Gyanakvásom újdonsült ismerőseinkkel kapcsolatban a nem betervezett programunk kezdetekor sem hagyott alább. Meghant ugyan igyekeztem a közelemben tartani és védeni őt a kint leselkedő lehetséges fenyegetésektől, de közben meg kellett találnom azt az idegőrlő határt, ahol egyszerre lehettem a felvigyázója és a vőlegénye is egyben. Ez pedig nagyobb kihívásnak ígérkezett, mint ahogyan azt sejteni lehetett volna.
A két lány könnyedén megtalálta az összhangot és ez Meghan hangulatára is kihatással volt. Jobb kedvűnek tűnt és élettel telibbnek, amiért akár hálás is lehettem volna Caitlynnek, de tudtam jól, hogy mindez nála csak átmeneti állapot. Ugyanis mihelyst átlépjük a védett ház küszöbét én magam azt az énjét kapom majd teljes verzióban, ami az ellentéte jelenlegi valójának. Örültem volna, ha ilyen marad? Kétségtelen. Ám személyem képtelen volt megtestesíteni azt Meghan számára, amire igazán szüksége lett volna és egy idő után rá kellett jönnöm, hogy talán nem is érdemes küzdenem a lehetetlennel. Én azért vagyok itt, hogy megvédjem és ennek kellene legfőképp prioritást élveznie. Észrevehetően minél tovább küzdöttem vele vagy tettem a kedvére, annál jobban a háttérbe szorult az eredeti indoka ittlétemnek. Ez pedig olyan luxus volt, amit semmiféleképpen nem engedhettem meg magamnak.
Egy átlagos napon és egy másik helyzetben talán még élvezném is az ittlétet. Kevesebb embert igénylően ugyan, de a hangulata attól még ugyanaz maradna. A rendelésünk könnyedén tűnik el a tányérunkról és idestova három napja most érzem azt először, hogy a szervezetem hálás, amiért nem küldöm őt is a józan eszemmel együtt melegebb éghajlatra. Az elmúlt napok maximumra tekerték a káosz-fokozatot és követhetetlenné tették azt, aminek rendszeresnek kellett volna lennie. Magam sem tudom megsaccolni már hány órát aludtam összesen, ellenben érzem magamon, hogy közel sem a normális mennyiséget. Több alkalommal gyötört a fejfájás, vele együtt pedig a türelmetlenebb énem is aggasztóan hadonászott a háttérben, hogy felhívja magára a figyelmet, ha már az egyéb kellemetlenségek önmagukban ne lennének elegendőek. Kezdtem ebben a szanaszét hulló közegben jómagam is elveszni, de minél többször voltam azon, hogy létrehozzak egy követhető és mindkettőnk szervezetét a normalitás talajára terelő rendszert, annál gyorsabban borult fel dominó-effektus módjára minden törekvésem. Ha egy nyugodt reggelire vágytam, akkor veszekedés lett belőle. Az alvást felváltották az őrködéssel járó tevékenységek. Ha kimozdulni vágytam, az újabb félreértésekbe ütközött. Valahogy úgy éreztem nem jutunk egymással egyről a kettőre és hiába hoznám le a csillagokat, utána már a sötétség lenne az elsődleges probléma. Kezdtem fáradni és nem fizikailag, hanem inkább szellemileg, a körülöttünk lévő káosz pedig még frusztráltabbá tett. Ennek nyilvánvaló érzetével pedig aligha kívánom megajándékoztatni programunk másik két szereplőjét, akik úgy tűnik még szorosabbra akarják fűzni a közöttünk elinduló ismeretséget. Mivel az eljegyzés körülményeiről én beszéltem korábban, így most teret engedek Meghannak a szereplésre. Lebeszélni képtelenség volt vele bármit is ez ügyben, szóval kíváncsi voltam miképpen oldja meg és ha szükséges, csak akkor kívántam közbeavatkozni. Szerencsére ez elkerülhető volt, de az újabb probléma Tom segítőkészségét illetően már nem. Kedvem lenne felállni innen és elhúzni a fenébe mielőtt még Meghan azt is kitalálja, hogy Tommy feküdjön be közénk éjszaka mint elválasztóvonal kettőnk esetében. Mégis bármennyire is gondolkozom menekülő stratégián, annál inkább vall kudarcot minden a fejemben.
Nem túl őszintén elmosolyodok Meghan megjegyzésén, majd iszok még egy keveset a poharam tartalmából. - Dacára ennek mégis hozzám jössz. Akkor azért annyira szörnyű csak nem lehettem.  
Ujjamat végighúzom poharam vékonyan futó peremén és miközben a másik két páros beszámolóját hallgatom, Meghan tovább nyugtalankodik mellettem, ám magam sem értem jelenleg mi váltotta ki ezt belőle. Már csak ezért sem, mert jelenleg jobban leköt az a kellemetlen információ, ami a poharamban lévő italt írja körül, amiből már nem is egy adag csúszott le. Egy-két ital elfogyasztását még nem szoktam a világvégeként megélni, ellenben most amikor minden éberségemre szükség van még egy korty gondolata is nemtetszést vált ki belőlem. Úgy, mint aki baromira élvezné baklövését és nem az ideg létesítene vele szexuális kapcsolatot éppen, csóválom a fejemet, mire a mellettem ülő belém rúg egyet, aminek hatására lepillantok a tett helyszínére.
- Cicám, mégis mit művelsz? - szólalok fel hangosan, hogy felhívjam a másik kettő figyelmét is ezzel. -  Nem gondolod, hogy az ilyen asztal alatti ismerkedési formán már rég túlestünk? - vonom fel szemöldökömet érdeklődően, miközben a kezemmel a combjára simítok rá és közelebb is hajolok hozzá közben.
- Viselkedj szépen. - szólalok meg egy mosollyal az arcomon azután, hogy Caitlynék magukkal kezdenek el törődni, Meghan meg közben fojtott hangon a magammal hozott fegyverről csicsereg. - Máskor az asztal alá beborulással többre mennél. Tudod, az felpiszkálja a hőskomplexusomat.  
Térek ki a találkozásunkról szóló sztorijára, de direkt nem reagálok a fegyverrel kapcsolatos kiakadására, mert egyszerűen hülye kérdést tett fel. Az ő élete veszélyben, mi pedig kint vagyunk az utcán. Talán nem véletlenül lapulunk a jó ég tudja minek a háta mögött pár mérfölddel. Ezek után csak nem várhatta tőlem, hogy majd a házban hagyom a fegyvert.
Érdeklődően tekintek az elém tolt italokra, ellenben a hozzá fűzött megjegyzését már nem igazán értem. Jól láthatóan társaságunk egyig tagja sem tart fegyvert a fejéhez, hogy megigya, én pedig a három pohár után köszönöm, de nem is kívánok többet belőle.
- Kényszeríts.  
Mosolygok fel rá, de nem vagyok túl lelkes, ahogyan a mosdó felé igyekezve kikerülnek abból a sávból, ahol még láthatom őket. Utánuk menni viszont azután, hogy Tom feltart a beszédével nincs túl sok lehetőségem. Ámbár simán elővehetném a fegyveremet és késztethetném őt arra, hogy fogja be a pofáját, de azzal a lebukásunkat segíteném elő.
Nem kérdeztem és nem is akarom tudni, hogy mi volt abban a nyomorult italban, ami Tommy nagy kedvence, mert még az hiányzik miképp az összetevőkön pörögjek. Már megittam, a hatása azonban gyakorlatiasan szórakozik a szervezetemben. Még mosolyogni is lenne kedvem, ha nem éppen a paranoiás énem kerülne felszínre mulatságos valóm helyett, ami csak egy parancsot közvetít józanságom felé: Menekülj innen!
- Bocs, Tom. - nem zavartatva magamat zökkentem ki a beszélgetőpartneremet szövegeléséből, noha kommunikációnak aligha nevezhetném ezt. Elvégre az elmúlt pár percben ő jártatta a száját megállás nélkül, én meg? Nekem meg fogalmam sincsen miről is volt szó. Jobban lekötött ugyanis, hogy hol az órám lapját kémleljem, hol pedig azt az ösvényt, ahol a lányok elhaladtak korábban. Mennyi ideig tarthat egy ilyen mosdólátogatás? Öt perc? Talán tíz? Másodpercek leforgása alatt is tudom, hogy bármennyi időt is töltsenek el odabent, én a töredékét sem fogom itt kibírni. - A lányok pontosan merre mentek?  
- Egyenesen, aztán jobbra végig a folyosón. - mutatja, én pedig egy biccentéssel köszönöm meg és indulok el az előbb navigált irányba. Caitlyn jön ki előbb, akit egy mosollyal köszöntök miközben elhaladok mellette, majd mielőtt Meghan hozzá hasonlóan kiérhetne, még az ajtóban elkapva őt akadályozom meg ebben.
- Te még maradsz velem. - egy kezemet a derekára simítom, másikkal a mosdó ajtó lapját támasztom meg és hátrálásra késztetem Meghant épp csak annyira, hogy az ajtó végül becsukódhasson mögöttünk. Gyorsan körültekintek, hogy meggyőződjek csak magunk vagyunk, majd csak ezt követően vezetem figyelmemet ő rá.
- Mire kértelek indulás előtt szépségem? - két tenyerem közé fogva arcát kényszerítem őt bele egy szemkontaktusba és jelenleg én is érzem, ahogyan a pulzusom hevesebb értékeket produkál. - Azt mondtam, hogy maradj mindig a közelemben.
Úgy irányítom őt, hogy a hideg csempe és közém szorulhasson be és miközben egyik kezemmel a falat támasztom meg mellette, másikkal a haját simítom ki arcából. - Pont így, ahogy most vagy. - félmosoly kúszik az arcomra és a tekintem a szemeiről most az ajkaira vándorol le.
- Nem tudom mit adott a doki, de a hatását már érzem. Azelőtt kell innen lelépnünk, mielőtt végleg beütne, mert elég sanszos, hogy valakinek ma még nekimegyek.  
A nyakának ívét fedezem fel kékjeimmel, majd a ruhájának sokat takaró szegélyét, ami elegánsan és egyben szemet gyönyörködtetően emeli ki Meghan domborulatait. - Ki kell vinned innen. - szusszanok egyet elterelve figyelmemet mellkasának hipnotizálóan ütemes mozdulataitól. - Találj ki valamit, hogy eltűnhessünk. Bármit.  
Újra a szemeibe mélyedek el. - Nem tudom mi volt az italban és nem bízok magamban annyira, hogy rajtuk kísérletezzek. - szavaim komolyságát tekintetem is hasonlóképp tükrözi. Tudnom kell, hogy egy oldalon állunk ebben vagy sem. - Megtennéd ezt értem, Meghan?

Hiábavaló próbálkozásnak tűnik az idő részéről, hogy elvesz az életemből mások társasága által öt vagy tíz percet, ettől még nem függetlenül válok általa nyugodtabbá. Nincs az a körülmény, ami miatt helyeselném jelenlegi programunkat tekintetbe véve ittlétünk okát. Pittsfield nem álomutazásaim helyszíne, de jól elrejtőzhet az ember, ha egy kis magányra vágyik. Ám az én életem különös kontrasztba állt mindig a két oldallal; az egyedüllétet kereste, de vágyott a pörgésre. Arra a nyüzsgésre, amelyet a munkahelyem által élhettem át. A kiképzések fontosságától kezdve a megbízásunkból érkező adrenalinig. Most mégsem vágyott rá egyetlen porcikám sem, hogy itt üssem el az időmet idegenek és egy olyan nő társaságában, aki minden egyes nap elteltével bebizonyítja azt, miszerint még közel sem ismerem.
A környezetem felmérését követően kedvem szerint kerülném a további társalgást, ha a szerepem nem kívánná meg ezt teljes mértékben. Egy olyan pár történetét megeleveníteni, akik tőlünk a leginkább távol állnak megfelelő kihívásnak tűnik mindkettőnk részéről, mindazonáltal jelenleg mégsem tapasztalom azt, hogy ez a fajta izgalom jó hatással lenne rám. Az étel elfogyasztása közben csak néha szólalok fel, de jobban örülök, ha a másik két fél beszél inkább magáról. Valahol tudatában voltam én magam is, hogy nem kerülhetjük ki hosszútávon a másokkal való ismerkedést és zárkózhatunk el teljesen a külvilágtól, hisz az még gyanúsabbá tett volna minket. És bár élveztem volna, ha kimaradunk az ilyen kellemetlenségeket éreztető programokból, de abban a képletben ahol Meghan védelmére kell koncentrálnom és a legjobb tudásom szerint megőrizni azt, ez egy olyan feltételnek hatott, ami a velejáróját tekintette a semmiből kialakuló új életünknek. Abszurdum az egész, aminek a részesévé váltunk az elmúlt pár nap leforgása alatt, de valahogy közelében sincs még annak a káosz alkotta bizonytalan egyvelegnek, ami a hazatérésünk után fogad majd minket. Chad próbált napirenden tartani és olyan információkkal ellátni, amit feltétlenül tudnom kellett. Az ittlétünk alatt a kommunikáció olybá tűnik sokszor elmaradozott, de a ma délutáni kamerás bejelentkezésünkhöz még jómagam is mélyen belül sok reményt fűzök. Jó híreket akartam hallani vagy ha a realitás talaján maradunk akkor legalább csak olyanokat, amikből leszűrhetem, hogy végre jó úton vagyunk és ami a legfontosabb, miszerint haladunk. Jó lett volna már a városba visszamenni és az úgynevezett frontvonalról irányítani a minket érintő eseményeket, mert így folyamatos csúszásban voltam az otthoniakkal. Amíg ők a munkájukat végezték, addig mire mi szorosan betáblázott napunk során eljutottunk ahhoz, hogy becsatlakozzunk, addigra már bőven túl voltak négy-öt probléma megoldásán is. Ez a lemaradás pedig tagadhatatlanul zavart. A cégen belül minden mi hozzánk futott be először. Mi voltunk ott Chaddel az első sorban, akik bezsebelték az első ütést, amihez legjobb képességeink szerint alkalmazkodtunk. Amióta viszont itt vagyok úgy tűnik valahol jóval három sorral hátrébb kullogok a valós problémáktól és csak remélhettem, hogy ez minél előbb változni fog.
A mellettem ülő hölgyemény társaságában az unalom nem létező fogalom és ha úgy tartja kedve, akkor meggondolatlanul feszeget olyan határokat is, amiknél tudatában van a kockázatnak. A fegyver megemlítése is egy ilyen kategória.
