Idestova már 8 éve a Powell házaspár tragikus esetének, mégis annak a napnak minden mozzanata beleivódott a sejtjeimbe. Mintha minden egyes átkozott percben újra élném, újra elkövetném ugyanazokat a hibákat, legfőképpen azt, amikor bizalmat fektettem egy olyan emberbe, akinek tetteiért két ártatlan ember vesztette életét aznap maguk mögött hagyva egy gyereket, aki azóta is az életem részét képezi - még ha neki egyáltalán fogalma sincsen róla. James a szülei elvesztése után költözött Connecticutba a nagyszülei házába, én pedig próbáltam minél részletesebben nyomon követni életének alakulását. A mai napig úgy érzem, hogy hibás vagyok a történtekért, jóllehet Remi volt az aki az ellenség kezébe nyomta a fegyvert, de ez sosem érdekelt igazán. Valójában úgy láttam az esetet, mintha tétlenül végig néztem volna, ahogyan meghúzzák a ravaszt, hiába követtem el minden tőlem telhetőt az utolsó pillanatig. Valahol elégedettséggel töltött el, hogy közöm volt Remi jelenlegi lakhelyéhez, a cellájához, amibe egy jó ideig még ott fog rohadni és ha rajtam múlik, esélye se lesz kijutni onnan.
Az a fajta bűntudat vagy bármi is, aminek ez nevezhető nem olyan, ami az idő múlásával csillapodik sem, de talán könnyebbé válik, ha tisztában vagyok vele, hogy James a legjobb iskolákba fog járni és olyan úton halad végig, amire az apja is büszke lenne. Nem okozott gondot kifizetni a tandíját vagy szólni pár jó szót az érdekében, hogy az egyetemen biztos helye legyen. Kötelességemnek éreztem, hogy ne mondjak le róla, noha az ismeretségünk a köszönésen kívül soha nem is terjedt tovább. Egyszerűen csak tudni akartam, a felügyeletem alá vonni azt, hogy minden jól alakuljon az életében és nem pazarolja el a tehetségét és a józan eszét arra, ami egy embert a szerettei elvesztése után könnyedén magához vonzhatja. James viszont eddig jó gyerek volt. Kitűnő tanulmányi eredményekkel, példátlan viselkedésével a légynek sem tudott volna ártani, ez pedig elég indok volt nekem arra, hogy egy szavát se higgyem el Reginaldnak, James nagyapjának, amikor a kora reggel folyamán azzal hívott el, miszerint a fiú elszökött.
- Reginald, ezt maga sem gondolhatja komolyan. Ismeri az unokáját, ahogyan én is.
A lakásom terét betölti a kihangosított készüléken keresztül válaszoló férfi hangja, aki kisebb szünetet tart zaklatottságában. Fekete ingem utolsó gombjait eligazgatom, frusztrációm pedig egy sóhajtásban fullad ki.
- Hagyott egy levelet is, Ryder. Egyértelmű minden sora, csak mégis aggódunk érte. - úgy mondja el ezeket az információkat, mintha attól tartana bajba kerülne attól, hogy megosztotta velem. Ez viszont számomra még mindig nem elég. James nem ilyen, ő nem szökik meg csak egyszerűen, nem ilyen hanyag módon hátrahagyva maga mögött mindent.
- Még ma Connecticutba megyek. A saját szememmel szeretném látni azt a levelet. - erről nem nyitok vitát velük, ezért még mielőtt tiltakozást hallanék a vonal másik végéről, jómagam bontom azt, hogy megelőzzem az elkerülhetetlent.

Rutherforddal fél órával később futok össze az Alanával közös házuk előtt és nem érti mit keresek egy órával a munkánk kezdete előtt náluk, ellenben aligha lepődött meg. Nem ez lenne az első alkalom, hogy ilyet művelek és nem is az utolsó, ha rajtam múlik. Megjelenésem indokát azonban már csak a konyhába érve vallom be, enyhén sietősen és közel sem nyugodtan. - James eltűnt.
Chad próbálja összerakni az információkat, tisztán látszik az értelmetlenség a fején, de aztán a vonásai elárulják, hogy képben van. - James Powell? Mi történt? Elrabolták? - záporozza a kérdéseket, amikre aligha tudnék válaszokkal szolgálni számára.
- Reginald szerint elszökött meg hagyott valami ócska levelet is hátra. Mármint ismerem a kölyköt, ő nem ez. Nem szökhetett meg.
