Ritkán vállalok diákot otthon magánoktatásban. Nem igazán van rá időm, mivel ott az egyetem plusz az iskola, ahová péntekenként beugrok tanítani és a magánéletem. Pavelt sem lenne túl jó dolog elhanyagolni, hiszen az nem tenne jót a köztünk kialakult kapcsolatnak.
Most mégis kivételt tettem egy lánnyal kapcsolatban. Dahlia az egyik legtehetségesebb lány, akivel valaha találkoztam, ám nem látom benne azt az eltökéltséget, amire szüksége van ahhoz, hogy híres ember váljon belőle. Mindene megvan hozzá az elszántságon kívül, így pár hónap után elhatároztam, hogy nem fogom hagyni elúszni azt, amije van. Így történt, hogy múlthéten odamentem hozzá, hogy következő héttől szombatonként kettőtől várom a lakásomra ének órára és nem fogadok el semmilyen kibúvót. Nem vártam meg a reakcióját, ahogy tegnap is óra után csak szépen közöltem vele, hogy holnap várni fogom. Ha nem hagyod meg a lehetőséget, hogy tiltakozzanak, akkor muszáj lesz megjelenniük. Pont így van ez Dahlia esetében is.
Mikor Dahlia megérkezik egy mosoly kúszik fel az arcomra és egy öleléssel köszöntöm. Az ajtót már két óra előtt egy tíz perccel tárva-nyitva hagytam, hogy be tudjon jönni, ha éppen nem hallom meg a kopogását. A csengő nem működik és még nem jött ki szerelő, hogy megcsinálja. Elvileg jövőhéttől már újra működni fog.
- Szia Dahlia – köszöntöm a lányt, majd ha bejött, becsukom mögötte az ajtót. – Tök király, hogy itt vagy. Már kiválasztottam négy dalt, amit gyakorolhatunk. A szobámban ott a zongora és minden király lesz – túl lelkes vagyok. Annyi éven át küzdöttem azzal, hogy ilyen formában foglalkozzak a zenével apám miatt, most mégis itt vagyok és azt csinálom, amit ő akart. Egészen New York-ig menekültem. Egy olyan szakra járok, amit nem szeretek és még értelme sincs, ám most mégis visszatérek a gyökereimhez.
- Gyere utánam – intek neki és a szobám felé vezetem. Az egész helyiség fehérre van mázolva, középen egy nagy franciaágy, mellette éjjeli szekrény, egy gardróbszekrény tükörrel, ami mellett ott lapul a zongorám. Azzal szemben pedig egy íróasztal van mindenféle könyvvel, kottákkal és a laptopommal. A falakon pedig képek lógnak, amelyeken többnyire én és Pavel vagyunk, de Allie is feltűnik páron meg a szüleim és néhány egyetemi haver.
- Kérsz valamit inni vagy enni? – kérdezem. – Illetve van valami konkrétum, amit gyakorolnál? – nem fogok mindent ráerőltetni. Szeretném, ha ez az óra olyan lenne, amit ő is élvezne. Habár nem tudom, hogy mennyi kedve lehet hozzá, hogy nem adtam neki választási lehetőséget. Az is lehet, hogy örül, mert ő az egyetlen olyan kiváltságos személy, akivel ezt megteszem, de ott van a pakliban, hogy éppen a halálomat tervezgeti. – Úgy terveztem, hogy körülbelül egy órát, maximum másfelet gyakorlunk. Igazából a lakótársam, Clyde, nincs itthon, úgyhogy ha elhúzódna vagy esetleg utána lenne kedved valamihez, akkor csak nyugodtan.

Nem kéne itt lennem. Jobban mondva semmi kedvem ahhoz, hogy most itt legyek. Ha apa nem fecsegi el anyának, talán megúszhattam volna, de eljárt a szája. Persze, nem hibáztatom ezért, nyilván csak a büszkeség beszélt belőle, de így anya gondoskodott arról, hogy mindenképpen itt legyek. Személyesen kísért el és csak akkor ment el, mikor látta, hogy belépek az ajtón.  Miért kell ezt? Miért olyan nehéz elfogadni, hogy engem ez az egész hidegen hagy? Sosem voltam rossz gyerek, mindig megcsináltam mindent, amit kértek tőlem, de most szívesen ellentmondtam volna a szüleimnek és Pollynak is. Őt sajnáltam a leginkább ebben a történetben, hogy akaratán kívül belekeveredett ebbe a tizenhat éve tartó drámába. Ő csak nekem akar jót, tudom, de akkor is... Ha ő nincs, talán végre feladja anyám a megrögzött hülyeségét, de most csak újult erővel és reménnyel zaklat.
Bizonytalanul lépek be a tárva-nyitva hagyott ajtón egy hangos kopogást követően, hogy azért mégis jelezzem, hogy megérkeztem.
- Hello - ölelek vissza mosolyogva. A másik lány lelkesedését látva valahogy nekem is jobb kedvem lesz és úgy döntök, megpróbálom kihozni magamból a legjobbat. Legalább ő örüljön.
Rögtön négy dal? Hát ez elég durva. Úgy tűnik, ő tényleg nagyon komolyan gondolja ezt az egészet.
- Levegyem a cipőmet? - teszem fel a leglényegesebb kérdést, mielőtt követném a szobába. Nem állítom, hogy tiszta retek lenne a tornacsukám, de azért járt már olyan helyeken, amiknek a nyomát nem szeretném a másik lány halószoba szőnyegen hagyni.
- Egy pohár víz lehet jól jönne majd az énekléshez, de egyébként nem kérek mást, köszönöm. És őszintén, én nem vagyok olyan jól felkézült, mint te, szóval igazából bármi jöhet, amit te javasolsz. - Jobb híján leülök a hatalmas ágy szélére és onnan várom a további utasításokat. Énekelni persze úgyis fel kell majd állnom, hogy rendesen kijöjjön minden és be tudjak támasztani, de addig talán jó helyen leszek itt.
- Rendben, én igazából ráérek egész délután, szóval... - Nyitva hagyom a mondat végét, mert nem igazán tudom mit is mondhatnék. Nagyon fura ez az egész nekem.