- Én hívtam fel a figyelmet? - ám szavakban ugyan nem folytatom, de tudomásom szerint ő volt az aki az asztal alatt ismerkedett velem egy olyan egyértelmű és elmaradhatatlan tartozék miatt, ami nélkül ki sem mozdultam volna. Lehet nem ugyanazt a csatornát nézzük, de hiába a körülmények megtévesztő hangulatának, mi még nem egy igazi randin vagyunk a barátainkkal, ahol megengedhetjük magunknak az átgondolatlan viselkedés luxusát. Bármi történhet, nekem pedig az ő védelmét kell előtérbe helyeznem, nem a másik két fél lelkivilágát. Ugyan tisztában vagyok azzal miféle kapcsolatban áll a fegyverekkel, ellenben magam sem tudok napirendre térni jelenlegi kiakadása felett. Évek óta hordom magamnál, tudom hogyan kell elrejtenem és hülye sem vagyok, hogy mutogassam mindenkinek. Ellenben ez a kettősség amit művel teljesen kiakaszt: attól tart, hogy észreveszik nálam, erre még jelzésértékűen rugdos az asztal alatt és ő maga az, aki felhívja a figyelmet rá? Nonszensz.
Megjátszott mosollyal reagálok a szavaira, de az italom elfogyasztása jobban leköt - ám mint ahogyan az utólag kiderült, ez a melléktevékenység nem is volt olyan jó döntés a részemről. Annyira kívántam ma elkerülni messziről az alkoholt és annak kártékony hatását, hogy már csak a harmadik pohárnál kerülök szembe annak valós tényével melynek tudata cseppet sem válik kedvenc információmmá. Az pedig még szorosabbra fűzi idegrendszerem körül az idegesség fonalát, ahogyan Meghan kettesben hagy a dokival. És ha még mondandóm is akadna felé, akkor sem lennék vevő a társaságára, ám a lányok eltűnése után ennek érzete csak még jobban hatványozódik bennem.
Egy darabig tűrök, teszem mi egy úriembernek a dolga, aztán megunom a várakozást. A gyors útbaigazítást követően keresem fel a lányokat, akik még az odaérkezésem pillanatában is odabent tollászkodnak, noha Caitlyn nagy örömömre megindul kifelé, én viszont személyesen Meghannak nem ezt a sorsot szánom. A fürdőben elállva menekülőútját sok minden fordul meg a fejemben, aminek talán nem itt lenne a helye, sem a ideje. Az italhoz amit korábban ittam - bármi volt is benne -, nem szokott hozzá a szervezetem semmilyen formában sem az évek során, ámbár jól ismertem azt az énemet, aki alkohol befolyása alatt állt; szóbeszédekből, utólag kitörölt és háromszor is leellenőrizett képekből és a másnappal érkező kellemetlen velejáróiból. Nem felvállalhatatlan, de jelenlegi helyzetünk pillanatában a magunk érdekében elkerülendő.
Fel sem fogom igazán mit teszek, amikor Meghant kérem meg az egérút megteremtésére, de talán az évek alatt gyökeret vert bizalmi játékok egyikének tudhatom be mindezt. Valahol mélyen belül elnyomottan tiltakozik bennem a segítségkérés, de most képtelen vagyok hallgatni rá. Nem akarok, nem tudok szót érteni a kint lévőkkel, az őszinteséggel pedig a lebukásunkkal járó ítéletet írnánk egyenesen alá. Ám nagy meglepődésemre Meghan beleegyezését adja, mégis félelmetesnek érződik rábízni magamat és kívülállóként végigkövetni annak összemosódásnak induló pillanatát, ahogyan magunk mögött hagyjuk a másik két félt és az éttermet egyaránt.
Az alkohol hatását a friss levegő sem képes elnyomni. Szórakozottság keveredik az idegesség érzésével a szervezetemben és bár nem tudnám megragadni a feszélyezettségemet kiváltó gondolatot, de Meghan felszólításával még a halovány reménysugár is félve illan el, ami rávezethetett volna kuszává vált érzéseim megmagyarázására.
- Megálltam.
Kijelentésemet követően magasba szökik a szemöldököm, de tetteinek miértjéről csak később kapcsolva szerzek tudomást. Megmosolygom a viselkedését, de mielőtt a fegyver kikerülhetne a helyéről, rámarkolok mancsommal apró kezére és a fejemet is csóválom mellé. - Nem mondták még neked, hogy ahova nem szabad, oda ne nyúlkálj? -
Szerkezetében talán már értelmesnek sem hat ez a mondat, ám a fejemben még attól értelemre talált. - Az olyan hölgyeknek mint te nem való egy ilyen veszélyes tárgy. Még a végén bajt hozol ránk. - rosszallóan cseng a hangom, mégis mosollyal zárom szövegemet, miközben a kezét megfogva segítek neki abban, hogy felegyenesedjünk mindketten, majd egy körbetekintés után pillantok le ismét arcának vonásaira, végül szusszanok egyet.
- Tudod és hihetsz nekem, ha azt mondom, hogy nem olyan nagy szám. Mármint tudod mi.. - jelzésértékűen pillantok le a bokám irányába, miközben összefűzöm ujjainkat, hogy azért haladjunk is a védett ház irányába. - Használtam már miután éveket gyakoroltam hozzá, de nem szeretem. Túl egyszerű a folyamata, szinte minden hülye képes már rá. Amit viszont baromira bírok az a közelharc. Amikor az egész testedet és erődet felhasználod és tudod gyönyörűm, annyi jó dologra felhasználható a tested.
Nem olyan messziről hallok valami neszt, ezért egyből odakapom a tekintetemet, de csak az enyhén feltámadt szellő hatása volt az, semmi más. Így tovább folytatom mondanivalómat. - Elmondok valamit neked. Egyetemen pár alkalommal részt vettem illegális verekedéseken. Csak így tudtam elkapni az egyik gyereket is, aki Chadre rászállt anélkül, hogy baj lett volna belőle és még jól is kerestél vele. - mosolyodok el az emlék hatására. - Sok mindent onnan sajátítottam el. De hé. - fordulok felé. - Ne szólj róla Meghannak. Nehogy már a végén több bizonyítéka legyen, hogy annyira rossz vagyok.  
Magamba szívva a levegőt hallgatok el egy kis időre, mire eszembe jut a korábbi kérdése. - Nem támadhat meg senki. Egyedül vagyunk és amúgy is boldogan szétrúgom bárki seggét, aki a közelünkbe jön. - mosolyodok el szinte már büszkén, majd megtorpanva egy pillanatra engedem el a kezét. - Vagy pont te akarsz megtámadni?
A mosoly még szélesebben terül el arcomon. - Provokálni akarsz, Ms. Montilio? Felmérni, hogy alkalmatlan vagyok, amiért ittam egy keveset, mhm? - vonom fel a szemöldökömet kihívásszerűen. - Mondanám, hogy tegyél egy próbát, de a hátad mögött lévő ház mozgó függönyéből ítélve közönségünk akadt és nem jönne jól, ha kihívnák ránk a rendőrséget. - a másik és biztonságosabbnak ható oldalamra irányítva őt fűzöm össze ismételten az ujjainkat a továbbhaladás érdekében. - Életemben...vagy inkább talán soha nem járkáltam így nővel utcán, mint veled.
Jelzésértékűen lendítem finoman magasabbra kezeinket. - Otthon már rég szétszedtek vagy kicsináltak volna az ilyen nyilvános magamutogatás miatt.  

A túlzott alkoholfogyasztás nem lehetett opció abban a józan világképben, amit az életemnek vallottam. Noha egy-két alkalommal még én is elő tudnék hozakodni amikor mégis bekövetkezett, - és bántam is minden percét utána -, mindazonáltal igyekeztem kerülni az ilyen momentumokat. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a hétköznapjaim mámor-ittasan teljenek el egy olyan stimuláló szer hatására, ami csak elhomályosítaná a józan ítélőképességemet. Szükségem volt arra, hogy tisztán lássam a környezetemet és annak szerteágazó részleteit. Arra, hogy ne halmozzam fel magam mögött a hibáimat és ott legyek fejben és testben is, amikor az embereimnek szükségük volt rám. Annyi minden létezik a világon, amik könnyedén elterelhetik a figyelmünket és egy olyan életfelfogásban, amit a tulajdonomnak vallhattam, még egy plusz ilyen kitérőt nem engedhettem meg magamnak. A véletlenek gúnyos humorú játékának azonban más tervei voltak velem. Tom itala nem tartalmazott kellemetlen utóízeket, amiket ne tudhattam volna be az étel fűszervilágának és nem tartalmazott semmilyen figyelmeztető jelzést sem, ami a jelenlegi következményekre hívhatta volna fel az érdeklődésemet. Kinézetre egyszerű víznek tűnt, de a szervezetem egy egészen más hatást tapasztalt, aminek most cseppet sem örültem. Már az nagy szó nálam, hogy hagytam magamat, magunkat belekényszeríteni ebbe a tőlem távol álló programba és elhagytuk a védelmet nyújtó házat. Minden sejtemben éreztem a feszültséget és még a legapróbb változókra is odafigyeltem, még ha azok csak ártatlanul berögzült mozdulatsorok is voltak. Az én felfogásomban semmi sem csak egyszerűen hétköznapi. Én mindig a mögöttes tartalmat kerestem és a valódi szándékot mások tettei és szavai mögött. Annyiféle emberrel találkoztam már a hivatásom során, hogy nehezen tudtam csak bizalmat szavazni már az első alkalommal. Az meg már részletkérdés, hogy az ötödik alkalommal is csak ímmel-ámmal adom be a derekamat. Túl sok rossz szándékú, ártó felfogású alak létezik, emiatt pedig minden esetben szükségem volt arra, hogy biztosra menjek a másik féllel kapcsolatban. A munkánk az óvatosságról, az odafigyelésről szólt. Arról, hogy akkor reagáljuk le a lehetséges fenyegetéseket és veszélyeket míg mielőtt azok elérhetnék kiszemeltjüket. Mi nekünk áthatolhatatlan pajzsként kellett szolgálnunk a védenceink előtt. És amíg számukra megteremtjük a biztonság fogalmát, addig mi elveszítjük annak jelentését. Hihetünk a rendszerünkben, de két lábon járó védelmi zónaként mi a veszélyre vagyunk kiélezve, hogy más sose tapasztalhassa meg annak érzését. Félelmetes és egyben még rajtam is túlmutató érzés most mégis más kezébe helyezni az irányítást, ennek ellenére meg kell tennem. Léphetnék másképpen is; felfedhetném az álcánkat, majd hatásosan begyakorolt módszerekkel nyomást helyeznék a másik két félre a hallgatásukért cserébe. Megtehetném, de csak hátrányba keverednénk vele és ahogyan azt a kínai filozófus Confucius is mondta: „Mielőtt bosszút állnál valakin, két sírt áss!”
Olykor még tudatában vagyok annak mit művelek, de a hangulatom nem a megszokott ritmust követi. Meghan védelmének tudata nem szorult háttérbe még a szórakozott habitusom ellenére sem, így amikor úgy dönt kezébe veszi az irányítást és egyben a bokámhoz szegezett fegyvert is, egyből kapok az alkalmon, hogy megállítsam őt elképzeléseiben. Lehet, hogy szétszórtabb vagyok az átlagnál, de még komplett idióta biztos hogy nem.
- Nem kérdeztem és tudtommal nem is mondtam. Felesleges bizonygatnod felém a képességeidet. - gondolkozok el visszaigazgatva a fegyvert a helyére és közben próbálok visszaemlékezni arra a pontra, ahol ezekkel a szavakkal jellemeztem volna. Veszélyesnek tartom, hogy fegyver van a kezébe? Határozottan - de ez nem személyes. Vivienne kezébe sem adnám oda, mert a fejemet leüvöltve elzárná egy széfbe, és még néha Chadnek sem. Utáltam, hogy ennyire félvállról vette a kiképzéseinket és nem volt hajlandó kivenni a részét, ha önvédelemről vagy fegyverhasználatról volt szó. A fegyver veszélyes, képzetlen kezek között pedig még kiszámíthatatlanabb. Most pedig valahol úgy érzem nem vagyok felkészülve arra, hogy szeszélyes kisasszony még köz-és önveszélyes is legyen.
- Ahogyan az életed sem játék, Meghan, ezért is van nálam. - vonom le a számomra egyértelmű következtetéseket, majd szusszanok is egyet mellé. - Titeket komolyan össze kellene kötni Rutherforddal. Mindketten azt gondoljátok két kedves szó után, hogy mindenki csak jót akar, pedig ez nem így van. Aztán a végén jövök én, mert ki más tenné és kimentem a hátsóját a bajból, hogy a végén úgyis visszakerülhessen ugyanoda. Az élet mesés körforgása. - nyugtázom magamban, elvégre Chaddel a barátságunk ebből az alapból indult és a mai napig is megesett, hogy visszatértek ezek a sémák. Ő naivan hitt a jóságban, én meg már sokszor azt is megkérdőjeleztem, ha éppen egy nyugodt napom volt és kerestem a hibákat a szokatlan képletben. Nem voltunk egyformák, de jobb is, mert valószínű már rég megfojtottuk volna a másikat.
- Úgy jutottunk el... - megállok a mondandóm eme pillanatában - ...hogy hallgatnod kellene rám és nem ismerkedni a fegyver gondolatával. Sem most, sem később. Sőt, soha! - tartom fel mutatóujjamat, hogy ezzel is jelezzem mennyire nem díjazom az ötletet.
- Számtalanszor. És irtó jó voltam benne, hogy megruházzam azokat a férgeket. - mosolyodok el szinte már büszkén a fiatalkori tetteimre, de valahol sosem maradt hátra bűntudat bennem, hogy akkor helyben hagytam őket. Egytől egyig megérdemelték. - Az volt a gond, hogy néhányan a ringen kívülre is hozták magukkal a stílusukat és betaláltak bárkit, akit csak kiszemeltek maguknak. Nem is gondolnád, de ezeknek néha pár jól bevitt ütés elég volt ahhoz, hogy visszavegyenek az arcukból. - én pedig örömmel segítettem nekik a helyükre rázódni.
Csak jókat mosolygok Meghan harciasságán és kérdéseinek sorozatán. Ő még mindig azon van felpörögve, hogy az én jelenlegi állapotom befolyásolja majd a további eseményeket, pontosabban a védelmének sziklaszilárdságát, engem viszont jobban leköt annak fura mellékhatása, amit kettőnk andalgása okoz.