- Bevonjuk a céget a keresésébe? Segíthetünk megtalálni őt. - ajánlja fel, amire csak a fejemet csóválom ezzel is kifejezve tiltakozásomat.
- Szeretném kihagyni a GR-t ebből, ezért jó lenne ha fedeznél odabent, amíg rá nem jövök mi folyik a háttérben.
- Tannerrel beszéltél? - újabb kérdés, aminek hatására Alana is kicsoszog papucsában és köntösében, hogy kómás, reggeli tekintetét kettőnk párosára emelje.
- Minden rendben, Ryd?
- Nem értekezek most az öreggel, nekem más módszer kell. Ő régi motoros, úgy fogja fel, hogyha elszökött, akkor elszökött, nincs más verzió. Jön majd nekem a fiatal dumával és arra ma nem vagyok vevő.
Chad bólint egyet megértően miközben átkarolja feleségét, aki még mindig valami értelmes válaszra vár, amit a partnerem helyettem is megad neki.
- Az a James? Mert ő biztosan nem tenne ilyet. - fűzi hozzá véleményét Lana is és kibontakozik Chad karjai közül, hogy átölelhessen. - Tudom, hogy mennyire gyűlölöd ha ezt csinálom, de akkor is szükséged van rá. - nem szólok erre különösen semmit, inkább hagyom magamat megkínozni Alana által, mielőtt felnézhetne a szemeimbe és tehetne egy lépést hátra. - Találd meg aki ezt tette és hozd vissza Jamest.
- És bármit megtudsz, hívj fel. - köti a lelkemre Chad, mielőtt magukra hagyhatnám őket.

A nap nagy részében megállíthatatlanul pörgött az agyam, megoldásokat keresve erre az egész tébolyra, aminek a közepébe sodródtunk. Reginald azóta kétszer hívott, egyszer a felesége Martha volt a vonal túlsó végén, aki sokkal aggodalmasabb hanghordozással osztotta meg velem kételyeit. Mindkettő fél hangjában ott lakozott a tanácstalanság, én pedig csak egy valamire kértem őket: ne vonják be még a rendőrséget, mert én szeretnék ennek a végére járni.
És már akadt is egy tervem hogyan fogom ezt kivitelezni.
Tanner ebben az esetben kiesett, a céges kapcsolataimat viszont nem akartam bevetni. Egy olyan emberre volt szükségem, aki elmegy a végletekig és plusz még pár métert, ha nem érzi elégedettnek magát az eredménnyel, abban viszont biztos voltam, hogy egyedül nem csinálhatom ezt végig. Még ha jól is ismertem már magamat és a képességeimet egyaránt. Korábban szándékunkban állt egy magánnyomozót felfogadni Rutherforddal, ennek folyamata viszont még időközben háttérbe szorult, azonban a lista még mindig megvolt a potenciális jelöltekkel. Végigfutom rajta tekintetemet és azokon a pár megjegyzéseken is, amit mellé véstem korábban, pro-kontra verzióba. A legtöbbjük valamelyik egységhez már tartozott és nem állt érdekemben senkit sem belevonni ebbe, hogy aztán dokumentumokra várjunk évtizedekig egy-egy eset kapcsán, megkockáztatva azt hogy kifuthatunk az időből. Egy név azonban kitűnt mindegyik közül, aki nemrég maga mögött hagyta a csapatát és azóta csak kósza információkat lehetett róla hallani, nekem ez a bizonytalanság azonban túlontúl kevés volt ahhoz, hogy bármerre is elinduljak. Egy valami viszont aduászként létezett a birtokomban, amivel ha sikerrel járok, felkelthetem az érdeklődését. Joe az egyik számítástechnikai szakemberünk már a többiek előtt érkezik az épületbe, hogy átnézze a rendszert, így nem is kérdéses, hogy őt találom be legelőször.
- Főnök. - húzza ki magát hirtelen meglepettségében. - Ilyen korán? - szedelőzködő mozdulattal pakol el mindent maga körül, de bármit is tett az imént, valósággal hidegen hagy jelen helyzetünkben.
- Utána néznél nekem egy személynek? - egy bólintás és felkészülését jelző kézropogtatás után lépek közelebb hozzá, kezemmel pedig asztalán támaszkodok meg. - Aaron Bennett. Korábban a kábszereséknél volt.
