Az elmúlt nyolc év életem egyik legintenzívebb időszaka volt, tele váratlan, embert próbáló helyzetekkel melyeket hol könnyebben, hol nehezebben éltem meg, de mindig elég erőt nyertem belőle az újrakezdéshez. Nem számított a múlt, ha a jelen és a jövő bizonytalan egyvelege ott járt a nyomomban figyelmeztetve arra, hogy hiba lenne leragadnom az olyan pillanatoknál melyek felett már nincs hatalmam a változásra. Éltetett ez a felfogás és a körülmények amit ez magával vonzott. Se nem volt ismeretlen vagy olyan, ami éberen tartana esténként a megoldatlansága miatt. Ma viszont ebben a folyamatban, aminek a részesévé váltam sokkal elveszettebbnek érzem magamat, mint ezelőtt bármikor. Kizökkenni a szokásos világból, kipróbálni valami újat, valamit ami eddig szóba se jöhetett, mert nem fért bele abba, amit én képviseltem. Engem ez mindig valahol kellemetlenül érintett függetlenül attól ki volt a partnerem ebben. Nehezen engedtem meg magamnak, hogy igazán ellazuljak és az élet olyan oldalát vegyem szemügyre, amit én állandóan kritikusan szemlélek. Azonban elegendő volt egy kellő elszántsággal rendelkező hölgyemény és egy váratlan szomszéd betoppanása ahhoz, hogy beintsek egyet a fejemben tervként kirajzolódott elképzeléseimnek. Nem szoktam meg, hogy valaki ennyire ártatlanul a közelembe létezzen. Bújjon úgy, mintha én lennék a biztonságos menedék, ami megvédi a külvilágtól. És részben közöttünk ez így is kellett, hogy történjen, de amíg a fejemben a megvédése némi távolságot igényelt - az együttélést egyáltalán nem - addig ez már túlment annak határán. Meghannal a helyzetünk komplikált és olykor kezelhetetlen. Egyik jól bevált rendszer vagy elképzelés sem húzható rá, ami működőképessé tenné egységünket és ez abból is könnyedén látszik, hogy miképpen válik egy egyszerűnek induló beszélgetés valóságos tömegkatasztrófává.
Az étellel egészen jól haladok, habár nem egy űrtudomány szintű receptet választottam ki. Talán jobb is, mert a kisasszony tesz róla minden egyes elhullajtott szavával és felém irányuló vádjával arról, hogy a figyelmemet ne tudjam csakis egy valamibe beleölni. A féltékenysége újra felszínre hozakodik benne, melyet még a korábban történt csók atomjaira szedett részletezése is megnehezít. És bár kezdetben hajlok annak irányába, hogy valami összeszedett válasszal elégítsem ki kíváncsiságát, de minél jobban belemegyünk ebbe a témába, annál inkább űzi ki belőlem minden barátságos késztetésemet, ami még létezett bennem.
- A kulacs megvételére én kértem, hogy megkönnyítsem a dolgát és ennél többet nem is kell belelátnia. De természetesen Meghan Montilio nem az a nőszemély, aki még a jó szándékot se forgatja ki, nemde?
A fejemet csóválom és fordulok egyet, hogy az előkészületek után a tepsibe tegyem bele egymás után az előkészített dolgokat, ellenben a petrezselymet sehol nem találom, így elengedem ennek felkutatását. Első ránézésre úgysem tűnt létfontosságúnak vagy éppenséggel elhagyhatatlannak.
Meghan eme folyamat közben sem képes abbahagyni, amit elkezdett így a korábbi nyugodtságom is a semmibe veszik. Már fel sem fogom melyik téma érinti őt érzékenyebben és melyik nem, ahogyan azt sem végül is mi okozott nála felháborodást a minden mellett.
- Hallja egyáltalán saját magát? - teszem fel én magam is a milliódolláros kérdést és egy szusszanásnyi időre megállok, hogy végignézzem miképpen szenved egyet a pokrócával. A művelet több, mint nevetséges, de legalább tökéletesen harmonizál a kiakadásával is. - Minek nézem magát? Kétlem, hogy azt hallani szeretné. - nem túl őszinte mosolyt ejtek felé, de a folytatás nyomban követi szavaimat. - Én korábban kértem, hogy ezt beszéljük meg. Jussunk közös nevezőre a témában, de mivel úgy felháborodott, mint akinek a lelkivilágba tiportam ezzel, így hagytam az egészet. Erre most próbálja ezt ellenem felhozni? Félreérthetően cselekszik és egyik szava megcáfolja a másikat. Máskor azt ajánlom, hogy gondolkodjon előbb, mielőtt kinyitja azt a nagy száját.
Komolyan mondom idővel az őrületbe fog kergetni ez a nő és jól láthatóan ezt nagyon is élvezi.
Az összeállított ételt a sütőbe teszem be és még egyszer rá is nézek a receptre ennek érdekében. Fejben végigfutom a folyamatot, de az agyam túlságosan is zavaros képeket produkál ahhoz, hogy képes legyek másra is koncentrálni Meghanon kívül, aki jól láthatóan még mindig duzzog, mérgelődik és a pokróccal harcol, ami aligha kívánja őt tovább engedi jelenlegi helyénél. Tom felhozása és orvosi mivolta azonban egyáltalán nem tetszik, az pedig még inkább nem miképpen állítja be őt a nap hősének, míg engem, aki 0-24-ben elviseli a szeszélyeit ócsárol és megvet.
- Kár, hogy sosem jutna el a megmentéséig, mert az első öt percben az agyára menne.
A sértettség beszél belőlem, még ha ennek az arcomra is nem is rajzolódik ki egyetlen jól látható jele sem. Ellenben tovább már képtelen vagyok hallgatni őt vagy elviselni ezt a fajta velem szemben tanúsított viselkedését, így mielőtt megszökhetne a fotelből, én megakadályozom őt ebbe. Közben pedig nem vagyok hajlandó visszafogni a saját véleményemet vagy jobban fogalmazva kíváncsiságomat sem, ami tőle követel válaszokat azzal kapcsolatban, hogy mégis mi a francot akar még tőlem? Az elmúlt időszakban igyekeztem a kedvére tenni, alkudozni vele, nem parancsolgatni és meghallgatni óhajait-kívánságait, ami már önmagában olyan érzés volt mintha a saját lényemet erőszakoltam volna meg. De neki még ez sem elég és lassan már úgy tűnik, hogy hiába nyújtom felé a kezemet mintegy békejobbot szimbolizálva, ő végül a karomért áhítozik. Végtelenségnek ható pillanatoknak érződik, ahogyan a válaszára várok, közben pedig az íriszeit vizslatom kitartóan állva vele a szemkontaktust, hátha végre képes lesz valami értelmes és elfogadható dolgot is kinyögni azon kívül, amit eddig hallottam tőle. De amit tesz az egyértelmű nem tudom válasza után az még engem is váratlanul ér. A felsőmet szinte leszaggatja rólam, ahogyan belevon csókjának kezdeményezésébe, én pedig a kezdeti sokkon túllendülve viszonozom azt, talán ösztönből, talán amiatt mert már nekem is elment az eszem, mégsem most keresem rá inkább az indokokat. Törékeny testét a karjaimba kapva vonom közelebb magamhoz, vigyázva rá nehogy elejtsem, na nem mintha most túl sokat fészkelődne, sőt, egészen ragaszkodóan ölel körbe. A fürdőszoba irányába indulok meg vele, ajkainak érintését az enyémen a végsőkig kiélvezve, ellenben mihelyst beérünk a zuhanyzóba az első dolgom magunkra engedni a vizet, ami a fejünk fölül kíméletlenül ébreszt rá minket arra mit is művelünk. Jobb kezemmel megtámaszkodom a zuhanyzó csempéjének, ezzel csapdája ejtve Meghan testét, noha másik kezem továbbra is kitartóan időzik el derekán, miközben az ajkaitól is sikerül nagy nehezen elszakadnom. Habár egyetlen sejtem se kívánja, hogy megtegyem.
- Lehiggadt már végre?
Szemei világát keresve teszem fel érdeklődéssel teli kérdésemet, majd finoman leteszem őt a földre és most már a vizet is elzárom, hogy ne zavarjon többet. Azt kell mondjam nem lett kevésbé zavaros a helyzetünk ezzel. A vizes felsőmből bújok ki és dobom bele egy laza mozdulattal a szennyes kosárba, mielőtt azonban elléphetnék tőle, helyette inkább ismételten eloszlatom a közöttünk lévő távolságot és a füléhez hajolok, hogy így adjam tudtára gondolataimat. - Majd ha biztosan tudja mit akar tőlem Meghan, visszatérhetünk erre. - mosollyal az arcomon egy kósza, vizes tincset igazitok a füle mögé. - Az őszintén nem tudtommal pedig nem érem be.
Ugyan ellépek tőle, de magára nem hagyom, hiszen tudatában vagyok annak, hogy még közel sem stabil. Ahogyan jelenleg az én elmeállapotom sem akárhányszor azon kapom magamat, hogy őt fürkészem. - Ha úgy érzi készen áll, akkor menjünk keressünk valami száraz ruhát. - futó pillantást vetek rá, majd a kezemet nyújtom felé. Tudatában vagyok annak, hogy vonzódik hozzám, ellenben nem vagyok annyira seggfej, hogy ezt a fejéhez vágjam. Meghan nem az a nő, aki csak úgy összefekszik bárkivel, én meg nem az a férfi, aki ezzel visszaél amíg nem tudja helyén kezelni azt mit is akar pontosan.

Nem voltak nagy igényeim mára, sőt lassan már ott tartunk, hogy igazából terveim sem. Egyszerűen lassan eljutottam énem azon részéhez, aki már annak örül, ha a jelent végig tudja csinálni anélkül, hogy igazából idegileg tönkremenne. Eljátszani egy szerelmespárt még szórakoztató is lehetne, elvégre valaki más bőrébe bújunk és az ő életük szerint viselkedünk. Mégis mihelyst bezárul vendégeink mögött az ajtó, tulajdonképpen kiérződik, hogy valami nincs rendjén. Valami, ami ha nem is most, de idővel elemi erővel fog a képünkbe robbanni. És bár az első pár percben még úgy tűnik képesek vagyunk megmaradni a másik mellett egyéb gúnyos megjegyzés vagy veszekedés generálása nélkül és végre felnőttek módjára tisztázni néhány lezáratlan kérdést, ez nem sokkal később azzal a lendülettel, ahogy elkezdődött, úgy is ér véget. Hiszen megeshet, hogy másoknak baromira mókás imitálni a házasélettel járó nehézségeket és szépségeket, eljátszani, hogy az égvilágon minden csodás a rózsaszín köd leple alatt, de ezek nem mi vagyunk. Meghannal mi örülünk, ha képesek vagyunk két percet úgy eltölteni egymás mellett, hogy közben nem kezdjük el a másik idegrendszerét rétegeiről-rétegeire megkínozni. Ebbe meg bárhogy is nézem, egyetlen szerelmes pillantás sem fér már bele.
Nem mondanám annak a fajta embernek magamat, aki könnyen beszélgetésbe kezd másokkal, hiszen a csend számomra valahol az első helyen szerepel az általam kedvelt dolgok listáján. A cégnél is kettőnk közül leginkább Chad az, aki nem spórol a szavakkal, míg én csak akkor adom hozzá véleményemet amikor úgy érzem annak ott helye és elérkezett ideje is van. Megosztani másokkal olyan információkat amiknél én úgy vélem, hogy nem rájuk tartozik pedig még inkább előhozza hallgatag énemet. Ma viszont mégis az ellenkezője szerint döntök és hajlok arra, hogy Meghant beavassam olyan dolgokba is, amiket eddig megtagadtam tőle. Beszélgessünk a fejleményekről, amit Tanner által kaptam? Legyen. Boncolgassuk azt a témát, amit a doki véletlenül elhintett a kamerázásunk során? Belefér. Megteszem, mert úgy érzem elérkezett az ideje, hogy ne hagyjam őt a sötétben tapogatózni az életét illetően ahogyan eddig tettem. De ezek után is természetesen csak részleteiben kívánom őt ellátni információkkal, hogy ne érezze egyszerre soknak azok megismerését. És bár legalább ötször nekiállok fejben megfogalmazni, hogy egy-egy kérdésére mit is mondhatnék, időközben kiderül, hogy feleslegesen tettem, hiszen Meghant jobban leköti a korábban történt csók kibeszélése és mire észbe kapok már megint az érzelmeknél tartunk meg annál a nyomorult esetnél, ami ébredésünkkor történt. Ha tudtam volna, hogy ennyire sokat lovagol - khm, rossz szóhasználat, - ezen a témán, akkor elővigyázatosságból még legurítottam volna egy energiaitalt meg két pohár kávét, hogy éberen tartsam magamat ameddig csak a szervezetem engedelmeskedik elmebeteg életmódomnak. Szokásom szerint ahol úgy érzem nem akarom válasszal méltatni ott hárítok még akkor is ha úgy indultunk neki a beszélgetésnek, miszerint őszinte válaszokkal fogok felelni. Igen, de nem gondoltam volna, hogy egy ilyen téma lesz neki a legérdekesebb. És bár egy darabig tűrök, a főzésre koncentrálok meg minden másra azon kívül, hogy ne sértsem meg őt, egyszerűen belevonszol, magával ránt ebbe az örvénybe, amit kialakított közénk és nem képes leállni. Majd természetesen mihelyst a szavaim végre elérik felfogásának határát az egészet úgy forgatja, hogy mindaz az ő javát szolgálja, amit kis idő múlva már én sem tűrök tovább. Nem volt bajom azzal, hogy felfogjam az emberek igényeit, elvégre néhány szégyentelen módon kiszámítható. Meghan viszont nem egy közülük és hiába akarok tőle válaszokat a feltett kérdésemre; megtudni mégis mit kellene elkövetném még, hogy neki csak egyszer jó legyen, a válasz valahogy egészen más formában érkezik. Olyanba, ami még engem is kizökkent egy másodperc erejéig a fene nagy határozottságomból. A korábban félbemaradt csók most általa lel kezdeményezésre és követelőzően áhítozik a folytatásért, amit nem tagadok meg tőle, helyette inkább ösztönösen reagálok kettőnk momentumára. És bár egy részem kedvére tenne a kisasszonynak azzal, hogy megszabadítva őt átmeneti ruháitól olyan élményben részesíti ami egy kis időre biztos elfeledtetné vele ellenállását, mégsem teszem. Helyette a leggyorsabb - kevésbé élvezhetőbb - megoldást keresem, amikor egy rögtönzött hideg zuhany alá küldöm mindkettőnket. De ahogyan neki is, úgy én is érzem, hogy nekem is piszok mód szükségem volt erre.
Nem tudhatom mennyire lesz hajlandó velem tartani az átöltözést illetően, de kifelé tartva a fürdőből úgy vélem az első kört alighanem megnyertem. Még ha nem is ez lesz az utolsó harcunk a mai nap folyamán.
A felsőmet a fürdőben hagytam, ellenben a nadrágom még mindig a hideg víztől ázik, de legalább felébresztett annyira, hogy ne csináljak vissza nem vonható hülyeségeket. Komolyan téboly ez a nő. Egy kiszámíthatatlanul veszélyes, gyönyörű hurrikán, ami pillanatok alatt elsodorja az ember lába alól a talajt, ha észreveszi pillanatnyi figyelmetlenségét. Ezért én nem kalandozhatok el, jártathatom olyanokon a gondolataimat, amik nem fognak megtörténni. Amiket nem engedhetek, hogy megtörténjenek.
A szoba megközelítése közben Meghanba visszatér az érdeklődő énje, melyre már csak azután reagálok, miután közelebb léptem hozzá. - Mire gondol?
Van egy sejtésem, hogy a tetoválásom ismételten figyelmének főszereplője, noha jobb szeretnék biztosra menni ezzel kapcsolatban. Vagy csak ismételten húzni az agyát, valahol egyre megy. Miközben én utolsó idegszálamba kapaszkodva fejtem ki őt a vizes felsőjéből - most jöttem rá mennyire kicsesztem magammal, - ő valami bocsánatkérő monológba kezd bele, amit eleinte enyhén felvont szemöldökkel reagálok le, végül pedig miután elnyúlok a pokrócért, hogy átmenetileg köré tekerjem, azután szavakkal is megteszem.