~ outfit ~ 334 szó ~ ★ ~

Örülök, hogy dahlia nem hátrált ki ebből az egészből. Simán megtehette volna, hogy nem tűnik fel, viszont akkor más eszközökhöz nyúltam volna, ami egyikünknek sem tetszene. Péntekenként biztosan ott tartanám iskola után az ének teremben, hogy gyakoroljunk egy kicsit. Valószínűleg beszélnék az osztályfőnökével és ha kellene, akkor az igazgatóval is. A lány valószínűleg gyűlölne, hogy ilyenekre kényszerítem, de meg lenne a gyümölcse. Ez viszont most tényleg feldob, hogy itt van. A lelkesedésem az egekben van és gyorsan írok is egy üzenetet Pavelnek, hogy eljött a lány, akiről meséltem. Tegnap legalább egy órát panaszkodtam neki arról, hogy mennyire tartok attól, hogy nem fog felbukkanni. Elsőre nem akartam másokat belevonni ebbe, mint a tanárok vagy a szülei. Ez végülis kötetlen, iskolán kívüli elfoglaltság. Senki sem kényszerítheti.
- Uh igen, kérlek – bólintok. Nem szeretem, ha utcai cipővel járkálnak bent a lakásban. Clyde-dal is mindig az ajtónál hagyjuk, ha belépünk és a vendégeinket is erre kérjük. Szeretem a tisztaságot és mindig arra törekszem, hogy ez megmaradjon. Nem igazán van ínyemre a piszok és a rendrakás sem. Inkább próbálom elkerülni, hogy folyamatosan a padlót kelljen sikálni.
- Akkor hozok is egy pohár vizet – mosolygok rá és otthagyom egyedül a szobámban, míg engedek neki a csapból innivalót. Nem félek attól, hogy felforgatná a szobámat, hogy a cuccaim között kutakodna vagy meglopna. Egy aranyos, s kissé megszeppent lányról van szó. Kicsit magamra emlékeztet ennyi idősen. Én sem voltam túl lelkes a zenével kapcsolatban és ha komolyabban veszem, akkor talán ma valamelyik Operában játszanék. Csak akkor apám keze alatt lennék még mindig és azt senkinek sem kívánom. – Itt is van – nyújtom át neki a poharat. – Igazából, ha nem vagy elég felkészült, akkor csökkentsük a mára általam kitűzött dalok számát. Néha túlságosan is lelkes vagyok. Maradjunk kettőnél – ülök le a zongora elé és a kottákra mutatok. – Válassz közülük! – végülis nem az én jövőmről szól ez az egész. Azt akarom, hogy élvezze. – A másik kettőt meg majd később, de lehet ismered is őket – mosolygok rá. Az egyikkel már biztosan találkozott, mert az iskolában is gyakoroltuk.
- Azért nem terveztem egész délutánra zenélést. Kímélni is kell a hangod – még gyorsan rápillantok a telefonomra, mielőtt lenémítanám és kikapcsolnám a netet. Nem szeretem, ha ilyenkor zaklatnak. Szeretek csak a zenére koncentrálni és kiadni magamból a felgyülemlett stresszt. Hálás vagyok, hogy a lakótársam még egyszer sem említette meg, hogy ideje lenne egy kicsit visszafognom magam. Azt hiszem néha még élvezi is a lágy zene csengését a lakásban.