Joe ujjai fürgén járnak a billentyűzet felületén, míg végül két kezét tarkóján fűzi össze és egy sóhajtást is hallat mellé. - Nem sokat. A tag azóta az eset óta is független. Mire lenne szüksége?
- Valami életjelre, elérhetőségre.
- Adjon két percet, főnök. - azzal a lendülettel vissza is fordul a monitorhoz és ahogyan ígérte, sokat nem kellett várnom a telefonszámot jelző számjegyekre, amelyeket egy cetlire vésett le nekem. Útközben Marie pultjánál állok meg és a még üresen tátongó pult mögé lépek, hogy végignézzem a könyvgyűjteményét, amit azt hitte egyikünk sem szúrt ki. Kiválasztok magamnak egyet és bár ugyan szemöldököm borúsan jelzi kezdeti értetlenségemet, de már nem változtatok tovább döntésemen, helyette egy sms-t írok Bennettnek.

RG írta:

Találkozzunk ma, délután 5-kor a Washington Square Parkban lévő szökőkútnál. Olyan információm vannak Sawyerről, amik biztosan érdekelhetik. Egyedül jöjjön és amiről felismer majd: Alkonyat.

Az üzenetet elküldöm, Marienek pedig egy cetlit hagyok az egyik ilyen színes-tapadós bigyójára, hogy elvittem az egyik könyvét, ami ötletem sincsen miről szólhat, de épségben visszahozom majd. A címéből ítélve csak nem lehet annyira katasztrófa. Még magamhoz veszek pár dolgot az irodából, végül elhagyom az épületet mielőtt a többiek is megérkezhetnének.

.

Nagy, kicseszett baromság volt az egész, amivel a Powell család idősebb nemzedéke próbált megetetni. Hány éve is ismerjük egymást? Azalatt mintha a családommá nőtték volna ki magukat és James miatt valahol így is lett. Nyíltan sosem álltam volna a srác elé, hogy bemutatkozzak vagy magyarázatot adjak miért finanszírozom életének kötelező változóit vagy miért egyengetem a karrierjét a háttérből. Sehogy sem hangzana ez jól. Neki meg főleg nem azok után, amiken keresztülment. És bár volt az elején pár hét, amikor Reginald próbált lebeszélni erről, mondván mindez a társam hibája volt, ő meg megfizette érte méltó büntetését, a kijelentése amivel felcímkézte Remit olyan keserű pirulaként marta végig a torkomat, mintha mérget fecskendeztek volna belém. A társam. A partnerem. Mára pedig mondhatni a legnagyobb ellenségem. A tény, hogy bármilyen módon is közöm volt hozzá éppen elegendő indokot adott nekem arra, hogy ne álljak el az elképzeléseimtől és egy olyan életét biztosítsak annak a kisfiúnak, amit mindig is megérdemelt. Mindenesetre nevetséges milyen gyorsan változhat meg két ember kapcsolata, ha az egyik úgy dönt, hogy tesz rá nagy ívből akkori életére és keresztbe tesz neked ahogyan csak energiájából kitelik.
A vonal végén lévő idős ember hangja a szokásos kimértség ellenére most egy-egy ponton megremeg ahogyan az unokája kerül beszélgetésünk középpontjába és arról a szánalmas üzenetről magyaráz állandóan, amit igy ekkora távolságból is képes vagyok megmondani, hogy nem ő írhatott. Nem volt James-re ez jellemző, már csak azért sem, mert számon tartottam az ismerőseit, már amennyire a lehetőségeim megengedték. Nem akartam ugyanis, hogy olyan emberek közé keveredjen, akik elvihetnék őt a rossz irányba, hiszen James pont abban a korban volt, ahol könnyedén befolyásolható válhat bárki által, de ettől még nem lesz egyszerűbb a helyzet vagy hihetőbb. Az igazságra szomjaztam és minél gyorsabban akartam lerendezni ezt az ügyet anélkül, hogy bárki is tudomást szerezne erről a családtagok és egy plusz emberen kivül, aki a segítségemre lehet. Hosszabb kutakodások árán találok csak rá Aaron nevére az összegyűjtött lista vége felé haladva és nem is kérdéses, hogy ő az, akit fel kell keresnem. Egy minden rendfenntartó egységtől független személlyel más összedolgozni. Számára a szabályokra szabott határok sokkal többször mosódtak el és olyan megoldásokra is képesek voltak, amik mások a kreatív jelzővel illetnének. Megtehettem volna, hogy Tannert is belevonom, de ő más elveket vallott és hiába volt közöttünk az éveket átkaroló bizalom közöttünk a kölcsönös segítő-szándékkal, ettől függetlenül még régi motorosnak hatott a szakmájában, aki csak a hétköznapi paranoiámnak tudná be James váratlan eltűnését. Mellesleg kedvem sem volt magyarázkodni számára miért is érzek még ennyi év távlatából késztetést arra, hogy segitsek a kölykön. Még a végén olyan témákba sodródnánk bele, ami miatt már egy jó ideje próbál fogást találni rajtam. Szerinte úgyis belebukok ebbe az állandó felszines viselkedésbe, ő pedig fogadni is mert volna erre, szóval ha lehet, nem adnám még jobban alá a lovat.