- Tőlem kérdezi, hogy bízhat-e bennem? Ez nem olyan, amit magának kell eldöntenie? - elmosolyodok, miközben futólag az ismerős íriszekre fókuszálok. - Maga miatt vagyok itt Meghan és azért, hogy az életem árán is megvédjem. Helytelenítheti a döntéseimet, de ettől én még azt fogom nézni, amivel biztonságban tudhatom.
A kezét fogom meg addig amíg bevezetem őt a szobába, majd a szekrényeket kinyitva keresek elő mindkettőnknek valami elfogadható szerelést. Jó lenne már elhagyni a házat és venni pár dolgot, addig viszont muszáj lesz beérnünk ezzel. Mivel Meghannak a karja miatt előbb is jobban segített, ezért neki találok egy nagyobb méretű kapucnis felsőt, mellé pedig egy nadrágot is, de még az utolsó pillanatban egy ujjatlan felsőt is lekapok az 'enyéim' közül, amin elég nagy a kivágás ahhoz és nyúlik is annyit, hogy fel tudjam majd adni rá.
- Leülne egy pillanatra? - az ágy szélét paskolom meg és ha ennek eleget tesz közelebb lépek hozzá és a pokróc alatt bevezetve két kezemet segítem le ő róla a nadrágot a fehérneművel együtt, ami így látatlanba meglehetősen érdekes folyamathoz vezet. - Ne aggódjon, semmit nem láttam. Ami pedig a tegezést illeti, részemről nincs akadálya. Viszont képes vagy elhagyni a Mr.Gilliest is?
A szemkontaktust ismételten felvéve vele teszem félre a vizes dolgait, de mielőtt elléphetnék tőle, a kötését nézem meg tüzetesebben. - Később kicseréljük. Most pedig válasszon..válassz egy fehérneműt, majd segítek felöltözni. Vagy megy egyedül is? - ellépek tőle, de csak addig, amíg a válaszára várva magamnak is ki nem választok egy barna hosszú ujjú felsőt és egy fekete nadrágot.

Utoljára az egyetemi éveimmel tudtam volna felhozakodni, amikor a másokkal történő együttélés opció volt számomra. Ott viszont eldöntöttem, hogy többet ilyen élményt nem fogok okozni magamnak, kedveljem bármennyire is azokat az illetőket, akikkel egy környezetbe hozott minket a sors. Chad és Alana azóta is fontos részei az életemnek, de áldom a józan eszemet, amikor külön lakásba, sőt másik városba költöztem, mint ők. Alana hozzám hasonlóan úgy érzi jól magát, ha kontroll alatt tartja a helyzetet, ez pedig nem egyszer sodort minket feszültséggel telt pillanatokba, melynek közepén Chad vállalta a villámhárító szerepet. Ő, mint a nyugalom mintaszobra beszélt mindkettőnk fejével és a legtöbbször ő volt az, aki a problémát is átlátta, amire mi képtelenek voltunk az egymással történő hadakozás során. Elvégre legtöbb alkalommal mi csak abban értettük meg egymást Alanaval, hogy mindkettőnknek fontos a harmadik felünk annyira, hogy hol ő, hol pedig én mondjunk le az elképzeléseinkről Chad javára. Ennek az összeköltözésnek viszont volt már egy felvezetése. Egy alap ismeretség, barátság hármunk között, ahol némiképpen felkészülhettünk a másik szokásaira vagy viselkedésére. Meghannal viszont nem lehettünk ilyen szerencsések. A mi együttélésünket a szerencsétlenségek sorozata hozta össze, de mi még előtte se tudtunk létezni egymás mellett. Ő makacsul ragaszkodott az elképzeléseihez, én pedig ahhoz, hogy ismervén a helyzetet jobban tudok majd mindet. Idővel viszont kiderült, hogy ez közel sincs így. Meghan nem az a nő volt, aki eltűrte, hogy bárki is kontroll alatt tartsa őt. Minél inkább igyekeztél őt a saját elképzelésed alkotta korlátok közé terelni, annál elszántabban tört ki onnan és amit a kijutása eredményezett az biztosan olyan eseménnyel járt, mely az esetek többségében sosem az én javamat szolgálta. Azt pedig már meg sem említem, hogy lévén hölgytársaságomnak mekkora önuralommal kell rendelkeznem ahhoz, hogy ne tegyek olyan őrültséget, ami miatt a létezésemet is azonnal megbánom majd, márpedig nem egyszer és nem kétszer kerültünk olyan helyzetbe, ahol azok a bizonyos határok akár el is mosódhattak volna megnehezítve azokat a napokat, melyeket még együtt kell töltenünk. Jómagam sosem tartoztam a nőfaló kategóriába, aki minden egyes nap más hölggyel az oldalán mutatkozott, hogy aztán a reggelt kellemetlen elutasításokkal élje meg, melyeket általában magyarázkodó szövegekkel kellene lerendeznie. Nem időztem el bárokban vagy vetettem be valami olcsó szöveget ahhoz, hogy egy éjszakára kikapcsoljam az idegrendszeremet, jóllehet a munkám és annak körülményei kitűnő aduászt adtak a kezeimbe, mégsem éltem vissza vele. Embereim között meglehet néhányan igen, ez viszont addig nem rám tartozott míg azt nem ügyféllel tették meg. Mondhatnám, hogy nekem ott van Camile, mint állítólagos barátnő vagy egy kifogás arra, hogyha az egyedülléttel nyúzzák az idegeimet, de ő túlságosan is instabil ahhoz, hogy az összeköltözést vagy a közös jövőt fontolgassam vele. És akkor még nem is beszéltünk azokról a bökkenőkről amilyen körülmények között az életembe került. A mi ismeretségünk az egymást történő kihasználás miatt működik, ellenben túlságosan egészségtelen ahhoz, hogy az ember a megszokott alkalmakon kívül többet akarjon belőle. Erre most itt van Meghan; egy gyönyörű, szeszélyes, olykor kegyetlenül elviselhetetlen nőszemély, mint két lábon járó kísértés, akivel itt összezártak. Sok utálóm akad, olyannyira, hogy gyűjteményem is lehetne belőlük, de aki ebbe a helyzetbe kényszeríthet, az kiemelkedik mindegyikük közül. És bár időközben már eljátszottam az ügyfél-nem ügyfél problémával, sőt megharcoltam ennek minden létező kifogását, de az elméleteim mindvégig kardjukba dőltek. Egyedül az tartott vissza, hogy hülyeséget műveljek - még annál nagyobbakat is, mint jelenleg teszek, - miszerint Meghan nem ilyen. Ő tiszta szívből gyűlöl engem, haragszik rám és nem bízik bennem. Ezzel tudok mit kezdeni, ez mondhatni biztonságos terep. De nem gondolkozik józanul, csak cselekszik, ösztönből, akár még egy pillanatnyi szimpatizálásból is, azonban nem mérlegel. Én pedig nem kívánom a másnapot úgy kezdeni, hogy még lehetetlenebbé teszem a helyzetünket azzal a határ átlépésével, amit már nem engedhetünk meg magunknak. Bármennyire is akarjak engedni a bennem lévő ösztönlénynek.
A kellemesnek aligha nevezhető zuhany után mindketten még keressük az opciókat a folytatásra. Nekem jár az agyam, pörög, mint valami gépezet, ami éppen most készül újraprogramozni magát miután kizökkentették megszokott ritmusából, Meghan pedig valami hasonlóval küszködhet. A barna íriszekben némi zavart látok visszatükrözni, míg a hangja előbbi vehemenciájához képest ártatlanabban cseng, ez pedig csak még inkább megerősít abban, hogy hiba lett volna meglépni a folytatást. Ha már eddig legalább ötven alkalommal nem győztem volna meg magamat emiatt.
A bizalom témakör nálunk nem egyszer kerül már elő és legutóbbi alkalommal azt éreztette velem, miszerint ő képtelen ezt nekem varázsütésszerűen megadni. Akkor, abban a pillanatban felfogtam és tiszteletben tartottam ezt, elvégre fordított helyzetben én sem tenném. És valahol nem is teszem. Nem tartom már őt kifejezetten első számú ellenségnek, aki az életemre akar törni, de annyira ingatag talajon állunk egymással kapcsolatban, hogy igazából nem tudnám azt mondani, hogy feltétlen bizalom alakult ki vele szemben. Persze, szeretném ő tőle elvárni ezt és pont ezért is lep meg a kérdése, melyre első körben visszadobok egy kérdést, ellenben a megerősítés után még szükségem van arra, hogy összekaparjak egy megfelelő választ.
- Igen Meghan, bízhat bennem.
Nem ragozom túl a válaszomat, mert minek is tenném? Ő tőlem kért útmutatást, én pedig ezek után teszem azt amit eddig is: inkább tettekkel érek fel a kimondott ígéretemhez.
A szobában nem kerülhetem ki a segítségnyújtást és ha már ilyen helyzetbe sodortam mindkettőnket, hogy átöltözés szükségeltetik, ezért megtagadni sem fogom tőle. Még akkor sem, ha az agyamat valami más gondolatra kell irányítanom hozzá, hogy ugyan testben és lélekben itt legyek, fejben viszont valahol a cég épületén belül az embereimmel. Magamban elmosolyodok a válaszán, majd csak futólag pillantok fel az íriszeibe. - Logikus gondolat, de még jó, hogy tudok vigyázni magamra. - amiatt pedig nem kell aggódnia, hogy ezen feltétel teljesítése után ne követnék el mindent a biztonságáért. Legyünk bármennyire is macska-egér szituációban.
A kötés kicserélését már nem húzhatjuk sokáig, hiszen ahogyan ő is megjegyezte, az is teljesen vizes lett. Magához képest nyugodtabban viseli az én úgynevezett matatásomat, de a megjegyzései továbbra sem maradhatnak el. Mégsem tudom visszafogni saját véleményemet sem, amikor szóba kerül közöttünk az ominózus leánykérés is.
- Szemrebbenés nélkül mondana nemet, ha megtenném. - finoman megemelkedik a szemöldököm, de amíg én azon vagyok, hogy a róla lekerült dolgokat minél gyorsabban teljesíthessem, ő valahol egészen máshol jár és ezt a feltett kérdése is tökéletesen tükrözi, amitől muszáj vagyok felmérni arcának vonásait.
- Nem, Meghan. - utasítom el élből az első próbálkozását, hiszen el sem tudom képzelni, hogy én ilyet önszántamból elkövetek. De ahogyan megismétli, sőt a megbeszéltek szerint tegezőformában teszi azt, valahogy essünk túl rajta alapon mégis rászánom magamat reménykedve abba, hogy ez nem egy csapda a korábbi miatt, amelynek során csak arra vár, hogy egészen közel kerülve hozzám felképelhessen. Míg ő belém csimpaszkodik, én két kezemet tőle távol tartom, direkt kerülve a megérintését, amit nem hagy annyiban. Szusszanok egyet, majd sután először egyik kezemet, végül a másikat is a hátára helyezem és apró nyomást mérek rá, mely által közelebb vonhatom filigrán termetét.
- Egy percig? - kap egyfajta kételkedő élt a hangom. - Pompás. - a nyakamat nyújtom, hogy ránézzek az órámra, mire megkapom a letolást amiért túl sokat mocorgok. - Én kérek elnézést. - a plafont bámulom, próbálom felidézni a másodpercmutató további állását és megsaccolni mennyi maradt még abból a végtelenségnek tűnő egy percből. Meghan viszont úgy tűnik kitűnően megtalálta a helyét és mikor már körülbelül elérjük a megszabott időkeret végét, még akkor sem kíván moccanni a közelemből. - Oké Meghan, ez felemelő élmény volt, de lejárt az idő.
Továbbra sem moccan, hiába kitartó próbálkozásaimnak. Aztán meghallom. Azt az eltéveszthetetlen egyenletes szuszogást, mely meleg levegőként hagyja nyomát nyakam környékén.
- Meghan ugye nem...ugye nem alszol? - hiábavalónak bizonyulnak igyekezeteim, mert továbbra is indaként tekeredik rám és nem enged egy tapodtat sem. Zavarodott kifejezés szökik vonásaimra, noha az ő arcára nem látok rá.
- Ilyen a világon nincs. - csapódik le bennem a felismerés, miszerint másodpercek leforgása alatt képes volt bealudni. - Az előbb még követelőztél. - mérgelődök inkább magamnak, mintsem neki. Legyőzötten sóhajtok egyet mihelyst belátom, hogy én innen már csak egy potyautassal fogok felkelni. Mégpedig egy hiányos öltözetű, piszkosul ragaszkodó fajtával. Kész művészetnek bizonyul, mikor végre sikerül egyenesbe hoznom magamat vele együtt, ezzel viszont úgy tűnik némi mocorgást is sikerül kicsalnom belőle. És bár újfent azon vagyok, hogy ébredésre bírjam, most már reménykedve a sikeremben, ő ahelyett, hogy elengedne, inkább még ösztönös mozdulatként meg egy elégedett nyöszörgéssel a lábait is összefűzi körülöttem. Nagyszerű.
Míg egyik kezemmel szorosan tartom őt derekánál fogva, másikkal egyrészt eligazgatom rajta a pokrócot, másrészt pedig megszerzem az ágyról a kikészített ruhákat is és a vállamra dobom fel őket. Az étel még mindig a sütőben, habár számításaim szerint egy húsz perc még kell neki, addig pedig Meghannal az emelet helyett most a kanapé felé veszem az irányt, majd ott engedem le őt az ülőalkalmatosságra ügyelve arra, hogy ne ébresszem fel és valahogy a kötéscsere elvégzése közben sem jár semmi más a fejemben. Még akkor sem, ha a folyamat során többször kerülnék vissza gondolatban a fürdő felé vezető pillanatokhoz mint ahogyan az egészséges lenne. Bármi is esküdött össze ellenem, köszönöm szépen, baromira nem élvezem.
Az átöltöztetését követően még egyszer a karjaimba veszem őt, hogy kizökkentve őt ezzel ülőhelyzetéből lefektessem a kanapéra, végül pedig alaposan be is takarom őt még akkor is, ha a házban hőség honol. Mielőtt jómagam is átöltözhetnék, a haját igazítom ki az arcából. - Szép álmokat, Meghan Montilio. - Egy mosollyal és egy hitetlenkedő fejcsóválással hagyom őt magára.
A száraz ruha érzése nekem is jót tesz, noha a hideg zuhany után egy rendeset és kissé elviselhetőbb hőmérsékletűt is bevállalok, miután a sütőt is elzártam és az ajtó zárját is újfent ellenőriztem. Meghan még az ezt követő időszakban is alszik és bár többször is ránézek, olykor eligazítom rajta a pokrócot, ami néha lecsúszik róla, a vele kapcsolatos helyzet változatlan marad. Az időm egy részét telefonálással töltöm el és Chadnek számolok be nagy vonalakban az itt történt dolgokról, hogy megnyugtassam őt is és az otthonlévőket is. Miközben ő az odaát lévő fejleményekbe avat be, egy tányért szedek elő és a vállammal fogom oda a készüléket a fülemhez, amíg letesztelem magamon az alkotásomat. Rutherford jót röhög, amikor beavatom őt a főzéssel kapcsolatos próbálkozásaimba, aztán még hozzáteszi, hogy a biztonság kedvéért tárcsázóra tette a mentősök számát, habár fogalma sincsen merre lehetünk. Jól esik végre enni valamit, noha lehet nem a saját főztömmel kellett volna kezdeni még akkor sem, ha ehetőre sikeredett. Chad még egy ideig a társaságomat képezi, de mivel ígéretet tesz, hogy pár fontosabb dokumentumot átküld, igy miután a lelkemre köti a holnapi hosszabb beszélgetést, plusz Meghan jelentkezését - ne csak mindig az enyémet - már csak ezt követően köszönünk el egymástól.
A laptoppal és egy pohár vízzel együtt térek vissza a nappaliba. Képtelen vagyok elaludni és nem is érzem magamat álmosnak a délutáni szieszta óta, így helyet szorítok magamnak Meghan mellett a kanapén, - ami nem éppen nehéz figyelembe véve miképpen kucorodott össze a másik végében, - majd csak ezt követően nyitom meg Chad e-mailjét, hogy kivegyem egy keveset a részemet innen a távolból is a munkából.

