Hangposta. Rohadt életbe. Nem mondtam rá semmit, csak dühösen lecsaptam a telefont, és az irodából a takarítószertárhoz siettem, hogy szerezzek egy rohadt vödröt. A terem két napja zárva volt, mert Marshall elutazott egy sráccal valami fél profi bajnokságra a nyugati partra, és vitt magával mindenkit, szóval nem akadt olyan, akire rábízta volna, hogy üzemeltesse a termet. Én is csak nagy nehezen tudtam megdumálni, hogy bejárhassak edzeni, míg oda van. Legutóbb, mikor hasonló volt, akkor rendeztünk egy bulit és eléggé lelaktuk a termet, szóval nem csoda, hogy nehezen ment bele. Talán még meg is köszöni, hogy erősködtem, mert pont ma este olyan kurva nagy esőzés volt, hogy a tető több helyen is megadta magát, szóval a felmosást félbehagyva szaladgáltam, hogy ürítsem a vödröket, amik már majdnem túlcsordultak. Jobb ötletem nem volt, Marshall pedig nem vette fel a telefonját. Éppen kifújhattam magamat végre az irodában lévő priccsen, mikor hallottam zúgni a kaputelefont. A bejáratot csak innen lehetett nyitni, vagy kulccsal, Marshall eléggé adott a biztonságra, ami ezen a környéken érthető is volt. Engem viszont kikészített a rohadt berregő hang. - Zárva a terem, majd jöjjön … mi a francot keresel itt? –kérdeztem, ahogy a monitorra pillantottam, ami az ajtónál lévő biztonsági kamerára volt kötve. – Rohadtul nem jó az időzítés – ráztam a fejemet, de végül megnyomtam a gombot, ami engedte, hogy betudjon jönni. Este hat óra volt, gőzöm sincs, hogy mit kereshetett itt Leslie. Kibicegtem az irodából és széttárt kezekkel fogadtam, mikor feltűnt. – Bármi van, ne most! Az egész rohadt épület beázik, ha nem figyelem, úszni fog az egész – el se hiszem, hogy van akkora szerencsém, hogy ma pihenő napos vagyok és nem kell bemennem még este is dolgozni. Viszont így itt ragadtam egész napra. Még szerencse, hogy egyébként se olyan ritka, hogy itt aludjak. Hazaugrani az esti műszak előtt plusz idő, szóval előfordul, hogy ledőlök itt pár órára és innen megyek. Marshallnak nincs ellenére, amíg a terem tiszta. - Az öltözőben akad törülköző – mutatom az irányt, mikor látom, hogy jól elázott az ideúton. – Ha már ott vagy, nyitva hagytam a szertárt, kell lennie ott még vödörnek – szólok még utána, mielőtt eltűnne, én pedig addig kiöntöm a már felgyülemlett vizet a bejárathoz legközelebb eső vödörből. A hármas ringben ülök a padlón, mikor Leslie visszaér, remélhetőleg valamivel szárazabban. A plafont bámulom, ahonnan csepeg a víz és közben azon filózok, hogyan fogja rendbe hozatni ezt Marshall. A terem egyik nagy előnye az volt, hogy elég tágas volt, mert egy régi raktárépületben volt, de pont ez hátrány is volt, mert az épület öreg volt, szóval készülni lehetett az ilyesmire. A terem pedig nem fut rosszul, de mire egy dolgot megcsináltat, újabb kettő megy tönkre. - Kösz – vettem el tőle a vödröt, felkapva a törülközőt a ring padlójáról, amivel addig próbáltam elkerülni, hogy átázzon még az is. – Gyere, bújj be – feszítettem felfelé a köteleket, hogy