Joe segítségét kölcsönvéve küldök üzenetet Bennettnek, majd felkészülök a találkozóra. Egy könyvet veszek magamhoz Marie pultja mögül és még indulás előtt az összes létező információmat összeszedem Sawyerrel kapcsolatban, akire Bennettnek már régóta fáj a foga. Remi többször is hangoztatta a börtönbe kerülése után, hogy minden ember megvehető, csak egy bizonyos összegre van szükség hozzá. Olykor a megfelelő motiváció nem ártalmas, legfőképpen akkor nem, ha ez kölcsönös segítségre vezet két ember esetében.
A szökőkút egy részén horgonyozok le és a kezemben forgatom egy darabig a könyvet. Barátkozok vele, nézegetem és bár a borítójából ítélve nem tudok meg sokat, az engem néző fiatalabb lányok cinkos tekintete miatt egészen biztos vagyok benne, hogy nagyon mellé nyúlhattam, ezért bátorkodom a tartalmat is elolvasni, melynek hatására egy halk káromkodást mormolok el magamban. Komolyan, ha ezen az egészen túl vagyok, ki fogom cserélnie Marie összes dugi-könyvgyűjteményét valami olyanra, ami miatt nem álmodozik arról, hogy egy srác lecsapolja az összes vérét. Még jó, hogy nem érek rá párkapcsolatra alkalmas nőket keresni magamnak, mert ezt elnézve egészen magasra lett téve a mérce.
Beleolvasok a könyvbe unalmam türelmetlenségem elodázásának érdekében, de minden egyes sorral lejjebb haladva érzem, hogy meghal bennem valami, ezért valahol örülök, hogy egy a közelemben történő párbeszéd elvonja a figyelmemet erről. Bennett áll két fiatal előtt és a kéztartását elnézve éppen a bajt hozza a nyakába. Elhagyom jelenlegi helyemet és megközelítem a furán kialakult hármast. - Haver, na ne már! Mondtam, hogy idegeneknek ne mutogasd a fegyvert, mert azt hiszik elment az eszed. - a vállára teszem a kezemet és jelzésértékűen megszorítom neki. - Ne haragudjatok miatta, beneveztünk valami hülyeségre, de a játékszabályok még nem túlságosan tiszták neki.
A két fiatal csak egymásra néz, majd ismételten a fegyverre, amitől újra felszólalok. - Ideje lépnünk és magukra hagyni a fiatalokat, mielőtt még nagyobb bajt hozol a nyakunkra. Tedd el azt a nyamvadt játékpisztolyt és haladjunk. Nem akarom, hogy ebből is kizárjanak. - megveregetem a vállát, majd miután óvatosan ugyan, de az ismeretlen gyerekek arrébb sétálnak, feltartom a kezemben lévő könyvet és a címére mutatok. - Ezért kedveltettem meg magamat pár fiatal csajjal Bennett, hogy maga nyilvános lövöldözésbe kezdjen a park kellős közepén? Mégis milyen indíttatásból gondolta, hogy az a két szerencsétlen kölyök üzent magának?