Lynette Abbot mellett sosem volt helye az érzelmeknek. Édesanyánk ritka elfuserált nő volt és ezt úgy teljes anya-fia szeretettel vallom. Mondanám, hogy az élet nem volt kegyes hozzá vagy hogy a múltja beárnyékolta beszámíthatatlan személyiségét, mely kihatással volt a neveltetésünkre, ellenben Lynette büszke volt önmagára. Az elveire, a viselkedésére és arra, hogy nem nyápic kölyköket lök ki a kegyetlen nagyvilágba, akik a szél érzetétől is összeesnek, hanem megedzett fiatalokat, kik készen állnak az élettel járó kihívásokba. Lynette nem bírta elviselni a sírást vagy az érzelgősködést. Nem kívánta, hogy szeretetünket szavakkal fejezzük ki, mondván legyenek a tettek beszédesebbek helyettünk. Akkor érzékelte létének fontosságát az életünkben, ha mindent elkövettünk, hogy kéréseit - parancsait a tőle elvárt módon teljesítsük. És ha ez megtörtént, Lynette elégedetten szemlélte, hogy nem cseszte el utódjait. Szó se róla, hogy jómagam ezért lettem olyan, amilyen, mert nem vettek fel kiskoromba. Nem fogok bűnbakot keresni a kimondott szavaimra, az el-vagy el nem követett tetteimre, hiszen úgy vélem az embernek egy bizonyos kor után felelősséget kell vállalnia önmagáért. Legyen az éppen rossz végkimenetelű vagy az ellenkezője. Meglehetősen többet kaptam Lynette felfogásából, mint a nővérem, akinek élete nagyobb részében csalfa apánk is szerepet játszott. Anyánk szerint ő volt a gyengébb láncszem (lefordítva: érzelmesebb), Vivienen pedig látszik is ennek nyoma, mely az én életemből alighanem kimaradt. Viv jó ember, sokkal jobb vagy elviselhetőbb, mint ami én bármikor is leszek és biztos vagyok benne, hogy ő egy ilyen helyzetben megállná a helyét, ami Meghan megnyugtatását illeti. Sok hasonlóságot veszek észre közöttük, ami nem kerülte el a figyelmemet. A nővérem is makacs, ugyanakkor igényli, sőt követeli a törődés emberséges formáját és a kislányát is erre neveli. Engem is csak azért nem ölel meg, mert az ő szavaival élve ugyanolyan hibbant vagyok, mint anyánk és bizonyára kikészülnék tőle, ellenben Clem oldaláról már nem kerülhetem el az olykor már a belépésem után ért apró termetű támadást. Vivienne, ahogyan átmeneti lakótársam is szeret az érzelmekről diskurálni, boncolgatni ezt a számomra kényelmetlenül érintő témát, mintha értelmet lelnének abban, hogy megismerik mi jár kacifántos felfogásom legmélyén. Én meg úgy gondolom a hallgatásommal csak megkímélem őket attól, hogy még inkább összezavarodjanak. És bár próbálok nyitni, emberibbnek feltüntetni magamat Meghan mellett vagy legalábbis ahhoz hasonlónak, sokszor félreérthetőbb helyzetekbe sodródunk általa annál is, mint amennyivel már amúgy is számolnunk kellett.
A csók meglepő fordulata egy annál is érdekesebb eseménysorozatot indít el. Nem szeretem túlgondolni a nőkkel való vérszegény viszonyaimat. Legtöbb esetben a szükség, az emberileg belénk kódolt vágy hozott össze a másik nem képviselőivel. Egy közös megbeszélésen alapuló szerződésféle kontaktként írnám le ezeket az eseményeket, ahol mindkét fél felfogta és elfogadta, hogy hosszútávon ebből a találkozásból nem sokat profitál majd. Ma viszont csapdába kerültem egy gyönyörű, ámde a józan ítélőképességemre veszélyes nővel, aki immáron lakótársi státuszunk kimondatlan szabályait feszegeti folytonos közeledésével. És bár kegyetlenül biztonságos alibinek bizonyul Marcie és általam játszott vőlegénye szerepét ráhúzni minden apró kis mozzanatra, ellenben azokkal már nem tehetem ezt, amik a szomszédaink lelépése után történik. És mint mondtam, az ember egy idő után legyen már annyira gerinces, hogy felvállalja, ha ökör módon viselkedik. Márpedig én megtettem. Viszonoztam a csókját, mert az a nyamvadt kiölhetetlen emberi lényem ezt kívánta és az ölelését is, mert úgy tűnik nemcsak a nővérem kapta a törődés összes velejáróját. Olybá tűnik, hogy Lynette szigorú nevelése mellett énem egy része úgy gondolja ezáltal csak még inkább megvédheti azt a nőt, akiért most itt dekkol a semmi közepén, távol az otthonától és az általa jól ismert közegtől és aki magát nem meghazudtolva az igazak álmát alussza mihelyst karjaim képesek körülötte a megfelelő módon funkcionálni.
Szeretném mindezeket a történéseket egy dobozba tenni és egy batár nagy kérdőjellel feltüntetni, hogy hé, erre meg értelmet kell találnod és az a komplikált, minden túlelemző agyad addig nem is fog nyugodni, amíg meg nem teszi. Ugyan az ölemben fekvő laptop elterelhetné a figyelmemet, ahogyan a munka is, amit partnerem némi megjegyzéssel küldött át - azóta meg mellékesen be nem fogja a pofáját egy másik platformon -, de nem megy. Egyrészt fejben a cég épületében vagyok, másrészt pedig a jelenben, olykor-olykor ellenőrizgetve azt a nőt, aki mellettem fekszik. Átülhettem volna a fotelbe is vagy felvihettem volna őt a szobába, amíg én a munkával törődök idelent, de amióta itt vagyunk, nehezen tudok csak nyugodtan maradni, ha túl sok ideig távolságot kell tartanom tőle. Mintha az agyam lefagyott volna és 0-24-ben a Védd meg őt! parancsot mutatná fel szüntelenül, aminek következtében a tudat is dühítő, hogy figyelem elől tévesszem őt. Hallottam szóbeszédeket, hogy a másikkal történő együttélés kihatással lehet a viselkedésre is, azt viszont álmaimban sem gondoltam volna, miszerint ezt a saját magam bőrén fogom megtapasztalni.
Chad neve ismételten felvillan a képernyő sarkában lévő értesítésen, de szokásához híven nem a munka köti le az ő figyelmét. Aggódik - fene tudja miért, kiért, - de felcseszi az agyamat vele. Legutóbbi üzenete előtt legalább ötször ismételtem el neki, hogy Meghan nem esett még szét teljesen, ahogyan azt is az utolsó riposztomba, miszerint a kisasszony nem porcelánból van és ha nem hiszi el, örömmel leültetem őt mellé egy tíz perce, aminek keretei között vagy orrba vágást vagy egyéb más sérülést szerezhet. Mondanom sem kell, minél többet beszélek ma partneremmel, annál inkább kezdem értékelni gondolataimat.
Az utolsó jelentésbe kezdek bele, de az első bekezdésnél tovább nem jutok, mert Meghan eleinte csak mocorogni kezd mellettem, ezt követően pedig nyugtalanná válik. Félreteszem a közelben lévő asztalra a laptopot, de a folyamatban megakaszt az a kimondott név. Az a bizonyos férfi, aki miatt akaratlanul is szorosabbá válik a tecnikai kütyüre mért fogásom, a haragom pedig annál erőteljesebbé. Nem sokat gondolkozom, amikor odalépve hozzá egyből két tenyerem közé simítom arcát és miközben hüvelykujjammal egy könnytől és a víztől áztatott tincset elsimítok finoman arra késztetem őt, hogy felvegye velem a szemkontaktust. - Meghan, én vagyok az. Ryder. - direkt hangsúlyozom ki a nevemet, miközben türelmesebben beszélek hozzá, az íriszei pedig időközben az enyéimmel is találkoznak. - Nincs semmi baj. Nem engedem, hogy bántson.
Kósza tincseit kiigazgatom arcából és a homlokára is futólag rásimítom tenyeremet, a közeléből viszont nem mozdulok még, ellenben csak addig csökkentem a közöttünk lévő távolságot, amíg neki is kényelmes. Nem akarom azt éreztetni vele, hogy csapdába került. A homlokán nem érzem hogy melegebb lenne a kelleténél, de ettől még nem találom magamat sokkal nyugodtabbnak. A kapucnis felsője a hajától elázott, ezért majd az szorul kicserélésre. Mielőtt azonban ezzel törődnék, meggyőződőm arról, miszerint már kevésbé zaklatott az ébredéséhez képest. - Jobban vagy? - kérdezek rá első körben. - Tiszta víz lettél megint.
Mellékes megjegyzésem után várok még egy keveset az állapota miatta megerősítésére, ezt követően viszont magamhoz vonom őt, talán a tervezettnél hosszabb ideig tartva őt ölelésembe, mielőtt felvehetném a karjaimba, hogy ezen mozdulatsor után elhagyjuk a nappalit. Szorosan tartom, fél kézzel pedig az immáron összecsukott laptopért is lehajolok és megindulok vele az emeletre.
A szobában csak addig hagyom őt magára, amíg egy felsőt és az egyik szekrényben a hajszárítót meg nem találom. - Nem kockáztatnék be egy megfázást, ha nem muszáj, legyen bármennyire is jó idő itt. - a vizes felsőjét lesegítem róla, az alatta lévő póló viszont ennél szerencsésebben járt, így legalább a vetkőzést megúsztuk most. Szeretnék mindent lehetőleg elkerülni, ami kényelmetlenül érintené vagy azt éreztetné vele, hogy túlságosan is kiszolgáltatott. - Ha fázol, majd szólj. A napokban meg majd beszerzünk neked való ruhákat is. - a vizes felsőjét elteszem az útból, időközben pedig egy sms-t is megejtek Chadnek, amire remélem válasz is érkezik majd. Meghant időközben a fotelbe segítem át, hogy jobban hozzáférjek - meg egy konnektorhoz is - és barna tincseit szárítom át a fésű és a hajszárító közreműködésével lehetőleg minél nagyobb odafigyeléssel. Clem nem egyszer kényszerített már ilyen tevékenységre, szóval mondhatni akadt benne némi gyakorlatom, így próbálom eképpen felfogni a helyzetünket is.
A zsebemben lévő telefon jelzését alig sikerül meghallanom, de csak futólag tekintek rá a válaszra is, majd tovább foglalkozom Meghan hajával, amíg az utolsó vizes tincset el nem tüntetem belőle.
- Készültem valamivel. - jegyzem meg a szárítás végeztével és miután visszakísérem őt az ágyra, majd ezt követően folytatom is tovább, de már a laptoppal a kezemben. - Időközben megmozgattam egy-két szálat és elintéztem, hogy kamerázni tudj a testvéreiddel. Ők is nyugtalanok, te is az vagy és mindkét oldalnak jót fog tenni, ha tudja mi a helyzet a másikkal. Nekem is van nővérem és belehülyülnék, ha nem lennék naprakész vele kapcsolatban. - beállítom most már másodszorra rutinosabban az ágy közepén elhelyezett laptopot, majd egy nagyobb párnát helyezek az ágytámlához. - Dőlhetsz. - paskolom meg a párna felületét, ezt követően pedig ellépek az ágytól. - A változatosság viszont az, hogy a beszélgetés alatt magatokra hagylak. Nem akarom, hogy a jelenlétem befolyásolja a mondanivalódat és vannak dolgok, melyek nem feltétlenül rám tartoznak, ahogyan ez fordítva sincsen másképp. Szóval ha készen állsz, akkor indítom, én pedig addig felhozok neked valami ennivalót és italt is.
A mondandóm befejeztével már csak a válaszára várok, hogy ezt követően elhagyhassam a szobát, amíg ő kényelmesen elcseveghet az otthoniakkal.  

Teljesen elment az eszem. Ezen következtetéssel győzködöm magamat a mai nap folyamán legalább tizenötödik alkalommal, miután a kamerát elindító gomb megnyomásra kerül, én pedig elhagyom a szobát mindkettőnk érdekében. Távol áll tőlem, hogy jól tűrjem mások közelségét, azokét pedig még annyira sem tudom kezelni, akik idegenek számomra. Senki sem hozzám jön elsőként, ha egy vigasztaló szóra vagy egy kiadós ölelésre vágyik, mert tudják, hogy nálam hiába keresgélnek. Én az a személy vagyok, aki kikészül, ha valaki sírva fakad a közelében, ellenben mindent megtesz azért, hogy a másikat biztonságban tartsa. Az lennék, aki megteremti embereinek a megfelelő körülményeket, hogy fejlődhessenek és akihez nyugodt szívvel jöhetnek, ha bármi problémájuk adódik akár a cégen, akár pedig a magánéletükön belül. Meghallgatom őket, majd előállok egy megoldással a problémájukra és már csak akkor hozom fel a témát ismételten, ha azt meg is oldottam. De ők a második családom. Azok a személyek, akikért felelősséggel tartozom és akikért bármit megtennék hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben. Évek óta velem vannak, én meg velük a magánéletükön belül. Végigkövetem Jim ikreinek fejlődését, sikerélményeit, Wendell törekvéseit, amióta csak fejébe vette, hogy önvédelmi oktatóvá fejleszti magát és Daniel sztorijairól sem maradok le, aki a konyhai művészetben lelve örömét látja el a csapatot legújabb kísérletezéseivel, miközben a bátyja éttermének sikerét is bővíti ezzel. Tisztában vagyok Joshua érzésiről Marie iránt, ahogyan arról is, miszerint Marie próbára teszi a srácot, miután négy hónapja a legutóbbi eljegyzése a másik fél részéről megcsalással végződött. Tudatában vagyok ezen körülményeknek, hiszen Mariet aznap életében először - egy beszélgetés után -, haza kellett küldenem, mert képtelen volt a munkára koncentrálni. De ugyanúgy nyomon követem Christiant, aki egy váláson akar túlesni, mely már lassan egy éve húzódik, Tyrone meg éppen Marcussal együtt újít fel szabadidejében házakat a környékükön néhány ismerősükkel karöltve mintegy segítőkész szempontból. Nem esik nehezemre odafigyelni másokra, de ez nálam sosem egy-két napos meló. Meghan viszont ismeretségünk óta felülírt mindent, amellyel eddig olyan jól elboldogultam. És ami ezidáig hónapok munkájával jött volna létre bennem, mint valami ösztönös reakció a részemről most a bezártság alatt órák alatt válik pillanataink meghatározó elemévé. Tudatában vagyok a feladatomnak. Annak a feladatnak, mely azt tartalmazza, hogy megvédjem Meghant és épségben hazaszállítsam a családjához kerüljön bármibe. Ezzel jól megvagyok, mert ez olyan, ami körülírja a napjaim tevékenységeit. Ami viszont ezen felül történik több, mint amit képes vagyok ésszerűen megmagyarázni azon kívül, hogy teljesen és visszavonhatatlanul kezd elmenni a józan eszem, miközben másodkézből mégis azt érzem, hogy emellett valahol helyesen is cselekszem.
Egy tányért készítek ki, tálcával és egy villával, majd a nappaliból Meghan bűbájos kulacsát is kiviszem magamhoz a konyhába. A fent lévő beszélgetésnek ugyan nem vagyok fültanúja, ellenben a kíváncsiság sokszor az emeletre vezető lépcsőfokok felé tereli figyelmemet. Érdekel a beszélgetés folyamata, az, hogy Meghan mit árul el és mit nem. Korábban két beszélgetés alatt is vele voltam és úgy éreztem nem képes az igazát nyilatkozni amíg a közelében vagyok. És bár akkor örültem, hogy hallhatom mit oszt meg az otthoniakkal annak ellenére is, hogy bizonyára nem minden szempontból volt őszinte, most viszont meg épp az zavar, miszerint nem lehetek részese ennek. Ez egy elfuserált ördögi kör, én meg a közepén vergődöm tehetetlenül.
A konyhapulton lévő készülék jelzése betölti a konyha terét, én pedig odalépek, hogy ránézzek a képernyőre.
CR: Jó ötlet volt a részedről a beszélgetés és igazán elérkezett is. Már azt hittük nem hallunk felőletek.
Égnek emelem a tekintetemet, majd megtörlöm a kezeimet és a konyhapultnak dőlve válaszolok.
RG: Nem nyaralni vagyunk itt, Meghan védelme pedig teljes figyelmet igényel. Talán most számonkérsz?
CR: Hiábavaló próbálkozás lenne még az is ha kivallatnálak. Az érdekesre sikeredett beszélgetésünk után túl nagy lett a csend és esetleg aggódhatunk is, nemde?
