the party's on, the spirits up

to nancy

Stephen már nem egyszer kifejtette nekem, hogy véleménye szerint én egy látens-mazochista vagyok. Ez lényegében annyiból áll, hogy valamely csodás indokból képes vagyok minden olyan feladatot elvállalni, elfogadni és belemenni ami igazából nem az enyém lenne, nem lenne szükséges kivennem belőle a részem, miközben magamat olyan kifogásokkal áltatom ennek kapcsán, mint „ez a munkám része lesz” meg „mégis csak egy rokon kért meg rá”, vagy „későbbiekben ez még hasznomra válhat”. Ez utóbbinál mindig megjegyzi, hogyha nem ismerne, akkor végre kinézhetne belőlem némi számító hajlamot, hogy átgondoltan válogatom azon személyeket, akiknek „segítséget nyújtok”, de… ismer. Tudja, hogy túlzottan is becsületes vagyok ehhez, a Clyde Gregory Easton féle becsületkódex nem engedi meg nekem, hogy sunyi húzásokat iktassak be. Erről viszont rögtön beugrott egy másik kedves beszélgetés, amit anno Amberrel folytattam le, aki szerint azért sem lesz soha feleségem, mert túl jófiú vagyok és ez a legtöbb nőnek egy idő után unalmas. Ezt pedig az egyik exed szájából hallani mérhetetlenül fájdalmas.
Mindenesetre aznap egy újabb ilyen kedves tevékenységet vállaltam magamra, mikor Nancyvel elindultunk a plázába. Tény, kivételesen én is profitálhattam a kezdeményezésből, elvégre ha már ott voltunk, én is körbe nézhettem ajándék fronton, elvégre akadtak bőven még családtagok és barátok, akiknek még nem vettem semmit, avagy szükséges volt egy B opció arra az esetre, ha a megrendelt csomag nem érkezik meg időben. Tény, hogy akinek ilyen formában próbáltam karácsonyi meglepetést szerezni, azoknak már novemberben intézkedtem a dologról, de időzítés ide vagy oda, sajnos mindig megtörténhet, hogy a megrendelés valahol elkeveredik és a legjobb esetben is csak fél év múlva érkezik meg. Azt hiszem édesanyám nem igazán értékelné, ha a fa alatt egy kis levélke várná, miszerint „fél év múlva megkapod, addig is csókol Clyde”.
De hiába gondolják az embert alapvetően jó léleknek, ha bizonyos pillanatok az életben őt is olyan reakciókra sarkallják, amik alapvetően nem az úgynevezett „kedves egyén” kategóriába sorolnák. Mert ugye, nem mindig lehetünk jók, igaz? Valami hasonló játszódhatott le akkor is, mikor figyelemmel kísérhettem Nancy „nagy pillanatát” a kislánnyal és az anyukájával. Nem, nem maga ez az eseménysor volt a vicces, hanem inkább az azt követő kérdés. Igen erőteljesen kellett összeszorítanom a számat, elvégre biztosra vettem, hogy nem értékelné, ha elröhögném magam. Ebből adódóan inkább úgy döntöttem, hogy nagy eséllyel hiába gondolta kérdését költőinek, nekem már csak azért is reagálnom kell rá.
- Mit szeretnél, mit mondjak? A megnyugtató ködösítést, vagy az anyuka arcáról leolvasható csúnya igazságot? – érdeklődtem meg tőle inkább, elvégre még mindig jobbnak tűnt így, minthogy az anyuka arckifejezése alapján nagyon nem értékelte ezt a bizonyos „autentikus” köszönést.
Végül nem gondoltuk inkább túlságosan is túl a történeteket, hanem inkább beljebb mentünk a plázába, ahol is inkább kigomboltam sötét vászonkabátom néhány felső gombját, elvégre odabent a klíma már jóval kellemesebb volt, mint kint.
- Ez tény, előbb találsz mindenhol karácsonyfa meg hóember formájú sütiket, esetleg pillecukorral díszített forrócsokoládét, mint fagyit, de… lehet elvétve látni egy-két helyen. Bár tény, a választék nem akkora, mint nyáron – kifejezetten szerencsés, hogy én inkább a sós ízek kedvelője voltam, bár tény, akadtak olyan esetek, amikor én is képes voltam elcsábulni egy-egy édesebb falatnak. Ilyen volt például édesanyám speciális almáspitéje. Azt hiszem sose fogom elfelejteni, mikor gimnazista koromban az éjszaka közepén be akartam settenkedni a konyhába, hogy titokban vágjak magamnak belőle egy szeletet – de már ott találtam Olivert. Végül megegyeztünk abban, hogy nem buktatjuk le egymást és mindketten kiszolgáljuk magunkat a süteményből. Más kérdés, hogy később élből mindenki Olivert gondolta a tettesnek, aki ezek után nem átallott bemártani engem is, mert hogy nem viszi el egyedül a balhét… ennyit a betyárbecsületről.
