Lip and Lina

Óvatosan nyitom ki a szemeimet. Zsibbad a bal kézfejem, ezt veszem észre először. A jobb is, ezt veszem észre másodjára. Pislognom kell egy párat, mire felfogom, hogy a vakító fehérség körülöttem nem a megszokott színházi félhomály, nem is reflektoroknak köszönhető, és még véletlenül sem otthon vagyok. Egyre értetlenebbül nézek körbe. A jobbomat emelem - a kézfejemben branül, a látványtól is megszédülök. A balomra már félve pillantok, és a hatalmas fehér pólya, ami elfedi előlem a teljes kézfejem...
Emlékszem már. Emlékszem, milyen jó viccet mesélt Jason, és pont arra gondoltam, hogy ilyen görccsel a rekeszizmomban lehetetlen küldetés dolgozni, amikor... Talán mégsem emlékszem pontosan, hogyan szaladhatott meg az olló vagy mimet vágtam meg pontosan, de a vér annyira kizökkentett a komfortzónámból, hogy azonnal dobtam egy hátast. Bár talán valami extra is történhetett, ha itt kötöttem ki... Hol is?
Feltápászkodom, és bár kicsit szédülök, örömmel konstatálom, hogy a normális ruháim vannak rajtam, és a táskám egy karnyújtásnyira van tőlem. Egyáltalán nem tetszik, hogy a infúzióhoz vagyok kötve, ezért a lehető legóvatosabban nyúlok oldalra, hogy előhalásszam a mobilomat.

Bocs, hogy ott hagytalak, de intézem a melót, ne gyere vissza ma. Írj, hogy mivan és ne hozd rám a frászt többször! Holnap látlak. - J

- Szóval felébredt, nagyszerű! - rikkant rám egy női hang, és hamarosan folytatja is, hogy mennyire aggódott a barátom, de dolgoznia kellett, és ő bizony megígérte, hogy szemmel tart majd. Megméri a vérnyomásom, feltesz egy csomó keresztkérdést, pipálgat vagy firkál valami papíron, majd kijelenti, hogy egészséges vagyok, mint egy makk, csak vigyázzak az éles eszközökkel. (Remélem, az anyámat nem hívták fel, különben ezt még egyszer meg kell majd hallgatnom.)
Végre kiveszi ezt a szörnyedvényt is belőlem, így mindkét kezemen ott a sebesülés nyoma. Jobb is, ha ma már nem megyek a munkahelyem közelébe, elbizonytalanodnának, hogy jó szakmát választottam e. Holnapra talán már elég lesz valami kevésbé feltűnő is...

Újult erővel dobom a vállamra a táskám, és eltökélten indulok a nővérpult felé, hogy megkapjam a zárójelentésem egy karcolás miatt. Felsóhajtok, és amíg várom a papírmunkát, válaszüzit pötyögök a kedves kollégának arról, hogy ha legközelebb ilyesmi történik, véletlenül SE vigyen kórházba. Megalázó, de komolyan. Muszáj lesz valamilyen édességgel rángatnom vissza magam a megszokott kerékvágásba...