betudjon mászni. – Az a lényeg, hogy ne fogj padlót, de igazából egész kényelmes – mosolyodtam el, ahogy visszaültem a földre. Az amatőr ligában volt olyan meccsem, ahol betonra estél, ha kiütöttek. Az első rossz élményem parkolókkal kapcsolatban, annak ellenére, hogy akkor győztem. - Van már valami? Még nem kerestek a cikkes dolog miatt – érdeklődtem Leslie-nél. Azt hittem, hogy a dolgok megváltoznak majd, miután kiütöttem azt a barmot és megtaláltak ezzel az ajánlattal. Azóta azonban nem történt semmi. A nő szerint a vezetőségnek kell erre rábólintania, azok pedig úgy látszik, hogy nem kapkodtak. - Hívhatsz egy taxit az irodából, ha nem akarsz hazaúszni – ajánlottam fel, elfekve a földön. Így kényelmesebb volt. – De errefelé nem sok van, feltörik őket. Szóval egy időre biztos itt ragadtál – igyekeztem együtt érzőnek tűnni, de ez nekem nem volt újdonság. Mióta csak az eszemet tudok, szívok valami miatt. Soha semmi nem jött könnyen és valahogy mindig elbarmolták nekem, ha össze is jött. Ez a mostani mondjuk még egész hálás volt. A lábam ki volt, a doki jól mondta, nem kéne erőltetni, de kénytelen vagyok. Bírnia kell, a francba is, nincs más mód.
Nem fogok hazudni: semmi kedvem nem volt felkelni a tévé elől, mikor megcsörrent a telefon, és még kevesebb affinitást éreztem ahhoz, hogy felöltözzek és átszeljem a várost az éjszakában. Mikor a New York Post-hoz jelentkeztem, nem igazán így képzeltem el a munkámat. Sejtettem, hogy nem fogok a harmadik X előtt bekerülni az igazgatói tanácsba, de reméltem, hogy mostanra lépek annyit előre, hogy ne engem ugráltassanak éjszaka, csak, mert a rovatvezető holnap valamilyen halaszthatatlan családi program miatt nem elérhető. Se holnapután, se azután. Még a folyosó végén lakó Mr. Bierce is megjegyezte, hogy milyen ellenséges ábrázatom van, mikor kutyasétáltatásból érkezett vissza, pedig akkor is dicsér, mikor egy több napos vízi hulla kellemesebb látvány, mint én, több éjszakába nyúló munkanap után. Ezúttal viszont legalább nem próbált meg összehozni az unokájával. Sokatmondó, hogy a taxis se vitt el a megadott címig, hanem úgy nagyjából tizenöt perc sétára parkolt le. A személyes rossz tapasztalataira hivatkozott, és máskor még csak nem is haragudtam volna, mert mindezt nagyon, már-már túlzóan illedelmesen tette. Csakhogy éjszaka, szakadó esőben ezt nem tudtam értékelni. - Egyetértek! – kiabáltam a kaputelefonban, és amennyire csak tudtam az ajtóhoz préselődtem, némi fedezéket nyerve a tomboló időjárás elől. Amint kattant zár, egyből benyomtam azt, és egy hatalmas sóhajjal dőltem a záródó ajtónak. Először fel se fogtam, hogy mit beszél, a kopogó eső hangja annyira a fülemben maradt, hogy még most is hallottam. Ahogy felé indultam, fejemre hulló esőcseppek ébresztettek rá, hogy mi is a baj. Ilyenkor szoktam hálát adni azért, hogy végül nem a tetőtéri lakást vettem ki. - Oké, köszi – bólintottam, majd az iránymutatásának megfelelően indultam el, és lyukadtam ki az öltözőben. Kissé lelakott, de