Viszont bővebben belemenni a témába időm se volt, nem hogy még akklimatizálódni a környezethez, Nancy célirányosan haladt – be a drogériába. Egy részem úgy volt vele, hogy legalább hamarabb túl esünk ezen is, csak annyit reméltem nem időz majd túlzottan sokáig a bolt bizonyos területein, ahol férfiként álldogálni igen kellemetlen.
- Ó a fene vigye el, pedig már vásároltam neked egy hasonlót, amit egy nagyon szép pink masnival díszítettek – mondtam mindezt rezzenéstelen arccal, amiből természetesen sejthette is: ne vegyen komolyan. Természetesen mások nagy eséllyel elhitték volna a szavaim, de Nana ismert már annyira, hogy tudja: mikor ennyire faarccal jelentek ki ilyesmit, nem sajnálkozva – ahogy amúgy tenném – akkor nagy eséllyel nem erről van szó.
- Nem, egyáltalán nem ilyesmit szánok neked karácsonyra… és igen, akad akinek még vásárolnom kell valamit. Például a nagyiéknak valami apróságot. Apuék már kinéztek nekik valamit, amit közösen adunk, de azért valami kis apróságot mégis csak illik. Meg néhány kedves unokatesónk is lemaradt a listáról… meg Donovan – bár nagybátyánk sose volt nagy igényű, ha kap egy üveg whiskyt, azt már tudta értékelni, de azt hiszem a nagyi nem örült volna, ha tovább támogatom Don alkoholista hajlamait.
- De… ezeket az infókat jó tudni – ha másért nem, már azért is, hogyha valami borzalmas okból kifolyólag egy karácsonyi ajándékozós cikket kell írnom, akkor ezt a nagyon fontos tanácsot megoszthassam összes többi férfi társammal. Más kérdés, hogy az én módszereim az ajándékkiválasztás kapcsán kicsit kifinomultabbak voltak. Mondjuk úgy, hogy mi a fenének létezne az a sok-sok közösségi platform, ha nem élnénk a burkolt előnyeikkel? Nem egy barátom és rokonom van fent Facebookon, vagy egyéb olyan felületen, ahol megosztja a kedvelt könyveit, filmjeit, sorozatait, egyéb tevékenységeit, amelyeket ha alaposan átnézünk, rájöhetünk milyen ajándék lenne a megfelelő a számára. Én pedig, mint jövendőbeli oknyomozó, igen-igen értek hozzá, miképp túrjam fel ezeket az információ forrásokat.
A kis dezodoros csomagokhoz köthető kifejtése egészen szórakoztató volt, így hiába is akadhatott meg egy-két ember tekintete rajtunk, ahogy a kis csomag halom mellett álltunk, én egészen élveztem a szituációt… amíg fel nem hozta a plusz egy főt. Akkor kicsit az arcomra fagyott a mosoly.
- Ne aggódj, nem én leszek az a személy, aki a semmiből beállít egy barátnővel – legyintettem a dologra. Novemberi szakításom Stellával még egészen friss volt, bár tény, mivel maga a kapcsolat se nézett vissza hosszú múlta, így nem terveztem őt elhozni a családi ünnepre se. Más kérdés, hogyha tovább bírjuk együtt, akkor meglehet a következő ehhez hasonló eseményen már ott lehetett volna, de… ez már nem volt napirendi ponton.
- Bár megjegyzem, nem értem miért gondolják a nők magukat büdösnek, ha valakitől ilyesmit kapnak. Elvégre… hasznos. Jó, ez ugyanolyan, mint valakitől minden évben zoknit kapni – láttam be. Én, mint praktikus ember, tudom értékelni az ilyen gesztusokat is, de ha valakitől folyamatosan csak zoknikat és nyakkendőket kap az ember ünnepekre, az egy idő után… kellemetlen.  

