Egy feladat elvégzésében nincs semmilyen komplikált eseménysorozat. Legfőképpen akkor, ha az abból a témakörből kerül ki melynek otthonosan mozogsz a közegében. Kézhez kapsz egy alapot, ha szerencséd van használható információkkal is megtűzdelve, majd átfutod, hogy a saját szemszögedre formálhasd azt. Ezután tervet kovácsolsz, végül leszervezed, majd a leginkább elképzeléseidhez hűen végrehajtod. Az életem már egy jó ideje megbízásokból adódik össze és sosem okozott problémát, hogy teljesítsem őket. Nem voltam a halogató típus, ahogyan az sem, aki félúton meggondolta magát mondván neki ez mégsem igazán fekszik annyira, mint ahogyan azzal gondolatban eljátszott. Ha valamit rám bíztak, azzal nem álltam le amíg a célvonalhoz nem segítettem. De mint minden másnak, a feladatvégzésnek is több oldala van és elég egy önmagában abszurd és számomra egyáltalán nem hétköznapi helyzet ahhoz, hogy a jól ismert rutin a feje tetejére álljon. Az elmúlt napok eseményeivel nem tudtam elszámolni magamban. Teltek az órák, tétlenül és idegesen egy helyben toporogva, miközben az élet a cégen belül nem állt meg, csak éppen a jól ismert erődömön kívülre kerültem. Egy részem elmereng a bárcsak okozta pillanatképeken; bárcsak útnak se indultam volna..bárcsak másra bíztam volna ezt a feladatot.
Megannyi akkor meghozott döntés amivel elkerülhettük volna ezt a szituációt. Aztán itt van vele szemben az elferdített tükörkép amely a valóságot szimbolizálja már napok óta és ami tudja jól, hogy hiába áltatom magamat túlmisztifikált ábrándképekkel, attól még jól döntöttem. Ez az énem tudja, hogy sosem lettem volna annyira meggondolatlan, hogy másra bízom ezt a feladatot. Ahogyan azzal is teljesen jól tisztában van, hogyha nem lettem volna itt, Meghant még a faházban elkapták volna. És szó se róla, hogy most büszkeségtől duzzadó mellkassal köszönetet várnék lakótársamtól, de ha már annyira eljátszok a feltételes mód gondolatával, akkor azzal az eseményláncolattal sem árt, ami egy egészen eltörő elhatározás során történt volna. Márpedig minden felé tanúsított ellenérzésem mellett a nap végén mégiscsak örülök, hogy Meghan életben van.
A fürdőben újabb olyan pillanatnak válunk részesei amit valahol mindketten a hátunk közepére se kívánnánk. Ahogyan ő sem, úgy én sem vagyok boldog és erre még az alaphangulatom is rátesz egy lapáttal. Ironikus riposztjainak természetesen hangot is ad akárhányszor lehetőségei is engedik és miközben félig a folyamattal törődök, félig pedig azzal, hogy maradék józanságomat seggbe rúgva visszatérjek ahhoz, amit tennem kell - és nem ahhoz, amit esetleg tenni akarnék.
Meghan szépsége tagadhatatlan, ő pedig kiválóan ért ahhoz, hogy szendén kóstolgatva határait az idegeimre menjen vele. Mire megyünk azzal ebben a helyzetben ha a nagybetűs NŐ-ként gondolok rá? Miért bonyolítanánk, ami már önmagában is komplikált? Érzem, hogy a valóság kegyetlenül rossz humorával ismételten a képembe röhög, miközben játszanom kell az úriembert egy olyan nővel szemben, akivel más körülmények között már rég túlestünk volna egymás feltérképezésén meg az ezzel járó plusz feszültségen is.
Egy idő után átpasszolom neki a fürdés levezénylését, hisz nem áll szándékomban még ennél is kényelmetlenebb helyzetbe hozni őt. A hajmosás után a törölközővel eltakarva őt segítem ki a kádból, de a hajának toronnyá alakításánál - vagy nevezzék is akárhogy ezt a folyamatot -, akadályokba ütközök, mire ő az aki kisegít ebben. Az orrom alatt morgom el ezzel kapcsolatos 'na persze' véleményemet, végül kérését követve a másik irányból kezdem el a folyamat elvégzését. Közben viszont Marciékra is kitérek, pontosabban arra a gyűrűre, amit Caitlyn előszeretettel kutatott találkozásunk során. És bár tudom jól, hogy akkor abban a pillanatban mit mondtam, az viszont csak egy átmeneti mentőkötél volt mielőtt elnyelt volna minket a Caitlyn-féle örvény. Most viszont valamiért nem tetszik, hogy ennyire ellene van a dolognak.
- Hogyne. Kézenfekvőbb abban az esetben, ha a szingli nő státuszt akarod szimbolizálni vele, ami tudtommal jelen helyzetben nem vagy. Nem fogom engedni, hogy bármilyen idióta megkörnyékezzen odakint, szóval lesz gyűrűd.
Határozom el magam végső döntésem mellett, majd ellépek tőle. - Ha azt is kimagyaráztuk, majd ezt is kifogjuk. Amúgy sem rajtad múlt a korábbi sem. - folytatom tovább részemről lezárva a témát, majd kimegyek a kötéscseréhez alkalmas cuccokért, magamban viszont még mindig mérgelődök egy sort emiatt. Olyan város ez, ahol szinte mindent tudnak a másikról, az újak pedig már a jelenlétükkel feltűnést keltsenek. Az kell még, hogy beverjem valaki képét azért, mert azt gondolják Meg...Marcie nem tartozik valakihez. A kamionosok is rászálltak korábban, itt miért lenne más a helyzet?
A seb kimosása nem éppen tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé, de nem tolhatjuk el folyamatosan csak mert egyikünknek se fűlik hozzá a foga. Előkészítem a szükséges felszereléseket, majd nekilátok leszedni róla a korábban ráhelyezett vízálló anyagot, végül pedig a kötést is. Óvatosan bánok vele ugyan, de még így is piszok módon fog fájni neki, viszont ha nem csináljuk meg akkor a következményeivel még rosszabbul jár. Teljesen elfoglalom magamat a már szinte rutinként betanult feladatoknak, amikor Meghan felkiáltást követően égető érzés uralkodik el arcom egyik felén melyet tenyerének nyoma hagyott hátra. Megérintem a bizonyára mostanra már vörösen izzó területet és számat fintorra húzva dörzsölöm meg a pofon helyét, ami egyszerre volt ébresztő jellegű és figyelemelterelés is. Élesebben szívom be a levegőt a kelleténél, majd csak ezt követően vezetem vissza haragos kékjeimet az arcára. - Ezt most rögtön fejezd be, érthető voltam? - vezetem fel számára érdeklődésemet, itt azonban még nem végeztem. - Baromira biztos lehetsz benne Meghan, hogy én sem szórakozok jól, szóval ne tégy úgy, mintha engem valami beteges élvezettel töltene el, hogy fájdalmat kell okoznom neked.
Az arcom még mindig ég, ahogyan a haragom sem múlt el. Ellenben ez nem kifejezetten csak felé irányul. Több minden halmozódott fel az idegeimben az elmúlt pár órában, mint a magunk mögött hagyott napokat együttvéve.
- De minél tovább húzzuk, annál tovább fog tartani és a büdös életbe nem leszel jobban. Szóval a továbbiakban abbahagyod ezt a kapkodást, amivel reggel óta több ízben megajándékozol engem vagy muszáj lesz téged kikötöznöm valahova? Mert a sebed kitisztítása ha nem lettem volna egyértelmű nem fog kimaradni.
Várok egy keveset, de egyben el is hallgatok, amíg egyfajta elhatározásra nem jutok, majd fejemmel az ajtó felé biccentek. - Induljunk.  
Nem mondom meg hova vagy miért, ellenben viszont bevárom őt, majd a szobába sétálunk át. A fotelt a fésülködőasztal-szerű bútorhoz tolom, majd enyhén meg is paskolom az ülőalkalmatosságot. - Foglalj helyet. Hamarosan folytatjuk.
A fürdőből viszem át a szobába a korábban átvitt felszereléseket, mint valami idióta, aki nem tudja eldönteni mit és miért akar, majd mielőtt még egy fordulót tennék a fürdőszoba irányába, azelőtt a laptopot az asztalra helyezem és amíg az töltődik a szobát is elhagyom.
Sokat nem beszélek annak folyamatában, amíg kikeresem a sorozatát Meghannak, majd csak akkor lépek vissza hozzá, amikor már mindent körénk pakoltam. - Bármit is művelek én itt veled, te koncentrálj csak oda! - jelzésértékűen a képernyőre mutatok enyhén közelebb hajolva a lányhoz, majd egy pillanat erejéig én magam is ránézek a sorozatra, ám mivel ismételten semmit nem értek belőle, így csak a fejemet ingatom ennek hatására és újfent nekilátok a korábban elkezdett folyamatnak, noha ügyelve arra, hogy minél gyorsabban és alaposabban végezzem el mindezt. Ha pedig Meghan időközben nyugtalankodott, akkor időt is hagytam neki arra, hogy újra összeszedje magát.
A seb körüli teendők elvégzése után a fürdőbe lépek még át egy-két alkalommal, majd elpakolva magam után veszem a kezembe a korábban behozott tálcát a reggelijével együtt és az ölébe helyezem neki. - Lemegyek papírért, hogy összeírjuk a listát. Mire visszaérek szeretném látni, hogy legalább próbálkoztál az evéssel.
A teával megtöltött bögrét is közelebb viszem hozzá, a kávésat viszont a leöntött ágyneművel együtt magamhoz veszem, majd ennek párosával hagyom el a szobát és Meghant is egy kis időre magára.

Nem az az ember vagyok, aki szereti másokon levezetni ha problémája van. Nem keresek bűnbakot az ártatlanokban vagy zúdítom rájuk haragom minden velejáróját, ha kell, ha nem. Tekintetbe véve azt, hogy a bocsánatkérés sem tartozott az erősségeim közé így inkább olyan tevékenységekkel vezettem le a bennem összegyűlt feszültséget, amik nem igényeltek másnap bűntudatot vagy egy hosszas beszélgetést, amit leginkább az innen-onnan összeszedett magyarázatod töltött ki. Persze megesett, hogy hevesebben reagáltam a kelleténél és a hangomat is ritkán ugyan, de felemeltem. Emberből vagyok én is, és ha éppen körülöttem tekereg valaki, amikor nem vagyok jó passzban, akkor ez elkerülhetetlenné válik. De mindig is úgy véltem, hogy attól még nem lesz igaza az embernek, ha üvölt a másikkal, csak nagyobb ökröt csinál magából a kelleténél és még fel is hívja rá a körülötte lévők figyelmét. Így amennyire csak tőlem telt, tartottam magamat ezen elvemhez és bármilyen problémám is volt a cégnél azt nem hallották még az épület másik felében is. Úgy gondolom jól ismertek már ahhoz, hogy tudják, az igazságot úgyis kiderítem és minél előbb keresnek fel azzal, ha valamit elszúrtak, annál normálisabban jöhetünk ki belőle. Meghannal viszont nem könnyű, nagyon nem. És mikor úgy érzem valami fentről érkező csoda folytán képesek leszünk egyszer szót érteni a másikkal, az valahol félúton sávot vált és visszaesünk a kezdetek kezdetére. Nem abban a helyzetben vagyunk, amit mindketten képesek lennénk értékelni, de ezt kaptuk, ebből kell kihoznunk a maximumot, ha végigakarjuk csinálni ezt a köztes állapotot. Mert mint minden más, ez sem fog tartani örökké és egyszer, napokkal később visszafogunk menni a városba, hogy magunk mögött hagyjunk minden nehézséget, amit a másikkal történő együttélés okozott. Én nem vagyok a vigaszt nyújtó társ mintaképe; képtelen vagyok órákon keresztül babusgatni vagy szimplán elviselni a másikat. Az évek során meg már annyira belekényelmesedtem a magánéletemmel járó egyedüllét érzésébe, hogy az ilyen szituációk, mint aminek most is a részesei vagyunk elegendőek legyenek ahhoz, hogy kirugdossanak a komfortzónámból és olyan határokat lépjek át eme kényszer hatására, amit nem akartam sosem megtenni.
A fürdés lezárásával a gyűrű is központi szerepet kap témáink közepette, de még ebben sem tudunk egyetérteni. Meghan kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy az ékszer ott ékeskedjen az ujján, mint jól látható nyom amely ál-jegyességünkhöz vezet, én viszont pont az ellenkezőjét vallom. Ma terveztem, hogy elhagyjuk ezt a helyet és végre olyan dolgokat vásárolunk, ami közelebb áll a mi megszokott stílusvilágunkhoz. Viszont a gondolatától is felmegy a vérnyomásom, hogy ennek folyamatában bármilyen idióta is szemet vethet rá, gondolván a hölgyemény szabad préda, őt pedig ez feljogosítja arra, miszerint nyugodt szívvel megkörnyékezhetni. Nem várom el Meghantól, hogy ezt megértse, ellenben én ezzel kapcsolatban már eljutottam a végső elhatározáshoz, ő meg majd idővel beletörődik. - Micsoda rossz sors adatott meg a kisasszonynak, hogy érzelemmentesen kell kiválasztania egy gyűrűt magának. Nem is fogom fel, hogy tudod majd ezt a kínszenvedést elviselni.  
Cinikus éllel telítődik meg a hangom, hogy éreztessem vele, miszerint ő meg a bolhából csinál elefántot. Hamis jegyesség vagy sem, ettől még az alap probléma - amelyben ő természetesen kételkedik -, még közel sem múlik el.
Azt hittem már sikerült közös nevezőre jutnunk azzal kapcsolatban, hogy mennyire szükséges állandóan felügyelnünk a sérülésének folyamatát, de amikor az arcomon tett megnyilvánulása ezt égetően megcáfolja, akkor számomra is tisztává válik, hogy ettől még jócskán messze vagyunk. A bennem dúló haragomnak ez csak olaj volt a tűzre, de ahelyett, hogy leállnék vele veszekedni inkább előkészítem a fejemben megszületett folyamatot. Addig is legalább másra koncentrálok.
A sorozatnézés egyfajta elterelő hadműveletnek készül, ám látom rajta, hogy nem vált be túlságosan, de legalább sikerült végeznem a sebének ellátásával. Az összepakolás folyamatában egy fél pillanatra mérem fel csak a szoba állapotát, de az is elég ahhoz, hogy egy szusszanás formájában lereagáljam a magunk mögött hagyott káoszt. Ám mielőtt ezzel kezdhetnénk valamit, a reggelijét átadom neki és már csak ezt követően hagyom el a szobát.
A földszinten nem sokat rendezkedek, mert a lent töltött időt azzal ütöm el, hogy a használt cuccainkkal és az összepiszkolt ágyneművel megtöltsem a mosógépet, de a bekapcsolási folyamathoz már nem jutok el a fentről érkező hangok miatt. Másodpercek leforgása alatt sietek fel a lépcsőn, majd nézek be a szobába, ellenben annak üres mivoltára a választ a nem sokkal később becsukódó fürdőszoba ajtó adja meg. Eleinte próbálkozok a kopogás - normáliséknál -, bevált módszerével, de nálunk úgy tűnik még egy valami kilőve, ami hasztalan.
- Meghan, a jó égre könyörgöm ne szórakozz már velem és nyisd ki az ajtót.
Két oldalt támaszkodok meg a falon és fejemet az ajtó lapjának hajtva veszek egy mélyebb lélegzetet. Azt viszont tudom jól, hogy órákon keresztül is így maradhatnék, akkor sem lenne belőle problémám, mert a kisasszony újra az ellenkezés ösvényére lépett. - Nagyszerű. Akkor maradj is bent! - elrugaszkodok a faltól, majd meggyűröm idegrendszerem összeszedésének érdekében nyúzott képemet. - Te komolyan arra játszol, hogy az idegeimre menjél, nem igaz? Mert elmondhatom, hogy bámulatosan jó úton haladsz.
Tudatában vagyok, hogy hall engem, én viszont nem fogok mint valami idióta itt szobrozni, ahogyan könyörögni sem neki. Helyette a szobába megyek és miután magamban mérgelődve eltüntetem az ismételten maga mögött rendetlenség nyomait elindulok vissza a földszintre, de a fejemben már a következő lépésem körvonalazódik ki.