~ outfit ~ 333 szó ~ ★ ~

Dahlia búskomor képe lehoz az én hangulatomból is, de ezt nem kell látnia rajtam. A kezdeti megszeppenést, mintha kényszer vette volna át. Rosszul érzem magam emiatt, de nem szabad elpocsékolnia az éveit. Én sem tettem, hiába utáltam, ám abbahagytam, mikor New Yorkba kerültem. Hiába oktatok zenét most a gimijükben nem érzem azt, hogy ez elég lenne befutni. Hobbiból szoktam csak néha zenélni Pavellel, de igazából az sem olyan gyakori meg jobban szeretem, ha csak ő énekel nekem valamit. Nem akarom a gyönyörű hangját a sajátommal elrontani.
A szobámba visszaérve a pohár vízzel Dahlia-t ugyanott találom, ahol hagytam. Talán ha két lépéssel lehet arrébb.
- Nincs mit – mosolygok rá. – Ha kellene a wifi, akkor a bazhdom az, a jelszó pedig pavcsekka kis betűkkel – mondom neki. Azt hiszem ezt jó tudnia, mivel valószínűleg elég sokat lesz itt az elkövetkezendő hónapokban. Addig akarom, hogy hozzám járjon, míg vissza nem jön a kedve a zenéléshez. Utána szabadjára engedem, mivel nem az én kötelességem és szintem őt fejleszteni.
- Dehogy – intek. Én is rendszeresen behozom a poharakat és a kaját is a szobámba. Nem vagyok valami szívbajos, ha erről van szó. Plusz lány létemre elég nagy kupit tudok magam körül hagyni és takarítani sem szeretek, de ennek ellenére rendszeresen megcsinálom nagy nyávogások között. Könnyebb volt, míg otthon éltem és nem kellett ilyenekkel foglalkozni.
- Jó, akkor kezdjük azzal, amit a suliban már gyakoroltunk – a kottát berakom a helyére a zongorára és Dahlia kezébe nyomok belőle egy példányt, hogy lássa a ritmust és a szöveget is.
Leülök a hangszer elé és játszani kezdek rajta. Közben fülelem, ahogy Dahlia énekel és próbálom kiszúrni a hamis hangokat és úgy érzem, mintha nem eresztené ki a hangját rendesen. Ezt már az iskolában is észrevettem, így a dal felénél körülbelül abbahagyom a zongorázást és a lány felé fordulok.
- Miért ellenkezel ennyire? Tehetséges vagy, ezt tudod te is és nem mellesleg befuthatnál. Még nagyon sokra viheted – sóhajtok. Nekem is mindig ezt mondta Jekatyerina, de nem hallgattam rá. Az ellenségemnek tartottam a nevelőnőt, aki a szüleim helyett gondoskodott rólam, pedig mindvégig a legjobbat akarta nekem. Nélküle most New Yorkban sem lennék.

~ outfit ~ 266 szó ~ ★ ~

Nem a legjobb a hangulat köztünk és ez kézzel fogható, de próbálom nem magamra venni. Ez nem az én hibám, hogy ennyire nem kedveli azt, amit csinál. Én mindössze egy olyan ember vagyok az életében, aki szinte teljesen ismeretlenül is csak a legjobbat akarja neki. Ez az oka annak, hogy most itt van. Lehet jobb lenne megmondani neki, hogy akkor menjen haza, ha ez ekkora nagy fájdalommal jár neki. Értékelhetné, hogy a szabadidőmet full ingyen rászánom arra, hogy megpróbáljak vele megszerettetni valamit, ami akár a jövője is lehetne. Bárkit leénekelhetne. A legtöbb világsztár kis énekes, pedig elbújhat mögötte. Mégsem érdekli ez.
- Okés – bólintok diplomatikusan. Nekem abból semmi bajom nem lesz, ha a wifit használja próba közben, míg figyel arra, hogy én mit mondok neki, habár kicsit reménytelennek érzem. Talán ez az oka annak, hogy mindössze pár kiénekelt hang után megáll a kezem. Nem zongorázok tovább. Annyira erőltetettnek tűnik nekem az egész, hogy azon is elgondolkozok mennyi értelme van tovább folytatni ezt. Az én szerencsém pont az volt, hogy Jekatyerina nem hagyta, hogy abbahagyjam, ám mégsem olyan szinten dolgozok ebben, mint amilyet elvártak tőlem egész életemben. Így utólag belegondolva a magánoktatás is felesleges volt.
- A festés és a fényképezés olyan dolog, amit tudsz csinálni a zene mellett is – megfordulok a széken, hogy szemben lehessek vele. Felpillantok rá és úgy folytatom a beszédet. – Lehet abban is tehetséges lennél. Van egy csomó tanfolyam, amit el tudsz végezni a suli mellett, ha akarod, de még csak tizenhat éves vagy. A gimit muszáj befejezned és ezt te is tudod. Plusz zenetagozatos vagy, ha át akarnál menni sima gimibe, akkor valószínűleg elsőtől kellene kezdened – húzom el a számat. Nem minden fekete-fehér és muszáj összeszednie magát.
- Nem megyünk elölről. Míg nem lendülünk át ezen a nehézségen, addig nem igazán lesz értelme gyakorolni – válaszolom. Kezdem kicsit megbánni, hogy idehívtam. A kezdeti lelkesedésem teljesen ripityára tört a hozzáállását eltekintve.  

~ outfit ~ 338 szó ~ ★ ~