the party's on, the spirits up

to nancy

Haragvó tekintetét látva inkább csak megemeltem a kezeimet. Van az a vicc, ami rosszul sül el, nagy eséllyel ez is ebbe a kategóriába tartozott, nem is akartam tovább odázni a témát, mert nem lett volna szerencsés. Épp ezért hagytam, hogy alaposabban megszemlélje azt az ördögtől való ajándékdobozt, miközben lopva én is szemügyre vettem a körülöttünk lévő polcokat, de… valljuk be, az adott részlegen inkább női holmikat láttam, így nem sok minden ragadta meg hosszútávon a figyelmemet. Eleve, ezek a boltok nem férfiaknak lettek kitalálva, vagyis mondjuk úgy, hogy több olyan terméket halmoztak fel itt, amit egy hölgy előbb tud beazonosítani, mint egy hímnemű egyed. Tény, ha alaposabban körbenéztem volna, akkor lehet megcáfolom ezt, de nekem bőven elég volt az is, hogy Nanát kövessem ide-oda a drogériában.
Viszont mikor megemlítette, hogy minek örülnének a nagyiék „apróság” címszó alatt, akkor nagyot fújtam.
- Mivel ez utóbbi nálam az öt éves tervben sincs jelen, nem hogy most karácsonyra, így azt hiszem én kiesem ebből a körből… de ha helyesek az információim, akkor mindenki más is – legalábbis eddig egyik rokon se jelentette, hogy a karácsonyi parti nagy meglepetése az lesz, hogy új Eastont köszöntünk a családban, de ki tudja. Pont azért lenne „meglepetés”, hiszen csak kevesen vannak tisztában a hírrel. Tény, kapnék egy instant szívrohamot, ha mondjuk Court bejelentené, hogy egyetem helyett inkább anyai örömök elé nézne.
Az „jobb esküvő” kapcsán elnevettem magam, hiszen az elmúlt időszakban a párkapcsolati életem nem volt igazán… kiegyensúlyozottnak nevezhető, továbbá közel sem voltam az a személy aki mondjuk pár hét járás után megkérte volna a párja kezét, már ha bárki is ilyesmiben reménykedett volna. Túlzottan is átgondolt és előre tervező vagyok ehhez. Ezzel nem azt mondom, hogy ellene vagyok minden spontán ötletnek, de egy esküvő mondjuk pont az a kategória, amit nem siet el az ember. Tény, annak idején volt egy személy, akinek sikerült elérnie, hogy elgondolkodjak a holtodiglan-holtomiglan témakörén, de… Ambernek valami egészen más járt a fejében, mint nekem, a végeredményt azt hiszem már nem kell részleteznem.
- Ha rajtam múlik, biztosan nem lesz jobb, mint a tiéd… bár ez attól is függ, hogy miben is merül ki nálad ez a fogalom – biccentettem oldalra a fejem, elvégre ez is egy kifejezetten szubjektív vélemény. Tegyük hozzá azt is, hogy nagy eséllyel akárki lesz a jövendőbeli arám, tuti nem fogok neki könyörögni az esküvő visszafogottsága érdekében, elvégre ennyi még nekem is egyértelmű: egy ilyen kéréssel mintha megelőlegeztem volna magamnak a válást. Vagy esetleg még azzal se kellett volna foglalkoznunk, hiszen az oltár elé se tudtam volna vinni a drága hölgyet – de ezen gondolataimról természetesen Nanának nem kellett tudnia.
- Ezzel kénytelen vagyok egyetérteni. Sose tudom eldönteni, hogy azért örül az ajándéknak, mert tényleg jó választás volt, vagy inkább azért, mert már annyi alkohol mozog a szervezetében, hogy már egy konzerv vagdalthústól is bukfenceket hányna. De igen, egy beutalótól az elvonóra nem igazán zárna minket a szívébe, hacsak nem valami luxus hétvégének van álcázva, ahol képesek elhitetni vele, hogy alkoholt fogyaszt, miközben nagyon nem – ingattam kicsit a fejem.  Persze, itt megint eszembe jutottak a legslamposabb karácsonyi ajándék ötletek, mint a nyakkendő, zokni, ronda pulcsi, de ezek is megint olyanok, amit megköszön, lehet még poénból hordja is, elvan velük, de tulajdonképpen mégse az a dolog, ami tényleg feldobná. - Mikor beszélgettünk erről egyik kollégámmal, akkor ő azt mondta, hogyha kapna valami kisállatot annak lehet örülne és még felelősséget is tanulna általa, de őszintén, rettegnék, hogy néha elfelejtené megetetni – bár sokan mondták már, hogy túl borúsan látom sokszor a világot. Valahol én lennék a legboldogabb, ha Donnie életébe sikerülne beleépíteni egy kis rendszert, valamit, ami képes egyenesben tartani. Ez alapján egy határidőnapló se lenne rossz ajándék – de az csak akkor érne célt, ha lenne „fenyítő” funkciója, ami elkezd ostort csattogtatni, ha Donovan nem vezeti rendesen és nem hajtja végre a kitűzött célokat.