azért láthatóan rendben tartott helyiség volt. Az öltözőszekrények legtöbbjén nem volt zár, vagy annyira rozsdaette volt az egész, hogy csak az imádság tartotta őket egyben. A padon lévő törülközővel betekertem a hajamat és a vödörrel a kezemben tértem vissza. - Tényleg? Nem … szentségtelenítem meg ezzel a szentélyeteket? – kérdeztem mosolyogva, de végül a fellépő segítéségével felkapaszkodtam és átbújtam a köteleken. Sose bokszoltam, apa szerette volna, ha tanulok valami önvédelmet, de … végül gázspray-t vett nekem, és egy sokkolót. Azt hiszem szerencsés vagyok, hogy nem kellett használnom egyiket se. – Persze, ha egy barlangban aludtál eddig, úgy kényelmes – értettem egyet vele vigyorogva, letelepedve a földre vele szemben. - Lassan kapnak zöld utat az új dolgok, Doris próbál több pénzt szerezni, de … - elhallgattam pár pillanatra, nem tudtam mennyire jó ötlet erről beszélni neki. – Ez bonyolult, tudod? Az eredeti megállapodás több szereplős volt, a srác, akit legyőztél, őt akarják látni, az ő neve miatt vennék meg a lapot, olvasnák el. Neki nagyobb a marketing értéke, ugye érted mire gondolok? – nem megbántani akarom, bár biztos nem esik ez jól neki. Kinek esne? – De Doris régóta a szakmában van, van érzéke, hogy meglássa az igazán jó sztorikat, úgyhogy… ne aggódj, biztos elintézi, csak idő kell, hogy keresztül vigye a főszerkesztőnél, aki aztán a tulajdonosi körrel is el kell intézze… én se igazán látom át, csak fotózom – vontam meg a vállamat. Doris szerint írhatnék is, de … nem is tudom, talán egyszer. – Legfeljebb kevés anyagi támogatással megyünk neki. Tovább tarthat, keményebben kell dolgozni, de nem lehetetlen – tettem hozzá, hátha ez némileg megnyugtatja. Nem ez volna az első olyan eset, hogy a szerkesztőség alig fordít támogatást és figyelmet a munkánkra. Itt is van hierarchia, és bár Doris régóta ott van, nem véletlen, hogy nem a döntéshozók közt ül. Ahogy ő szokta mondogatni: csak az kerül oda, aki nem végzi jól a munkáját. - Remek – sóhajtottam fel. – Ezért jöttem amúgy. Doris holnapra akarja, hogy prezentáljam neki, hogy képzelem el a …. mindegy is, dióhéjban: rácsesztem – nevettem, de nem volt túl őszinte. – Sok munkánk van egyszerre, a prioritást pedig nem mi szabjuk meg, szóval az a biztos, ha minél előbb meg van minden eszköz és terv, hogy neki vágjunk a Te projektednek – magyaráztam, igyekezve úgy, hogy a legérthetőbb legyen. Nem hangzik úgy, mintha nagy munka volna vele, de az ő esete teljesen más, mint amiről eredetileg szóltak a tervek. - Te mit akarsz ezzel? – kérdeztem hirtelen. Nem ismerjük egymást túl jól, találkoztunk párszor, mikor Dorist kísértem, illetve elvittem Cal-t pár helyre Doris kérésére, de ennyi. Legjobb barátok azért nem lettünk. – Az ott nem néz ki valami bíztatóan – böktem a fejemmel a lába felé, amin a merevítő volt. Az is feltűnt, hogy kissé húzza a lábát, de nem tettem szóvá. Tapasztalataim szerint az emberek nem viselik jól, ha a kellemetlen nyilvánvalóra hívjuk fel a figyelmüket.
