Alakása Manhattan felhőkarcolókkal tarkított negyedében helyezkedett el, amelyet Sohonak hívtak, ami a Houstontól a Canal Streetig nyúlt el és egészen a West Broadway és a Lafayette Street határolt. Baldassare a 2009-ben épült lakóépület legfelső emeletén bérelte azt az ingatlant, amelyet otthonosan rendezett be neki Florentina Matthews, a negyvenes éveiben járó nő. A félvér férjezett asszony belsőépítészetet olyan szinten űzte, hogy már-már sorszámot kellett nála tépni, hogy egy újabb ügyfelet fogadva a személyes varázslatához nyúljon és valami fenomenálisat alkosson. Ahogy a nő munkája, úgy a lakás ára is a piaci áron felül volt, és habár Domenico álmai otthonának tartotta ebben a multikulturális megapoliszban, amit nem kaphattak meg sokan. Habár olasz vére, a családközpontúsága teljes erejével tiltakozott az ellen, hogy lakást vegyen családi házzal ellentétben, az élete, az, amivel nem csak a mindennapi betevőt kereste meg, hanem annyi pénz ült a bankszámláin, hogy igazából mára már "dolgoznia" sem kellene, mégis hajtotta a vére. Mert nem csak a neveltetésének köszönhetően vágyott tervei voltak és az élettel szemben felállított követelései, mert az iskoláztatásának éveiben megízlelte a sikert, az üzleti érzéke pedig páratlan volt.
A lakás, amelyben idestova már több, mint öt éve lakott, mahagóni színű padlóburkolattal bírt, a fehér falfelületeket pedig ódonnak ható barna téglafalakkal törték meg, s mindezt páratlan barna, fehér és fekete színben játszó bútorokkal tette teljessé Florentina. Habár Domenico nem volt odáig a növényekért, a nő minduntalan próbálkozott igazságot tenni, és a sok napig tartó vitát meg is nyerve végül páfrányok díszítették az olasz lakását. Amióta a lakást a magáénak tudhatta, egyetlen egy bútort sem tolt arrébb, mert tökéletesnek és ténylegesen hozzá is illőnek érezte azt. Ez a hely ő volt. Még ha az idejének nagy részét másik helyszíneken is töltötte, a lakás őt szimbolizálta, otthont adva a szűk baráti körének egy-egy látogatás alkalmával, de még inkább örült annak, ha a családtagjai és a családja gyermekei nyüzsögtek úgy benne, mint a hangyák, sosem teljes nyugtot hagyva neki.
Egy olyan környezetben, mint ez, nem érhették volna utol a felmerülő problémák. A lakásának falain túl akarta volna hagyni a szervezett bűnözéssel kapcsolatos terveit és mindent, ami az üzletéhez tartozott, ám a nő jelenléte minden volt, csak nem odaillő. Baldassare hosszú percek óta némán figyelte a vele szemben helyet foglaló nő alakját, miközben a férfi ujjai a Chiantit tartalmazó borospohár üvegszárát egyensúlyozva tartották a karfájával ellátott székén. Hosszú percek óta nem ivott egyetlen kortyot sem, mert a nő alakja elvonta minden figyelmét az alkoholról. Igaz, hogy a köztük feszülő három méter tetemes távolságnak tűnt, és az sem érdekelte jelenleg, hogy a nő a fekete szófa előtt ült közvetlenül, míg a lakásában szétáradó fény megtörte az elhúzott ablakokon beáramló Hold fényét, a város a nő mögött rajzó fényben úszó szikrázó világát.
Domenico a nő alakját nézte, a tekintete a cipőbe bújtatott lábfejeken csúszott felfelé a bokákig, hogy aztán a sípcsonttól egészen a térdéig nézzen el, s azon átbukva a nő combjain túl a szélesedő, szülésre termett csípővonalat figyelje meg. A kecses derekat, a kerekded melleket, ám az arcát nem láthatta. Paolo Spagnoli volt az új, sokkal lelkesebb, mint okosabb tagja annak a csapatnak, amelyet már évek óta maga mellé szervezett. Paolo megszállottan vágyott arra, hogy a szervezetük értékes tagja lehessen, öntudatával és felettébb nagy magabiztosságával úgy gondolta, hogy egészen Domenico-ig fog jutni a ranglétrán, ahol a férfit megkérheti, hogy kezeskedjen majd ő érte, mintegy a kegyeibe fogadva Spagnolit. A hűség követelmény volt a tagoktól, és nem csak az - bizonyítékot kellett szolgáltatniuk, hogy érdemesek közéjük. Hogy a családjuk részesévé válhatnak.
A Baldassareval szemben helyet foglaló nő arcát Domenico a nő fejére húzott zsákszerű anyag miatt nem láthatta. A fekete vastag szövet a nő kulcscsontjáig elfedte a hölgy kilétét, ahogy a bokáit is a szék lábaihoz kötözve talált rá Domenico. A gyengébb nem képviselőjének keze pedig fájdalmas szögben fonódott rá a szék támlájára, hogy a csuklóinál azok is gúzsba kötve várják az olasz jelenlétét. Már percek óta figyelte a Chiantival a kezében a nőt, miközben egyetlen szót sem szólt hozzá, csak a légvételeinek zaklatottságát hallgatta csendben. Mert hogy Paolo nem azt a nőt hozta el neki, akinek a profilját megkapta és aki lett volna a projektje. A DB-vel szemben ülő nő nem Viktor egyik kurvája volt, amit bizonyított volna az a tetoválás, amit az orosz cárként viselkedő alak minden egyes lányától elvárt volna. Nem csak, hogy elvárta volna, de mindre rákényszerítette ugyanazt a szimbólumot, amit Dom látott minden alkalommal, amikor Nadia társaságát élvezte. Sosem kérdezett rá a csuklójának belső peremére tetovált harangokra, mert tudta, hogy milyen jelentéssel bírt: soha nem szabadulhattak Viktor uralma és könyörtelensége alól. Domenico első dolga volt az, hogy a nő szabadon hagyott csuklóját megvizsgálhassa, mielőtt leült volna tőle három méterre. Mielőtt a Chiantival a kezében foglalt volna helyet és mielőtt kortyolt volna a borból. Talán csak ez volt eddig az egyetlen olyan tette, amivel közelebb került a nőhöz abban a negyed órában, mióta az otthona biztonságában nem volt. Legalább ő. Nem nyúlt a nő táskájához, ami a megkötözött alak mellett foglalt helyet a padlón. Tiszteletlenségnek gondolta volna, és azzal, hogy tévesen rabolt el valakit Paolo, problémát jelentett Domeniconak.
- Mielőtt még a pániktól megfulladna, levenném a fejéről a zsákot, ha megengedi. És kérem, ne sikoltson, ha eddig kibírta mindezt. Valószínűleg a száját is kitömték, hogy tompábbnak tűnjön az a hang, amellyel ellenáll. Legalább ezt jól csinálták. De ha leveszem a zsákot, meg kell ígérnie, hogy nem pánikol még jobban. Nem kínozzuk meg, nem fogjuk a vérét venni, mint valami szekta és nem kívánom bántani sem önt, hölgyem. Nem fogom sem megerőszakolni, sem pedig olyanra kényszeríteni, amit ne akarna - a hangja egykedvű volt, és talán érzelemmentes is. Olyan, amit akkor szokott megütni, ha az Everbranch hatos számú pincéjében hallat, mielőtt valakit szóra bírt volna. Feltolta magát a saját székéből, hogy az ajtó melletti asztalra pakolja a borospoharát, az addigi fényt adó lámpa kapcsolójához lépve pedig egy kattintással kiűzte a közvetlen fényforrást a hálószobájából, hogy csak Manhattan fényei világítsák meg a teret. Teljes sötétségben is eltalált volna a lakása minden szegletébe, ám most, így, a tompa fény csak megkönnyítette a mozgását. A nő széke mögé lépve az ujjai a zsák anyagának aljához érve lassan lehúzták a nő fejéről azt. Nem véletlenül kapcsolta le a fényt. Az addigi rémült szemeknek újra hozzá kellett szokniuk a fényekhez, azt pedig nem a teljes elvakítással akarta kezdeni. A zsákot az ágyára dobva a cipőtlen, zokniba bújtatott lábai az előbbi asztalhoz vitték, hogy leemelje róla a poharát, és a nőnek bekészített vízzel megtöltöttet a baljába vegye, azután fordult a nő felé, nekitámaszkodva az asztal lapjának a hátsó felével.
- Ha kér inni, adok. És ha nyugton marad, felteszek önnek pár kérdést. Ha viszont a kérdések helyett a sikoltást fogja választani, nem leszünk jóban. Sokkal inkább azért is, mert onnantól kezdve nem fogom kiszedni a szájából az anyagot, ami most megakadályozza a beszédben - nem kérdés volt. Igazából túl fáradt volt ahhoz, hogy viaskodjon állandóan. Egészen közel lépett a barna hajú nőhöz, lehajolva hozzá pedig a kék szemei a nő arcát pásztázták, a barna szemeket, amikben értelem tükröződött és nem a drog kábulata.
- Nem sikolt, nem üvölt. És nem sipákol azonnal segítségért - keményedett meg a hangja, és ha bólintással válaszoltak, akkor az ujjai finom mozdulattal piszkálták ki a nő szájából az anyagot, amit csomóra kötöttek a tarkóján, hogy elhallgattassák a nőt. A poharat a barna szája elé emelte türelmesen, és ha együttműködő volt, akkor pár kortyot engedélyezett a nőnek.

Leyla ismételt kérése picit kimozdított a nyugodtnak mondható hétköznapi ritmusomból. A munkám szerelmese voltam, mindenkinek segítettem, akinek csak tudtam, és módom volt rá, de az, hogy gyermeket szüljek a nővéremnek...valahogyan nem szerepelt a bakancslistámon. Több szempontból is nemet mondtam volna. Az egyik okom az volt, hogy ez etikátlan, kihatással lenne a hivatásomra, az életmódomra, az egész hitvallásomra. Nem álltam készen, hogy ekkora áldozatot hozzak másért. Tisztában voltam vele, hogy Leyla és Gas természetes úton már nem válhatnak szülőkké, de ilyen kéréssel inkább ne hozzám fordultak volna. Anya és a nővérem akár két tojás, le sem tagadhatták volna egymást. Állandóan manipulálták a családot, az öcsémet nyaggatták, az én magánéletemet rendezgették. Mindenhol beleért a kezük, apa néha már kibukott, de mindig szemet hunyt felette, mondván...úgysem lépik át a határokat. Az erkölcsi normákat máris átlépték, nem hittem el, hogy a nővérem könyörgött. A kis előadásom után anya három napon át zaklatott, hogy vegyem fel a telefont, de nem voltam hajlandó, így csak apán keresztül ért el, és üzent, hogy ebédeljek ma vele, és beszéljük át ezt a kis incidenst. Szerinte én félreértettem, amit a testvérem kért tőlem, pedig ezen nincs mit félreérteni. A gyerekvállalást amúgy sem így képzeltem el, hogy kihordok egy babát, majd odaadom a kilenc hónap leteltével a szüleinek. Egy kályha lennék, aki csak arra képes, hogy kihordjon egy életet. Utána hogyan lennék képes az unokahúgomnak/öcsémnek a szemébe nézni, vagy vele ünnepelni? Nem éreztem késztetést, hogy teherbe essek, és erről semmilyen körülmények között nem akartam beszélni se. Bíztam benne, hogy anya felfogja, hogy nem megyek el, így is ez az egyetlen szabadnapom a héten, sokkal értelmesebben szerettem volna eltölteni. Terveztem, hogy veszek néhány növényt a teraszra, és ültetek délután, vagy elviszem Mrs. Cutler kutyáját sétálni, kint olvasok a parkban, vagy délután bemegyek a városi könyvtárba kutakodni. Bármi, amihez nincs köze a családomnak, és a gyerekekhez. Ehhez képest egész délelőtt sorban álltam az egyik bevásárlóközpontban, ahol mindenki babakocsit tol, vagy szoptatott, a drogériában pelenkát vett. Összeesküdtek ellenem az erők, és ráadásul tegnap este úgy megfájdult a bölcsességfogam, hogy időpontot kellett egyeztetnem a fogorvoshoz. Dr. Bentley kedves, és végtelenül türelmes. Az egyetlen szépészeti hibám a fogam, mert hogy féltem elmenni, de most annyira bedurrant, hogy örültem már ma délután túlesek a húzáson. A fekete A4-es Audimmal parkoltam éppen le a rendelő előtt, amikor egy idegen férfi leszólított. Segítséget kért tőlem, azt hiszem, mert nem értettem pontosan az akcentusát. A telefonomat halásztam ki, amikor a kezét a számra tapasztotta, és a semmiből tűnt fel egy másik férfi is. Nem értettem, hogy mit akarnak tőlem, hogy mit csináltam, de mire felfogtam volna, hogy mi történik, már a fejemre egy zsákot húztak, és betuszkoltak egy kocsiba. Hiába üvöltöttem, hiába kértem segítséget...nem hallott senki. Életemben nem féltem még ennyire, nem beszélve arról, hogy fogalmam sem volt, hogy ki állhat a háttérben. Egyszerűen azért imádkoztam, hogy ne valami zsaroló legyen, mert akkor nekem végem.  

Egy idő után elvesztettem az időérzékemet is, csak zötykölődöttem a kocsi hátuljában, céltalanul haladtunk az úti cél felé, aminek nem láttam a végét. Az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot, mert nem hallottam semmit a saját gondolataimon kívül. Mi van, ha a családom keze van ebben? Mi van, ha a nővérem odáig ment el, hogy elraboltasson, és így szedjen rá, hogy igent mondjak neki? Elég őrülten hangzott, de azt nem tudtam volna elképzelni, hogy valami elégedetlen páciens rám ijeszt, és így győz meg, hogy fektessek nagyobb hangsúlyt az ő esetére. Mi van, ha mégis ennek lenne valóságalapja? Egy idő után megálltunk, és végre kinyílt az ajtó. Nem értettem, hogy miről beszélgetnek, de az biztos volt, hogy két férfi vitatkozik felettem. Az egyiknek úgy pörgött a nyelve, hogy valami latin eredetű nyelvre szavaztam volna a kilétével és a származásával kapcsolatban. Egy-két nevet elkaptam, köztük volt valamilyen Viktor, meg egy lánynév is, de azt idő közben elfelejtettem. Kirángattak, és egy kis időre lehúzták a fejemről a zsákot, de csak addig, amíg meg nem kötözték a kezemet, és a számat fel nem peckelték. Esélyem se lett volna kiabálni, mert meglöktek, és szépen befelé tereltek. A kinti zajokból ítélve egy forgalmas részen lehettem, tehát nem vittek ki a városból, de akkor miért keringtünk ennyit? Az utasításokat nem értettem jól, úgy elharapták a szavak végét, csak abból értettem, hogy előre löktek, és beirányítottak egy felvonóba. Ezt is csak onnan tudtam meg, hogy hirtelen megugrott a gyomrom, és elkapott a hányinger. A fogam a kipeckelést most már szinte égette az ínyemet, és a legszívesebben én magam téptem volna ki a helyéről. Mi a fenéért nem hagytak békén? Kezdtem kétségbeesni, nem ment nekem ez a játék, hogy másokra legyek utalva. A végén leültettek, és magamra hagytak. Olyan erősen kötötték meg a kezemet, hogy immár csak abban bízhattam, hogy a vevőm/fogadóm ennél gyorsabb lesz. Elég sorozatot láttam, és krimit olvastam, hogy tudjam az emberrablás nem végződött jól. Az esélyeimet latolgattam, mire lépések zaja ütötte meg a fülemet. Mi a fene történik? A szaglásból ítélve egy magánrészben lehetek, és nem pince...nincs hideg. Minden annyira szürreális volt, egészen addig, amíg valaki hozzá nem ért a kezemhez. Nyöszörögve martak bele a fogaim az anyagba, de válasz nem érkezett. Újabb kínokkal tarkított percek teltek el, mire valami életre utaló jelet fedezhettem fel a hallásommal egyetemben. A légzésem egyre gyorsabbá vált, mert valaki volt a közelemben, de arról nem tudhattam, hogy ártani akar-e nekem, vagy sem. Hirtelen tört meg a csend, és kaptam valami riposztot. Az anyagtól a feketeségen kívül nem láttam semmit, de a fülembe kúszó férfias hang legalább eldöntötte, hogy melyik nemhez tartozik az elrablóm. Micsoda örömteljes felsorolás, hogy nem kínoznak meg, vagy erőszakolnak meg a helyszínen. Nem lettem nyugodtabb, csak vissza szerettem volna kapni a látásomat. Küzdöttem az elemekkel, az ínyembe maró fájdalommal is. A zsák lekerült a fejemről. Úgy éreztem, mint aki megvakult, kellett némi átmenet, hogy ne a könnyeim vonják el a figyelmemet. Egy hatalmas szobában voltam, tőlem nem messze a lámpákkal tarkított Manhattan látképe feküdt. Magasan lehettünk, de nagyon.  - Hmm... - nyöszörögtem, de nem tudtam szabadulni. Az idegen férfi elegáns öltözetéből, és viselkedéséből ítélve valami nagyon rosszba nyúlhattam bele. A tekintetem rá siklott, és itta magába a látványt. A vízre automatikusan nyeltem egyet, órák óta egyetlen korty sem ment le a torkomon. Vágytam a folyadékra, de nem hagyhattam figyelmen kívül az ajánlat részleteit. Mit érnék vele, ha sikoltanék? Nem lesz a társam. Egy bólintással jeleztem, hogy megértettem a kérését, majd szépen lefelé néztem inkább. A zoknija márkás, szóval gazdag, de elég a berendezést vennem alapul. Végre a számon is lélegezhettem, és már nyitottam is az ajkaimat, hogy kortyoljak néhányat, de a hideg nem tett jót a fognak. Eltorzult az arcom, és elfordítottam az arcomat, hogy jelezzem elég lesz. - Mit akar tőlem? Miért rabolt el? Segítettem volna a társának, vagy az is csak elterelés volt? Mennyit kér? - egyből letámadtam a kérdéseimmel, az nem szerepelt, hogy nem kérdezhetek. Zokszó nélkül álltam a pillantását a férfinak.  