Egy kedves mosollyal az arcomon hallgattam Nanát, ahogy arról mesélt, hogy miképp kellene kiélnem magam az egyetemen és kezdtem kicsit attól tartani, hogy ő abban a hitben él, miszerint én mély cölibátusban töltöm a mindennapjaim. Most értetlenkedhetnék ezen, vagy felhozhatnék nem egy mentséget, hogy hé, ott van Stella, Amber, Emma (vagy Bella?), Kim (vagy Kristie?) és még sokan mások, akik eddig úgymond részesei voltak az egyetemi botlásaimnak, de… valóban fel akartam őt világosítani arról, hogy a magam módján én is „gyarló” férfi ember vagyok, akinek nincsenek ellenére az egyéjszakás kalandok se? Néhány lényeges kitétellel persze, miszerint remélhetőleg nem arra ébredek másnap reggel, hogy a partnerem megfeledkezett az „egy éjszaka” jelentésével és másnap már teletolja a boldog párkapcsolatunkkal a Twittert. Jó, hála az égnek ilyet csak Stephen nyalt be, amilyen szerencsés tud lenni nők terén, bár… mit mondjak, azt hiszem én se mutathatok fel sokkal jobb arányt nála.
- Szerintem ugyanannyi normális lány mozoghat egyetemen, mint normális srác, mert bár nem szokásom mélyen belemenni a párkapcsolataim kivesézésébe, azért nekem is voltak érdekes élményeim – reagáltam le végül a kérdést. - De ne aggódj, nem mindenem az újság, csak most egy rövidebb időre szüneteltetem ezt a komoly párkapcsolat témát, viszont később rajta leszek az ügyön – nem tudtam eldönteni, hogy mennyire lehet számára megnyugtató ez a kijelentésem, de nem akartam hazudni se. Akkor épp igen távoli képnek tűnt számomra, hogy újra nekifogjak a jól megszokott randizgatós, ismerkedős történetnek. - Meg bőven van baráti köröm az egyetemen, akik ügyelnek arra, hogy a WSN-en kívül is legyen életem – Stephen szokásához híven szeretett a semmiből előtűnni, mint ahogy a részlegem egyes tagjaival is nagy szeretettel ültünk be valahová egy kis gőzkieresztésre.
- Pam néni? – kicsit elgondolkozva néztem magam elé. - Az Easton ágról van, nem Neal egyik rokona? – tettem fel a kérdést, mert hirtelen nem ugrott be senki, de persze, én se voltam egy két lábon járó családfa ábra, ebből adódóan én se nagyon tudtam hirtelen kire is gondolunk. Persze, benne volt a pakliban, hogy valamelyik „beházasodott” családrészről valaki, aki nem Easton, de a lánya, vagy az unokája az lett… de ez nagyobb kutatást igényelne. - Azt hiszem én se sokkal többet tudnék írni neki, mint hogy köszönöm ezt az igazán hasznos ajándékot, jó hasznát fogom venni és további jó egészséget kívánok neki, elvégre… ő se gondolta túl, hát neked se kell – vontam meg a vállam, ami így hirtelen lehet szívtelennek hangozhatott, de szerintem logikus.
Courtney és az arcápolói… nos, ez egy remek kérdés volt. Pedig biztosan nem egyszer adtam neki pénzt rájuk, meg hogy sok mindent kipróbált, de hogy mi maradt a végső választása… - Hát, egy időben szerette az Elizavecca márkás dolgokat, mert tartott valami krém kipróbálós vlogot és azokról egész jól nyilatkozott, ha jól rémlik. Ki tudja, lehet az egyik videójában beszél is róla, melyik a kedvence, de nekem csak az Elizavecca maradt meg – fogalmam se volt, hogy épp milyen soron lehetünk, csak azt láttam, hogy egy halom színes-szagos krémet vonultattak fel… és fel nem tudtam fogni ésszel minek ennyi különböző fajta specifikusan csak egy testrészre? Nem lett volna jóval egyszerűbb egy krémet megalkotni, amit mindenféle aggodalom nélkül kenhettem volna kézre, arcra, lábra és még tudom is én hova? Áhh, nem. Túl pénztárca barát lett volna. Persze, léteztek kifejezetten „testápolók”, de manapság azokra is nagy betűkkel ráírták, hogy nem egyenlő hatásúak az egyéb ilyen-olyan krémekkel. Totálisan fárasztó.
