Már mikor felkeltem tudtam, hogy ez egy nehéz nap lesz. Hajnalba keltem, hogy eltudjak menni futni egyet, mielőtt belevágnék a 4 tárgyalással teletűzött napomnak. Nem a Central Parkba kocogók klubját erősítem, hanem terembe futok.
Ma megyünk Peach-el házat nézni közösen, ezzel még egy pont kerül fel a listámra. Edző terem, elengedhetetlen dolog. Több mint tíz éve élek Manhattanben a legénylakásomon, egyedül, persze most már változott a helyzet, mióta Jake itt lábadozik. Megszoktam a kis napi rutinomat, furcsa lesz más emberhez alkalmazkodnom.
Teljes lelkesedéssel vágok bele a ebbe a „kapcsolatba”, hisz Peach-nek és nekem is ugyan az a célunk ezzel a házassággal, megszabadulni a családi nyomástól. A Montenegro család édesanyám családjával régóta jó viszonyt ápol, így mikor megtudták, hogy hivatalosan is egy párt alkotunk majd kicsattantak a boldogságtól és milyen boldogok lesznek, miután összeköltözünk és bejelentjük az eljegyzést.
Kissé úgy tekintek erre a kapcsolatra, mint egy kölcsönösen pozitív hosszú távú üzleti viszonyra, de szerintem Peach is. Mindent tud rólam és én is róla, tiszta lapokkal játszunk egymás előtt. Féltem bele vágni, de hosszú távon az az életvitel, amit én folytatok gyanút keltene a körülöttem lévőkbe, így nem volt vissza út.
Az eljegyzés körülbelül egy hete történt meg, egy vacsora keretein belül terelődött ilyen vizekre a beszélgetés, így kimaradt a hivatalos gyűrűvel való féltérdre helyezkedő procedúra, de ami késik nem múlik.
14 órakor hagytam el az irodát, fél négykor találkozom a helyszínen az újdonsült jegyesemmel és az ingatlanosunkkal, aki a mai nap folyamán 2 házat fog nekünk megmutatni, mindkettő ugyanabban az utcában helyezkedik el és ha bármelyik is felkelti az érdeklődésünket, már úgy készülünk, hogy az ingatlanosnál tudjuk hagyni a csekket a foglalóról. Még mielőtt elhagynám a belvárost teszek egy kitérőt egy Tiffany & Co. üzletbe, megveszem a jegygyűrűt. Lehet jobb ötlet lenne ráhagyni, hagy válassza ki a neki tetszőt, de így talán csak személyesebb.
Mikor belépek az üzletbe rögtön egy nő csapódott mellém és egy kedves mosollyal az arcán elsőként a napomról érdeklődik, majd bele is fog egy kiselőadásba.
-Tudja uram ez az üzlet 1852-ben nyitott. És azóta szüntelenül üzemel. Küldetésünknek érezzük, hogy mindenki, aki betér ide megtalálja, amit keres …. – egy ötvenes éveiben járó, alacsony, feltupírozott hajú nő, ha így folytatja lassacskán már fejből fogom fújni a Tiffany&Co egész történelmét.
Egy üzleti tárgyalásból vagyok itt, ami azt takarja, hogy öltönyt és nyakkendőt viselek és bűzlök az arcszesztől és a szivartól. Eltüntettünk tíz milliót, ami ugye illegálisan folyt be, úgy, hogy egy nyersanyag kutató cég tőkéjeként hoztuk fel. Egyre nehezebb az ilyen bizniszeket lezavarni, ugyanis a büntetőjogi törvénykönyv folyamatosan változik, a kárunkra. A drog, alkohol és fegyvercsempészetből folyamatosan jönnek a bevételek, napi szinten több millió, amit ugye le kell papíroznunk rögtön.
-Egy női gyűrűt szeretnék –válaszolok a nőnek a feltett kérdésére.
-Jöjjön velem!- az egyik pulthoz vezet, ahol ezer meg egy számomra ugyan olyan gyűrű van.
- Ez a és ez az új kollekcióból valók – mutat két számomra ugyan olyan gyűrűre. De nem igazán fogtak meg, lehet ez az arcomra is kiült, ugyanis a nő már rögtön egy másikat vesz elő – Ez pedig a Tiffany Victoria kollekcióból származik, 18 karátos arany, gyémánt berakással – ez már jobban tetszett, de nem igazán volt az alkalomhoz illő.
