nem attól lesz valaki hős, hogy vannak szuper képességei, hanem attól, hogy segíteni akar
Joggal kérdezhetnénk, hogy mi a fenét keres egy hozzám hasonló, védtelen kislány egy ilyen környéken egyedül sötétedés után. Ráadásul magassarkúban totyogva csinos kis ruhában, hát hülye vagyok én? Nem, talán csak egy kicsit. Ha több eszem lenne nem erre jöttem volna hazafelé a kiállításmegnyitó után, hanem a hosszabb utat választom, de annyira fáj már a lábam ebben a cipőben, hogy minél előbb el akarom érni a metrómegállót. Természetesen senki nincs rajtam kívül a rosszul megvilágított kis utcán. Alapvetően nem olyan gázos környék, de az éjszaka New Yorkban soha senkinek nem biztonságos. Alig két saroknyira járok a metrótól, mikor furcsa érzésem támad. Olyan, mintha valaki figyelne, de ahogy körbe nézek nem látok senkit. Megszaporázom lépteimet, ahogy elhaladok egy sikátor előtt, de nem vagyok elég gyors. Két erős kéz megragad és beránt a mellékutcába. Épp csak egy halk sikkantásra marad időm, mielőtt egy harmadik kéz betapasztja a számat és a falnak szorít. A szemem lassan alkalmazkodik a korom sötéthez, ami itt uralkodik, de hallom, hogy ketten vannak. Hallom ziháló, vágytól remegő lélegzetüket és érzem a belőlük áramló gyomorforgató piaszagot. Remegek a félelemtől, arcomat könnyek áztatják és igyekszem szabadulni, de az erős kezek nem engednek. Kapálózok, rúgok, harapok és úgy tűnik, ez utóbbi beválik, mert az ajkaimat takaró kéz hirtelen eltűnik és a férfi száját hangos káromkodás hagyja el. Vér fémes ízét érzem a számban, elég durván megharaphattam, ha vérzik. Kihasználnám az előnyömet, hogy szabaduljak, de a másik felpofoz és visszalök. - Ugyan már Cicus, csak játszunk egy kicsit - villantja rám foghíjas vigyorát. Már nem tudok kiabálni, a sokktól megbénultan állok és nézem, ahogy a megsebzett férfi társát félrelökve odalép hozzám. Szigorúan ügyelve rá, hogy ne hagyjon nekem menekülési útvonalat egyetlen tincs hajamat az ujja köré csavarja és lassan szabadon maradó nyakamba csókol. Elfog az undor és a hányinger, nem tudok mást tenni, mint megpróbálni védekezni a fejem elfordításával.
Help from a stranger is better than sympathy from a relative
A szokással ellentétben most nem a munkahelyemre igyekszem. Ugye az Inferno-ban pultosként azért nem meglepő, hogy esti műszakot kell tolnom és ezért mászkálok későn az utcán. Most azonban szabadnapom van és a haveromhoz tartok egy piálós estére. Mostanában már nem volt ilyen, hogy így összeültünk volna pár doboz sör meg egy whiskey mellett. Ahogy az ember idősödik úgy felejti el a haveri kapcsolatait ápolni, és ez alól én sem vagyok kivétel. Már csak azért sem, mert az éjszakázás azzal jár, hogy a nappalokat sokszor végig alszom, szóval nehezen is egyeztetem össze a haverokkal a találkozókat. De most sikerült és ez a lényeg. A metró megálló felé igyekszem, körülbelül két saroknyira lehetek tőle, amikor az egyik sikátor felől egy apró sikkantást meghallok. Egy pillanatra megállok, hogy valóban onnan jön e a hang, még körül is nézek, hogy biztos legyek benne. Viszont több hang nem jön, úgyhogy betudom állathangnak. Úgy is annyi macska van errefelé, lehet éppen elpicsáztak egyet. Átlagos tempóban haladok, azonban ahogy közelebb érek egy hangos káromkodásra is figyelmes leszek. Igazából még itt sem gyanús semmi, mert sok erre a csöves, szóval önmagában még ez sem ad indokot arra, hogy siessek. Az már annál inkább, amikor szinte a sikátor előtt hallom a dulakodás hangjait. Erre rácsodálkozok és sietősre fogom a tempót, hogy megtudjam mi a szar folyik ott. Az elém táruló jelenet láttán valósággal elfog az undor. Egy látszólag csinosan öltözött fiatal lányt vesz körül két középkorú hajléktalan ürge. Nem várom meg, hogy folytassák a műsort, ezt még akkor sem tudnám elnézni csak így, ha fegyver lenne náluk… -Hé, f@sszopók, miért nem a saját súlycsoportotokkal szórakoztok? –lépek oda hozzájuk. Persze nem azért, hogy meneküljenek, hanem hogy békén hagyják a lányt, ellépjenek onnan és szabad legyen a pálya. –Na, gyere kölyök, kérsz pár pofont? –jön felém az egyik, míg a társa továbbra is a lányt fogja. Elnézve a hajléktalan testüket, maximum a súlyuk nagyobb, de nem az izomzatuk. Nem is válaszolok a kérdésre, érzem, hogy elárasztja az agyamat a düh és az adrenalin. Már készülődne a faszi egy ütésre, de mielőtt még eltalálna, behúzok neki ököllel akkorát, hogy rögtön kibillen az egyensúlyából. Az arcát céloztam és szerencsére sikerült úgy bevinnem neki a jobbost, hogy elkezd ömleni az orrából a vér. Nekem is fáj a kezem… k*rvára, de a jelenlegi helyzet miatt ez nem tud érdekelni. Belerúgok egyet az összegörnyedt fickóba, amitől ő elesik. Ezután a másik felé fordítom a figyelmemet, aki most a lányt próbálja megtartani. –Te is kötekednél? A k*rva anyádat – már megragadnám a kezét, hogy elhúzzam a lánytól, amikor magától elengedi az áldozatát és felém fordulva behúz nekem. Ő sokkal gyorsabb és dinamikusabb mint a társa. Az ütéstől a fal felé dőlök, de ő már jön hozzám és nekilök a téglának. A fejem hatalmasat koppan, a csávó meg már ott áll előttem. –Na idefigyelj öcskös, rossz fószerrel húztál ujjat –ragad meg a nyakamnál fogva és feszít a falnak. –A te fajtád öt perc után már sírva szokott könyörögni –próbálom eltolni magamtól a kezét, mire ő bever nekem egy gyomrost. Éreztem, hogy nem volt ebben benne a teljes ereje, de még így is majdnem elhánytam magma. Az egyetlen szerencsém, hogy vagy öt órája nem ettem egy falatot sem –Van két opciód, vagy eltűnsz innen rohadt gyorsan … -még meg sem várom, hogy befejezze a mondatát, szembe köpöm és az összes erőmet összeszedve kijutok a szorítása alól. Innen már nem kérdés, hogy egy baromi nagyot beverjek a mocskos pofájába.