Elég gyakran bejövök a Presbyterian kórházba, ha van egy kis idő. Ugyan Manhattanben élek és dolgozok, szóval itt mindig történik valami baleset, de vagyunk elegen ahhoz, hogy kifújjam magam és átjöjjek ide megkajálni. Nem azért akarok itt lenni, mert annyira jó a légkör. Már teljesen hozzászoktam az utóbbi három évben a kórházhoz, így nem esik nehezemre szemrebbenés nélkül végignézni, ahogy mindenféle beteg sétál el előttünk.
Mint mindig, amikor dolgozom és úgy döntök, hogy átjövök ide, beállok a nővérpulthoz Kenny mellé, aki egy a negyvenes éveiben járó, túlsúlyos pasas. Ennek ellenére az egyik legviccesebb ember, akivel valaha találkoztam és remekül el tudjuk egymást szórakoztatni. Most is ez van, mindennap ez van, ha szolgálatban vagyok.
- Na mizu Lip? – már távolról odakiált nekem.
- Unalmas ez a nap, nem történik semmi – rántom meg a vállam és felpattanok a pultra. Közben a kezemben lévő burritóról leszedem a csomagolást és enni kezdek.
- Itt már járt néhány nyomorult. Nem értem, hogy nem tudják megérteni, hogy ha Dr. Hennessy ma nem rendel, akkor nem fogja őket megvizsgálni. Állítják, hogy van időpontjuk, de nincs. Egy néni az előbb azért kiabált velem, mert Dr. Jenkinst kereste a szemészetről, de a doki már legalább két éve elköltözött New Yorkból. Lehet már te sem emlékszel rá – sóhajt fel.
- De, emlékszem. Megőrülnék, ha ilyenekkel kellene veszekednem egész nap. Esküszöm, hogy csodállak, Kenny – ütögetem meg a vállát, majd egy hatalmasat harapok a kajába, a negyedét már el is tüntetem. – Én így nem tudom, hogy mi van ma, de konkrétan két hívás volt és azóta semmi.
- Örülj neki, Lip – ezzel Kenny feláll a helyéről és megkér, hogy legyek már itt egy ideig, mert valamit el kell intéznie. Beleegyezek egyből. A többi nővér, akik ténylegesen is nők és még csinosak is, nincsenek itt. Általában Kenny tartja ezen a részen egyedül a frontot. Bemászok a pult mögé és rákönyökölve kezdem el nyomkodni a telefonomat és fejezem be a burritót, mire valaki odalép elém.
- Miben segíthetek? – nem pillantok fel elsőre, de végül elrakom a telefont a zsebembe, a szemetet pedig a kukába dobom. Utána nézek csak a lányra, de a felismeréstől pár másodpercre le is fagyok. Lina Darrell. Kikerekedett szemekkel nézek rá egy ideig, majd erőt veszek magamon és újra normális fejet vágok. – Hát te mit csinálsz itt? Remélem nincsen komolyabb problémád – mosolygok rá. Visszakönyökölök a pultra, kezeimet összekulcsolom és úgy mérem végig. Annyira sokat nem változott, mint én. Vele ellentétben sokkal izmosabb lettem, a kezeimet és a lábaimat is mindenhol tetoválások borítják – habár az utóbbit ő nem láthatja – és még borostát is sikerült növesztenem, illetve a hajam sem emlékeztet már az ifjú Justin Bieberre.

Lip and Lina

Utólag már nem tudom, miért nem néztem fel. Miért nem néztem fel és fordultam sarkon - biztosan van itt másik pult, egy olyan ápoló vagy ápolónő, aki nem Ő, aki bárki más. Miért sodor minket egymáshoz a szél pont egy ilyen kínos helyzetben?
Egy évezrednek tűnik a pillanat, amíg csak a szemét látom; furcsa, ismerősen idegen érzéseket ébreszt bennem és annyira nem tudom, hogyan reagáljak, hogy nem is reagálok. Évek óta most vagyunk először egy légtérben, és bár azóta rengeteg minden történt, most szinte olyan, mintha tegnap lett volna. Meg mintha ezer éve. Hogyan lehet egyszerre ennyi ellentétes dolgot érezni?
Szerencsére újra megszólal, én pedig úgy rázom le magamról a korábbi pillanat béklyóit, mint kutya a vizet. Volt, nincs.
Szégyellős mosoly kúszik az arcomra, és felemelem a balom, hogy számára is láthatóvá váljon a problémám a pult takarásából.
- Úgy néz ki, megint ügyetlen voltam, megcsúszott a kezem az ollóval és... - Nem akarom azt mondani, hogy tudod, mert úgy is kínos, ha tényleg emlékszik, ha viszont már nem... Abszolút nem szeretném bolygatni a dolgot. Ehelyett színpadiasan a homlokomhoz emelem a kézfejem és enyhén hátrabiccentem a fejem, mintha parányit is így nézne ki, amikor valaki elájul. - A munkatársam nem nagyon tudta, mit kezdjen velem, vagy csak jó mókának tartotta, hogy kórházban ébredjen az ájult lány... - Nem fokozom tovább, megvonom a vállam. - Egyébként nem láttam, legalábbis már nem emlékszem rá, de nem hiszem, hogy súlyos lenne. Remélem, holnapra ezt a borzalmat is levehetem róla. - Ügyetlenül megmozgatom az ujjaimat, de elég egyértelmű, hogy nem sokra megyek semmilyen tehetséggel, ha nem tudok rendesen fogni velük. Bízom benne, hogy csak a kötés akadályoz, és amint levettem, a karcolásom már nem is fog látszani.
- Azt mondták, itt tudom átvenni a papírjaimat, különben azt hinnék, megszöktem. - Határozottan zavarban vagyok. - Nem számítottam rá, hogy veled találkozom. Azt hittem, az utcai életmentés a te pályád. - Halványan elmosolyodom, bár egyből az jut eszembe, micsoda szerencse, hogy nem őt hívták ki egy szerencsétlen csaj ájulásához. - Minden rendben veled? - Bármennyire is furcsának hangzik ez a kérdés, nem bírom ki, hogy ne érdeklődjek felőle, hiszen ha már így alakult... Valószínűleg újabb pár évnek kell eltelnie, hogy akárcsak az utca másik feléről is lássuk egymást, addigra talán meg is őszül.