RG: Amit neked köszönhettünk?
CR: Touché.
Magamban elmosolyodva fordulok vissza az étel előkészítéséhez, amit az előző két alkalomhoz hasonlóan most is kisebb falatokra szeletelek fel. Chad viszont továbbra is hajthatatlan.
CR: Valljuk be, nehéz veled együtt élni, próbáltam már. Szerintem teljesen normális, ha kételyeim támadnak.
Görény.
RG: A bókot elfogadom, a hölgyemény pedig jó kezekben van. Én pedig minden igényét igyekszem teljesíteni.
CR: Csak nem a nagyfőnök jégszívét hallom lassan olvadozni?
Megunom az üzengetést, ezért nekiállok felhívni őt, de azzal a lendülettel ki is nyomja. Tudja mennyire rühellem ezt, ezért újra megpróbálom - mondanom sem kell, sikertelenül.
RG: Vedd fel.
CR: Alana alszik. És ne kapd fel a vizet ennyire. Nincs semmi abban, ha normálisan kommunikálsz az emberekkel.
RG: Akkor őt hívom fel!
Másodpercek leforgása alatt villan fel a telefon képernyője, én meg azonnal válaszolok a hívásra. - Szóval, hogy is fogalmaztál?
Chad elröhögi magát a vonal túlsó végén és arról magyaráz, hogy jó ha kialakítok egy barátibb viszonyt Meghannal, elvégre van miért megbékítenünk őt. Talán túl sok is, én meg még fokozom a körénk épült cirkuszt.
Arra viszont már nem érkezik egyértelmű válasz, miszerint a csókot is ezért tanácsolta a korábbiakban, csak zagyva magyarázkodás a figyelemelterelés fajtáiról, ami miatt elégedett, hiszen bevált. Ám amikor szórakozottan felhozza, hogy úgysem lépnénk meg, engem valahogy jobban leköt a tálca összerakása, mint a vonal másik végén lévő fél. - Ja, hát mennyire abszurd is lenne megfogadnom a tanácsaidat? Mennem kell. - a választ meg se várva bontom a vonalat, ellenben egy kis szünet elteltével meg is érkezik a riposzt a részéről.
CR: A fenébe veled, Ryder. Már megint mit műveltél?
RG: Holnap hivatalos megbeszélésünk lesz. Inkább akörül jártasd a gondolataidat és ne képzelődj tovább.
Következő üzenet már nem érkezik, bizonyára az agya éppen most kombinál és addig teszi ezt, amíg elé nem állok személyesen valami vallomással. Arra viszont várhat, noha soha nem is erősítettem meg, hogy a jó szándékból történő figyelemelterelését végül a gyakorlatban is kamatoztattuk.
A tálcával a kezemben lépek be az emeleten lévő szobánkba, de a hangomat nem hallatom már csak akkor, amikor a testvérek beszélgetése befejeződik. Egy zsebkendőt nyújtok át Meghannak, akinek a könnyei számomra már nem ismeretlenek, ellenben most nem a szomorúság tükröződik vissza barna íriszeiből, ez pedig észre sem veszem mennyi nyugodtságot kölcsönöz számomra. Mintha valamit elértem volna, amiért soha nem gondoltam, hogy egyáltalán küzdök. Habár az előbb történtek után jobban odafigyelek arcvonásainak váltakozására, de akárhányszor eszembe jut annak a rohadéknak a neve, legszívesebben az öklömmel ütném át a másik szobába vezető falat. Ha már Damian arcával nincs lehetőségem ugyanezt tenni.
- Minden rendben ment az otthoniakkal?
A laptopot lecsukom érdeklődésem közepette, majd félreteszem és helyére most a tálcát helyezem le. Személyiségemből fakadóan részletes beszámolót követelnék, pontról-pontra elemezve az elhangzottakat, de úgy döntöm megadom a kezdeti előnyt Meghannak. Bizalmat szavaztam felé és őszintén tettem. Lehetőleg nem most kívánom ezt végleg elcseszni. - Hoztam fel enni és vizet is töltöttem. A későbbiekben oda fogunk figyelni arra, hogy többet is igyál majd.
Mellette foglalok helyet, de nem kényelmesedek el teljesen, mint korábban. Kiderült ugyanis időközben, hogy a túlzott közelség nem jár kéz a kézben az ésszerű döntésekkel, nekem viszont szükségem van arra, hogy magamnál legyek most hogy öndiagnosztizálásom alkalmával megállapítottam, miszerint becsavarodtam. Ugyanakkor napok óta érzem az irányítást kicsúszni a kezeim közül és az olyan emberek számára, akiknek ez életbevágóan fontos, egy ilyen villámcsapásként lesújtó vonzalom több, mint nyugtalanító.
- Az étellel kapcsolatban ne várj csodákat, de mivel még én is itt vagyok, akkora baj nem lehet vele. Viszont vésztartalékként egy csomag chipset meg a csokit is felhoztam. - fejemmel most a mellettem lévő kis szekrény felé biccentek, ahova az említett nassolni-valót helyeztem, ezt követően viszont a válasza mellett arra várok, hogy amikor arra van szüksége, a segítségére legyek az étel elfogyasztását illetően. 

Amíg odalent vagyok a földszinten és egy másik beszélgetés részesévé válok, mint ami odafent zajlik, valahogy a gondolataim többször is akaratlanul abba a bizonyos szobába kanyarodnak vissza. Bizalmatlan lennék vele szemben? Tartanék attól, hogy az átadott információk veszélyeztetnénk ittlétünket? Nehéz határozottan megmondani. Teret engedtem neki a kibontakozásra, egy őszinte beszélgetésre - ami nekünk sem ártana olykor -, mégis valahol a nyugtalanság sakkba tart azokban a pillanatokban, amikor éppen nem Chad próbálja meg ugyanezt tenni a körülményeinket kerülgető kérdésekkel bombázva. Amit mi itt művelünk és amin mi keresztülmegyünk az egy olyan helyzet, melyet egy kívülálló számára képtelenség lenne beadagolni. A mi ismeretségünk szép szavakkal is élve bonyolult. Olyan, mint azokban a Vivienne által kedvelt filmekben, ahol a két egymást ki nem állható szereplőt egy liftbe zárják. És bár a nővérem ezeket mindig csillogó szemekkel követte végig, mondván az egyikük úgyis megtör a rájuk helyezett nyomás alatt, én minduntalan másképp szemléltem a filmben lévő jelenetet. Számomra egy kiképzésnek tűnt, egy ki nem mondott kísérletnek, amit valakik képernyőn keresztül néznek végig mintegy szórakoztatás céljából, hogy felmérjék melyik alanyuk jön majd ki élve abból a bádogdobozból. És bár mi nagyobb játszóteret kaptunk a rajtunk gúnyolódó sors keze által, attól még mi magunk is csapdába érezzük magunkat. Tele ki nem mondott sérelmekkel, fel nem fedezett feszültséggel és ösztönnel, amelyek olykor helyesnek aligha vélhető döntések sorozatába irányítanak. Tulajdonképpen bízom abban a nőben odafent? A válaszom minden más körülmény közepette végtelenül egyszerű lenne: nem. Ám a mi helyzetünk mindenné vált mostanra, csak egyszerűvé nem.
A partneremmel lezajlott beszélgetés és a vacsora előkészítés egy bizonyos ideig leköti a figyelmemet, ám amikor ennek ellenkezője történik, többször is az órámat nézegetem. Lassan eltelt már egy óra, bizonyára amit akartak azt úgyis megbeszélték, bennem pedig él a késztetés, hogy ránézzek Meghanra. Gyorsan lezárom a kínosba torkollt - és valószínűleg lezáratlan -, beszélgetésünket Chaddel, majd az utolsó simításokat végzem el a tálcán. A villát a bal oldalra teszem lévén annak, hogy Meghan azt jobban tudja használni és még egy szalvétát is összehajtok mellé. Még pár dolgot bezsebelek a szekrényből, ami akár jól jöhet a későbbiekben, ezt követően viszont a telefont visszacsúsztatom a zsebembe és a tálcát is felkapva kissé sürgetőbbre véve lépteimet veszem az irányt a lépcső felé.
Nem tévedtem sokat, Meghan már a beszélgetés vége felé tart, én meg azzal vagyok elfoglalva, hogy felmérjem mennyire van jó passzban a legutóbbi találkozásunk óta. Boldogabbnak látszik, talán még nyugodtabbnak is korábbi állapotánál, én pedig ezzel párhuzamosan talán egy kicsit feszültebbnek találom magamat a kelleténél.  
- Igen, ezt csináltam.
Ugyan leülök mellé az ágyra, de az nehezemre esik, hogy ne őrizzem meg közöttünk a biztonságos távolságot. Azt, amit normális esetben is kellett volna és ami több is, mint amit megengedhetnék magamnak. Meghan a védencem, az a nő, akit óvnom kell a támadóitól és nem ágyba bújnom vele. Aki nem kötheti le másképp a figyelmemet olyan módon, mint ahogyan azt korábban is megtette. Most pedig kívülállóként válhatok tanújává miképpen is realizálódik ez hasonlóan benne.
Ímmel-ámmal ugyan, de belekezd az étel elfogyasztásába, ám a segítségemből most nem kér, helyette dacosan küzd meg a sérülése okozta kellemetlenségekkel. Nem szólok vagy erőltetem a dolgot - hagyatkozva arra a pontra a listánkon, amikor kijelentette, miszerint ha szüksége van valamire annak hangot is ad -, mégsem tudom félresöpörni azt, hogy ez valójában mennyire is zavar. A csendet választjuk mindketten egészen addig, amíg Meghan meg nem töri azt egy felettébb érdekes monológgal. A homlokomon lévő ráncok elmélyülnek, tekintetemet ő felé terelem, de nem zökkentem ki őt a mondanivalójából, csak amikor már úgy érzem helyénvaló megszólalnom.
- Én pedig az ajánlatot értékelem, de nem élek vele. És mielőtt kitalálnád, hogy akkor te fogsz, akkor ez esetben veled tartok. A közös szobába alvás az összes létező helyiségre ugyanúgy érvényes.
Feljebb helyezem a párnámat a hátam mögött, ám csak ezt követően kezdek bele beszédem folytatásába. - Ezt az önfeláldozó szöveget pedig könyörgöm ne kezd. Nagyon bájos dolog magadra vállalni a felelősséget, de tudtommal én is ott voltam. Tény, hogy lehettünk volna értelmesebbek is ennél, ellenben rühellem, ha valaki helyettem vinné el a balhét, aminek én is ugyanúgy a részese voltam. - fejtem ki bővebben gondolataimat, majd felé sandítok. - Olyat meg elhiheted nem tud senki sem rám erőltetni, amit ne akarnék amúgy is megtenni. Elég nagy lenne a probléma, ha cirka negyven évesen ne tudnék meghozni saját döntéseket. -
Nincs mit ezen szépíteni, akár hiba volt a csók, akár nem, attól még nem állítom, hogy ne fordult volna meg korábban a fejemben.
A plafon kémlelés folyamata közben hunyom le a szemeimet, majd mielőtt bármi mást mondhatnék egy hosszú sóhajt megeresztek. - Tudod mi volt az első gondolatom rólad az első találkozásunkkor? Az, hogy bassza meg, már megint egy istenverte firkász akar fogást találni rajtunk. - emlékeimben visszakerülök arra a bizonyos önvédelmi oktatásra és fejben ott is maradok egy kis időre. - Nem fogok hazudni, gyűlöltem minden egyes kérdésedet, ami a cégről szólt és elmondhatatlanul dühös voltam rád. Attól a ponttól kezdve tettem rá, hogy mit magyaráztál, mert megvoltam róla győződve, hogy te magad is azok közé a dögkeselyűk közé tartozol, akiknek feltett szándékuk, hogy az emberről lenyúzzák az utolsó bőrt is csakhogy nekik jó legyen. Számát nem tudnám megmondani hány alkalommal és mennyi módszerrel próbáltak a cég közelébe férkőzni. És hogy miért is mondom el neked mindezt?
Egy pillanatnyi szünetet hagyok magamnak gondolataim összeszedésére. - Mert tévedtem veled kapcsolatban és minden egyes nap ami alatt itt sínylődünk bebizonyítod, hogy mekkorát. - magamban elmosolyodok, de a bocsánatkérés csak nem érkezik meg tőlem a megszokott formájában. Minek is? Annyira elcsépelt már, amióta mindenki ezt hajtogatja mégse gondolja egy szavát se komolyan. - Mivel ígéretet tettem és mert magam sem tudom elviselni, ha a képembe hazudnak, őszinte leszek veled. Nem akarom a továbbiakban látni, hogy egy percig is letört vagy olyan alakok miatt, mint amilyen én is lennék, érthető vagyok? - kezemet az arcára vezetem, hogy megragadjam a figyelmét vele. - Páratlan, erős nő vagy Meghan, az őszinteséged pedig piszok imponáló még ha sokszor az ellenkezőjét is éreztetem veled. Abban viszont egyetértünk, hogy az együtt alvást most jobb ha mellőzzük, szóval kibérelem a fotelt az éjszakára, te pedig maradj nyugodtan az ágyban. - a tekintetem most az említett bútordarab felé siklik, ami elég nagynak tűnik ahhoz, hogy ne kapjak reggelre gerincferdülést. Már ha egyáltalán képes vagyok a szemeimet lehunyni akár egy percre is. - És hogy a korábbi kérdésedre is választ adjak. - elhajolva tőle veszem el a tálcát, hogyha már nem kíván többet enni. - A tetoválás hawaii nyelven van és lényegében azt takarja, hogy ne érd be kevesebbel.

A hatodik évünket húztuk le a cégnél Chaddel, amikor Camile visszatáncolt az életembe. Korábban is része volt már neki, de időről-időre megszakítottuk egymással a kapcsolatot és éveket töltöttünk a másik létezése nélkül, nem tapasztalva egymás hiányát. Ő az a nő, akiből a sok pillanat mérgező. Aki a legrosszabbat hozza ki a másikból, aki mellett felfedezed, hogy a döntéseid, miszerint emberekkel együtt lenni lehetetlen küldetés csak még inkább felerősödik benned. Camile végtelenül tapintatlan és önző. Nála kicsinyesebb nővel életemben nem találkoztam. Az pedig még inkább rátett egy lapáttal, hogy ez az ismeretség ne olyan legyen, mint amit az égiek írtak a forgatókönyvembe egy unalmas délutánjuk alkalmán, hogy ő egy olyan férfihez tartozott, akit szívből gyűlöltem. Magam sem tudom melyik volt az a pillanat, amikor mégis úgy döntöttem maradásra bírom őt. Azt hiszem egyszerűen csak megtörtént. Ő nem kért többet annál mint amit kapott és amit én személyiségemből fakadóan adhattam neki, én pedig csak ezáltal voltam képes elviselni őt. Nem ültünk be valahova kettesben párként funkcionálva vagy osztottuk meg a másikkal egy napunk menetét. Sokszor olyan volt, mintha az életem része se lenne, csak onnan érzékeltem ennek ellenkezőjét, amikor a telefonom az ő nevét jelezte ki a képernyőn. Egy részemnek talán pont erre a rideg viselkedésre volt szüksége és hittem, hogy magam és mások érdekében sosem kíván majd ennél többet. Elkönyveltem magamban ezt normálisként, működőképes kapcsolatként, ami két ember között létrejöhet úgy, hogy abban a másik fél ne várjon el olyat tőlem, amit nem tudok számára megadni. Talán ezért ragaszkodom valahol Camilehez. A beteges, bűntudatból épülő ismeretségünkhöz, ami a kölcsönös kihasználás talaján is erősen helytáll. Ami ha véget ér, majd nem küld padlóra vagy hagy hátra benned veszteséget. Amihez nem kötődsz, hanem inkább kiirtanád az életedből, de hurokként tekeredve a nyakadra visszaránt, ámde mégis valahol élvezed. Mintha egy belső késztetés azt súgná ezt érdemled, ezzel érd be, a jobbal amúgy is képtelen lennél boldogulni, te pedig kérdezés nélkül elfogadod minden sugallatát. Ellenben itt van Meghan, aki miatt sok minden fordul meg a fejemben azokban a másodpercekre nyúló pillanatokban amikor őt szemlélem. A viselkedéseit, az igényeit, az apró dolgokat melyek boldoggá teszik őt és amelyeket akaratlanul is fontos információként raktároz el az agyam. A szükségleteit, mellyel a másik félhez - ez esetben hozzám -, közeledik. Meghan olyan nő, aki tele van energiával. Aki leleményes és szereti, ha törődnek vele és odafigyelnek rá. Olykor lenyűgöz és egyben megrémiszt milyen színben látja ő azt a világot, ami az ittlétünk során már közös térré vált. Sokszor megtörténő összezördülésünk mellett mely nem egyetértésünkből fakad ő mégsem az a nő, aki mellett kevesebbnek érzed magad. Ő arra késztet, hogy olyan legyél, amit magadról sem hiszel el. Olyan dolgokat tegyél meg, amire már rég nem volt példa és ami miatt megkérdőjelezed józan ítélőképességed minden egyes elhatározását. Kiforgat önmagamból a viselkedése, mégis eléri valahogy azt vele, miszerint piszkosul idiótának érezzem magamat, amiért olyat tettem vagy mondtam, amit már lehet nem kellett volna. Sosem gondolom át mások lelkivilágának zűrzavarait, amikor őszintén nyilatkozom a tőlem várt válaszom során. Nem gondolom végig majd mit vált ki a másikból ahogyan azt sem, hogy az adott vélemény tetszik az illetőnek avagy sem. Mellette viszont úgy érzem minden adott percben ott kellene lennie egy gombnak, amit benyomva képes lennék megválogatni a szavaimat. És bár az ilyen csak a mesékben létezik, én pedig még mindig darabokra szakadozott énem logikus valóját rakosgatom, sokszor ez nem megy ilyen könnyen. Miért próbálkozom vele kapcsolatban? Miért akarok a kedvében járni állandóan? Azt mondanám az önző érdekeim vezérelnek, az hogy magamnak tegyek ezzel jót ezzel az ittlétünk elviselése miatt. De abban a pillanatban, hogy észreveszem korábbi lelkesedésének tovatűnését a viselkedésembe beállt változás következtében, majd magyarázkodásra nyitom a számat, ott már nem foghatom ezt csakis az önző mivoltomra.