- Biztos vagyok benne, hogy az akkora támogatás volt a részedről, hogy úgy érzi az elkövetkezendő tíz évben nem is kérne ajándékot, vagyis… azt hiszem erről van szó – mondtam, majd jött a Courtney talány. - Nem hiszem, hogy erről van szó, mármint hogy nem kedvelne téged. Vagyis, nekem eddig nem említett semmi ilyesmit. Én amúgy végül is egy olyan vlog kamerát vettem neki, mert egy olyanról mióta álmodozik, mert hogy azzal még jobb felvételeket tud készíteni a Youtube csatornájára – sóhajtottam fel. Őszintén, nem kicsit aggódtam amiatt, hogy ennyire aktívan úgymond bepillantást enged másoknak a magánéletébe, de tudtam mi lenne a reakciója, így inkább nem próbáltam lebeszélni róla. Végre talált valamit, ami úgy tűnt, hogy hosszútávon érdekelné, nem pedig valami pillanatnyi szeszély, ami sokszor megesett nála.
Még elmerenghettem volna tovább is a dolgon, mire jött a krém, meg az… aktív szén?!
- Hogy mi van benne? – néztem kissé értetlenül drága rokonomra, elvégre annyira voltam a toppon ezekben, hogy semennyire. Persze, megvoltak a magam kis szokásosan normális egyesek szerint túl olcsón vásárolt borotválkozáshoz használt dolgai, de annyira sose mentem bele, hogy olyasmikkel foglalkozzak mint… aktív szén. Mire jó az? Öngyulladó lesz az arcom tőle? Feltételezem, hogy nem, mert akkor ez csak egy újabb bugyuta Youtube Challange-et indított volna a világban.

the party's on, the spirits up

to nancy

Hogy is felejthettem el azt az ominózus esetet… tény, leginkább talán azért, mert azok a rákok nem az én tulajdonomat képezték és nem is valamelyik testvéremét, így az elvesztésük nem járt számomra bármiféle változással a mindennapjaimban, legfeljebb újabb ékes bizonyítékát láthattuk annak, hogy Donovan nem az a személy, akire rá kellene bízni bármit is.
- Most mondanám, hogy lehet az idő és a tapasztalatok talán jó hatással voltak rá és már elég érett lenne az állattartáshoz, de… ez túlzottan naiv elképzelés, bárhogy is nézem – tekintve, hogy én általában a pesszimista álláspontot képviselem az ilyen témákban, így aztán végképp érdekes lett volna, ha kiállok az elképzelés mellett. Meg aztán éltem a gyanúperrel, hogyha túlzottan is ragaszkodtam volna a dologhoz, akkor a történet végére az állat nálam kötne ki. Vagyis… meg kellene beszélnem Polinával, hogy mennyire állatbarát a lakás, mert ebbe a témába még igazán nem mentünk bele mélyebben. Persze, még mindig ott volt az a lehetőség is, hogy hazaviszem anyuékhoz, de akármennyire szerettem a kistestvéreimet, Court és Oliver mellett azért nem jósoltam volna hosszútávú jövőt annak a kutyának. Az iskola és a munkahelyem mellett pedig nem hiszem, hogy én lettem volna a legjobb állattartó a környéken.
Az ál-sértődésen – vagyis nagyon mertem remélni, hogy az – kicsit elnevettem magam. - Miért, neked szokásod megosztani velem az összes ilyen kis kalandodat? Valahogy nem ugrik be semmi ilyesmi… – vontam fel a szemöldököm egy kisebb mosoly kíséretében. Nem igazán rémlett fel semmi hasonló „anekdota” Nanától, de talán már az se lett volna meglepő, ha megfeledkeztem volna róla. Más kérdés, hogy én alapjába véve se szerettem nagyon másokkal mélyre menően megtárgyalni a szerelmi életemet – meg úgy általában az érzelmeimről beszélgetni. Persze, voltak olyan helyzetek és szituációk, ahol szükséges volt megosztani a másikkal a gondolatainkat, de… jobban szerettem azt az érzetet kelteni, hogy képes vagyok egyedül megbirkózni a saját kis „démonjaimmal”. Tény, akadtak személyek, akik azért nem mentesültek teljesen az én sirámaimtól sem, de azt hiszem a legjobb barátoknak ez egy ilyen elkerülhetetlen feladatuk – mint ahogy én feltárulkozhattam előttük, így ők is megtehették ezt a társaságomban, vagy legalábbis mertem reménykedni a viszonosságban.