Nem volt vitás az a megállapítás, hogy Domenico Baldassare folyamatos változásokon esett át. Habár túljutott már a krisztusi koron, és elhagyta a családi fészket, amely életének legfontosabb ciklusát jelentette, mindaz, amit odahaza tanult, a mai napig elkísérte útján és szerencsés volt, hogy oda született, ahova. Szerencsés volt, hogy a szülők nem egyke gyerekeként nőtt fel, hanem a középső utód státuszát kapta meg az élettől. Habár ő maga soha nem kezdte a napját imádsággal, nem jelezte az asztali áldás fontosságát, ám életének első éveiben szentül hitte azt, amit a Biblia ódon szavai sugalltak neki az anyja hangján keresztül, vagy a papi szónoklatok során. Hitt abban, hogy bűn volt mások életének kioltása és azzal is teljes mértékben egyetértett, hogy ne paráználkodjon, mások tulajdonát ne kívánja és az Úr hangjának elkötelezett hívévé akart volna válni. Olaszország fiaként számos alkalommal zarándokolt el a Baldassare család a Vatikánba, üdvözölték a pápa hagyományokkal körbeölelt beszédét Isten fiának áldozva, csak azért, mert Domenico anyja mélyen hitt a megváltásban és abban, hogy Jézus nem hiába halt meg, hanem azért, hogy minden embert feláldozza az életében elkövetett bűnök alól. Baldassare egészen pontosan hat éves koráig ebben az álomvilágban élt, ahol nem látott szenvedést - hacsak nem a nagyanyja halála volt az, nem látott halálos bűnöket, és nevetséges is lenne azt mondani, hogy ő lett volna az ördög ügyvédje, vagy annak jobb keze. Alapjaiban a gondolkodása és a hitvallása azon az estén változott meg, amikor az apja bevezette egy olyan alantas világba, ami bekúszott a gondolataiba, a véráramának részévé vált, és azt a bűnösséget szívta tüdejébe azóta is. Tévedés ne essék, nem gondolta magát olyan embernek, aki a Pokolra jutott volna, hisz ha anyja tanait akarta volna szigorúan követni, akkor, és csakis akkor a mai napig katolikusnak vallotta magát. Olyan hit követőjének, aki a saját képességeiben inkább, a körülötte lévő szűk bizalmi kapcsolataiban pedig szentül hitt. Baldassare olyan férfi volt, aki előbb bízta magát a tudományokra, mint egy megfoghatatlan és bizonyítékmentes akármire, akinek a létezése is erősen kétségbe vonható.
Harminc évvel később pedig elérkezett ahhoz a pillanathoz, amely kísértetiesen hasonlított arra az éjszakára, aminek szem- és fültanújává vált akkoriban. Csakhogy az apja nem bánt akkor kesztyűs kézzel az áldozatával, Dom mégsem akart volna minden részletében megegyező találkozást a vele szemben ülő nővel. A sötétség leple körbeölelte a várost, még ha az élő és lélegző, vibráló fények más jelent is varázsoltak kettejük közé. A nő bokái és kezeinek megkötözött valója szintén azt az estét tükrözte, amikor a mindössze hat éves Dom először hallott bárkit is üvölteni a fájdalomtól. A csontig hatoló félelme a mai napig elkísérte őt és emlékeztette arra, hogy milyenné is kell válnia, ha hatalmat akart volna, egy egységet. És mégis mást akart, mint az apja. Más módszereket, de eredmény tekintetében még kiemelkedőbbet. Mert nem lehetett ugyanaz, ugyanolyan, mint Pietro, az apja.
Domenico ezért kezdett el beszélni a saját lakásának hálószobájába cipelt nőhöz, remélve, hogy nem kell takarítókat hívnia, ha esetleg mégis csak vér folyna, ha a bíborszínű testnedv a kezéhez tapadna mégis. A hangja nyugodt volt, türelmes és azt a látszatot keltette, mintha ő maga ne lett volna képes arra, hogy bárkivel bármilyen kegyetlenkedést elkövessen. Az igazság az volt, hogy egyik pillanatról a másikra képes volt érzéketlenné válva vallomásra bírni azon embereket, akik a vágyott információkat nem akarták neki kiszolgáltatni, ám ettől függetlenül sem szociopatának, sem pszichopatának nem tartotta magát. Érzelmileg ugyan függetlenítette magát a kínzásoktól, ám nem érzett elégedettséget, ha mások kínszenvedését hallania kellett. Ahogy most sem gondolta úgy, hogy fájdalmat akarna okozni a nőnek, mégis muszáj volt ismertetnie vele a feltételeket, így amikor a csak hátulról beszűrődő fénypászmák rajzoltak színes alakokat a szobájának berendezésére, lehúzta a nő fejéről az anyagot, hogy valóban kapjon is levegőt. Ahogy beszélt, úgy a léptei lassan vitték el a pohárhoz, hogy azzal forduljon vissza a nő felé, aki még nem remegett, de szinte tapintható volt a félelme, az értetlensége, amit könnyű szerrel ki lehetett volna játszani, felerősíteni benne ezen érzeteket - csak a megfelelő szavakat és tetteket kellett volna alkalmaznia Domnak.
A szabályok egyértelműek voltak: semmi hangos sikoly, segítségkérés nem törhette meg a tetőtéri lakás csendjét. Amikor lehajolt a nőhöz, a bólintásra várva emelte oda aztán az ismeretlen nőszemély szájához a poharat, miután felszabadította a töméstől az ajkait, engedve, hogy annyi folyadékot vegyen magához, amennyire szüksége volt. Azzal, hogy a nevenincs hölgy elfordította a fejét tőle, egyértelmű jelzés volt számára, a poharat a széke mellé pakolta, hogy a nő eleinte rekedtebb hangjával feltéve a kérdéseit kísérjék azok vissza, a saját széke felé az újra felvett Chiantival a baljában. Megvárta, ameddig a nő kérdései értelmet nyerjenek, ám ahelyett, hogy a távolban foglalt volna helyet, a jobbjával felkapva a bútort egészen közel rakta azt le a padlóra, hogy amikor leüljön, a térdei majdnem a nő térdeit érték.. Szinte érezte az apró testből áramló hőt a bőrén.
- Megnyugtatnám, hogy semmi közöm az elrablásához, ahogy ahhoz sincs, hogy ott kötött ki, ahol most van - mert ez igaz is volt. A hangját nem érződött az olasz vére. A sok oktatással teli év, illetve az Államokban való letelepedés miatt a szavainak kiejtése elvesztették az akcentusát. Ez akkora baklövés volt, amely biztos, hogy Paolo további taggá válásának elvételéhez vezetett. Nem túl nyugodt körülmények közt végrehajtva a döntését. - Nem látom értelmét annak, még mindig, hogy fizikálisan bántsam, megerőszakoljam, terrorban tartsam önt, ráadásul nincs szükségem sem az ön, sem pedig a családja pénzére sem, van elég nekem is, köszönöm - végigvezette a nő testén lustán a pillantását megint, hogy most, túljutva a kulcscsontokon a finom arcvonásokat is végigpásztázzák a szemei. A határozott állvonal, a barna szemek egyáltalán nem hasonlítottak arra, amit várt volna Paolotól. Az a szerencsétlen ráadásul még képet is kapott, így arra sem fog tudni hivatkozni, hogy kibaszott lányos zavarától nem volt képes elrendezni normálisan azt, amire kérték.
- Mivel eddig nem tudott beszélni, én pedig engedélyt kérni, ezért most megtenném azt az engedélyével, amit akarok. A táskájából ki fogom venni a telefonját, hogy ne tudjon segítséget kérni, és ebben nem fog tudni megakadályozni sem - szavait alátámasztva dőlt előre, hogy a női táskába a keze becsússzon, és ha ott volt az, akkor azzal a kezében dőlt hátra, hogy a következő mozdulattal a mögötte lévő asztalra dobja azt ívesen, nem törődve azzal, hogy esetleg megkarcolódik, az előlapja pedig akár pókhálósra is törik. - Én is feltennék pár kérdést, ha már ennyire jól összeismerkedtünk. A neve érdekelne elsődlegesen, és nem ajánlom, hogy hazudjon, mert tudja, a női táska rengeteg kincset rejt, köztük a személyigazolványát, a jogosítványát, bankkártyáját, amin rengeteg adat van. Én pedig nem szeretem, ha az arcomba hazudnak. A második kérdésem az volna, hogy amikor elkapták önt és remélhetőleg az akarata ellenére eltávolították, akkor hol tartózkodott? - érdeklődött, megmaradva ott, a széken ülve, a hangja pedig nem volt fenyegető. Egyelőre. A chiantit tartalmazó borosüveg szára az ujjai között sodródó éllel fordult egyet, de most nem kortyolt bele abba. - Árulja már el nekem, hogy mégis miben tudott volna a társamnak segíteni? Nem sok elrabolt nő áll elő ilyen ötlettel. Mert gondolom nem a carbonara receptjét, vagy mondjuk az inzulin előállítását akarta volna megvitatni. És ha már önnek négy kérdése volt, élnék a

lehetőséggel, hogy ugyanannyit tegyek fel: miért gondolja, hogy pénz miatt rabolták el? - dőlt előre, s miután a bortól megszabadult, egy hirtelen rántással a nőt a székkel együtt vonta magához közelebb, be, a terpeszkedő térdei közé.