A mosógép elindítása közben iktatok be egy gyors telefonhívást, majd egy újabb szendvicset készítek el neki, viszont most már magamnak is egyet. A fejem majd szétszakad és úgy érzem, hogy egy doboz cigi elszívása sem segítene jelenleg az adott problémámon, ellenben egy szál biztosan be fog hamarosan csúszni a higgadtságom megőrzésének érdekében.
A most már műanyag tányéron lévő reggelijével megyek vissza az emeletre és egy koppanást mérek ujjbegyemmel a még mindig zárt fürdőajtóra. - Hoztam fel megint egy szendvicset, szóval kérlek próbáld ezt most már megenni és nem a földre szórni. Nem ettél ma még semmit és a szervezeted egy idő után be fog inteni neked, ha így viselkedsz. A komódon megtalálod majd. - megindulnék ugyan a lépcső felé, de úgy tűnik a még ki nem fejtett mondandóm visszatart. - Csak szólok, hogy lemondtam Caitlynékkel a mai programot. Odabentről nem fogadhatod, nekem meg nincs kedvem a hősszerelmest ma játszani. Helyette viszont máshova megyünk, ha hajlandó leszel még ma kijönni onnan. Ki kell szellőztetnem a fejemet és szerintem neked sem ártana. Ja és a ruhádat korábban bevittem, ha megpróbálkoznál a felöltözéssel.
Tovább nem koptatom a számat, mert nem erősségem mások győzködése és az együtt töltött időkből már lejött, hogy még a kedves megszólalásaimat is félreértelmezte. Úgy pedig értelmét sem látom a dolognak. Ebből leszűrve pedig erősen kétlem, hogy pont én leszek az, aki képes lesz majd kiimádkozni őt onnan.
Még egy pillantást vetek az ajtóra, majd miután rendet rakok a közös szobánkba a földszintre sétálok le ismét, és a szendvicsem társaságában heveredek le jobb ötlet híján a tv elé, de a laptopot sem tartom nagyon távol magamtól. A többiekkel a beszélgetés csak később lesz esedékes, nekem viszont addig ki kell mozdulnom innen valahova, ha nem akarok belehülyülni ezekbe a sehova nem tartó percekbe.

Órák teltek el Jim telefonhívása óta, de a részletei még most is intenzíven ott élnek a fejemben és a hangulatomban egyaránt. Talán egyszer megélem majd azt a napot, amikor Remi nevének említése miatt nem megy fel az agyvizem teljesen és kapcsolok paranoiás üzemmódba, mintha annyira könnyedén irányítás alá vonhatnám az enyémen kívül mások életét is. Lynette mindig azt hangoztatta, hogy az emberekkel szemben önmagunk megmentésére kell leginkább koncentrálnunk, hisz azokban a helyzetekben, ahol a leginkább szükségünk van ennek - őt idézve -, a mocsadék fajnak a segítségére, ott csak magunk válhatunk legnagyobb szövetségesünkké. Mindig is voltak elrugaszkodott nevelési tippjei, de a bizalommal kapcsolatos kérdéskörben mindig is igaza volt. Nem érezte szükségét, hogy beavasson a múltjába, de az irányunkba elhullajtott információmorzsákból összerakva egyértelmű volt anyánk maga mögött hagyott életének egyáltalán nem könnyed mivolta. Lynette rendszerint tapasztalatokból beszélt és sosem más életútját vette például, ha oktatni próbált minket a jövőnkkel kapcsolatban. Bizalmatlan volt másokkal szemben, de önmagában szentül hitt és talán éppen ez volt a legnagyobb erőssége. Tudatában volt annak, hogy bármi is történjen vele az életben, valakire mindig is támaszkodhat. Az már más kérdés, hogy a saját gyerekeit is ellenségnek tartotta és nevelésünk helyett inkább kiképzésre hajló tanácsokkal látott el. Én vele ellentétben nem voltam ennyire előrelátó és elkövettem azt a hibát, hogy rossz emberbe fektettem bele a bizalmamat aminek meg is lett az eredménye. Azóta óvatosabban járok el, mert még egy olyan tanulságos esetre nincs szükségem, ami évek múltán is hűséges leckeként végigkísér. Nem vágyom erre a mindent felülíró érzésre, ami jelen pillanataimban is ott kering bennem és amivel úgy tűnik nemcsak szimplán a józanságomat sikerül ellöknöm, hanem Meghant is arra az oldalra, ahol jobbnak látja erre még rájátszani.
Azokban a percekben, amikor ismételten a zárt fürdőajtóval szemezek próbálok rájönni már megint melyik volt az a pont, ahol hibáztam, hátha a későbbiekben el tudom kerülni ezt a tétlenségbe szoruló állapotot. Azonban minél inkább igyekszem felsorakoztatni a mai napi tetteimet, kezdve a reggeli készítésével és azzal, hogy kérésére segítettem neki lebonyolítani a fürdést vagy figyelemelterelésként bekapcsoltam még azt az értelmetlen sorozatát is, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy állandó jelleggel zsákutcába térek be, ahol a minden sem elég. Ez pedig kezdte bennem elültetni az érdektelenség magját; hisz hogy a fenébe haladjunk egyről a kettőre, ha ezt műveli?
Miközben ő a fürdőben szobrozik, én időt és teret is hagyok neki. Meg egyben talán magamnak is. Még egyszer felnézek hozzá a második szendviccsel és hogy helyzetjelentést adjak számára, de mivel a levegőbe beszélésem ismételten süket fülekre talál így abbahagyom önmagam szórakoztatását. Ha szüksége lesz valamire, talán majd szól. Vagy nem. Magam sem tudom már igazán eldönteni.
A házhoz tartozó udvaron szívom el a cigimet, de nem sokat időzök odakint, mert az este leesett hó csak még hidegebb időjárást hagyott nekünk hátra. Az évszakok közül egyedül az ősszel voltam kibékülve, ez a klíma pedig pont nem ahhoz volt hasonló. Túl sok mocorgást nem hallok fentről és egyedül a mosógép hangja az, ami élettel tölti meg a házban beállt csendet, mert a tv-ben lévő értelmetlen műsorok kezdtek egy idő után felidegesíteni. Nem ápoltam jó barátságot a technika vívmányaival sohasem és ez úgy tűnt Pittsfieldben sem lesz másképp. Időtöltés gyanánt az e-mailjeimet futom át és ez egy időre le is köti a figyelmemet, míg nem a program lejártával a mosógéphez sétálok át. Hallom, hogy nyitódik a fürdőajtó és bár tekintetem egy kósza másodpercre a felfelé vezető lépcső irányába terelődik, mégsem érzek késztetést arra, hogy ránézzek. Már csak azért sem, mert a lépések a szobában végződve halkulnak el, ezért úgy vettem, hogy jól megvan ő odafent nélkülem is.
Az elmaradt programunk miatt a bennem lévő feszültséget sem sikerül túlzottan leküzdenem, de még elpazarolok néhány percet azzal, hogy két kezem között forgatom a telefonkészüléket, mielőtt meggyőzve önmagamat rányomhatnék arra a bizonyos hívás gombra.
CR: Nahát, csak nem az elveszett bárányunkhoz van szerencsém?
Chad hangjára nem kell sokat várnom és miközben enyhén előre hajolok a kanapén ültemben, magamban még egy sóhajtást is elfojtok.
RG: Szellemes, mint mindig. Hol vagy? Minden oké?
Beáll egy másodpercnyi csend a válaszadás előtt, de végül csak megtisztel vele.
C: Még idebent. Minden rendben van a cégnél..
R: Teszek most a cégre, Chad, de komolyan. Te felőled érdeklődtem.
Szakítom félbe mondanivalóját, viszont most tényleg nem akörül járok fejben. Elég lesz majd később.
C: Jól...mint aki két napja egyhuzamban nem aludt. Alana megőrjít az óvodába készülő előadásával, mert állandóan gyakorol, alighanem megállás nélkül. Minden rendben van odaát? Történt valami, amiért most hívtál?
R: Meghan életben van, ne aggódj.
C: Ez felettébb megnyugtató információ, de most téged kérdeztelek.
Kihallom a hangjából a mosolygást amiatt, hogy visszapasszolhatta nekem a kérdést. Mindig is élvezte, ha erőfölénybe került a beszélgetésben.
R: Csak egy ismerős hangot kellett hallanom, Chad, ennyi az egész.  
C: Ó a francba, az nálad már régen rosszul kezdődik. Mit nem mondasz el?
Szusszanok egyet, majd hátammal nekidőlök a kanapé támlájának és a plafonra vezetem tekintetemet.
R: Jim felhívott ma. Diaz megint hagyott egy üzenetet.
Chad már az első pillanattól kezdve tisztában volt a Diazzal közös múltunkkal, ahogyan azzal is, hogy ez rám milyen hatást gyakorol.
C: Tehetek valamit ez ügyben?
R: Te semmit azon kívül, amire indulás előtt megkértelek. Ha hazaértem, majd én őt elintézem.
C: Biztonságban vagyunk, Ryder. Joshua egy percig sem mozdul a közelemből és Alanat sem hagyták őrizetlenül. Veszekedik is érte eleget.Tegnap beszéltünk Vivivel is. Mondtam, hogy a munka lefoglal téged, de ha hazaérsz, majd biztosan felhívod őt. Említette, hogy telefonáltál neki a napokban és azt is, hogy hajnali 3 körül. Meg merjem kérdezni a normálatlan időpont választásod?
Az az ominózus palacsintás eset.
R: Éhes voltam és ő tűnt a legkézenfekvőbb lehetőségnek.
C: Sejtettem, hogy valami ilyesmiről lehetett szó. Mindenki jól van, szóval ne pörgesd ezen az agyad. Tudom, hogy viselkedsz, ha Remiről van szó, de sem a ti, sem pedig a mi közelünkbe nem jöhet. Erről gondoskodni fogunk mindig is. Szóval tüntess el egy szálat abból az undoritó nikotinból...
R: Már megvolt.
C:..akkor vegyél egy mély levegőt és zárd ki őt a fejedből, mert pont erre játszik. Most észnél kell lenned nekem, a csapatnak és legfőképp Meghannak is.
R: Mindent megpróbálok.
C: Kezdetnek ez is megteszi. Későbbre áll még a beszélgetés?
R: Nem feltétlenül rajtam múlik...
Chad egy hümmögést hallat, de mielőtt feltenné azt a sejtem miről szóló kérdést még közbeavatkozok.
R: Ott leszünk.
C: Csak okosan Ryd. Ja és mondta Lana, hogyha beszélek veled, üzenjem meg, hogy ennél jobb nem történhetett veled, minthogy egy nővel összezárnak.
R: Történhetne ennél rosszabb is?
Chad csak jót röhög ezen, de már sokat nem beszélgetek vele. Még egyszer áttárgyaljuk a későbbi videóhívás időpontját, ahol már a csapat és remélhetőleg mi is ott leszünk, majd bontom a vonalat.
Nem sokkal később emberelem meg magamat annyira, hogy ránézzek Meghanra, aki úgy tűnik ismételten jó szokásához híven az alvást választotta. A törölközőjét felszedve a földről a karomra terítem és a haját is megérintem, hogy felmérjem annak jelenlegi állapotát. Idebent jóval melegebb van, mint a ház többi részében, de a haja még mindig vizes és a kezemen lévő anyagot szemlélve egészen biztos vagyok abban, hogy az öltözéssel sem bajlódott.
Szusszanva egyet sétálok át a fürdőbe és kapom fel a korábban behozott pulóver-nadrág-fehérnemű szettet, a törölközőjét pedig kiterítem, majd a tegnap már a szobába vitt hajszárítót is a kezembe veszem, mielőtt megkísérelném felébreszteni a takaróba tekert lakótársamat. Egy-két sikertelen próbálkozás után végül csak összejön, de a korábbi kellemetlen ébresztésemet most egy kulturáltabb verziója váltja fel.
- Meghan, ébredj! Sikerült bealudnod és a hajad is csupa víz még mindig. Helyezkedj feljebb valahogy, aztán megszárítom és segítek felöltözni is. Nem lenne jó, ha még meg is fáznál. Bár az is lehet, hogy már összejött.
Futólag megérintve homlokát is, majd várom meg ezután türelmesebben ébredésének folyamatát, de a takaróját eligazgatom rajta úgy, hogy minél többet takarjon, ha úgy dönt végül teljesítené a kérésemet. Ugyanakkor azzal kapcsolatban is elhatározom magamat, hogy utoljára még próbálok vele normálisan szót érteni, hátha ezennel valamennyit előrébb juthatunk. Mint mondják, a remény hal meg utoljára.

Tapasztalataim arról, hogy milyen másokkal együtt élni már réges-rég kimerültek és feleleveníteni se tudnám a buktatóit. Chadékkel ez teljesen másképp zajlott figyelembe véve azt, hogy az egyetemen sem tudtunk elszakadni a másik társaságától így az otthonlét sem okozott különösen problémát, lévén, hogy a kettő valahol egy eltörölt határvonal mentén összefolyt. Azok az évek viszont feltételezéseim szerint olyannyira belophatták magukat a szívembe, hogy végül örök egyedüllétre kárhoztattam magamat valahol Bronx egyik magasan elhelyezkedő luxuslakásában a váratlan vendégek elkerülése végett. És ez nekem jó is volt így. Nem várt haza olyan, aki megszabhatta volna érkezésem időpontjainak rendszertelenségét vagy akinek az orrára kellett volna kötnöm, hogy éppen kivel-mikor és merre jártam. Szerettem a maga ura lenni és azon szabályok szerint létezni, amik évek óta működőképesek az életemben. Nem akartam nyüzsgést, ha egyszer végre úgy döntök egy munkanap végén hazaesek, ahogyan a megannyi értekezlet, ügyféllel való beszélgetések vagy az embereinkkel eltöltött értékes idők után még egy plusz személyt sem, aki még extra figyelmet igényelt. Chad sose értette meg, hisz neki Alana jelenléte természetesnek hatott. Őket vagy egy csomagban kérhetted egy költözés alkalmával vagy egyiket se kaptad meg. Ennyire egyszerű volt. Ezért nem is vártam azt, hogy partnerem elfogadja az egyedül lakás jótékony hatásait, ahogyan egy idő után már azt sem, hogy fel is fogja azok számomra elhagyhatatlan jelentőségét. Az egyedül töltött idők hátrányaival addig a pontig nem kellett szembesülnöm, amíg Meghan Montilio be nem robbant az életembe és fel nem forgatott mindent annak idegnyugtató rendszere körül. Most, hogy összezördülésünk meg nem tudnám mondani hányadik fejezeténél tartunk örültem volna, ha valaki titokban felkészített volna korábban az ilyen helyzetekre. Sosem fordítottam túl sok gondot arra, hogy megértsem a női logika fortélyait, elvégre nem sok komoly kapcsolattal kellett bajlódnom életem során. Azt se mondanám, hogy minden éjjel más nő kötött ki a lakásomon, ami esetleg mint valami különóra, tippeket adott volna a mit szabad vagy mit nem témakörben. És hogyha valami jó, akkor az végül miért nem? Én tényleg, őszintén próbálok kiigazodni Ms. Montilio kacifántos személyiségén, de nem megy. Általa egy örök hullámvasutazásra fizettem be, ahol csak a távolból kacérkodhatsz a gondolattal milyen lehetne kiszállni, de aztán az egész fogja magát és kezdődik elölről.  Egyik percben köszönünk a közöttünk beállt normális viselkedésnek, a másikban meg azzal a lendülettel érzékeny búcsút veszünk tőle. És miközben ebben a szédítő menetben ragadtam vele, az idő telik. Eredmények és a kifelé vezető út jelzése nélkül.