nem attól lesz valaki hős, hogy vannak szuper képességei, hanem attól, hogy segíteni akar
Ha van Isten hát a legjobbkor nézett le rám és küldte a segítségemre az ismeretlen fiút. Vagy férfit. Mittudomén', arra nincs időm és energiám, hogy részletes elemzésekbe kezdjek. Már épp teljesen elveszettnek hittem a helyzetet, ugyanis ez az állat a nyakam után a combomat kezdte taperolni, jól észrevehetően a szoknyám felé haladva, mikor társa hangos puffanással elterül a rövidke fenyegetés után. Ahogy a másik fickó, aki eddig engem kívánt megszerezni vége elenged nem gondolkozom, csak rohanok. El onnan, a lehető legmesszebbre. Legalábbi ez a terv, mert épp csak kiérek a sikátorból a lábam megadja magát és hangos puffanással elterülök a földön. Arra van elég lélekjelenlétem, hogy elvonszoljam magam az elhagyatottnak tűnő épület faláig, majd hátamat nekidöntve kiszakad belőlem minden. Nem is tudom, féltem-e már valaha ennyire, mint ebben a pár percben. Bőgök, mint a zálogos tehén, a ruhámnak annyi és ráadásul otthagytam azt a szegény srácot azzal a két félőrülttel, aki megmentett. Csak úgy, önzetlenül a segítségemre sietett én meg faképnél hagytam, minden szó nélkül. Vissza akarok menni, de nem megy, a végtagjaim megtagadják az engedelmességet. Ha mást nem hangos hüppögésem elárulja a tartózkodási helyem. Megpróbálok megnyugodni, miközben hálát adok mindenféle felsőbb hatalomnak és nagyon nagyon, de tényleg nagyon szurkolok a fiúnak, hogy ne legyen semmi baja. Meg hogy a két hajléktalan egy életre megtanulja a leckét és ne próbálkozzon be még egyszer. Olyan hülye voltam, nem szabadott volna erre jönnöm. Szépen a kivilágított főúton kellett volna mennem, ahol nyüzsögnek az emberek és nem lehet semmi bajom. Jó, mindenhol lehet bajom, de ha nem lennék olyan idióta és makacs és hallgatnék néha apára akkor ez az egész nem történt volna meg. Jaj mit fognak szólni otthon, ha megtudják... Muszáj lesz elmondanom, de akkor megint sírni fogok. Nem akarok egész éjszaka bőgni. Bár ezek után valószínűleg nemcsak egész éjszaka, de egész héten sírni fogok. Ahogy megnyugszom kissé, tudván, hogy már nincs majd legalább a lefolyt szemfestékem nagyját megpróbálom letörölni. Szegény srác traumatizálódott mára eleget, nem hiányzik még egy zombikülsejű zokogó tinédzser a nyakára. Elég egy félig-zombikülsejű hüppögő tinédzser is.