- Aranyos. - ízlelgetem magamban ezt a számomra nem gyakran használt szót. - Egy újszülött kiskutya talán igen, az, de ez egyelőre inkább abszurd. Egyszerre hozol vele nyilvánosságra olyat, ami nem tartozik másokra és mutatod be a birtoklásodat a másik felett. - gondolkozok el az egyszerű kézfogás jelentésén az én felfogásom fényében. Igen, ez számomra minden, csak nem aranyos.
Sokat nem időzünk az utcán és egy részemet szinte átjárja a nyugalom, amikor kirajzolódik előttünk a védett ház teljes életnagyságban. - Ha tudnád mikor van a születésnapom, már rég bent lennél. Miféle menyasszony vagy te?  
Ő a kulccsal babrál, én pedig ezt követően befogom a szemeit, amíg a kódhoz tartozó számokkal szabad utat varázsolok magunknak. - Ne kíváncsiskodj, mert még a végén megszöksz. - nagy nehezen azért csak sikerül bejutnunk és miután biztosra megyek kétszer is, hogy minden zár a megfelelő helyén van, elindulok én is a hangforrás irányába, akit majdnem sikerül elsodornom.
- Néha kegyetlenül ügyetlen vagy. - röhögöm el magamat a szemeinek fürkészése közben, de még nem engedem el őt, csak minden megmaradt értelmemmel követem végig a szavait, míg nem egy puszi nyomát nem hagyja az arcomon. Szusszanok egyet alig észrevehetően, mégsem érzem azt, hogy nemtetszésem kifejezésének épp itt lenne a megfelelő helye vagy ideje.
- Szóval ha jól értelmezem épp egy zsarolásra való alapot adtam a kezedbe? - dobom meg szemöldököm. - Amúgy is, ha nem védenélek meg, akkor minden bizonnyal kirúgnának. - mosolyogva és egyben finoman koppintok egyet az orrára mutatóujjammal, majd elengedve őt indulok meg a konyha irányába, ahol az első dolgomnak érzem kinyitni a hűtő ajtaját.
- Visszatérve a korábbiakra...komolyan azt mondtad, hogy idegesítő vagyok?
A szomszédunktól kapott pitét emelem ki onnan, majd két villát is a fiókból hozzá és a pultra téve őket paskolom meg az egyik üres széket Meghan részére. - Kár lenne érte, ha tönkremenne. Közbe meg persze elmesélhetnéd azt is, hogy mégis mitől mászol a falra tőlem. - az egyik villát a kezembe kapom és feltűröm pulóverem mindkét ujját a könyökömig, hogy ne zavarjon. - Bármit mondhatsz, nem harapok. Ez a vesztemet okozó kalóriabomba most jobban leköt majd és örülnék, ha nem egyedül kellene eltüntetnem.   

Minél nagyobb távolság választ el minket az étteremtől és egyben a szomszédainktól, annál elemibb erővel lesz úrrá rajtam a pillanatnyi elégedettség. Sajnálatos módon a józanságomat kegyetlenül elmaró következmények az ajtón túlra is követtek és felszínen tartották magukat a Meghannal folytatott beszélgetéseink során is. Józanul maradt agysejtjeim az utolsókat rúgva is emlékeztettek a szabályrendszeremre. Az elveimre, amik gondos odafigyeléssel vették körül az életemet és nem hagytak kiskapukat vagy támadófelületet rajtam. Most is csak úgy cikáztak, pörögtek körkörösen szaggató fejfájást idéző sebességgel és emlékeztettek arra ki vagyok..kinek is kellene lennem jelenleg. Valami erődnek vagy védelmi hálónak, ami Meghan miatt épült fel, most mégis megkérdőjelezhetővé válnak általa minden szándékaim. Hitetlenséget mérnek tetteimre és téves információkkal látják el Meghant. S' hangozzék bármilyen nevetségesen is a fejemben, hogy ilyen állapotban én ne tudnám nyújtani a maximumot, attól még minden itallal mérgezett sejtem és gondolatom emlékeztet arra a jó pár kortyra, amit hűsítőként szántam a szervezetemnek, de csak még több problémát tudhattam magaménak általa.
Kéz a kézben rójuk az utcát ami fura érzést hagy hátra bennem. Tudatosan taszítom el magamtól a kéretlen gondolatokat, a csontként megrágott eszméket amik túlgondolásra késztetnének és csak hagyom a maga medrében sodródni a pillanatunkat, miközben célként a hazajutást létesítem előnyben.
Meghan továbbra is kételkedik bennem, a józan eszemben és hősiesen vállalja magára az irányító szerepének terhét meg a szavaival ellentétben a hőst is, aki rosszkor volt rossz helyen. Megmosolygom elszántságát és mindösszesen valahol ennyire is vagyok képes jelenleg. Elfogadni és meghallgatni az ajánlatát, majd magamban szórakozottabban a kelleténél lezárni. Sosem kellett engem irányítani és nem is tudtam elviselni. Ahogyan mindig, most is tudom mit csinálok és nem vagyok - még -, annyira hasztalan, hogy felesleges veszélybe sodorjam őt. Kívülről siralmasnak tűnhet a helyzetem, de belül még magam vagyok. Megtépázott ugyan, részint jobb kedélyűbb verzióm, de attól még én-én vagyok.
- Megtanulhatsz, de nem fogsz.  
Értem én honnan jön ez a nagy fellángolása a fegyverek irányába, de elég csak időközönként elkapni a pillantását akárhányszor előkerülnek az én bajtársaim a tokjukból. Ez a fajta ellenszenv sosem volt és nem is lesz egy bimbódzónak ígérkező kapcsolat előszele. - De ha ennyire nagy fegyverpárti lettél hirtelen, fogadj inkább testőrt és kapsz vele együtt egyet. - vonok vállat, mint aki az évszázad akcióját rázta volna a kisujjából. - Legalább elkerülöd vele, hogy egy életre megnyomorítsd magadat lelki sérülésekkel. Gondolatban persze nagyon állat vagánykodni a rossz fiúk között és biztos vagyok benne, hogy a hirtelen feléledt Lara Croft pillanatod miatt végigpörgetted már fejben, hogy milyen lenne igazságosztót játszani a kint járkáló mocskok ellen, de a valóság komplikáltabb ennél. Van egy határ amit már nem érdemes átlépned, Meghan.  
Ezen véleményem mellett pedig töretlenül ki fogok állni továbbra is.
Lényegesebben lelkesebbé válik ahogyan a múltam egy nem annyira publikus szeletébe avatom be őt. Tisztán kiérződik minden egyes szavából mennyire kedvére vált volna ez a helyzet, ezt pedig aligha tudom megjegyzés nélkül hagyni. - Óvatosan a rajongással, Ms. Még a végén két lépés távolságot kell majd tartanom tőled a beteges vágyálmaid miatt. Feltűnően csillogni kezdtek a szemeid a ketrecbe zárt látványomtól. - szökik magasba szemöldököm erre, de a hangszínem komolytalanságról árulkodik. Ki vagyok én, hogy elítéljem kit és mi indít be?!
Önkéntenül is felröhögök, ahogyan kiakad a kézfogással kapcsolatos elméletemen. A hozzátett verziók pedig csak még inkább olajként funkcionálnak a szórakozottságomat tápláló tűzre.
- Én a parkot választanám. Privátabb és az utca közepével ellentétben több az eldugottabb hely. - riposztolok minden egyéb gondolkozás nélkül, jóllehet nem az a fajta vagyok, aki a nemi életéből műsort csinálna a lakáson/házon kívülre. Azon belül azonban bármelyik helyiségre többnyire kapható vagyok.
A bejutásunk majdnem a földön kikötésbe torkollik, de még időben kapcsolunk mindketten, hogy elkerüljek ennek kellemetlen velejáróit. Megválva a kabátomtól és a cipőmtől sétálok át a konyhába és egy kézmosás után halászom elő a pitét, hogy az édesség iránti vágyamat csillapítsam valamivel. Nem tudom Tom miket kevert ebbe az italba, de eléggé nyomorultul érzem magamat miatta. Akkor milyen lesz a másnap?
- Látsz itt valakit még rajtad kívül, akivel megtehetném? - fordulok irányába a tőle kapott kérdésre és megvárom amíg csatlakozik hozzám, közben viszont én is visszadobok neki egy kérdést, melynek válaszára nem kell tőle sokat várnom. Egy kisebb falat pitével a számban hümmögök egyet, majd csak ezt követően szólalok meg.
- Miért, van ennek még folytatása? - egy oktávval feljebb verekedi magát a hangszínem, majd a fejemet csóválom meg. - Nem, kösz, jók vagyunk. - tartom fel még az egyik mutatóujjamat is megerősítésképpen, de miután végignézem az első bénázási kísérletét, én magam szelek egy keveset a pitéből és nyújtom felé.
- Ma eldöntötted, hogy olyan kérdésekkel fogsz bombázni amikre már tudod magad is a választ? Egyél! - félmosollyal adom meg körülményesre sikeredett riposztomat. Nocsak, még a végén az is kiderül, hogy néha nem is olyan rossz átpasszolni nekem az irányítást!
A következő falatot magamnak tartogatom, de miután felteszi a számomra meglepő kérdését, inkább felé nyújtok is egyet. Teli szájjal talán kevesebb lehetősége lesz ilyeneken gondolkozni.
- Miféle hasznod lenne az én szeretetemből? - vigyorodok el, hátha kibújik az a bizonyos szög a zsákból és kiderül miért is jó ez egy másik embernek. Mindezt követően aztán egy szusszanás után komolyabban is nyilatkozok. - Elég szerethetőnek tűnsz, ami azt illeti. Olyan vagy, mint egy macska, ami néha halálra idegesít, de azért mégis babusgatod, mert közbe meg olyat tesz vagy úgy néz, hogy képtelen vagy ellene a sértődött felet játszani, hiszen tudod, hogy valahol a jó szándék vezérli. Érted mire gondolok? - kérdezek vissza, nehogy majd csak a végén derüljön ki, hogy nem egy lapon vagyunk, én meg feleslegesen koptatom a számat. - De elmondhatom Meghan, hogy engem és a szeretetet nem jó és nem is egészséges egy fedél alá hozni. - mosolyodok el keserédesen és miután eszek a pitéből, újabb falatot nyújtok felé.
- Tanulmányozhatsz egy oroszlánt éveken keresztül, szeretheted is őket, de mégsem merészkedsz oda a közelükbe, mert közben tudod, hogy veszélyes is és természetéből fakadóan fájdalmat okozhat. - gondolkozok el, majd felnézek a szemeibe annak reményében, hogy remélem érti a hasonlatot. - Valahol csodállak Meghan, de tőlem be kell érned ennyivel.  
Sosem sült még ki semmi jó abból, ha valaki érzelmi kötődést mutatott irányomba, számomra ez a szó pedig olyan, amit nem értek és definiálni sem tudnék igazán. Vannak az életemben fontos emberek, akikért tűzbe is mennék, de nem tudnám megmondani, hogy valaha is rá tudtam volna mutatni bármelyik érzelmemre és azt mondani, hogy: igen, ez szeretet és én tényleg azt érzem, amiről mindenki beszél vagy amivel éppen meggondolatlanul dobálózik. A másik verzió pedig, annak a nyers gondolata hogy valaki ilyet táplál irányomba és ennek okán kerül veszélybe pedig csak még jobban eltaszít attól, hogy mélyebben elmerüljek ennek értelmezésében.
- Kíváncsi vagy még valamire? - adom meg neki a lehetőséget, amit eddig bizonyára nem nagyon tehettem meg.  

Ott érzem minden gondolatomban annak lenyomatát, hogy jelenleg nekem mást kellene tennem, máshol kellene lennem, mint idekint Meghannal sétálgatva, de a szervezetemben elterjedt alkohol szokatlan eufóriája még a szokatlan pillanatot is kellemesebb színben tünteti fel. Beszélgetünk ugyan, bár olyan érzés, mintha egy-egy információ csak abban az aktuális másodpercben ragadna meg, amíg azt felszínen tartjuk, mert mihelyst áttérünk egy másikra, az előző szinte a semmibe vész. Keveredik bennem az étteremben történtek és a fegyverrel kapcsolatos téma is. Majd ugrunk egyet és éppen azt ecseteljük, hogy a múltamban milyen visszavonhatatlan döntéseket hoztam. Nem mintha változtatnék bármin is amit akkoriban tettem. Meghan ugyan az életem háromnegyedével nincs tisztában, de már egy olyan verzióról kerget vad álmokat, amik a jelenünkből nézve már nem sokat változtatnának. Visszakérdezésének hatására a fejemet csóválom. - Nem. Te le se állnál hülyíteni olyanokat, akikkel garantáltan nincs jövőtök. Nem vagy az a nő, aki figyelemre éhezve szívatja a férfitársadalmat csak mert élvezi, ha körülzsongják. - gondolkozok el egy röpke perce. Bár lehet pont nincs igazam, ezt az ítéletet azonban már nem rajtam múlik meghozni.
Jó érzés újra azzal a megkönnyebbülést hozó biztonságérzettel találkozni, ami akkor fut végig rajtam miután bezárom magunk mögött az ajtót és megnyugtatom magamat is azzal kapcsolatban miképp ide már senki nem juthat be. Csak annyi időt vagyok hajlandó tölteni idegenek közelében, ami feltétlenül szükséges, utána viszont rendszerint menekülőre fogom a dolgot. A tárgyalásoknak is van egy időkerete és ezt általában sikerül is betartanunk. Ha túl korán végződik, az ügyfél sietteti a dolgot, amögött mindig van valami amit azt illető nem akar nekünk elmondani. Márpedig ha rejtegetőzéssel indulunk, az mindig kockázatos. Tudnunk kell minden részletet ahhoz, hogy a saját biztonságunkat helyezzük mások épsége elé. Ezért van az, hogy a gyors alkudozókat kiszórjuk és nem kötünk velük üzletet. Másoknak talán megéri a rizikós plusz ügyfél, de nekünk az embereink élete mindig is elsődleges szempontot fog képezni. Aztán ott van a másik véglet, amikor elhúzódik a tárgyalás. Ők az akadékoskodó ügyfelek. A mindent is megkérdőjelező energiavámpírok, akik a végén ugyan beleegyeznek minden feltételünkbe, de előtte még jól esik nekik alkudozni. Náluk a szükséges időkereten túli időszakot átpasszolom Chadnek, aki még plusz öt perc után kikíséri az ügyfelet. Visszatérve, jó újra limitált létszámmal létezni.