A Chaddel történő telefonhívások általában két irányba mehetnek el. Első verzió, amikor két értelmes felnőtt módjára csevegünk; megosztva örömöt s bánatot. És mily meglepő ez a kedvencem. Aztán ezzel szemben ott a második, amikor Chad megjegyzéseket tesz egytől-egyig mindenre. A modoromra, a tetteimre, az egészségtelen szokásaimra – úgy 'amblokk' az egész létezésemre. Közben pedig beszúr néha egy-két fontos információt, de valósággal a falnak tudnék rohanni attól, ha kijön belőle a bölcs Rutherford, aki azt hiszi még mindig az egyetemen vagyunk és az életem terelgetése a főtantárgya. Természetesen ő azt mondaná, hogy ezekkel csak jót akar nekem, ahogyan meg is cáfolná minden állításomat, mondván ez inkább rám jellemző, de a telefonbeszélgetéseknél belőle más verzió nem létezik. Ma szinte lottószelvény nyertesnek érzem magamat amikor megszállott idegrendszerem utolsó könyörgéseibe kapaszkodva próbálok lélekerőt gyűjteni a viszont-hallás öröméből. Mert Chad az egyik legfontosabb ember az életemben, aki lehet néha a sírba vitt a szövegelésével meg a szerelmes ficsúr előadásával, de attól még előkelő helyet foglalt el az én nézetemben. És igen, Chad képes volt arra is, hogy enyhítse kezdeti idegösszeomlásomat, amit a reggeli telefonhívás idézett elő és amire Meghan még angyalbőrbe bújt ördög mivoltával dobott még rá egy keveset. Csak mert az élet úgy szép a zajlik, nekem meg már oly mindegy, hogy egy idegbajt kapok még a mai nap folyamán vagy kettőt elvitelre. Nem tart ugyan sokáig a telefonbeszélgetés, de határozottan a helyes irányba helyrebillent. Nem egyedi eset a mai, hiszen Diaz olyan volt, mint egy kibaszott bumeráng, amit ha eldobtál egy idő után visszatért hozzád. Néha meg azt kívántad újabb haszontalan próbálkozásaid közben, hogy bár tiéd lenne az egyetlen defektes játék és valahol jó messze úgy földet érne ami által többet vissza se tér. Ő viszont nem ilyen és a mai hatásos belépőjére pedig pont nem volt szükségem. Bármit is akart elérni ezzel arra ebben a feszült helyzetben – ami egy nő társaságában történik –, nem vagyok vevő. És bár halva született gondolat ez a részemről, de legszívesebben besétálnék a börtönbe és akkorát behúznék abba a hülye fejébe, hogy még a nevemet is elfelejtse. Aztán meg mehetnék oda mellé és firkálhatnánk együtt a falat, behúzogatva rajta eltelt nyomorult napjainkat, amíg valaki meg nem szánna minket annyira, hogy kiszöktessen onnan.
A földszinten még akad némi elintéznivalóm, de nem annyi amennyi órákra visszatartana attól, hogy felnézzek Meghanhoz. Néha elmerengek azon unalmas perceimben, hogy mégis mi a francért törődök még mindig vele? Miért nyúzom az idegeimet állandóan, ha semmire nem megyek vele? És persze, fáradhatatlanul indokolhatom ugyanazzal a szöveggel, miszerint a védelme a munkám része, de azon szerintem már rég túl vagyunk. Abban a pro-kontra listában egyetlen ügyfelet se tudnék felhozni, akivel ilyen helyzetbe keveredtem volna. És lássuk be, ez már régen rossz. Sovány vigasznak meg főleg.
Azokban a percekben, amíg ő a fürdőben dekkolt, fogalmam sem volt mit művelhetett odabent. Zaklatottságának okára pedig hiába próbáltam, nem feltétlenül leltem rá.
Az ágyon találok rá teljes öntudatlanságtól elfeküdve, amelybe nem kívánom őt sokáig létezni hagyni, ám az ébresztés folyamata nem annyira könnyű, mint ahogyan az az én fejemben meg volt írva. Meghan hadakozik még, tiltakozik érthetetlen nyöszörgésekbe fulladva, majd végtelennek tűnő percek múltán végül csak felveszi a kapcsolatot a külvilággal, ellenben a felém tanúsított reakciója még belőlem is meglepődést vált ki. Távolságot tartva hunyja le a szemeit és a szavaival olyan kérést sugall felém, amit ha meglépnék, egyenként tördelném el az ujjaimat.
- Hogy mit csináljak? - visszakérdezek arcomra értetlenkedő arckifejezést festve, de csak pár másodpercig tart, hogy kimondott szavai hatására megvilágosodjak. És bár Chad előbb lenyugtatott, most más miatt érzem úgy, hogy tombolni lenne kedvem. Zakatoltan áll össze a kép a fejemben és a felém tanúsított viselkedésében egészen a fürdőben elcsattant pofonja óta. Most már én vagyok az, aki émelyegni kezd a tudattól, hogy ez a nő, akihez oly gerinctelen féreg módon nem érnék egy ujjal sem, úgy fél tőlem, mint egykoron a vőlegényétől is tette.
A hajszárítót teszem le a kezemből, majd térdelek óvatosan az ágyra, hogy közelebb kerülhessek ezáltal hozzá, de közben ügyelek minden mozdulatomra, hogy ne váljon túl hirtelenné az egész. Az arcára simítom ezen folyamat közben a kezemet és miközben két ujjammal megtalálom állának ívét szinte érzem mennyire remeg érintéseim nyomán – és egyáltalán nem attól, hogy élvezné őket. - Meghan, nyisd ki a szemed, kérlek.
Nem követelőző a hangom, miközben újfent csökkentem közöttünk a távolságot és hüvelykujjammal az állát cirógatom közben. - Nem lesz baj. - türelmesen beszélek hozzá és függetlenül attól, hogy teljesíti a kérésemet vagy sem, folytatom is tovább.
- Meglehet nem érdemeltem ki még a bizalmadat, egy valamit viszont jegyezz meg nekem: bármilyen hangulatban is legyek, soha nem lennék képes bántani téged.
Elhallgatok ugyan, de miközben a másodpercek telnek, az ő arcát fürkészem és nem fér a fejembe hogy süllyedhet le valaki ilyen szintre, hogy így bánjon egy nővel. Nem pazarolom tovább a szavakat, helyette viszont minden előjel nélkül és szótlanul az ölelésembe vonom bele.

Meghannal közöttünk a félreértések gyakori jelenségekké váltak, amióta csak beszélőviszonyba kerültünk egymással. Egészen más értékrendet és gondolatmenetet képviselünk és miközben igyekszünk közös nevezőre jutni egymással, aközben csak még zavarosabbá válik a helyzetünk. Természetesen ha nem lennének elegendőek a meglévő konfliktusok és az együttélés egyáltalán nem boldogító ténye, akkor még játsszuk is el a friss jegyeseket az idegen szomszédaink előtt, ami megint csak olyan helyzetet szül, melyről sejtelmem sincsen miképpen kellene kivitelezni. Közöm sincs ahhoz, hogy jó férjalapanyag legyek még azon nők esetében sem, akikkel a kapcsolatom már erre a pontra elmélyült volna.
Chad szavai járnak a fejemben a szoba felé igyekezve és a kérése, hogy próbáljam higgadtan kezelni a korábbi hívással járó kellemetlenségeket. Meglehet sosem vallanám be neki, de ismeretségünk alatt többször volt igaza, mint amennyivel én hajlandó lennék szembesíteni partneremet. Ő ismert a legjobban, ebből kifolyólag pedig tudatában volt annak a viselkedésnek, amit akkor tanúsítok, ha egy bizonyos emberről van szó. Tudta, hogy olyankor jobb engem nagy ívben elkerülni és a lehető legkevesebb szóhasználatra hagyatkozni, ha még éppen úgyis dönt valaki, miszerint aznap fontos megbeszélnivalója akad velem. Bár ilyenkor ne lenne, de tudjuk jól, hogyha az ember nincs jó passzban, akkor a világ összes problémája megtalálja. Jól tudtam, hogy Chadnek most is igaza van, hiszen minél jobban túráztatom az agyamat Diaz gondolatával, annál inkább nem tudok majd koncentrálni másra. Mert ha róla van szó, egyszerűen meghülyülök. Egy olyan verziómmal szembesülök, amire nem vagyok büszke és amit inkább elásnék jó mélyre, mintsem dicsekedjek vele a külvilágnak, mintha éppen kifogtam volna az aranyhalat és a három kívánságom elszavalása még várat magára. Az érvényes, ha mindhárom ugyanaz lesz csak más kontextusban megfogalmazva? Szóval ahogyan máskor, úgy most is félre kell söpörnöm mérgező énemet annak érdekében, hogy egyetlen feladatomat, ami az ittlétem okát képezi, maximálisan végre tudjam hajtani. Hiszen ha még erre sem vagyok képes akkor konkrétan mit is keresek itt?
A szobába már csak az én egyszerű terveimmel érek fel. Adott volt egy koncepció a fejemben, amivel a leghatékonyabban és leggyorsabban tudjuk lerendezni a kettőnk közötti pillanatok elnyújtását, hisz észrevehetően Meghannal megint nem úgy váltunk el korábban, mint akik annyira jó viszonyt ápolnának a másikkal. Számomra a veszekedés ma már nem volt opcionális, mert ha megteszem, akkor olyat is mondok, amit nem kellene. Chad meg azzal a lendülettel kinyír, amiért pont az ellenkezője szerint cselekszem, mint ahogyan azt kérte. Ő van otthon és bár beszámol a cégen belül történtekről – még ha homályosan is megfogalmazva –, de nem vagyok olyan hülye, hogy ne tudjam jelenleg éppen a pengeélen táncolunk és a sorsunkkal való keringőnk csak akkor ér véget, ha ezt itt nem szúrom el. Évek óta sikerült bevonzanunk olyan ügyfeleket, akik miatt örömmel ugrottam volna fejest egy szakadék közepébe a lehetetlen viselkedésük miatt, és mégis egy szimpla együttélés az, ami leginkább kifog rajtam.
Korábban ugyan nem firtattam okát Meghan egyáltalán nem ismeretlen haragos epizódjának ezért a feltételezése olyan hideg vizes zuhanyként ér, amelyet még életemben nem kaptam. Szóhoz sem jutok abban a pár másodpercben amíg az agyam feldolgozza szürreális kérését és össze nem köti a korábban történekkel, míg nem elegendő értelmet talál bennük ahhoz, hogy újra funkcionálhassak. Damian neve jön felszínre gondolataimban és a haragomon immár Diaznak osztozkodnia kell. Az a féreg, aki vőlegényének merte nevezni magát most tudatán kívül is kettőnk közé áll és olyan mocsokkal szennyezi be kettőnk amúgy is illékony kapcsolatát, aminek már csak a feltételezésétől is rosszul vagyok. Sosem voltam még ilyen helyzetben. Nem volt még rá példa, hogy bárki is efféle félelemmel tekintett rám vagy olyan embernek tartott volna, amit mindig is kerülni akartam. Szinte a megközelítése is bonyodalmat okoz, hisz el kell érnem nála, hogy mást gondoljon rólam. Hogy tudatában legyen annak, miszerint sose bántanám őt. Mások megnyugtatása viszont sosem ment, így bármennyire is erős az elszántságom, jelenleg a bennem lévő aggályok annál sokkal nagyobb prioritást élveznek.
Gyengéden bánok vele amíg a figyelmét próbálom magára vonni és amikor a szavakból kifogyok, tettekkel igazolom az elhangzottakat és vonom őt karjaim közé, feltételezve azt, hogy ezzel helyesen cselekszem majd. Ismeretlenül érintenek a mozdulatsorok, szinte idegenkedek tetteimtől, hisz jómagam mindig is kerültem az efféle megnyilvánulást. Most viszont mégis félreteszem belső riasztóm vadul kalimpáló jelzését és hagyom törékeny testét beleveszni a pillanatba...vagyis hagynám, ha a nyugtalansága is ezzel egyetértene velem. Mozdulatlanul és csendben követem végig mondanivalóját és csak egy röpke pillanatra fut le tekintetem oda, ahova ökle sorozatosan becsapódik mellkasom felületén, őt viszont továbbra sem engedem el. Az első találkozásunk nem túl fényes pillanatára tér vissza, ám a mondanivalója gyors párhuzamot von közöttem és a vőlegényével történtek között, melynél muszáj visszafognom a belőlem kikívánkozó felmordulást ennek aggasztó mivoltára. Utolsó gondolatsoraival küszködve áll le végül és merül egy a közöttünk lévő szemkontaktusba, hozzá hasonlóan pedig én is ezt teszem. A barna íriszekre koncentrálok és miközben kezemmel az arcából igazítom ki az odakószáló tincseket a hangomat is lassan sikerül újra megtalálnom. Mindez viszont egy emberöltőnek tűnik a maga valós pár másodpercéhez képest.
-  Ő nincs itt. - nem megyek bele mélyebben vagy kérdezek rá az illető kilétére, hisz az ő tisztje elmondani, ha úgy érzi készen áll folytatni múltjának felidézését. Én viszont erőltetni nem fogom. - Ugyanakkor tudod jól, hogyha bárki is egy ujjal hozzád ér, én fogom eltörni a kezét.
Félmosolyra húzódnak ajkaim, miközben arra az egyszerű mozdulatsorra koncentrálok, amíg hüvelykujjammal letörlöm az arcáról az oda nem illő könnycseppet, végül pedig szusszanok egyet. - Itt lenne az ideje, hogy beszélgessünk egy keveset, Ms. Montilio.
Elengedem őt addig a pillanatig, amíg én hátrébb helyezkedek és egy párnát feljebb igazgatva dőlök neki az ágytámlának, majd megpaskolom a mellettem lévő helyet és a kezemet nyújtom felé, miután számára is odatettem egyet a párnákból a sajátom mellé. - Helyezd itt kényelembe magadat mellettem, mert addig innen nem fogunk elmozdulni, amíg rendbe nem szedjük a félreértéseinket. - én nekem már sikerült elhelyezkednem, de ha ő is szándékozik közelebb jönni hozzám, akkor a takarót úgy igazgatom el rajta, hogy egyáltalán ne fázzon. Az öltözködéssel direkt hagyok neki egy kis időt, amíg alábbhagy egy keveset a zaklatottsága.
- Kezdhetnénk például azzal ami az imént zajlott. Amiatt gondoltad, hogy bántanálak, mert korábban ideges voltam? Vagy teljesen rossz helyen tapogatózok? - tőle várom a megerősítést, de mielőtt megkaphatnám, előtte a saját magyarázatommal folytatom. - Korábban kaptam egy olyan hívást, aminek nem feltétlenül örültem, de mondjuk úgy, hogy nagy vonalakban hetente 4-5 alkalommal befut ehhez hasonló. Odabent ilyenkor veszik elő a bűbájos énjüket, mert azt hiszik a fejüket veszem, ha úgy szólnak hozzám. Pedig láthattad, hogy mindegyiknek megvan még. - oldalra sandítok rá egy pillanatra, majd egyik térdemet felhúzom és a bal kezemet is ráhelyezem. - Ez viszont nem személyesen feléd irányult, ha magadra is vetted. Mérges voltam? Igen. Aztán elszívtam egy szál cigit, amiért korábban már mérgelődtél, vettem két mélyebb lélegzetet és letudtam magamban.
Fogjuk rá. Ellenben most, hogy tudom mindenkit eltiltottam Diaz üzenetének közeléből, már átláthatóbbá váltak a dolgok számomra is. - Meghan, naponta viszik fel a vérnyomásomat valami idióta elszólással, de az ilyet meg kell tanulni egy idő után kezelni. Mindenre létezik megoldás, amire pedig elsőre nem, az több gondolkozást igényel, de semmi sem megoldhatatlan annyira, hogy órákat üljek a semmibe révedve miatta, amikor körülöttem meg elúszik a sok munka. Ha nem lettem volna még azután sem higgadt, az egyetlen, amit csináltam volna veled, hogy kiviszlek futni a környékre. Több emberem is tanúsíthatja eme fantasztikus szokásomat. - elhallgatok és inkább átadom neki a terepet.
- De nem kívánom befolyásolni a gondolataidat, szóval ha rosszak a feltételezéseim, akkor javíts ki és lehetőleg a véleményedet se fogd vissza. Csak úgy tudjuk megérteni egymást, ha nem két csatornán futunk ugyanabban a témában. Szóval légyszíves, mondj valamit amiből én is okulhatok. - a fejemet az ágy támlájának hajtva pillantok oldalra rá.