Mikor elkezdtem dolgozni, akkor nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar hozzászokok ahhoz a bizonyos kórházi szaghoz. Kicsikén mindig húztam a számat, ha a húgommal suli után bejöttünk anyához Brooklynban a munkahelyére. Mindig fintorogva húztam a számat, most meg már sokszor jó kedvvel sétálok be. Néha rendesen feldobják a napomat a betegek, ahogy a nővérpultban állok Kennyvel és minden jött menttel elbeszélgetek. Elég nyitott srác vagyok, így bárki odajöhet hozzám, valószínűleg egy nagy mosollyal fogom köszönteni. Azt azért sajnálom, hogy az időm nagy részében nem itt vagyok, hanem az örsön. Talán ha többet tanultam volna, akkor most orvos is lehetnék, de egyszerűen nem vitt rá a lélek. Még most is azzal szopnék és legalább nagyon sok mindent ígyis megtanultam, amit a dokik tudnak. A mentősöknek is odarakhatnák azt a doktort a neve elé.
Gyakran megesik, hogy ismerősökkel futok össze itt, hiszen ez Manhattan egyik legnagyobb és legnépszerűbb kórháza, ami a központban helyezkedik el. Linára viszont nem számítottam.
- Uh akkor ügyes vagy még mindig – nevetek fel, de kicsit sem szánom ezt sértőnek. – Jól tette a kollégád, hogy behozott téged. Bármi bajod eshetett volna, itt pedig minden esetben kötelesek ellátni téged – rántom meg a vállam. Tényleg ez volt a legjobb döntés, amit hozhatott az illetékes. A mentősöket is kihívhatta volna, de ha a veszély nem elég nagy, akkor ő is be tudja hozni. Amúgy is furcsa lett volna pont Linát megmenteni. – Ha most hozott be és el is engedtek, akkor valószínűleg nem súlyos, nem kell aggódni – biztatóan rámosolygok.
- Igen, itt valóban át tudod venni őket – bólintok és a számítógéphez lépek. – TAJ kártyádat és a személyidet ide tudnád adni? Azok nélkül nem foglak megtalálni a rendszerben – be is lépek a programba és a lány nevét és születési dátumát kezdem el begépelni.
- Valóban az utcai életmentés az én pályám, de ma nem volt sok dolog és ha nagy a pangás meg sokan vagyunk, akkor átjövök ide beszélgetni az egyik ápolóval, de neki most volt egy kis elintéznivalója, addig én helyettesítem. Mondjuk ha a fejesek megtudják, hogy én lépek be helyette a rendszerbe, akkor nem fognak örülni – húzom el a számat, s közben nem veszem le a szememet a képernyőről. Ha ideadta az iratait, akkor elkezdem felvinni őket a rendszerbe.
- Minden rendben van, semmi sem változott. Munka, bulik, legényélet. Kiélem magam, amíg lehet – mosolygok rá szélesen. Azt már nem említem meg, hogy anyám sokszor felhozza a nevét, hiszen nem volt azóta egy normális barátnőm, hogy szétmentünk volna és nagyon csesztet már a házasság témával. – Veled mi a helyzet? – kérdezek vissza érdeklődően.