Szerény nőnek vallottam magam, sosem törekedtem arra, hogy másokat bántsak, mindig ott segítettem, ahol csak tudtam. Anya állandóan azzal cukkolt, hogy nem érti, hogy kinek lehetek a valódi gyermeke, mert senki sem volt olyan kedves, mint én. Éppen emiatt nem is feltételeztem volna, hogy valaha is elrabolnak, és kihasználva az elrablóim előnyét még ráadásul egy olyan helyen kötök ki, aminek a létezéséről sem tudtam. Mármint nem arra értem, hogy nem láttam belülről egy igencsak jó ízlésről árulkodó New York-i lakást, hanem hogy egy vadidegen férfi hálójában fogok kikötni a fogorvosom helyett. Számtalan elmélet született meg a fejemben, amíg az utakon zötykölődöttem. Először is, hogy kinek lehet profitja abból, ha engem kiiktat. A szüleim ellenségeiről nem sokat tudtam, biztos voltam abban, hogy apának akad egy pár, hiszen egy igencsak nagy bankot vezetett Európában, és anya cége sem a veszteséget termelte. Nélkülünk is ismertek voltak a szakmájukban, és pont emiatt nem is sejthettem arról, hogy milyen szándék rejlik az elrablásom mögött. Természetesen a saját hivatásom is okozhatott problémát azon szülők számára, akiknek nem szolgálhattunk jó hírrel. Nagyon sokan fordulnak meg a klinikánkon, nem emlékezhetek mindenkire, de tartottam tőle, hogy esetleg valamelyik reményvesztett házaspár vetemedett rá, hogy így csikarjon ki belőlem még egy lehetőséget. Nem akartam ugyan számolni a másik hipotézisemmel, de nem zárhattam ki a tulajdon testvéremet se. Leyla az elmúlt napokban szinte már zaklatásba ment át, mint anya, hogy gondoljam meg magam, a drága életadóm pedig amiatt zaklatott, hogy eloszlassa a kételyeimet. A nővérem nem úgy gondolta a kérését, nem venne rá olyasmire, amit én nem akarok teljesíteni. A negyvenedik születésnapja nagy dolog, és tisztában vagyok azzal is, hogy vízválasztó, mert lassan kifutnak az időből, de miért ne élhettek volna a béranyaság adta lehetőségekkel? A nővéremnek egészen fura elképzelései voltak arról, hogy mi lenne, ha egy idegen nőre bízná a legféltettebb kincsét. Előfordultak negatív történetek, de mára igencsak elfogadott lett, hogy egyes párok így teljesítsék be a családról dédelgetett álmukat. Miért éppen nekem kellett volna kihordanom a babát? Nem álltam készen arra, hogy valakinek a tűzhelye legyek, egy átmeneti befektetés. Nehezen emésztettem meg, ha sikertelen projekteket kellett elkönyvelnem, és sok esetben az érzéseim vezettek, ha döntést kellett hoznom, mégis egy gyermeki kötődés sokkal nagyobb árral járna, mint azt a drága Leylám gondolná. A terhesség kilenc hónapja arra készíti fel a leendő anyát, hogy mivel fog járni ez az új szerep. Nekem kellene vizsgálatokra járnom, én élném át elsőként a növekedést a méhemben, én táplálnám, és óvnám a világ bajaitól...aztán, ha eljön az ideje, akkor én adnék életet neki. Már most tudom, hogy képtelen lennék lemondani a piciről. Szóval elég sokrétű az elrablóim kiléte, így a félelmen kívül a racionális énem próbál azért küzdeni, hogy ne kerekedjen felül a pánik, és maradjon két lábbal a talajon. A hátam izzad, egy ideig még a fogfájásomról is elfeledkeztem, mert tartottam tőle, hogy nem a pénz lesz az első váltságdíj, hanem valami egészen más, amit nem voltam hajlandó megadni. A szagok alapján a környezetem kellemes, a közelemben lévő személy azonban jó ideig nem mutatja meg magát, inkább az idegeimen táncol. A szemem időközben hozzászokott a sötétséghez, de a végtagjaimba maró sajgás egyfajta zsibbadást idézett elő. Megtippelni se tudnám, hogy hány órája ülök ebben a kivitelezhetetlen pozitúrában, és várok arra, hogy végre felfedje előttem magát a terv kieszelője. Percek telnek el úgy, hogy lassan az eszemet vesztem, de azért a fülemre támaszkodva tájékozódom. A nyelésből ítélve valamit fogyaszt az illető, és roppantul élvezi, hogy engem bámulhat. Többször futok neki, hogy az anyagba üvöltsek, de nem érek vele semmit. Az elhangzó mondatok térítenek vissza a jelenbe. Egy férfi van a közelemben, a reszelős él, a hanghordozásában rejlő erő. Miért kellene elhinnem neki, hogy nem akar bántani? Az első jó dolog, amikor lekerül a fejemről a zsák, és egy kis oxigénhez jutok. Fuldokolva nyelem befelé a láthatatlan gázt, és azon imádkozom, hogy a látásom hozzászokjon a gyér fényekhez. Eltart pár másodpercen keresztül, hogy a szemem világa a könnyekkel keveredve egy egységet tegyen össze, és a hang mellé egy képet is társítsak. A férfi sziluettje magas, és ahogyan közelebb lép hozzám, egészen nyilvánvalóvá válik, hogy kidolgozott testtel rendelkezik. Az öltözéke arról árulkodik, hogy nem veti meg a drágább márkákat sem, de azt hiszem, hogy maga a szoba berendezése is erre utal. Bólintással jelzek, hogy nem fogok sikítani, ha megitat. Szomjazok, órák óta nem vettem magamhoz vizet, emiatt jól is esik az első pár korty, de a hirtelen hidegtől a fogamba nyilall a fájdalom. Elfordítom az arcomat, így kapok némi szünetet, hogy magamhoz térjek. Egyetlen megoldást láttam, ha kérdezek. Sosem szabadot alulmaradni, minél több információhoz jutok, annál nagyobb valószínűséggel tudok mérlegelni, és döntést hozni, hogy mégis mekkora veszélyben vagyok. A tekintetem nem is egyszer járja be a férfit, de egyáltalán nem tűnik ismerősnek. Esélyét se látom annak, hogy valaha találkoztunk volna, így arra tippelnék, hogy valaki felbérelte. Rázúdítom az érdeklődésemet, de ahelyett, hogy felelje a székkel együtt telepszik le elém, és a térdét az enyémhez érintve osztozkodunk a szűkös téren. - Micsoda? - kezd visszatérni az eredeti hangszínem, és az eddigi összes elméletem elbukni látszik. Amennyiben, ha nincs köze hozzá, akkor miért kötöttem itt ki? Az értetlenség kirajzolódik az arcomra is, de egyelőre nem mutatom ki, hogy mennyire megrémisztett a közelségével, és az új hírmorzsák elejtésével. - Mégis mit akar tőlem, ha nem a pénzemet? - kerekednek ki a szemeim, és őszintén kezdek pánikba esni. A lábaimat megmozdítani se tudom, ahogyan a két kezem is hátra van feszítve. - Telefonomat? - vékonyodik el a hangom, de mire feleszmélek, már repül is a tulajdonom. Összerezzenek arra, ahogyan földet ér. Mit fogok tenni, ha nem tudok segítséget hívni, mikor fogok hazajutni? Holnap munkába kell mennem, és rá fognak jönni, hogy eltűntem, de addig kinek fogok hiányozni? A rideg tekintet nem sok reményt ébreszt bennem, főleg nem mikor fordít a kockán. - Miért akarja tudni a nevemet? - teszem fel az újabb kérdést, de talán jobban járnék, ha együttműködnék vele. - Maxine...Jacquard. - nyelek egy nagyot, és benedvesítem az alsó ajkamat. - Dr. Richard Bentley rendelője előtt parkoltam le. Nyugodtan keressen rá a címére. Fogorvoshoz akartam menni, amikor... - megtörik a mondatom, ahogyan az íriszeim a férfiéval találkoznak. Túl sokat akar tudni rólam, nem tetszik, hogy ennyit kérdez. Ha valaki akar valamit, akkor feltételeket szab, és nem információt gyűjt. Lehunyom a szemhéjamat, de a hirtelen rántástól közvetlen közelről merülhetek bele a kéklő íriszekbe. - Segítséget kértek tőlem. - felelem halkan, és most még levegőt sem merek venni, azonban az utolsó riposzttal még váratom. A térdeimet összébb húzom, nehogy hozzáérjek a combjához, de nagyon kicsi a távolság közöttünk. - Miért nem így van? Mindenkit a pénz mozgat. Engedjen el...ha tévedés volt. - mozgolódni kezdek, de csak a csuklóm feszül meg, de annyira jól sikerül, hogy megbillenek a székkel együtt, egyenesen a férfi mellkasának dőlve. Az arcom a vállának csapódik, ha nem fogja fel időben, és az orromon keresztül szippanthatom be az illatát. Itt az alkalom, hogy tegyek valamit. Régen jártam önvédelmi tanfolyamra, de ha nem marad más, akkor enyhén beleharapok a felsőruházatába, mert addig már nem érek el, hogy belemarjak a bőrébe is.  

Ha nem is minden nap, de rendszeresen megkapta az anyjától az unokákat érintő kérdéseket: "fiacskám, unokákat szeretnék" - amire Domenico minden esetben azt válaszolta, hogy már három gyönyörű gyerek nagymamájaként élheti a mindennapjait. Az édesanyja következő megállapítása rendszerint a párkapcsolati státuszát illette: "Nico, mikor mutatsz be a barátnődnek?" - Baldassare a fogát csikorgatva hárított ezen kérdésnél, mert még mit mondott volna az édesanyjának? Hogy egy orosz, bérelt kurvával látogatja meg a hálószobát heti egyszer, csak hogy a testi szükségleteinek élve a feszültség, a folyamatos problémák okozta nehézségek a szex által távozzanak a gondolataiból? Az anyja nem csak, hogy kitért volna a hitéből, hanem ráadásul helyette is meggyónta volna minden létező és fals, jövőbeni bűnét is. Domnak nem volt szüksége arra, hogy az anyját a sokk és a csalódottság vigye el. Különben is mindig azon a véleményen volt, hogy először a családfőt fogja utolérni a Pokol lovasa. Az igazságot, hogy miért volt még mindig igazán egyedül DB, az apja, Pietro tudta a leginkább, ám ennek a titkát még Silvio őrizte, Dom senki mással nem osztotta meg a valódi indokait - nem azért, mert ne bízott volna meg másokban is, hanem mert a sérülékenység tényét minden esetben el akarta kerülni. Nem egyszer hallani arról a média felületein, hogy egy nő okozta a férfi vesztét. És ha esetleg bárki is azzal hozakodna elő, akkor elég volt csak Shakespeare-ig menni, a lerágott csontként a veronai szerelmeseket alapul venni. Domenico nem az a fajta férfi volt, aki bárki, hozzá közelálló életét is veszélyeztetni akarta volna, ám azzal, ha esetleg magához gyengéd érzelmekkel kapcsolódó személyt vállalt volna fel, egyenesen célponttá is tehette volna azt a nőt, kereszttel a homlokán, mintegy jelezve, hol is kellene belé egy golyó. Ismerte a korlátait, azt is, hogy mennyire mélyen el volt az elméjében ültetve a szociopata vonás is, amit igyekezett nem a felszínre hozni a legtöbb esetben, de tudta, hogy képes lenne megvédeni azt, akit szeretett. Tudta, hogy semmit sem jelentene a másik élete, ha olyanét veszélyeztetnék, aki számára fontos volt. És azzal is tisztában volt, hogy az életének döntése mind-mind kihatással voltak a jelenére. Vágyott volna saját családra, egy odaadó, szerető feleségre, olyanra, aki elfogadta volna őt olyannak, amilyen, ám Baldassare gyanakodott arra, ebben a kegyben neki soha nem lehet része. Mert azzal önmagát is fel kellene adnia, és egy olyan életszínvonalat, világot maga mögött hagynia, amivel hátat fordítana az apja által ráhagyott hagyományoknak. Ezt pedig, nem engedhette meg. Egyetlen nőért sem; legalábbis eddig ezt az irányvonalat tapasztalta.
Nem volt bevett gyakorlat az sem, hogy az elé cipelt túszok itt, a tetőtéri lakásának a vendégeivé válnak. Paolo úgy tűnt, hogy egyetlen dolgot sem volt képes teljesen érthető utasításokat illetően betartani. A férfi olybá tűnt, hogy amnéziában és agyalágyultságban szenved, és Domnak komolyan meg kellett fontolnia, hogy esetleg ő személyesen üljön-e le vele beszélgetni, vagy inkább csak hagyja, hogy Carmine tegye a dolgát, amihez a leginkább értett, a kegyetlen hullagyártáshoz és azok eltüntetéséhez. Nem volt véletlen, hogy DB sokáig csendben figyelte az áldozatát. Hogy csak a bornak szentelt kortyokkal jelezte, hogy a nő nem volt egyedül, viszont annak sem látta értelmét, hogy az erkélyről aláhulljon a nő és az alant elterülő aszfalton agy robbanjon szét és koponya szilánkok mocskolják be a járdát. Ha lehetett, akkor kerülte a tényleges feltűnést, amit a zsaruk és a nyomozók kegyetlenül kihasználtak volna. Próbált válaszolni a szabaddá tett szájból feltoluló kérdésekre, ám ahelyett, hogy a megnyugtatása célt ért volna, Ms. Jacquard további kérdésekkel bombázta őt. Dom nem vált frusztrálttá, miért tette volna? Egyelőre ő maga se tudta, hogy melyik információ nem volt világos Paolonak, de minden bizonnyal annak is utána fog járni - idővel, amikor már nem egy golyót akar röpíteni a szerencsétlen koponyájába. Bár az túl egyszerű megoldás lett volna.
- Ha nem gond, akkor nem szeretnék belemenni most abba, hogy pénz helyett még mit kérhet a túszul ejtő, avagy a fogva tartó. Rémes történeteket hallani, és úgy gondolom, hogy tisztában van mindazzal. Bosszú, mentális betegségek, fizikai tortúra, sorozatgyilkosságok mozgatórugói, komplexusok, rivalizálás... - döntötte Dom oldalra a fejét a felsorolás alatt, mintegy jelezve, komolyan elgondolkodott mindezen, és várta is valamennyire, hogy a barna hajú nő is ugyanazt tegye, nem felszólítva rá ugyan. Az sem volt véletlen, hogy ennyire közel üljön le végül hozzá, mert a fizikai közelség is kilengethette a nőt a logikusságból. És Domenico nem az az ember volt, aki mindig sportszerűen játszott volna egy olyan helyzetben, mint amilyenben most is megrekedtek ők ketten. Maxine Jacquard és Domenico Baldassare. Nem foglalkozott a telefonnal többet, mint kellett volna és volt olyan kérdés is, amelyet figyelmen kívül kellett hagynia, csakis azért, hogy a nő ne rémüljön előtte halálra teljesen. A kérdéseire kapott válaszokat bólintással nyugtázta, a fogorvos nevét pedig megjegyezte. A picsába! Megkeményedett az állkapocscsontja egyetlen pillanatra, de talán a háromnapos borostája nem fedte fel ennek a momentumnak a csodáit. Kibelezi Paolot, ez egyértelmű. Nem volt kedve a nő fogsorát átszabni, és ez viszont egy olyan részlet volt, amit szívesen kihagyott volna a vendégül látás örömeiből. Nem tervezte, hogy a nőben félelmet keltene, mégis, azzal, hogy közelebb vonta őt magához, érezte Maxine-ben a hirtelen változást, hogy az eddigi visszahúzódás még élettel telibbé vált. Próbálta olyan kicsire összehúzni magát, hogy még csak véletlenül se érjen hozzá Baldassarehoz, ami megmosolyogtatta a férfit. Hiába próbálkozott, kettejük közül az olasz volt helyzeti előnyben. Csak egy megnyugtató hümmögésre futotta a segítségkérést illetően, de nem válaszolta meg. Paolo tényleg seggfej volt, mert ha normálisan végezte volna a munkáját, kibaszottul nem kezd el tárgyalgatni azzal, akit épp el akarna vinni egy baszott fogászat elől. Még mindig nem tudott mit kezdeni ezzel a különös információval DB, de hát az ő logikussága másoknak valószínűleg nem mindig ugyanazt jelentette. A tenyere Maxine székének oldalán nyugodva tartotta egy helyben azt, mialatt hallgatta a nyugodtabbnak látszó érvelést, ami megint mosolygásra késztette. Nocsak.. eddigre javarészt üvöltöttek, bőgtek, hisztiztek az emberek, Maxine viszont képes volt gondolkodni. Domnak tetszett ez az összeszedettség egészen addig, ameddig a nő indokait meg nem akarta volna válaszolni.
- Nőként nem sokan látják így a pénz hatalmát, Maxine - a tekintetét végigfuttatva a nő arcélén újra elidőzött a vonásokon, amik nem is olyan távolról kaptak valamiféle bájt a genetikának köszönhetően. A keze, amint a saját combjára csúszott, hogy hagyjon teret a vele szemben ülőnek, a nő nem gondolta úgy, hogy jó lenne egy helyben is maradni, a mocorgásra a billenő székért hirtelen mozdulattal nyúlt az olasz, de nem volt mégsem olyan gyors, hogy helyre igazítsa a nőt, mert Maxine a mellkasára kenődött fel, amire Dom benn tartotta a tüdejében a levegőt is. - Maxine! Mégis mi.... - kezdett volna bele, amikor fogak mélyedtek a vállába, vagyis igyekeztek, mert csak az ingét érték el. Még át sem tudta gondolni, mit tesz, mert a jobbja már rácsúszott Maxine nyakára, ujjaival kisebb nyomást gyakorolva rá, mintegy figyelmeztetően. Valószínűleg vöröslő nyomokat is fog hagyni a bőrön ezután a kis közjáték után, de nem érdekelte különösebben.
- Ezt most kurva gyorsan elfelejti és kinyitja a száját. Nem megmondtam, hogy nem akarom bántani, az istenit! - mordult fel nem túl kedvesen, és ha a nő engedett a nyomásnak, elengedte az ingének anyagát, akkor még mindig a nyakánál fogva állította egyenesbe a nőt a székével együtt, de azért arra ügyelt, hogy a balja már a szék háttámláját fogja és segítsen be inkább a mozgásba.
- Komolyan így engedjem el? - rivallt rá Maxine-re, elengedve mindkét kezével azt, amit eddig fogott. Ahogy felállt, a széke csikorgó hanggal robajlóan karcolta fel a padlót és lépett el két lépésnyi távolságot, épp annyira, hogy a lépésével felborította a bort, az pedig vöröslő vérnyomokkal borult el a burkolaton. Domenico megmerevedve nézett le a padlóra, hogy aztán a vészjósló pillantásának középpontjába Maxine kerüljön, és mielőtt még meggondolva az állítását, miszerint nem bántja őt, inkább a saját székét lökte neki csörömpölve az asztalnak, amin legutóbb a barnaság telefonja várta.
- Szóval a fogaival van valami, fogorvoshoz ment volna és mégis képes erőt kifejteni vele, mi? - rázta meg a fejét, és mielőtt még a nő válaszolhatott volna, hátralépett, az asztalról leszedte a telefont, és maga mögött bevágódó ajtóval magára hagyta Maxine-t a csak hátulról megvilágított szobában. Odakint öles léptekkel szelte át a nappalit és lépett be a konyhába, hogy a pultra pakolja a nő fekete készülékét, miközben két tenyerével megtámasztva magát nézte mereven azt maga előtt. Nem fog megütni egy nőt. Nem fogja megütni! Mantrázott ennyit, hogy aztán az ujjaival a fognyomokat ellenőrizze az anyagon. Komolyan! Még soha nem harapták meg, nem most közel a negyvenhez fogja ezt a szart elkezdeni.
Csupán két perccel később, hogy magára hagyta a nőt, kitárta maga előtt a hálószobájának ajtaját, de megállt a bejáratban és onnan nézte Maxine-t, már sokkal nyugodtabban. A kezében a felmosórongy és a kibaszott vödör volt,és csak most volt hálás azért, amiért nem padlószőnyeget rakatott le a belsőépítésze.
- Ha még egy ilyet tesz, az ablakon fogom kilógatni, Maxine! - nem bizonygatta, tényként közölte. Fél kezével képes lett volna elbírni a nőt, de kettővel biztosan. Lepakolta a rongyot, a nő széke mellé lépve pedig hátrébb vonta azt a padlón, vele együtt Maxine-t is, csak azért, hogy nyugodtabban kezdjen el rendet tenni a töröl-facsar mozdulatsorok közepette.