A lépcsőn felfelé menetelésem közben annyiféleképpen játszódott le a fejemben miképpen fogunk kijönni Meghannal a készülő helyzetből, ellenben a valóság egy egészen számításaimon kívüli állapotot festett le elém. Nem tudtam hova tenni a korábbi viselkedését; a hirtelen elutasítását, a szótlanságát és a menekülésre való hajlamát. Gondolataim egy része úgy fogta fel törekvéseimet, mint aki rendkívül jól csinált mindent. Mint aki a lehetetlent is megpróbálta amiről azt gondolta sosem lesz része az életének. Meghan mellett kifordulok önmagamból és a sarokba vágom az elveimet. Mellette fekszek, vele ébredek és elviselem, ahogyan a közelemben van. Értékelem az őszinteségét, a szavait pedig fontos információként raktározom el, miközben szinte minden figyelmemet neki szentelem. Őrizni akarom a távolságtartást, melynek ott kellene lennie kettőnk között, mégis idegesít, ha nem vagyok tudatában mi történik vele. Nincs egy olyan közös pillanatunk, ahol ne hazudtolnám meg felfogásomat és lennék olyan ember, aki azelőtt talán sose voltam vagy aki esetleg nem akartam lenni. Túl sok tényező van az életemben, amely nem képes feledésbe merülni annyira, hogy helyesnek véljem az emberi kapcsolatok kialakítását. Mégis itt, távol a város nyüzsgésétől és azoktól a körülményektől, melyek a hétköznapok során visszafognak úgy tűnik elengedem a szorosan megmarkolt gyeplőt és felfedezem azt az énemet, aki még számomra is ismeretlennek hat.
Meghan viselkedése bennem is kellemetlen hullámként csapódik le. A feltételezéseivel olyan elvem közepébe találnak bele, melyet kimondanom sem kellett ahhoz, hogy tudjam: azt a határt soha az életbe nem lépném át. Hadakozok magammal, hisz hogyan bizonyítsam be miképp nem ilyen vagyok, miközben jómagam megszokott rideg mivolta csak még inkább az ellenkezőjét sugallná? Fel sem fogom igazán mit művelek és most először érzem azt igazán, miszerint hagyom, hogy az ösztöneim vezéreljék tetteimet. Nem gondolom túl vagy elemezgetem őket addig, míg meg nem győzöm magam arról miszerint amit teszek vele az helytelen. Ebben a pillanatban nem megy, mert látva az arckifejezését és a tekintetét ahogyan rám néz, csak az jár a fejemben, hogy olyan biztonságba kell őt tartanom, amelyre csak a két ember közötti fizikai kontaktus képes.
Másodperceket megkövetelően ölelem szótlanul és ismerkedem ezen tevékenység velejáróival. Ahogyan tenyerem kezdetben bátortalanul ugyan, de végül a hátára simul és miképp apró termete szinte beleveszik karjaim fogságába. Furán érint ennek pillanata, de tagadhatatlanul nem nyugtalanítónak. Ugyancsak szokatlannak érződik túlzott közelsége, mégsem az jár jelenleg a fejemben, hogy milyen könnyedén lennék képes őt magam alá gyűrni és elfeledtetni vele minden létező kételyt személyemmel szemben. Még ha korábbi tapasztalataimból kiindulva az efféle lecsökkent távolságnak egy másik nő és köztem csakis egy végkimenetele lehetett.
A kezdeti nehézségek ellenére Meghan nyugodtabbnak tűnik addigra, mire ráveszem magamat, hogy elengedjem őt és egy kényelmesebb pozíciót biztosítsak mindkettőnknek. Kéretlen megjegyzések nélkül is hagyom most, hogy odafészkelődjön hozzám és még azalatt az időintervallum alatt sem érzek késztetést az ellenkezésre, miközben végigkövetem ennek gyorsan lezajló folyamatát. Mindketten tudjuk jól, hogy le kell zongoráznunk azt a beszélgetést, ami már egy ideje érik közöttünk, mégis mihelyst lehetőségünk akadt rá valamilyen csoda folytán állandó jelleggel katasztrófába torkollott. Meghan nyugalmának megőrzése érdekében én vagyok az, aki vallomást tesz, és azon elméleten indulok el, ami felmerült bennem reakciója gyanánt. Ha rajtam múlna találgathatnék itt napestig a megfelelő indokkal kapcsolatban, de az igazságot azt csakis tőle kaphatom meg. Nem akartam fiktív lehetőségekkel pocsékolni az időnket, sem a szájába adni azokat a szavakat, amelyeket hallani kívánnék más helyzetben, hogy bizonyítékot leljek igazamra. Egyszerűen csak az ő őszinte verziójára vagyok kíváncsi, így mihelyst a mondandóm végéhez érek elhallgatok, hogy átadjam neki a terepet. Nem szólok közbe – még akkor sem, ha hozzáfűznivalóm akad –, helyette inkább neki szentelem minden figyelmemet. Tudatában voltam Damian létezésének és tetteinek egyaránt, hisz érkezésem előtt volt lehetőségem betekinteni Meghan aktájába. Mégsem kívántam őt ebbe beavatni vagy akár jelét is mutatni annak, hogy a történtek részletei számomra nem ismeretlenek. Ő tőle hallani viszont mégis olyan, ami még intenzívebbé változtatja át az eddig is tapasztalt érzéseimet. A haragom csak még hangsúlyosabb lesz, ahogyan Meghan védelmének fontossága is. Élesebben szívom be a levegőt vallomása kapcsán és nem azért, mert hogy zavarna ujjainak játéka melyet felsőm felületére ejt, hanem az elmondottak miatt. Az a rohadék, ha eddig nem tűnt embernek a szememben, most még nagyobb gyűlölettel és megvetéssel tekintek rá. Egész testemben érzem ennek lenyomatát, ahogyan az idegesség szétáramlik sejtjeimben, de mielőtt Meghan is tanújává válna ennek, még azelőtt óvatosan és ügyelve a karjára vonom közelebb magamhoz, a kezemet pedig rajta pihentetve hagyom. Annyi mondanivalóm akadna és annyi mindenkivel tudnék üvölteni most amiért nem vigyáztak rá jobban és nem vették észre mi zajlik a zárt ajtók mögött.
Behunyom a szemeimet, hogy újabb mélyebb lélegzetvételhez juttassam magamat és miközben tudatomon kívül is a hajával játszadozom, már csak akkor szólalok meg az elmondottak hatására. - Nyugtass meg kérlek, hogy a bátyád mindent elkövetett azzal kapcsolatban, hogy többet ne kerülhessetek egymás közelébe. Máskülönben személyesen lesz rá gondom mihelyst hazatérünk. -
Nem mintha kételkednék egy percig is ebben, de úgy érzem némiképp jobban leszek, ha biztosra megyek ennek ügyében. - Csak Trevor tudott róla? - kérdezek rá, hisz Devont ugyan nem ismerem még rendesen, de abból amit láttam a fickó már rég nem lenne életben.
Egy másodpercig magam elé meredek gondolataimba elveszve, azonban a hajával való babrálást továbbra is szívesen űzöm. - Merem remélni, hogy nem könyvelted el a történteket a te hibádnak. Megérdemelte amit kapott, sőt még több is kijárt volna neki. - ha más nem, szívesen jelentkezem annak befejezésére, amit ő elkezdett.
- Tudod ami a pofont illeti… - sóhajtok egyet és ugyan ő nem láthatja, de még el is mosolyodok mellé. - Nem volt kellemes tény, de most mondjam azt, hogy ismeretségünk óta kaptam már tőled kellemetlenebbet is? - semmilyen neheztelő tónusa sincs hangszínemnek. - Fájdalmat okoztam, te pedig ösztönösen reagáltál. Habár ha jobban belegondolok lenne mit még javítani a technikádon… - finoman cukkolom őt, ám nem túlzom el a teljes komolytalanság felé. Épp emiatt egy sóhajtást eredményezek, hogy visszatérhessek eredeti témánkhoz.
- Azt hiszem megértem a feltételezéseidet. Nem ismersz, én pedig nem sok jót írhatok a számlámra találkozásunk óta amivel aláástam volna a kételyeidet. Ugyanakkor nem tartozik büszke pillanataim közé az első beszélgetésünk sem és nem kívánok most védőbeszédet tartani a saját hátsóm érdekében, de ahogyan te is megtiszteltél az igazsággal, úgy én sem zárkózom el ami az én részemet illeti. - vezetem fel gondolataimat, ám a folytatást sem hanyagolom el sokáig.
- A másokba vetett bizalommal mindig is akadtak gondjaim, de egy bizonyos alak tett és a mai napig is tesz róla megállás nélkül, hogy ne adjam be könnyen a derekamat, ha erről van szó. Mondjuk úgy folyamatos kiképzés alatt tart, amit gondolhatod mennyire tudok élvezni. Mióta őt ismerem kétszer is megkérdőjelezek mindent és mindenkit is, ahogyan veled is tettem korábban. Azonban mint ahogyan mondtam, nem ismertelek és a maiból kiderült az, hogy te sem, így egyikünk sem tudja mit várhat a másiktól az adott helyzetben. Ahogy ott én a legrosszabbat feltételeztem rólad, úgy ma te is rólam. - vonom le a következtetést a korábbi alkalmakból. - Én azt hittem újságíró vagy, aminek ellenkezőjéről bevallom kezdetben még a másnap érkeztével sem igazán győztél meg. Mondjuk úgy, hogy a kérésem megtagadásával csak adtad a lovat az elméletem alá.
Talán muszáj mindkettőnket emlékeztetni erre és végleg valahogy dűlőre jutni. - De hajlandó vagyok ma bármilyen kérdésedre válaszolni, hogy az ilyen félreértéseken változtatni tudjunk. Biztos vagyok benne, hogy egész sok minden merült fel benned vagy netalántán tévednék?

Elzárkózni mások elől a legmeghatározóbb tevékenysége volt életem során és rendkívül szívesen űztem is azt. Az én életemben a kapcsolatok kialakítása másféle procedúrát jelentett, mint a környezetemben élőknek. Nagyszabású tervezést igényelt és miközben én elvesztem a részletekbe és a kibúvókba, amikkel lebeszéltem magamat arról, hogy az illetőnek miért nem kellene szerepelnie életrajzom hasábjain, addigra a másik fél nyomát sem lehetett látni. Nem bántam, hogy a magánéletemet erődként funkcionáló falakkal védtem. Rengetegen próbáltak már belátni mögé, többet megtudni személyemről vagy egyszerűen csak félinformációkból fiktív történeteket kitalálni, amelyet büszkén vallhattak céljuk elérésének, miközben alapjaiban sem ért el rólam igazságokat. Biztonságos volt így és időt spórolt meg számomra. Nem kellett elszámolnom senkinek sem a tetteimről vagy bizonygatni kapcsolataim jelentőségét ahelyett, hogy több időt szánnék a másikra. Voltak hozzám közelebb álló személyek és olyanok, akik fontos szereplői voltak a világomnak. Olyan emberek, akikért bármit megtettem volna, még ha nagy részük kevésbé ismert, a maradék pedig nem várt el olyat tőlem, amiről tudta, hogy sose kapta volna meg. Néhanap egyszerűen csak örültem annak, ha valaki ezen nem túl sok létfőt számláló társaságból szóba állt velem annak ellenére is, ha a személyiségem velejárói kevésbé kedveztek nekik. Ma viszont egy olyan beszélgetés részesévé kezdek válni, amire régen került már sor. Napjaim rohanó mivoltában a komoly társalgások elenyészőnek hatnak és minimum egy emberre korlátozódnak. Chad. Az, akivel kölcsönösen beszéljük át egymás problémáit és aki mellett én sem hallgathatok, hisz akkor ő is ugyanezt teszi. Az pedig felettébb tud idegesíteni. Ő mellette viszont évek szólnak, míg a mellettem fekvő nővel csak egy hete ismerkedtem meg és akkor sem a legjobb körülmények között. Félelmetes milyen hatást tud gyakorolni két emberre a bezártság és az ismeretlenekből is olyan szövetségest kovácsolni, amit ha találkozásuk elején elhintettek volna nekik, valószínűsíthetem mindketten nevetésbe törtek volna ki. Mert ki gondolta volna, hogy az a nő aki próbált menekülni az önvédelmi órámról és szabotálni annak megszokott ritmusát, pár nappal később a karjaim között fekszik és a bizalmának elég meghatározó szintjébe avat be? Határozottan állíthatom, hogy egyikünk sem. Akkor mikor még az is elképzelhetetlen volt, hogy egy légtérben maradjunk egymással nem volt sejthető, miszerint egyszer ilyen körülmények között majd kötünk ki. Bizalmat szavazva a másiknak egy olyan bizonytalan helyzetben, aminek a végkifejlete még ráérősen várat magára.
Furán veszi ki magát számomra ez a végtelen nyugalom melyet jelenleg tapasztalok. Utoljára Jimmel volt egy beszélgetésünk hónapokkal ezelőtt, ami igazán megragadt. Otthonának nappalijában ültünk miután meglátogattam őket az ikrek felől érdeklődve. Szívemen viseltem a lányok sorsát az anyjuk elvesztése után, és érdekelt hogyan élik meg hétköznapjaik ritmusát; a beilleszkedést avagy annak a tényét, hogy csak az apjukra számíthatnak. Sage lelépését követően Jim az életének jó pár részletébe beavatott, ezért nem volt kirívó eset, ha néhányszor megjelentem náluk és érdeklődésemet fejeztem ki irányukba vagy ha úgy kívánta meg a helyzet, akkor a segítségemet is. Jim aznap a munkánkat hozta fel és egy olyan kérdést is ezáltal, amire ott talán nem voltam képes konkrét választ adni. Vagyis nem olyat, ami ne lett volna részemről felszínes és egyben elhamarkodott. Azt kérdezte, hogy mások védelmének megteremtése mellett én legalább biztonságban érzem magamat? Könnyedén jött a betanult válasz az igen formájában meg azt ezt megkövetelő protokollszerű magyarázat is. Elintéztem minden óvintézkedést, hogy biztonságban legyek? Kétségtelen. De hogy érzelmileg is azon a szinten lennék? Nem tudnám megmondani. Talán épp emiatt hat újdonságnak lejjebb engedni ezeket a falakat ott, ahol tudatában vagyok annak, miszerint senki nem találhat ránk. És ha most Jim újra feltenné a kérdést könnyen lehet ebben a percben igennel válaszolnék.
Meghant hallgatva rengeteg gondolat merül fel bennem és a tettvágy, ami nem ismeretlen jelenség számomra csak még intenzívebben vesz uralma alá. Úgy érzem nem elég, amit Damian kapott. Az jár a fejemben, hogy többre van szüksége; több büntetésre, több ahhoz hasonló szenvedésre, amit Meghannak okozott. És mondhatja nekem bárki, hogy a kóma amelyben jelenleg létezik elég nagy bűnhődés neki, én inkább egy átmeneti luxusbörtönnek írnám le ezt, mintsem olyan helyzetnek ahol szánnom kellene szegény szerencsétlent.
A kérdésemre kapott válasz egyrészt megnyugtat még ha valami pluszt ki is érződik belőle. Mintha elhallgatna még valamit, de nem erősködöm, hogy megtudjam eme gyanú igazságtartalmát. Csak annyit kérek tőle, amit önszántából adhat; se többet, se kevesebbet.
- Ez a te döntésed Meghan, nekem pedig nincs jogom helyetted eldönteni mikor állsz készen erre a vallomásra. Ami itt elhangzik, arra szavamat adom, hogy közöttünk is marad.
Még ha közben el is játszom belső gondolatként azzal Devon mit tudna tenni Damiannel. Azonban ez a fajta elégedettség sem jogosít fel arra, hogy Meghant olyan helyzetbe sodorjam általa, amihez ő maga még nem érzi azt, hogy elég erős lenne.
Egyszerű szusszanást hallatok, amivel kifejezhetem szavak nélküli nem egyetértésemet Damian állapotával kapcsolatban, viszont nem áll módomban leállni vele erről vitatkozni. Ő ment ezen az egészen keresztül, nem én. Ami közöttük volt annak én csak kívülállóként lehetek részese, így nem kívánok olyan határokat átlépni ebben a témában, amelyek nem jól érinthetnénk. Elég érzékeny terület ez ahhoz, hogy minden módon megfontoljam általa a válaszomat.