Az édesebb ízvilág mindig is közel állt hozzám, így a pite elfogyasztása egy teljesen elfogadható lépésnek tűnt a részemről. Meghan érdeklődése kiapadhatatlan forrásként működik és miközben hol őt, hol magamat etetem, azért próbálok részesévé is válni a társalgásnak. Olyan kérdéseket tesz fel, amikre válaszolnom sem kellene, mert ő maga is pontosan tudja mit felelnék rájuk, aztán valahogy témát váltunk és az a nagybetűs szeretet kerül elő. Ingoványos talajhoz érünk, de nem fújok visszavonulót. Még nem.
- Haszon. Profit, nyereség. Folytassam még? - sorolom fel az általam említett szó szinonimáit, ha nem lett volna túl egyértelmű a kérdésem, de mielőtt túl nyersnek tűnnék, el is mosolyodok mellé. Ma nem haragszom a világra. Ma együttműködő vagyok és Meghan arckifejezését elnézve talán túl őszinte is? A szeretetről kezd el nekem beszélni és felhozza az oroszlán szívéhez felé vezető utat is, aminek hatására csak hümmögve egyet nyúlok ismét villámmal a pitéhez. Értem én minden szavát. Azt is honnan érkezik neki ez a nagy ragaszkodása a szeretet iránt, de nem egy életet élünk. Nem ugyanazokat tapasztaltuk, nem egy utat jártunk végig. És amíg neki biztonságos szeretni valakit, érzéseket mutatni mások irányába és időt ölni egy ki tudja meddig tartó kapcsolatba, amit csak a remény tart össze az örökké felé vezető úton, addig nekem ez soha nem adatik majd meg. Én választottam, amikor ebbe az irányba tereltem az életemet. Hoztam egy döntést a jövőmről és annak következményeimről, majd kitartottam mellette, mert az ami várt rám, amire magamban felesküdtem, sokkal fontosabb volt, mint lehorgonyozni valaki mellett. Nem cáfolom meg az ő véleményét, de nem is értek vele egyet. Ennek kifejtése azonban a telefoncsörgéssel együtt elmarad és amikor kiderül a hívófél kiléte, egyből a készülékért nyúlok.
- Egy percet kérek, Chad, aztán a tiéd vagyok.
A fülemtől tartom el a telefont, majd Meghan felé fordulok. - Mindenki csak azért a részedért szeret, amit hajlandó vagy magadból megmutatni, de az nem teljesen te vagy. A kérdésedre válaszolva, igen, létezik ilyen, de talán azért, mert még nem ismer eléggé. - a telefont újra a fülemhez érintem, hogy ne várakoztassam meg Chadet sem.
- Csak nem a világ legjobb partnerével beszélek?
Chad mindig is tökéletesen értett ahhoz, hogy a mi a franc? kérdést úgy tegye fel, hogy még eszedbe se jusson kikerülni a választ. A vonal végén lévő sürgetés és értetlenkedés keveréke pedig elég indok arra, hogy megakadályozzam Meghant bármerre is készülne most elszökni.
- Meg.. - akadok el. - ...közösen akar velünk beszélni. - hangosítom ki a készüléket, melynek túlvégén Chad képtelen befogni a száját.
- ...egyszerűen nem értem, hogyan lehetsz ennyire...
- Chad, ki vagy hangosítva. - köszörülöm meg a torkomat.
- Elnézést. Ms. Montillio, maga is itt van, ugye? - megvárja a választ, majd csak ezt követően folytatja tovább. - Nem tudom mi történik odaát, de amit az előbb hallottam felettébb nyugtalanító. Egyszerűen nem fér a fejembe hogyan lehetsz részeg..
- Nem vagyok részeg. Csak pár pohár volt. - javítom ki őt a magam védelmében, mire Chad sóhajtása szinte betölti a konyha terét.
- Nagyon pompás, szóval tényleg az vagy. Akkor Meghan, magával beszélek, mert a megfontolt partnerem odaveszett. Elmondom mit fogunk csinálni. Van még körülbelül egy óránk a videochates hívásig, addig azon leszünk, hogy elejét vegyük ennek a katasztrófának és minimalizáljuk a problémát. Ki kell józanítanunk Rydert amennyire csak lehet, és nála erre egy módszer létezik, mégpedig a hideg zuhany. - kezd bele, de mielőtt közbeszólhatnék, Chad leállit ebben.
- Ryder, te most hallgatsz! Meghan, gondolja menni fog ez? - újra társaságomnak szegezi a kérdést, én meg feltekintek az említett hölgyre, miközben két karomat a pult tetején támasztom meg.
- Arra én is kíváncsi lennék. - rugaszkodok el a pulttól és egyenesen Meghan felé sétálok, majd előtte állok meg. - Nos úgy tűnik itt az idő a leleményes megoldásokra, amivel a zuhanyzóba csábíthat.
Szokásos mosolyom terül el képemen, miközben megadom neki az esélyt, hogy kíváncsiságomnak eleget tegyen.
- Ryder. - rivall rám türelmetlenül a partnerem.
- Psst, Chad. Adj neki időt. Megoldja. - és egy részem bízik is abban, amit most hangosan is kimondtam.

A túlzásba vitt alkoholfogyasztás nem tartozott sosem a kedvenc programjaim közé. Sem az egyetemi éveim, sem pedig a felnőtté válással járó rideg valóság nem tudott átbillenteni a korábban meghúzott határaimon, habár hazudnék azt állítani, hogy nem volt rá példa, amikor egy pohárnál többet engedtem meg magamnak. Chad tudna mesélni erről, hiszen jó nagyrészt hozzá volt köze az átmeneti kisiklásomnak, még ha nem szándékosan sodort tetteivel a szakadék szélére. Megfontolt embernek vallom magamat, aki nem engedheti, hogy bármi is elhomályosítsa az ítélőképességét. Nem érezhetem vagy éreztethetem másokkal, hogy alkalmatlan vagyok a munkámra és adhatom azt a képet a külvilágnak magamról amely felé bizalmatlansággal fordulnak. A partneremet ért támadást azonban képtelenség volt józanul elviselni. Napokig törzsvendég voltam a kórházban, váltva egymást Lanaval és úgy éreztem beleőrülök a tétlenségbe. Chad állapota stabil volt, az orvosok is biztató szavakkal járultak elénk akárhányszor kérdésünk akadt, de annak a ténye, hogy az irányítás nem az én kezeim között volt a tettesekkel szemben egy olyan nyomot ütött elveimen, ami minden sejtemet izzó tűzként emésztette fel. Magam akartam megtalálni őket és a fejükbe verni a súlyát annak, amit elkövettek. Hinnem kellett egy rendszerben, akik felesküdtek mások védelmére és arra, hogy azok a rohadékok a legvégén méltó büntetést kapnak majd. Hinni akartam, tényleg, de amikor nem a kórházban ültem a kényelmetlen fotelek fogságában, akkor pörögtek a gondolataim és nem tudtam hogyan létezzek és várjak nyugodtan lakásom négy fala között. Adta magát a nem túl ésszerű megoldás és az általa meghozott rossz döntések. Ennek viszont már több éve.
A mai botlásom mélyen belül épp ezért dühít. Egy olyan helyzetben amiben Meghannal vagyunk nem engedhetek meg magamnak egy ilyen kisiklást és kelthetem benne annak látszatát, hogy alkalmatlan vagyok az ígéretem betartására. Ma hibáztam és bár gyűlöltem bevallani még magamnak is, de mást nem hibáztathattam az alkohol többlet elfogyasztásáért. Amúgy sem voltam - vagy akartam -, az a személy lenni, aki bűnbakokat sorakoztat fel, ha valamit sikerült elszúrnia. Dühönghetnék Tomra vagy akire csak szeretnék, attól még kevésbé leszek bűnös a saját melodrámámban.
Nyugodtabb azonban már csak akkor leszek amikor visszaérünk a házba. A tudat, hogy újra kettesben vagyunk az ismeretségünk óta most először hoz megkönnyebbülést számomra. Abszurd, hogy elég csak egy váratlan eseménylánc ahhoz, hogy más színben tűnjön fel valaki az életünkben. És bárhogy is számolok el magamban ezzel, az a nő aki aznap első számú ellenséget játszott a vérnyomásommal most prioritást élvezett az életemben. Az övé az enyémmel szemben és felett. Mert amíg ő biztonságban van, addig minden mással elég csak utána foglalkoznom.
A beszélgetésünk egy különös témakört vet fel és bár némi befolyással bírt az alkohol rám, ettől függetlenül még képes vagyok őszinte nyilatkozatot adni irányába. Mielőtt azonban belemerülhetnénk a szeret, nem szeret részleteibe és kivesézhetnénk ki mennyire érdemli meg a mások által átnyújtott érzelmi többletet, a telefoncsörgés tesz róla, hogy mindez a kiszámíthatatlan jövő ígéretévé váljon. Talán jobb is így, hiszen Meghan gyorsan változó arckifejezése tagadhatatlan bizonyíték volt arra, hogy ő még mindig igyekszik emberibb színben feltüntetni. Valami jót remél belőlem, amiben már régóta én sem hiszek.
Chad nem volt hülye gyerek sosem és most is könnyedén kiszúrta, hogy élete legfontosabb szereplőjével - ergo velem -, nincs minden rendjén. Itt már felhozhattam volna bármilyen ellenérvet vagy belemerülhettem volna a saját jogilag pontos védelmembe, semmit sem ért volna. Az ítélet megszületett, én meg részegnek lettem elkönyvelve. Ami helyenként pontatlan és elnagyzolt, de ki vagyok én, hogy ilyen körülmények között megvétózzam a partnerem bölcs szavait?
A helyzet akkor válik abszurdból komikussá amikor hölgytársaságomat arra kéri, hogy kísérjen be a zuhany alá. Szegény, ártatlan és naiv társam bizonyára nem számolt ennek könnyen kiszámolható következményeivel, de Meghan tiltakozását elnézve úgy tűnik ő maga már igen és van egy érzésem, hogy még időt is hagy Chadnek a felzárkózásra. Voltunk már kettesben a zuhany alatt, de a jelenlegi hangulat túlontúl is meghitt. Egy kis szurkálódás itt, egy kis pofátlanul végigmérlek ott és félő, hogy az a bizonyos kijózanítás túl jóra sikerül majd.
Én csak várakozok egy darabig és Meghant mérem fel. Meri vagy nem meri? Fura végigkövetni kívülállóként más érzelmi vivódását és a hölgyemény most éppen egy elég erős döntésmeghozatalon megy keresztül. Hol bizalmatlanság teszi borússá vonásait, aztán a következő pillanatban ezek ahogy jöttek úgy tova is szállnak. Meghan ő olykor..une femme incroyable et imprévisible.
A családias kis helyzetünk, amit a vonal túlsó végén lévő partnerem és mi itt párban testesítünk meg akkor vesz érdekes fordulatot amikor Meghan úgy dönt a három már tömeggé kezd válni és szimplán kinyomja a hívást. Eleinte csak érdeklődően figyelem a közeledését, aztán magasabbra szökik a szemöldököm ahogyan a felsőmet lassan bontogatja, mintha éppen ünnepi szezon lenne én meg valami ajándék lennék a fa alatt. Jó kérdés azonban, hogy valóban azt kapja majd, amire vágyott?
Azt viszont már nem bírom ki hogy ne mosolyodjak el és ingassam lassan a fejemet amikor ismét előjön közöttünk a szeretet téma, csak valahogy a viszonzatlanság is belekerül mint bonyolító tényező. Uh, mintha forró talajon járkálnék ezzel az egész számomra idegen világgal.
Kétszer sem gondolom végig amikor eleinte válasz nélkül hagyva a megjegyzését elkapom a mellkasomon nyugvó kezét, hogy megakadályozzam a további érintést és ügyelve arra, miképp ne okozzak neki fájdalmat fordítok a helyzetünkön melynek következtében hátulról van lehetőségem hozzásimulni.
- Erre van szükséged tőlem? Kötetlen és viszonzatlan szeretetre? - amíg egyik kezem a combjára simulva halad komótosan ruhájának alsó szegélye felé, addig a másikkal finom mozdulatsorral tolom le válláról a fekete anyag vékonyra szabott pántját. A haját igazítom el az útból miközben csak leheletnyit érintem bőrének ruhátlan felületét, ajkam pedig ösztönszerűen félmosolyra görbül. Lennének ötleteim, de valahogy jobban érdekelnek az ő elképzelései. - Mire vágysz, Meghan?

Másodpercek leforgása az egész, hogy szokásunkhoz híven újra eljussunk egyről a nullára. A korábbi értelmes beszélgetésünk lassan olyanná válik a fejemben, mintha egy alkoholmámortól itatott memóriazavar lenne és egyedül annak a ténye tartja elméletemet a valóság peremén, hogy nem ittam olyan sokat, amitől ne lennék tisztában a helyzettel vagy a tetteimnek következményeivel.
Meghan ismételten zaklatott, én pedig szusszanok egyet. Talán immáron sokadjára jutunk el ehhez a ponthoz, ahol az egymásba fektetett nüansznyi bizalmunk fogja magát és képen töröl a naivitásunkért. Nem reagálok vagy tartom őt vissza, mert felesleges lenne. Ő nem félne tőlem kevésbé, én meg nem látnám értelmét annak, hogy üldözzem őt, lévén a közöttünk lévő ismeretség zavaros, de egyben távolságtartó eseményeinek. Hol közelebb, hol távolabb, de sosem stabilan megállva félúton. Ő bízni akar bennem, de nézzünk szembe a tényekkel: itt lehetnénk hónapokat is, akkor sem felelnék meg annak az ábrándképnek, amit ő kerget.
Az ajtó zárjának eltéveszthetetlen hangja kijózanít hat rám, de mielőtt arra kérhetném Meghant, hogy menjen fel az emeletre, ő már a korábbi események tükrében hasonlóan cselekszik.
A fegyveremet magamhoz veszem és megközelítem a hátsó ajtót. A kilincs egyik oldalra, majd másikra forog és a bent lévő csend miatt szinte tisztán hallatszik mikor adja meg magát a bejönni készülő próbálkozásainak. Kitartom a kezemben lévő fegyvert, így mire kinyitódik az ajtó, az egyenesen a kint álló férfire szegeződik.
- Ó te jó ég! - hőköl hátra, kezei pedig a magasba lendülnek. Nem telik bele másodpercekbe sem, hogy memorizáljam kivel állok szembe.
- Mi a fenét keres itt?
- Én csak..csak jöttem ellenőrizni a házat. - Martin eleinte zavartan kezd bele a magyarázatába, végül felbátorodik. - Szabadna..hogy..tudja a fegyvert ne rám szegezze?