Na erre a nem találkoztak a barátnőimmel dologra kicsit furcsán néztem rá, majd lassan felszóhajtottam. - Mert akkor mutatom be őket a nagyobb családnak is, mikor már tényleg komolynak látszik a dolog. Meg erős túlzásnak érzem ezt a kijelentést, Amber volt, hogy eljött velem egy-egy családi eseményre – Ambert a testvéreim és a szüleim egészen jól ismerték, hiszen egy idő után elég sok vasárnapi ebéden ott volt nálunk, továbbá nem egy nagyobb családi eseményen is, bár tény, ez utóbbit annyira nem vittük túlzásba. Nem mintha bármi problémája lett volna a rokonaimmal, inkább csak a hirtelen ránk szegeződő nagy figyelem okozott némi kellemetlenséget – ezért tűnt jó ötletnek, hogyha fokozatosak vagyunk. Ha úgy nézem, ennek még a szakításunk után is volt egy kis előnye, elvégre jóval kevesebben találtak meg azzal a kérdéssel, hogy „ó Clyde, hát hól hagytad a csinos kis szőke barátnőd?”. Így legalább sokkal kevesebb kínos beszélgetést kellett túlélnem.
- Ez most megint úgy hangzott, mintha nem ismernéd Stephent, amit ő nagyon a szívére venne – vagyis hát nem tudom mit mondana, ha megemlíteném neki, hogy hiába töltötte nálunk gyerekkora egy tetemes részét, igazából igazán feledhető a személye – bár lehet, ezzel legalább lefoglalnák egymást Nanával aközben a bizonyos vacsora közben, én pedig nyugodtan ehetnék. Szinte nem is hangzik rosszul. - Bár Paullal lehet nem olyan gyakran találkoztál. Tudod, ő az a srác aki a lakótársam is volt egy jó darabig. Most nemrég költözött a lakásba a barátnője, aztán… nem akartam lába alatt lenni nekik – lehet már Nana is hallotta ezt a történetet, de ha nem, akkor legalább tudtam valami újdonsággal szolgálni neki. Nem mintha annyira izgalmas dolog volna. Tény, Paul is, meg a barátnője is inkább az introvertáltabb emberek csoportjába tartozott, de talán még esetleg belemennének az ilyen délutáni programba. - De… hogyhogy az én barátaimat akarod megvendégelni? Mi a helyzet a tieiddel? Az a minimum, ha már én ráveszem a barátaimat, hogy eljöjjenek, akkor neked is hoznod kell a sajátjaidat – való igaz, van aki a saját házastársát is képes a „barát” kategóriába rakni és meglehet Olivert is annak gondolja a rokoni kapcsolatokon felül és nem egy hiperaktív háziállatnak, mint ahogy néhányan, de azért remélem nem az derül ki a végén, hogy Nana szociális élete barátok szempontjából rosszabb, mint az enyém.
Persze, azt már én se álltam meg egy mosoly nélkül ahogy felvezette, milyen reakciókat várna Neiltől és Olivertől. - Oliver hazudna, azt mondod… milyen értelemben? – annyi sütnivalóm még nekem is volt, hogy ne azt mondjam: „Esetleg nem bízol a konyhai képességeidben?”. Nem titok, hogy bizony elég kritikus személy tudtam lenni, Nanával szemben azért mégis próbáltam moderálni magam. Ki tudja hányadik világháborút robbantanám ki, ha mernék kicsit is erőteljesebben megnyilvánulni. Azért félreértés ne essék, ha valami nem ízlik, azt nagy eséllyel nem eszem meg, de lehetőség szerint azért direktben se provokálnám a kisasszonyt.