Lepillantok arcvonásaira miközben ő mosollyal egybekötve meséli el korábbi támadásainak részleteit és csak a fejemet csóválom kezdetleges riposztként erre. - Tudom, hogy nem. - zárom le ennyivel, azt viszont már direkt nem hozom fel, hogy úgyse tudta volna. Jelenleg nem az önbizalmának a sárba tiprása a fő prioritásom.
Megeshet az őszintesége van rám hatással vagy talán az, hogy nem szeretek tartozni másoknak, esetleg az is lehet mindkettő keveréke azokban a pillanatokban, amikor jómagam is vallomásra adom fejemet. Beavatom őt bizalmatlanságom kiindulópontjába és abba az esetbe is, ami a mi találkozásunk alatt ment végbe. Ugyan kérésével együtt a mellkasomon tett megnyilvánulásai lekötik minimális időre a figyelmemet, azért a válasszal sem maradok le sokáig. - Halkan megsúgom: a partnerem bevonása csak olaj volt a tűzre. - most rajtam a sor, hogy elmosolyodjak. - Fejben az volt meg, hogy oké, kiterítettem a kártyáimat és ha ez a nő valóban az, akinek mondja magát, akkor holnap eljön, letudjátok a kimaradt edzést, hiszen egyikünknek se hiányzik még nagyobb baj, majd esetleg még elnézést is kérek elhamarkodott előítéleteimért. De Chad megjelent és vele együtt az összes jó modorom is elillant.  - fűzöm még hozzá emlékeim között kutakodva. - Mindenesetre látom a logikai összekapcsolódásokat a te verziódban is. Lényegében csak magadat védted. - összegzem végül legelső félreértésünket. Az ő helyzetében talán én sem cselekedtem volna másképp. Ez a fajta felfogása pedig őszintén megvallva szintúgy a kedvemre van.
Megígértem neki, hogy amiben csak tudok, abban választ adok neki a kérdéseire. Nem tarthatom őt örök sötétségben és igen, még mindig akadnak olyan dolgok, amelyeket jobbnak látok nem rázúdítani a jelenlegi terhei mellé is pluszba, de a teljes rádiócsend alkalmazása sem kifizetődő. A feltett kérdései után viszont hagyok magamnak pár másodpernyi szünetet gondolataim összeszedésének érdekében, majd csak ezt követően szólalok meg.
- Gyanúsított lettem az eltűnésedben és lényegében ez volt a mozgatórugója az érkezésemnek. Mondjuk úgy az előzmények és a tény, hogy én láttalak utoljára sem segített az ügyemen. - melléktevékenységként igazítom el az immáron lejjebb csúszott takaróját a válla környékén, majd tovább folytatom. - Természetesen minden ellenem felhozott vád ellenére érdekelt a hol-és hogyléted. Lehet az idegeimre mentél, de nem boldogított a tudat, hogy bajod eshetett. És bár volt ami motivált, de időközben annak tudata, hogy épségben hazavigyelek jobban érdekelt, függetlenül attól, hogy én nekem mi problémám származhat belőle. - fészkelődök egy keveset a helyemen, de őt még továbbra is a közelembe tartom. - Ezt pedig továbbra is fenntartom. Nem véletlenül nyüstöllek annyit és foglak is, csakhogy ne érjen meglepetésként.
Oldom némiképp a vallomásom utáni feszültséget, majd áttérek a következő kérdésére. - Lou Tanner neve mint kiderült a családotok történetében nem ismeretlen, amit érdekes volt hallani. Tannert még a GR előtti korszakban ismertem meg. Volt egy közös ügyünk, egy megbízásunk félresikerült belsős munka miatt, a családfő és a felesége pedig életét vesztette. Tanner kezelte az ügyet, azóta meg időközönként kisegítjük a másikat. Jobban belegondolva az évek alatt több hasznot hozott kettőnk kapcsolata, mintsem okozott kárt. - vallom be neki, ám a következő kérdésével kapcsolatban igyekszem óvatosabban eljárni.
- Azzal kapcsolatban, hogy ki támadt rád még mindig folyik a nyomozás, Tanner pedig épp emiatt nem árul el sok részletet még nekem sem. Amit én jelenleg tudok az az, hogy akik reggel próbáltak betörni a tóparti háznál már nincsenek életben és hogy egy csapattal dolgozik azon, hogy rájöjjenek ki adta le a lövést. Erről a gyilkosságról beszélt a doki is korábban, de Chad szerint a mai videóhívásunknál Lou is jelen lesz és remélhetőleg kapunk egy átfogóbb képet tőle. - szusszanok egyet, hiszen kimondva csak még komplikáltabb ezt felfogni. - Meghan, Lou jó ember és olyan, aki nem veszi félvállról a munkáját. Jelenleg otthon mindenki azon dolgozik, hogy minél gyorsabban és biztonságban visszatérhess az életedhez. Nekünk pedig addig marad az dolgunk, hogy ne keltsünk túl nagy feltűnést itt és megmaradjunk egymás mellett.
Mosolyodok el alig észrevehetően ennek gondolatára, de egy valami eszembe jut, amiről korábban is akartam vele már beszélni, így amíg megfogalmazódik benne egy következő kérdés, én magam is beszúrok egyet a folytatás érdekében. - Szeretnélek megkérni majd valamire. Emlékszel még a nővéremre?  

Munkám során rengeteg különböző felfogással rendelkező emberrel akadtam már össze. Voltak olyanok, akiknek gondolatmenete az elveimmel szemben ment, de olyanok is akadtak, kikkel már az első pár mondat közben sikerült megtalálnunk az összhangot. Chad volt közöttünk mindig is a szószátyár típus, aki bárkivel szót értett és ami általa elhangzott, az soha nem vont magával félreértéseket. Velem ebből a szempontból nehezebb volt kijönni, ebből kifolyólag pedig vitáink sem voltak a partneremmel, hogy ki és melyik területen fog helytállni a közös vezetésünk során. Amíg Rutherford jobban szívlelte a tárgyalásokat és a papírmunkák biztonságos közegét, én a terepen leltem meg önmagam számításait. Azonban bármennyi emberrel is futottunk össze a hétköznapok során, számukra egy közös cél létezett: a védelmük biztosítása. Ebből a szempontból Meghannal beszélgetni új élménynek hatott. Semmilyen hivatalos menete nem volt kettőnk momentumának, ami megtartotta volna a felfogásomban azt a kényelmes határvonalat, mellyel a megbeszélések során szembesülök. Egyszerre véltem könnyednek és bonyolultnak mindezt. Részben ragaszkodtam a határaimhoz, de a háttérben percenként megkísértett annak a gondolata, hogy átlépjem őket. És miközben én kacérkodtam eddigi felfogásom meghazudtolásával, addig észre sem vettem milyen egyszerűen voltam képes alkalmazkodni az adott helyzethez és olyan tettekre sarkallni magamat amikre rég nem volt már példa. Ismeretségünk menete mindkettőnket kiforgatott érzelmileg. Hittünk a másik ártatlanságban, de egy adott helyzettel együtt megkérdőjeleztük a másik jó szándékát. Bizalmi játékot játszottunk a másikkal és büszkén álltunk a gondolatainkba megelevenedett oroszlán mellett, hogy újra és újra képletesen is meghúzzuk az állat bajszát, mígnem szórakozottságunkat meg nem elégelik annyira, amennyi szükséges feleszmélésünkhöz tetteinkből. Hinni akarunk a másiknak, de talán a háttérben mindkettőkben ott van annak a tudata, hogy fogalmunk sincsen ha megtesszük, akkor mikor bánjuk majd meg.
Beszélgetésünk során jó pár témát feszegetünk; az első találkozásunkat és Meghan múltját is többek között. Óvatosan merészkedünk erre a terepre, de bennem kellemes csalódásként marad hátra mindaz, hogy képesek vagyunk tisztázni félreértéseinket. Idegenekként csöppentünk bele az együttélés velejáróiba, melynél természetes, hogy nem vagyunk képesek felismerni a másik valós szándékait. Számomra is kellemesebb, ha elkerüljük a folytonos civakodást és összedolgozunk annak érdekében, hogy végigcsináljuk ezt a mindkettőnk türelmét próbára tevő helyzetet.
Semmit nem helyeslek Damian körülményeivel kapcsolatban és bár nem szép gondolat, de valahol azt sem, hogy még életben van. Több véleményt ugyan nem fűzök már Meghan elhatározásához ezen témával kapcsolatban, de attól még a sajátom nyughatatlan méregként tombol a szervezetemben.
Megmerem kockáztatni, hogy az első találkozásunk lenyomata mindkettőnk fejében ott fog élni még jó ideig, de nem utolsó szempont, ha jelenleg eljutunk arra a pontra, ahol azonos verzióra emlékezhetünk vissza. Abban a pillanatban sok minden nemtetszésemet váltotta ki, ő pedig egy egészen más színezetet adott az akkori körülményeknek és döntéseinek.
- Érthető. Ellenben most már te is azok közé tartozol akik tudják, hogy Chadet belevonni nem érdemes, ha jól akarnak járni velem. Minden alkalommal csak rosszabb végkimenetelt érnek el a kezdeti problémánál. -
Kimondatlanul is a vörös posztót jelzi az életemben, aki bánatára vagy örömére – időközönként magam sem tudom eldönteni –, mindig is a védelmem alatt állt. Vele előhozakodni csak azok szeretnék, akik szándékosan kívánják megtapasztalni rosszabb oldalamat.
Nem okozott túl nagy meglepetést, miszerint rengeteg kérdés merült fel Meghanban ittlétünk során melyek megválaszolására sosem kerítettünk sort, hogy igazából ki tudja adni őket magából. Én próbálok vele az értelmes határon belül őszinte lenni, de ahogyan azt sejteni lehetett csak még komplikáltabbá vált számára a szituáció, melynél a válaszadáshoz muszáj vagyok egy keveset feljebb helyezkedni ültemben, mintha felkészülnék ezzel az elkerülhetetlenre.
- Gondolkozás nélkül. - élek riposzttal első körben és még egy fintort is vágok mellé. Abszurd még a gondolata is, hogy a múltkori elválásunk után önként döntenék úgy, miszerint el is rabolom őt csakhogy még több időt tölthessek a közelében. Jelenlegi helyzetünket elnézve viszont akaratlanul is ugyanabba a szituációba kerültem. De talán már az önéletrajzomból az emberrabló kifejezés eltűnik.
- Ha az érdekel, nem béreltek fel. A körülmények és minden egyéb más motiváció ellenére is önként jöttem és az ügyfelem sem vagy, hogy fizetséget várjak el érte. - gondolkozom el ezen, mielőtt a folytatásra is sort keríthetnék. - Ugyan sokan fizetnek a védelmükért, de az emberi élet önmagában felbecsülhetetlen és annak a gondolata, hogy elrabolhattak nem késztetett arra, hogy egy vállvonással lerendezzem az eltűnésedet lévén annak, miszerint közöm lehetett hozzá avagy sem.
Meglehet, hogy személyes megjelenésemet az ellenem felhozott vádak motiválták, de más körülmények között sem mentem volna el szótlanul a róla hozott hírek mellett és bizonyára segítségemmel együtt nyomon is követtem volna a történéseket.
- Tanner egy rendkívül tiszteletreméltó ember, akiben kérdés nélkül megbízhatsz, bármit is mond majd a későbbiekben. - fűzöm hozzá mellékesen, miközben átmeneti helyezkedését követem végig. Sosem tapasztaltam mást Lou viselkedésében. Ő állandó jelleggel őszinte volt velem és ha éppen szarul is álltak a dolgok körülöttem, akkor nem félt a fejemre olvasni a hibáimat sem. Tett rá magasról mennyire zavar vagy hogy mennyit mérgelődök majd miatta, hisz tudta jól, hogy ezzel nekem tesz szívességet és ugyan az ismeretségünk elején még nem, de utána magam is beláttam a lehordása mögötti óvószándékot.
A következő percekben Meghan minél több kérdést tesz fel magának, annál inkább kezdi elveszíteni a kontrollt nyugalma felett, ezzel pedig engem is teljesen kizökkent. Mocorog, szinte másodpercenként újabb kérdéseket tesz fel és egyre feszültebb is lesz, így a Viviennel kapcsolatos témát is elnapolom. Szótlanul hagyom őt kibontakozni és még akkor is arrébb helyezkedek, amikor a takaróval együtt megindul az ajtó felé, noha a szemöldököm magasba szökik értetlenségem jól látható jelét tükrözve arcvonásaimon. Mindazonáltal jómagam nem hagyom el a helyemet és a neki címezett, egyáltalán nem a boldogságtól túlfűtött szavaimat is az ágy kényelméből adom tudtára.
- Hány alkalommal fogod még ezt eljátszani velem, hogy mikor már nem fekszik neked a téma, akkor fogod magad és kisétálsz az ajtón?
Nem értem, valahogy nem fér a fejembe ez a viselkedése. - Egyáltalán most hova is készültél? Most ébredtél. A lábaidon is alig bírsz megállni. - tárom szét karjaimat válaszára várakozásom közepette, de a hangulatom a nyugodtból most már egészen ismerős terepekre tévedt. Mondanám, hogy kezdem most már otthonosan érezni magamat ezen élmények közepette, de jelenleg oly egyszerű volt belekényelmesednem az új helyzetbe, hogy kizökkenni belőle egyenlő volt a nyakamba zúduló vödör jeges víz érzésével.
Szusszanva egyet gyűröm meg a képemet, de a bennem tomboló sértettséget most már nem tudom csak úgy szavak nélkül veszni hagyni. - Gyere, és ülj vissza Meghan mielőtt összeesel. Ha pedig szeretnél választ kapni a kérdéseidre akkor tegyél egy szívességet és ha mással nem is, de legalább annyival tisztelj meg, hogy nem fordítasz nekem hátat akkor mikor veled beszélek. Mert bár tény és való sok mindent minden egyebet megjegyzés nélkül eltűrök, de az ilyen arcátlan hozzáállást már nem. 

Vihar előtti csend. Ez, ami jellemezné túlzott nyugalommal és egyetértéssel töltött pillanatainkat és aminek elég vészjóslónak kellene lennie ahhoz, hogy ne éljem bele magamat túlságosan az átmeneti jó dalba, mégis naiv módon ahogyan ő, úgy jómagam is megteszem. Az ágyban elkényelmesedve és távol a nyüzsgő város gondolatától jól esik megpihenni egy keveset és tisztázni a félreértéseket. Annak a fuvallata, hogy talán ittlétünk hátralévő részében a veszekedéseket minimális mivoltukra foghatjuk engem is egy olyan tévhitbe ringat, ami ahogyan a maga gyanús és gyors pillanataival jött úgy annak lendületével el is illant. Szoktam hangoztatni, hogy egy ember képtelen megjátszani magát túl sokáig, hisz önmagunknak hazudni a legnehezebb. Valami a környezetünkben – vagy éppen valaki –, arra késztet egy idő után, hogy felszínre hozzuk az igazságot és valahol velünk is ez történik. Meghan percekkel később képtelen egy helyben feküdni és úgy menekül el tőlem, mintha a közelségem bármelyik pillanatban megégethetné őt. Hangszíne számonkérővé válik és olyan könnyedén változik vissza csak úgy már megszokott önmagává, hogy én magam sem vagyok képes tovább távol tartani magamat attól, hogy ne kövessem a példáját. Nem véletlenül hallgattam el előle információkat, hisz tudtam, hogy ez lesz belőle. Képtelen őket kezelni és még csak a negyedét hallotta a sztorinak. Tudni akarja az igazságot, de amikor megkap belőle egy szeletet akkor azon nyomban kiakad. Mindent akar hallani, de közben képtelen magának is bevallani, hogy mennyire is kényelmes az édes tudatlanságban létezni. Ott, ahol az igazságtól függetlenül találgatásokba bocsátkozhatunk és aszerint készülhetünk fel a lehetséges következményekre. Ő ebben létezik. Különböző verziókat gyárt a fejébe a történtekkel kapcsolatban és ha olykor a kíváncsisága intenzívebben tör felszínre a kelleténél, akkor kimerészkedik jól megszokott védelmi hálója mögül, hogy szembenézhessen a valósággal. És bár kedvem lenni átbeszélni a továbbiakat vele és teljes erővel belekapaszkodni az utolsó cérnaszálba is, mégsem megy, mert Meghan felém irányuló viselkedése kiborít. Távol álljon tőlem a nyilt viselkedés, de ma mégis hajlottam rá. A hátát figyelve ahogyan az ajtó felé imbolyog viszont úgy érzem, hogy kár volt. Tiszteletlenségnek könyvelem el a habitusát, mert másképpen nem tudom értelmezni ezt. Ha valaki beszél hozzám, akkor rendszerint rendelkezem annyi gerinccel, hogy végighallgatom őt és nem sétálok ki a beszélgetésből, ha már úgy érzem én itt végeztem. Számtalan alkalom volt ilyen, amikor már az első két mondata után a falba vertem volna az illetőnek a fejét, de nem tettem. Helyette inkább megadtam neki az esélyt hátha a folytatásban az ökör valami olyasmit is átad, ami nem csesz fel idegileg. És ha mégis? Akkor annak kivétel nélkül meg lesz az eredménye. Ez viszont amit Meghan tesz több, mint amit én képes vagyok elviselni – és ez egyáltalán nem személyes.
