Tavaszhoz méltóan egyszerűen csodálatos az időjárás. Ragyog a Nap, a hőmérséklet kellemes, olyan húsz-huszonöt fok körül lehet. Az év első napja, mikor pulcsi nélkül indulok el otthonról és ez baromira boldoggá tesz. No meg az is, hogy épp a nagyszabású fotósorozatom első képeit kattinthatom el. Apának köszönhetem, ő intézte el valami haverján keresztül akinek a testvérének a feleségének a nagybátyja a katasztrófaelhárításnál dolgozik és lebeszélte a találkámat ezzel a hegyimentő pasassal. Az mondjuk még nem egészen tiszta előttem sem, hogy mégis hogy akarok én a belváros közepén a hegyimentőkről képeket csinálni, de aktívan reménykedem abban, hogy van valami laktanyájuk, mint apáéknak és ott esetleg szétnézhetek. Anyának szerencsémre Brooklynban akadt valami dolga - fogalmam sincs mi, de amennyit mászkál a városban... Engem sosem avat be, hogy mit csinál, de felajánlotta, hogy elvisz én meg hálás voltam, hogy nem kell tömegközlekednem. A fotós felszerelésemmel nem szeretek metróra szállni, rettegek, hogy valami eltűnik. Márpedig ha csak egy objektívemnek lesz baja az is elég nagy anyagi kár, nem beszélve a lelki oldaláról. Az elmúlt két-három évben egész szép kis felszerelést gyűjtögettem össze, így mostmár közel profi képeket készíthetek. Ennek a rengeteg cuccnak azonban elég nagy hely kell, így egy méretes hátizsákban hurcibálom magammal, ha a helyzet úgy adja. Természetesen vannak kisebb fotós táskáim, ha éppen tudom, hogy mit kell fotóznom, de mivel jelenleg még azt sem tudom, kivel fogok találkozni így nehéz lenne megmondanom, mire lesz szükségem. Majdnem nem találok oda, ahová megbeszélték nekünk a találkozót, valami park bejáratát kellene megkeresnem, de én meg a tájékozódás híresen nem vagyunk jó kapcsolatban. Nagyjából tíz perc késéssel futok be a megbeszélt helyszínre és fontolóra veszem, hogy a négy közelben ácsorgó pasi közül vajon melyiket keresem én. Nem kaptam személyleírást, de még csak azt sem mondták meg, hány éves vagy milyen magas, így bármelyikük lehet. Fenébe!
Az ember ott segít, ahol tud, az én munkámban pedig fokozottan igaz ez az álláspont. Most pedig egy olyan furcsa helyzet állt elő, hogy egy fotósorozat elkészítésében kellene segédkeznem. Szokatlan, nem mondom, de ha egyszer megkértek rá, akkor nem illik nemet mondani, tehát elvállaltam a melót. Most pedig itt állok a megbeszélt helyen, körülbelül negyed órával a megbeszélt időpont előtt. Így még mindig én várok, de jobb hamarabb érni, mint azon idegeskedni, hogy vajon elkések-e. A tömegközlekedésben sosem bízhat eléggé az ember, úgyhogy mindig rászámolok legalább pár percet, biztos ami biztos alapon. Most viszont még a megszokott, néhány perces várakozási időn is túlvagyok, ha jól számolok, úgyhogy kezdek kicsit ideges lenni. Na nem azért, mert olyan sok munkám lenne, hiszen most pont pihenőn vagyok, és remélhetőleg még egy ideig nem is kell visszamennem a hegyekbe. Egyébként ennek a mellettem vidáman ugrándozó, a jó időt élvező Bonnie is nagyon örül... egy kis környezetváltozásra mindkettőnknek nagy szüksége volt már. - Nyugalom, kislány, csak nyugalom! Nem sietünk sehová! Csitítgatom Bonniet, mert láthatóan elege lett az ugrálásból, és már indulna is máshova. A munka viszont ide szólít, úgyhogy egyelőre nem megyünk sehová. Addig