- Eljegyzési gyűrűnek szánom – helyesbítek egy kicsit. Mire a nő arcára egy elégedett mosoly ül. Úgy gondolom én vagyok a nap vásárlója. Egy másik pulthoz vezet, ahol már jóval kevesebb darab van a vitrinbe kirakva, rá mutatok rögtön a bal oldalira.
- Kiváló választás! Díszcsomagolást kér hozzá? Esetleg gravíroztatást – kérdezi lelkesen. Nemlegesen megrázom a fejem, nekem az már túl csicsás lenne. – Ez esetben 57 500 dollár lesz, készpénz vagy bank, esetleg hitelkártya? – már veszem is elő a bankkártyám a fizetéshez és miután sikeres volt a tranzakció a nő felém csúsztatja a fekete bársonydobozt.
Pár perccet késve érek a helyszínhez. A fekete bugattimat rögtön Peach kocsija mögé parkolom le. A frissen vásárolt ékszert a zakóm zsebébe csúsztatom és már indulok is el a házhoz, ami előtt már a jegyesem és az ingatlanosunk áll.
-Elnézést! Feltartottak – hazudok rezzenéstelenül mikor melléjük érek. Első dolgom, hogy oda hajolok a Peachhez egy csókért és fél kézzel átkarolom így állok be mellé, mintha csak tényleg egy rózsaszín ködben éldegélő szerelmes párocska lennénk, utána pedig mosolyogva nyújtom a kezem az ingatlanos felé – Robert Hamilton, örvendek a találkozásnak.

   Robert & Peach

“Good at hiding the truth.”

Minden reggelemet ugyanúgy kezdem már évek óta, legalábbis mióta egyetemre járok. Pontban reggel hétkor kelek, fél óra alatt elkészülök megeszem az előző este elkészített zabkásámat, mert csak hidegen bírom lenyomni a torkomon majd elmegyek sétálni egyet a környéken. Nem igen vagyok az edzős típus, bőven lesétálom az elvárt kilométereket egy nap alatt a műhelyben.
Így minden reggel körbe megyek a környéken, veszek friss virágot meg pékárút, vagy csak beszélgetek a szomszéd nővel, aki minden reggel pont ugyanakkor engedi el a kisfiát iskolába. Mindig elnézem a bensőséges elköszönési pillanatukat és rá jövök, hogy nem biztos, hogy szeretnék gyereket. Mármint most nem, később meg nem tudom miként lehetne ezt kivitelezni. Viszont a mai nap az más.
Hiába teszem meg a szokásos köröket, hiába mosolygok és dúdolom magamban a kedvenc zenéim szövegét, nem sikerül kizökkennem az állapotomból miszerint ma lakást nézünk Roberttel. Kedvelem a srácot és az évek alatt nagyon jó barátommá is vált, de még mindig őrültségnek tartom, amit tenni készülünk, de azzal is tisztában vagyok, hogy nincs más választásunk.  Nem voltam sohasem az a nagy házasságról meg esküvőről álmodozó lányka, inkább a saját kis birodalmamat akartam mindig is felépíteni és barbizás közben is inkább volt egyedülálló, sikeres üzletasszony a szőke babám, mintsem Kennel az oldalán friss anyuka.
Egy szó, mint száz, ez az ötlet, meg, hogy Roberttel tudom ezt kivitelezni megnyugtatja a háborgó lelkemet és nagyon remélem, hogy valamennyire eltereli a gondolataimat róla. A nagybetűs férfiról, aki képes volt megérinteni, az ujjai közé tekerni és nem engedni. Azóta is a nagybátyámért epekedek, de nem lehet. A barátnője meg úgy az egész családunk nem támogatna benne minket.
-Ne haragudj Bess a késésért. – futok be a műhelybe két kávéval a kezemben, amelyek közül az egyiket a partneremnek nyújtok át. Kissé elkalandoztak ma a gondolataim így később tudtam otthonról elindulni, aminek következtében dugóba kerültem. Lekéstem a 9 órás megbeszélést. – Lemaradtam valami fontosról? – leülök az asztalomhoz miután felakasztottam a kabátomat és az e-mailjeimet kezdem el serényen olvasgatni. Nem látok semmi különlegest így tudok figyelni az asszisztensem szavaira, amik megnyugvással töltenek el így emiatt nem kell aggódnom.