A fejemet csóválom kezdetben szavaira, hisz megint ott tartunk ahol a part szakad. Mégsem szakítom őt félbe mondanivalójában csak amikor úgy érzem lehetőségem van szóhoz jutni.
- Hol volt ez a fene nagy kiállásod a tisztelet mellett, amikor szó nélkül leléptél? A hozzátartozóid vajon akkor nem érdemelték volna meg a tisztes bánásmódot? - teszem fel neki bevezető kérdéseimet, ha már így szóba hozta. - A fejemhez vághatod akárhányszor csak akarod, hogy önző érdekeimből vagyok most itt, de kedvesem te sem vagy különb nálam. Kettőnk között a különbség viszont az, hogy én tisztában vagyok a tetteimmel és annak lehetséges következményeivel, míg te sorozatosan a bűnbakot keresed bennem.  
Végignézem ugyan, ahogyan helyet foglal az ajtó melletti fotelbe, én viszont továbbra sem mozdulok az ágyról. - Mikor fogod végre belátni, hogy te magad is éppannyira hozzájárultál jelenlegi helyzetünkhöz akárcsak én? Hogy nem csak te hagytad hátra az életed és nem csak neked nincs fogalmad arról, hogy mi fog várni amikor hazaérsz? Mégis úgy teszel Meghan, mintha csak téged sújtana ez az egész, én meg valami luxusnyaraláson lennék, ahova akaratod ellenére téged is magammal rángattalak. - mérgelődök egy keveset, de nem kerüli el a figyelmemet további mondanivalója sem.
- Megint ezt műveled… - szusszanok egyet annyi időre, amíg gondolataimat rendszerezem. - Mindig csak azt hajtogatod, amit én tettem vagy éppenséggel nem tettem. És könyörgöm, ne dramatizáld már túl, Meghan! Gondolod órákat utazok azért, hogy felkeresselek majd mikor ténylegesen veszélyben vagy, akkor meg otthagylak? Hülyének nézel te engem? - költői kérdésnek szánom ugyan, de a válasz az arcára van írva. - Miért akartalak otthagyni a faházban az nem rémlik? Tudtommal Ms. Teszek-rá-mit-beszél-nekem-a-másik kisasszony makacsolta meg magát ott is, és elvárta, hogy térden állva könyörögjenek neki azért, hogy emelje fel már végre azt a formás seggét. Ha már a nagybetűs veszélyben van az életed nem volt elég motiváló. - a tarkómon összefűzve ujjaimat hajtom fejemet a falnak, mintha ez segítene felidézni az amúgy is elfelejthetetlen emlékeket. Amikor viszont azzal jön, hogy utánam nézett, magasba szökik a szemöldököm, és bár az ideg szétvet, ennek ellenére elmosolyodom.
- Mit akarsz tudni rólam? A kapcsolati státuszomat? Vagy statisztikákat kerestél arról, hogy hány ember vesztette életét nálunk önvédelmi tanfolyam közbe?
Szórakozottan hat rám ennek tudata,  de ennek jelét kívülre aligha érzékeltetem vele.
- Igen Meghan, az volt és én vagyok a titkos fegyver. Ha a többiek már túl gyengék a hipnotizáláshoz, akkor az én ölelésemet vetik be. - elröhögöm magamat, mert ez már komolyan abszurd tőle. Egy pillanatra viszont elhallgatok, majd egy hümmögés után folytatom további véleményem kifejtését.
- Engedd meg, hogy összefoglaljam neked szerintem mi történik veled. Mert mivel én sem vagyok biztos ebben, ezért maradnak csak a feltételezések. - megdörzsölöm tenyeremmel a tarkómat, majd oldalasan helyezkedve az ágyon teszem le lábaimat a földre. - Ha engem kérdezel rosszkor voltál rossz helyen. A mérget nem neked szánták, de mivel te nyelted be, ezért valaki kiszemelt magának. Senki sem tudta, hogy nálunk leszel vagy hogy melyik teremben, így esélytelen miszerint te lettél volna a célpontjuk. Azóta viszont úgy tűnik ez változott és nem tudom melyik eszement szállt rád ennyire, de azon vagyunk, hogy kiderítsük. Amiért itt kell lenned az csakis a te érdekedben történik és azért, hogy távol és biztonságban tartsunk téged ettől a féleszűtől addig, amíg rá nem jövünk a kilétére. Viszont Meghan, innentől kezdve az már a te döntésed, hogy együttműködsz velünk vagy úszol szembe az árral és inkább hátráltatsz minket. - felállva az ágyról igazítom meg magam mögött a helyet, majd közelítem meg őt és odahajolva hozzá támaszkodok meg a fotel két karfáján kezeimmel. - Mi szól mellettem? Az, hogy még mindig elviselem a házsártos hátsódat és nem hagytalak itt a semmi közepén, pedig a nagy szád miatt hétszent, hogy megérdemelnéd. - egy pillanat erejéig meghagyom közöttünk a szemkontaktus momentumát, majd elrugaszkodom a foteltól.
- Most pedig fejezd be ezt a kislányos duzzogást és engedd, hogy segítsek felöltözni, utána pedig eszel valamit. Érett, felnőtt nő vagy aki le merem fogadni van elég okos ahhoz, hogy felfogja ezzel a viselkedésével csak magának tesz keresztbe. - a kezemet nyújtom felé. - Szóval veszekedni akarsz még egy sort vagy mára bőven elég volt?

Ha korábban egy fikarcnyi lehetőséget is biztosítottam volna magamnak arra, hogy elképzeljem milyen lenne együtt élni egy nővel az biztos nem ilyen lett volna. Bizonyára az otthonban a nyugalmat keresném és nem egy új idegbaj közeli állapotot. Azt, hogy az egész napos ügyfelekkel való hadakozás után valaki úgy várjon, hogy az az illető ne egy újabb veszekedést generáljon. Mindenkinek szüksége van egy helyre ahova ha besokall, akkor visszavonulhat, de ha a most történtek a normáknak kedvező jövőképet szimbolizálják, ahol két embernek kutya kötelessége egy idő után megállapodni, akkor köszönöm, de nem kérek belőle. Ha eddig bármilyen késztetés is megfordul volna a fejemben arról, hogy kikössek egy másik személy mellett, az most ezek a pillanatok sorra kiöltek belőlem.
Kezdem úgy érezni, hogy a Meghannal történő szeszélyes utazásunk soha nem ér majd véget. A fejemben lejátszódik egy abszurd valóság a fiktív vidámparkról, ahol már ugyan elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol leszállhatnánk a hullámvasútról, ő viszont ismételten megragad és magával ráncigál az újabb menetre. Mindezt beteges módon élvezve. Mert látszik rajta, hogy kecses mozdulatokkal járja el táncát az idegeimen és egyszerűen képtelen leállni vele. Melyik az a világ, ahol egyáltalán szót lehet érteni ezzel a nővel? Ha eltitkolsz előle dolgokat az a probléma. Ha meg úgy döntesz őszintén társalogsz vele, akkor meg attól akad ki teljesen. Nála nincsen köztes állapot – vagy nem szól hozzád vagy pedig a plafont az egész szerkezetével leátkozza rád. A kezdeti hajlandóságom sorra vesztette el hitét az értelmes beszélgetésben és ugrott fejest a szakadékba reményvesztetten. Nincs értelme. Egyszerűen kurvára semminek nincs, mert nem látja át mit beszélek. A segítségemet hátsószándéknak értelmezi, a gesztusomat pedig, hogy normálisan tudjuk kommunikálni valami voodoo-féle megmozdulásnak, ahol a legfőbb szándékom őt kifaggatni, amit majd idővel felhasználhatok ellene. Na persze, mert abban az esetben bizonyára pont az ő beszámolóját kérném ki személyesen. Ha ilyen indíttatásaim lennének, akkor anélkül járnék utána kilétének, hogy azt szemtől szemben megosztanám vele.
Egy idő után a fotelbe költözik át, én meg maradok az ágyon. A biztonságos távolságra játszanánk mindketten? Ő biztosan, én meg nagy eséllyel arra, hogy a vérnyomásomat a normális tartományra visszaszáműzzem. Sóhajtok egyet ennek érdekében, de már nem tudom mit mondhatnék. Egyszerűen olyan, mintha azt a játékot játszanánk, ahol az elsőnek elmondanak egy sztorit, majd mihelyst az több emberen keresztül áthalad már csak bizonyos részleteket kapna meg az illető. Meghannal is biztos ez történik. Vagy csak szimplán szelektív hallása van és azt szűri le a mondanivalómból, amit felhasználhat ellenem. Milyen kibaszottul értékes képesség!
- Ez így valójában mind szép és jó és azok után amiken keresztülmentél kétségkívül ki is járt, ezt senki nem hozná fel ellened, de a hangsúly még mindig azon van, hogy egy  szót nem szóltál róla senkinek. Ez tesz leginkább felelőtlenné és nem az igényeid a távolságtartásra.
Nekem is néha jól esik kizárni a környezetemet, de felnőtt ember létemre nem adatott meg az a luxus, mint amit ő meglépett. Én nem tehetem meg, hogy mindenféle jelzés nélkül hátrahagyok mindent és nem törődök azzal ez mivel is járhat. Ez meggondolatlanság – végig hatalmasra nyúló nagy betűkkel.
A fejemet csóválom riposztja kapcsán és nem túl őszintén ugyan, de el is mosolyodok mellé.
- Jézusom Meghan...ki a fene hibáztat téged azért? - kérdezek vissza, de szürreális amit mond. Lehet nem lett másodpercek leforgása alatt a szívem csücske, de nem kívántam neki a mérgezést, ahogyan nem is húzom rá a történteket. - Ne tegyél úgy könyörgöm, mintha mindenért te lennél beállítva első számú ellenségként, holott ha tényleg figyelnél rám, csak annyit mondtam, hogy ahogyan én, úgy te is hasonlóképpen közreműködtél az ittlétünkért. - ismétlem meg magamat úgy már...nem is tudom, nem számoltam hány alkalommal. - Baromi sok minden történt veled, amit nem érdemeltél meg és elhiheted, hogy felfogtam ez neked mivel jár. Próbálok, sőt próbálunk tenni ellene, hogy neked jobb legyen. Viszont addig is néha a sorozatos én meg én és én közben azért megtanulhatnál felelősséget is vállalni majd valamikor a tetteidért. Vagy csak szimplán tisztában lenni velük, ha másképp nem megy.  
Nyugodtabban cseng a hangom az eddiginél, mert nincs bennem késztetés, hogy tovább lovagoljunk ezen a témán. Nem tudok vele higgadtan beszélgetni. Most nem, mert annak már úgy tűnik rég lőttek.
Békejobbot ajánlok ezt követően neki és egyben a segítségemet is. Nem kívánom, hogy a későbbiekben rosszul legyen, ahogyan egy szál törölközőben sem fog neki hosszabb távon kényelmes lenni, de a kapott válasszal már nem tudok mit kezdeni.
- Nálad komolyan elmentek otthonról, Meghan. - a fejemet csóválva fejezem ki hitetlenkedésemet hangszínemmel, de másképp nem tudom értelmezni ezt. Én pedig újra nem fogom a saját idegeimet szétcincálni, hogy olyat magyarázok neki körbe-körbe, amit nem képes józanul elfogadni. Egyedül nem megy neki vagyis segítenem kell, azt meg nem engedi. Viszont ha nem segítek a fejemhez vágja a sorsára hagyott nő műsorszámát. Agyrém az egész. És ha még ez nem lenne önmagában elég a csengő rá is tesz egy lapáttal.
- Pompás.. - nyögöm ki elcsigázottan és még egy pillantást vetek Meghan felé. - Tudod mit? Maradj is itt bent, hátha időközben felfogod, hogy milyen gyerekesen is viselkedsz.
Ezzel a végszóval zárom le részemről a témát, majd egyben hagyom is el a szobát.
Caitlynék látványa nem kevésbé kellemesebb, mintha valaki gyomorszájon vágott volna, de azért Ray megrögzött mosolya egyből kirajzolódik a képemről. - Oh, hello! Határozottan nem csak a meghívás volt meglepetés. - az ajtón támaszkodok meg kezemmel, ám a kapott kérdés hatására csak szusszanok egyet. Marcie. Hát hogyan is jellemezhetném az ő jelenlegi állapotát? Valószínű kevésbé mosolygós arcokkal néznék most szembe, ha a korábbi műsorszámunkat egytől-egyig elmondanám.
- Marcie? Ő még odafent. Ma kifejezetten nyűgösen ébredt a drágám. De tudjátok mit? Gyertek… - kitárom jobban az ajtót, hogy ők is beférhessenek, Caitlyn pedig már kezdi is a szokásos mondókáját.
- Ne aggódj egy percet sem, az ő állapotában ez teljesen érthető.  
Ötletem sincsen mire céloz ezzel, de úgy döntök inkább ráhagyom a dolgot, mielőtt éjszakáig itt szobrozhatnék a szokásos magyarázatai után. Mára pedig azokból bőven elég volt. - Persze, igazad lehet. Üljetek csak le, addig ránézek. - fejemmel a kanapé irányába biccentek, én pedig a lépcső felé igyekezek és ezt követően nyitok be a közös szobánkba.
- Vendégeink vannak, szóval ha elkészültél, gyere majd le. - tekintek körbe egy pillanatra, hogy felmérjem az odabent uralkodó állapotokat. - Tudtommal egyedül is menni fog minden, szóval odalent megvárlak, Drágám. - hangsúlyozom ki direkt a megszólítását, majd csatlakozom nem túl lelkesen a hirtelen megjelent vendégeinkhez.
- Szóval hol is lenne ez a hely pontosan? - kérdezek rá, miközben leülök én is melléjük a fotelbe, de tekintetem többször is a lépcső irányába terelődik. Minden józanul maradt idegszálamat felidegesítette, mégis a makacssága ellenére a leginkább az dühít, hogy valahol még mindig aggódok érte.

Ha a mai napunk programfüzetét elképzeltem, abban az esetben rendkívül egyszerűnek hatott a képlet és egyáltalán nem teljesíthetetlennek. Mégis minden óra elteltével úgy éreztem, mintha valaki ebből a fiktív noteszből kitépte volna a lapokat amelyek a köztes fejezeteket tartalmazták volna, csakhogy önös érdekéből kifolyólag megnehezítse a dolgomat. Meghan mellett az embernek nincs túl sok lehetősége unatkozni, hisz ő tesz róla, hogy egy életre megbánd még azt is, ha egy perc erejéig elkalandozik a gondolatod. A maga módján összetett személyiség volt, akinél nem volt szerencsés figyelmen kívül hagyni a részleteket. Akinek a szavai többletjelentéssel bírtak és ha nem a megfelelő módon értelmezted, akkor a következő pillanatban azt aljas módon felhasználta ellened. Tudatában vagyok annak a folyamatnak, amin keresztülmegy, jobban is mint ahogyan ő azt elképzelné. Évek óta ott lebeg a fejem felett Remi átkozott ígérete és mindig is nyílt titok volt annak a ténye, hogy jobb szeretne a föld alatt látni semmint felette. Ahogyan én is, úgy ő is árulásnak vélte az egymás ellen irányuló tetteinket és már a börtönbe kerülése alkalmával fejébe vette, hogyha lehetősége idővel úgy engedi akkor rajtam példát statuálva kárpótlást kér érte. Nem hiába veszem körül a családomat, a számomra fontos embereket több, szinte már áthatolhatatlan nagyságú fallal és őrzöm a kilétemet, egyben pedig vele együtt a magánéletemet is hétpecsétes titok módjára. Az sem véletlen, hogy nem adom meg egyből a bizalmat az embereknek és az első adandó alkalommal reagálok, ha valami gyanús módon kelti fel a figyelmemet. Tudom, hogy Diaz mire képes, hisz hónapokat töltöttem el a  közelében és szerves részei voltunk egymás életének. Tanúja voltam annak mennyire intelligens és ravasz is a maga módján, ezért tisztában vagyok mit jelent az, ha mindezt a tudást ellenem használja majd fel. Ahogyan Meghan, úgy jómagam is minden egyes nap keresztülmegyek annak lebénító érzésén milyen ha valaki az életedre kíván törni. Mégsem tudok nyíltan vallani erről neki. Ennek ellenében pedig csakis annyit tehetek, hogy megadom számára a biztonságot és segítséget, ami által talán szerencsésebben jön majd ki ebből, mint amilyenre nekem már egy jó ideje nincs lehetőségem.