Help from a stranger is better than sympathy from a relative
+16 Amint lehetőségem adódik már be is húzok a második faszinak is, abban reménykedve, hogy neki is betörhetem az orrát. Csak sajnos ez nem így történik, mert ő sokkal tapasztaltabb az utcai verekedésbe, úgyhogy nem tudom elsőre megfelelően eltalálni. Következőnek viszont miután elhajolok az ütése elől, őt lököm a téglafalnak és vágom gyomron, én viszont tiszta erőből, csak hogy érezze a törődést. Ott behúz nekem egyet, de már közel sem akkora erővel, mint az első ütésénél, szóval ezzel nem tud úgy ellökni. Megint belehúzok a gyomrába, amitől viszont már összegörnyedve rókázik, én meg ezt kihasználva belerúgok egy isteneset, hogy a fal adja a másikat. - -Legközelebb próbáljatok meg gondolkodni is, mielőtt ártatlan nőkbe mártanátok a redvás f@szotokat – köpök melléjük egyet, egyrészt azért, mert ezt érdemlik, másrészt meg mert az orromból folyik a vér, az arcom sebes és érzésre a szám sem úszta meg sértetlenül. A kezemről meg már ne is beszéljünk. De nem folytatom a harcot, nem célom, hogy emberölésért lecsukjanak, ahogy látom ennyi meg már nekik is elég volt ízelítőnek. Az ismeretlen lányt sehol sem találom, de feltételezem, hogy a sikátor másik végéhez futott, szóval megpróbálom megkeresni. Még a távolból hallom a két fószer szitkozódásait, viszont azt már leszarom, csak az érdekel, hogy az áldozatuk jól van e… Ki tudja mit csináltak vele ameddig nem jöttem segíteni, lehet, hogy ellátásra van szüksége, a lelki traumáról meg ne is beszéljünk. Nem vagyok pszichológus, de ennyi emberség azért szorult belém… Amint közelebb érek a sikátor végéhez már hallom a sírást, szóval gyanítom, hogy a közelben lehet a csajszi. Letörlöm magamról a vér nagy részét, amit le lehet, aztán kiérve az utcára meg is pillantom a lányt. Láthatóan szar állapotban van ő is, ezt meg tudom állapítani mindenféle kérdezgetés nélkül. -Szia. Ne félj, nem bántalak –huppanok le mellé a földre. Ahogy kezd kimenni belőlem az adrenalin egyre jobban érzem, hogy fájnak a sérülések. –Azok a f@szkalapok sem fognak bántani, kaptak eleget… -nyugtatom meg, hogy már nincs mitől félnie. Nem mintha ez sokat érne amúgy… De azért szép próbálkozás, nemde? –Hogy vagy? Hívjak mentőt? –mert ránézésre elég szarul. Mármint, alapból szép lánynak tűnik, de a jelenlegi állapotában körülbelül csak árnyéka önmagában, amit nem csodálok. –Amúgy bocsi ezért a szar bemutatkozásért –mutatok a kezemmel visszafelé. –Alapból nem szoktam hajléktalanokkal verekedni – az túlzás, hogy poénkodok vele, de próbálok kevésbé szar hangulatot varázsolni. Bár erőm az nem sok van hozzá.
nem attól lesz valaki hős, hogy vannak szuper képességei, hanem attól, hogy segíteni akar
Lassan nyugszom meg, könnyeim elapadnak, már csak a hüppögés marad meg. Kezdem visszaszerezni az öntudatomat és táskámban papírzsepi után kotorászok. Kifújom az orrom és megtörlöm az arcom, így már csak vörös szemeim árulkodnak arról, hogy mennyire bőgtem. - Én... Nem is tudom, mit mondhatnék. Köszönöm. Tényleg. Nem tudom mi lett volna, ha nem találsz meg. - Valószínűleg úgy nézek rá, mint egy sebzett őzike. Tényleg, egy életre hálás vagyok azért, hogy erre sodorta a véletlen és nem hagyott ott szótlanul, mert hogy a saját problémámat oldjam meg magamnak. Ez a hősies hozzáállás hiányzott manapság az emberekből. - Én jól vagyok. Te? Várj, hiszen te vérzel! Hadd segítsék. - Táskám tartalmát félig a járdára szórom, így megtalálom kis neszeszerem és kézfertőtlenítőm. Néhány tampon és betét alatt megtalálom a végszükség esetére tartogatott gézlapokat és ragtapaszt. Jogos lenne a kérdés, hogy melyik tizenhat éves lány tart ennyi hülyeséget a táskájában, de ha azt mondom, hogy apukám tűzoltó és a széltől is óv, akkor megértitek, ugye? Olyan egészségügyi képzésben részesültem, hogy előbb tudtam újraéleszteni, mint olvasni. - Szakszerűbb lenne, ha orvos látna el, de ki tudja, mit szedhetsz össze tőlük, így célszerűbb lenne minél előbb kitisztítani a sérüléseid - pillantok rá aggódva. Ha képes volt két részeges vadorzóval összeverekedni a kedvemért, akkor ennyit talán már megtehetek érte. Amennyiben belegyezik először a kezét veszem finoman kezeim közé és némi magas alkohol tartalmú fertőtlenítővel letörölgetem. De ha nem akarja is megértem, persze, lehet én sem bíznám magam egy félig sokkos állapotban lévő kislányra. - Hát azt hiszem, ennél jobb bemutatkozásod most nem lehetett volna. De azért jó tudni, hogy nem verekszel csak úgy, indok nélkül - mosolyodom el halványan. Gondolom, hogy nem poénkodni akar de azért megmosolyogtat a kijelentése.