A délelőttöm borzasztó gyorsan telik el, mintha kettőt pislantottam volna és már ebédidő lett. Anyámmal ebédelek a közeli étteremben és csacsogunk mindenféléről, főleg Robertről és hogy mennyire örül ennek az egésznek. Én pedig nem is örülhetnék ennek jobban, hogy az anyám teljesen bekajálta a dolgot. Egy elég normális hangvételű ebéd után a délutánom még gyorsabban telik el, mint vártam. Már csak arra leszek figyelmes, hogy a tengerészkék színű Range Rover Evoque márkájú autómba szállok be, majd beülve leveszem a magassarkúmat és már a megadott cím felé vezetek.
Sokkal hamarabb érek oda, mint a többiek így míg várok addig szétnézek a környéken, a házat közelebbről is megnézem magamnak és próbálom beleképzelni magunkat a helyzetbe. Olyan fura, idegennek tűnik, de közben megnyugtat. Ez vajon bajt jelenthet?
-Mrs. Hamilton? – egy fiatalabb hang üti meg a fülemet, gyorsan megpördülök tengelyem körül és megpillantom a tulajdonosát. Lassú léptekkel közelítek felé majd a kezemet nyújtom. – Emily Richardson. – mutatkozik be, elfogadva a kezemet.
-Nyugodtan hívjon Peachnek, és még nem Mrs. Hamilton, csak Montenegro. – javítom ki, természetesen egy mosoly kísértében. Még nem tudom, hogy fel akarom e venni a nevét, bár biztosan, mert akkor mi értelme lenne ennek a frigynek? – Gyönyörűek ezek a házak, alig várom, hogy bentről is megcsodálhassam. – mutatok körbe, a képeken nem tűntek ennyire szépeknek, de pozitívan csalódok. Ez jó.
A mosolyom és a kedvem is csak jobbá válik, amint befordul a feljáróra Robert a kocsijával. Próbálom szerelmesen nézni, ahogyan kiszáll az autóból és felénk tart. Mikor mellém ér és megcsókol akkor nem érzem kellemetlennek, apró mozdulattal én is visszonzom és szorosan bújok hozzá. Eléggé meggyőzőek vagyunk?
-Épp most meséltem Emilynek mennyire elragadónak tartom az épületeket, és mennyire kíváncsi vagyok a belső részre. – mosolygok egyikről a másikra. Nem szeretem az ilyen formális viselkedést, de néha muszáj.
- Akkor körbe is vezetném Önöket, ha készen állnak. – részemről egy aprót bólintok és Robert keze után nyúlok, hogy összekulcsoljam ujjainkat. Küldök felé egy eddig jól csináljuk pillantást és megindulok az első ház felé.
-Jó napod volt, drágám? – érdeklődöm, mintha ez lenne a legtermészetesebb kapcsolat. Annyira imádom ezt az egészet.

-Emily Richardson. – mutatkozik be, elfogadva a kézfogásomat. A kezem már Peach derekán pihen, minthogyha csak oda tartozna, de számomra ez a szituáció még mindig olyan furcsa és idegen, hogy szavak sincsenek rá. Peach szavaira én is a házakat kezdem kémlelni, tényleg jól néznek ki. Igazi hollywood-i filmbe illó kertvárosi környezet, ahol a tökéletes család felnevelheti a három tökéletes gyerekét.
-Én is nagyon várom – hazudok tovább, hisz szerintem Peach is nagyon jól tudja, hogy a ház kiválasztása teljes mértékben rá marad, hisz én nem igazán értek ehhez, sőt nem is igazán izgat a dolog.
Bólintok egy határozottat, de nem igazán veszem észre a jegyesem felém nyúló kezét, de egy kis fázis késéssel ujjaink össze fonódnak és egy bocsánatkérő pillantást lövök felé. Közösen hármasban megindulunk az első ház felé. Mindkettőnkben bennünk van egy kis feszültség a szituáció miatt, nehéz feldolgozni, hogy összeházasodunk.