Úgy tűnik, hogy az az információ, ami az agyamig eljutott, az a kezem irányába már félúton elakadt. Magamban szitkozódva teszem vissza a tokjába, majd végigfuttatom kezeimet zihált tincseimen és közben a riasztót is kikapcsolom. Más sem hiányzik a fejemnek, mint ez a monoton vinnyogás. Martin volt az, aki a mi alkalmazásunkban ellenőrzés alatt és rendben tartotta ezt a házat. Kitakarította és megjavította azokat, amiket az idő vagy időjárás megstrapált annak érdekében, hogyha valamelyikünknek szüksége lenne a helyre, akkor ne a teljes renoválással kelljen kezdenünk.
- Joe nem kereste fel magát? - kérdezek rá az immáron nyilvánvalóra, mire csak a fejét ingatja. Magatartásából ítélve a korábbi félelmével vegyült idegessége alábbhagyott.
- Sajnálom, hogy zavartam. Ha tudtam volna.. - kezd bele, de feltartom a kezemet ezzel is érzékeltetve vele, hogy a bocsánatkérése ebben a félreértett szituációban nem releváns.
- Martinez értesíteni fogja, ha megüresedik a hely.
Bólint egyet, de mindketten tudjuk, hogy ennél több információ nem kell ahhoz, hogy egy lapon legyünk.
Chad nem sokkal Martin távozása után veszi fel velem újra a kapcsolatot és a hangjából ítélve egyáltalán nem boldog. Az pedig sosem jó, mert ha a cégünk egyetlen napsugara mérges, akkor az mindenki hangulatát a süllyesztőbe küldi. - Mi történt az előbb?
A fürdőbe sétálok át, majd megnyitom a csapon a hideg vizet és amíg vállammal a fülemhez szorítom a készüléket, addig a tükörképemet is felmérem. - Ha én azt tudnám. Gondolod ennyi idő alatt kialakulhat valakiben a Stockholm szindróma?
Chad elhallgat a vonal túlsó végén, én pedig kihasználva ezt az átmeneti szünetet felfrissítem párszor az arcomat.
- Egyszer esküszöm agyvérzést fogok kapni tőled. Nem viccelek. - Chad az idegességtől fáradtan dünnyög a telefonba, de még érzem, hogy a kiakasztó létezésemen kívül még más is zavarja őt.
- Mi történt? - a kezemben lévő törölközőt visszaigazítom a tartóra, majd most már normálisan a kezembe veszem a telefont.
- A levél, amit kaptál korábban...
- Ugye nem mentél el érte? - vágok közbe egyből.
- Én nem és tudom, hogy azt mondtad egyikünk se menjen a közelébe, de Tanner azt tanácsolta jó lenne ha te mégis vetnél rá egy pillantást.
Pazar. - Mi áll benne?
- Egy idézet. Várj, felolvasom..szóval: Mindig vigyázni kell (...), hogy személyes tulajdonságok ne befolyásolják soha az ember ítéletét. Ez rendkívül fontos dolog. Számomra a kliens sohasem más, mint a probléma egyik tényezője. Az érzések megzavarják a világos gondolkodást. A látszat nagyon gyakran csal." Mond ez neked valamit?
Most rajtam a sor, hogy elhallgassak és ezzel arányosan azt is érzem, miképpen az idegesség szinte az uralma alá vonja minden sejtemet. Hogy a bennem megrekedt harag szédítően vesz támadás alá, mint valami rég nem látott ismerős, akit próbálnánk kizárni az életünkből.
- Ryder, ott vagy még?
Chad már kevésbé hangzik mérgesnek és sokkal inkább aggodalommal telik meg a hangja.
- A mai videóhívást tudasd a többiekkel is, hogy töröljük és csakis a testvéreknek biztosíts egy termet, ahol tudnak beszélni Meghannal. Nekünk más dolgunk lesz.
- Meglesz. - Chad nem kérdez, még ha időközben kételyek is merülnek fel benne, akkor sem. Annak a ténye, hogy nem zárom ki őt teljesen úgy tűnik most bőven elég neki.
- Tanner a közelben van? - idegesen járkálok a konyhában, végül megrekedek a pult mögött.
- Ma átpasszoltak neki egy ügyet, szóval az egész délutánja be van táblázva. - feleli Chad hezitálás nélkül, mintha már számított volna korábban is erre a kérdésre. Ahogyan én is, úgy ő is érzi, hogy ez most más.
- Próbáld őt elérni és holnap délelőttre leszervezni csak hármunknak egy megbeszélést. Elintéznéd nekem? - a pulton könyökölve támasztom meg a fejemet, ami az italtól és az egyre hangosabb gondolatoktól nyüzsög. Legszívesebben a pultba verném bele, hogy pár percre elcsendesedjen a valóság.
- Tudod, hogy igen. - feleli megértően. - Megleszel vagy tehetek még érted valamit?
- Csak ezt. A többit meg már úgyis tudod. - kétlem, hogy még egyszer le kellene őt terhelnem azzal, hogy mennyire fontos a biztonságuk. Bízom Chadben, ezáltal pedig abban is, miképp nem fog hülyeséget csinálni a távollétemben és a többieknek sem engedi meg ugyanezt.
A telefonhívás és Chad szavai némiképp helyrerakják a gondolataimat és már nem érzem azt, hogy ösztönösen rontanék neki az ismeretlennek.
A laptopot a kezembe kapom és még teszek egy kitérőt az egyik földszinti fiók felé, mielőtt az emeletet közelíteném meg. A szobaajtó előtt lelassítva veszem elő a zsebemből a szobához tartozó pótkulcsot és nyitok be Meghanhoz. - Tíz perc múlva bejelentkeznek majd a testvéreid és most csak hárman lesztek, mert nekem még pár hívást el kell intéznem. - teszem le az ágyra a laptopot és fel is nyitom neki. - Később áthívom Caitlynéket, hogy Tom rá tudjon nézni a sebedre, holnap pedig terveim szerint kimozdulunk és beszerzünk pár új ruhát. Addig pedig jó lenne, ha félre tudnánk tenni ezt a kommunikációmentes viselkedést és megkönnyítve egymás dolgát jeleznéd, ha valamire szükséged lenne. - a kezemben lévő kulccsal babrálok. - Neked is fárasztó, nekem is, ne tegyük egymásnak ennél is nehezebbé. Csak gondolj arra, hogyha minden jól megy, két nap múlva végre megszabadulhatunk egymástól. - nézek körbe, majd ki is szúrom az asztalra ejtett kulcsot, amit egyből bezsebelek. - Bármennyire is élvezem a szabadulójátékokat, örülnék ha erről már tényleg leszoknál. Ha egyedüllétre vágysz csak beszélj és megkapod. Egyáltalán nem nehéz. Szóval..hozhatok valamit?

Nem kellettek gondolkozással eltöltendő percek ahhoz, hogy rájöjjek kivel van dolgunk. Elég volt az a nyamvadt idézet hozzá és a vérnyomásom értékei már megint a plafon körül ólálkodtak. Mélyen belül egy elnyomott részem sejtette már azt, amit hangosan nem akartam kimondani. Tudta, mert tanult a múlt eseményeiből, mégsem akarta elfogadni, mert tisztában volt vele, hogy az mivel jár. Remi szerepe a képletben részben összetettebbé tette a helyzetünket, részben pedig közelebb vitt a megoldáshoz. Olyan régóta húzódik már ez közöttünk, hogy az néhanap nevetségesnek tűnt. És talán ha csak ténylegesen kettőnk között zajlana ez az egész, még háttérbe is tudnám szorítani egykori haverom jelentőségét, de már egy jó ideje nincs így. Amióta úgy döntött neki élvezetesebb úgy megkörnyékezni, hogy az életemben lévő személyeket veszélyezteti, azóta csak húzzuk és halasszuk az elkerülhetetlent. Ő nem akarta elfogadni, hogy hibázott, én meg azt nem akartam hagyni, miképp bárki más is a téveszméi áldozatává essen. Szerinte én elárultam, mégis az ő kezeihez tapadt egy család vére és miért? Pár nyomorult bankóért, ami a helyi őrs bizonyítékraktára mélyén lapul? Talán én voltam az aki az utolsó szálakat megmozgatta, de ő volt aki összeállt pár bűnözővel egy életre szóló szállásért a börtönbe. Nem éreztem bűntudatot Remi miatt, de a fenébe, még sajnálatot sem. Társak voltunk, akik a munkában fedezték egymás hátát és kialakítottak egy olyan bizalmat, ami a mi feladatkörünkbe elengedhetetlen. Az egyetlen, amit viszont érzek az a düh. Iránta és valahol magam iránt, mert láthattam volna előre. Évekig a történtek után is próbáltam előidézni az eseményeket, hátha kiszúrok valami intő jelet, ami felett akkoriban elvakultan átsiklottam. De hiába minden próbálkozásomnak, Diaz jól játszotta a lapjait. Amíg egyik kezével adott, addig a másikkal elvett és mint ahogyan a legutóbbi beszélgetésünkből kiderült: addig nem akar leállni, amíg helyre nem billen közöttünk az egyensúly. Amíg mögöttem és mellettem is olyan kevesen állnak majd, mint ahogyan azt ő maga is megtapasztalhatta.
Ez a legutóbbi eset azonban egy félreértés volt, ami végül Meghan előtt ért célt. Remi miatt...miattam egy olyan eseményláncba gabalyodott bele amiben nincs helye. Meghannak csak egy egyszerű nőnek kellett volna maradnia, aki az idegeimre ment az önvédelmi oktatáson és nem Diaz újabb céltáblájának.
A partneremmel történő telefonálás után az emelet felé veszem az irányt, de az agyam valósággal zsibbad és egyáltalán nem az alkohol okozza. Tervektől zúgolódnak a gondolataim és a megoldásokat keresik a felmerülő problémákra, amivel egyszer s mindenkorra pontot tehetünk majd ennek az egész káosznak a végére.
Meghanra az egyik szobában akadok rá, de nincs jó hangulatban. Pechje van, mert én sem..
Felsorolom mikre gondoltam, mert úgy érzem csak akkor nem válok az idegeim rabjává, ha tudok tartani valami ütemtervet. A cégnél ez gyerekjátékként megy, itt viszont már annak örülnék, ha valami egyszer úgy alakulna, ahogy azt elképzeltem. Az előttem álló percek alakulását nézve azonban úgy tűnik ez továbbra is valami vágyálom marad.
Összecsippentem az orrnyergemet, de minden higgadtságomra szükségem van. Nem feltétlenül értem a felháborodását a lelépésünk hírével kapcsolatban, hiszen azt hittem ugrálni fog örömében amiért megszabadulhat tőlem. Tudjuk mindketten, hogy nem vakációzni vagyunk itt és ennek minél előbb sikerül véget vetnünk, annál gyorsabban térhet vissza mindenki az életéhez. Vagy legalábbis ahhoz, ami maradt belőle.
Csendben hallgatom a szavait, aztán egyszer csak valami elszakad bennem és tovább már nem tudom megállni, hogy ne osszam meg vele véleményemet.
- Meg kell védened magadat?
Magasba ugrik a szemöldököm, meg talán a hangom is egy oktávval a kijelentésére. A tenyerem a homlokomra siklik és miközben hitetlenkedéstől csóválom a fejemet, el is mosolyodok mellé. - És én akkor minek vagyok itt, de komolyan? Lámpadísznek? - kérdezek vissza, hátha fel tudom venni a gondolatmenetével a fonalat. - Vagy szerinted ez úgy zajlott volna le, hogy én ajtót nyitok a betörőnek, majd leülök rejtvényt fejteni amíg ő az életedre tör?
Cinizmussal telítődik meg a hangom, de az egész amivel előhozakodik, az abszurd.
- Oh, várj, nem is. - szegezem rá mutatóujjamat, mintha épp a képzeletbeli villanykörte lelt volna hirtelenjében világosságra. - Mostantól te fogsz engem megvédeni, igaz? Azért szórakozol itt a fegyverrel, nemde? - két karomat a mellkasom előtt keresztezem, az arcomon pedig kíváncsiság lesz úrrá. - Teszem hozzá ha ezek a szándékaid, már az első fordulóban elhasaltál. Először is elfutottál a veszély elől, másodszor pedig a legrosszabb módon szorítottad magadat sarokba. - szisszenek egyet és bár lenne még jó pár ötletem miképpen csinálhatta volna ezt másképp, mégsem osztom meg vele. Az olyan lenne, mintha saját magam sírját ásnám meg. - Harmadszor pedig nem tudod használni a fegyvert és hiába van nálad, mire kibiztosítanád...nos, addigra Au revoir, Meghan! Szóval nem fogom reprezentálni a szitokszavaidat, ami teszem hozzá finom és nőies volt, hanem elmondom mi lesz.
Közelebb sétálok az ágyhoz, majd két tenyeremet megtámasztva rajta nézek farkasszemet Meghannal. - Első körben befejezed ezt a duzzogást vagy bármilyen újabb drámai kiakadás is legyen ez most a részedről. Az első pár alkalommal még totálisan érthető volt, most viszont már kezded elveszíteni a racionalitást és nem gondolkodsz csak.. - mérem végig az arcvonását, majd sóhajtok egyet. - csak ezt csinálod, amit most is. A sírással most nem megyünk semmire és egyáltalán most mi miatt sírsz pontosan? Nincs semmilyen betörő és beszélgethetsz a testvéreiddel is, ahogyan te szeretted volna. És ha az emlékeim nem csalnak, Tommyt is te invitáltad át az ebédünk alatt. - pörgetem végig annak a csodás programnak az eseményeit. - Persze, a pillanat aktualitásában szórakoztató lehetett az idegeimen táncolni, de most már ne csinálj a szádból segget és vállald a következményeket.
Az ágytól elrugaszkodva veszem elő a zsebemből a telefont, de még egy utolsó pillantást vetek Meghanra, mielőtt kiléphetnék a szobából. - Van még cirka nyolc perced, hogy összekapd magadat. A fegyvert pedig a helyedben visszatenném a helyére. - fűzöm még hozzá kifelé menet, majd nekiállok egy hívást kezdeményezni Martinez irányába, mivel normális választ ismételten nem kaptam a 'Mit hozhatok?' kérdésemre. Egy idő után nem annyira izgalmas a falnak beszélni. Már most érzem, hogy nagyon hosszú lesz még ez a mai nap.