Help from a stranger is better than sympathy from a relative
Egy kicsit megkönnyebbülök, amint meglátom a kiscsajt. Ő abból a szempontból nem tűnik annyira viharvertnek, mint én, hogy nem vérzik látható helyen. Persze ettől még nyilván felmerül bennem, hogy megsérült. A szemei alapján elég sokat sírhatott, érthető okokból. -Nincs mit-vonok vállat. Igazából mindenki ezt tette volna, akiben van egy kis emberség. Maximum nem rontott volna azonnal a csaj támadóinak. Nem nevezném magamat emiatt hősnek, mert ez még attól messze van, ráadásul tudom magamról, hogy jómagam is mekkora fájdalmat tudok okozni a nőknek… lelkileg. -Nem vészes ám –mondom ezt úgy, hogy tele vagyok sebekkel. De a világért sem akarnám, hogy gyengének lásson, főleg az után, hogy megmentettem az irháját. Élvezem, hogy emiatt hálálkodik. -Jézusom, mennyi szarság van a táskádban –mosolyodok el amint meglátom, azt a sok cuccot. Ugyanakkor azt is tudom, hogy ez még teljesen átlagosnak számít a nők körében. Ahány barátnőm volt, mindegyiknek tele volt a táskája kütyükkel. Mondjuk elsősegélycsomagra nem számítottam. -Csak nyugodtan csináld, ha nem muszáj, nem megyek kórházba –isten ments, még csak az hiányozna, hogy esetlegesen kihívják a zsarukat, hogy milyen verekedésbe keveredtem. Addig jó, ameddig nem tud erről senki idegen a csajon kívül. Úgyhogy inkább megengedem a lánynak, hogy lekezelje a sérüléseimet, aztán legalább nem úgy fogok kinézni, mint akit összevert egy focicsapat. -Ja, nem akarlak elijeszteni, ha már így megtaláltalak… –mondjuk utóbbi nem volt nehéz, mert nem jutott messze a lány. Gondolom nem volt benne annyi erő, hogy tovább fusson, de ezért nem hibáztatom. –De ha már bemutatkozás, akkor Arsenio… de te már kiérdemelted az Arsen-t –mosolygok rá, miközben a kezemet nyújtom. Nem vagyok egy tündér, hogy jó kedvet csináljak neki, de ha már kevésbé lesz szar ezek után az estéje, akkor már megérte. -Amúgy el kéne indulnunk, mert nagyon nem vagyunk jó helyen –őszintén, attól nem félek, hogy az a két idióta megint megtalál, mert szerintem már megkapták a mai verés-adagjukat. Viszont akkor sem a legjobb ötlet az utcán üldögélni estefelé, összeverten. –Esetleg hazakísérhetlek, vagy hívhatok taxit –ajánlok fel neki rögtön két dolgot is, bár az utóbbi történések után lehet, hogy nem akarna egyedül taxizni, de azért az ajánlat érvényes. Nekem ezen a ponton már mindegy, hogy melyiket választja. A lényeg, hogy magára nem hagynám semmiképp. Látszólag van köztünk pár év, amúgy sem volt jó ötlet a korát nézve, hogy egyedül vágott neki ennek az útnak. A vén fószerek pont ilyen fiatal húsokra hegyezik a cerkát, azokról a srác-bandákról már nem is beszélve, akik korlátlanul rárepülnek a magányosan mászkáló csajokra. És itt most nem arról beszélek, hogy beszólogatnak, mert ittasan nálam is volt olyan, hogy odaszóltam egy csajnak…
nem attól lesz valaki hős, hogy vannak szuper képességei, hanem attól, hogy segíteni akar
Csak a szemem sarkából nézem végig újdonsült személyes szuperhősöm. Megnyugtat a tény, hogy nem tűnik eszelős sorozatgyilkosnak, sokkal inkább csak egy egyetemista korú fiúnak, aki nem bírja, ha részeg fazonok fiatal lányokat próbálnak elragadni. Valószínűleg nem ő az első és nem is az utolsó, aki az ehhez hasonló utcákban a hozzám hasonló szerencsétlen lányok védelmére siet. Be kéne szereznem valami gázsprayt. Vagy igazából bármit, ami jó lehet önvédelmi célokra. - Nem úgy néz ki, mint ami "nem vészes" - mormogom magam elé. Ezek a fiúk, komolyan. Állandóan szuperhőst játszanak, mintha meg se kottyanna nekik, hogy megsérülnek. Nem értem, fájna nekik, ha néha bevallanák az igazat. Hogy éreznek fájdalmat, hogy néha elérzékenyülnek és sírnak, meg félnek a pókoktól, csak tudják, hogy mi jobban félünk. Persze hálás vagyok, hogy ennyi mindent megtesznek a gyengébbik nemért, de néha nem halnának bele, ha bevállalnák érzelmeiket. Bezzeg ha beteg, akkor indokolatlanul tudnak szenvedni, de ha épp lenne rá okuk, akkor be nem vállalnák. - Ez még csak a kistáskám... Ne tudd meg, mi uralkodik a fotósban. - Igen, abba a baromi nagy táskába sajnos nem csak a fotózáshoz szükséges dolgokat tartom, hanem százas zsepit, üres vizesflakonokat, egy tolltartót vész esetére, na meg vázlatfüzetet, meg emlékeim szerint itt kötnek ki az elkallódó smink cuccaim, néhány ecset, egy-két tubus tempera és az irodalom füzetem. Nem sűrűn nyitogatom, látszik. - Most előadhatnám, hogy kicsit csípni fog, de nem vészes, de mivel ez - lötyögtettem meg a kézfertőtlenítőt - igazából tömény alkohol ezért baromira fájni fog. - Azért igyekszem óvatosnak lenni, finoman és puhán érintem a fiú kezét, ahogy ügyesen kitisztítom a sebet és bekötözöm. És ugyan erről nem volt szó, de nem tudom megállni, így szája sarkáról is letörölgetem az odaszáradt, elkent vért, amint magának megpróbált letörölni, de nem teljesen sikerült. - Mostmár nem úgy nézel ki, mint akit elgyepáltak. Így jobb az összkép - állapítom meg végig mérve a másikat és burkoltan ugyan, de megdicsérve magam. Vizslató tekintetemben semmiféle plusz érzelem nem látszik, csak a tömény, hígítatlan kíváncsiság. Most van időm végre rendesen megszemlélni ki is ő, hát kihasználom az alkalmat, hogy