Nem vagyok boldog, amiért Meghan egy személyben áldozza fel magát a rossz döntések oltárán. Ott voltam, érzékeltem és átéltem mindent, akárcsak ő, most mégis arról beszélgetünk, hogy learatja itt a dicsőséget mindkettőnket nem normálisnak beállító kezdeményezései miatt. Ezt pedig nem tehetek róla, de abban a pillanatban, hogy kimondja őket, meg is elégelek. - Lista ide vagy oda, íratlanul is ezt tettem volna. Az csak ürügy volt, hogy tartsd magad valamihez, ahogyan én is megteszem az én részemnél.
Arra pedig már nem is vagyok hajlandó kitérni, amikor a közelségével járó kellemetlenségeket hozza fel. Sosem volt ez személyes. Senkit sem viselek el túl sokáig a közelemben.
- Rám másztál? Ez roppant édes. És mond csak, meg sem próbáltalak ellökni magamtól, egyszerűen csak feladtam és viszonoztam, amit elkezdtél? Te tényleg ezt tetted volna velem? - cinikus és egyben szórakozott a hangszínem kérdéseim közepette, melyet egy félmosollyal is megspékelek, hogy érzékeltessem vele: még mindig én hozom meg a saját döntéseimet. Ahogyan akkor is hoztam egyet, amikor nem sokkal később magunkra zúdítottam a vizet.
Korábban elhintettem neki, hogy őszinte leszek vele. Olyan magamféle módon, de mégis és most is ezt teszem, amikor megosztom vele mennyit is változott a szemeimben a találkozásunk óta. Azóta a feje tetejére állt az életünk, mégis fura véletlenek módján a részesei maradtunk egymásénak. Talán életem harmadik bocsánatkérését fogalmazom meg így, talán egyszerűen csak a lelkére akarok hatni, de mégis kimondom a gondolataimat, amelyek azután törtek felszínre bennem miután láttam milyen hatással volt rá távolságtartó viselkedésem. Sok mindenkit megbántottam már életem során és ó, még mennyit meg is fogok - valószínű őt is még -, de a gondolat, hogy a valós szándékaim ellenére tettem meg, egyáltalán nem hagy nyugodni. Nem akarom őt hamis illúziókba ringatni rólunk. És bár élveztem a dolgot, abban mindketten egyetérthetünk, hogy hibáztunk és még egyszer nem fogjuk megtenni. Azok után amiket elmondtam és őszintén gondolok, őt közelebb engedni olyan módon ahogyan azt ő szeretné és annak tudatában, hogy ez nem fog jól végződni, szánalmas húzás lenne még tőlem is. Nem vallhatom be, hogy valahol lenyűgöz, majd törhetem őt össze a következő pillanatban, mintha a szavaimnak sose lett volna jelentősége.
Az elhangzottak után úgy döntök nekiállok elpakolni, magamat meg átköltöztetni az egyáltalán nem hívogató fotelba. Hajnalban már ültem ott minimum egy órát és olyan érzés volt, mintha egy kamion haladt volna át rajtam kiélvezve minden porcikámat. Ettől még lelkesedésemnek hiányát nem mutatom felé.
Mozdulatsoraim tervezett elvégzésében viszonylag csak az akaszt meg, amikor Meghan keze a csuklómra siklik. És bár szavai elérnek hozzám, tisztán és érthetően, valahogy most jobban leköt, hogy az érintésének útvonalát figyeljem melyet a karom mentén tesz meg.
- Lehet ez a specialitásom. Akkor adok egy részletet magamból, amikor nem számítasz rá. Így meglehet jobban értékeled a megszerzett információt.
Magamban elmosolyodok, de miután elszakítom tekintetemet a kezének - roppantmód szokatlannak ható -, játékától, az arcára vezetem kékjeimet. Vagyis megtenném, ha mondanivalója nem kényszerítene arra, hogy az ajkait fixírozzam helyette. Olyan egyszerű lenne most nekem kezdeményezni, nem? Élni alantas vágyaimnak, amik manapság meghülyültek és megvalósítani azt a gondolatot, amivel mindketten korábban már kacérkodtunk. De ő túlgondolná, én pedig még mindig az úgynevezett testőre vagyok és nem a kicseszett szeretője.
A szavai furán érintenek, de azt hiszem a jó teljes értelemben történik mindez. Olyan hatással uralkodik el rajtam, mintha valami jót cselekedtem volna. És ez nem hasonló ahhoz, mint amikor egy ránk szabott feladatot sikeresen végrehajtunk. Nem, ez annál újszerűbb számomra és egyelőre még céltalanul keresi a helyét bennem.
- Őszintén gondoltam mindent, amit az előbb elmondtam. - erősítem meg benne ismételten előbb elhangzott és róla alkotott véleményemet, ellenben a maradásommal kapcsolatos döntéseimet inkább tettekben szeretném megválaszolni, mintsem szavakban. Egy valamit azonban nem bírom ki, hogy ne reagáljak le. - Ami viszont a férfiakkal kapcsolatos választásaidat illeti meg kell mondjam eléggé megkérdőjelezhetőek. A következő kiszemeltedet személyesen fogom épp emiatt leellenőrizni.
Némi cukkolás és ígéret is keveredik a hangomban, ellenben van egy olyan érzésem, hogy ez egy baromi hosszú feladat lenne. És egyáltalán nem azért, mert Meghant olyan nőnek tartanám, aki naponta váltogatná a partnereit. Sokkal inkább nekem lennének kifogásaim.
Meglep a következő ötletével, én pedig most már ténylegesen lemászok az ágyról a tálcával együtt, ahogyan azt korábban megkezdtem, miközben a gondolataimat is összeszedem. A kéziratai fontosak számára, azzal pedig hogy beenged abba a világba, amit korábban a tóparti házban hétpecsétes titokként elzárva tartott előlem olyan bizalmat nyújt felém, amelyet visszautasítani öngyilkosság lenne kettőnk valami jó irányba haladó kapcsolatát illetően és ezt még az én komplikált észjárásom is képes elsőre feldolgozni. Mindezek ellenére ezzel kapcsolatos véleményemnek nem felejtek hangot is adni. - Biztos vagy benne, hogy pont az én segítségemre lenne szükséged? - kétkedően szökik magasba szemöldököm, ám a hangomból semmi neheztelés vagy elutasítás nem hallatszik ki. - Mindenesetre kíváncsivá tettél, szóval részemről mehet. - beleegyezően hátrálok az ajtó felé, ám kilépésem előtt még visszaszólok neki. - De Meghan, figyelmeztetlek, ha a Ben gyerekről kell mámoros ódákat zengeni rám ne számíts. És mire visszaérek a kulacsod legyen üres.
Magamban elmosolyodva sietek le a lépcsőn és pakolom el a kezemben lévő tálca tartalmát. Még egy gyors ellenőrzés az ajtókat-ablakot illetően, majd a nappaliba sétálok át, ahova elrakosgattam korábban azokat a dolgokat, amelyeket ő kért hogy hozzunk magunkkal a tóparti házból. Nem sok kutatást igénylően lelek rá a kéziratra és miután egy tálat is szerzek a konyhából, elindulok vissza hozzá.
- Szóval ha már itt tartunk, esetleg nagy vonalakban beavathatnál mit is alkotott pontosan az a kiismerhetetlen észjárásod. - jelzésértékűen és egyben elmosolyodva a kezemben lévő lapokat emelem fel majd lehelyezem neki az ágyra. A korábban behozott chipset öntöm ki a tálba és miután kényelembe helyezem magamat Meghan mellett a tálat is közelebb tolom hozzá, ami mindeközben kettőnk között kapott helyet, mint valami magamnak elkönyvelt nevetséges elválasztóvonal. Mintha túl sokat érne akkor, ha úgy határoznék egy óvatlan pillanatomban megsemmisítem a közöttünk lévő távolságot és magam alá vonva őt el sem engedem egy darabig. Igen, határozottan kényelmes lesz az a fotel később.
- Hol akadtál el éppen? - elterelve gondolataimat felkönyökölök és miután futólag feltekintek rá egy chipset is elcsenek közben. Tanácstalan vagyok a hogyan tovább? kérdéskörrel kapcsolatban, ellenben érdekel a mondanivalója. Ő már túl sokat tudott meg az én munkámról, szóval egyáltalán nincs ellenemre, hogy viszonozza úgymond ezt a szívességet. Addig sem járnak majd máshol a gondolataim, mint ahol kellene.

Képes vagyok arra, hogy másokhoz alkalmazkodjak? Bizonyos keretek között elgondolkozom az esélyén. Ha átlátom az esemény egész rendszerét, ha logikusan összerakom a fejemben és válaszokat adok a felmerült miértekre akkor nem látom akadályát, hogy ezt követően megtegyem. Számomra szükség van arra, hogy lássam mit és miért teszek, mert ellenben minden mást felesleges időhúzásnak fogok érezni és értelmét sem látom miszerint a részese legyek. Nem voltam az a spontán ember, aki lesz ami lesz alapon élte az életét. Nekem az ilyen felfogás túl nagy luxust jelentett volna abban a világban, amit a sajátoménak tudhattam. Amiben tudtam, hogy miféle fenyegetés várja a hozzám közel állókat, ha leengedem a magam köré épített erődöt csupán azért, hogy önző igényeimnek kedvezhessek általa. Nem vonzott sosem a gondtalan élet. Nem kötöttek le a heteket magába foglaló kikapcsolódások egy tengerpart mellett, sem azok az események melyeket manapság a többi ember igényel. Beleszülettem egy rendszerbe, valami érzelemmentesen felépült életbe amely számomra a normálissal ért fel, a ridegségem pedig az évek során több emberi kapcsolatomat is magának követelt. Úgy éreztem jó ez így és amit helyesnek vélek, azt el is fogadok. Átgondoltan, felmérve, de végül megteszem. És bár a felfogásom által rendszerint az első sorból követhettem végig miképpen táncolnak ki az emberek az életemből, mégis megkönnyebbüléssel tölt el ennek gondolata elvégre az évek során rájöttem, hogy csak úgy védhetek meg másokat, ha első sorban magamtól védem meg őket. Az elmúlt napok viszont egészen mást hoztak magukkal, ami valahol gyötrő határvonalat húzott a rendszertelenség és a magam által jól ismert és szeretett egység között. Az elveimet feszegetem és lépem át őket belekóstolva olyan világba ezzel, ami nagyobb dózisban elviselhetetlen feszengéssel jár számomra. Amit nem tudok és soha nem is akartam kezelni, mert tudtam jól, hogy amíg a józanságom kitart, megtagadom magamtól mindezt. Nem engedhetem, hogy olyan nő, mint Meghan a közelembe kerüljön; aki túl összezavaró és ártatlan a világomhoz. Mégis ennek ellenére ittlétünk során többször, több módon is megteszem. Harcot vívok magammal, az elveimmel, az elképzeléseimmel és olyan dolgot akarok irányítani, ami már a hatáskörömön kívül helyezkedik el. Mert amíg az ügyfeleimnél ott van az a piszkosul nagy ürügy, hogy ez a munkám - azt pedig már nagyon jól ismerem -, addig Meghan esetében nincs semmim azon mindent felülíró indokon kívül, hogy biztonságban kell tudnom és hazaszállítanom, ha annak elérkezik majd az ideje. Ez pedig olyan új terep, ahol a két világ érthetetlen masszává mosódik össze és a végén mit sem sejtve azon kapod magad, hogy annak a kedvébe kívánsz járni, aki az első találkozás alkalmával a színtiszta őrületbe kergetett. Megvédeni akarod, de a megszokott munka szót felülbírálják a jelen körülmények. És törődni vele, holott tudatában vagy annak, hogy mások érintése mindig is kikészít, a túlzott közelségük pedig fojtogat mégsem tudsz távol maradni tőle, mert az még inkább felemészt, ha megteszed. Bárki is űzött ebbe a helyzetbe, legalább egy használati útmutatót adhatott volna mellé, hogy ne érjenek váratlanul az önmagamat meghazudtoló helyzetek.
A korábban megtörtént csók témáját járjuk körbe-körbe, mintha egy óriáskeréken ragadtunk volna a végtelenségig. Ő magát hibáztatja, én meg egyszerűen nem tudok ujjal mutogatni másokra mindezért.
- Meghan, ne komplikáld ezt túl ennyire, könyörgöm. - szusszanok egyet, mert szinte érzékelem miképpen járnak a fogaskerekek a fejében és csak még jobban összezavarják őt. - Erre vágytál, hát meglépted. És ha nem lettél hirtelen őrülten szerelmes belém miatta, akkor nincs értelme tovább gondolkozni ezen vagy bűnbakot keresni a történtekért.
Ahogyan engem is az őrületbe kerget és kiforgat kettőnk váratlan összeköltözése, úgy bizonyára vele is ez történik. Kár lenne olyan témát feszegetni, ami nem vezet sok jóra és a kinek mit jelentett mindez? kérdéskör van egy olyan érzésem, hogy csak most következett volna. Az a beszélgetés pedig nyilván rányomta volna a bélyegét az ittlétünkre.
Nem osztogatok dicséreteket vagy elismeréseket senkinek sem minden másodpercben, de Meghan esetében észrevehető változásokat érzékeltem első találkozásunk óta és úgy éreztem ha már a kapcsolatunk némiképp emberibb alakot öltött, akkor nem árt őt sem felvilágosítanom erről, miszerint a szemeimben már nem ugyanaz a nő, aki akkor volt. Határozottan olyan, akit elfogadható társaságként könyvelnék el, ha éppen nem arra játszik, hogy az idegeimre menjen. Emiatt pedig azt se szeretném, hogy egy olyan alak miatt mint aki én vagyok kedvtelenné váljon. Damian eleget vett már el az életéből ahhoz, én pedig nem kívánok a következő férfi lenni, aki rossz élményeket vagy érzéseket hagy neki hátra. Legfőképpen azért sem, mert minden új kapcsolatom éppannyira felszínes és egyben kényelmes, ahol személyemen könnyedén túllépnek még azelőtt, mielőtt bármilyen mélyebb lenyomatú érzést váltanék ki másokból. Persze, jó ha változott rólam a véleménye és már nem tekint rám úgy, mint valami két lábon járó fenyegetésre, de ettől még valahol ugyanaz vagyok és a helyzetünk formál, ő pedig nem járna velem jól. És bizonyára mihelyst visszatérünk a városba, mindketten azon leszünk majd, hogy ott folytassuk az életünket, ahol azt megelőzőleg abbahagytuk.