- Szinte gyerekkorom óta járok ide – feleltem, megugró szemöldökkel Leslie szavaira, de végül elengedem, elvégre csak őszinte volt. – Az apám ismerte az egyik edzőt, hozzá jártam. A suliban nem engedtek bunyózni, se focizni, se … semmit, amihez nem volt elég jó átlagom – és semmihez sem volt elég jó az átlagom, a tanulás ugyanis nem igazán érdekelt, hiába próbáltak rávenni. A sport, az volt az én kiutam, a megváltásom, a jegyem egy fasza, gondtalan élethez. Tudom, hogy sikerült volna. Összejött volna az a szerződés, ha nem ütnek el tőle. - De megvertem azt a köcsögöt – értetlenkedtem. Picsába is, kiütöttem azt a nagyszájú görényt, jó pár kamera előtt, amikből néhány az internetre is felkerült. Marketing értéke… rohadjanak meg, biztos egy rakás öreg fehér fazon, akik a pénzükre verik ki. – Mi van, ha csinálnak egy új meccset? Mondjuk itt, ezúttal rendesen. Felkészülési idő, mérlegelés, aztán összeugrunk. Megverem újra, és akkor kitörölhetik a marking értékével a seggüket – bizonygattam magabiztosan, bár rohadtul nem vonzott az, hogy újra megbirkózzak Hodge-dzsal. Ha rendesen feltudok készülni, akkor összejöhet, de aznap nem azért ütöttem ki, mert annyival jobb vagyok. Nem számított arra, hogy rendesen megütöm, kizökkent és azelőtt kiütöttem, hogy rendet rakott volna a fejében. Jó voltam, de … egy rendes meccsen édeskevés lenne az, amit akkor mutattam. - Az mit jelent? Kevesebb…kamerátok lesz, vagy mi? Nekem azt mondta, hogy meccseket szerveznek, cikkeket írnak rólam, megmutatják, hogy jutok innen – csaptam a padlóra, majd a plafonra mutattam. – Oda. Nem volt szó más megállapodásról meg főszerkesztőről és a többiről. Csak erről. Nem bírom, ha hitegetnek – ráztam meg a fejemet. A térdem kezelését szinte biztos nem fogják fizetni, ezt tudom. Azt én se tudom, szinte minden pénzem rá megy a rohadt kezelésekre és kurvára nem érzem, hogy lenne eredménye. Pedig muszáj, hogy összedrótozzanak arra a néhány menetre. - Ezzel most nem sokat mondtál. Jöttél…körülnézni, vagy mi? Kell pár kamera és kész, nem atomfizika – vontam vállat, kicsit talán leszólva ezzel azt, amit csinál, de… nekem is folyton azt mondták, hogy csak bunyózom, erre bárki képes. A kamerát kattogtatni is bárki képes, nem? - Ez csak … elővigyázatosság, ha akarnám, levehetném – vontam meg a vállamat, mikor a térdemre néztem. Az első kérdésem az volt a dokihoz, miután felébredtem, hogy mikor mehetek vissza bunyózni. Ő azt mondta, hogy soha, ha szeretem a lábam. De most mégis itt vagyok. – Nem lesz vele gáz, csak rendesen rá kell készülnöm, a jó izmokat erősíteni, jó taktikát választani és minden sínen lesz – bizonygattam, de közel sem olyan magabiztosan, amennyire kellett volna. Eddig mindent megtudtam oldani erővel, most pedig az ágyból a fürdőig eljutni is fáj, ha nincs ez a szar a lábamon. A saját testem az ellenségem. - Elcsesztem pár dolgot. Túl nagy volt az arcom és … túl kevés barátom, elkaptak az egyik meccs után. De ezt tudod, nem? Biztos utánanéztek, különben nem érdekelném őket. Ez az én… marketing értékem, igaz? – néztem rá kissé szúrósan, de nem leszólva. Ez van, mindenkinek meg van az ára, és előfordul, hogy néha nem az erősségük, hanem a gyengeségük árazza be az embereket. Pont, mint engem. - A dokik nem bíznak bennem, de én ismerem a testem. Bírni fogom, csak … okosan kell csinálni. Ha a marketing értékem nem elég jó nekik, legyen egy meccs élesben – hoztam szóba újra, de ezúttal komolyan. – Add be nekik te, ha az segít a melódban. Bárkit kiütök, ha az kell, csak legyen végre valami. Nem bírom ezt a tétlenséget, muszáj valamit csinálnom, felkészülnöm. Fejben is, vágod? Marshallal is dumálnom kell, hogy legyen az edzőm. Benne bízok, másban nem. Kell egy csapat, ha nincs…baszhatom – sóhajtottam, a beázott plafonra pillantva. Sehol nem tartok még, hiába akarom beadni magamnak azt, hogy jó úton vagyok. Egyedül nem fog menni, ahogy nem ment akkor se. Csapatban kell játszanom, kipróbálni valami újat. Olyanokkal, akiket még nem idegenítettem el teljesen. Csak egy esély kell, csak egy, amivel élhetek.