egészen biztosan nem, amíg ki nem derül, hogy kivel is fogok, fogunk együtt dolgozni. Merthogy Bonnie is szerepel a képeken... egyébként is mindenbe beleüti az orrát, és amilyen izgága kizárt, hogy lemaradjon egy képről is. Arról nem is beszélve, hogy állandó társam, nem is hagynám, hogy ne legyen rajtuk. Kissé gondolataimba merülök, de azért még mindig éberen figyelem a környéket, hátha feltűnik a keresett személy. Az a baj, hogy nem tudom, kit kell keresni. Nem adtak pontos személyleírást, csak annyit, hogy valószínűleg lány lesz az illető, és fotós táskával fog mászkálni. Hát, köszönöm szépen, ilyenből azért elég sok lehet errefelé. Elvégre New York elég nagy város, és fogalmam sincs, hogy hány fotós él benne... na meg hány lány. De úgy látszik, az égiek megkönyörültek rajtam és rámmosolygott a szerencse, mert most nem sok fotóstáskás lány bóklászik a park közelében. Azok egyike pedig elég feltűnően tanácstalannak néz ki, úgyhogy kiszúrom magamnak a tömegben, és elindulunk felé Bonnieval. - Szia! Te intézed a fotózást, igaz? Nagyon örülök! A nevem Emmett Shawn, de igazából gyakorlatilag szinte bárhogy szólíthatsz, hallgatok rá. Na és, mi a terv? Hol kezdjük? Mutatkozok be mosolyogva és kezet nyújtok felé, majd ha elfogadja, és az állandó kísérőm, Bonnie sem panaszkodik figyelemhiányra, akkor rátérhetünk a részletekre is. Még nem igazán csináltam ilyesmit, de ki tudja, lehet, hogy jó lesz. Na meg sosem lehet tudni, hogy mire lehet felhasználni egy ilyen jellegű ismeretséget, nem igaz?
Már messziről kiszúrom a kiskutyát, ami csak számomra kiskutya, mert egyébként elég méretes az eb. De a vele lévő pasi túl fiatalnak és jóképűnek tűnik, így őt kizárom a lehetséges opciók közül. Mígnem elindul felém és meg is szólít, vagyis tévedtem mégis őt keresem. Ez a napom legnagyobb meglepetése, nem hittem volna, hogy ilyen fiatal kollégát küldenek. Bár érthető, mert mennyivel jobban mutat egy ilyen jókiállású szimpatikus fiatalember a képeken, mint egy hetvenéves bácsi. - Ááá igen, öhm jó napot? - Mégis hivatalos ügyben vagyok itt, illik magázódnom, de fogalmam sincs, hogy alapvetően mit diktálna az illem. Mivel egész fiatalnak tűnik, így akár le is tegezhetném. De pont abban a korban vagyok, hogy a felnőtt rendszerint kiakadnak, ha nem a megfelelően kommunikálok. Akit letegezek, annak az a kínja, akit lemagázok, annak meg az. Hát így igazodjon el az ember lánya a hülye felnőtteken. Miért nem tudnak egy féle módszert alkalmazni? Kész agyrém, én mondom! - Őszintén? Fogalmam sincs. Azért egy ilyen szakmát a város közepén fotózni érdekes lesz - kuncogok fel. - De maximum átvariálom a témát és a szabadidőről készítek képeket. Vagy erről a csodaszép kutyáról. Megsimogathatom? - Igen, állatok közelében mindig olyan avgyok, mint egy öt éves. Na jó, nem mindegyikében, mert a hüllőket, bogarakat és madarakat nem kedvelem annyira, de minden házikedvenc képes lázba hozni. Bár főleg a kutyám, ha már én két macskával élek együtt. Mindenki tudja, milyen ez, az ember mindig arra vágyik, amit nem kaphat meg. A különbség a dolog megnyilvánulásában van, hiszen én csak megsimogatom az összes szembejövő ebet, míg más mondjuk ellop ezt-azt, amit épp megkíván. Na ilyen mélyre azért én mondjuk sosem süllyednék, nem vagyok kleptomániás vagy ilyesmi.