Az együtt alvás gondolata a korábban történtek után mondhatni necces lépés lenne és mivel ő maga is úgy gondolta ezt hanyagolnunk kellene így a fotelnél teszem le voksomat az éjszaka hátralévő részében. Ellenben mielőtt elgondolkozhatnék miképpen rakom össze az ottani helyemet ő olyan kéréssel fordul felém, aminek felvezetése érdeklődést és meglepettséget kölcsönöz bennem. A kéziratai fontosak számára, éppannyira, mint amennyire nekem a csapatom jóléte és bár beleegyezek a programjába, ettől függetlenül rengeteg kérdésem marad az elképzelésével kapcsolatban. Az elsőt pedig fel is teszem, melyre hozzá méltóan egy szellemes riposztot kapok cserébe. - Ha lenne sem engedném a közeledbe.
Egyszerű feleletem közben hagyom el a szobát, ám a Bennel kapcsolatos véleményének hatására csak égnek emelem a tekintetemet. Sorozat, film, könyv, egyre megy ha képzeletbeli szívtiprókat kell elemezgetnünk közben.
Sokat nem időzök el a földszinten, hiszen amit akartam, azt megcsináltam és rendetlenséget sem hagyunk magunk után. Futólag még a kanapén lévő párnák egyikét visszaigazítom a helyére, de miután a kezembe kerül a kézirata, már indulok is vissza Meghanhoz, pontosabban mellé. Chad bizonyára jókat röhögne amiatt amilyen helyzetekbe ez a nő sodor engem. Ő ismert engem a legjobban; a rossz és jó tulajdonságaimmal együttvéve, épp ezért kitűnően szórakozna most rajtam.
- Semmilyen titoktartási szerződést nem íratsz alá velem előtte vagy kötöd a lelkemre, hogy fogjam be a számat arról amit olvasni készülök, mert különben megfojtasz párnával álmomban?
Szemöldököm a magasba szökik, miközben nyújtózva egyet veszem fel a szemüvegemet a kis szekrényről való megszerzése után, majd csak ezt követően kapom kézbe az olvasmányt. Ám mielőtt nekikezdhetnék áthajolva Meghan előtt szerzem meg a kulacsát és enyhén megbillentve azt mérem fel annak tartalmát, mielőtt átadhatnám neki. - Fenékig. Ahogyan azt kértem. - a párnát eligazítva dőlök vissza a helyemre és egy homlokráncolás után fogok neki az olvasásnak. Idejét nem tudnám megmondani mikor ültem le egy könyvvel a kezemben. És bár néhány összerakott szerződésnek akadtak nevetséges pontjai mindazonáltal kevésbé tudtam volna őket élvezettel forgatni a kezeim között órákat igénylően.
Meghan felvezetése a párossal kapcsolatban érdekesen bontakozik ki, bár egy-két résznél érzem véleményem megformálását mégis inkább hallgatok addig, amíg a végére nem érek. Ezt követően viszont hasfalamra ejtve a lapokat pillantok fel a mellettem lévőre. - Nos, egészen jó érzéked van ehhez. - előlegezem meg gondolataimat, melyek ezután sem maradnak el sokáig. - Véleményem szerint viszont Mick nem tűnik megbízható fickónak. Kötött a két fél bármiféle házassági szerződést?
Bal karomat a fejem alá csúsztatom a jobbal pedig ismételten a kezembe veszem a lapot. - Maradi fickónak tűnik és visszahúzódónak. Az ilyen férfiak kerülik a feltűnést, ellenben főhősünk mind az öltözködésével, mind pedig a hirtelen szereplési vágyával olyan hatást kelt, mint aki szándékosan próbálja felhívni mások figyelmét. Ez nekem őszintén bevallom roppant gyanúsnak hat. - szusszanok egyet mielőtt következtetésre jutnék. - Vagy kiszemelte magának a csajt, mert lássuk be eléggé nagy potenciál van benne a szenátori ismeretsége miatt. Az pedig még egy plusz, hogy a nő feladta érte szinte az egész életét és eltűnt vele az isten háta mögé. A fickónak elég kényelmes a terveihez, ha nincs szem előtt. - elgondolkozom egy pillanatra.
- A kezdeti közös vonások pedig? Meghan, ha valakivel az elején túlzottan gyorsan száll le a rózsaszín köd és túl szépen alakul minden, ott valami nem oké. Vagy hátsószándék van a dologban vagy pedig olyan pasit fogtál ki, akit neked kell ezt követően felnevelned.
Meglehet nem erre a véleményre várt tőlem, de mivel távol áll tőlem ez a világ, ezért mást nem tudok megosztani vele a meglátásaimon kívül.

Sokszor elgondolkoztat a tudat, hogy az ösztönösség azokra az esetekre miért nem vonatkozik, amik következményként jönnek? Miért is ne tudnának az emberek olyan spontán módon túllendülni a dolgokon, mint ahogyan azokat meglépték? A meggondolatlan cselekedetek általában személyre szabott büntetéssel járnak és talán mire feleszmél az elkövetőjük mit is művelt, onnantól kezdve a gondolatok is szóhoz jutnak. Azok, amik nem hagyják, hogy egyszerűen csak a szőnyeg alá söpörd mindazt, amit elkövettél.
Meghannal egy igen intenzív időszakot tudhatunk magunk mögött. Zökkenőmentesnek nem mondható megismerkedésünket csak még több bonyodalom követte egészen addig a pontig, amíg a cégnél történt incidens után mindketten úgy hittük, végleg búcsút intettünk a másiknak és a vele járó fejfájásnak. Abban a naiv tudatban léteztünk, hogy a mi sorsunk nem keresztezi majd egymás útját és a múltba hagyhatjuk a közösen megélt pillanatokat. Most, hogy itt ülünk, határozottan állíthatom merész és elhamarkodott elgondolás volt mindkettőnk részéről bízni egy lehetséges verzióba a jövőnket illetően. Ebben a jelenlegi szituációban már nem azon morgunk össze mennyire nem kívánjuk újra látni egymást és azon sem ki jelent nagyobb fenyegetést a másikra nézve. Itt és most azon határokat ecseteljük, amiket átléptünk és amivel egy részem szeretne kulturáltan elszámolni, míg a másik úgy vélekedik erről, hogy ezzel az erővel be is inthetnék egyet magamnak, mert nem fog menni. Meghan több mindenné vált az elmúlt pár nap leforgása alatt, mint bármelyik nő, aki eddig belépett az életembe - majd azzal a lendülettel ki is sétált. Ő olyan dolgokat ért el nálam, aminek a létezését is gyűlöltem magamban és ezt követően mélyre el is temettem. Amikről nem kívántam tudomást szerezni, mert tudtam azzal a saját kardomba is dőlhetnék is akár, hisz a kezére játszok egy olyan embernek, aki pókháló módjára szőtte be életem minden területét. Aki árgus szemekkel figyel mikor döntök úgy, hogy kimerészkedek az erődöm mögül és beengedek egy kis normálist, valamit, ami számomra már rég nem egyenlő azzal. Amit ő megragadhat és eltiporhat mielőtt valójában belekóstolhatnék milyen is az a világ, amiről mindenki más áradozik, követel és elvár. A gyengeségemre fáj a foga, miközben én a rácsok mögé dugva éheztetem őt, mert nem engedek neki. Nem nyújthatok olyan szeletet az életemből, ami aduászként működhet a kezei között.
Meghan közelében létezve a kényelmes és biztonságos buborékomon keletkezett repedéseket igyekszem éppen ragasztóval betapasztani mielőtt újabb hurrikánként rengetné meg annak szerkezetét. A bújása, az ölelése, a csók. Mind egy-egy hasadék, ami űrt hagy maga után tudatom erős elvrendszerén. Őszinteséget vált ki belőlem, amit gondolkozás nélkül is adhatok. Törődést, ami mélyen belül ott él bennem, kimondatlanul ugyan, de attól még valós, miközben ezek összességét felcímkézem és védelemként könyvelem el. A munkám érdekeként, aminek szabálykönyvét már rég becsuktam és egy új fejezetet nyitottam helyette tele logikátlan vázlatokkal, hogy magyarázatot találjak viselkedésemre. Feladatként fogom fel a ittlétem, majd a következő pillanatban pofára ejtem magamat és ételt készítek neki felkockázva az érdekében vagy könnyed beszélgetésbe kezdek vele. A fejezetbe pedig ezáltal újabb tünetegyüttes kerül, ami rám nem jellemzően gubancolja össze még jobban a logisztikai szálakat. Szeretnék hinni abban, hogy miután ez lezárul képes leszek visszatérni a megszokotthoz, ahhoz az élethez, ami nekem olyan jó megy. A megközelíthetetlen, rideg énemhez, akinek nem járnak a könnyed pillanatok, akiből kiveszett az, hogy másokkal ossza meg a magánéletét. Tényleg hinni akarok ebben, de miközben beleveszek a bizalommal átnyújtott kéziratának elolvasásába egyre inkább nem megy.
Tekintetem csak akkor vándorol vissza rá, amikor az összefoglaltak végére érkezem. És bár a véleményem tisztán él a fejemben, kezdetben csak felvezetem és érzékeltetem vele álláspontomat. Finoman járom körbe a témát, mégis az első elejtett mondatom után egy chips repül felém, én pedig azzal a lendülettel tüntetem el azt. Meghan viszont szavaim előjátékaként egy kérdő arckifejezést kap cserébe. - Neked így szokásod kifejezni a háládat? Kajával megdobálni a másikat? Tudtommal még nem bűn dicsérettel illetni a másikat.
Mosoly költözik képemre, aztán nekiállunk a gerlepár kivesézésének. Nekem sunyinak tűnik a pasas, ő meg mintha igyekezne meggyőzni az ellenkezőjéről. A házassági szerződés gondolatáért egy elégedett bólintást kap, de a kérdéseiből úgy érzem ez egy nagyobb lélegzetvételű szónoklás lesz, így a párnámat is feljebb helyezem, hogy ezt követően a kényelmemre is rátaláljak az új pozíció után.
- Amíg meg nem bizonyosodok az ellenkezőjéről addig úgy tartom jobb félni, mint megijedni. - egy újabb chipset csenek el a tálból, ám mielőtt elfogyaszthatnám azt, inkább válaszolok neki. - A pasas iszonyodik a változástól, egy kitaposott ösvényt jár megrögzötten, aztán egyik nap csak úgy kel fel az ágyból, hogy jó reggelt ma én leszek a következő Bon Jovi? Egyszerűen csak nem fér össze a fejemben a hagyománytisztelő csóka hirtelen szereplési vágyának elmélete. Szóval én kitartok a gyanúm mellett. - most már megeszem a chipsemet, ám a következő mondanivalóm előtt már akkor elmosolyodok, mielőtt bármit is megoszthattam volna vele. - A visszahúzódó pedig nem rossz. Sőt időnként egészen kellemes, ha valaki nem csiripel folyton a füledbe megállás nélkül. -
Az agyát húzom ezzel és nagyon remélem, hogy ezt ő is észrevette vagy különben éppen most legyintettem meg őt a kitörni készülő harmadik világháború szelével. Bármi is lesz, kétlem, hogy ennek a nőnek a közelében bármire képes lennék teljes mértékben felkészülni. Ha az egész ABC-t felhasználnám terv gyanánt, ő kitalálna egy köztes betűt vagy hozzádobna még plusz egyet ütőkártyaként.
- Abban a vonzalomban, amikor szimplán egymásnak esünk a másikkal egyetem környékén erősen hittem, most meg csak alkalmanként, ám a másik fajtáról nehezen tudnék neked nyilatkozni. Olyan ez a téma nekem Meghan, mint amikor látok egy pilótát és elismerem a munkáját. Biztosan élvezhető a magasba szárnyalni, de köszönöm szépen inkább nem csinálnám utána. - a közöttünk lévő kulacsért hajolok el, ami mostanra már kiürült, így csak visszaejtem közénk. Mialatt azonban én felmérést tartok, hogy egyetlen kérésem teljesítésre került vagy sem, már csak arra a pillanatra figyelek fel amikor Meghan hangszíne megváltozik és magamban szitkozódom egy sort, fejemet pedig egy legyőzött szusszanással egybekötve visszahajtom a párnára. Annyira sikerült már kiismernem ezt; a hang, ami olyan mint egy nagybetűs pofán verés azért cserébe, hogy rossz témába másztál bele. Ilyenkor ha nem akarod jégveremmé változtatni a házat a beállt hangulattal jobb ha igyekszel valamit összehordani, amivel még mentheted az utasaidat a süllyedő hajón. Az én mentőcsónakom viszont úgy tűnik, hogy Meghannal együtt készül elandalogni az ajtón kifelé, miközben én még mindig azon vagyok, hogy megtaláljam melyik szóhasználat lenne a legjobb.
- Meghan, várj. - Elmés, totál átgondolt mestermű.
Felpattanok az ágyról, utána iramodok és beelőzöm, hogy legalább a fürdő ajtót kinyithassam neki, miközben végigkövetem minden megtett ingatag mozdulatát. - A közelben leszek, ha szükség lenne rám.
Na épp ezért szövegelt állandóan Chad, még én befogva a számat tettekben bizonygattam mire is vagyok képes. A fürdőajtó becsukódik, én pedig a folyosón lévő komódnak dőlök és a szemközti üres fallal szemezek, hátha csodával határos módon megjelenik ott egy súgódoboz tele instrukciókkal hogyan kell normális ember módjára kommunikálni. Dühös vagyok, egyben tanácstalan. Két ujjammal tapintom ki a pulzusomat, a vérnyomásom meg már megint a plafont próbálja nekünk kitörni, amiért felmerült annak a féregnek a neve. Meggyűröm a képemet, miközben a Meghan aktájában lévő fotók megjelennek lelki szemeim előtt mint valami elbaszott emlékeztető, hogy a dühömet csak azon vezethetem le teljesen, aki ezt művelte vele. A kezemmel a komód szélére fogok rá és annak felületén dobolgatok ujjaimmal, miközben végre valahára a hangomat is megtalálom két idegbaj közepén vergődve. - Csak hogy tudd, nem állt szándékomban megbántani ezzel.
Elrugaszkodok a komódtól és közelebb lépek a csukott ajtóhoz, hogy jobban halljuk a másikat. Hátamat a hideg falnak vetem, ezt következően pedig a fejemet is és kiszemelek magamnak a falon egy pontot, ami összpontosított állapotban tartja gondolataimat. - Igazság szerint tapasztalatból nem tudnék neked nyilatkozni erről a témáról, ezért is tértem vissza ahhoz, amit ismerek. A logikához. Idővel néha ráeszmél az ember, rendszerint az utolsó pillanatban, hogy nem minden eszerint működik. - sóhajtok egyet várakozásom közepette és most visszatérek fejben az egyetemi évekhez. Pontosabban egy kifejezetten összezavaró időszakhoz. - Egy nőt tudnék kiemelni, aki talán hasonlót váltott ki belőlem, de kétlem, hogy a sztoridat feldobná az a fajta lezárás. - magamban elmosolyodok ezen emléken, majd az ajtót szuggerálom, mintha arra várnék, hogy felbukkanjon végre és arra kérjen, hogy fogjam be a számat, mielőtt komplett idiótát csinálok magamból.
- Lehet Mick tényleg csak fogta magát és szerencsét próbált, Evelyn meg pont kapóra jött neki. De ez a te sztorid Meghan és érdekelne hogyan alakulna a képzeletedben a folytatás. Próbálj meggyőzni arról milyen is az ha Mick végül nem az eszével szeretne. - Pontosítok. Ha Mick emberibb lenne, mint amilyen én igazán sosem leszek.

A bizalom számomra mindennél fontosabb. Ez úgymond az alappillére a munkánknak, a köztem és az embereim között létrejött egységnek és mindannak, ami egy hétköznap során végigkísér minket. Azzal viszont jómagam is tisztában vagyok, hogy a bizalom nem egyik napról a másikra válik meghatározóvá két ember kapcsolatába. Mindig is szintenként értelmeztem ennek összetettségét. Az első esetében még kacérkodunk a kihívással. Finoman kerülgetjük a témát, hol engedünk neki, hol visszatáncolunk tőle. Megfigyeljük a másik viselkedését, hozzáállását és aszerint válogatjuk meg következő lépésünket. A másodiknál már merészebbek vagyunk; lépésenként beengedjük az illetőt az életünkbe, de az óvatosság attól még ugyanúgy jelen van. Nem érdemelte még ki, de azon az úton halad. És ott a harmadik, amikor az életünket is rábíznánk a másikra. Az a szint, ahol megbizonyosodtunk arról ki előtt is váltunk valójában nyitott könyvvé és nem tartunk attól, hogy újabb fejezetet mutassunk meg az életünkből, ha azt a helyzet úgy kívánja. Ám minél nehezebb valaki bizalmát elnyerni - úgy tartja a mondás -, azonban annál könnyebb elveszíteni. És ez velem sincsen másképp.