Emlékszem, hogy volt apának és a kollégáinak valami kosárcsapata, ahova egy időben folyton vitte magával a bátyámat is. A gimnáziumban egy rövid ideig atletizáltam, Matt pedig szinte mindent csinált, amit csak lehetett, így általában miatta jártunk ki a sulis sporteseményekre. Apának fontos volt a sport, ahogy a legtöbb embernek az. Kevés olyan amerikai van, aki a major sportok közül legalább egyet ne imádna. Apa szinte a mozgás minden formájáért oda volt, így nem csoda, hogy Matt-ből is sport őrült lett, megszállottan verseng ilyenkor. - Tudom, láttam – értettem vele egyet, remélve, hogy nem lovalja magát bele jobban a dologba. – Vicces, hogy ezt mondod. Állítólag megkeresték a barátodat, akié a hely, hogy szeretnének egy rendes meccset. Nem szóltak róla? – már, ha egyáltalán igazak a hírek, mert Doris szerint inkább csak a szájuk volt nagy, de jobban belegondolva, ez egy logikus lépés lenne. Csak nem feltétlen Cal járna jól vele. – Kérdezz rá majd. Szerintem ők se lennének ellene – vontam vállat. Cal jó néhány kamera előtt ütötte ki Hodge-t, és annyi már ránézésre is kiderült róla, hogy nem az a fajta, aki csak így annyiban hagyná a dolgot. Nekik is az lenne a legjobb lépés, ha lenne meccs. - Ez … bonyolult. Doris jó, de nem ő a főnök. És a főnök főnöke dönt arról, hogy megérsz-e ennyit az újságnak – ez így meglehetősen rosszul hangzik, de sajnos ez a helyzet. Ha mindenki azt csinálhatná, amit szeretne, hamar csődbe menne minden. – De próbálkozik. Amúgy meg, nem ügynökök meg menedzserek azok, akik intézik az ilyen ügyeket? Kéne neked egy – de gondolom nem igazán futja rá, jótékonykodni pedig nem igazán divat. Plusz, senki nem veszi komolyan, amíg nincs mögötte egy olyan stáb, aki legalább feltudja őt készíteni egy meccsre. Rossz lehet így nullán állni, de nem segít, ha mástól vár megoldást. - Váó. Tulajdonképpen te is csak a kezeddel hadonászol, Rocky – jegyeztem meg mosolyogva. Apa is … ilyen lett volna, ha még élne. Ő szentül meg volt győződve arról, hogy bármikor reprodukálja Picasso akármelyik művét, csak festenie kell valami bűn rondát. - Szóval sose akarod? – kérdeztem egy újabbat, a lábára pillantva. Akárhányszor találkoztunk, mindig rajta volt. Ez nem éppen azt támasztja alá, hogy olyan könnyedén megtudna tőle szabadulni. – Remélem tudod, hogy mit csinálsz. Nem értek hozzá, de ha tudnak a gyengeségedről, azt fogják támadni, nem? – márpedig az övé elég egyértelmű. A lábára ugyan nem üthetnek és nem is rúghatnak, de hátárnyból indul mindenképp. Nem olyan feltűnő, ha nem figyeli az ember, de kissé biceg. - Csak annyit tudok, hogy… megtámadtak. És, hogy megütöttél egy nézőt – tettem hozzá, megvonva a vállam. Doris volt az, aki utána nézett, én csak annyit tudok, amennyit kitudtam hallani a terem tulajával való beszélgetéséből. – Egészségesen is nehéz száz százalékot nyújtani, de