Az ügyfelekkel történő tárgyalások nem mindig adrenalintól túlfűtötten alakulnak. Persze, örülünk az új lehetőségeknek, a környezetváltozásnak, de az egészet véve legnagyobb százalékban zökkenőmentesen zajlanak le az ilyen megbeszélések. Ők előjönnek egy ajánlattal, mi meg a sajátunkkal, aztán jobb esetben megtaláljuk az aranyközéputat. Mint mondtam, semmi komoly. Azonban akadnak olyan megbeszélések, ahol ülsz az ügyféllel szemben és az jár a fejedben, hogy olyan jól jönne most egy képesség, amivel mélyebben belemászhatnál a másik gondolataiba. Láthatnád a logikus eszméket cikázni, megérthetnéd mi zajlik le odabent, mert ami kijön a száján az téged is a gondolataid legmélyére küld. Végül rájössz, hogy talán jobb is egyszerű halandónak lenni és a magad módszereivel megbirkózni a nehezebb esetekkel, mert ha még a szavai mellett a gondolatait is kellene hallanod, abba tuti beleőrülnél.
Jelenleg is pont egy ilyen folyamat játszódik le bennem, ahogy Meghant hallgatom, nézem és egyben tanulmányozom. A tetteit párosítom a szavaival és a felém irányult feldúltságával. Mégis bármennyire is legyen kíváncsi lényem egy része az ő gondolatmenetére, időközben rájövök, hogy épp mint az ügyfelek esetében, úgy nála is jobban járok, ha megkímélem idegrendszeremet a további tortúráktól.
Nem okoz meglepetést azzal, hogy megint engem vesz elő bűnbaknak. Szinte ez már kezd megszokássá válni közöttünk. Ő menetrendszerűen kiakad valamin, amit csak ő ért (mentségemre szóljon, én megpróbáltam rájönni) aztán a végén megint eljutunk oda, hogy az emberiség 95%-nak a problémájáért én leszek a felelős. Meghan pedig ott vágtat az egész tüntetés élén és pontokba szedve szavalja, hogy a létezésem számára lassan allergiás reakcióként köszön vissza a szervezetében.
Őszintén kedvem lenne egy jót mosolyogni ezen. Megállni egy percre ebben az őrült napban, majd vitába szállni vele valamiről, ami nem fog javulni, csak néha jól esik rajta pörögni egy sort. Tényleg üdítő lenne nem Remire gondolni vagy eljátszani azokkal a lehetőségekkel hányféleképpen törölném el létezését a föld színéről. És persze, normális ember nem szórakoztatja magát az ilyenekkel, de ha évek óta valaki ezzel nyüstöl, az egy idő után valamit megtör benned. Nem tudod hol vagy hogy mennyire nagy a károsodás, csak érzed, hogy onnantól kezdve semmi sincs rendben. Szóval ezek mellé bármennyire is jól esne most feleleveníteni Meghannal a napi veszekedéseink újabb fejezetét, ma mégis úgy döntök, hogy mindkettőnk érdekében jobb lesz ezt rövidre zárni. Meghant ismerve pár óra múlva ugyanitt fogunk tartani, csak egy egészen más indok miatt.
Ha egy terven látod miképpen kezd logikusan felépülni, az nem kevés elégedettséget fecskendez az agyadba. Attól a ponttól belelendülsz és egyik tényező követi a másikat, míg a végén ott állsz a teljes kép előtt és magadba iszod a mestermű látványát. Remi esetében ez komplikáltabb, pedig azt gondolná az ember, hogy hé, a huszadik kör után már nincs előttetek akadály. De ha Remi Diazról van szó, ő egy egészen más kategória, mert a többiekkel ellentétben nem hülye. Fejleszti magát, leleményesebbé válik és épp ezért veszélyesebbé. Ha nem ilyen kapcsolatban lennénk amilyenben, még elismeréssel is adóznék irányába, de most egyszerűen csak dühít minden vele kapcsolatban. Egyszerre egyensúlyozni az őt támadó terv és a hazajutás folyamata között egyáltalán nem egy leányálom. És akkor még hozzá se adtuk mi lesz azután, ha visszajutunk NY-ba vagy amik csak úgy pluszban hozzáadódnak a képlethez, ami miatt az ember idegrendszere képtelen lesz egy nyugodt pillanatot bezsebelni. A harmadik hívást követően már a többi kezdeményezést inkább nem számolom. Tanner, Chad, Martinez. Majd újra Chad és Tanner, ami után Chad zárja a sort. A pulton támaszkodva hallgatom partnerem számomra gyógyírnak ható hangját, de a kezem a pulton lévő pohár oldalán cikázik és másodpercekre van attól, hogy a falnak lendítse azt. Nyomorulttá teszi az érzéseimet annak a tudata, hogy Rutherfordot egyedül hagytam ezzel az egész káosszal. Persze, ott van mögötte a jól képzett csapatunk, de mi egységben dolgozunk egymással. Ő értem, én érte teszem azt, ami a cégünknek a legjobb, de most egy egész szakadék van közöttünk, amit pár percekre nyúló telefonhívás nem fog megoldani. Ismertem már Chadet jól és tudtam, hogy több van amögött mind amit megoszt velem. Ő képes kezelni ezt - mondogatta mindig is. És a fenébe, hogyne lenne képes, de ez a helyzet más, mint egy idióta ügyfél kiadása, aki a sajtóval fenyegetőzött miután nem asszisztáltunk a terveihez. Fel sem akarom sorolni mennyi minden is sorakozik előttünk azon a bizonyos tányéron és az oroszlán részét ő vállalja magára, míg én egy olyan nő életét védem, aki egyre valószínűbb, hogy sokkal inkább saját maga ellensége, mint más kipécézett célpontja. Mégis ki megy szembe azzal az akarattal, ami az ő javát szolgálja?!
A csengő zökkent vissza a jelenbe és Chad hangja, ami még innen a távolból is fáradtnak hat. Sóhajtva kerülöm meg a pultot és nyitok ajtót a szomszédainknak. Tom és Caitlyn a megszokott napsugaras természetükkel ragyogják be a verandát, én pedig tágasra nyitom az ajtót, hogy bejöhessenek.
- Hol van? - Caitlyn kérdésének hatására az emelet felé biccentek, ám mielőtt elindulhatna a lépcsők irányába, még megérintem a karját, minek hatására felveszi velem a szemkontaktust, de abban a másodpercben el is szakítja tőlem a tekintetét, habár a mosolyával igyekszik leplezni mindezt.
- Szólj neki, hogy jöjjön le, hogy Tom megtudja vizsgálni. - Caitlyn bólint egyet, aztán már ott sincs. Tom a nappali felé indul meg az orvosi táskájával, de mutatom neki, hogy az étkezőben jobb a természetes fény.
- Minden rendben odaát? - kérdezi Chad saját magát kizökkentve a fontosabb jelentések felolvasásából.
- Jobb nem is lehetne. Figyelj, később visszahívlak. Mond meg Mr. Harrisonnak, hogy vagy enged egy keveset az elképzeléseiből és hallgat ránk vagy kereshet másik céget.
Chad még beszél egy keveset arról, hogy jó üzlet lenne megegyezni vele, majd miután megnyugtatja saját magát meg engem is azzal, hogy majd kitalál valamit, azt követően bontja is a vonalat. Ha nem megy neki, úgyis átbeszéljük majd, ebben nem kételkedem.
- Sajnálom, csak egy fontos hívást kellett intéznem. - indulok meg Tom felé, aki csak elnézően legyint egyet.
- Caitlyn készülődési ideje és a kórház mellett megtanul az ember türelmesnek lenni. - érkezik tőle a riposzt mosolyogva, de mielőtt ki kellene kényszerítenem magamból valamilyen választ amivel haladhatna a beszélgetésünk, a két lány érkezése megakadályoz benne. Caitlyn szinte már védelmezően szegődik Meghan mellé, de a hangja nem tér el a megszokott csicsergő mivoltától miközben elérik a lépcső alját.
A két kezemet a nadrágom zsebeibe mélyesztem, de nem avatkozok most közbe, még ha a közelben maradok, akkor sem. A vizsgálat Tom terepe és ha ettől Meghan karjának állapota javulni fog, akkor nem állok annak útjába. Caitlyn továbbra is fenntartja a Meghannal közös témájuk menetét és csak akkor hallgat el, amikor Tom kérdez valamit Meghantól, de utána újra belelendül. A válaszadás ideje alatt azonban Caitlyn tekintete többször is felém vándorol és valamiféle aggodalom ül meg arcvonásain, ami a hangszínében egyáltalán nem mutatkozik meg. Csendes megfigyelőként vagyok csak jelen és ha Tom néha mond valamit Meghan állapotáról, arról mentális jegyzetet készítek magamnak a későbbiekre. Ezen kívül ha tehetem kerülöm Meghan tekintetét, hogy lekössem magamat a szomszédaink tetteivel és testbeszédével. Két nap múlva magunk mögött hagyhatjuk az egészet, addig viszont el kell indítani a terv első lépését.
- Szépen gyógyul a seb, de amire kíváncsi vagyok az a kar használata. Ha megkérlek, akkor néhány mozdulatsort átveszel velem? - pillant le Meghanra Tom. - Eleinte kellemetlen lesz, de szükség van erre, hogy ne keletkezzen nagyobb kár a mozgásában.
Tovább folytatja ugyan, én azonban egyre türelmetlenebbül helyezem testsúlyomat egyik lábamról a másikra. Caitlyn még egy pillantást vet felém, aminek hatására megköszörülöm a torkomat mielőtt bármit is mondhatnék Meghannak.
- Hallgass rá, mert érti a dolgát. A legjobb orvosoktól tanult. - kezdek bele, mire Tom csak egy félmosolyt ejt, de nem akadályoz meg a folytatásban. - Jó látni, hogy ennyire simulékonyan egymásra találtatok Caitlynnel, mert szükségetek is lesz rá a későbbiekben. Örültem volna ugyanakkor annak, hogyha ez elkerülhető lett volna, de jelen helyzetben erre semmi esélyünk. Szóval Meghan, bemutatom neked újra azt a két személyt akik évek óta erősítik a cégünk csapatát és segítenek majd részben a hazajutásodban.

Az elmúlt pár óra visszaadott valami olyat számomra, amiről az elmúlt napokban úgy éreztem már sosem fogom visszakapni. Ez a távollét a csapattól kicsinált idegileg és ha ez önmagában nem lett volna elég, akkor a tehetetlenség is kezdett eluralkodni rajtam. Másnak lehet felért volna ez a hely egy vakációval, ahol ha nem is teljesen, de mértékben elszabadulhat a kötelességei elől és végre fellélegezhet. Én viszont úgy éreztem, hogy minél több időt vagyok itt, annál jobban veszítem el önmagamat és a józan eszemet is egyaránt.
Nem volt számomra ismeretlen az a tény, hogy az együttélés velem nem valami szórakoztató dolog. Szerettem a magam ura lenni a saját buborékomban a megszokott dolgaimmal. Elmondva ez nem tűnik annyira lehetetlennek, de ha két embert zársz össze, akiknek eszükbe sem jut alkalmazkodni a másikhoz, akkor egészen más lesz a képlet. Nos, nekem ötletem sincsen, hogy Meghan milyen tündéri tud lenni másokkal meg lakótársként, de amit mi egymással művelünk az valahol nem normális. Kiakasztjuk a másikat és olyan idegszálakkal játszunk egymás életében amitől jó hogy egy idő után begolyózik az ember. Csak szerettem volna végre én is fellélegezni, arra viszont itt nem voltam képes. Amióta azonban megtudtam, hogy az esetünk abba a jól ismert szürke zónába került, azóta úgy érzem újra kapok levegőt. Tervezek és nem csak a vakvilágba, hanem ténylegesen megvalósítható ötletekkel állok elő a csapatomnak. Ez pedig nem csak visszaadott egy jó nagy darabot abból aki valójában vagyok, hanem ráébresztett arra is, hogy pontosan miért vagyunk itt és szenvedtetjük a másikat úgy, mintha a mazochizmus valami eltitkolt vágyunk lenne.
Meghannal megint nem vagyunk jó passzban, de ami még elsőre lehet nyomot hagy az ember önérzetén vagy netalántán a hangulatán, az a századik alkalomra már mit se számít. Nincs energiám vele veszekedni, főleg úgy hogy akad jobb dolgom is. Végtére is valamikor haza kell jutnunk és nem gondolnám hogy ő titokban arra vágyna, hogy örökre itt ragadjon velem. Habár a viselkedéséből és az ellenkezéseiből ítélve egy kicsit kezd meginogni az ebbe az elméletbe vetett bizalmam. Az elején úgy tűnt csak úgy menekülne tőlem, most meg eljutottunk oda, hogy én azt mondom hazamegyünk, ő meg elküld a picsába, mert hogy mégis hogy merészelek ilyet mondani?
Egy idő után már zsibbad a kezem meg az agyam is a folytonos telefonálgatásoktól, de ahhoz, hogy ez a folyamat több lépést tegyen előre, mint visszafelé, muszáj kapcsolatot teremteni a külvilággal. Egy részem még mindig nem rajong azért, hogy mindezt a távolból, egyik embertől a másik emberen át kell intéznem, de ha a végeredmény megegyezik, akkor a köztes nehézségek azáltal eltörpülnek majd. Ettől függetlenül még mindig szeretnék ott lenni és az első sorból végignézni Remi tetteinek következményeit. Évek óta azt látni ahogyan a rácsok mögött szenved, olykor felért egy minőségi itallal és merem hinni, hogy ő maga is így érzett ha az ő térfelére került az újabb pont. Chad szerint ideje lenne kiszállnom ebből és megszakítanom vele a kapcsolatot. Talán igaza van. Lehet sok idegbajt megspórolnék magamnak és másoknak is, de az is lehet pont az ellenkezőjét váltanám ki ezzel. Sokakkal ellentétben az édes tudatlanság engem inkább megmérgezett mintsem kényelmes nyugalomba ringatott. Tudnom kellett róla, hogy még mindig ott van, amit kiérdemelt. Csak így működhet ez.
Caitlynék érkezésében nem volt semmi meglepő, ha az elmúlt napok idővonalát pörgetem végig. Olyanokká váltunk négyen, mint valami kis csapat, ahol a párok összeülnek kibeszélni életük nagy történéseit. Noha a hideg is kirázott ennek még a gondolatától is, de néha muszáj volt beljebb merészkedni a mélyvízbe és várni, hogy élve megúszod azt majd vagy sem. Az egyetlen mázlim az volt, hogy az egyetlen külsős fenyegetésünk a feladatunkra nézve most az én oldalamra szegődött. Nem akartam ezt az információt megosztani Meghannal. Eltűnhettünk volna úgy innen, hogy Caitlynék csak egy átmeneti ismeretségek lettek volna, akiket az idő majd elfeledtet. Aztán jött Remi és a minden sem tűnt elégnek, Meghannak meg tudnia kellett róla, hogy az egyetlen érzelmi támasza is ahhoz a paraszthoz tartozik, akit ki sem állhat és akit jómagam személyesítek meg. Lehetett volna másképp is, de kár a múltba veszett lehetőségeken rágódni, amikor a jövő sokkal bizonytalanabb és most már komplikáltabb. Nem számítottam Meghantól arra, hogy örömében ugrálni kezdjen, szóval a kapott reakciója teljesen természetesnek hat. Mondanám, hogy ketten vagyunk vagy hogy majd idővel kap egy tagságit oda, ahol az emberekbe vetett bizalom nem több mint egy kurva nagy kérdőjel és legtöbbször semmi jó nem sül ki belőle.