Aztán mindennek tetejébe itt vagyunk mi Meghannal egy olyan helyzetbe, amiről sosem gondoltam volna, hogy megtörténhet. Még azt se mondhatom, hogy kacérkodtam ennek gondolatával, mert hazudnék azt állítani, hogy ez a nő nem ment az idegeimre már az első találkozásunk alkalmával. Ennek fényében minek is gondoltam volna bármiféle folytatásra? Most mégis itt ülünk, valahol a bizalmunk egyes és kettes szintje között kötéltáncot járva és arra próbálunk rájönni, hogy megéri-e átérni a túloldalra? Kétségkívül összefonódtak a napjaink, de emberileg még mindig ugyanazt a két személyt zárták össze, akik ott az önvédelmi órán találkoztak. Egy lezáratlan múltat, egy egyre zavarosabbá váló jelent és egy kiszámíthatatlan jövőt tudhatunk magunkénak miközben még azt se tudjuk mikor fogjuk újra Manhattan nyüzsgő atmoszféráját élvezni. Általában képes vagyok felmérni egy adott helyzetet; a következő lépést, a nagyjából bekövetkezendő végkimenetelt és a köztes állomásokat. Ez az én világom, amit elsajátítottam, amivel nap, mint nap együtt élek és olyan természetessé vált, mint a levegővétel. Ebben a szituban viszont azt se tudnám megmondani a saját fejem hol áll, nemhogy konkrét válasszal szolgálni azzal kapcsolatban, mikor fogunk visszatérni a nagyvárosba. Most először érzem úgy, hogy a folytatás felett nincs lehetőségem irányításra. Ahogyan azt is, hogyha mégis megragadhatnám ennek esélyét azt most meg kell osztanom valaki mással.
A kézirataiba belemerülni nem egy hétköznapi élmény. Ajánlottak már könyvet? Persze. Marie tesz róla, hogy naponta egy egész lista várjon az asztalomon ami az első tízhez hasonlóan: kihagyhatatlan. De most ez mégis egészen más. Meghan olyan világot fedett fel előttem, mely olyannyira létfontosságú neki, mint nekem a cégem. Amit megbecsül és őriz mások előtt és aminek nagy meglepetésemre én is részesévé válhattam, még ha valahol bizalmatlanul is lendültem neki ennek a témának, ám közel sem elutasítóan. Ahogyan a történet alakulni kezdett, úgy továbbá bennem is különböző kérdések, melyeket mint valami pedáns diák az első padban nem is féltem feltenni mihelyst a 'tanárnő' kikérte a nebulók véleményét az elhangzottakkal kapcsolatban. Talán túlságosan is átszellemülök a témát illetően, mert mire úgy igazából feleszmélek, Meghan már zaklatottan a fürdő felé tart, én pedig mint valami idióta próbálom megfogalmazni mit és hogyan gondoltam, holott igazság szerint fogalmam sincsen mit is beszélek. Az ajtónak magyarázok, hiszen választ nem kapok és ahogyan ismételten szembenézhetek vele, rá kell jönnöm, hogy nem is fogok. A ma este hangulatának ezennel befellegzett, a felismerés pedig a mégis mi a francot művelek? kérdés formájában ér hideg zuhanyként. Valósággal kellemetlenebb mivoltában, mint legutóbbi alkalommal.
- Erről már beszéltünk és még egyszer nem vagyok hajlandó felhozni. - követem őt tisztes távolságból, de érzem magamon milyen természetesen burkolózok bele a szokásos hűvös magatartás érzésébe. Mint egy takaró, ami körülölel és biztonságban tart a zord körülmények elől. A szobába érve először a chipses tálat veszem magamhoz, majd a kulacsát is. A kéziratát az asztalra helyezem és a párnát is időközben megigazítom, amin korábban elkényelmesedtem. Futólag pedig felpillantok rá. - Feküdj le Meghan, nem foglak zavarni. Holnap úgyis korán kell kelünk. Nekem meg még némi dolgom van.
Ebben az esetben meg oly felesleges lenne ide-oda pakolászni, amit szó sincs róla, hogy akár egy percre is megfontoltam volna.
A szoba elhagyása után a konyhába viszem le a tálat, később pedig a friss vízzel töltött kulacsával térek vissza a szobába. Óvatosan közlekedek ugyan, ám nem úgy tűnik, mint aki ébren van amikor lehelyezem az ágy melletti szekrényre az italát. Megfordul a fejemben, hogy lemegyek a nappaliba, de amikor az asztalra téved a tekintetem mégsem teszem, helyette a fotelbe ülök le és ismételten a kezembe veszem a kéziratát. Lévén, hogy korábban a kislámpát égve hagytuk némi világosságot kölcsönöz nekem az olvasáshoz, de mindezek ellenére úgy forgatom amilyen pózban Meghant nem zavarja meg az alvásban. Az elkövetkezendő egy órában a két főszereplő jár a fejemben és valahol jól esik pörgetni az agyamat. Produktívabbnak érzem magamat, mintha ténylegesen csinálnék valamit az ittlétem során. Időközben egy lapot meg egy tollat is hoztam magamnak és néhány tanácsomat, ötletemet jegyzetelem le Meghannak kerülve azt a témát, amit korábban nem túlságosan értékelt. Ahogyan akkor sem, úgy most sem áll szándékomban felhánytorgatni a múltját, ugyanakkor jogom sincsen ehhez. Amit megtudtam, azon már képtelenség változtatni, - elfelejteni meg még annyira sem -, viszont nem is fogok vele dicsekedni. Teljesen belemerülök ennek elemezgetésébe, de időnként a tekintetemet felemelem a jegyzetekből és Meghan állapotát mérem fel. Hol közelebb lépek hozzá, hogy megérintsem a homlokát, hol pedig a légzését figyelem magamban számolgatva. Odakint a tóparti háznál alakulhatott volna rosszabbul is a helyzet és bár mégis elkerülhetővé vált, ettől még nem lett kevésbé fontosabb az, hogy a felelősséggel tartozom a biztonságáért és az állapotáért is egyaránt. Észrevehetően szándékosan próbálom elkülöníteni magamat a történtekből és nem engedek az emlékeknek; a lövés hangjának, annak az idegőrlő pillanatnak, amíg a kocsihoz vissza nem értünk. Nem tehetem, mert ha erre gondolok elborul az agyam és képtelen leszek kibírni az ittlétet. Tudni akarom ki volt az, de ugyanúgy azzal is tisztában vagyok, hogy eredményhez csak türelemmel juthatok hozzá. Az viszont a fenébe vele, sosem volt az erősségem.
Nem tudom melyik volt az a pillanat az éjszaka folyamán amikor sikerült engednem a szinte észrevehetetlennek tűnő fáradtságnak, mégis amikor a biológia ébresztőm képletesen is jelezni kezd bennem a telefon kijelzője hajnali ötöt mutat. A jegyzetemet összefogva a kézirataival teszem vissza a helyére Meghan tulajdonát és mielőtt kilépnék a szobából a félig lecsúszott takarót is visszaigazítom rá.
A telefonhívást épphogy sikerül fogadnom egy gyors zuhany után kilépve a fürdőből. Korábban terepszemlét tartottam a ház körül, aztán adóztam egy kevés időt a szokásos edzésemnek, majd befoglaltam a lenti fürdőszobát, de még így is maradt egy kevés időm.
- Szép jó reggelt, Főnök. Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak, de híreim vannak.
Jim hangja köszön vissza a telefonon keresztül, én pedig a konyhába menet dörzsölöm át a törölközővel vizes hajamat mielőtt kiteríthetném az átázott anyagot. - Viszont Jim. Hallgatlak.
- Emlékszel megkérted rá múltkor Martinezt, hogy figyelje és szóljon, ha mozgást észlel annál az értékmegőrzőnél, ahova múltkor küldted a csapatot. - hagy egy kis időt, gondolom ha közbeakarok szólni, aztán végül nekiáll a folytatásnak. - Fél 6 körül járt arra egy férfi és dobott egy borítékot. Körbenézzünk?
Csak egy személy tudja azt a helyet és bár a neve nem kerül említésre közöttünk, az idegesség így is jól érzékelhetően árad szét az egész testemben. A gyanúm, hogy az egész támadáshoz Reminek is köze van csak még valószínűbbé válik számomra. - Nem. -
A riposzt azonnal érkezik tőlem, de végül magyarázattal is folytatom. - Ha visszatértem foglalkozom ezzel, ti viszont a közelébe se menjetek, érthető voltam? - hallom az egyetértő választ Jim részéről, aki miután hangot is ad ennek még a hogylétünk felől érdeklődik, aztán nem sokkal később le is zárjuk a beszélgetést, miután a kapott információk után a szokásosnál is szűkszavúbbá válok. Ha Remi áll az egész mögött bizonyára így próbál előcsalni minket, azt pedig nem engedem, hogy bármelyik emberem az áldozatául essen ennek.
Mire végzek a kávé és a reggeli elkészítésével valahogy az idő múlása is gyorsabbá válik. Nem várom Caitlynéket és kedvem sincsen társasághoz, de megemberelem magamat miközben a nem túl átgondolt szendvicseket felpakolom egy tálcára, mellé pedig egy bögre teát és kávét is teszek. Útközben bal kezemmel a zsebembe csúsztatom a telefont, míg jobbal a tálcát egyensúlyozom és már csak ezután indulok az emeletre. Próbálok úrrá lenni a haragomon, a bennem egyre inkább elmélyült idegességen, de minden idegszálam vész csenget ha Remiről van szó. Márpedig az az üzenet mástól nem jöhetett.
Meghan reggelijét az asztalra teszem, végül pedig az ablakhoz lépek és nem túl kedvesen kihúzom a sötétítőt, közben pedig nem hagyom el, hogy a hangomat is hallassam.
- Ébresztő Csipkerózsika, ne várasd meg a vendégeket, ha már meghívtad őket. - futó pillantást vetek rá, hogy nem-e kell más módszerekhez folyamodnom az ébresztése kapcsán, de amikor mocorogni kezd a tálcát is felkapom a helyéről. - Hoztam fel kávét és teát is, lévén a reggeli szokásaid ismeretlenségének. - a bögréket a kis szekrényre helyezem a kulacsa mellé, a tálcát viszont meg már csak akkor adom át neki, ha úgy látom képes némiképpen magához térni az ébresztése után. - A vállad hogy van? - fejemmel még mellékes megjegyzésként az említett terület felé biccentek, hiszen örülnék neki, ha valami javulást is érzékelnék nála ami azt jelentené, hogy nem ülünk teljes mértékben egy vakvágányon.

Évek óta annak, hogy az alvási szokásaim egyetlen orvos sem nyilvánítaná normálisnak, mégis minden alkalommal magamnak hazudok azzal, miszerint megpróbálok tenni az ellenkezőjéért. A sok alvás nem ártalmatlan, de a hangulatomra káros, ami meg megszokott, azzal hosszabb távon én is jobban ki tudok békülni. Manapság pedig túl sok minden jár a fejemben ahhoz, hogy a nyugodt éjszakák mérföldes távolságban elkerüljenek.
Időpontban úgy hajnal 1 körül járunk és Meghan egyenletes szuszogásán kívül tökéletes csend honol a házban. A korábban már megtekinthetett kéziratokat forgatom a kezeim között, melynek menetében ugyan még mindig nem mozgok otthonosan, de valahogy az érdeklődésem abban a bizalommal teli pillanatban ragadt. Amúgy sem szerettem félbehagyni azt, amibe egyszer már belekezdtem így valahol dühített, hogy nem fejthettem ki teljes mértékben a véleményemet neki ezzel kapcsolatban. A fejemet a fotel támlájának hajtom és amikor nem éppen Meghanon időznek el kékjeim akkor az egyelőre még üresen álló lapra tévednek le. Felkavarta őt a mondanivalóm, de talán ez így is volt rendjén. A visszakozása ébresztőleg hatott rám és visszaterelt arra az útra, amiről nem térhetek le. Meghan élete veszélyben van, a háttérben pedig pörögnek az események még ha ide csak egy nappal később is érnek el az információk. Ideges vagyok és tenni akarok valamit, hogy ez a folyamat gyorsabban jusson el a végeredményekhez. Tudni akarom ki áll a támadás mögött és bár minden ösztönöm egy névre összpontosul, nem mutogathatok ujjal addig rá, amíg nem jutunk konkrét bizonyítékokhoz. Márpedig minél több nap telt el valahogy úgy érzem inkább még több kérdéssel állunk szembe mintsem megoldással.
Hajnali kettőt mutat a telefon képernyője, de már két vázlatponttal gyarapodott a kéretlen vélemények listája.
'A kapcsolatuk minden részletével építsd fel a bizalmat közöttük'.
'Ügyelj a logikai felépítésre, az antihős legyen tudatában a tetteinek vagyis minden amit tesz az egy nagyobb célhoz ad majd hozzá pluszt, az eredeti tervéhez. Legyen terv!!'
Szusszanva egyet állok fel a fotelből és lépek oda Meghanhoz. Még mindig intenzíven él a fejemben az az emlékkép, amivel az első itt töltött éjszakánk során ébresztett. Az eszméletvesztése, a rosszulléte és az azt követő tetteim sorozata egyre inkább csak arra késztetnek, hogy árgus szemekkel figyeljem őt, amíg igazi orvosi segítséghez nem jut és az alvást is megnehezítik. Most először érzem úgy, hogy olyan feladatért tartozok felelősséggel, ami még rajtam is túlmutat és amiben nem engedhetem meg azt a luxust, hogy hibázzak.
Visszaülve a fotelba veszem a kezembe ismételten a jegyzeteimet és még futtában levésem az időközben eszembe jutott gondolatokat:
'Jelek, sok-sok mellékesnek tűnő, de fontos jel, amire ha visszagondolsz rájössz, hogy sejthetted volna, hogy ez történhet.'
'Minél kedvelhetőbbé teszi a főhőst annál nehezebb lesz mikor rájönnek, hogy ő valójában nem a jófiú...'
A lapot a többire helyezem, a telefont pedig kiteszem a mellettem lévő asztalra. Amennyire csak tehetem elkényelmesedek a fotelben és miután megtámasztom a fejemet lassan én is kikapcsolom annyira a gondolataimat, hogy arra a minimális időre csakis az alvásra koncentráljak.

'A Powell-birtok a maga eleganciájával fogadta magába a házigazda által meghívott vendégeket. Andrew és Abigail az impozáns díszterem közepe tájékán álltak és köszöntötték sorban az otthonukba tévedőket, én pedig valahol úgy helyezkedtem, hogy rálátásom legyen a házaspárra, de a vendégek se kerüljék el a figyelmemet. Abigailnek ez már a második adománygyűjtő estje három hónap leforgása alatt, nekünk pedig ügyelnünk kellett arra, hogy minden simán menjen az esemény menete alatt. Az ajtón kívül hosszas sor kígyózott és megakasztotta őket az ajtón álló két őr, akik igazoltatták őket mielőtt beengedhették volna bármelyiküket is az épületbe. Calvin egy ujjlenyomat azonosító rendszert ajánlott a Powell-házaspárnak így a bejutás másodpercekkel több időbe került mint egy eredeti névellenőrzés során.
Diaz hangja az est folyamán többször is visszhangzott a fülemben, de ezúttal felém címkézte szavait.
- Danforth, mi ez a mélabús kifejezés az arcodon? A komolyságod szinte már számomra is lehangoló. -
Tisztán kihallatszott a hangjából mikor mosolyodott el mondanivalója közben, hisz olyankor megváltozott a hangszíne. Egy futó pillantást vetek csak oldalra, Remi pedig a terem másik végéből szalutál egyet, hogy jelezze hollétét.
- Nincs más dolgod, minthogy az én állapotommal törődj? - kihúzom magamat és egy biccentéssel üdvözlöm az olykor felém is köszönő vendégeket.