megállapítsam, elég jól néz ki és ezzel valószínűleg tisztában is van. Úgy tűnik, fejben sikerült kicsit összekapnom magam, ha már ilyeneken jár az eszem, de ha jól gondolom, az előbbi sokk vissza fog még térni. Majd később. - Dehát én nem is csináltam semmit azon felül, hogy bajba keveredtem. - Nevetem el magam halkan. Ó, nevetek! Ez jó hír. Tényleg sikerült összekapnom magam. - De egyébként Dahlia. Dee, Virágszálam vagy bármi értelmetlen hülyeség ami eszedbe jut, mindenre hallgatok - vonom meg vállaimat és kezet fogok a fiúval. Még ilyen körülmények közt is udvarisakodik itt, hihetetlen komolyan. A félreértések elkerülése végett nem zavar, csak meglepődtem. Nekem eszembe sem jutna kezet fogni vele, maximum odalökném a nevem és kész, hogy legalább azt tudja. - Igen, tényleg nem a legjobb hely a bájcsevegésre. - Amilyen gyorsan szétszóródott, olyan gyorsan került vissza táskámba a tartalma. Csak mindent belehajigáltam és kész. Csak harmadik nekifutásra sikerül felállnom, a lábaimhoz nem jutott el az információ, miszerint a baj elmúlt és ideje lenne újra működésbe lépniük. Szerencsétlen látványt nyújthatok, de ha felajánlaná sem kérnék Arsen segítségéből. Felállni még talán egyedül is képes vagyok, ahhoz csak nem kell tán segítség. - Biztos van jobb dolog, mint engem kísérgetni, hazatalálok egyedül is. A metrón nem lehet bajom, sok az ember. - Fáradtan mosolygok, tényleg nem akarom feltartani. Valószínűleg jelenése van valahol és már így is egy csomó időt töltött azzal, hogy engem kihúzzon a csávából. Nem várhatom el, hogy mint egy gardedám kísérgessen mindenhova, elég nagylány vagyok már, hogy egyedül is hazajussak.
Help from a stranger is better than sympathy from a relative
Utálom magam gyengének mutatni, meg szerintem ezzel a férfiak többsége így van. Nem érzem magam ez alól egy kicsit sem kivételnek, de nem is gondolnám, hogy ez gond lenne. Inkább repedjek szét belülről, minthogy sírjak, mint egy kislány. Az olyan megalázó lenne. Főleg egy fizikai sérülés miatt… Bár a csajszi hangjából ítélve nem díjazza, hogy próbálom erősebbnek mutatni magam a kelleténél… nők. -Nem, nem is akarom –csóválom a fejem a táskára tett megjegyzésén. Őszintén, annyira komikus a szituáció ezen része, hogy muszáj mosolyognom miatta, pedig alapból nem sok okom van most erre. Na főleg azután, mikor elkezdi kezelni a sérüléseimet, mert akkor már nagyon átmegy a fejem vörösbe. –Jajj, de fasza… - alig hallhatóan sziszegek, ahogy az alkohol konkrétan marja a sebet. Kis mennyiségben hozzá vagyok szokva ehhez, mert az arcszesz is hasonló, annyi különbséggel, hogy azért más kategória, ha borotvával elvágom magam, meg, ha a kezem véres lesz a verekedéstől. De természetesen továbbra is próbálom magam erősnek mutatni, szóval nem pics@skodok. Azon kissé meglepődök, ahogy a csaj letörli az arcomról az alvadt vért. Esküszöm, ha nem ilyen helyzetben lennénk, akkor azt hinném, hogy ki akar velem kezdeni. És az a szomorú, hogy amúgy benne is lennék… csak hát, elég fiatalnak néz ki. Úgy érzem, kicsit más osztályban játszunk ehhez. Mosolygok egyet azon, ahogy nevet. Aztán a bemutatkozása után már én is elröhögöm magam – Rendben, Virágszálam –úgy érzem ezzel az egy kis elejtett szóval már mély nyomot hagyott bennem… Ha az est hátralévő részében szar kedve lenne még, akkor ezt fogom bevetni. Már csak azért is, mert ezen fix, hogy röhögnék. Hát 22 év alatt nem volt velem még ilyen, hogy valaki akár poénból is megengedje, hogy így hívjam az első találkozáskor. Nemhogy azután, amit most át kellett élnie Dahlia-nak. Miután felhívom a figyelmét arra, hogy ideje lenne mennünk, feltápászkodok (mert ez a felállástól még messze van). –Már értem miért van ekkori kupleráj a női táskákban –vetem neki oda kissé csipkelődően ezt a megjegyzést. Addig jó, ameddig megőrizzük ezt a jobb hangulatot. –Na, segítsek? –kérdem miután látom a csajszin, hogy nagyon erőlködik. De amennyiben nem kér ebből, odébb állok. Amúgy is segítettem már neki eleget. A mai cselekedetemmel már messze túlmúltam az eddigi 22 év összes jó cselekedetét. Mondjuk, ez nem azt jelenti, hogy ne lennék udvarias, mert ha a helyzet úgy kívánja, akkor az vagyok, de nem mindenkivel és nem mindig önzetlenül. Gondolok itt a lek*rt nőimre, akik sok esetben tanácstalanul állhattak azelőtt, hogy miért léceltem le az életükből. A válaszára elnevetem magam. –Hát, ezek után már nem nagyon van kedvem piálni –ugye ez volt az eredeti terv, de ezt most nagyon keresztbe húzta ez a kis „kitérő” részemről. –Tényleg, telefonálnom kell –jut eszembe a témáról, hogy a haveromnak nem szóltam semmit, az a búza meg rám vár. Alig kell csörgetnem, már fel is veszi és kérdőre von, hogy hol vagyok már. Röviden és tömören elmagyarázom neki, hogy adódott egy kis probléma és a mai piálás így nem fog összejönni. Sikerül vele megértetnem egy kis idő után, úgyhogy le is teszem a telefont. –Oké, ez megvan, most te jössz… -fordulok a csajszi felé. –Figyelj, megértem, hogy szenvedélyed a metrózás, de most van más lehetőség is. Ha hívok taxit, maximum hazavisz engem is –miután lemondtam a programomat igazából semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy a lehető legkevesebb idő alatt hazaérjek.