Olyan ember vagyok, aki szentül hisz a jóságban, és nem feltételezné a legrosszabbat egy bajba jutott társáról. Megtanultam az egyetemi éveim alatt, hogy bárki szorulhat segítségre. Megmutatkozhat ez egy öreg néni áttámogatásában az úttesten, vagy egy hajléktalan ételhez juttatásában, illetve a valódi életmentésben. Arra tettem fel az életemet, hogy másokon segítsek. A nőgyógyászat nekem evidensnek tűnt, nem úgy, mint néhány férfikollégámnak, akik lebecsültek, és azt vallották, hogy egy nő úgysem jönne ki egy nővel. A barátnőim jó része panaszkodott arra, hogy nem működik jól a rendszer, hogy nem fordítanak elég időt rájuk, pedig eme vizsgálatok egyik félnek sem kellemesek, de mindemellett a betegek félnek is. Senki nem szeret orvoshoz járni, hiszen tudja, hogy baja lehet, általában nem akkor megyünk oda, ha meg szeretnénk előzni valamit, hanem ha már úgy érezzük, hogy a gond megszületett. A terméketlen nők, és a gondjukban szerepet vállaló férjeik sem különböznek ezektől. Mindenkinek az a vágya, hogy egy szép napon egy aprócska csemete apának vagy anyának szólítsa őket. A mai világban az egyik legnehezebb feladat szülővé válni, és tényleg erőn felül teljesítek, hogy minél több boldog véggel záruló történet álljon a hátam mögött, hogy minden egyes napomat úgy könyveljem el, hogy ma érdemes volt felkelnem. A mai egészen más, mert naivan elhittem, hogy segítségre szorul az a férfi a fogorvosi rendelő előtt, de csalódnom kellett benne. Sosem feltételeztem volna, hogy engem fognak elrabolni. Nem adtam okot rá, hogy betuszkoljanak egy autóba, és elvigyenek a világ végére, vagy még annál is messzebbre. Végig az járt a fejemben, hogy mikor lesz már vége ennek a rémálomnak, de még annyi minden állt előttem, hogy fogalmam sem volt arról, hogy ez még csak a kezdet.

Az idő, mint fogalom átalakult. Nem tudtam besaccolni, hogy hány óra lehet, hogy mennyi ideje vagyok rabságban, és mióta nem láttam igazi fényt. A szemem hamar hozzászokott a sötétséghez, a fülemre kellett hagyatkoznom ezekben a vészterhes órákban, amíg válaszokat nem kapok. Egy székhez lettem kikötve, nem mondtak semmit, és még arra sem kaptam esélyt, hogy kiszedjek valamit a velem utazó férfiakból. Próbáltam felfrissíteni a memóriámat, hogyha mégis találkoznom kell a hivatalos szervekkel, akkor pontos leírást tudjak adni. Még bizakodtam, hogy valaki észreveszi az eltűnésemet, hogy a kocsim a rendelő előtt maradt, és én nem nyúltam hozzá. A telefonomról, és a táskám hollétéről nem tudtam semmit, még az is megfordult a fejemben, hogy kezdők, és elhagyták az utcán. Ennek az eshetősége nem nagy, úgy tűnt, hogy megrendezték, ráadásul nem egyedül dolgozott az illető. A déli akcentussal sem kerültem közelebb a megoldáshoz, ezért kezdtem elveszíteni a fejemet, de minden gondolatomnak az vetett véget, hogy valaki megérkezett, de még nem kívánt bemutatkozni. Miből tudtam ezt? Először is hozzám ért, vagyis megvizsgálta a kezemet. Furán hatott rám, hogy nem látom a velem egy légtérben lévő személyt, de ő halálnyugalommal méricskél, ki tudja, hogy mire készíti elő a terepet. A legrosszabbat elzártam a fejemben, és nem mertem előhozni, hogy mondjuk egy őrült sorozatgyilkos karmai közé kerültem, mert akkor innen nem lesz menekülés. Az anyagtól melegem van, szinte már a hátamra tapadt a blúzom, és a melltartóm is szorít. Egy időre meg is feledkeztem a fogfájásomról, pedig iszonyúan sajgott még reggel. A tükörben nem láttam semmit, csak az tűnt fel, hogy fel van dagadva a jobb arcom egyik fele, de a borogatás egy fokkal javította az állapotomat. A kíváncsiságom félelemmel keveredik, várakozom, de tulajdonképpen mire is? Amint meghallom a reszelős hangot, menten ki is ráz a hideg. A férfi..mert biztosan az olyasmiket mond nekem, hogy nem akar bántani. Mégis el kellene hinnem a szavait? Ki vagyok kötözve, a számat is betömték...nem úgy tűnik, mint egy vendégszerető egyed. A feltételek nem teljesíthetetlenek, egy bólintással működöm közre, hogy legalább a fejemről lekerüljön a zsák, és ennek hatása hamar a barna íriszeim közé kúszik. Hiába nincs nappali fény, bekönnyesedem első körben, amint lekerül rólam, és normálisan bírok levegőt venni az orromon keresztül. Homályos foltok jelennek meg előttem, mire kitisztul a kép, és meglátom a hang forrását. Egy férfi az, igencsak jól öltözött, és bort iszogat. A vízre valahogyan reagál a szervezetem, nem tagadhatom meg tőle a folyadékot. Összefut a nyál, el is vagyok zsibbadva, de nem bírok többet inni csak három kicsike kortyocska. A borostából nem sokat látok, meg azokból a kék íriszekből, mert ismételten eltávolodik tőlem. A telefonom egy aljas húzás, nem látom jól, hogy miképpen ér földet, de abban bizonyos vagyok, hogy esélyem sincs telefonon jelezni, hogy bajban vagyok. Szürreális, hogy mennyire más ez, mint a filmeken. Ott végigizguljuk a főszereplővel az elrablást, tudjuk, hogy mi lesz a sorsa, de itt csak a bizonytalanság, és a pánik az egyetlen lényeges pont. A kérdéseimre nem is felel igazán, vagyis arra melyikre ő szeretne. A felsorolás alatt végig őt figyelem. - Akkor ez azt jelenti, hogy nekem kellene hinnem magának? Bántani fog, ha nem a pénz mozgatja? - állom a kétes, és már szinte jegesnek mondható nézést, de azt hiszem, hogy közelebb állok ehhez az opcióhoz, mintsem a pénzhez. Nem áll jól a szénám, ki kell találnom valamit, hogy kiszabaduljak. Biztonsággal töltött el, hogy nem merészkedett közelebb hozzám, de eme hiú ábrándok hamar válnak semmissé, ahogyan a két combja közé ránt. Nem vagyok egy ijedős fajta, bírom a horrort, láttam már holttestet is, sőt rosszabbat annál, de ez a férfi maga a megtestesült gonosz. A szívem hevesebben kezd el dobogni a mellkasom fogságában, amint ez az adok-kapok megy, fészkelődésbe fojtom a magatehetetlenségemet, és a sok mozgolódásnak hála megbillenek a székkel együtt, de egyenesen neki ütközöm a fogva tartómnak. Nem gondolkodom sokat, az önvédelmi technikák jutnak eszembe, és megharapom az ingét, mert a bőréig nem érek el. Meglepődnék, de letaglóz, ahogyan az ujjai ráforrnak a nyakamra. A nyomástól az állkapcsom enged, és ki tudja húzni az ingét, de cseppet sem érzem jól magam. Nagyra tágulnak a pupilláim, miközben beszél hozzám, de a levegő fogy a tüdőmből. Nem merek megpisszenni sem, könnyek tolulnak ki a szemem sarkából, és csak zúg a fülem. Az érintése még mindig a nyakamat ostromolja, mintegy vasmarok, és ha egyenesbe kerülök csak akkor hajlandó elengedni. Tévedtem, hogy hittem a szavának. A jelenet csak irreálisabbá avanzsálódik, melynek nagyon is a középpontjában maradok. A tekintetem űzött vadként járja be a férfi testét, minden egyes kirohanásával összébb húzom magam, de a kötelek nem engednek a béklyómból. A kívánságom, hogy süllyedjek el, nem fog teljesülni. Megsemmisülten nézek utána, ahogyan kitrappol, és egyedül hagy. Rettegek, még mindig nem bírom feldolgozni, hogy fojtogattak, hogy nekem támadtak. A tekintetem az ajtót fürkészi, azon imádkozom, hogy ne jöjjön vissza, de hamar visszatér egy felmosóval. A légzésem halk, csak én érzem, hogy belül majd szétrobbanok. Remegve csapódik össze a két térdem, és kerüli a férfi pillantását is. Nem hallom, hogy az ablakon akar kilógatni, a földet mantrázom. Fel fogok ébredni, ez nem lehet a valóság. Automatikusan szorítom össze a combjaimat, hogy elmúljon az idegi alapú remegésem, és megpróbálok lehiggadni, de nem megy az olyan gyorsan, mint ahogyan a nagy könyvekben meg van írva. Egy ideig elbíbelődik a férfi a felmosással, megtartja a tisztes távolságot is. Magamban számolok háromig, hogy rá merjek egyáltalán nézni a történtek után. - Mit akar tőlem? Ha nem pénzt, akkor mégis mit? - suttogom, nem merem felemeli a hangomat, kezdem feladni a reményt, hogy élve kijutok. Akárki mondja, hogy ez csak a filmekben történhet meg, akkor azok nagyon tévednek. A bőrömön tapasztalom meg, hogy milyen az élet múlandósága.

Sosem éltette az, hogy fájdalmat okozzon másoknak. Nem lelte örömét abban, ha megnyíltak előtte az emberek, átitatott, fájdalommal vegyített őszinteséggel. A kínt nem váltotta fel a Domenicoból eredeztethető szánalom, mert mindenki a saját sorsának kovácsa volt, és ha az édesanyja hitt is egy szakrális hatalomban, Dom ellenben nem. Tévedés ne essék, hiába volt az, aki, hiába voltak meg a maga módszerei, a napjainak nagy részében nem gyilkolt, nem vitt véghez genocídiumot, nem irtott ki családokat és nem vallatott vérben úszó áldozatokat és az alantas üzleti életében bekövetkező változások sem hoztak folyton akciódús pillanatokat a mindennapjaiba. Ha elvetemültté vált volna, folyton azt kellett volna figyelnie, hogy az igazságszolgáltatás emberei, a konkurencia mikor fog a sarkára lépni és mikor fognak golyót röpíteni a fejébe, és mindig is inkább az életet pártolta, mint hogy hat lábbal a föld felszíne alatt egy koporsóba kerüljön. Nem látta értelmét annak sem, ha feleslegesen fenyegetett meg embereket, mert noha lehet, hogy a félelmen alapuló hatalom kifizetődő volt, de nem tartós. Az olyan politikai döntéseket vont volna magával, ahol meg lett volna annak az esélye, hogy idő előtt takarítják el az útból és Baldassare egy valamiben teljesen és totálisan biztos volt: ahogy az édesapja Calabria területén kézben tartott mindent és rajta keresztül futott az üzletek java része, úgy Dom sem elégedett meg a folyton csak második helyezéssel. Tisztelte a többi trequartinot is, viszont a capo locale címet olyan férfi bitorolta jelenleg, akinek nem az volt az elképzelései közt, hogy még inkább kiteljesedjen az a hálózat, amelyet irányított. Az ő politikája nem a modern és gyorsan fejlődő világot tükrözte a hagyományok jegyében, hanem teljes mértékben az a maradi elgondolás híve volt, ami ma már nem volt piacképes. Furcsa volt belegondolnia DB-nek abba, hogy az alvilágot, az illegalitás világát a piachoz viszonyította, ám a tanulmányai egy dologra rávilágítottak még évekkel ezelőtt, ahogy a tapasztalatai is egyetlen tényen alapultak: a hatalmat meg kellett becsülni és ki kellett érdemelni is azt.
Paolo egy olyan döntést hozott meg, ami valószínűleg egyetlen jövőképet vetített elé, éspedig azt, hogy soha többé nem lesz esélye bizonyítani, rá lehet számítani. Domenico elegendő ideig gondolkodott a nőt nézve, még akkor, amikor zsákkal a fején nehezen lélegezve ült előtte. Volt ideje gondolkodni a nő kilétén, hogy mit fog vele tenni aztán, de a gondolatai folyton visszatértek Paolo hibájára, és próbálta összetenni azt, hogy mégis hogy történhetett ez az óriási baki. Mindig ugyanott kötött ki - muszáj lesz vele leülnie és személyesen megérdeklődni, miért volt olyan agyatlan vadbarom, hogy képtelen koncentrálni egyetlen kibaszott kérdésre. Mégsem telefonált még sem Silvionak, de Carmine és Tony sem kapott tőle telefont, hogy kerítsék elő akár a föld alól is azt a szerencsétlent. Mindennek megvolt a maga ideje, és Domnak jelenleg a vele szemben ülő nő kötötte le minden figyelmét. Maxine-t még csak véletlenül sem kategorizálta volna be a félelmetes emberek közé. A nő alig nyomot többet ötven kilónál, a feminin vonásai pedig lágyakká tették az arcát, a látványát is. Domenico elég szőke buta libával találkozott, hogy értékelje a sötétebb hajú nőket, és bármennyire is próbálta megütni Maxine-nel szemben a nyugodt hangszínt, amaz nem igazán volt benne partner egy idő után.
- Hogyan profitálnék abból, ha bántanám önt? - tett fel egy kérdést ő maga is, anélkül, hogy Maxine kérdését megválaszolta volna. Érdekelte, hogy a nő hogyan gondolkodik, miként reagálja le mindazt, amit Baldassare érveléssel elé tárt. Minden érve, minden logikai eszmefuttatása azonban kárba veszett azzal a momentummal, amikor Ms Jacquard önállósítva magát az ingébe harapott, és megpróbált ellene szegülni. Meg sem gondolva azt, hogy valódi és tényleges fájdalmat okozhat a tettével, az ujjai a nő nyakára szorulva vonta el magától őt és tette vissza egyenesbe a széken ülő testét. Ha jópofát is akart volna vágni ehhez az egész elbaszott emberrabláshoz, amihez neki aztán köze nem volt, most elfelejtette azt, amiről úgy gondolta, felesleges. Nem akarta bántani a nőt, és eleinte úgy gondolta, hogy a megfélemlítés sem lenne jó eszköz őt szóra bírnia, de azzal, hogy ellene fordultak, kihozták a béketűréséből. Amúgy is nyúzott volt, Paolo parázs volt a tűzre, de az utolsó csepp a pohárban az volt, ahogy Maxine viseltetett az irányában. Mielőtt még meggondolatlanságot és végzetes dolgot tett volna, muszáj volt kilépnie a friss, női illattól mentes terekbe, és a lehető legtávolabb kerülni tőle, hogy aztán némi káromkodások után visszatérhessen, kevésbé gyilkos hangulatban. Az pedig, hogy a nőnek címezte a szavait, mintha nem is foglalkoztak volna vele, ami felbőszítette, de az idegességét kiélte abban, ahogy a bor nyomait igyekezett eltüntetni a padlóról. Minden vörös cseppet, miután a feldőlt poharat felhelyezte az asztal lapjára és Maxine-t a kanapé felé húzta, el az útból. Az éjjeliszekrényig ellépett, aminek a fiókját kihúzva szedett elő nagyjából egy tucat zsebkendőt és leguggolva a gyilkossági helyszínt eltüntető nedves foltig, a vizet rutinos mozdulatokkal törölte fel és dobta bele a vödörbe aztán a zsebkendőket.
Valamikor ekkor hallotta meg végre Maxine hangját újból, de nem válaszolt azonnal. Még két törlés, és a nedves padló szárazzá válva fogadta a rá lépők súlyát újfent. Baldassare felemelkedett, de csak azért, hogy az ágyának végére üljön le, előredőlve pedig az alkarjaival támaszkodott meg a saját combjain, miközben a szemben lévő falat figyelte és nem a barnaságot.
- Ha most elengedném, Maxine, akkor az első dolga az lenne, hogy a rendőrségre menekül, feljelent emberrablásért, a szabadsága korlátozásáért és talán ha van olyan okos, akkor még szexuális zaklatással is megvádolhat, amit egyikünk sem akar. Túl fontos a munkám ahhoz, hogy aztán letartóztassanak, börtönbe kerüljek és életfogytig tartó büntetésre ítéljenek, amennyire elcseszett az egész rendszer. Valószínűleg ha ezt a forgatókönyvet vesszük alapul, akkor nem biztos, hogy a következő születésnapomat is megérem odabent - kezdett bele, jobbjával bele is túrva a hajába a tarkójánál, ahogy kiegyenesítette a hátát. - Ahogy én nem akartam bántani és mégis a nyakát kaptam el az előbb, úgy én sem hiszem el azt, hogy ne futna azonnal olyanokhoz, akikhez nem kellene. És ne aggódjon, nem fogom elhinni azt sem, hogy jó kislány lesz és a szavát adja, az esküdözést pedig elfelejtheti, bele se kezdjen - nézett el Maxine felé, hogy újra felkelve ismét kisétáljon a hálószobájából, a nappali mahagóniszín könyvespolcának egyik fiókjából egy barna átlátszó üveget szedett ki, és egy dobozt pedig lehúzott a bútor felszínéről, azokkal visszatérve a szobába.
- Azt mondta, hogy fogorvoshoz indult. Ha fájdalmai lennének, azon tudok segíteni - mutatta fel a nőnek azt az üveget, ami azonnal fogfájásra használható folyékony gyógyszert tartalmazott. Anélkül, hogy megkérdezte volna, le is tekerte a kupakot, hogy a megfelelő mennyiségű cseppek aztán a vizes pohárba csepegjenek, amit előtte felmart a padlóról. - Mint mondtam, nem terveztem, hogy fájdalmat okozzak önnek - guggolt le Maxine elé a folyadékkal és felemelte a nő szájához a poharat - Igyon, mielőtt még meggondolom magam - igen, ez tényleg utasítás volt, és ha Ms Jacquard együttműködő volt, akkor annyit ivott, amennyit csak akart. Elvette végül a poharat, ha fogyasztottak a folyadékból és akkor is, ha nem. Letette a poharat a padlóra ismét, hogy aztán további kérdéseket mellőzve az ujjai a nő bokáira csússzanak, végigsimítva a ruháján, fel a térdéig, át a combokon, hogy az érintése a nő csípőjét érje már két oldalt, végül felemelkedve megtámaszkodott a nő feneke mellett két oldalt a széken, hogy egészen közelről a barna szemeket figyelje, a nő száját, miközben a nőies illat ostromolta az orrcimpáit. Jobbját felemelve a nő álla alá nyúlva az ujjai közt tartotta az a fejét, hogy aztán az állvonal mentén a keze a nő tarkójára csússzon, mielőtt még lefejelték volna, vagy megint megharapták volna. Az ujjaira, a markába gyűrte a nő haját, hogy tényleges erőkifejtésen túl csak hátrarántsa a nő fejét... pár centit, nem fájdalmat okozva. Sokkal inkább úgy, mint amikor Nadia követelte azt, hogy az ágyban uralkodjon felette Domenico. Szerencsére Maxine nem tűnt olyannak, mint az orosz bige, egy hűséges ribancnak.
- Ne ellenkezzen velem a továbbiakban, Maxine, mert bántani fogom - egészen halk, karcos hangon suttogta a nő fülébe mindezt, ujjai közt érezve a selymes tincseket, az arcán pedig a nő bőrének forróságát. Mielőtt még felnyögött volna a nő a fájdalomtól és túl kényelmetlenné vált volna a póz a kis barnának, Dom ellépett tőle, hogy a hálóból nyíló erkélyre vezető tolóajtót elhúzza, és a magával hozott dobozból kicsúsztatott egy szál koporsószöget. - Dohányzik? - pakolta a szájába azt, meg is gyújtva azt narancsos izzással a régi gyújtóval, miközben tudta, hogy idővel úgyis elereszti a nőt. Már így is nyomai maradnak a megkötözésének, amik végül elhalványulnak, de ennek az estének az emlékei nem fognak.