- Igen – megyek bele a színjátékba- csak kimerített a munka – és most viszonozom a „jól csináljuk” pillantását, hisz most már én is így gondolom. – Milyen volt a reggeli megbeszélésed? – tegnap este telefonon beszéltünk viszonylag későig, átvettük a mai nap „forgatókönyvét”, megbeszéltük, hogy mi az eljegyzés menetének családjainknak szánt változata, mi a political correct szöveg. – És az ebéd édesanyáddal? – nos, míg az első kérdés inkább udvariasságból ment, nem igazán izgatott a válasz, addig a második kérdésre már ténylegesen kíváncsi vagyok. Vajon a jövőbeli anyósom, hogy reagált a nagy hírre? Mindenféleképpen beköltözés után kell rendeznünk egy eljegyzési partit, ezt várják el tőlünk a családjaink, ilyen a hagyomány.
Közben beléptünk a házba, Emily ment elől, mi pedig utána, az előszoba és  a nappali össze volt nyitva, a bejárati ajtóval szemben rögtön ott volt a lépcső az emeletre. A ház bútorozott, telis-tele antik, régebbi stílusú darabokkal. Nem igazán az én stílusom, automatikusan a menyasszonyom arcát kémlelem, hogy ő mit szól hozzá.
-Ez a ház a hetvenes években épült, viktoriánus stílusban. Az alsó szinten található egy nagy konyha és egy tágas étkező, a nappaliban, mint ahogy itt jól látható, található egy beltéri kandalló – beljebb lépünk, így már elénk is elénk tárul a téglával körberakott kandalló. Nem is tudom, valahogy inkább egy modernebb stílusú lakást képzeltem el. – Az emeleten 4 hálószoba található, mind a négy saját fürdőszobával. Idelent is található egy nagyobb fürdőszoba, egy kamra, egy spájz és elképzelhetően sok tároló helység. De hagy ne szaporítsam tovább a szót, menjünk is beljebb! – aranyos nő, látszik rajta, hogy mennyire lelkes, de ez a ház nekem nem igazán fogta meg a szívem. Tetszik hogy az étkező és a konyha nincs egybe nyitva, nem igazán rajongok az amerikai konyhákért. Kicsit ódivatúnak és lepukkantnak érzem, de az lehet csak azért van, mivel a Manhattani legénylakásom már teljesen digitalizált. Telefonról keresztül állítom a termosztárt, zárom be a lakást, sötétítek be. Ehhez képest ez a lakás stílusilag és el rendezésileg is kész középkor. Kicsit nagyszüleim házára emlékeztet.
- Nos, hogy tetszik?Szeretnék megnézni az emeletet? – Fejezi be a ház történetéről tartott kiselőadását Emily, amiből túl sok nem jutott el hozzám, mivel elkalandoztam. A kérdésre, csak Peachre pillantok, próbálom kiolvasni az arcából, hogy mit szeretne és meghagyom neki a döntést és a válaszolást, én csak sodródom az árral.

   Robert & Peach

“Good at hiding the truth.”

Sosem voltam jó a színjátszásban, az óvodában is, ha valami verset kellett szavalni akkor teljesen ki voltam bukva, sokáig nem tudtam sem közönség, sem pedig idegenek előtt beszélni bár néha ez a kettő egy és ugyanaz. Most viszont még magamat is meglepem milyen jól próbálom előadni a boldog menyecskét.
Próbálok mindent szem előtt és észben tartani, hogy még véletlenül se csússzunk el a jól megtervezett párbeszédünkön, amit a tegnap este olyan gondosan állítottunk össze. Jómagam még jegyzetet is készítettem, azokat megtanultam és állandóan visszamondtam a fejemben, biztos, ami tuti alapon. Kissé megijedek mikor nem érzi a simításomat és pár másodperccel később kulcsolódnak össze ujjaink, de ez inkább betudható a fáradtságnak, mint annak, hogy amúgy csalfa az egész.
-Sajnos nem értem oda időben, a reggeli készülődésem jobban elhúzódott így pont a reggeli forgalomba csöppentem. – húzom el a szám panaszkodásom közepette, majd, amikor az anyámra terelődik a szó egy apró fújtatást engedek ki magamból. – Hagyjuk, nem sikerült elmondanom a nagyszerű hírt, viszont érted oda meg vissza volt. Állandóan rólad beszélt úgy látszik megvetted kilóra. – megsimítom hüvelykemmel a kézfejét, bíztatásom jeléül bár külső szemlélőnek ez inkább tűnik szerelmi gesztusnak, mintsem szíverősítésnek. Bár ahhoz valami alkohol jobban illene.