Próbálom magamban elképzelni a választ, de nem akarom. Se türelmem, se idegzetem nincs hozzá mi játszódhatott le a fejében. És bár szívem szerint a kukába vágnám a könyvet, hogy minél előbb megszabaduljak tőle, megígértem Marie-nek, hogy visszaviszem neki és állom a szavamat. - Ryder Gillies vagyok és én kerestem fel korábban. Lenne maga számára egy ajánlatom, pontosabban egy munka-ajánlat, cserébe pedig megkapja azokat az információkat, amiket ígértem. Kezdetnek nézze meg ezeket. - a könyvbe tett fekete-fehér fényképeket szedem elő a számára bizonyosan ismerős férfiről, rajta egy héttel ezelőtti dátummal. - Csak hogy tisztában legyen nem azért hívtam ide, hogy kicsesszek a fejével. Viszont csak akkor vagyok hajlandó több információt átadni, ha számíthatok magára egy ügyben. - ezután elhallgatok, hiszen így is túl sokat mondtam, a többi viszont bizonyosan csak rajta áll.

.

James eltűnése pont nem hiányzott az életemből, habár egy ilyesfajta történésre nem mintha létezne megfelelő időpont, amikor az ember úgy érzi: igen, ekkor vágjatok gyomorszájon, mert most éppen úgysincs más miatt idegeskednem. Nem hittem a nagyszülők felvetéseinek, mert azalatt a nyolc év alatt mióta részesévé váltam a Powell család életének végignézhettem azt is, hogy milyen emberré kezd válni James. Megviselte őt a szüleinek halála, de teljesen természetes jeleit mutatta a gyásznak. Reginald és Martha is azon voltak, hogy minden szempontból megkönnyítsék a fiú életét. Nem hanyagolták el őt, közös programokat szerveztek vele, miközben a fiú heti két alkalommal a pszichológus irodájában is megfordult. Nem fűztek hozzá semmilyen rokoni szálak, egyszerűen úgy éreztem tartozok neki ennyivel révén a szüleivel való ismeretségemnek. Az a bűntudat, a tehetetlenség, mely mai napig rányomja a bélyeget az életemre csak úgy törleszthető, ha tudom jól, hogy az a fiú, akit Remi miatt magára hagytak a szülei egy megérdemelt jövővel nézhet majd szembe. Reginald sosem értette a szándékaimat és bár erről a véleménye a mai napig nem változott, úgy tűnt az évek ösztönözték őt ennek elfogadására. A lánya miatt kereste fel akkoriban a céget, ahol Remivel dolgoztunk, így az ismeretségünk hosszabb időre nyúlik vissza, mint amit a Andrew és Abigail esetében elmondhattam volna. Biztonságba akarta tudni egy szem lányát és mivel Andrewt - a férjet, - büszke embernek tartotta, ezért többnyire a háta mögött intézkedett, hogy csak akkor tálalja a házaspár felé tetteit, amikor az már a visszafordíthatatlan folyamat állapotában van. Reginald tudta jól, hogyha akkor és ott lett volna lehetőségem, megakadályoztam volna Remi árulását, ezért sosem hibáztatott a történtekért. Én viszont megtettem helyette is. Jobban ki kellett volna ismernem a társamat, vele együtt pedig a szándékait is. Odafigyelni azokra az árulkodó jelekre, amikre utána még évekig próbáltam visszaemlékezni. Többnyire a saját figyelmetlenségemnek tudtam be mindezt és bár Remi lecsukása egyértelművé tette mindenki számára a dolgokat, hogy ki volt a felelős a család szétszakításáért, bennem ez sosem ugyanúgy zajlott le. Ezért tartoztam Jamesnek; sok mindennel, de most leginkább azzal, hogy megtalálom őt.
Szándékosan nem akartam sem Tanner, sem pedig a többi hozzá hasonló orrára kötni, hogy mire készülök. James abban az időszakban van benne, ahol lételemükké válik a családjuk bosszantása. Tisztában voltam ezekkel, jómagam is voltam fiatal és nem a legjobb fajta, ha Lynette ellen szólt a harc, de nem engedhettem meg magamnak most, hogy hibás feltételezések közé szorítsuk a keresését. Nem érdekelt, hogy fiatal, az se, ha talán a szökése előre megtervezett volt, hogy így szabaduljon meg a nagyszüleitől, mert nekem ezek nem jelentettek semmit. Sem a levél, sem pedig a szóbeszédek, mert számomra akkor nyer csak valami értelmet, ha azzal kapcsolatban én vagyok, aki biztosra megy. Ezért is kutattam fel a magánnyomozókról összegyűjtött listámat és épp ennek okán csinálok magamból hülyét egy vámpíros könyvvel a park közepén. Lehet, hogy sokkal tartozok Jamesnek, de ezek után ő is nekem. Marievel pedig muszáj lesz egy-két szót váltanom milyen köteteket is tárol magánál.