Az elemiben emlékszem, hogy egyszer fogalmazást kellett írnunk arról, hogy milyen az ideális férfi számunkra. Akkoriban még kislány voltam, és más elvárásokkal rendelkeztem. Megjegyeztem, hogy legyen fehér lova, meg nagy kardja, hogy meg tudjon engem védeni a sárkánytól, nem szabad szegénynek lennie, mert akkor nem tudunk repülni a szőnyeggel, és nem utolsó sorban nagyon jól kell kinéznie, mert még sem állhatok oltár elé egy olyan férfival, akinek zsákot húznék a fejére. Az évek alatt megváltoztak az igényeim, és belefutottam néhány típusba is, akibe nem kellett volna. Ott van Ray, a túrázós balek. Minden szabadidejét velem töltötte, ha hazajött Európából, aztán kisírta, hogy adjak neki kölcsön, mert a beteg édesanyjának nem tud egy virágot sem venni. Bedőltem a kamunak, és egy kisebb vagyont adtam a kezébe, mert megsajnáltam, aztán kiderült, hogy abból utazott el a következő kalandjára, és a szőke, hosszú combú vezetőtárssal randalírozott tovább. A művésztípus sem maradt ki a felsorolásból. D, csak így hívta magát, de sosem sikerült rájönnöm, hogy mi volt az igazi neve. Az egyetem alatt ismerkedtünk össze egy galéria megnyitóján. Nem konyítottam sokat a művészethez már akkoriban sem, de neki hála megláttam, hogy mennyire céltalan, és rendetlen a fajtája. D beköltözött hozzám, és szinte belőlem élt, azt ette, amit én vettem a hűtőmbe, sőt még el is lopta az egyik kedvenc párnámat a hálóból. Nem volt szerencsém a férfiakkal, és a több évvel ezelőtti fogalmazásom elillant. Nem kerestem a társaságukat, a kórházban nem kerülhettem el a kollégákat, és volt is egy, akivel szimpatizáltam, de már féltem megtenni az első lépést. A régimódi udvarlás hírében álltam, nem szerettem, ha nekem kellett kezdeményeznem. Egy jó vacsora, egy kis flörtölés mondjuk a randi előtt. Nem akartam túl sokat, csak egy normális pasit, akivel megoszthatom a hétköznapjaimat. Anya szerint ketyegett a biológiai órám, csak szegény azt nem tudta, hogy nekem kikötéseim voltak a terhességgel kapcsolatban. Nem vállaltam volna be, ha egyedülálló maradok, ha nincs mellettem egy férj. A hagyományok kellettek a kis lelkemnek, hogy egyensúlyban legyek. A kórházban lévő kolléga ugyan még nem tette meg az első lépéseket, de bíztam benne, hogy már nem kell sokat várnom rá. Mindenki megnyugodott volna, és elkönyvelhettem volna, hogy nekem is néha szerencsém lehet. Miért agyalok ilyen baromságokon? A fejemen nemrég még egy zsák volt, és azon morfondíroztam, hogy miért raboltak el. A félelem csak az egyik fele a történetnek, de ott van a másik, hogy ki? A tekintetem csak egy idő után szokott hozzá a félhomályhoz, a kintről beáramló fényekhez. Magasan lehettem, egy igencsak kellemes berendezésű hálóban, és ott ült az a férfi, aki nem tudott velem mit kezdeni, vagy lassan építette fel a lépcsőfokokat. A kérdéseimet kikerülte nagy ívben, egy-kettőre megfelelt, de az sem izgatott komolyan. Meg akartam jegyezni az arcát, és a nevét is tudni. Filigrán termet, izmos testalkat, és borostás arcél. A kék íriszek nem barátságosak, mégis karakteressé teszik a férfi megjelenését. A hangját hallottam előbb, de abból ítélve nem erre számítottam. Irányító típus, nem szereti, ha valami hiba csúszik a gépezetbe. Vajon engem is hibának vél, akit ki kell iktatnia? Hamarosan záporoznak rám a riposztok, de nem a jó köntösben. A közeledése tolakodó, és pofátlan is, hogy leül, és magához láncol. Megbillenek, és elindítom a poklot. Sosem ijesztettek még rám, de egyszer mindent el kell kezdeni. A nyakamra fonódó ujjak, az érzés, hogy bármikor kiolthatja az életemet nem nyugtat meg, és bebizonyítja, hogy az előbb hazudott nekem. Az a férfi, aki nem akarja bántani a fogva tartottját, nem így reagál. Felkészülhetett volna rá, sejthette, hogy nem fogok tétlenül végignézni, ahogyan mondjuk megkínoz. Az agyam lefagy, és össze is húzom magam a szék elrepülésének pillanatában. A keze lenyomata még rajtam van, a sírás fojtogat, de nem akarok teljesen megsemmisülni. A fizikai ereje sokkal nagyobb, mint az enyém, esélyem se lenne ellene. Megértettem, hogy nem hívhatok segítséget a telefonomról, mert hatástalanította, de miért kellett kibuknia? Szótlanul tűröm, hogy elhagyja a szobát, és egy kis levegőhöz jussak a jelenléte nélkül. A tekintetéből olvastam, láttam, hogy képes lenne bántalmazni. A vérében van. Belülről üvölt a felismerés, hogy hiába vonzó...mert az lenne a látottak alapján, ha nem így viselkedne. Bárcsak reagáltam volna, vagy elkiáltom magam az utcán, hogy tűz. Ledermedtem, és hagytam, hogy elraboljanak. Nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, de az biztos, hogy már este van. Nem sokáig maradok egyedül, mert a kiöntött bort visszajön feltakarítani. Komolyan nem értem, inkább kerülöm vele a szemkontaktust, és megpróbálom uralni az idegességemet. A térdeim mintha zseléből lennének, egymásnak feszülnek, a kezemet nem értem, és az anyag is marja a nyakamat. A fogamat az utolsó helyre sorolnám éppen, de akármennyire is fájjon, inkább azért kellene imádkoznom, hogy még életben vagyok. A felmorranása, hogy kilógat nem hozza közelebb a menekülés zálogát, csak meredten bámulok erre, és kell egy kis idő, hogy megkérdezzem a célját. A legtöbben halkan rettegnének, de jobb lesz, ha tudom, hogy mire készül velem? Az ágyat választja menedékül, és tisztes távolságból kezd el szavalni. Nem avatkozom közbe, de cseppet sem nyugtat meg, csak jobban felpaprikáz. Kiteríti az esélyeket, igazat mond, mert a rendőrségre mennék, és ehhez kétség sem fér. Egyre jobban körvonalazódik előttem, hogy nem fog elengedni, hanem itt tart, de akkor sem tisztázta, hogy mi lesz a végeredmény. Kicsit kábán pillantok fel rá, amikor odalép elém a színezett folyadékkal, és azt állítja róla, hogy orvosságot rejt. - Igazán kedves. - színtelen hangvétellel felelek, és amikor egy magasságba kerülünk, akkor fejtem ki bővebben a véleményemet. - Orvos vagyok, gondolja elhiszem Önnek, hogy nem akart bántani az előbbiek után, és most meg orvosságot adna? Meg is ölhetne vele, úgyhogy nem kérek belőle. - felelem, érezhető, hogy emelkedik a hangvételem, de most a szemébe is nézek.- Elkésett azzal, hogy jó legyen, ha így bánik a fogva tartóival. Pontosan tudja, hogy hova mennék, akkor meg kár ezen görcsölni. Feljelenteném, nem kímélném meg a börtön viszontagságaitól még akkor sem, ha a születésnapján érné a halál. - egyáltalán nem érzékelem, hogy mit teszek, de az, hogy hozzám ér csak felbőszít. Nem vagyok a tulajdona, és nem is imponál, hogy tárgyként kezel. A légzésemre koncentrálok, nem agyalok azon, hogy bármikor belém döfhet egy kést, mert elég az, hogy megrántja a hajamat, és úgy fitogtatja tovább az erejét. - Mondjon újat. Így kellett volna kezdenie, és nem hazugsággal. Bántalmazza a nőket, vagy másokat is? Rossz körökben mozog? - feszegetem tovább a határokat, ha már ő sem finomkodik. - Tovább megyek, talán én is egy baki műve vagyok? Azt kérdeztem előbb mi a terve, ha már nem az, hogy elengedjen? - érdeklődöm továbbra is, de aztán elereszt, és elindul a dohányért. - Köszönöm, nem. Próbálok nem tüdőrákot kapni, és idő előtt távozni. - felelem neki, és a hatalmas ablakok felé pillantok. New York melyik részén lehetek? Manhattan...akkor az is lehet, hogy a lakásom is közel van. Kellene valami ürügy, hogy eloldja a köteleket, de mi?  - Pisilnem kell. - jelentem ki szenvtelenül.  

Már nem emlékezett azokra a pillanatokra, amikor nem az akart volna lenni, amivé vált. Már nem tudta volna feleleveníteni azokat a momentumokat, amikor nem járta át a gondolatait a kihasználás minden pillanata. Már nem emlékezett a harminc évvel ezelőtti Domenicora, akit az apja nem rántott be az üzletbe, abba a világba, amelynek a részese volt.

Pietro Baldassare ujjbegyeiről vaskos cseppekben hulltak alá a sötétségtől feketére festett vércseppek, s ahogy azok aláhulltak, Domenico szinte hallotta a cseppek robajló fröccsenését a padlón. Az apja eredetileg búzavirágkék színű, könyökéig feltűrt inggel kezdte, ami mostanra már vértől mocskolódott be és húscafatokkal spriccelte be a szétroncsolt test az anyagot. DB a legszívesebben elfordult volna, hogy ne a saját szájába okádjon bele, de Pietro első számú kivégzője elkapta a fejét, hogy irányban tartsa a koponyáját. Érezte a szorításon át a halántékán lüktető eret, a tüdeje pedig hevesen emelkedett és süllyedt attól a látványtól, amire nem volt felkészülve.
- Lásd, fiú! - suttogták a fülébe hiénaként ezeket a szavakat, mire Dom lehunyta a szemeit és egész testében engedte, hogy a hidegrázás és a remegés átvegye az uralmat. Nem akart itt lenni, és nem akarta azt sem végignézni, ahogy az apja a feszítővassal döfte át a foglya beleit és rántotta is ki aztán a fémrudat. Azt sem akarta volna látni, hogy hogyan skalpoltak meg egy férfit, hogy az üvöltését elnyelték a falak és a szomszédok nem foglalkoztak azzal, hogy mi történik itt, ezen a vágóhídon. Mert nem volt ez más, és értelme sem lett volna minderről hazudnia Pietronak, aki odahaza azt mondta a családnak, hogy a fiát elviszi egy egyszerű vadászatra. Akkor Domenico még nem sejtette, hogy ez inkább bőrletépést jelentett, belezést, és olyan vallatást, amit csak a filmeken látott cenzúrázva, amiket a könyvek lapjain az egykori fogolyéveket megélt írók sem voltak képesek a lapra vetni, mert nem akarták újra átélni azt a borzalmat, amit a hidegháború során elszenvedtek. Első kézből tapasztalta meg azt, hogy milyen az, ha valaki vadállattá válik, hogy valakit nem izgatott az, hogy az a valaki, aki ott előtte ült és várta a halált, valakinek a fia, valakinek a férje vagy a gyermeke. A fiatal fiú, eltörpülve apja hóhérja mellett nem a fő attrakciót nézte, hanem a lefóliázott szoba átellenes oldalán álló, vörösre festett folyadékkal teli hatalmas üvegeket, amelyek emberi testrészeket rejtettek magukban... felcímkézve. Akkor még nem volt sejtése, hogy tulajdonképpen az, aki egy helyben tartotta és megmoccanni sem engedte, tulajdonképpen trófeákat gyűjtött Évekkel később jött rá arra, hogy Pietro Baldassare legbizalmasabb embere nem volt más, mint egy folyton az igazságszolgáltatást megúszó, bürokratikus rendszerben mai napig működő sorozatgyilkos.