Hagyom, hogy fokozatosan átmenjen rajta ez az egész és kimondja azt, amit úgy érez szüksége van kiadnia magából. Caitlyn felszólalása olybá hat, mint halottnak a csók, de meg sem próbálom már egyiket vagy másikat megállítani. Helyette inkább Meghant figyelem és a megfelelő pillanatra várok. Kérdés: számunkra létezik egyáltalán olyan?
- Oké. - felelek tömören és egyszerűen, majd kihúzom a kezeimet a zsebemből. Belemehetnék abba az egészbe, hogy mennyire nem tetszik a hasonlata de révén annak hogy egy ujjal sem nyúltam hozzá nem érzem relevánsnak a megjegyzését. - Tanner elfoglalt, ő sztornó, de valamelyik testvéred elintézhetem. És mielőtt kiakadnál, megismétlem, szigorúan csak az egyiket. Egy ilyen folyamatban túl kockázatos a nagy feltűnés. - adok magyarázatot neki, persze az ő szíve joga, hogy mennyire bírja el a gyomra azt, hogy a saját érdekeit nézve veszélybe sodorja a testvéreit is. Ez már nem az én döntésem.
- Ha döntesz, elintézem a hívást és megszervezem. Utána leülünk és átbeszéljük hogy fog zajlani a hazajutás, mert gondolom te sem akarsz még heteket eltölteni olyan emberek közelében akikben nem bízol. És bármennyire is patthelyzetet teremtek ezzel, de az egyetlen esélyed még mindig én vagyok. - semmi gúny vagy felvágó él, csak egyszerű tények. Ha én nem indítom el erről az oldalról, akkor másnak nem fog menni. - Addig azonban engedd meg Tomnak, hogy a karoddal foglalkozzon, mert orvos, ami én nem vagyok és szerintem te sem akarod, hogy komolyabb baja legyen még ennél is.
Neki szüksége van a karrierjéhez, én meg bármilyen is tuskónak is tűnjek, azért még mindig azon az állásponton vagyok, hogy nem kívánok neki semmi rosszat. - Gondolom egyetlen orvosodnál sem érzed szükségét a bizalmi előjátéknak, szóval fogd fel így. Ő orvos, elvégzi a dolgát aztán mindenki elégedett. - a telefont helyezem egyik kezemből a másikba, majd Meghanra vezetem a tekintetem. - Szóval mi a végső döntésed?

Soha nem vártam el senkitől sem, hogy felfogja azt a gondolkozást vagy életmódot, amit mi folytatunk. Volt egy rendszerünk amit követtünk és ami mellett kitartottunk, bármerre is vitték utunkat a körülmények. Lehet ez valakiknek elfogadhatatlan és kiábrándító, de ha csak azzal törődnénk, hogy mások kedvére tegyünk a folyamat közben, akkor egyszerűen szükség se lenne ránk. Elvégre ha az ember elvárja, hogy meghazudtoljuk magunkat csakis az ő kedvéért, abban az esetben nem lenne értelme közbeavatkoznunk. Hisz az illető úgyis jobban tud mindent nálunk.
Meghantól sem várom el, hogy elfogadja a jelenlegi helyzetünk menetét. Vannak olyan dolgok melyeket elég ha csak mi látunk át és azon kívül jó ha annyit tud, hogy az ő védelmének érdekében történik minden. Persze most dühös és valószínűleg jogosan, nem tudom, de a mi ittlétünk nem holmi vakáció amibe épp most rondított bele egy szervezési hiba. Eljöttünk ide, mert az élete veszélyben forgott és kellett egy hely ahol nem találnak rá addig amíg le nem csillapodnak a kedélyek. Ez valahol ennyire egyszerű. Vagyis annak kellene lennie. De ami Meghan gondolataiban játszódik le az ennél sokkal komplikáltabb. Ő kapaszkodót, bizalmasokat keresett maga köré holott normális esetben szóba se állhatott volna senkivel. Csakis egymásra támaszkodhatunk egy ilyen helyzetben függetlenül attól mennyi bizalom is van közöttünk. Amit leginkább el kellett volna fogadnia az az, hogy veszélyben van és úgy gondoltam a lövésnek sikerül majd ráébresztenie őt arra, hogy ez az egész nem csak egy vicc és bármennyire is meglepő, de én magam sem szórakozok jól amiatt, hogy itt ragadtunk mindketten. Ő viszont a lövést is az egyik figyelmetlenségemnek fogja fel a sok közül, amit elkönyvelt magában. Amíg mi arra próbálunk rájönni, hogy miképpen állítsuk le ezt a folyamatot az Ő érdekében, addig neki ez egy újabb hibapont lesz, amit felhasználhat ellenem, ahogyan ismételten most is megteszi. Mit mondhatnék még erre amit ne mondtam volna el ezelőtt számtalanszor? Nem a legbüszkébb pillanatom és legalább ötvenszer átvettem fejben mit csinálhattam volna másképp. Ha ketten jövünk ki sem változtatott volna a helyzeten. Egyszerűen lehetetlen volt az egész szituáció, ami csak még inkább rávilágított arra, hogy valami komolyabb áll az egész hátterében. Azt hiszem mostanra határozottan kijelenthetem, hogy az egész úgy el van cseszve ahogy csak lehet.
Őt hallgatom és szándékosan nem szólok közbe. Adja ki magából amennyit csak gondol vagy érez, mert ha nem teszi, abba idővel beleőrül. Nem vagyok komplett hülye és látom rajta a jeleit az elmúlt napok eseményeinek. Kimerült, összezavarodott és keresi a biztonság legkisebb szikráját is, amit én nem tudok megteremteni neki és soha nem is fogok. Nem, egyáltalán nem azért mert képtelen vagyok a munkámat normálisan elvégezni, hanem azért mert a mi ismeretségünket már az elején megmérgezte a bizonytalanság. Kitűnő példát nyújtanak erre Caitlynék, akik többnyire szótlanul tűrik végig a mi alakításainkat és olykor csak az arckifejezésük válik árulkodóvá a kimondatlan véleményük hatására. Meghannak nincsen szüksége hetekig tartó ismerkedésre ahhoz, hogy kötődni kezdjen másokhoz és bizalmat szavazzon irányukba. Jóllehet Caitlynék a mi csapatunkat erősítik, de amíg Meghannak ez az információ nem volt a birtokában, addig kétségbeesetten kereste a társaságukat. Valami normálisat amit a két idegen adhatott neki jelen helyzetünkben. Lehettek volna hátsószándékaik, őt nem érdekelte. Meghan hitt a jóakaratukban és makacsul kapaszkodott ebbe. Az én esetembe ez sosem volt meg, épp ezért hónapokat is tölthettünk volna egymás társaságában, a mi ismeretségünk dinamikáján mit se változtatott volna. Ő elkönyvelt valakinek, én meg nem az az ember voltam aki álmatlanul forgolódott éjszaka amiatt ha valakinek a szívébe nem lopta be magát.
A szék támlájára fonódnak ujjaim és mielőtt megszólalhatnék, tekintetemet felvezetem Meghanra. - Hogyan akarod ezt elrendezni? Pénzre van szükséged? Esetleg beszéljük meg civilizáltan vagy a rendőrségre viszed az ügyet? - szemöldököm kíváncsian a magasba szökik, de a hangom továbbra is komoly marad. - Jogod van feljelentést tenni amiért veszélybe sodortam az életedet és kiharcolni a börtönbüntetést. Nincs megkötve a kezed, csak játsszunk tiszta lapokkal ennek ügyében, mert érzékelhetően elhatároztad magad amellett, hogy a lövés az én reszortom. Legyen, vállalom, de ez az a pont ahol el kell döntened, hogy továbbra is a sértettséged miatt vádaskodsz vagy végigviszed amiben hiszel.
Ha az én hibám, vállalom. Emberből vagyok és nem áltatom magamat azzal, hogy meg lettem áldva azon képességgel, ahol mindig az igazság mérlege az én javamra billen. Ha az a lövés az én számlámra írható, akkor a nagy okosok úgyis bűnösnek ítélnek majd. Ellenkező esetben meg valljuk be roppant kínos és drága szórakozás lesz ez.
Ami a szomszédaink kilétét illeti, nincs mit mondanom. Most mérges, de ha logikusan végiggondolja, akkor rá fog jönni, hogy az álcájukat minden körülmény között meg kellett őrizni. És ha ehhez az kellett, hogy kompletten elidegenítsem magamat tőlük, akkor megteszem. Játszom a hülyét a nagyobb jó érdekében. Mindenek felett pedig semmi okom nem volt arra, hogy bizalmas információkat adjak ki egy olyan nőnek, aki egy számára kedvezőtlen szituba azonnal ellenem fordítaná.
Az ajánlatába belemegyek, de mielőtt én kezdeményezhetném a hívást, a kezemben lévő telefon hangja előz be. A készüléket az asztalra helyezve hangosítom ki, majd helyezkedek vissza ugyanúgy a szék mögé. - Ki vagy hangosítva, Chad. Hallgatlak.
Aligha tud bármit mondani, mert Meghan közbevág és olyan információt oszt meg velünk, ami minden bizonnyal a testvérek között zajlott. Tessék, sokat nem is kellett várni a sejtéseim megerősítésére. Ezt hallgatva mégis mi a franc késztetett volna arra, hogy Caitlynéket eláruljam?
Összecsippentve az orrnyergemet hallgatom a párbeszédet, majd miután szót kapok, kihúzom a széket és helyet foglalok rajta.
- Chad, ha megkérlek, ismertetnéd Ms. Montilioval a hazajutásának folyamatát?
A kérdésem egyben a végszavam is, hogy átadjam a stafétát a partneremnek, aki egy szusszanásnyi idő múlva bele is kezd.
- Először is szeretném megjegyezni, hogy a jelenlegi események mindannyiunkat kellemetlenül érintik, de egyetlen közös célért dolgozunk, mégpedig, hogy Meghant biztonságban hazajuttassuk. - hangzik el Chad szájából a szinte mantrává vált szövegem, amit remélhetőleg most már a kisasszony is képes lesz elhinni és elfogadni. Már várom azokat a vádakat ahol kiderül, hogy elraboltam és bezárva tartom, mint egy sorsára hagyott királylányt. Mert biztosan nincs jobb dolgom, minthogy a semmi közepén vele hadakozzak az emberi árulásról és társairól. - Mivel Devon mellett döntött, ezért a mai nap folyamán őt felkészítjük az útra, hogy kora reggel a helyszínre érjen majd. Ez egy félúton történő találkozópontot jelent, hogy még időben kizárhassuk a követés lehetőségét. Ryder onnan indítja útnak az egyik emberünket, mi pedig kollégáink egyikével és a testvérével tesszük ugyanezt. Helyszíntől függően változik ez mennyi időt vesz majd igénybe, de minden bizonnyal holnap a délelőtti órákba már a testvérével lehet, Meghan. - folytatja Chad, én pedig Caitlynék felé fordulok. A nő még mindig aggódva méregeti Meghant, Tom viszont kihasználja a feléjük fordított figyelmemet, hogy így jelezze: egy kis időre távoznia kell. Ennek következtében Caitlyn elfoglalja a mellettem lévő helyet, hogy jobban hallja a telefonbeszélgetéssel kapcsolatos részleteket. Tom lesz az aki elindul majd innen egy autóval, hogy Devont felvegye a megbeszélt helyszínről.
- A hazajutás sem lesz túlzottan komplikáltabb ennél, de annak részleteire akkor kitérünk majd, ha Mr. Montilio megérkezett a védett házba. Addig is Meghan tőlem fog minden további dolgot megtudni és a következő bejelentkezés két óra múlva fog megtörténni. Folyamatosan tájékoztatni fogom hol tartunk jelenleg a folyamatban. Lenne még egyéb kérése vagy ez így tartható lesz? - kérdez rá Chad, de aztán a lélegzetvételnyi szünetből ítélve tudhatjuk, hogy számíthatunk még tőle folytatásra. - És Ryder, mielőtt elfelejteném, Tanner mondta hogy egy fél óra múlva felkeres. Elmondása szerint fejlemények vannak.
- Akadályba ütköztünk? - kérdezek rá egyből.
- A hangjából ítélve nem. Azt mondta veled letisztázza, aztán majd beugrik az irodába és velem is. - osztja meg velem.
- Pompás. Joshua hogy érzi magát? - dobom még be gyorsan az engem érdeklő kérdést, mire Chad halkan felszusszan mintha szórakoztatná valami.
- Többnyire idegesen, de fizikailag jól. Wendell körülzsongja. - meséli el, amitől én nekem is megrándul az ajkam széle.
- Csodálkozom hogy még nem ment az agyára. Figyelj, tájékoztass ha van valami fejlemény. Magatokra is hagylak. - felállok az asztaltól, de még mielőtt elhagynám a helyemet még egyszer visszalépek. - És csak hogy tanúja legyél az egésznek: ha hazaérkezésem után úgy döntenék Ms. Montilio közelébe mennék, akadályozz meg benne. Az elmúlt napok után egy életre elég volt a rosszul meghozott döntésekből. - pillantok fel Meghanra majd ezt követően a konyhába sétálok át egy pohár vízért, amit a pultnak dőlve iszok meg, amíg Chad és Meghan megbeszélik a dolgaikat.

Ami egyszer romlásnak indult, attól nem várhatod el, hogy visszatérjen a régi formájába.
Lou Tanner egyik kedvenc mondása a sok közül, amit néha elhint társalgásaink közepette amikor úgy érzi olyan szakadékba esett amiből nem tud kimászni sértetlenül, de ha már oda került, abból a helyzetből kell kihozni a maximumot. Jelen pillanatban teljesen meg tudom érteni korábban mire is gondolt. Elég csak végignéznem a szedett-vedett csapatunkon, amit pusztán a közös érdekek néha pislákoló szikrája tart össze, semmi más. Se bizalom, se együttműködés, csak néhány innen is meg onnan is összeverődött ember akik megpróbálják elviselni egymást valami nagyobb jó érdekében.