- Tán kényelmetlenül érint, ha aggódok a társam lelkiállapotáért? - Diaz ismételten megszólal, de a szórakozottság aligha tűnt tova a hangjából. - Felmérem a hátsó bejáratot. - jelzi mellékesen jelenlegi állapotát, majd eltűnik a szemeim elől, hogy a munkáját az én vérszívásom közepette is végezze. Egyik társunknak intve veszem át most Remi helyét, Casper pedig az enyémet, hogy a megbeszélt rendszer ne boruljon fel.
- A lelkiállapotom teljesen rendben van, köszöni szépen. - felelek lerázóan, ám a jól ismert sóhajtás nem maradhat el a részéről.
- 'Önmagunkat becsapni rosszabb, mint másokat.' - vágja rá bölcsen, mire nem elfeledve hol vagyunk és miért mérem fel ismételten az érkezőket, de a válaszadást ugyanakkor nem hanyagolom el.
- Úgy érzed ez a megfelelő alkalom, hogy idézz nekem?
- Csak emlékeztetni akartalak rá, miszerint ismerjük már egymást jól. Ahogyan te is, úgy én is ismerem minden szokásodat és tudom mikor hárítasz. Szóval ennek fényében mit válaszolnál?'

Jim hívása után képtelen vagyok kiheverni Remit a gondolataimból. Egyszerűen lehetetlenségnek érzem, hogy kiűzzem őt vagy a háttérbe szorítsam ilyen történések mellett, amikor minden egyes sejtem ösztönösen azt súgja, hogy ő áll az egész mögött. A reggeli elkészítését követően ugyan igyekszem haragom jeleit elűzni arcvonásaimról, de a hangulatomra már így rányomta a bélyegét a hívás tartalma, erre pedig az események előhaladtával úgy tűnik Meghan is csak még jobban rájátszik. Az elé helyezett tálcát tolja el, én pedig azzal a lendülettel közelebb helyezem hozzá.
- Márpedig muszáj lesz valamit enned, ha kéred, ha nem. - nem parancs ez csak színtiszta józan gondolkozás. Az ő állapotában nem engedhetjük meg magunknak, hogy válogassunk olyan alapvető dolgokkal kapcsolatban, amik hozzájárulnak a jólétéhez.
Meghan persze hajthatatlan és mialatt én azon vagyok, hogy a hidegvéremet megőrizve ne rajtam töltsem ki Remivel kapcsolatos ellenérzéseimet, ő egyszerűen ezt a nyamvadt pillanatot választja arra, hogy még inkább kötéltáncot járjon az idegeimen. A kávéért nyúl mielőtt én megtehetném és bár hiába próbálnék a segítségére lenni ő látszólag a fejébe vette, hogy önállósodik ezen a reggelen, melynek az ölébe landoló forró ital által meg is lesz az eredménye.
- Az istenit Meghan! Muszáj kapkodnod? - rivallok rá, mert nem tetszik ez amit most művel. - Itt vagyok és segítek. Mennyire nehéz kinyitni a szádat és szólni, ha szükséged van valamire?
Idegesen hajtom le róla az italtól átázott takarót és lököm át az ágy másik felére minél távolabb tőlünk. - Máskor persze olyan ügyesen megy. - magamban mérgelődök, de nem várom meg a további ellenkezését. Egyszerűen minden előjel nélkül kapom a karjaimba és indulok meg vele a fenti fürdő felé, őt pedig már csak akkor teszem le, amikor beérünk a helyiségbe. A kádhoz lépve nyitom meg a vizet és beállítva annak hőmérsékletét töltök bele a habfürdőből annyi mennyiséget, ami biztosan nem fogja a jelenlegi problémánkat még hangsúlyosabbá tenni.
- Itt várj meg. - jelentőségteljes pillantást vetek felé miközben elhagyva a fürdőt lesietek a lépcsőn és egy a terveim szerinti öltözéket szedek össze neki ami egy nadrágból és valamilyen vastagabb pulóverből áll. A fehérneműk se maradhatnak el, amikkel kapcsolatosan remélhetőleg eltaláltam a méreteket majd csak ezt követően térek vissza hozzá. A magammal hozott dolgokat lepakolom, a vizet pedig elzárom. - Ellenőriznéd a hőmérsékletet, hogy megfelelő legyen számodra?
Ha úgy dönt teljesíti a kérésemet addig én egy nagyobb törölközőt is előveszek, majd még bemegyek a szobámba a sporttáskámhoz, ahol mintha láttam volna korábban olyan nejlon anyagot, ami vízálló.
- Ráragasztjuk ezt a sebedre addig amíg fürdesz. - közelebb lépek hozzá és először a felsőjét veszem le, hogy korábbi szavaimat most már tettekben is kamatoztassam. Időközben a vetkőztetési folyamat során pedig próbálok csakis a feladatomra koncentrálni, de a korábban kikészített törölközőt köré csavarom, hogy ne érje őt kényelmetlenül ez a fajta tevékenység. A bugyiját is már csak akkor segítem le róla amikor a frottír eleget takar belőle és a sebét is sikerült leragasztanom a folytatás érdekében.
- Add a kezed. - nyújtom az enyémet cserébe és ha elfogadja a segítségemet, akkor besegítem őt a kádba, de a törölközőt már elfordulva tőle veszem át és csak akkor fordulok vissza amikor ő elhelyezkedett a habbal szinte nyakig eltemető vízbe. - Számítanom kell az ellenkezésedre vagy hagyod hogy segítsek? - kérdezek rá, de mielőtt úgy gondolná ez egy engedélykérés volt a részemről, inkább gyorsan korrigálok. - Természetesen a segítségem ebben a helyzetben nem opcionális csak kíváncsi voltam megkönnyíted a továbbiakban a dolgomat vagy sem. - a kád szélére ülök le, majd a szivacsért nyúlok el. Újabb nap, újabb könyörtelen öngól az egyre inkább ökörségnek tűnő elveimnek.

A távolságtartó figura felszínre hozása mindig is egyszerűbb, kényelmesebb volt az emberek környezetében. Valahogy láthatatlanul is ott volt egy meghúzott határ, ami mindezek ellenére érzékeltette, hogy átlépni azt nem éppen szerencsés, ámbár próbálkozni mindig szabad és rendszerint meg is tették. Korábban kevésbé voltam ilyen, mint amiként manapság jellemeznének, azóta pedig erős indokom volt arra, hogy mindezt a habitust tökélyre fejlesszem. Remi tettei után az emberekbe vetett bizalmam csak még ingoványosabb lett, attól fogva pedig már csak a gondolata is vörös posztóként jelenik meg lelki-szemeim előtt. Tisztán él az emlékezetemben az a bizonyos nap, az akkori szavai és nem volt olyan perc, hogy ne jártam volna körbe ötvenszer is a történteket, hátha érzékelhettem volna bármiféle jelet ami által megelőzhettem volna a Powell család veszteségét. De nem volt. Egyetlen árva figyelmeztetés sem ami Remi döntéseire felkészíthetett volna, mint valami kicseszett vészcsengő amely ott szól a fejedben szüntelenül, hogy ráébresszen itt valami nagyon nem stimmel. Nem véletlen ugyanakkor az sem, hogy a belső körben lévő emberek árulásai okozzák a legnagyobb károkat, hiszen ők férnek hozzá olyan dolgokhoz is, aminél az értelmi szerző akár bukásra ítélheti a tervét. Én bíztam akkor egy olyan emberben akiben nem kellett volna és azóta is ügyelek arra, hogy ne kövessem el ugyanazt a hibát még egyszer. Nem tehetem ki sem magamat, sem pedig a számomra fontos személyeket olyan problémának, amit a másik fél a feltétlen bizalom által érhet el. Remi sok mindent elvett, de ezzel párhuzamosan adott is. A viselkedésével olyan kulcsot helyezett a kezembe, ami felkészít a hozzá hasonló személyekhez és amit ha a helyzet úgy kívánja ellene is felhasználhatok. Ettől függetlenül nem boldogítanak a kapott hírek és ugyan sosem adnám meg neki az elégtételt, hogy lássa rajtam őszinte haragom jelét, de ettől még a saját képembe nem hazudhatok. Feszültnek érzem magamat és jócskán rányomta a bélyegét a hangulatomra Jim telefonhívása, még ha eszembe sem jutna őt kiemelni emiatt bűnbakként. Megkértem valamire, ő pedig csak teljesítette és magamat ismerve tudom jól, hogy az jobban dühítene ha akkor hallanék erről először amikor visszatérünk a városba. Mégis jobban örültem volna, hogyha ezekkel a hírekkel nem ekkora távolságból kellene megbarátkoznom és tehetnék is valamit annak ügyében, hogy Remi egy időre elkussoljon; akár a valóságban, akár pedig a fejemben egyaránt. Reminek viszont még várnia kell, addig pedig megteszem a tőlem telhető legtöbbet amivel ebből a távlatból a csapatomat segíthetem anélkül, hogy bárkinek is tudomása lenne Meghan hollétéről.
A hölgyemény ébresztésével mondhatni megérkezett a hozzá oly annyira méltó káosz is, melyet a kávé kiborításával koronázott meg. Az már lejött, hogy nem tartozik a koránkelő típusú emberek táborába, de ha ma valami emberi módon akarjuk fogadni a vendégeinket akkor minél előbb neki kell állnunk a napnak. Márpedig nincs időnk még órákat elpazarolni lustálkodással, amikor már így is előreláthatólag sűrűnek ígérkezik a napunkkal kapcsolatos menetrendünk.
- Hogy miért vagyok goromba? Mert jól láthatóan tudatában vagy annak, hogy remeg a kezed mégis inkább magadra öntöd a kávét ahelyett, hogy várnál egy percet vagy egyszerűen megszólalnál.
Érdeklődéssel egybekötve vonom fel a szemöldökömet, miközben eltakarítom a katasztrófának ígérkezett reggeli maradványait. - Meghan, értem én nagylány vagy, akinek fizikai fájdalommal ér fel elfogadni mások segítségét, de legalább addig tedd félre azt a fene nagy büszkeségedet, amíg a vállad jobban nem lesz. Utána felőlem visszatérhetsz az amazon mivoltodhoz. - a bögrét leteszem és az ételét is valami biztonságosabb helyre, de nem felejtettem el annak létezését. - Amúgy is ha jól emlékszem megbeszéltük már, hogy nem vagyok gondolatolvasó. Azonban ha mégis ezzel a felfogással vélekedsz tovább akkor megkérlek a közeljövőben ne olvasd a fejemre, ha nem válik egyértelművé, hogy mit is szerettél volna pontosan.
A karjaimba kapom fel őt, hogy a fürdőbe költöztessem át következő helyszínünket és miután ő kikerül a kezeim közül én már a kád megtöltésével és a ruhájával vagyok elfoglalva. A sebének kitisztítása is napirenden van, de most egyszerre csak a jelenre szeretnék koncentrálni, ami már megint olyan helyzetbe sodor, amiből egyéb körülmények között még hasznot is húznék. Így viszont eléggé kibaszás-szerű az egész.
Meghan persze ragaszkodik ironikus megszólalásaihoz én pedig próbálok nem mindent lereagálni ebben az idegállapotban. A közreműködése nélkül ez a folyamat aligha fog menni, márpedig ha most felszínre tör belőle a sértődékeny kisasszony, akkor a késő délután folyamán kísérhetem be a fürdőbe Caitlynéket amiatt, hogy a kisasszony nem volt hajlandó szót fogadni. Akár még a bejelentkezésünket is megtarthatjuk ebben a formában. Biztos vagyok benne, hogy a testvérei kitűnő örömmel értékelnék ezt a fajta turbékolásunkat mihelyst tudomást szereznek róla.
- Milyen jó világ lenne ránk, ha az igényeidről is ilyen nyíltan nyilatkoznál mint a vágyálmaidról. - futólag pillantok le rá, ahogyan kitér a közös fürdés gondolatára, de visszagondolva a tegnapi napra azt kell mondjam annak sehogy se lenne jó vége. Ő meghúzott egy határt a tegnap este és én is megtettem. Ahhoz pedig jó lesz tartanunk magunkat még ha ilyen helyzetekbe is sodródunk időközben.
A szerelésétől szabadítom meg, de már csak akkor lépek vissza hozzá, amikor elhelyezkedett a kádban. A habokból álló halmok elég takarásban tartják őt, ő viszont továbbra sem képes leállni a megjegyzéseivel. - Máskor hagylak óhajod szerint téli álmot aludni, a vendégeidet meg majd befektetem melléd. Ez megfelelne a számodra?
A barna íriszekre fókuszálok, de a tiltakozását figyelmen kívül hagyom amikor a kezemben lévő szivaccsal indulok felfedezőútra csak éppen olyan helyre sikerül, ami egyből felkelti az érdeklődését, ezáltal az enyémet is. Főleg hogy még jelzésértékűen rá is fog a csuklómra, ha esetlegesen a helyzet tekintetében nem lennék tudatában tetteimnek.
- Látszik, hogy kimaradt az a reggeli kávé.
Szavainak hatására megdobom szemöldökömet, ellenben a tekintetem most már sokkal inkább az arcvonásaira összpontosít mintsem más területekre. Mindeközben pedig a karomat is kiszabadítom kezeinek fogságából, hogy eredeti terveimhez híven a vállánál induljak neki a mosdatásának. Előtte viszont finoman megragadva állát kényszerítem bele őt egy futó szemkontaktusba. - Húzódj lejjebb ahogy előbb voltál, és ne szórakozz tovább. - utasítom őt, ám az elengedés pillanatában még némi hozzáfűznivalóm akad. - Amúgy sem tudnál olyat mutatni, amit ne láttam volna azelőtt.
Mellékes megjegyzésemet egy alig észrevehető félmosoly követi, majd újra a vízbe mártom a szivacsot most viszont gondosan ügyelve arra, hogy hol is teszem azt. Óvatosan járok el a sérülésének környékén, ahogyan végigkövetem vállainak ívét, karjait és a hónaljak környékét, noha ettől még nem kizárhatóak a fájással járó kellemetlenségek. Másképp viszont aligha tudnám megoldani. Azokon a területeken aminél tudatában vagyok annak, hogy a karja akadályozó tényező lenne besegítek, ezt követően viszont újra tusfürdőt nyomok a szivacsra és átadom neki. - A korábbi fogásodból ítélve minden mással bizonyára már elboldogulsz.
Amíg ő a fürdés további folyamatával törődik én a samponos flakonért nyúlok és feljebb görgetem az immáron lejjebb csúszott pulóverem ujját is. - Ma kimozdulunk egy kis időre, hogy bevásároljunk, szóval szedd össze majd a gondolataidat mikre lenne szükséged, aztán indulás előtt összeírjuk, hogy ne ott kelljen találgatni. - megvárom amíg végez, majd úgy helyezkedek, hogy kényelmesen hozzáférjek. - Kérlek hajtsd hátra a fejed és a szemeidet is csukd be.
Ügyelek arra, hogy ne legyen forró a víz, de azért mielőtt nekivágnék őt is meginterjúvolom ezzel kapcsolatban. - A szomszédok érkezése előtt még lesz egy hosszabb beszélgetésünk az otthoniakkal, így jó lenne ha nem sokat időznénk a belvárosban. - ugyan vele is megosztom, ellenben inkább tűnik ez hangos gondolkozásnak mintsem kijelentések sorozatának. A barna tincsekre összpontosítva nyomok sampont a tenyerembe és mosom át neki alaposan figyelve arra, hogy a haján mindenhova jusson belőle. Leköt most ennek teljesen a folyamata ahhoz, hogy félretehessem a korábbi idegességemet noha Reminek a gondolata továbbra sem csillapodott és van egy olyan érzésem, hogy a mai nap folyamán már nem is fog.
Miután elkészülünk a törölközőért nyúlok és széthajtom annyira, hogy minél kevesebbet lássak belőle miközben kisegítem őt a kádból. - Gondolkoztál már azon, hogy milyen gyűrűt akarsz Marcienak?
Kérdésem közepette egy másik törölközőt is igénybe veszek a hajához és szárítom át átmenetileg a nedves tincseket, majd magára hagyom őt addig, amíg a szobába sétálok át a sporttáskámért. - Ülj le kérlek. Muszáj lesz kitisztítani a sebedet még öltözés előtt. - a szükséges dolgokat állok neki kikészíteni, közben pedig magamban memorizálom, hogy mi az amit még pluszban be kell szereznünk az ezer másik dolog mellett, ami már amúgy is a fejemben van.