Szinte örökkévalóságnak tűnik ez a várakozás, én pedig még mindig nem érzek magamban elég késztetést ahhoz, hogy nekilendüljek a könyv elolvasásának, amíg Aaron meg nem érkezik. Párszor megforgatom a kezembe, néha tekintetem az órám lapját kémleli, aztán meg a parkban lévő embereket. Talán az egyre inkább elhatalmasodó unalmamnak köszönhetem, hogy kiszúrok egy nem túl hétköznapi jelenetet tőlem nem messze, vele együtt pedig azt a férfit is, akivel a mai találkozóm lenne. Úgy tűnik nagyon félremehetett az üzenet, mert éppen két mit sem sejtő fiatalból már próbálja kierőszakolni a választ, amire a fegyver is elég nagy bizonyíték, amit úgy mutogat, mintha normális lenne, hogy valaki ilyennel járkál egy nyamvadt parkba. Ki is mentem őt a helyzetből, pontosabban próbálok valami itt-ott sántító, de egyben hihető magyarázatot találni miért is ment el teljesen az esze az állítólagos játszótársamnak. Bennett persze ideges és már a fiatalok helyett én válok elsőszámú célpontjává, amit túlságosan nem veszek zokon. Az ember legyen óvatos és manapság sok ökör van, aki gyerekekkel végezteti el a piszkos munkát. Én viszont sosem élnék a lehetőséggel.
- Az pedig merőben megkérdőjelezi az alap értelmes felfogást, ha egy zsúfolt park közepén hadonászunk a fegyverünkkel és halálra rémisztjük az embereket vele. Ez véletlenül nem volt elrejtve a napi bölcsességeinek sorai közé?
Nem állok meg, csak amikor már elég távol kerültünk mindenkitől, aki tanújává válhatna beszélgetésünknek és ezt követően fordulok csak felé.
- Gondoltam, hogy lesz annyi esze, miszerint nem fog egy félőrült módjára fenyegetni másokat függetlenül attól, hogy éppen mi volt a jel. Úgy tűnik, tévedtem. - szusszanok egyet beletörődően. - Magánnyomozóként az emberek azért óvatosabbak szoktak lenni, nem?
Kérdésemet tanácstalan éllel adom a tudtára, végül rátérek ittlétünk okára, mert minél több ideig húzzuk egymás idejét és idegrendszerét, annál nehezebb lesz Jamest megtalálni. A magammal hozott képet nyújtom át és hagyom egy kicsit érlelődjön számára az információ, habár a feltételezéseinek hatására kénytelen vagyok elfojtani egy mosolyt.
- Nyugodtan megtarthatja magának Sawyert, fürödhet az elismerésekben miatta, akár még el is teheti láb alól, nem érdekel. Mindazonáltal mindig is pártoltam az adok-kapok elvet és hogy ne maradjunk adósai egymásnak. A gyors kapcsolatok mindig is jobban vonzottak, amikor nem kell heteken keresztül egymásnak bizonygatnunk mivel is tartozunk a másiknak. - vezetem fel mondanivalómat, de ugyanazzal a lendülettel tovább is folytatom. - Az éjszaka folyamán eltűnt egy fiú és örülnék, ha számíthatnék magára a megtalálásában. Nem akarom nagy dobra verni a keresését, mert a jelenlegi bizonyítékok alapján úgy tűnhet, hogy egyszerűen megszökött, de ha még így is történt, szeretnék erről magam megbizonyosodni.
A tekintetem a körülöttünk járkáló emberekre vándorol, majd vissza Aaronre. - Természetesen visszautasíthatja az ajánlatomat, ellenben úgy gondolom elég fontos magának Sawyer elkapása ahhoz, hogy egy ilyen kitérőt ne érjen meg. Márpedig ha együttműködik velem, mint ahogyan azt említettem korábban, az összes információt megkaphatja, amit eddig tudunk róla. Számomra pedig az adott szavam mindennél többet ér és mint mondtam, a mi esetünkben Sawyer csak egy komplikáció, aki állandóan rosszkor van, rossz helyen. Nos, számoljak magával a továbbiakban vagy keressek fel mást?
A döntés rajta áll, nekem pedig akad egy-két elképzelésem kivel dolgozhatnék össze, bár számukra Sawyer aligha ér valamit.

.