nem attól lesz valaki hős, hogy vannak szuper képességei, hanem attól, hogy segíteni akar
Mosolyog, ez jó jel. Szóval őt nem viselték meg annyira a történtek, mint engem. Vagy hozzá van szokva, hogy kislányokat ment meg a sötét éjszakában vagy szimplán nem érdekli ez az egész. Együttérző képet vágva szorgoskodom, tudom, hogy nem túl kellemes érzés, de azért ennyire nem kéne belehalnia, mint ahogy azt vöröslő feje és halk sziszegése mutatja. Előadja a macsót aztán haldoklik. Férfiak… Persze, hogy meg kell ragadni az alkalmat és Virágszálamnak hívnia. Idegölő, de legalább nevet. Ezek után már legalább annyival tartozom, hogy kicsit felvidítsam. Általában azok a fiúk hívnak így, akik fel akarnak szedni, meg hát a legjobb barátom, de ő nem tartozik ide. Ő csak barát, egyikünk sem akar többet a másiktól és ennyi. Az biztos, hogyha mással nem is, legalább ezzel mély nyomot hagyok benne. - Más helyzetben… - inkább nem is folytatom, hogy más helyzetben talán azt hinném, hogy ő is egy a sok közül, de igazából azt hiszem, csak szórakozni akar. És ezek után meg is érdemli, hogy legalább mosolyogjon egy jót. - Nem kupleráj, csak kreatív káosz. És mi mindig mindent megtalálunk – forgatom meg szemeimet játékosan és összepakolok. A segítségnyújtásra csak megrázom a fénykorában szépen loknisodó szőke fürtjeimet és összeszedem magam annyira, hogy meg tudjak állni a lábamon. Ha nem lenne ennyire mocskos az utca levenném a magassarkúmat és mezítláb indulnék haza, de az kockázatosabb lenne, mint egy orra esés. - Sajnálom, hogy keresztbe húztam a számításaid – húzom el a számat kelletlenül. Nem akartam én itt keresztbe tenni a programjának, főleg, hogy ilyen jónak ígérkezett mint amit felvázolt. Piálás a barátokkal, kell ennél több? Azt hiszem, nem. Aranyos tőle, persze, hogy inkább engem választ, de azért nem kéne feltétlenül így történnie. Lebeszélném, de már késő, épp telefonál, így csak egy csalódott sóhaj hagyja el rózsaszínre mázolt ajkaim és megvárom, míg befejezni. Ha már annyira tutujgatni akar hát nem hagyom ott. - Manhattenig eltaxizni egy kisebb vagyon lenne, ami sem nekem, sem neked nem hiányzik – támasztom alá a metrós érvelésem. Különben is, amilyen szerencsém van ma este még a végén valami pszichopata pedofil lenne a sofőr aki elrabol és feltrancsíroz. Azt hiszem, le kéne állnom a krimi sorikkal, de annyira jók, hogy az már függőséget okoz. Szerintem az összeset láttam amit csak leforgattak. - Tudom, hogy semmi másra nem vágysz ezek után, minthogy haza menj, lefürödj és kinyiss egy sört, amire még mindig meg van a lehetőséged. Ígérem, jókislány leszek és nem lesz bajom amíg hazaérek. – Ha ez nem elég csábító, akkor ma már tényleg nem tudom levakarni magamról, ami nem nekem lesz rossz, hanem neki.