DB-nek két választása volt, és egyik sem olyan, amiből jelen pillanatban jól jöhetett volna ki. Fárasztó volt állandóan a szart eltakarítani mások után és Dom energiája, élete is véges volt, utóbbit szinte érezte is már, és akkor még bele sem kezdett az igazi céljának elérésébe. Mert az csak egy mellékvágány volt, hogy az orosszal milyen kapcsolatban állt, hogy olyat engedett meg magának, aminek a tétje az volt, hogy életben képes-e maradni. Most, itt, azt mondta volna, hogy igen, de ahhoz muszáj volt feljebb lépnie a ranglétrán és kiiktatni azt, aki a terveit és a számításait keresztbe húzták. A Maxine által feltett kérdésre teljes mértékben az igazat vallotta be a nőnek, amivel a kis barna nem tudott volna hadakozva ellenkezni sem, és nem is tette azt. Annak ellenére, hogy az egyenletet hibák nélkül levezette a foglyának, még nem volt szívtelen, és ha nem is tudta pontosan, a nő miért kellett, hogy elmenjen a fogorvoshoz, segíteni akart. Részben azért, mert ő csak fájdalmat tudott volna neki okozni és sosem volt olyan kézügyessége, hogy csak egyetlen fogat rántson ki az állkapocsból. Gyűlölte a fogókat, de ha kellett, a kezébe vette. Másrészt viszont megígérte a nőnek, hogy nem fogja bántani, amit már most nem tartott be. Talán egy kis része megbánta a hirtelenségét, de ahogy a nő nem kívánta elfogyasztani a felajánlott orvosságot, egy kurta biccentés kíséretében hagyta magára a poharat. Nem fog könyörögni senkinek sem, és ha valaki a fájdalmat akarta választani, hát ki ő, hogy megakadályozza benne?
- Ha meg akarnám ölni, már rég nem lélegezne. Ostoba, gyáva módszer a mérgezés, mert akik azzal üzérkednek, nem mernek szembenézni a másik emberrel, Maxine - tette hozzá mindezt, a szavaiban már nem volt jelen a fenyegető él. Nem volt szociopata, mert nem élvezte, ha mások szenvedtek mellette, de egyetlen pillanat elég volt neki arra, hogy mégis megtegye, ha annak szükségét érezte. Mégis, ahogy a nő emelkedett hangerővel kioktatta, csalóka mosolyt rajzolt az arcára, a pillantása pedig hosszan időzött el a mélybarna íriszekben. Sosem kedvelte azokat a nőket, akik teljesen behódoltak neki, és tetszett neki az a tűz, amivel reagált neki a dokinő. Egy olyan információ birtokosává lett, amit ugyan meg akart tudni, de végül elvetette a kérdését a nő felé. Maxine dacossága viszont egyáltalán nem nyerte el a tetszését, a korábbi mímelt jókedve egy pillanat alatt vált kámforrá, a vonásai megkeményedtek, de tudta, hogy csak játszanak vele. Hogy ki akarták ugrasztani a nyulat a bokorból, de nem fogják elérni azt, hogy megnyíljon. A nőnek fogalma sem volt, hogy kivel állt - ült - szemben, és addig volt jó, addig maradt biztonságban és főként életben. Hagyta, hogy Maxine kitombolja magát, hogy aztán a cigarettával a kezében odakint, a friss levegőn állva szívja a tüdejébe a nikotint és engedje ki aztán a magasba, az ég felé felszökkenő füstpamacsot. Az ujjai közt morzsolva forgatta meg a szűrőt, hátát nekivetve az ajtófélfának is.
- Egyet felejt el, Maxine. Kettőnk közül ön van székhez kötözve, és nem én - pakolta be a szájába a bűzrudat ismét, miközben azon gondolkodott, hogy mennyire tegye bele a sorsát a nő markába, hogy az összeroppantsa őt aztán. - Nem maga az első, aki így, kikötözve van jelen előttem, ebben teljes mértékben igaza van. Ha orvos, és volt szerencséje már esetleg patológiához, akkor pedig pontosan tudja, ha azt mondom, a beleknek nem túl kellemes a szaguk, és hogy a vér nem csak buggyanva vagy spriccelve képes elhagyni a testet attól függően, milyen mély a vágás, hol ejtik a sebet - pöccintett le egy adag hamut a kövezetre, hogy aztán a hamu vékony táncát figyelje a cigaretta végén, ahogy elhamvad rajta a dohány. - És ha orvos, és valóban az, akkor miért mondja azt, hogy nem érdekli, ki hal meg és ki nem? A Hippokratészi esküje értelmében az emberi életeket védelmeznie kellene, nem pedig végignézni, ahogy valaki szenved és közben ön semmit sem tesz érte. Vagy rosszul tudom, Maxine, mondja? - a hangja unott volt, és mégis érdeklődő. Akarta, hogy a nő egyet értsen vele, de azt még inkább, hogy ne tegye. Tudta, hogy megint nem válaszolt meg mindent. És ha meg is hal, az nem a tüdőráknak lesz köszönhető, mert nem kellett ahhoz jósnak lennie, hogy előbb, vagy utóbb, de el fogják tenni láb alól. Akkorra viszont egy olyan utódot akar ráhagyni a világra, akire büszke lehet holtában is. Aki tovább viheti az örökségét.
- Túl sok akciófilmet néz, hölgyem - összegezte a nő kérdéseit, a cigarettát pedig az ablakpárkányra helyezett hamutálba tette, és hogy Maxine ne fázzon meg, ahogy visszalépett a szobába, úgy behúzta maga mögött az ajtót, megkerülve a nőt pedig megint magára hagyta egy időre, hogy aztán a háló lámpáit felkattintsa. Az ágy jobb oldala melletti állólámpa és az ajtó melletti falilámpa az egész teret bevilágította így, az energiatakarékos izzók gondoskodtak arról, hogy a fény túl fehér legyen, és túlságosan is élő. Baldassare lassan sétált oda a nőhöz, a jobbjában tartva a japán, egyedi készítésű séfkést a maga tizenhat centis pengéjével és a faragott csont nyelével, ami a kellő helyeken illeszkedett bele Baldassare kezébe, mintha a karjának meghosszabbítása lett volna. - Bármit is gondol rólam, Ms Jacquard, nem szokásom nőket bántani, mert nélkülük nincs, aki a következő generációt a világra hozza. Lehet, hogy a férfiak viselik a csaták és háborúk nyomait, de a nők azok, akik jobb esetben kilenc hónap után a következő generációt hozzák a világra. Miért ítéljem halálra a jövőnket? Ugyanazért nem teszem, amiért egy gyerektől sem vonom meg az életet. Nem azért élünk, hogy nekünk legyen jó, hanem hogy a következő generáció nálunk is jobb legyen - a szavait komolyan gondolta, mert így vélekedett. A család számára a legfontosabb részét képezte az életének, amitől semmi pénzért nem vált volna meg. A testvére gyerekeiért, a saját testvéreiért és a szüleiért bárkin átgázolt volna és bárkit a pokolba küldött volna. - Ne mozogjon - nyúlt Maxine bokájáért, ahogy leguggolt elé, hogy a penge eltépje a nem teljesen jól megkötött tengerészcsomót a bal lábán, hogy aztán a jobb lábat is kiszabadíthassa a vékony kötél fogságából. A következő mozdulattal már a nyakán éktelenkedő anyagért nyúlt, hogy azt is levágja a nőről, legutoljára hagyta viszont a kezeit, ami nem csak hogy egymáshoz, de a szék támlájához is gyorskötözővel volt biztosítva. Csak azokat a műanyagokat vágta el, amik a támlához kötötték a nőt, felsegítve az aprócska testet is a székről, de amikor érezte, hogy a nő lábai elgémberedve nem bírták el a saját testsúlyát, átfogta Maxine derekát, mielőtt még a padlóra rogyott volna, Baldassare a saját testéhez húzta a nőt, érezve az illatát is, az ujjai alatt pedig a ruhába rejtett vékony, de formás testet. Túl közel ahhoz, hogy Maxine a lábával esetleg kárt tehessen a golyóiban.
- Azt kérdezi, hogy mit szeretnék... erre az a válaszom, hogy azt, hogy ne beszéljen, és nem úgy, hogy a föld alá küldöm, sírkővel a feje fölött - nézett le a barna szemekbe, a barna, napszítta bőrre és az enyhén négyszögletes állkapocs vonalára. Bal keze felemelkedve a nő arcát simította meg lassan, hogy aztán a nő haját morzsolja el a tenyerében és az ujjai közt, minden fölényességtől mentesen. Lehajolt a nőhöz, még mindig magához fogva a testet, ha nem ficánkoltak a karjában: - Nyitva hagyjuk a mosdó ajtaját, és segítek a vetkőzésben is - a hangja elfojtott volt, mielőtt még megcsókolta volna, amit a legszívesebben tett volna. Helyette maga elé pördítve a nőt tartotta a karjánál fogva, hogy a lakás alaprajzát lássa a nő.. leginkább azt, hogy nem kínzókamrában volt. A háló a nappaliból nyílt, ahol a hatalmas könyvespolc előtt egy létra volt elhelyezve görgőkön, hogy a legfelső, három méter magasan lévő könyveket is el lehessen érni, mintha régi könyvtárakban lettek volna. A szekrényen lévő képek Domenico családjáról készültek, többségében a gyerekek mosolyogtak rá vissza a fotókon, Antonio és Perla esküvői képei, illetve a szülei legutóbbi házassági évfordulóján lévő hatalmas családi kép is helyet kapott. Elvezette előtte a nőt, ha nem akadékoskodtak vele, hogy benyitva a fürdőbe megálljon, időt hagyva Maxine-nek, hogy körbenézhessen. Legalább ott, bár menet közben sem sietett vele. Tényleg nem barlangban, sem pedig kínzókamrában nem élt. Egyszerű, inkább luxus apartman volt ez, saját, megvett tulajdonú.
- A legfelső szinten vagyunk az épületben, és nem azért, mert kisebbségi komplexusaim lennének, hanem mert innen volt a legjobb kilátás arra a városra, ami a második otthonom, immár tizenhárom éve - kezdett bele, maga mögött becsukva az ajtót, azt az illúziót keltve, hogy teljesen intim lesz ez a következő pár perc, itt, a porcelánok istennőjének áldozva, a pillantása mégis körbejárta Maxine testét, a combjait, a csípőjét, és mielőtt még a nő tiltakozhatott volna, hogy túl közel került hozzá, Baldassare a nadrágért nyúlt, kipattintva egy kézzel a gombot, miközben a nő szemeibe nézett, és talán a szájára is vetett egy pillantást, ami telt volt és természetes színű a fogorvos miatt. Mielőtt még túlgondolta volna a dolgokat, vagy újra szófosása lett volna, a nőt a tarkójánál fogva a mellkasához vonva csókolta meg, az eddigi bánásmóddal ellentétben kevésbé keményen, türelmesen, még azt is bevállalva, hogy a golyói bánják/bánhatják majd ezt a tettét egy időre. Végül is.. az anyjának már voltak unokái. És Isabella is termékeny volt.