Ahogyan beérünk a házba teljesen elfog a pánik, a kintről érkező modern hullámokat átveszi valami ősrégi aura, aminek okán a hideg futkos a hátamon. Talán, ha szeánszot tartanék akkor még az is kiderülne, hogy szellemek is laknak itt. Nagyokat nyelek és próbálom a szememet kellően összeszűkíteni, hogy minél kevesebb kivetni valót találjak az amúgy gyönyörű elrendezésű házban. Követem lassú léptekkel Emilyt, aki lelkesen beszél és beszél a házról meg a stílusról, de egyre csak az jár a fejemben, hogy ha itt kéne élnem biztosan felakasztanám magam.
Egy másodpercre elengedem Robert kezét is, hogy megnézzem a bútorokat, hozzáérek a falhoz is és már abból tudom, hogy ez nem igazán nekem vagy nekünk való ház lenne, ahol feltudnék nevelni két vagy három gyerkőcöt. Elengedem a falat és visszalépek jövendőbelim mellé, majd mikor az emeletre terelődik a szó és Robert is olyan szuggerálóan tekint felém akkor megtorpanok.
-Nem szükséges. Ez a ház gyönyörű, elképesztő mestermű, de sajnos nem a mi kis családunknak való ez. Tudja, Emily, kedves… mi úgy képzeltük a lakhelyünket, ami egy építészeti remekmű, de közben a modern stílus jegyeit képviseli. Semmi barokk díszítés vagy gótikus boltív, de még aranyozott karfákra sincs szükségünk a párommal. Illetve, a falak egyáltalán nincsenek jó állapotban így javasolnám annak megnézetését, mert ebből csúnya ügyük is származhat. – határozottan cseng a hangom, nem fogadok el meggyőzést, mert ha valami nem olyan, mint ahogyan megbeszéltük akkor nincs értelme tovább diskurálni rajta. – Ha Robert is egyetért velem, akkor szerintem térjünk át a második számú házra vagy arra, amelyik Ön szerint sokkal jobban kielégítené az igényeinket. – ha felveszem a tárgyaló stílusomat akkor ott nem maradnak a dolgok elintézetlenül, megkapom, amit akarok.
Emily láthatóan zavarba jön a véleményemtől de egyből kapcsol és átvezet minket egy másik házba. Ez már kívülről is modernebbnek tűnik, így csak örülni tudok neki. Ahogyan belépünk egy hatalmas folyósóba érünk melynek jobb oldalán az emeletre vezet fel egy gyönyörűszép platánból készült lépcső, a végén egy hatalmas nappali áll. Melynek berendezése a letisztul, 2020ban jellemző trendekre ad visszautalást mégis van benne valami, ami otthonossá és vidámmá teszi. Úgy érzi magát az ember, mintha most pattant volna be a Született feleségek forgatási helyszínére.
A konyha a folyósó bal oldaláról nyílik, gyönyörű szép fekete bútorokkal és fehér márvány lapokkal van díszítve, a közepén hatalmas pult áll ahol még magasított rész is van a gyerkőcök számára. A konyha egybe van nyitva az étkezővel, mégis olyan érzése van az embernek, mintha két különböző részen tartózkodna. A nappaliból hatalmas, elhúzható ablakok vezetnek ki a teraszra majd a medencéhez, a kert végében rózsa lugas áll és egy hatalmas garázs.
-Erről mi a véleményük eddig? – kérdezi hátranézve Emily, mire én aprót bólintok és most Roberte nézek, hogy Ő döntse el tovább szeretnénk e menni és megnézni a teljes lakást. Nekem eddig ez borzasztóan bejön.

Ahogy hallgatom Peach határozott kijelentéseit, akaratom ellenére is egy kis mosoly ül az arcomra, hisz elönt egy kis büszkeség. Biztosan ez a tárgyalós, üzletasszonyos hangja. Tetszik! Magabiztos és ellenmondást nem tűrő. Egyet értek minden gondolatával, ezt egy kéz biztató szorítással neki is tudtára adom. Látom az ingatlanosunk arcán a kétségbeesést.