De ahogy ott andalogtunk a drogériában egy újabb veszélyes témába futottunk bele, ami az én drága kishúgomat érintette. Valahol én magam is tisztában voltam vele, hogy Courteney kapcsán kissé elfogultabb vagyok mint kellene és az ő kéréseinek hamarabb hajtok fejet mint bármelyik másik testvéremének. Szeretném tagadni és valamivel elbagatellizálni a dolgot, de a családból senki se hinné el egy szavam se, így aztán csak felesleges időpocsékolás volna. - Jó kérdés. Abban van valami, hogy mivel mi mind rokonok vagyunk, lehet nem igazán akarná az orromra kötni a véleményét, tartva attól, hogy ennek a kis… titoknak a terhe kellemetlen helyzetbe hozhat. Viszont szeretném azt hinni, hogy megosztaná velem, ha ilyen gondolatai lennének. Tény, fordított esetben neki biztosan nem mondanám el – mondjuk úgy, hogy ez is ilyen nagytestvér dolog. Hiába múlnak el évek és lépnek „elvileg” a felnőttség rögös útjára, valahogy még most se tudok úgy tekinteni drága öcsikéimre és kishúgomra mint nagy, komoly és megbízható egyedekre. Olivernél ez még talán annyira nem is meglepő, Conradnál azzal magyarázom, hogy túlzottan is magába zárkózó, szinte félek egy nap milyen csontváz zuhan ki abból a bizonyos szekrényből, Courteney pedig… pont beleillik a korosztályába viselkedésileg. Egyszerűen csak nem látom még elég érettnek. Rendben, ha választanom kellene, akkor mindenképp Conrad lenne a megmegbízhatóbb választás. - Valakivel biztos megbeszélném a dolgot és talán pont azért lenne előnyösebb egy családtaggal, mert ő jobban rálát a helyzetre. Meg azt hiszem sok minden múlna az indokon, hogy miért nem kedvelem az illetőt – tuti nem ez volt a cél, mégis sikerült jobban elgondolkodtatnia a témának, mint kellett volna, nagy eséllyel pont emiatt nem vettem észre Nana vívódását az ajándék miatt. - Áhh, valóban nem volt olcsó, bár megbeszéltük, hogy ezért cserébe óvatosabban bánik a pénzével. Azon panaszkodott a legutóbb, hogy azért tűnik el a zsebpénze olyan hamar, mert sokat rak félre erre a kamerára… így köt ki általában nálam és koncsorog némi anyagi juttatást tőlem is. Így most az az ígéret, hogyha megvan a kamera, akkor innentől nem lesz szüksége tőlem is támogatásra – vagyis szerettem volna ezt hinni. Más kérdés, hogy Courteneyről beszélünk, lehet most a kamera miatt nincs pénze, de legközelebb majd úgy is talál valamit, ami miatt megint ez ugyan ilyen szituációban találja magát, én pedig csak csendben fogom a fejem.
Igazán sejthettem volna, hogy mit vonzok a be magamnak ezzel a kérdéssel… így viszont „edd meg amit főztél” alapon végig hallgattam Nana felvilágosító óráját az aktív szénről, a T-vonalról, meg egyéb olyan dologról, ami amúgy nem igazán érdekelt, de úgy tűnt, a női nem képviselői feltételezhetően értékelik, ha egy férfi tisztában van az ilyenekkel. Csak gondolom ez is valami olyan dolog, hogy „jó, ha tudsz róla, de azért ne legyél jártasabb, mint én, mert attól totál bűntudatom lesz, meg igazából buzis”. Vagyis, Dion egyszer így okoskodott nekem valami hasonló téma kapcsán.
- Azt hiszem, akkor ma is tanultam valamit – próbáltam kiölni a hangomból kiölni a lehetséges ironikus hangvételt, bár én magam is sejtettem, hogy a kenőcshasználati tanácsadás részére már két sorral arrébb már nem fogok emlékezni. - Nagyon jól néznék ki valami maszkkal az arcomon… még otthon se mernék az arcomra kenni ilyesmit, nem hogy a lakótársaim mellett – Oliver biztosan lefotózná, hogy aztán Photo Shoppal alkosson belőle valami borzalmasat, új szobatársaim pedig nem tudom miképp viszonyulnának ehhez, de biztos vicces látványnak gondolnák. Lehet akad, akit meglep, de őszintén, jobban szeretem, ha az emberek velem nevetnek és nem rajtam.
- Cuki, mi? – hagytam, hogy megpaskolja az arcom, de csak azért, mert tudtam, mivel fogom folytatni a mondanivalóm. - Ugye tudod, hogy az ilyen kijelentések eléggé vénlányosan hangzanak, csak úgy mondom – vigyorogtam rá most vissza én. - Amúgy is, öt év nem a világ – jó, kicsit több volt köztünk néhány hónappal, de a pontos számot kinek van ideje és kedve fejben tartani?
