezek rá. Ez a különbség azok között, akik valójában használni akarják a fegyvert és akik csak egy pillanatot felkaroló nehézségre akarnak átmeneti megoldást találni.
- Bumm, vesztett. - félmosoly költözik arcomra egy pillanat erejéig. - Gyerünk Ms. Montilio, foglaljon csak szépen helyet. - a fegyvert még nem teszem el, ellenben azzal mutatom a kanapé felé vezető utat, én viszont ahelyett, hogy egyből követném őt, a sporttáskámat szerzem meg, majd pakolom fel mellé a kanapéra. - Ha máskor meg akar lőni, ne gondolkozzon, csak tegye meg. És valójában az se ártalmas, ha kibiztosítja, máskülönben sokra nem megy vele. - időközben visszateszem a tokjába az említett tárgyat, majd egy bilincset húzok elő és megindulok felé beszorítva ezzel őt a kanapé sarkához. - A-a, csak nyugodtan, eszem ágában sincs bántani. Ez csak azért kell, mert ön-és közveszélyes, azzal pedig nem megyek semmire, ha bármelyikünk is ma a kórházba köt ki, mert ide-oda hadonászik egy fegyverrel. - elkapom a két karját és rákattintom a csuklóira az egymásba illő félköröket, majd felsegítem őt a kanapéról egészen közel vonva magamhoz és közben kitartóan állva a tekintetét. - Még egyszer meg ne próbáljon olyan rohadékokhoz hasonlítani, mint aki bántotta magát, világos voltam? - ellépek tőle és a hátára vezetem a kezét, hogy az emeletre felé vezető lépcső irányába induljunk el közösen. - Vele ellentétben én azon vagyok, hogy életben kijuttassam innen és mihelyst ez megtörténik, a karkötője is lekerül magáról. Egyébként csak gondolja végig Meghan. Egy rohadt másodpercre ne az én ittlétem jelentőségével foglalkozzon, hanem a magáéval. Megpróbáltak betörni, kiszúrták a kocsijának a kerekeit, hogy ne menekülhessen el és bizonyára csak az volt az egyetlen, amiért mégis hátrahagyták, mert rájöttek, hogy nincs egyedül. Gondolja itt hagyták volna, ha nem így lenne? Abban a pillanatban, hogy kilépett azon az ajtón, már be is tuszkolták volna a kocsiba vagy még rosszabb. Szóval bármennyire is zavarja ez a tény, jelen helyzetben egymásra vagyunk utalva és én sem bízom különösen magában, de ez a legkevesebb. Nem az a dolgom, hogy életre szóló érzelmi kötelékeket alakítsak ki magával, hanem, hogy megvédjem. Óvatosan felfelé. - továbbra is vigyázok rá és úgy fordulok, hogy még ne is folyamodjon trükkökhöz.
- Most pedig már csak öt percet kap, hogy elmondja mit szeretne hozni magával. Jól szedje össze a gondolatait vagy távozhatunk üres kézzel is. Hol kezdjem? - húzom ki az első fiókot, egy melltartót kiemelve belőle, de ez az utolsó, hogy segítőkész vagyok vele szemben ezen a téren. Neki több értéke van itt, mint nekem.