Help from a stranger is better than sympathy from a relative
Miután Dahlian sikerült “fogást találnom” és egészen el poénkodtam a bemutatkozását, már nem tértem vissza a témára. Bár őszintén érdekelt, hogy a félbehagyott mondatával mit akart mondani, de inkább hagytam. Már így is úgy éreztem kezdek messzire menni. -Nők –teszek egy halk megjegyzést a táskával kapcsolatos magyarázkodására. Igazából nem lennék meglepve, hogyha legközelebb egy hörcsögöt vagy macskát is előszedne a cuccai közül. Feltéve ha valaha találkozok még vele ugye. -Dehogy… nem te húztad keresztbe a számításaimat… Csak sok a köcsög errefelé –vonok vállat. –Erről nem te tehetsz –lehet, hogy néha bunkó vagyok másokkal, de azért annyira nem, hogy a csajt okoljam a félre csúszott estémért. Még akkor sem őt okolnám, ha valóban egy kurva lenne és egy eldurvult kuncsaftjától kellett volna megmentenem. Tény, hogy nem bírom a feminácikat, de azért van, amiben igazuk van. Többek között abban is, hogy arra senkit sem lehet “provokálni”, hogy megerőszakoljon. Arra igen, hogy rád mozduljon, de nem az erőszakra. Én ilyesmit piásan sem tettem, pedig azért nekem is voltak görbe estéim, amikor arra sem emlékeztem hogyan került egy használt koton mellém. Miután végig hallgatom Dahlia magyarázkodását arról, hogy miért nem kéne taxiznunk egy fáradt fintor jelenik meg az arcomon. –Jó, akkor a metró megállóig elkísérlek –adom meg magam. Úgy is az lesz, amit ő mond, a nők ilyen akaratosak, ezt már megtanultam. Tök mindegy hány évesek, minden korban főnökösködnek. Nekem meg nincs erőm egy szinte idegennel vitázni. -Aztán utána majd hazamegyek –teszem hozzá az előbbi kijelentésemhez, amiből viszont nem engedek. Nem azért verettem magam szarrá, hogy utána esetleg máshol és más kapja el a csajszit, vagy esetleg ugyanaz a két hatökör. -Na, menjünk –indulok el a megállóhoz, miután egyezségre jutottunk. Fizikailag kicsit még szarul vagyok, meg valószínűleg leszek is, de azért erre a kitérőre még van erőm. -Amúgy nem is kérdeztem még, hány éves vagy? –nem akartam feltétlen kommersz kérdésekkel bombázni, ugyanakkor ez már foglalkoztatott. Elég gyerek arca van, szóval magamban már tettem rá pár voksot.
nem attól lesz valaki hős, hogy vannak szuper képességei, hanem attól, hogy segíteni akar
Magyarázkodhat, de attól még egy kicsit rosszul fogom érezni magam, hogy miattam nem jut el a jól megtervezett programjára. Ki tudja, mióta készültek már erre, hogy mióta nem találkoztak már, erre jöttem én és egy meggondolatlan döntéssel keresztbe tettem nekik. Na mindegy, ezen már túl vagyunk, végülis ő döntött úgy, hogy megment, szóval ugyanannyira az ő sara is, mint az enyém, ezt be kell látnom attól, hogy egy életre lekötelezett. - Ha egyszer felénk jársz feltétlenül szólj, meghívlak a világ legfinomabb cannolijára. Vagy ha a barátnőddel szeretnétek cuki képeket a falra szívesen lövök rólatok egy-kettőt, sőt ki is nyomtatom – ajánlom fel amolyan vigaszdíjként. A nagyi sütijeit semmi nem überelheti, az biztos, hogyha egyszer megkóstolja onnantól totál függő lesz. Persze nem gondolom, hogy behajtaná rajtam az ígértem, hiszen a város másik végén lakom, nem érné meg ennyit utazgatnia egy sütiért. Meg hát miért jönne el egy kis csitri kedvéért, főleg, ha barátnője van, mint azt feltételeztem? Van jobb dolga, biztos dolgozik, meg amúgy is az ő kategóriájába tartozók nem szoktak szóba állni az olyan lányokkal, mint én, de azért egy próbát megér. Így legalább meg tudom, hogy szabad préda-e. Bár ha hazaérek úgyis lecsekkolom az instán, de minek addig várni, ha így is kiderülhet? - Rendben, ez így jó ajánlat – bólintok rá, majd elindulunk a megálló felé. Jól esik, hogy képes ekkora kitérőt tenni a kedvemért, pedig gondolom az ellenkező irányban lakik, hiszen onnan érkezett. Mindig olyan meglepő hogy ebben a világban még akadnak ilyen emberek, akik nem akadnak meg ott, hogy mi a jó nekik és mások érdekét is nézik. - Mennyinek tűnök? – Nem azért kérdezek vissza, mert ne akarnám megmondani, csak érdekel. Szerintem a ruha, a cipő és a smink együttese öregít rajtam egy kicsit, így szerintem nem nézek ki tizenhatnak, akármilyen baba arcom is van. Legalább tizennyolcnak kinézek, na. Sosem voltam az a lány, aki idősebbnek akar kinézni a koránál, de ha az ember lánya csinos akar lenni, akkor nem hat éveseknek készült ruhákat fog felvenni.