Az egyetemen sok mindent tanulunk, amit később hasznosíthatunk főleg, ha az ember lánya az orvosi tanulmányokat választja hivatásául. Kicsit belekóstolhattam abba, hogy mit jelent az emberi természet, és annak működése hogyan nyilvánul meg. Az orvoslás nemcsak abban merül ki, hogy vágunk, eszközökkel feltárjuk a testet, és megtaláljuk a betegséget okozó problémákat. Összetettebb pálya ez, mint sokan gondolnák. Először is éppen annyira oda kell figyelnünk a páciensek lelki fejlődésére, és állapotára, akárcsak a tünetek kezelésére, és az anamnézis felállítására. Törekednünk kell arra, hogy emocionálisan lépjünk fel, miközben megőrizzük a két a lépés távolságot. A pszichológia segített abban, hogy rájöjjek egy-két embertípushoz miképpen közelítsek. Beszélgetéssel vezessem rá, vagy egyszerűen konkréten közöljem a diagnózist. Egyikünk sem egyforma, mindenkihez meg kell találni a megfelelő utat, hogy a legjobb gyógymódot válasszuk ki a későbbiekben. A kommunikáció elengedhetetlen eszköze a mindennapjaimnak, és mégis most úgy érzem, hogy nem jönnek a jól begyakorolt klisék. Új ismeretség kapcsán megpróbálom felmérni a másikat, de ebben a különös helyzetben az is nehezemre esik, hogy visszaszerezzem a hidegvéremet. Sosem raboltak el, nem vették el a szabadságomat még ideiglenesen sem. Nem fordult elő, hogy valaki az életemre tört volna. Itt ültem egy idegen férfi lakásán, aki eleinte még a pohár borral a kezében szimpatikusnak is hatott volna. A sötét haj és a kék szemek minden nőnek valahol ideált képeznek, de a külső adta álarc nem sokáig marad fedve. Kipuhatolnám, hogy mennyire hihetőek a szavai, a levegőbe mormolt ígéretek, miszerint nem a bántalmazás a célja, csak kérdéseket akar feltenni nekem. Elbukunk, nem tart sokáig az illúzió, hogy biztonságban érezzem magam, nem jön át a felém küldött üzenet sem. Előbb a telefonomat töri szét, nem mintha annyira sajnáltam volna a készüléket, mert bármikor kitelik, hogy vegyek egy újat, de már a szívemhez nőtt az előző. Nem cserélem le a műszaki cikkeimet, hacsak tönkre nem mennek. Abban volt a fél életem, a testvéreimmel közös képek, a kollégákkal eltöltött ügyeletek fáradhatatlan, és megismételhetetlen emlékei. Zokon veszem, hogy ennyivel elintézi a külvilággal lévő kapcsolatomat. Egy járható út lett volna, hogy segítséget hívjak, de már az is gyenge alappilléreken nyugszik, amikor elismétli, hogy nem célja a testi fenyítés, mégis minden lépéséből az sugárzik felém, hogy bármelyik percben lekeverhet nekem egy pofont. A közelsége egyszerre lenne furcsán izgató, és visszataszító is, de hamar túllendülünk azon, hogy “beleremegjek az élménybe.” Megbillenek a székkel együtt néhány kérdezz-felelek kör után, és kihasználom az egyetlen esélyemet, hogy csináljak is valamit. Nem kapok egyértelmű jelzést arra, hogy miért raboltak el, átsiklunk felette, és szóba kerül az egyéb módszerek ecsetelése, hogy milyen okokból is kerülhettem ebbe a luxuslakásba. A tekintetem nem időzik sokat a férfin, és a fogaimmal az inge anyagába marok, löketet adva neki ezáltal, hogy megmutassa előttem az igazi arcát. A nyakamra fonódnak az ujjai, elszáll belőlem minden kétely, csak a puszta igazság marad, hogy ellenem használja a testi fölényét. Megadja magát az állkapcsom, és kieresztem a fogaim közül az anyagot, de nem vagyok túlságosan nyugodt. A szívem össze-vissza kalimpál a mellkasom fogságában még mindig a nyakamat szorongatja, mint egy gyilkos. A szemében villan a sötétség, semmi kétség nem férne hozzá, hogy egy perc alatt vetne véget az életemnek. Elenged, én a levegőért kapkodok, megpróbálom feldolgozni, hogy mennyire is közel álltam ahhoz, hogy meghaljak. A könnyek reakciók a férfi tettére, már nem hiszek az üres szavaknak, mert a tettek beszéltek helyette. A félelem járja át a testem minden négyzetcentiméterét, a két térdem összeakad, és azon imádkozom, hogy még véletlenül se jöjjön vissza hozzám. Nem kedvelem a kiszámíthatatlan egyedeket, felborítják az értékrendemet, az emberekbe vetett hitemet. Nem merek ránézni, kerülöm a pillantását a bor feltakarítása közben, már nem hallom viszont magamban olyan jól a mantrámat. Nem menekülhetek, a székhez vagyok láncolva, és mégis eljön a szekundum, hogy az erőmet összekaparva rákérdezzek, hogy mi a terve velem. Abszurdnak ható törekvés a részéről, hogy a bántalmazó kéz helyett a könyörületest vegye elő. Nem nézem hosszasan, de érzékelem a szobában lévő fuvallatból, hogy mozgásban van. A pohárba löttyintett barna tartalom nem hozza meg a kellő megoldást. Hiába próbálkozik az ajkaimhoz emelni a poharat, élből utasítom el. A fogam fáj, az előbb kényszerrel húzták ki a számból az anyagot. Nem tagadom, hogy az arcomra van írva, és azt is érzékelem, amikor a nyelvem bejárja a dagadt felület területét, hogy elkéne a gyulladáscsökkentő, de olyantól nem fogom elfogadni, aki egyszer üt, aztán fél perccel később meggondolja magát, és fátylat borít a múltra.  
- Gyáva az olyan ember is, aki nőket fojtogat. Nem érzékelem a különbséget a mérgezés, és a puszta fojtogatás között. - nem értünk egyet abban, amiket állít. Nem is értem, hogy feltételezte rólam, hogy ezek után még képes lennék neki bármilyen kedveskedő oldalamat mutatni, ha már ő is kimutatta nekem a foga fehérjét. Éberebb vagyok, mint az előbb voltam, már nem szemlélődöm úgy, mint egy ártatlan, és eltévedt királylány, inkább a kiútra jellemző réseket pásztázom, hátha akad egyetlen esélyem még, hogy megszabaduljak a fogva tartómtól. Az előbbi jelenet után a cigarettázás szürreális élmény, ahogyan odasétál az erkélyhez, és a szája közé fogja a nikotinszálat. Picit lehiggadok, ameddig nincs a közelemben nem áll fel a hátamon a szőr, és nem kell attól tartanom, hogy meg leszek gyalázva. - Köszönöm a részletes tájékoztatást. - fintorba torzul a két szám szeglete az emlegetett belek hallatán. Nem vetítettem magam elé hamis képeket, de eddig nem mentem volna el, ha nem muszáj. Féloldalasan fordítom az arcomat, és úgy reflektálok a következő felvetésére. - Orvos vagyok, és esküt is tettem, de én is emberből vagyok. Az előítéletem a kórházon belül elmúlik, mert a kötelesség felülírja azt, de itt aligha lehetne azt mondani, hogy előbb vagyok orvos, mintsem egy elrabolt nő. Miért kellene, hogy együttérzést mutassak Ön felé, ha fenyeget? Bennem is munkál az életösztön, akárcsak magában, szóval az esküm ebben a pillanatban nem köt magával szemben. - halkulok el, beékelődik egy kis szünet, amíg a parázs el nem alszik, és vissza nem csukja az ajtót. Jólesett a hideg, egy kicsit úgy éreztem tőle, hogy élek, és nem vagyok bezárva. Elhalad mellettem ruganyos léptei egy király lépteit elevenítik fel, és mégsem tekintek úgy rá, mint egy uralkodóra. A hálóban tevékenykedik, nem látom jól, hogy mire készül, de megáll bennem az ütőér is annak láttán, melyet a két keze rejt. Egy jól kidolgozott késre hajaz, nagyon is éles. Eszembe is ötlik az előbbi hasonlat, a belekről, és a vérről a padlón. Nagyot nyelek, már nem tudom, hogy mit kellene tennem. Könyörögjek egy olyan embernek, akiben nincs egy szemernyi jóindulat sem? Érdekes monológgal lep meg a férfi, talán hinnem kellene neki, de már nem megy sajnos. - A szavai mit sem érnek, uram. A nők bántalmazása ugyanúgy megy magának, mint annak a hiánya, nem kellenek az üres klisék. Kancák...jó felfogás. Mi lesz azon női társaimmal, akik már szültek, ők az elfelejtett kincs...? A gyermekek..fejezze be. - könny szökik a szemembe, felmegy a vérnyomásom is a sok hazugságra, amit elhagy a szája. Nem mozdulok meg, amikor leguggol, és eloldja a lábamat feszítő csomókat. El vagyok zsibbadva, ahogyan kicsit kifelé csúsztatom a jobbomat, a talpamat hangyák ezer sora rohamozza meg. A nyakamról is levágja a kötelet, ahogyan a kezemet is felszabadítja. Nem értem, hogy mi a célja vele, az előbb kértem, hogy kimehessek mosdóba, de úgy gondoltam, hogy ez is a hallásán kívül esett meg. Nem bírok segítség nélkül felállni, imbolygok, ahogyan a derekam köré fonja a karját, és erősen megtart. A pillantásom felfut egészen a borostás arcélig, és most közelebbről is megnézhetem a kék íriszeket. Megint ott van a mögöttes tartalom. Ne beszéljek, és akkor nem fog megütni. Mire is készültem? Gyengédségre biztosan nem. Még nem száradtak meg az arcon mentén lefolyt könnyek sem, amikor maga elé fordít, és elmondja mi lesz a fürdőben. A lakás lenyűgöző. Most először látom másik szögből is. A könyvespolc láttán egy picit eltátom a számat, és majdnem el is botlom a közlekedés közepette. Megannyi ritkaságot fedezek fel ebből a távolságból, de szívem szerint odaugranék, és egy egyesével nézném meg az összes könyv gerincét. Megérinteni őket, és birtokolni...hiányzott az olvasás, a könyvtár adta nyugalom érzete. Lassan haladunk el minden egyes berendezés mellett, az orromba kúszik a bőr, és valami kardamom illat egyvelege. A fürdő berendezése sem marad el az előbbiektől, nem jutok szóhoz, csak akkor érzékelem, hogy bajban vagyok, mikor behajtja az ajtó lapját a hátam mögött. - A legfelső emeleten...pazar a kilátás. - nyögöm ki, de a váratlan lépése belém fojtja a szót. A nadrágom gombjának kioldására nem hatalmaztam fel, ahogyan az az elképzelés sem játszott szerepet a fejemben, hogy megosszam vele az intim pillanataimat. Tiltakozásom elhal abban a szekundumban, ahogyan ráfog a tarkómra és az ajkamra irányítja a sajátját. A meglepetés ereje nála van ez kétségtelen. Puhának nem mondható módon térképez fel, és az első két-három másodpercben talán viszonzom, de utána rátaposok a lábára. A cipőm sarka nem túl kellemes nyomot hagy rajta, így el is enged, nekem pedig van időm ellépni, és a hátamat az ajtónak vetni. - Megőrült maga?! Mit képzel? Az egyik percben fojtogat, utána meg megerőszakolna? Maga kattant...ne merjen a közelembe jönni. - fordulok meg, és eszeveszettül igyekszek ráfogni valahogyan a kilincsre, de béna vagyok. Végül megoldom, és elkezdek futni, mert kizárt, hogy ne jussak el valameddig... - SEGÍTSÉG.... - kiáltom, és aztán elkanyarodom a konyha irányába. A késtartóra vetődöm rá. Igyekszem úrrá lenni a pánikon, és eltulajdonítani valamit, de a kezeim nem szabadok, de szerencsétlenségemre nem mást támadok be, hanem szépen a gravitációnak megfelelően lefelé húzva a szúróeszközt...a lábamba áll bele.  

ABaldassare név ismerete nem Pietro munkásságával vált naggyá. Vagyonos családként tartották számon őket, kiemelkedve abból a környezetből, amely körülvette őket. Az a ház, amelyet megengedhettek maguknak, egyedivé tette a nevüket, mert habár az észak-olasz tartományok gazdaságilag mindig is dél előtt jártak, ők mégis megengedhettek maguknak egy már-már kastélynak is beillő hatalmas házat. Három autót, személyzetet, akik minden megmozdulásukat figyelték és Pietro Baldassare egy olyan birodalmat épített ki magának, ahol nem minden a legalitásról szólt, az igazságszolgáltatás felé viszont mindig a nyájas, talpig úriember mivoltát volt képes és hajlandó is mutat. Az alvilági megmozdulásait a legtöbb esetben sikerült eltussolnia, az üzleti érzékét pedig Michele Baldassare tanainak köszönhetően a felnőtt életének minden pillanatában képes volt kamatoztatni. Michele, Domenico apai nagyapja nem volt tanult ember, szegény családból származó emberként kapaszkodott fel azon a ranglétrán, ahol megalapozta a család jövőjét. Eleinte mezőgazdasági munkákat vállalva napszámosként járta a földeket, és az aktuálisan kiszemelt lány apjának köszönhetően elsajátította a pékmesterség minden részletét. Neki köszönhetően vásárolt fel egy malmot is aztán, hogy ne csak saját fogyasztásra alkalmas pékáruval szolgáljanak, hanem a környezetében élő családokat, a későbbi város lakóit is ellássák. Az üzem a sikereknek köszönhetően egyre gyarapodó személyzettel végezte a munkáját, az üzlet azonban nem ebben csúcsosodott ki, hanem a lassan-lassan beszivárgó, csendesen kígyóként az üzletbe maró maffia keze is elérte a Baldassare családot. Michelének sikerült alkut kötnie azon emberekkel, akik fenyegetést jelentettek a családjának, és már az ötvenes évek derekán a csempészet szerves részévé vált a Baldassare malom. Nem volt nehéz a zsákok, a hatalmas ládák közé rejteni ezt-azt, de Michele nem azért tette mindezt, mert élvezte volna, hanem mert meglátta benne az üzletet, a fellendülő gazdaságot, a pénzt, amely jó alapot biztosíthatott a fiának, Pietro életének kikövezésében.
Pietro ebbe a lüktető, alantas világba csöppenve már nem volt olyan óvatos, mint az apja és az egyre dagadó bürokratikus életbe később a fiát is kénytelen volt bevonni, azt a gyermeket, akiben látott lehetőségeket, akiben a jövőjét látta és aki szivacs módjára volt képes magába olvasztani minden tudást, minden tapasztalatot és mindent, ami fenyegetésként megülhetett a Baldassare család vállain. Pietro egyszerre örült és átkozta el az Államokat, amikor a fia, Domenico döntött arról, hogy maga mögött hagyja az olasz gyökereit és egy olyan életutat választott, ahova nem érhetett el könnyen a keze, ahol nem védhette meg mindig a fiát a rá váró akadályoktól és nehézségektől. Ahol Domnak kellett szembenéznie a saját démonaival és megküzdeni a tengerentúlon is ismertté tehető névvel.
DB pedig megtette, ahogy a mai estében is ezt látta. Az akadályt, a kiszámíthatatlanságot és azt, hogy tulajdonképpen elbasztak nála mindent az alá dolgozó emberek, mert ennek nem így kellett volna történnie. Egy orosz nő helyett egy félig francia ült előtte, a gondolatait pedig megmérgezték azok az információk, amiket sikerült kihúznia Maxine-ből. Nem akarta őt bántani, igazán, ahogy az ujjai korábban arra a finoman ívelt nyakra szöktek, nem akarta őt fojtogatni és nem is tette, egyszerűen csak ösztönös védekezés volt a részéről. Gyűlölte, ha ismeretlenek érintették, ha olyan tette, akit ő maga nem hatalmazott fel és akit nem akart egyelőre a közelében tudni. A dominanciája pedig minden mozdulatában, minden reakciójában ott rejlett, miközben a gondolatait próbálta megosztani a nővel. Nem azokat, amikkel elcseszték az estéjét, hanem azt, amivel a nőt próbálta megnyugtatni, látszólag és teljesen sikertelenül. Mert miért ne így lett volna? Olyasvalaki ült a hálószobájában, akinek nem kellett volna. Olyasvalakire hozta rá a frászt, akire nem akarta volna. Megtehette volna, valóban, hogy szabadon engedi, hogy visszaküldi a feladóval, de tudni akart valamit és talán többet is annál.
Csendben asszisztálta végig mindazt, amit Ms. Jacquard válaszolt neki arról, hogy noha orvos volt, jelen helyzetben Dom akár fel is fordulhatott volna, amit teljes mértékben megértett Baldassare, nem is akart volna belekötni mindabba, amit hallott. A szavai helyett a pillantásával mérte fel a nő reakcióit, hogy immár sokkal nyugodtabb volt, és ahogy neki is szüksége volt a távolságra a gyengébb nem képviselőjétől, úgy a nőnek is jót tett az, hogy nem lihegett a nyakába feleslegesen.
- Az ember alapvetően minden élethelyzetben ugyanúgy viselkedik, csak a körülmények ferdítenek rajta és változtatnak némileg a reakciókon, azon, ahogy másokkal szemben viseltetünk. Lehet, hogy képes lenne végignézni azt, ahogy elvérzek ön előtt, lehet, hogy talán még egy pillanat erejéig örülne is annak, ha szívinfarktusban elhunynék, vagy annak, hogy a csontomat töröm, de utána a saját maga bűntudatával kellene élnie élete végéig, amiért nem segített, amiért hagyta, hogy meghaljanak ön mellett anélkül, hogy megtett volna mindent, anélkül, hogy segített volna életben tartani valakit, még ha amaz ismeretlen is. Ha ön nem is hisz most ebben, én viszont igen, és nekem ez pont elég ahhoz, hogy tudjam, az ön szavai sem olyan magabiztos lábakon állnak, mint amit próbál nekem jelezni, hölgyem - a véleményét pedig szerette volna igaznak gondolni. Ismerte az embereket, a viselkedésüket is, a meggyőzés és a manipulálás pedig olykor nagyon is az élete részét képezte, mert nem feltétlenül mindig csak a pénzzel lehetett valaki mást meggyőzni. Újabb üzletfelek, csábító ajánlatok, olyan élmények, információk átadása, aminél a másik fél képtelen volt nemet mondani mindarra, amit Domenico kínálhatott. A késsel a markában eszében sem volt, hogy visszaéljen, és ha Maxine szabadságra vágyott, akkor korlátolt keretek közt ezt meg akarta neki adni és biztosítani is. Tudta, mekkora fájdalommal járhatott a megkötözés, az egy helyben való marasztalás. Az izmokban a tejsav rángást eredményezhetett, kényelmetlen érzetet, a test pedig huzamosabb ideig képtelen volt egyetlen berögzült pozícióban maradni anélkül, hogy annak ne lettek volna a későbbiekben káros következményei. - Anélkül ítél el, hogy ismerne. Téves következtetésekkel vagdalkozik - tett hozzá csak ennyit ahhoz, ahogy a nőket kancákhoz hasonlította. Igazából Dom fel is húzhatta volna magát ezen az elgondoláson, de megkímélte nem csak a nőt, saját magát is attól, hogy idegessé váljon. A nőt egy helyben tartó béklyóktól mind megszabadította, egyedül a karjait összekötő csomók maradtak a nő csuklóit összepréselve, és ahogy segített neki egy helyben megmaradni, Dom érezte azt az apró rángást végigszaladni a nő testén, ahogy lassan-lassan visszatért az élet a végtagjaiba, ahogy újra megtelt erővel az az aprócska test. Nem akart elvenni tőle semmit, és bántani sem szándékozta jobban annál, mint amiben már most is része volt, de az elveit nem hagyhatta hátra. Ahogy a nő sem, úgy DB sem ismerte Ms. Jacquardot, emiatt viszont szükséges volt még egy ideig az, hogy Domenico játékszabályai szerint játszanak. Látta, érzékelte a nő kíváncsi tudásszomját, ahogy elhaladtak a könyvek mellett, azt, ahogy felmérte a terepet a lakásban, de nem tette szóvá, nem dagadt a melle attól a gyűjteménytől, amellyel rendelkezett. Igen, büszke volt arra a könyvrengetegre, ami a tulajdonát képezte, sok utánajárással, sok befektetett pénzzel és megannyi keresgéléssel töltött időt hagytak maguk után a kötetek, de nem akarta ezzel fárasztani a nőt. Nem beszélt többet a kelleténél, amikor a lakása helyiségein átvezette őt a mosdóig, ahol, ahogy tartotta az ígéretét, az ujjai a nő nadrággombjáért nyúlva segített rajta, miután a biztonságérzetet, az intimitás hamis létét biztosította a behúzott ajtóval. A nők sokkalta visszafogottabbak voltak, nekik nem kellett, hogy többet lássák őket pucéran, és ennyire magányos tevékenységek közt, legalábbis Dom ezt tapasztalta. Ahogy arra sem volt felkészülve, hogy a nő közelsége, a ma este nehézségei azt váltják ki belőle, amit. Amikor a száját a nő ajkaira tapasztotta, nem gondolkodott, hanem ösztönből cselekedett. A szabad keze ujjai a nő hajába futottak a tarkójánál, de nem volt erőszakos, sem pedig követelőző, egyszerűen csak az vezérelte, amit meg akart tenni. Domenico nem az a férfi volt, aki a legtöbb esetben visszafogta volna magát, ám mielőtt még kiélvezhette volna a tették, a nőtől érkező fájdalom, amivel megtaposták, fájdalmas nyögésbe fulladt és amiatt el is engedte.. hagyta, hogy a nő vádakkal illesse, hogy őrültnek nevezze, amiben talán volt némi igazság. Mégsem volt képes visszaszólni, tiltakozni, mert a fájdalom kettétépte a lábfejét, hagyva, hogy a nő kiszaladjon előle... valamerre a dübörgő léptek zajai a bejárati ajtó felé távolodtak, és mire Dom kilépett a fürdőből, a nő alakja elsuhant előtte, a nőért nyúló ujjai pedig lecsúsztak a nő felkarjáról, ahogy a lendület vitte tovább. Azonban a konyhában utolérve a döbbenet ült ki a képére, ahogy megértette, mit fog tenni a nő a háta mögött összekötözött karjaival.
- Maxine! Hagyja abba, az istenért! - dörrent rá eleinte tisztes távolságból, de a kapálózó ujjak, a meginduló kés látványa a pulton ösztönösen arra csábította, hogy megmozduljon. Mielőtt meggondolhatta volna magát, mielőtt bármi mást tehetett volna, megakadályozta a nőt abban, hogy saját magát sebesítse meg. A bal kezével állta útját a késnek, a penge éle pedig végigmarta a tenyerét, hüvelyk- és mutatóujja közt szakítva fel a bőrt, hogy végigszaladjon egészen a csuklójáig a kés éle, azonnali vérfürdővel borítva be a nő cipőbe bújtatott lábfejét. A fájdalom Dom arcát eltorzította, egy fájdalmas, elnyomott nyögést hallatva a szitokszavak kérlelhetetlenül törtek fel és gurultak végig ajkain angol és olasz egyveleggel, belehúzva az egészbe a teremtő Urat és Szűz Máriát is, de nem tudott gondolkodni. Ahogy felegyenesedett és belenézett Maxine szemeibe, az arcvonásai a még mindig fájdalommal vegyes dühöt rejtették, de nem szólt.. mert nem akart még inkább ráijeszteni a nőre. Kimért mozdulattal emelte a kezét a mosogató kagyló fölé és engedte a húsából kicsusszanni a hatalmas kést, ami csörömpölve esett bele a kagylóba, magával rántva Dom vérét is. Lehunyta a szemeit egyetlen, hosszú pillanatra, hagyva, hogy a burgundi folyadék csöpögjön arra rá, hogy a jobbjával a csapot megnyitva hideg vizet engedjen a sérülésére.
- Ha nem én bántom, akkor úgy gondolja, hogy jó lenne öngyilkos jelöltnek lennie? - a jobbja belemart a bútorba, hogy aztán a hátsó zsebéből kihalássza a telefonját. Kikeresett egy nevet a címjegyzékből, maga mellé pakolva a telefont a pultra, kihangosítva várta azt, hogy kicsörögjön, miközben Maxinet és a mozdulatait figyelte.
- Na mi van, tulok?! Kinéztél magadnak megint egy könyvet, amit be kell szereznem neked? - szólt bele a másik fél a telefonba, Dom pedig elengedte a füle mellett ezt a megnevezést.
- Szevasz, Doki! - Lincoln Shaw évekkel ezelőtt tévedt be a Bambinoba, hogy az anyjáék házassági évfordulóján meglepje őket egy különleges borral, és Dom segített neki egy utat is leszervezni nekik. Azóta tartott a haveri kapcsolatuk, és még Domot is meglepte, hogy egy belekben turkáló fickó mennyire beteg és pazar humorral volt megáldva. Aztán amikor Link anyja meghalt, Dom nem tudta kihagyni a nő temetését, a sírcsokor pedig akkora volt, mint három másik, az eset után gyakrabban futottak össze beszélgetni. - Akadt egy kis problémám. Úgy huszonöt-harminc centis - szorította ökölbe a kezét, amivel egy jó adag vért engedett a vízzel lefolyni. - Az egész tenyeremet átszabdaltam és nem igen akarnék orvoshoz menni, ha lehetséges - dőlt neki a pultnak a csípőjével, hagyva, hogy Maxine a háta mögött összekötött karokkal bármivel is próbálkozzon. Nem voltak szomszédai, ráadásul, mint mondta, a legfelső szinten lakott, úgyhogy a gyors lejutás maximum az ablakon keresztüli leugrással járt volna.
- Mert béna vagy, öreg! Mennyire mély? - érdeklődött Doki, mire Dom megint Maxine felé nézett el, és fel is mutatta neki a tenyerét. Ő nem akart ebbe belemenni, és ráadásul.. ha minden igaz és a sejtése beigazolódik, akkor Maxine itt és most őrült tempóban segítségért fog kiáltozni, hagyva, hogy Dom a korábbi teóriának megfelelően elvérezzen akár. Mert itt csak egy elrabolt nő volt, nem pedig az életet mentő orvos. Dom tudta. És várta, hogy mikor fog megint és ismét megpróbálkozni a szökéssel.
- Nem annyira - szólt bele, nem túlreagálva a sérülését.