Lip and Lina

Azt hiszem, őt is meglepi a találkozásunk, ez pedig kicsit megmosolyogtat. Mégis lehet még valaki olyan figyelmetlen, mint én, hiszen nem szúrt ki, amíg idecsámpáztam a folyosón.
Még mindig. Igen, Lip, van, amit nem lehet kinőni, legyen bármilyen kínos is, hogy beájulok a saját véremtől. Még csak gyakorolni sem tudok, puff, megtörténik. Talán nem is kellene ezen rágódnom.
Hiába nem gondolom, hogy bármi bajom is eshetett volna, de nem vitatkozom vele - nyilván arra jutnánk, hogy elbagatelizálom a dolgot, holott az egészség a legfontosabb. És tényleg fontos. De mindenképpen tisztáznom kell Jasonnel, hogy nem kell kórházba hoznia, ha lepihenek fél órára.
- Én is így gondolom - mosolyok vissza rá. Engem tényleg csak az aggasztana, ha hosszabb távon is nélkülöznöm kellene a balom; a fájdalommal is könnyebben megbirkózom, mint a tehetetlenséggel.
Engedelmesen túrok a táskámba a kért iratokért - imádkozva a mindenhatóhoz, hogy mindkettő legyen nálam, különben duplán dühös leszek a munkatársamra -, és hamarosan a pultra fektetem a kártyáimat, miközben felőle érdeklődöm.
Amíg a monitort vizslatja, van lehetőségem kényelmesen végigmérni a vonásait. Viccesnek találom, hogy a megismerkedésünkkor még pelyhes volt a mostani borosta helyén, a haja is rövidebb, és bár elmélyültek a vonásai, a mosolyában még mindig ott van az a...
- Mondjuk bármikor történhet bármi - szúrom közbe halkan. Épp ezért mentős, épp ezért vannak többen, egy baleset vagy hasonló katasztrófa dömping sosem előjellel érkezik. Bár lehet, hogy már közel a műszak vége, azért mer így lazítani.
Sosem választanék ilyen stresszes munkát...
- Ó, tudok várni, ezen ne múljon... - Habár nem tudom, miért jelenthet gondot, ha egyik kórházi dolgozó a másik helyett egy ilyen egyszerű dolgot megcsinál, mégsem szeretném egyiküket sem bajba sodorni. - De tőlem nem tudja meg senki - fűzöm hozzá cinkosan, hiszen nem tűnik úgy, hogy a szavai ellenére különösebben zavarná a szabályszegés. Nem is meglepő.
Bulik és legényélet. Ez sem lephetne meg. Keserédes érzés fog el, hiszen annyiszor kérdeztem meg magamtól, anyámtól, bárkitől, hogy vajon jó döntést hoztam-e... És most is ugyanúgy megfogalmazódik bennem, viszont választ továbbra sem kapok. A szokásos módon hessegetem el a kételyt: akkor ez volt a helyes döntés, és teljesen felesleges azon agyalni, mi alakulhatott volna másképpen. Egy dolog fontos, mégpedig hogy jól néz ki.
- Örülök, hogy jól vagy - fűzöm hozzá őszintén. Ha élvezi az életét, nincs okom ítélkezni felette. - Hasonlóan - vigyorodok el már könnyedebben, amiért ilyen jól helyre tettem magamban a dolgokat. - Bár nekem van barátnőm, befejeztem a sulit, és azóta egy színházban dolgozom, itt, Manhattanben. Összességében nincs okom panaszra. - Egészen megfeledkezem az ittlétem okáról, ahogy végigpörgetem magamban az elmúlt éveket. Sok minden változott, de sok minden ugyanaz maradt, ugyanott élek, ugyanazok a hobbijaim, és ugyanúgy benne vagyok minden buliban. - Mondjuk most megveszek valami cukrosért - nevetek fel és kíváncsian pillantok a monitor felé.

lina ✗ lip

Úgy tűnik mégis igaza van azoknak, akik azt állítják, hogy mennyire kicsi ez a világ. Nem gondoltam volna, hogy pont akkor fogok benézni Kennyhez, amikor Lina jelentkezne ki a kórházból. A lány, akit már évek óta nem láttam, s már a közösségi média oldalain sem követem. Miután szakítottunk mindenhonnan letöröltük egymást, mert fájdalmas lett volna nézni a másik tevékenységeit. Könnyebb a felejtés, ha teljesen kizárod a másikat az életedből.
Ha pár évvel ezelőtt járnánk, akkor most biztosan idegesen oktatnám ki arról, hogy mennyire veszélyes tud lenni önmagára nézve, de mivel már ezek az idők elmúltak, így csak kinevetem. Nem látom értelmét a basáskodásnak, amikor a kapcsolatunk ilyen semmilyenné vált.
- Azért máskor próbálj meg jobban odafigyelni – rakom hozzá. Ezt muszájnak érzem kihangsúlyozni. Valószínűleg, ha egy teljesen idegen személy állna itt is mondanám neki. Minél kevesebb emberen kell segítenünk az egészségügyben, annál jobb a világ. Sokszor belegondolok, hogy vajon miért választottam ezt a munkát. Talán ezzel akarom kompenzálni, hogy a való életben nem figyelek eléggé mások érzéseire. Önző módon török előre, s így úgy érzem, hogy nem vagyok én olyan rossz ember, mint amilyennek sokszor mutatom magam.
- Valahogy gondoltam, hogy nem fogsz beköpni – nevetem el magam. Amúgyis elég furán venné ki magát, ha ő ezután rohanna valami felettesemhez és veleme gyütt Kennyt is bajba keverné. Az átlag beteg nem is tudja, hogy nem szabad kezelnem a gépeket, mivel ez a nővérek feladata.
Valószínűnek tartom, ha nem rontjuk el akkor vagyis inkább rontom el én, akkor sem lennénk már együtt. Sok idő eltelt azóta és változtunk mind a ketten. Nem lehetünk ugyanolyanok, mint tizenéves korunkban. Én idén már a huszonhetet töltöm. Ha még mindig azokat csinálnám, mint tizennyolc évesen az csak engem minősítene. Plusz úgy tartom, hogy nem szabad az első nőnél leragadni. Ki kell élvezni az életet, míg lehet. Házasság és gyerekek mellett már nem tanácsos.
- Na mesélj a barátnődről! – mosolygok rá őszintén. Már nem dobban meg hirtelen a szívem és nem is bánom, hogy ezt mondja. Egy apró féltékenységnek sem érzem a jelét. Mindössze kíváncsi vagyok, hogy ez mégis mikor és hogyan történt. A miértet is jó lenne tudni, de ezt elrejtem az agyam hátsó felében. – Mit csinálsz pontosan a színházban? – érdeklődöm tovább. Néhány dologra már nem emlékszem vele kapcsolatban meg amúgyis még túl fiatal volt ahhoz, hogy szilárd elképzelései legyenek.
- Ha majd odaadom a zárójelentésed, akkor itt jobbra elmész és a folyosó végén van egy automata. Mindenféle édesség és üdítőt találsz benne – mutatom neki az utat. Szívesen elkísérném, de nem hagyhatom itt a pultot, akkor Kenny kinyírna. – Előtte akkor megkaphatnám az irataidat? – kérdezem újra, mert az előbb végül nem vett elő semmit.