Help from a stranger is better than sympathy from a relative
Tény, hogy nem ez volt életem legboldogabb estéje az előbbi történések végett, de úgy gondolom, hogy ez így volt emberi. Az, hogy néha (elég gyakran) seggfej vagyok egy dolog, de attól még nem helyezek előrébb egy ivászatot egy emberi életnél. A vigaszdíjként tett ajánlaton felnevetek. –Hogy mi? Mi az a cannoli? Életemben nem hallottam… Másrészt meg nincs barátnőm –nézek rá zavartan. Nem tudom miből feltételezte azt, hogy van. Mondjuk engem nem bántott meg ezzel, végül is pozitívum, ha ezt gondolta, de ja… Azért viccesnek találtam a kijelentését. -Azért ám –sóhajtok fel megkönnyebbülten, amint rábólint arra, hogy elkísérjem a megállóig. Őszintén örülök, hogy sikerült megbeszélnünk ezt a témát és végre arrébb megyünk a környékről. Idő közben ahogy megindulunk kicsit elbambulok. Már kezd belőlem kimenni az adrenalin hatása, szóval egyre nyúzottabb a formám. A sötétbe nézek, végig a hosszú utcákon, ahol most alig sétál pár ember. Ugyanakkor hangzavar az van, ugyanis Queens nagyon is él. Az én munkahelyem is nyitva van már ilyen későn, ahol nem egy fiatal szokott megfordulni az éjszakai életben. -Hát, figyelj, szerintem 18 az már vagy –vonom meg a vállam, de kicsit kérdően nézek a csajszira. Úgy ránézésre 4 év lehet közöttünk, bár aztán van olyan is, aki fiatalabbnak néz ki, szóval azt az opciót sem vetettem el, hogy egy fiatalosabb húszas. -Az enyémet nem kell kitalálnod, 22 vagyok –jelentettem ki, még mielőtt felesleges köröket futnánk. –Szerintem én annyinak is nézek ki –legalábbis az emberek általában eltalálják a koromat. Bár a személyimet a mai napig előszeretettel elkérik, amikor piát veszek, de most egy- két év ide vagy oda nem gáz, annyit én is szoktam tévedni, amikor próbálok saccolni. Idő közben, ahogy sétálunk az utcán, a hátunk mögül lépteket hallok egyre erősebben közelíteni. Először még nem foglalkozom vele, meg már úgy is egyre közelebb érünk a metro megállóhoz, szóval nincs bennem rossz érzés, hogy esetleg az előbbi barmok lennének azok. Viszont egyszer csak egy fiatal srác hangját hallom. –Mennyiért adod a csajt? 30$ egy óra? –erre már megtorpanok. Mi a szar van már megint? -Hogy mi van? –két siheder tizennyolc körüli srác lehet így arc alapján. –Kérdezzétek anyátokat mennyiért vállalta a múltkor –őszintén, annyira nincs kedvem kötekedni velük, már csak azért sem, mert feltételezem, hogy ez a céljuk. De szó nélkül nem hagyhattam a történetet, úgyhogy azért lightosan még visszaszólok. Ezután meg már hallom is a dünnyögést, hogy az anyjukat ne vegyem a számra, meg a szokásos… Viszont nem szívesen verekednék megint, úgyhogy megpróbálok leszarni mindent, amit mondanak, hátha abba maradnak.
nem attól lesz valaki hős, hogy vannak szuper képességei, hanem attól, hogy segíteni akar
Elképedve nézek rá. Mi az, hogy nem hallott még a cannoliról? Mármint oké, hogy még nem kóstolta, de hogy nem is hallott róla…Sürgősen át kell esnie a tűzkeresztségen. Aki még nem kóstolta, annak minél előbb muszáj legalább kipróbálnia. Az olasz süteményeknek egyszerűen nincs párja. - Az egy szicíliai ricottával töltött süti. Az egyik legjobb, ha engem kérdezel – világosítom fel. Bár az is lehet, hogy a ricottáról sem hallott még, szóval lehet, hogy ezzel nem került közelebb semmihez sem. Az amerikaiak általában nem tudják beazonosítani, hogy mi is ez a furcsa krémes se nem egészen sajt se nem egészen túró dolog, pedig én mondom, mindenhez passzol. – Ne haragudj, olyan természetesnek tűnt – vonom meg finomvonalú vállaimat. Fiatal, jóképű, miért ne lenne barátnője? Szerintem tök természetes. Bár lehet, hogy nem az a megállapodós fajta, hanem sokkal inkább az, aki élvezi az életét. Végülis, ez talán elképzelhetőbb is. Az ilyne kaliberű fiúk általában később, vagy talán sosem állapodnak meg. Kár értük. Látszik rajta, hogy egyre nyúzottabb, érthető, hiszen késő van, megsérült. Én sem vagyok épp legjobb formámban, általában azért őszintébb a mosolyom és kevesebb elfojt sminkkel bájosabb is vagyok talán. Furcsa ez a hangzavar. Mert bár New York soha sem alszik, azért mifelénk ennyire nincs zaj. A környékünkön nincsenek szórakozóhelyek, így se zene, se kiabálás. Legalább ki tudom aludni magam éjszakénként. - Nem is tudom, hogy bóknak, vagy sértésnek vegyem hogy idősebbnek nézel – válaszolok halovány mosollyal a tippjére. Bár lehet csak a rossz látás viszonyok teszik, hogy nem egészen annyinak tűnök, mint amennyi vagyok – Egyébként áprilisban töltöttem a tizenhatot. – Kissé félszegen pillantok rá, nem tudom, hogy hogy fog reagálni erre az információra. Főleg, hogy ezután közli, hogy ő már huszonkettő, amit még a legrosszabb matekosok is ki tudnak számolni, hogy hat év korkülönbség a javára. Az ilyesfajta egyetemista korú srácok nem igazán szoktak az ilyen kis gimisekkel szóba állni. Mi tagadás, azt hittem legfeljebb húsz, olyan babaarca van. Mögöttünk lépesek hangját veri vissza a fal, nem kéne paranoiásnak lennem, hiszen egy utcán bizony mások is szoktak közlekedni, nem csak én. Óvatosan hátrapillantok, az egyik srác ferde vigyorral integet, mielőtt kísérőmhöz szólna. Elkapom Arsen csuklóját és finom mozdulattal tovább húzom, hogy hagyja annyiban, nem is érdemes az ilyenekkel foglalkozni. Két nálam talán csak egy évvel idősebb fiú, azt hiszem némi alkohol befolyás alatt. Ártani nem fognak, csak a szájuk nagy. - Hagyd csak. Ez ma a legkisebb gondunk – emelem rá kékjeimet, miután ott hagyjuk a két bunkót. Észre sem veszem, hogy ujjaim még mindig csuklójára fonódnak.
Kezdőlap