Egész életemben a kiszámíthatóság jellemezte az utamat. Elég fiatalon szembesültem vele, hogy mihez van érzékem, és mi lesz belőlem, ha eljön a jelentkezés ideje. A céljaim egyértelműek voltak, sosem kételkedtem a megérzéseimben és a tudásomban sem. A világ egy segítőkész hölgynek ismert, aki megállt bárhol az utcán és nem hagyta ott a bajba jutott egyedeket. Néha túlságosan is jónak éreztem a viselkedésemet, és emiatt gondolkodtam el azon is, hogy bevállaljam a testvérem kérésére a terhességet. Tudom, hogy mekkora áldozattal járna a részemről, ha felajánlanám a testemet. Benne vagyok már a korban, nem most kezdtem meg a szexuális életemet sem, így nem lenne rémisztő, hogy mi vár rám a következő kilenc hónapban, ha beleegyezek. Hezitáltam, de nem az egészségügyi állapotom végett, sajnos jobban izgatott, hogy mi lesz akkor, ha elkezdek kötődni a méhemben növekvő magzathoz. Hogyan lennék képes végig csinálni ezt az időszakot, ha tudom, hogy a végén nem tarthatom meg? Embert próbáló érzések kavarodtak bennem az anyasággal kapcsolatban. A nővérem fiatalon talált rá élete szerelmére, és nem is vártak sokat a házassággal. Velük ellentétben még egy hosszabb viszonyt sem tudtam felmutatni, mert senki sem maradt meg egy orvos mellett. A természetemben is lettek volna kivetnivaló problémák, de szerintem jobban tartottak magától a szakmámtól. Anya egyszer erre azt mondta, hogy miért nem jövök össze az egyik kollégámmal? Nem ismertem akkor senkit, akivel el tudtam volna képzelni a közös jövőt, és amúgy is van bennem egy kis naivitás azzal kapcsolatban, hogy kinek lennék a felesége, és kinek szülnék gyermeket. Régebben azzal cukkoltak, hogy magasak az elvárásaim, és az a pasi, akire én várok nem is létezik. Nem álltak messze a valóságtól, de azért már én is lejjebb adtam az igényeimből, és nem vártam el, hogy az ölembe hulljon a szerencsés alkat. Ennyi idősen már megfordul az ember fejében, ha eddig nem jött, akkor ezután már nem is kell, hogy jöjjön. A huszonegyedik században képes lenne egyedül is felnevelni egy nő egy gyermeket, én mégis kötöttem az ebet a karóhoz, és a régi családi modellnek adózva...egy házasságba kívántam szülni, és nem mellé pottyantani egy babát. A nővérem kérésére kevesen mondanának igent, de tudtam, hogy igenis rámehet a frigye, ha sokáig halogatom a válaszadást. Bizonytalan voltam, és magamat is a képletbe vettem. Mi lenne, ha egyszerűen nem foglalkoznék azzal a kilenc hónappal? Jócskán elkalandoztam a kis lelki világomtól, de amikor vitába bonyolódok egy idegen férfival arról, hogy neki mit jelent a család, és a nő szerepe egy közösségben, akkor kezdek kiakadni. A mai napomon egészen fura helyzetekbe sodródom, de a legrosszabb az, hogy nem tudom, hogy mi lesz a következő lépés. Elraboltak tévesen, mármint ezt szűrtem le a beszélgetésünk első felvonásából. Bárkivel előfordulhatna, de mégsem annyira szórakoztató, ha közben a frászt hozzák rám. A fojtogatással kapcsolatban ambivalens érzések törnek a felszínre, és ha az elején még hinni is akartam a férfinak, ez azon nyomban elmúlt, amint az ujjait a nyakam köré fonta. Nem ismertem még azelőtt erőszaktevőket, sosem találkoztam még hasonló jellemmel sem testközelből. Megijedtem, és szerintem jogosan féltem tőle, és vontam kétségbe, hogy nem bántana. Egy ilyen férfi állította azt, hogy neki fontosak a nők és a következő generáció is. Az egyik felem kinevette volna, de már nem mertem meggondolatlan tettekkel felidegesíteni. A jó megjelenés még nem minden, ahogyan az sem, ahogyan nyilatkozik. Állíthatnám neki, hogy nem keltett bennem riadalmat, de akkor hazudnék. Minden egyes nap benne volt a pakliban, hogy füllentsek, ha ezzel egy kicsit segíthettem a betegeknek, de abban sosem hazudtam volna, ha egy gyermek esélyeiről van szó. A tekintetem többször időzött el rajta ebben a fél órában, amennyire saccoltam volna. A társasága nem lett volna hátborzongató, ha nem történik meg az a kis incidens közöttünk, vagy nem akarja mindenáron kidobni a telefonomat. Lehetséges, hogy a szüleim gazdagok, de én régimódi fejjel gondolkodtam. Nem pazaroltam a pénzemet, nem vettem felesleges dolgokat, éppen ezért ragaszkodtam annyira a régi kütyükhöz is. Nem értettem a műszaki cikkekhez, az egyszerűségre törekedtem, és igenis fájt, amikor megfosztani készült a telefonomtól, mely az összes ismerősöm elérhetőségét tartalmazta. Nem rendelkeztem felhővel, vagy más digitális forrással, hogy kinyerjem őket, szóval bosszantott rendesen a cselekedet, de most jobban tartottam attól, hogy sérülni fogok. Már ott kirázott a hideg, amikor említést tett a kivéreztetés néhány módszerére, de akkor csúcsosodott ki minden, amikor egy késsel tért vissza, és annak segítségével szabadított meg a kötelektől meg a csomóktól. A szívem a torkomban dobogott, elmormoltam egy imát is, hogy legyen gyors, ne érezzem a fájdalmat. Helyette felállított, és körbevezetett a lakásban. Szépnek találtam volna a berendezést, ha nem reszkettem volna belül, ha nem az járt volna a fejemben, hogyan szabaduljak ki innen. A mosdóban aztán minden észérvet felülír, ahogyan hozzám áll. A közelsége felkavar és fel is kelti a kíváncsiságomat, de tudom milyen amikor úgy érnek hozzám, hogy vágynak rám, és nem úgy, hogy abból bármi negatív is kisülhet. Éppen emiatt nem is készülhettem fel rá, hogy az ajkaimat akarja megízlelni. A gyomrom remegését egy kisebb bukfenc rázza fel, és a tudat, hogy cselekednem kell. Nem ilyen körülmények között kell kifejeznie a vonzalmát, úgy érzem, hogy sokkal veszélyesebb a vendéglátóm, mint első benyomásként elkönyveltem őt. A lábára taposok, és menekülőre fogom. Hátul van megkötve a kezem az is nehezemre esik, hogy kinyissam az ajtót, de még nagyobb erőfeszítést jelent, hogy kijussak a lakásból. Nem tart sokáig neki, hogy követni kezdjen, de valahol félúton állunk meg, és nézünk farkasszemet. Nekem egyáltalán nem jön be, ahogyan alakul az este, jobban szeretnék felébredni ebből a rémálomból, de a valóság tart itt. A légzésem felszínes, ahogyan egyfajta táncba kezdünk ő meg én. A tekintetem kiszúrja a késtartót...rohanok, van esélyem a gyorsaságra, de ahogyan kiszabadítom azt a nyamvadt kést, úgy indul meg a föld felé. Fel sem fogom igazán, hogy mi történik velünk...egyszerűen ott terem a semmiből, és magát sebzi meg. Megállítja az útját a szúróeszköznek, és magán ejt egy mélyebb vágást. A szám tátva marad, sokkal hamarabb reagál, mint én. Ijedten szemlélem, ahogyan a csap fölé helyezi a kezét, és megnyitja a vizet. A káromkodása elhal mellettem, most nem mondanám egy ijesztő alaknak, de a barna íriszeim követik a mozdulatsort, miközben előhalássza a telefonját és a pultra helyezve felhív valakit. A kihangosítás miatt fültanúja leszek egy barátságos hangvételű párbeszédnek, de korántsem értem, hogy ki van a vonal túlsó végén. Nem kell sok, hogy rájöjjek egy orvossal beszél, talán...és igen segítséget kér tőle. Nem szólok bele, farkasszemet nézek a jelenlévővel. Megtehetném, hogy elkiáltom magam, de azzal mit fogok elérni? Megvárom, hogy elmondja a verzióját, és csak utána merészkedem közbeavatkozni. - Elnézést...nem tudom, hogy kivel beszélek, de én is orvos vagyok. Úgy látom a barátjának sokkal mélyebb a sebe, mint ahogyan állítja. Éppen a mosogató fölé tartja, hogy ne vérezzen el. Veress tű kellene, steril kötszerek, mert ez bizony öt-hat öltés minimum. - felelem megszakítva a bájos csevejt. - Micsoda? Maga orvos és kit tisztelhetek a hölgyben? - kérdez vissza a másik fél. - Orvos vagyok igen, és Maxine Jacquard a tisztes nevem, uram. Nem sok választást látok, az én kezem nem szabad, a barátja pedig nem fogja engedni, hogy ellássam. Patthelyzetbe kerültünk, így azt javaslom, hogyha nem lakik messze, akkor jöjjön ide, mert így el fog vérezni. Nem viccnek szánom. - közlöm elég mélyen nézve az elrablóm kékjeibe, hogy vegye a lapot. Megvárom, hogy lebokszolják egymás között, addig nekidőlök a konyhapultnak a tomporommal. - Nem akartam öngyilkosjelölt lenni, ha nem üldözne és kényszerítene bele folyton hasonló döntésekbe. Talán nem kedveljük egymást, és nem is bízom Önben, de a döntés joga magát illeti. Elvérezhet, várhat a segítségre, vagy... - függőben hagyom a mondatot jelezve a csípőm elfordításával, hogy a szabadon engedésem is egy megoldás a sok közül.