A veszekedésünk után Caitlynék megjelenése pont nem hiányzott, de az ajtóig megtett lépések pillanatában aligha van lehetőségem újabb kifogással előállni a korábbinál. Minden higgadt érzésembe kapaszkodva invitálom beljebb őket és játszom el a jó házigazda rám soha nem jellemző szerepét, majd ezt követően figyelmeztetem Meghant is váratlan vendégeink elkerülhetetlen jelenlétéről. Ugyan abban a félpillanatban amíg tekintetünk a résnyire nyílt ajtón át összeakad megfordul a fejemben a segítségnyújtásra való hajlam, de emlékeztetve magamat korábbi kérésére úgy ahogy jött, azzal a lendülettel el is illan. Mint mondta, felnőtt nő, saját döntésekkel és remélhetőleg öt percen belül kivitelezhető megoldásokkal, mert magam sem tudom melyik lesz az a pont, ahol az elszakadó cérna pofán ver túlfeszített jópofizásom alatt. Vendégeinktől érdeklődöm a helyszín felől, ahova készültek és úgy tűnik mi is készülünk, Caitlyn pedig bele is kezdene ennek bizonyára hosszan tartó megválaszolásába, Meghan viszont a sajátos időzítéséhez híven megakadályozza ebben. Félig már megemelkedem a fotelből, hogy figyelembe se véve ál-menyasszonyom kérését én jelenjek meg személyesen az újdonsült barátnője helyett, de Caitlyn jelen pillanatban gyorsabbnak bizonyul az én elhatározásaimnál. Magamban dühöngve és kívülre nem mutatva ennek jelét ülök vissza a fotelbe, hogy a lányok pillanatának ki tudja meddig tartó időintervallumát Tom társaságában töltsem el. Szerencsére a fentről érkező ajtó csukódását követően ő maga vállalja a beszélgetés kezdeményezését, ellenben felőlem itt ülhettünk volna órákig is csendben.
- Egy nagyon kis szolid étteremről van szó, hogy a kérdésedet is megválaszoljam. - fordul felém és még egy mosolyt is ejt, mintha szórakoztató lenne számára, hogy a partnere virgonc viselkedése miatt ez az ő részéről elmaradt. Vagy csak együttérzést fejezi ki pont ezért, hisz tisztában vele ő is, hogy két mondattal biztos nem úsztuk volna meg. - Caityvel többször is jártunk már ott és legnagyobb örömömre nem túl nagy a tömeg sem. A kórházban töltött nyüzsgés után nem is lennék képes elviselni annál többet. - osztja meg velem a bővebb ismertetést, melynek hatására bólintok egyet.
- Jól hangzik. - értek vele egyet és a hangszínem is arról árulkodik, mintha megkönnyebbültem volna a hallottak hatására. - Régóta éltek itt ketten?
- 3 éve. - felel gondolkozás nélkül, miből arra következtetek, hogy szinte számon tartja a maga mögött hagyott éveket. - Nem hittem volna, hogy beválik ez a hely, de kellemes csalódás volt. - fűzi még hozzá.
- Elég nyugodtnak tűnik ahhoz, ha az ember megállapodni készül és családot tervez. Vagy te pont az ellenkezőjére voltál felkészülve? - ejtek meg egy mosolyt, hogy ne éreztessem vele azt, mintha egy kihallgatás folyamatában lenne.
Tom is viszonozza ezt a gesztust, mielőtt válaszolhatna. - Mert az is, leszámítva a sok pletykás lakót, és remélhetőleg egy nap lehetőségünk is lesz bővíteni a családunkat. Ami azt illeti, komplikált felfogású családból jöttem, ezért mondhatni számoltam az eseménydús folytatással. - egy apró fintort is vág szavai mellé. - De gondolom ezt pont nem nektek kell magyarázkodnom, akik mondhatni a világ végére jöttek, hogy kettesben legyenek. Cait mesélte a nem túl hétköznapi eljegyzéseteket.
- Marcieval ebből a szempontból a kalandos felfogás hívei vagyunk. Egyszer játszhatnánk közösen egy meccset. - vetem fel háttértartalmú érdeklődéssel.
- Jó lenne, de távol áll tőlem az ilyen. A fegyverek, a pörgés. Viszont észben tartom. - a telefonjának csörgése szakít félbe minket a beszélgetésbe, amit egy bocsánatkérő intés után kissé távolabb sétálva fel is vesz. Habár a tisztán kivehető szavai azt mutatják, hogy csak a másik felé adott tisztelet miatt sétált arrébb, semmint a titkolnivalója késztette őt erre. Következtetéseimet levonva nyugodt fickónak tűnik, aki életében nem fogott fegyvert a kezében és az arckifejezéséből ítélve nem is akar. Családot és nyugodt életet tervez a múltja miatt és azt, hogy ebben Caitlyn társként mellette legyen. Egyelőre úgy tűnik Tom rendben van, de attól még érdemes lesz rá figyelnem.
Társaságom nem sokkal később teszi le a telefont és visszasétálása közben fejti ki irányomba érdeklődését. - Caityt merre találom?
- Fel a lépcsőn és az első ajtó. - köszönetképp bólint egyet és már indul is abba az irányba, én pedig nem sokkal később utána. Caitlyn hangját az ajtón való kopogás után hallom csak meg, melyet Tom szavai követnek.
- Sokáig készülődtök még, Szívem? Egy negyed órán belül ott kell lennünk, emiatt pedig vissza kell őket hívnom, hogy lefixáljam a szokásos helyünket.
- Addigra kész leszünk. Csak még egy pillanatot kérünk.. - tartja fel mutatóujját és engem is elkap a lépcsőfordulóban, mielőtt az ajtót megközelíthetném. - Ahogy tőled is. Ne menj be még a szobába.. - állít meg a mellkasomra helyezve a tenyerét, én pedig először a rám tapadt kézmozdulatot követem, végül pedig Caitlyn arcára nézek fel.
- Marcie jól van? - tekintek át a válla felett az ajtó irányába és már kerülném is ki, viszont az utamat állja.
- Ray, hé, nyugi. Marcie nagyszerűen van, csak hozok neki otthonról egy ruhát, ami istenien fog állni rajta, mert úgy tűnik csak a bekuckózós napokra készültetek, ami teljesen oké, de mi nekünk nőknek fontos a megjelenés is egy nyilvános helyen. Szóval akkora kérés, hogy várj még egy kicsit és azután egybe láthassad a végeredményt?  
Lepillantok rá, ő meg szinte könyörgő szemekkel pislog fel rám. - Nem. - egykedvűen dörmögöm a választ, mire egy lelkes mosollyal ajándékoz meg.
- Yuhéé, egy perc és itt leszek. - azzal a lendülettel már rohan is le a lépcsőn, hogy magunkra hagyjon minket.
- Siess. - kiált utána Tom, majd a telefonját a füléhez szorítva indul meg a földszint felé. - Ne aggódj, szokott ilyet csinálni. - biztató mosolyt ejt felém, de a következő pillanatban már a telefon túloldalán lévő személlyel beszélget.
Megvárom amíg Tom lemegy, majd az ajtót megközelítve mérek kopogó jelzéseket ujjammal az ajtó lapjára. - Meghan, minden rendben odabent?
Nyugodtabb leszek amikor meghallom a hangját, de mielőtt a kilincshez nyúlnék, Caitlyn felszólítása hangzik fel mögöttem. - Mit mondtam neked? - a karjára fektetett ruhával siet fel, majd fújtatva egyet megáll egy pillanatra előttem mielőtt az ajtón beléphetne. - Ti férfiak ugyanolyanok vagytok. Mind egytől egyig türelmetlen. Öltözz át, addig mi is kész leszünk. Nyomás. - a kezével ad intő jelzéseket és bár egyáltalán nem tetszik túlbuzgó viselkedése, mégis visszafogom kirobbanásra készülő nemtetszésemet. Egy darabig még igen.
Amig a lányok készülődnek én egy fekete hosszú ujjú felsőt veszek fel és egy farmernadrágot is mellé. A cipőt viszont már csak az előtérbe veszem fel és amikor Tom figyelmének látóteréből kikerülök, akkor a bokatok szíjamba csúsztatom a fegyveremet. Fő az elővigyázatosság.
A fenti ajtó nem sokkal később nyitódni kezd, én pedig ezt követően közelitem meg a lépcsőt, amelynek tetején a két hölgyemény ácsorog most már. Meghan az itthoni, lazább felszerelésekben is szép, de még magamnak is be kell vallanom, hogy Cait jó munkát végzett. Erre pedig az észrevehetően hevesebb pulzusszámom is galád módon emlékeztet.
- Most már készen is vagyunk. - indul lefelé Caitlyn, hogy a párjához csatlakozzon, én pedig vele ellentétben Meghant közelítem meg és felérve a lépcsőn állok meg pont előtte.
- Csinos vagy.  
Őszinte mosollyal reagálom le kinézetét, majd miközben egy kósza tincsét a füle mögé helyezek, már csak azután választom a folytatást. Magunkon érzem Caitlyn kíváncsi tekintetét, így Meghan homlokának hajtom a sajátomat és szinte az ajkaiba suttogva adom át neki kérésemet. - Szeretném, ha ma végig a közelemben maradnál, amíg odakint leszünk. - tudatosan enyhítek a hangnememen, miközben kezemmel finoman végigcirógatom derekának vonalát és közelebb vonva magamhoz hajolok a füléhez. - Védeni akarlak, de most segítened kell. - elmerülök egy pillanatra az ismerős íriszekbe, majd a magammal felhozott kabátot adom rá. - Gyere, induljunk. - fűzöm össze ujjainkat ezután, hogy csatlakozhassunk a többiekhez a nap folytatásának érdekében.

Abban az örökkévalóságnak tűnő percekben melyet Tom társaságban töltök várakozással, a rossz verziótól a legrosszabbig eljutok és cseppet sem segít, hogy egy árva hangot sem hallok, ami fentről érkezne. Caitlyn olyan nőnek tűnik, akiről észre sem veszed, de már lyukat beszélt a hasadba az állandó kvízkérdéseivel. Aki egyszerre tálal ki magáról és a szokásairól mindent majd a következő fordulóban már téged faggat. Vajon Meghan mit mond el neki? Minden esélye megvan arra, hogy egy mondattal akár véget vessen az ittlétünknek. Bevallja, hogy nem azok vagyunk, akiknek oly könnyedén eladtuk magunkat? Nem bízik bennem, a rohadt életbe még nagyon nem, a mai veszekedéssel meg inkább többet fejlődtünk vissza, mint a célravezető irányba. Félt...fél tőlem, tart a reakcióimtól, mindentől amit tehetnék vele és amit nem fogok megtenni vele. A gondolat hatására kényelmetlenül mozdulok egyet a fotelbe, de a fejemben cikázó műsorszám mellett a beszélgetőpartneremre is odafigyelek. Az már tisztázódott, hogy Meg nem bízik bennem, de vajon én eléggé megbízom benne ahhoz, hogy ne tegyem magamat kész idegronccsá idelent amiatt, hogy ők miről is beszélgetnek? Talán a választ önmagamnak sem ismerném be, de azzal, hogy még egy helyben ülök és nem az ajtón dörömbölök odafent Meghant követelve akár meg is adtam magamnak azt.
Tom eltereli egy minimális időre a figyelmemet és addig sem a lépcsőt kémlelem, amiről tudom, hogy egy jó ideig senki sem fog lefelé jönni. Kérdéseket teszek fel neki, ő pedig mit sem sejtően avat be életének részleteibe, miközben én minden szavában a mögöttes tartalmat keresem. Azt, amire oda kell figyelnem jobban, amit szem előtt kell tartanom annak érdekében, hogy ne árthasson Meghannak. Dolgoztam már együtt rohadékokkal – védtem is őket sajnálatosan –, és jól ismertem már a fajtájukat. Tom nem egy közülük, de a nyájas viselkedése is baljós lehet. Miért nem gondolhatok rá egyszerűen csak egy átlagos szomszédként, aki ténylegesen ismerkedni akar az újonnan érkezőkkel? Miért nem hagyhatom békén Meghant és engedhetem meg neki mindenféle ellenkezés nélkül, hogy kettesben legyen Caitlynnel? Nem ismerem őket, egyszerűen túl kevés időt töltöttem a közelükben ahhoz, hogy a kételyeim ellenkezőjére bizonyítékot nyerhessek. Nekem az ittlétünk során Meghan védelme a legfontosabb. Az, hogy ne essen bántódása az én társaságomban és amikor elérkezik annak napja, akkor ugyanabban az állapotban juttassam őt haza, ahogyan korábban ő elhagyta a nagyvárost. A lövéssel ugyan ez a képlet már hibádzik, de egy életre okultam abból az esetből ahhoz, hogy ne hagyjak lehetőséget az ismétlésre.
A készülődés folyamata egy teljes kínzással ér fel. Nem vagyok türelmes alkat, a fenébe, de még mennyire nem. Legfőképp akkor mutatkoznak meg rajtam ennek tünetei, amikor olyan dologra kell várnom, ami nem tartozik a munkaköri leírásom közé. Márpedig egy nőre várni – vagy a mi esetünkben kettőre –, nem olyan, amit egy reggel folyamán Marie az asztalomon hagyna és anélkül, hogy ne röhögne miatta a képembe, nyugodt szívvel rám is bízna. A nyakamat tenném rá, hogy odabent mindenki teljes mértékben tisztában van azzal milyen kapcsolatban is állok a női nemmel anélkül, hogy megosztanám magánéletem apró részleteit vagy sem. Most ebben a helyzetben, teljesen kiforgatva a megszokott valóságomból talán rám sem ismernének és néha már azt hiszem én sem magamra.
Caitlyn folyamatos hátráltatása csak olaj a tűzre és miközben észrevétlenül elhintek a plafon felé fordulva egy kibaszott panaszos sóhajt megpróbálom visszafogni már egy ideje kikívánkozó véleményemet. Szívem szerint mindkettőt elküldeném a fenébe és ott folytatnám a napunkat, ahol abbahagytuk. Veszekedéssel vagy reményeim szerint veszekedés mentesen. De nem tehetem, mert a Kertváros Gyöngye távol tart Meghantól. A védencemtől, aki egyáltalán nem az ügyfelem.
Két kezemet csípőre teszem és úgy járkálok fel és alá, mint akinek be van sózva a hátsója, de rá kell jönnöm, hogy ezzel nem megyek semmire. Tom még mindig telefonon értekezik – habár a szavaiból ítélve most már a munkahelyéről hívták őt –, én meg valami elfogadható szerelést kutatok fel a nem túl nagy választékból. A fekete, rám már mondhatni szűk felsőben egy domborzati térkép modellnek is elmehetnék, de a többi meg úgy néz ki mintha nagyapáink hagyták volna ránk megszánva a jövő nemzedékét vele. Szusszanva egyet lendítek egyet a szekrény ajtón, hogy rásegítsek a minél előbbi becsukódásra, majd annak a reményével lépek ki a  helyiségből, miképp legalább a várakozási időm némileg lecsökkent.