Ha eddig sikerült is elnyomnom magamba a sürgető vágyat a hazajutásra, az az elmúlt órákban elemi erővel tört felszínre és emlékeztetett az ittlétem valós és egyetlen indokára. Nagyot hazudnék ha azt állítanám az elmúlt pár nap nem volt hatással rám. Ha azzal akarnám becsapni magamat, hogy egy pillanatig nem engedtem le az engem körülvevő falakat és nyitottam ki egy fejezetnél életem történetét, hogy betekintést nyerhessen oda más is. Hogy ne csak én legyek tanúja életem olykor büszkeséggel, máskor meg bosszúsággal eltöltő momentumainak, hanem valaki olyan is, aki elfogulatlanul tekint majd a felvésett sorokra. Megtettem, mert bármennyire is küzdök és tiltakozok, valahol mégsem olyan könnyű megtagadni emberi oldalamat. Aztán szokás szerint jön valami váratlan és azok a falak még magasabbra húzódnak. Még erősebbek lesznek, hogy stabilan körülvegyék azokat az információkat, amiket egy röpke gyengeségben kiadtam a külvilág felé és emlékeztessenek arra, miszerint még egyszer nem követhetem el ugyanezt a hibát.
Chad hangja tölti csak be a védett ház terét és amikor elhallgat, újra csend telepszik a feszültségtől terhes falak közé. Információkat oszt meg, higgadtan és úgy, amire én soha nem leszek képes. Az hogy Meghant ez mennyire érinti, azt senki se tudná megmondani.
Én csendben tűrök és ha a beszélgetés részleteinek célközönségévé én válok, már csak akkor hallatom a hangomat. Tömören és lényegretörően, de tudom hogy Chad érti. Éveket felkaroló előnyt zsebelt be magának az ilyen esetekre és ahogyan azt sejtettem, most sem kérdez vissza, én pedig odébbállok, hogy a beszélgetésük további menetébe ne zavarjak bele.
Caitlyn csendes megfigyelőként van jelen, de valahol tudom, hogy várakozik egy megfelelő pillanatra vagy egy utasításra ami a helyes irányba löki őt a Hogyan tovább? ösvényén. Nem mondanám, hogy a neheztelése kiszámíthatatlan lenne, de ha így is érez, annak még nem mutatja különösebb jelét. Tisztában van a cég működésével és remélhetőleg ebből kifolyólag ezzel a helyzettel is. Lehetett volna másképp, emberibb módon, de ha a másik oldalt nézem és azt a személyt, aki ide lökött minket, akkor ott már nem elegendő az, ha más lelkivilágának pátyolgatását vesszük reflektorfénybe. Az érzelgősség nem menti meg a hátsónkat vagy visz haza, ha ennek az egésznek vége.
A telefonbeszélgetés után a kisasszony újra hajlandó velem szóba állni és bár egy gondolatsíkon feladtam, hogy bármi választ is várjak tőle a felvetéseimmel kapcsolatban, mégis az percekkel később cenzúrázatlanul érkezik meg.
- Ugyan már. - rugaszkodok el a konyhapulttól, de nem megyek közelebb hozzá. - Ha meg bocsánatot kérek akkor azon pörögtél volna, hogy nem volt őszinte és csak a seggemet védem vele. Lásd be, hogy neked semmi sem jó. - szólok utána, de a lépcsőn felfelé nem követem. Helyette szusszanok egyet és a tincseim közé fúrva ujjaimat sétálok vissza a telefonért.
- Adj neki időt, Ryder. Ez így egyszerre mindenkinek sok lenne. - szólal meg Caitlyn percek után most először.
- Időt. - ízlelgetem magamba ezt az egy szót mintha a jelentésével gyűlt volna meg a bajom. - Mert abban aztán dúskálunk rendesen. - a fejemet csóválom, miközben a kezemben lévő telefont teszem egyik majd a másik kezembe.
- Értsd meg, neki is épp olyan nehéz, mint amilyen neked, csak te hozzászoktál hogy ne add könnyen a bizalmadat. Néhányunknak ez nem megy varázsütésre. - karjait összefűzve mellei előtt tekint fel rám úgy, mint aki igyekszik a lelkemre hatni a nagy igazságok kimondásával. Kár hogy ehhez már voltaképp elfogyott minden létező türelmem.
- Nem izgat, hogy felfogja vagy sem, ahogyan a sértettsége sem. Elmondtam miért vagyunk itt, tudja mi a célunk és ennyinek elég is kell lennie. Nem tartozok neki elszámolással, mert nem a partnerem. És ha információkat tartok vissza? Az nem véletlenül történik, hanem csakis az ő érdekében. - kezdek bele a szövegelésbe, Caitlyn azonban most hallgataggá válik.
- Az elégedetlen ügyfelekkel tudok mit kezdeni. Egy idő után csak sikerül közös nevezőre jutnunk, hiszen a végén megegyezik az érdekünk és tudjuk jól, hogy csak úgy haladunk egyről a kettőre, ha összedolgozunk. De az olyanokkal nem tudok napirendre térni akik nem fogják fel a személyes érzéseik miatt, hogy az életük veszélybe van. Akik nem képesek rájönni, hogy ez nem egy nyaralás, ahol ismerkedünk vagy kötelékeket építünk ki másokkal. Az meg éppenséggel nem az én gondom, hogy túlságosan belelovalta magát ebbe.
Caitlyn sóhajt egyet erre, de úgy tűnik bármilyen plusz ellenvetése is van ezzel kapcsolatban, azt most már félreteszi vagy szimplán feladja. Évekkel ezelőttire tehető az utolsó őszinte beszélgetésünk és talán nem most kellene ezen változtatni.
- Szedek össze neki pár váltóruhát. Szükségetek lenne még valamire?
Eleinte a fejemet ingatnám válaszképp, aztán végül csak eszembe jut valami. - Pizza. Jól jönne valami vacsorára.
Cait bólint egyet, de szokásos mosolyának most nyoma sincs. - Meglesz. És ne legyél vele ennyire szigorú.
Egy hümmögésre futja csak tőlem, amivel lényegében le is zárom a témát, majd a távozását követően újra kettesben maradok Meghannal, de most nem megyek utána az emeletre. Minél inkább begyakoroljuk mindketten a távolságtartás művészetét, annál egyszerűbb lesz a későbbiekben mindenkinek.
Tanner hívása az ígért időpontban fut be, de most nem hangosítom ki őt. Az elmúlt időszak türelmetlen járkálása után a telefon készülék tartása stabilitás érzését kelti bennem.
- Milyen híreid vannak?
- Egyből a közepébe. - morogja Lou, mintha nem lenne neki egyértelmű, hogy Chad hívása óta minden idegszálam az ő információit követelik.
- Máskor ne említsd Rutherfordnak, hogy társalogni kívánsz velem. Jól tudod, hogy nehezen tartja meg csak magának a fejleményeket.
És szó se róla, nem is bánom. Örülök, ha legalább kettőnk között működik még a kommunikáció, ahol nem kell elmebajt kapni amíg két ellentétes viselkedésmintából kihámozod, hogy mit akar tőled a másik. Chaddel ez sosem volt probléma, de ha Tanner azt akarta volna, hogy a támadásom diszkrétebben vonuljon fel, akkor egyből engem hívott volna.
- Nem volt könnyű, hisz tudjuk hogy Remi mindenre ügyel, de végül elintéztük a kérésedet.
És hogy pontosan mit takar ez a kérés? Remi mindig is arról volt híres, hogy körülvette magát semmirekellő emberekkel, akik némi jutalomért bármit megtettek volna. A plusz az mindig plusz, veszítenivalójuk meg aligha van. Néhány év még a rácsok mögött? A megváltással ér fel nekik miután a valósággal járó rendszerben sorra csukódtak be előttük a lehetőség kapui. Remi pedig úgy vonzotta ezeket mintha valami védőszentje lenne a haszontalanok népes társaságának. Ebből kilogikázva és azoknak akik jobban odafigyeltek rá, az a séma is fellelhető volt, hogy a fickó kétségbeesett módon támaszkodik rájuk és szomjazik az irányításra, ahogyan az információkra is, melyeket felhasználhat mások ellen. Nem volt nehéz kitalálni egy kézenfekvő megoldást számára, és miután sorra kerültek elő a bizonyítékok melyekkel tilosban járva tartotta a kapcsolatot a külvilággal, onnantól kezdve csak néhány intézkedést kellett elindítani ahhoz, hogy egy kényelmes magánzárkát kapjon. Elzárva mindentől és mindenkitől, aki józanul tartja őt odabent.
- Köszönöm. - felelem egyszerűen, de őszintén. Mi mást mondhatnék, amikor mindenki miattunk..miattam lett mozgósítva? Néhanap azzal vigasztalom magamat, hogy Remington kizárólag csak az én ügyem és mást nem kínozhat a létezésével. Aztán történik valami ilyesmi mint most is, és ráeszmélek hogy a mi kapcsolatunk nem ennyire fekete és fehér. Jóllehet tisztában vagyok vele miképp ez csak egy átmeneti megoldás, de időt nyertünk vele és ez fontos. A többi miatt ráér később is aggódni.
Az időérzékem megítélésén csak Caitlyn visszaérkezése, majd nem sokkal később Tom segít. Caitlyn nem sokat időzik el a házban és szimplán csak annyit kér, hogy válthasson majd pár szót Meghannal még indulás előtt. Mondván, hogy ez nem rajtam múlik' válnak el útjaink és amíg megengedek magamnak egy kis időt zuhanyzással egybekötve - hogy lehiggadjak -, addig felszínre csalogatom a pozitívabb történéseket. Mert lehet hogy ez az egész most egy káosz, de az apró sikerek teszik lehetővé majd, hogy végül újra otthon lehessünk. És mentségemre szóljon, mást sem várok most jobban.
Tom az orvosi táskájával lép beljebb a házba, de kevésbé tűnik haragosnak, mint a felesége, ami most különösen nyugtató.
- Van valami új információ a holnapi indulásommal kapcsolatban? - töri meg ő először a csendet többnyire semleges hangnemben.
- Chaddel lesz még egy hívásunk, aztán többet tudok majd mondani. Átvegyük mi lesz a dolgod?
Tom csak a fejét csóválja és ha nem ügyelnék ennyire a részletekre, akkor át is siklottam volna a pillanatra feltűnő félmosolya felett. - Legalább már tízszer vettem át az elmúlt órákban. A kocsit elintéztem és ha megkapom a pontos címet, akkor ott várom meg Meghan testvérét és az emberedet. A jelszavunk esernyő, amit a lehető legtermészetesebb módon kell mondatba foglalnom és ha a másik fél megtette ugyanezt, csak akkor fedhetem fel a kilétemet. Aztán már csak annyi van hátra, hogy elhozom ide az embereteket egy másik útvonalon, mint amelyiken érkeztem. Korrekt?
- Nagyszerű. A fegyvered?
Tom csak elmosolyodik emiatt, ami nem sokkal később magyarázatot is kap. - Előkészítve. Cait legnagyobb bánatára. Meghan az emeleten?
Bólintanék ugyan, de csak felkapom a tálban lévő kulcscsomót és a fejemmel a lépcső felé biccentek. - Felkísérlek.
Legalább három szobába nyitok be mire sikerül rálelnünk Meghanra a földön fekve. Tom az aki egyből odasiet, hogy felmérje az életjeleit, én pedig most az egyszer átengedem neki a kezdeményezést, lévén annak hogy itt csak az egyikünk orvos, és az nem én vagyok.
Amíg ő ezzel van elfoglalva, én az ágyat igazítom el kényelmi szempont érdekében, majd ezt követően segítem fel Meghant a földről és fektetem be őt az ágyba.
- A karjára esett rá. Nem sérült még jobban?
Meghan közelében maradok, de teret hagyok Tomnak, hogy a munkáját végezhesse. Infúziót köt be neki, előtte azonban a kérdésemre is választ kapok, amely során megerősíti, hogy ébredés utáni kellemetlenségeken kívül a karjának nem esett baja, de a kötéscserét és annak velejáróit megejti.
- Mondanom sem kell, hogy minden létező és szükséges vizsgálatot végezz el rajta. Szeretném, ha a hazafelé vezető úton nem szólna közbe semmilyen egészségügyi probléma.
Tom csak bólint egyet, de nekem ez most éppen elegendő. Noha a belé vetett bizalmam létezik, mégsem mozdulok sem mellőle, sem pedig Meghan mellől és ha még a Chaddel történő telefonálással is vagyok elfoglalva, a tekintetem többször is a páros felé vándorol.
A vonal végén lévő partnerem megkönnyebbülten sóhajt fel a Remivel kapcsolatos változások hallatán, de nem sokat időzik el ezzel a nyugalommal, mert kimondatlanul is tudjuk miért zajlik most ez a beszélgetés.
Elmondása szerint a hajnali órákban indulnak majd és már volt is egy beszélgetése Devonnal erről, aki Chad szerint most sokkal inkább semleges és együttműködésre hajló, mintsem ennek ellenkezője és társai. Most rajtam a sor, hogy valami megkönnyebbülés féle érzést tapasztaljak, hisz más se hiányzik nekünk mint még egy probléma, ami már így is a plafonig ér.
Még egy pillantást vetek a szokatlan párosra mielőtt pár percre elhagyatnám a szobát, amíg a Caitlyn által hozott pizzából pár szeletet egy külön tányérra helyezek és egy bögrét megtöltök teával is. Megvan az esély arra, hogy Meghan a későbbiekben fel fog ébredni, így ha éhes vagy szomjas lesz, legalább kéznél lesznek neki ehhez a hozzávalók.
Tom még nem végzett a vizsgálatokkal mire visszaérek, de már a közelében lévő jegyzetet az ő kézírása díszíti, így biztosan jól halad vele.
- Eddig minden rendben? - az ajtófélfának támaszkodok neki, karjaimat pedig a mellkasom előtt fűzöm össze.
- Amennyire csak az ő állapotában lehet, úgy azt mondom, hogy igen, de sok pihenésre van szüksége és kevesebb stresszfaktorra. - még ha nem is mondja ki, de a felém irányuló tekintetéből ítélve úgy tűnik nem árt vennem a célzást.
- Rajtam ez ne múljon. Leszögezte a korábbiakban, hogy hagyjam őt, így úriember leszek és tiszteletben tartom a kérését.
Tom ezt nem igazán véleményezi, ezért mielőtt még magukra hagyhatnám őket, még utoljára visszaszólok. - Bármilyen változásról pontosan tudni akarok. Odalent leszek.
Az ő és a saját vérnyomásom érdekében így lesz most a legjobb.