az ember nem tervez meg mindent előre, néha csak úgy alakulnak a dolgok
A Nap süt, a madarak csicseregnek én pedig ülök a Central Parkban egy padon. Tipikusan idilli kép, nemde? Meg egy kicsit tipikus is, minden jó filmben ami New Yorkban játszódik kell lennie egy hasonló jelentnek, különben nem is lesz igazán jó. Lehetne ez a nap igazán jó is, ha nem épp most jöttem volna otthonról. Az embereknek az otthon az, ahol biztonságban érzik magukat, nyugodt és szeretetteljes légkörben. Ezzel szemben számomra az otthon az elmúlt három napban maga a pokol. Anyám bedilizett. De tényleg, totálisan megkattant. A legújabb heppje, hogy én bizony akkor is énekesnő leszek, ha a fene fenét eszik is. Eddig is benne volt valahol ez az abszurd elképzelés, de mostanáig nem dugdosott zenei főiskolákról szóló prospektusokat a táskámba, a könyveim közé, a fiókjaimba, meg Isten tudja hova még, ahol nem találtam meg. Három napja veszekszünk üvöltve ezen, mert nem képes megérteni, hogy az én életem nem az övé és nem rendelkezhet felettem akármennyire is szeretne. Vagyis már nem sokáig, még két év és szabad leszek, mint a madár. Addig is suttyomban kell csinálnom amit szeretek. Természetesen nem üres kézzel jöttem és bár egyik célom az otthonról való szabadulás volt akadt azért más is a háttérben. Ilyen szép időben gyönyörű tanulmányrajzokat lehet csinálni, meg kellett ragadnom a kihagyhatatlan alkalmat. Hátizsákomban a vázlattömbömmel, három tolltartónyi színessel és egy üveg vízzel indultam neki a helyszínkeresésnek. Kereken harminckét perc bolyongásomba került megtalálni ezt a padot, de ennél ideálisabbat nem is választhattam volna. Innen rálátásom van egy padon ücsörgő párocskára, néhány csodaszép, már virágzó virágra, amik mellett bokrok egészítik ki az összhatást. Megvan minden, amit csak kívánhatnék, így lábaimat magam alá húzva nekikezdek a főbb vonalak felvázolásának. Már várom az első kíváncsiskodókat meg a hülye kérdéseiket, valahogy itt sosem tudom elkerülni őket, kármennyire is próbálkozom.
Soha se voltam az az otthonülős típus. Mindig valahová megyek és mindig pörgők. Szeretem a testmozgást, a sportokat, főleg az egyéniket, ahol csak magamra számíthatok. Még Kaliforniában nagyon sokat bicikliztem, és a helyi triatlon csapat tagja is voltam. Emellett pedig szinte napi rendszereséggel látogattam, látogatom az edzőtermeket. Ennek pedig meg is látszik az eredménye – erre nagyon büszke vagyok. Most viszont egyenesen menekülök otthonról. Nem szeretnék anyám közelében lenni, mert meglátom és hirtelen újra Kaliforniában vagyok az ablak előtt és... a francokat! Nem akarom hallani, ahogy hazudozik neki. Nem akarom megjátszani magamat előtte, mintha minden teljesen jó lenne. Mert ő ezt csinálja. Előadja a tökéletes egyedülálló anya szerepét. Már attól rettegek, hogy mikor mutatja be a családnak a kis szeretőjét, mint új párkapcsolat. Görcsben áll a gyomrom, mert tudom, hogy az a véget fogja jelenteni. A család széthullott. Talán már meg is történt... Aztán ott van a húgom. Vele is távolság tartó vagyok. Pedig hiányzik, főleg a régi beszélgetéseink. Ezelőtt sokkal közelebb álltunk egymáshoz. De mit mondhatnék neki? Nem akarok hazudni a szemébe. Inkább elsumákolom. Borzalmas alak vagyok. Szóval mostanában mindent is (!) csinálok. Új hobbikat találok, próbálom valamivel elterelni a figyelmemet. Most éppen a Central Park egyik nyugisabb, és a turisták által nem annyira látogatott részében reptetek egy repülőgépmodellt. Vagyis azt csinálnám, ha rendesen figyelnék rá és nem kalandozna el a figyelmem, így pedig nem hagynám, hogy pont valaki előtt pár méterre csapódjon bele a földbe. Bakker! Gyorsan oda szaladok, persze először szegény lányhoz. A repülőgép most mellékes. – Úristenem, szia, bocsi. – Gyorsan végig mérem. Látható sérülése nincsen, max. halálra ijesztettem. – Jól vagy? Azért megkérdezem, mert még is csak jól nevelt gyerek vagyok. Akarva akaratlanul a kezében lévő lapra nézek és a tekintetem el is veszik benne egy pillanatra.– Wow, ez meseszép... – bukik be belőlem, és egyáltalán nem hízelgésből mondom, hogy ne jelentsen fel emberölési kísérlet miatt.
az ember nem tervez meg mindent előre, néha csak úgy alakulnak a dolgok
Csicseregnek a madarak és a vázlattal hamar elkészülök. Előkotrom táskám legmélyéről az egyik tolltartót, egészen konkrétan azt, amelyikben a zöldes árnyalatokat tartom. annyival egyszerűbb, hogyha a három fő szín szerint csoportosítva tárolom a színeseket, így nem kell egy egész toltartót feltúrnom a megfelelő színárnyalat megtalálásának érdekében. Először a nagy zöld felületeket kezdtem el színezni, hiszen a kép nagyrészét a fák, bokrok és pázsit töltötte ki. Rengeteget pepecseltem az apró részletekkel, nagyjából egyesével rajzoltam meg a fűszálakat és leveleket. Elszórakozom ezzel úgy negyven percet, mielőtt rátérnék a szerelmesek hátának megrajzolására. Szerencsére még mindig ugyanott ültek, ahol eddig is, így nem kellett improvizálnom, használhattam az elém táruló látványt referenciának. A csajszi hajától azt hittem, idegbajt kapok. Ki a fene festi szivárványszínűre a haját? Úgy tűnt, megtaláltam hogy ki ilyen elembeteg. Mire eltaláltam az árnyalatokat majd’ megőszültem. A becsapódás hangjára összerezzenek és halkan felsikkantok. felkapom a fejem, hogy mégis mi a fene ez, mikor meglátom alig egy méterre a lábamtól a repülőgépmodellt. Olyasfajtát, amivel a kisfiúk játszanak. A színesceruza kiesik kezemből hosszú csíkot hagyva a papíron. Fenébe! Dühösen és zavartan nézek körbe, hogy ki nem tud vigyázni a holmijára, mikor a tejfölszőke fiú odavágtázik hozzám. - Szia, persze, nekem nincs bajom. Én a repcsidért jobban aggódnék - húzom el számat, utalva ezzel arra, hogy nem biztos, hogy egyben túlélte a becsapódást. Szegény játékszer, ettől jobbat érdemelne azt hiszem. Persze nem tudhatom, hogy a fiú hibája, vagy meghibásodott a távirányító, vagy maga a repülő - Köszönöm - mosolyodom el kedvesen, jól esnek az ismeretlen fiú szavai. Mindig jól esik, ha elismerik egy alkotásomat, legyen az bármi. A rajzaimra főként szerettem a szép szavakat, mert anya mindig nagyon ellenszenves volt velük szemben.
Kezdőlap