sérülten… - sóhajtottam fel, okkal nem befejezve a mondatot. Csak jó pár filmet és könyvet kell elolvasni ahhoz, hogy tudja az ember: a sport nem csak felemelheti az embert, hanem el is áshatja. - Úgy tűnik elég sok minden kellene még – jegyzem meg, kissé összerezzenve mikor felettünk lecsap egy villám. Vagy a tető lyukas, vagy szörnyű a hely hangszigetelése, mintha mellettem sújtott volna le az ég. – Hogy fogod megcsinálni? Ha Marshall segít is, biztos nem ingyen teszi – nem tudom, hogy mennyire vannak jóban, de elnézve ennek a helynek az állapotát, talán ideje lenne, hogy pénzt is szerezzenek. – Nézd, segíteni akarunk, rendben? Beszélek majd Doris-szal, valószínűleg össze fog jönni ez a meccs, amit szeretnél, de …ahogy mondtad, kell egy csapat. Azt neked kell elintézni. Ha nyersz, zöld utat adhatnak a projektnek is, de ahhoz nem elég simán nyerned majd. Ez üzlet, csak akkor mennek bele, ha megéri nekik. Nagyot kell szóljon, neked kell nagyot szólnod – ezt minden bizonnyal tudja is, és lehet nem éppen a legjobb ötlet még több súlyt pakolni rá, de igazságosabbnak tartom, ha szólok róla. Ha nehezen győzi le Hodge-t, senkit se fog érdekelni. Mindenkinek van egy-egy rossz meccse. Ha simán legyőzi, az fog olyat szólni, hogy odafent is meghallják a vezetőségnél. - Na és hogy működik egy ilyen felkészülés? – kérdeztem, megtámasztva magam a hátam mögött. – Egyáltalán volt már ilyened? – Doris azt mondta, hogy Calvin csak félprofi szinten bokszolt, és azok alapján, amit még elcsíptem, nem éppen a professzionalizmus az, ami beugrik, ha Cal-re pillantok. A legjobbja nélkül pedig semmire se fog menni, talán még azzal se. – Gondolom nem segít, hogy nem csak azt tudod csinálni. Említették, hogy éjszakánként dolgozol. Én biztosan nem bírnám – vontam vállat mosolyogva. Nem csak azért mondom, hogy neki jobb kedve legyen. Nem adom fel olyan a könnyen a dolgokat, de biztosan másfelé fordultam volna a helyébe, nem ragaszkodnék a sporthoz, a történtek után. Miután apa meghalt, a legtöbb dolog, amit szerettem csinálni, szép lassan lekopott rólam, új dolgok után néztem, amik nem juttatták eszembe a történteket. Azt hiszem, vannak emberek, akik képtelen elszakadni. Cal is ezt csinálja, és kétlem, hogy ez egészséges lenne. Az ő esetében pedig ez nem csak mentálisan lehet igaz.
Kezdőlap
Nem fogok hazudni: semmi kedvem nem volt felkelni a tévé elől, mikor megcsörrent a telefon, és még kevesebb affinitást éreztem ahhoz, hogy felöltözzek és átszeljem a várost az éjszakában. Mikor a New York Post-hoz jelentkeztem, nem igazán így képzeltem el a munkámat. Sejtettem, hogy nem fogok a harmadik X előtt bekerülni az igazgatói tanácsba, de reméltem, hogy mostanra lépek annyit előre, hogy ne engem ugráltassanak éjszaka, csak, mert a rovatvezető holnap valamilyen halaszthatatlan családi program miatt nem elérhető. Se holnapután, se azután. 
| 