Lip and Lina

Lágy mosollyal biccentek a jó tanácsra. Nekem sem érdekem, és a legkevésbé sem élvezem kárt tenni magamban, nem hogy ezen a kellemetlen helyen huzamosabb időt eltölteni. Nem hiszem, hogy él ember, akinek jó emlékei vannak a kórházakról, de az biztos, hogy csak akkor járok erre, ha nagyon muszáj. Ezt is meg kell értetnem Jasonnel. Mintha nem is ismerne..!
Angyalian félredöntöm a fejem és lehunyom a szemeim, hogy így tudassam vele, senkinek sem ártok soha, mert képtelen vagyok rá. Tény, hogy mi nem egyszer bántottuk meg egymást, de azért az kicsit más, mint a főnöknek árulkodni.
- Csodálatos lány, igazán. Queensi ő is, egy zöld tüntetésen találkoztunk úgy egy éve. Az a típus, aki mindenkivel megtalálja a közös nevezőt, és azt hiszem, lehetetlen nem kedvelni. - Valójában ennél sokkal többet is tudnék mondani róla, azonban nem vagyok biztos benne, hogy valóban érdekli, és túlzásba esni sem szeretnék. Nem hiszem, hogy bárki szívesen hallgatná, ahogy Cece-ről áradozom... Maximum az anyám, aki bármit szívesen meghallgat, ha felhívom végre.
- Jelmeztervező vagyok. - Igyekszem azt az enyhe sértettséget is elnyomni magamban, amit  kérdése szül - talán semmire sem emlékszik velem kapcsolatban a nevemen kívül? Ejnye, Lina, nem szép ilyesmit gondolni sem, és nem vagy ilyen zúgolódó típus. Mosolyogj újra és mesélj neki. Még ha azért is kérdezi, hogy ne legyen kínos a csend, válaszolhatsz. - Az új daraboknál elég sok a munka, a régiekhez általában csak igazítani kell. Szerencsére a vezetőség szereti az újításokat, úgyhogy nemigen vannak hosszú semmittevős időszakok. - Enyhén megvonom a vállam, és azon elmélkedek, én mit kérdezhetnék tőle. Elég gyorsan összefoglalta, hogy mi a helyzet vele, és őszintén, nem sok dolog volt, amire érdemes lenne rákérdezni.
Nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem veszi észre a kártyáimat vagy direkt heccel, mindenesetre egy félmosollyal tolom őket közelebb hozzá úgy, hogy egy kicsit le is lógjanak a pult túlfelén.
- Azt hiszem, inkább levadászok egy dobostortát itt a sarkon, azt hiszem, még megvan az a cukrászda. - Idefelé ugyebár nem láthattam, és bár majd' minden nap megfordulok Manhattanben, az East Side-ot ismerem jobban. - Szerencsére, bármilyen ügyetlen is tudok lenni, ritkán járok erre. De ha nincs, akkor is ráérek, megyek, amíg szembe nem jön egy! -
Vagy össze nem zuhanok a cukorvágytól és visszahoznak ide... brr. Évekkel ezelőtt még biztos lettem volna a dolgomban, most a legrosszabb esetben is ki tudom használni a kéretlen szabadnapomat.