Azt hiszem, most sikeresen túlszárnyaltam saját magamat is. Elég közvetlen embernek tartom magam, nem esik nehezemre szóba elegyedni idegenekkel, de igazából nem szoktam ilyen gyorsan odamenni valakihez. Kivéve persze, ha munkáról van szó, mert hát akkor mégiscsak muszáj. Most viszont egyáltalán nem a munka miatt vagyok a parkban... illetve bizonyos szempontból mégis. Az utamba kerülő leányzó viszont láthatóan még nálam is jobban furcsállja a kialakult helyzetet. Szerencsére Bonnie ismét mentőövként funkcionál. A kutyáknak valahogy senki nem tud ellenállni. Ki érti ezt? - Nyugodtan tegezhetsz ám! Nincs semmi gond. Hogy hívnak? Érdeklődök, és küldök felé egy apró mosolyt, ezzel is biztosítva a még ismeretlen fotóslányt, hogy nincs mitől tartania. A simogatásra vonatkozó ötleten kicsit felnevetek. Meg sem tudom számolni, hányszor hallottam már életem során ezt a kérdést. Mondom én, hogy a kutyáknak nem tud ellenállni senki sem. - Persze, csak nyugodtan. Már persze ha ő is megengedi, mert néha rájön a hoppáré, és akkor kicsit szeszélyes tud lenni, de egyébként rendes kutyus. Bonnie, ül! Nyugszik! Jó kutya! Utasítom rendre még mindig mosolyogva, szeretetteljesen a zsemleszínű ebállatot, aki vet rám egy értetlen pillantást mogyoróbarna íriszeivel, mintha azt akarná kérdezni, hogy "Hé, neked meg mégis mi bajod lett így hirtelen? Az előbb még azt csinálhattam, amit akartam, most meg nyugodjak meg? Ez nem járja!", de egyébként szó nélkül teszi, amit mondtam neki. Hiába, összeszokott páros vagyunk mi ketten. Kutyából van, persze, hogy szereti a simogatást meg a szeretetet. Na meg a jutalomfalatokat, amiket Cyn előszeretettel ad neki. Viszont még mindig itt van a "hogyan csináljunk képeket a hegyimentőkről a város közepén?" elnevezésű probléma, amivel, őszintén megmondom, én sem tudok mit kezdeni. Ugyan eszembejutott valami, de nem vagyok benne biztos, hogy annyira működőképes lenne. Azért egy próbát megér. - Talán nem kell átvariálnod a témát. Szerintem neked is olyan fontos, hogy a lehető legjobban végezd el a munkádat, mint az én esetemben, úgyhogy azt is fogod tenni, amit mondtak... legfeljebb kicsit tovább fog tartani. Mi lenne, ha beülnénk valahová egy ebédre, vagy meginnánk egy kávét, esetleg sétálnánk, és közben mesélek a munkámról, kérdezz nyugodtan, bármi érdekel. Így közelebb kerülhetsz a témához anélkül, hogy át kellene szervezned. És talán még a kivitelezésben is tudok segíteni, ha minden kötél szakad. Bónuszként pedig itt van Bonnie, akit közben annyit simogathatsz, amennyit csak akarod. Na, mit mondasz? Ajánlom fel neki segítségemet ebben a kissé szorultra sikeredett helyzetben. Nem tudom, mennyire használható ötlet, de jelen helyzetben egyelőre ez az egyetlen olyan, ami kicsit is közelebb visz minket a probléma megoldásához. Időnk van, tudok neki mesélni, a továbbiakat pedig majd meglátjuk.
Kezdőlap