Az emlék felvetése viszont már nekem is egy kedvesebb mosolyt csalt az arcomra. - Nem tudom mikor láttam utoljára, de azt hiszem a Rudolfot mindig is jobban szerettem. Conrad meg előszeretettel aludt el mindkettőn. Egyszer Oli kihasználva hogy nem figyelünk még rá is rajzolt az arcára filctollal… – rémlett fel a dolog, amin akkor és ott mosolyogtam, viszont akkoriban volt belőle elég nagy fejmosás.
Tény, ahogy Nana emlegette ez a krémes dolgot azért nekem is megfordult a fejemben, hogy talán esetleg mégse lenne olyan ördögtől való dolog ha hajlandó lennék kicsit ilyesmivel is foglalkozni, természetesen szigorúan csak a minimumon tartva, a négy fal között. Már csak az hiányzik, hogy valaki tényleg olyan tévképzetekkel rohangáljon a családban, miszerint mindkét kapura játszom, ami ugye nem lenne jó. Kifejezetten nem lenne jó.
Épp ezért halk hümmögésekkel reagáltam Nana szavaira, miközben én magam is le-levettem egy-egy testápolót, megpróbálva kiigazodni rajtuk – valljuk be, nem sok sikerrel, elvégre lilám se volt, mi számít „jónak” ezen a téren – mikor drága unokatestvérem ledobott egy újabb atombombát. Rendben, igazából túlzok, mert tudtam, hogy mi a sablon válaszom erre a kérdésre. Anya általában beveszi, vagy talán inkább nagyon reménykedik benne, hogy idővel minden kimondott szavát komolyan is fogom gondolni, elvégre „így nevelt fel”, ebben a… hitrendszerben, vagy miben, épp ezért a minimum elvárás irányomban a két gyerek, de a négy lenne az igazi.
Viszont Nanát elnézve nem igazán hittem úgy, hogy értékelne valami „persze, lesz majd egy, idővel” választ, így mikor visszaraktam a kakaóvajas vagy milyenes testápolót, kicsit megingattam a fejem. - Jelenlegi élethelyzetemben nem lenne szerencsés egy gyerek… meg nem is vagyok igazán felkészülve rá. Talán még azt is kijelenthetem, hogy még egy párkapcsolathoz is túl önző vagyok jelen állapotomban, nem hogy egy gyerekhez. De azt nem mondom, hogy elzárkózom tőle. Ha egyszer megismerkedem valakivel, akivel tényleg annyira elmélyül a kapcsolatunk, hogy hajlandó vagyok elgondolkodni a családalapításon, akkor biztosan szóba jöhet. De csak azért nem szeretnék valakit felcsi… hm… mondjuk, hogy áldott állapotba hozni, hogy megfeleljek egy elvárt normának – azt már inkább nem is tettem hozzá, hogy még így is nagy eséllyel a feleségem fogja kivenni az oroszlánrészét a gyermeknevelésnek, mert lehetőség szerint próbáltam volna a pénzkereső szerepet betölteni a családban, akkor már pedig leginkább valami olyasmivel foglalkoztam volna, amit élvezek is. Persze… ez sem kívánságműsor. Annak gondolata pedig, hogy a család miatti kötelességeim miatt kénytelen lennék lemondani a karrierálmaimról – nos, az eléggé nyomasztott, mert semmiképpen se akartam ezt, viszont én mindig úgy éreztem: szüleim részéről valahol elvárás, hogy amint gyermekeim lesznek, onnantól kezdve az ő boldogulásuknak kell lennie az elsődlegesnek az életemben, a saját vágyaimnak pedig másodlagosnak. Mindez valahol érthető, ez az élet rendje, de valahol fájó is. - Még mindig benne van a pakliban, hogy megvalósítom az amerikai vágyálmot a fehér kerítéssel, kutyával, három gyerekkel… mert így kimondva nem hangzik rosszul, a megvalósítás kicsit macerásba – ingattam meg a fejem, ahogy haladtunk tovább a soron. - De akkor ahogy hallom nálatok már elindult a baba projekt, vagy…? – volt egy olyan érzésem, hogy Nana azért lelkesebben beszél majd erről a gyermekvállalás témáról, mint én, akiből ugyanannyi mély sóhajt fakaszt ki, mint a „mikor mutatod be nekünk a barátnőd?” kérdés. Valahol vicces volt, hogy a rokonok egyik pillanatban még gyerekként kezeltek, a következőben viszont már szinte a szemedre hányták, hogy még nincs se feleséged, se két gyereked. Így igazodjon ki rajtuk az ember…