A második ház sokkal jobb, sőt kifejezetten tetszik. Nincs az a nyomasztó, fojtogató régies hatása, mint az előzőnek. Bár beköltözés előtt én mindenféleképpen újra festetném az összes szobát, nem feltétlen esztétikai okokból  (hisz a színükkel nincs igazán problémám, meg nem is értek annyira hozzá) hanem higiéniai okokból, egy tisztasági festés sosem árt. A lépcső tetszik, érdekel mit rejthet az emelet. A nappalinak nagyon jó a tájolása és a berendezése is tetszik. A berendezés modern, bár a TV-t egyértelmű, hogy le kell cserélnünk, ez nem kérdés, meg beszerezhetnénk egy hifi és egy házi mozi rendszert is ide. A konyhába érve, még mindig Peach kezét szorosan fogva, hallgatjuk Emilyt. Erről a házról is egy könyvet tudna írni, de már sokkal visszafogottabb, mint az előző háznál volt. Úgy gondolom, hogy az én kis mennyecském ráhozta a frászt. Nos igen, ő nem egy üres fejű buta luxusfeleség, még akkor sem, ha külsőleg minden adottsága meglenne hozzá. Ő egy igazi belevaló üzletasszony, akit nem kell félteni a nagyvilágtól. Talán Emily hozzá volt szokva, hogy az ilyen alkalmakkor a férfi a megmondó ember, mind árban, mind a ház kinézetével kapcsolatban, de nagyon nagyot tévedett.
A konyhán semmit sem változtatnék, nagyon stílusos a márvánnyal és a fekete bútorokkal. El tudom képzelni azt, hogy itt indulnak a napjaim Peachel. A reggeli sürgés-forgáshoz elég nagy teret kapunk. Az egész ház gyerek kompatibilis. Gyerek, nos ez is egy érdekes téma, erre még nem kértünk ki Peachel. Az esküvő után biztosan mindenki majd ezzel fogja rágni a fülünket.
Nekem volt már kapcsolatom nővel, az első barátnőmmel még a gimnáziumban jöttünk össze és több mint nyolc évig együtt voltunk. Mikor összejöttünk én sem voltam biztos a szexualitásomban, de évről évre egyre biztosabb lettem és ő is évről évre egyre jobban meg ismert. Ő szakított velem, nyilván az indokot nem szükséges firtatni. Emlékszem, ahogy nézett rám, a szeméből potyogtak a könnyek és a szememre vetette, hogy az elmúlt 10 hónapban hozzá sem értem. Nyilván a kapcsolatunk inkább számomra egy megszokássá vált és szerettem őt. Ő volt a legjobb barátom, de sose éreztem iránta szerelmet, soha egy pillanatig se.
Nem ártana megkérdezni Peach-t, hogy ő mit gondol a baba témáról, szeretne a jövőbe gyereket? Ha igen, akkor tőlem? Mi lesz akkor, ha beleszeret valakibe? Nyilvánvalóan soha nem állnék ő és a szeretője útjába, de mi van akkor, ha annyira szereti, hogy össze akar vele házasodni és hivatalosan is vele akar lenni? Válás? Mi van, ha teherbe esik valakitől? Egyértelmű, hogy ha kell, magamra vállalnám, a gyerek apja szerepet, de mi van, ha nem akarja. Nos, nem vagyok benne biztos, hogy ez a házasság jó ötlet, de annyi szent, hogy még nagyon sok dolgot át kell beszélnünk. A háznézés után elvinném vacsorázni, ezt az ötletet már pedzegettük a tegnapi telefonbeszélgetésünk alatt, de azt válaszolta, hogy a mai napjától függ az, hogy lesz-e ideje.
Leginkább a nappali és a kert jön be, tetszik, hogy milyen stílusosan össze vannak kötve az üveg ablakokkal. A kanapéról kilátás nyílik az egész hátsó kertre, a medencével együtt.
A kérdés megválaszolása előtt Peachre nézek, látszik a szeme csillogásából, hogy ez a ház már sokkal inkább az ő ízlése.
-Nekem eddig nincs vele gondom – válaszolok Emilynek. –Érdekelne mi található az emeleten! Meg is néznénk! Ugye szívem? –pillantok a jegyesemre és egy kicsit megszorítom a kezét azért, a megerősítését várva.
-Hány hálószobája van a lakásnak?- folytatom a kérdezősködést. – Szaunával rendelkezik? Lehet az kinti- benti? –míg a nő válaszait várom addig még van időm még egyszer végig nézni a házon, ha Peach-nek is tetszik, akkor talán ez lesz az otthonunk! A közös otthonunk.