Caitlyn csicsergését követően tekintetemmel egyből Meghant keresem. Először fel sem fogom a rajta eszközölt változást csak az állapotát mérem fel és az arra utaló jeleket, hogy távollétében bármi baja is eshetett odafent, majd végül arcvonásain állapodok meg. Vendégünk jókedvéből ítélve Meghan úgy döntött nem árul el minket, de minél közelebb lépkedek hozzá annál inkább úgy tűnik, hogy vele ellentétben a józanságom velem annál inkább megtette. Minden egyes hozzá közelebb vezető lépcsőfok megtevésével siklik végig rajta tekintetem. A fekete árnyalatban pompázó ruháján, mely a megfelelő helyeken emeli ki idomait, míg végül egy magassarkú csizma mivoltában vágja hozzá szemlélőjéhez a semmit nem érő könyörületet. Basszameg!
Egy kulturáltabb, de annál őszintébb dicsérettel együtt állok meg előtte és bújok bele annak a piszkosul mázlista Raynek a bőrébe. Aki anélkül érintheti az előtte álló nőt, hogy elszúrná tetteivel az egész életét. És aki csak és kizárólag annyi időre létezik míg teljes megsemmisülésre ítéli vele a józan eszemet.
Kettőnkre tartozó kérésemet a kívülállók kedvéért szerelmes szavak módjára suttogom bele úgynevezett kedvesem ajkaiba. Szinte már engedélyt kérek arra, hogy megvédhessem, holott tudom magamról nagyon jól, hogy szemrebbenés nélkül törném el a kezét az illetőnek, akinek csak eszébe jutna megközelíteni őt. A védelme számomra nem alku tárgya, de közönség előtt meglehetősen komplikálttá válik kivitelezni, hacsak Meghan nem lesz a partnerem ebben. Mert bármennyire is vágyom őt e közé a falak közé kényszeríteni és a külvilág minden szennyezett rezzenésétől megvédeni, tudom jól, hogy most nem tehetem. Nem tagadhatom meg tőle a közös program lehetőségét és űzhetem őt annak a tudatába, miszerint rabként kell léteznie a közvetlen környezetemben.
Odakint nem sokan járkálnak, csak szinte mi sétálunk az utcán kéz a kézben, előttünk pedig újdonsült baráti társaságunk két tagja lépked. Mindezek ellenére közel tartom magamhoz Meghant amennyire csak lehet és figyelek minden mellettünk elhaladó személyre vagy gyanúsnak ható elemre.
Tom leírása a helyiségről jól visszaadja azt a hangulatot, amit ő korábban már említett, ez pedig az ő szavahihetőségének ad számomra hitelt. Üdvözlöm jómagam is tisztelettudóan a bejáratnál minket köszöntő idősebb hölgyet és ahelyett, hogy elengedve Meghant előrehaladnék annak érdekében, hogy felmérjem környezetünket a biztonsági kockázatok tekintetében, egyszerűen csak ráhagyom az irányítást a Caitlyn által említett Rosie nevezetű nőre. Még ha azt kelletlenül és úgy teszem, mintha a fogamat húznák vele.
A tömeg hiánya némiképp nyugodtabbá teszi a hangulatomat, miközben a Meghanról lesegített kabátot a háta mögött igazgatom el precízen a szék támláján és helyet foglalok partnerem mellett. Ő sokkal jobb hangulatúnak tűnik, az arcvonásai pedig élettel telibbnek. A megjátszott udvarias mosoly  helyett őszintének hat a reakciója, melyet a szemei környékén lévő vonások is visszatükröznek. Én vele ellentétben még nem találtam meg a megfelelő alkalmat feszélyezettségem képzeletbeli kezének elengedésére.
- Csak egy pohár szénsavas ásványvizet szeretnék, köszönöm. - válaszolok a nekem feltett kérdésre, de a figyelmemet leköti a hely berendezése. Kamerának nem látszik semmi nyoma, ahogyan az egész elég jól elszigetelt ahhoz, hogy bárki is észrevehessen minket.
- Ray drágám, minden rendben?
Caitlyn hangja zökkent vissza az abszurdan kialakult négyesünk közé, minek hatására mosolyt erőltetve az arcomra bólintok egyet. - Abszolút. Kellemes hely ez és amint látom már úgymond törzsvendégnek számítotok itt. - hárítok enyhe érdeklődő éllel a hangomban, mire Cait egyből reagál.
- Javítanék, ha szabad. A kedvenc törzsvendégnek. - kuncogva pillant Tomra, majd ezt követően vissza rám. - Rosie egy angyal és mindig felszabadítja nekünk az asztalunkat, bármikor is szóljunk neki az érkezésünkről, ő csodatevő módjára megoldja. Marco a szakácsuk és Sebastian pedig isteni ételt készítenek. Ha tehetném és tudnám, hogy nem készítenélek ki vele titeket, akkor örömmel végigkóstoltatnám veletek az egész étlapjukat.
Szóval hárman vannak. Még nyomon követhető létszám. - Ne becsülj le annyira! - riposztolok a felvetésére válaszomat egy mosollyal megtűzdelve, de nem sokkal később az italaink is megérkeznek. Az enyém után Meghanét - hogy látszólag Rosie segítségére legyek -, átveszem tőle, majd mielőtt letehetném elé nem túl feltűnően ugyan de ellenőrizem azt, hogy tényleg kóla legyen a pohárban.
- Az eljegyzésetekről már hallottam, de mi a helyzet a megismerkedős sztoritokkal?  - hozakodik elő a témával Caitlyn. Még jó, hogy azelőtt tette mielőtt belekóstolhattam volna a vizembe. - Hallani akarok minden szaftos kis részletet.

Ha valamit megtanulhattam a Meghannal eltöltött néhány nap alatt az az, hogy sose becsüljem le mindazt, amit esetenként tartogathat számunkra a folytatás. Amikor az ember egy kiadós veszekedés után azt hinné, hogy nincs tovább, a következő pillanatban már egy négyes randira készülődve találja magát és arra a pillanatra várva, amikor menyasszonya végre valahára kilép azon az ajtón, amit már egy jó ideje szuggerálni kényszerül. Tom nyugodtságát jelen helyzetben messzemenőkig irigyelem. A semmit nem sejtő járkálását a helyiségben miközben udvarias hanghordozással társalog a vonal túlsó végén lévő számomra idegennel, miközben a partnere valahol odabent az ajtón túl talán felforgatja majd az életünket. A lebukás veszélye ígéretként lebeg ott felettünk és minél több időt töltünk el a szomszédaink közelében, annál nehezebben tudjuk majd elkerülni azt, ha netalántán bekövetkezne. Annyi kis apró információn csúszhatunk el, amit nem volt lehetőségünk még ennyi idő elteltével sem átbeszélni normálisan. De valóban mit is várhatnék? Kettőnk zavaros kapcsolatát se tudjuk higgadtan kezelni akkor miért lennének másabbak ennél a képzeletbeli jegyességünk részletei? Ideges vagyok és ezt az egész lényemben érzem. Olyan helyzeteknek leszünk részesei, amikre nem voltunk felkészülve. Helyesbítek: amire én nem voltam felkészülve. Nincs gyakorlatom hogyan kell a boldog vőlegényt játszani vadidegenek előtt, amikor még akkor sem tudom gatyába rázni a kapcsolataimat, ha azok pusztán két fővel rendelkeznek. Ha valaki mellett kikötöttem annak a kapcsolatnak minden feltétele privát elbánást élvezett. Nem tűztük ki dicsekedve a közösségi platformokra a napjainkat vagy dörgöltük más orra alá sikeresen alakuló úgynevezett megállapodásunkat, hogy azzal felesleges irigységet váltsunk ki olyan emberekből, akiknek egyáltalán nem érdekelt a véleménye. Jóllehet eddig egy kezemen megtudnám számolni hány kapcsolatom volt erre a státuszra érdemes, ellenben egyiknek sem volt velejárója, hogy produkálni kelljen magunkat mások előtt. Mi a kritériuma ennek? Talán az ebéd egy pontján neki kell kezdenünk túllicitálni egymást? Miről is szól ez pontosan? A versenyről vagy csak szimplán négy ember jól érzi magát, amikor nekem már a kettő is zsúfolt? Tanácstalan vagyok, de az a tudat nyugtat mélyen belül, miszerint az új helyzetekhez való alkalmazkodással sosem akadt problémám. Ha valami nem a tervek szerint alakult, akkor felmértem a helyzetet és aszerint döntöttem. Most viszont nincs előre meglátogatott helyszín vagy tervek hada a védenc kimenekítésére, és az egyetlen, amit a mai nap folyamán igazán felmértem az Meghan volt miután az ajtón kilépett. Az ilyen helyzetekre használjuk azt a szakkifejezést otthon, hogy sikertelenül zárult művelet.
Az étterem valóban nincs messze, melyet a lépéseimnek száma és a kiindulási ponttól eltelt percek is ugyanúgy alátámasztanak. Már nem csinálok ügyet abból, hogy kézen fogva andalgunk Meghannal az utcán, mert jobban leköt helyette az utcákon elhaladók felmérése. A környezetünk, amely az én fejemben néhány ponton menekülőutakként raktározódik el, míg több másikon fulladási pontot jelez. Olykor sétánk során közelebb húzom magamhoz Meghant és arra az oldalra helyezkedem, amivel elérhetem, hogy meglátásom szerint kevesebb interakció érje majd őt a többi ember által.
Caitlynék nem ismeretlenek már az étteremben és ezt a lelkes köszöntésük is jól példázza. Az úgynevezett Rosie csak időközönként fordul meg később az asztalunknál, ha éppen a rendelésünket kívánja begyűjteni vagy éppen a kért italokat hozza meg. A köztes időszakban viszont négyesben hagy minket, így legalább észrevétlenül vehetem szemügyre a hellyel járó kockázatokat és – ha a helyzet úgy kívánja –, a lehetőségeket. Egy ideig leköti ez teljes mértékben a figyelmemet, de Caitlyn érdeklődésének hatására kénytelen vagyok most már a jelenre is figyelni és nem tovább menekülni előle. Bármennyire is szeretnék minél távolabb kerülni ettől, a helyzettől amit nem tudok nevén nevezni mégis ennek ellenére a kellős közepén létezem.
Caitlyn kíváncsiságát a lehető leggyorsabban terelem el magamról, hogy inkább a személyzetről szerezzek információkat a kérdés nyilvánvaló feltevése nélkül. Ugyan úgy tűnhet neki, hogy bólintásommal a szavaira adok jelzést, de fejben éppen most mértem fel arányokban elosztva az esélyeinket. Most viszont, hogy úgy érzem valamiféle halovány terv is kezd kialakulni a fejemben ami által ismerős terepre érkezhettem, kezd az én hangulatom is oldódni ebben az abszurdum helyzetben. Ami természetesen Caitlyn érdeklődésével egyenes ágon lefelé vezető irányt vesz. Meghan az aki megfogalmazza a választ, én meg úgy ülök mellette, mint akinek bármelyik percben támadásra kellene készülnie. Az étlapot szorongatom a kezembe, noha Rosie rendelésfelvételekor már én is letettem a voksomat a Caitlyn által annyit emlegetett étel mellett. Teljes figyelemmel és minden idegszálam megfeszülésével követem végig Meghan sztoriját, aki könnyedén merül bele a hazugságoktól csöpögő részletekbe és tarja fogva vele úgy Caitlyn figyelmét, aki észre se venné, ha valahol esetleg sántítana is a történet. Okos kislány. A probléma viszont ott kezdődik, amikor Meghan egy olyan nevet említ, aminek jobb esetben semmit sem kellene jelentenie, de egy Alana nevű nő igazán meghatározó része volt az enyémnek. Bólintok ugyan, noha szólni aligha merek mert attól tartok most olyat is mondanék, ami tönkretenné az egészet. Kényszeredetten mosolyodok el, ahogyan az egyik hazugság a másikat görgeti maga előtt és már ott tartunk, hogy a kicseszett Indiana Jones se érhetne a találkozásunk eseményeinek nyomába. Meghan enyémen nyugvó kezét fogom meg az asztal felett és bár egy szót sem szóltam eddig úgy tűnik a visszakérdezés kapcsán most ennek is elérkezik az ideje.
- Az én Marciem néha olyan kis esetlen, de végül is ez hozott össze minket. Abban a pillanatban nem is volt már kérdéses, hogy csak ő kell nekem.  
Mosolyogva kontrázok rá az elhangzottakra, ami abban a pillanatban az arcomra is fagy ahogyan Tom segítségét kéri a sérülését illetően. Volt már olyan érzésük, hogy valaki csak azért él és lélegzik, hogy az idegükre menjen? Ha oldalra pillantok életem állítólagos nőjére valahogy ez a személy elevenedik meg előttem. Tudja, a francba is de még mennyire, hogy tisztában van vele mit vált ki ez a játszadozása belőlem, de ennek ellenére is úgy dönt, miképp neki pont, itt az ebédünk kellős közepén kell elkövetett bűneimért revánsot vennie. Tom mintha a beleegyezésemet kérné fordul irányomba én pedig egy aligha őszinte mosollyal fejezem ki véleményemet. Félő, hogy amihez hang is társulna az kevésbé lenne ennyire kellemes.
- Egy hozzáértő rápillantás nem árthat. - húzódok közelebb Meghanhoz, ám következő szavaimat a fülébe súgva adom a tudtára. - Nagyon remélem, hogy tudod mit csinálsz.
Mielőtt még elhajolnék tőle egy csókot hintek nyakának felületére és veszem fel vele a szemkontaktust egy minimális időre, hogy tudja: ha ezt elszúrja nekünk, akkor kurvára nem leszünk jóban egymással még ennyire sem.
A rendelésünkre nem kell sokat várni, én viszont automatikusan állok fel a helyemről és sétálok át Meghan másik felére, hogy megszokásunkhoz híven kisebb szeletekre vágjam fel neki az ételét. Caitlyn jót mosolyog ezen, de most az egyszer mindenféle vélemény nélkül hagyja ránk az egészet. Ennek ellenére a folytatásban lelkesen pótolja be a kimaradt beszédmennyiséget és avatja be az asztalnál ülőket a Tommal kapcsolatos élményeibe, melyek elregéléséből bizonyára mi sem maradhatunk majd ki. És csak hogy válaszoljak is korábbi, egyben kimondatlan kérdésemre: az egész nem másról, mint egymás túllicitálásáról szól.
- És te mivel is foglalkozol Ray? - fordul felém Caitlyn, miután Rosienál megtörtént az újabb italrendelés felvétele és mivel jómagam pohara is kiürült, így én is igent mondtam egy újabb körre.
- Túravezető vagyok. Amikor Marcieval megismerkedtem épp a környéken jártunk a csoporttal és szabadprogramot kaptak. Tudjátok, ez a szokásos ekkor és itt találkozunk szisztéma. A többit meg hát ismeritek. - mosolygok rá a mellettem ülőre, Cait viszont csak sóhajt egyet.
- Annyira bájosak vagytok. - törődik bele menthetetlen és irántunk érzett rajongásába, aztán egy éles fordulattal témát is vált. - Na és hogy tetszik az étel? Ugye, hogy isteni?  
- Valóban az. Ami azt illeti van egy különleges citromos utóíze. - kezdek bele, mire Caitlynék arckifejezése egyből érdeklődőbb lesz, majd hirtelen és szó nélkül összenéznek Tommal. Caitlyn kuncogni kezd, ezért párja veszi át a magyarázatot adó fél helyét.
- Csodálkoztam is, hogy miért más az én italom. - kezd bele.
- Tommynak Rosie mindig csinál egy kis frissítő koktélszerűséget némi citrommal és alkohollal megbolondítva. Kinézetre víznek tűnik, talán ezért is keverték nektek össze, a citrom meg elnyomja teljesen az alkohol szagát. - magyarázkodik tovább Cait.
A kurva életbe. - Hát ez..csodás. - És ismételten abba bele.
- Először nem érzed a hatását, de isteni jó, mert később totál ellazulsz tőle. Mi imádjuk. Neked is jót fog tenni édesem, hisz annyira feszült voltál egész este. - mosolyog rám együtt érzően, én viszont kevésbé vagyok ennyire lelkes, mikor a harmadik poharam tartalmának is már elfogyott a fele.