Biográfia:
Nemzetiség: Olasz
Állampolgárság: Olasz
Család: Gustavo di Sciglio (édesapja, étteremtulajdonos - 50) Valeria Romano (édesanyja, énekesnő - 45) Melita di Sciglio (húga - 16)
Anyanyelv: olasz
Egyéb beszélt nyelv: angol, spanyol
Szemszín: Barna
Hajszín: Barna
Magasság: 175 cm
Csillagjegy: Vízöntő
Vércsopor: AB+
Hangszín: Bariton

Erősségek…
- Nyugodt, békés természet.
- Óvatos és megfontolt, nem ugrik fejest olyan dolgokba, amit előtte ne gondolna át alaposan.
- Javarészt nyugodt természetű, aki kerüli a konfliktusokat, alap személyiségjegye, hogy alkalmazkodni kíván a már kialakult rendekhez és közösségekhez.
- Stabilitásra, anyagi biztonságra és hűségre törekvő kapcsolatokat részesít előnyben.
- Szívós és kitartó, munkájában megbízható, mindig elvégzi a feladatát, nem szeret félbehagyni semmit. Feladatorientált, hasznos tagja akar lenni a társadalomnak.
- Csak akkor fogad el dolgokat, ha ő maga is tapasztalatot szerez róla. Nem egy hiszékeny típus.
- Képes olyan sikereket is elérni, melyhez rengeteg energiára és bátorságra, elszántságra van szükség.
- Családi értékeket, legyen szó tárgyakról vagy erkölcsi normákról, mindig igyekszik megőrizni.

Ahol még fejlődnie kell…
- Nyugodt természete és konfliktuskerülése miatt könnyen sarokba szorítható. Ezért is lehet meglepő, hogy mind ettől eltérően komolyan indulatba tud jönni és durván fellépni a másikkal szemben.
- Segítőkész ugyan, de nehezére esik, már-már fizikai fájdalmat okoz, ha neki kell segítséget kérnie, vagy segítségnyújtást elfogadni. Kellemetlen érzés marad utána, mintha nem tenne semmit az eredményért.
- Szüksége van a napi szintű „fizikai munkára”, hogy le tudja vezetni a felesleges energiáit.
- Nehezen veszít és olykor zokon is veszi.
- Ha megbánt valakit, az nem a szándékosságon alapszik, sokkal inkább az önkontroll hiányán.
- Hajlamos a saját érzelmeit analizálni, próbálja azokat megérteni. Ez viszont megakadályozza abban, hogy igazi „átélései” legyenek.  
- Nehezen veszi rá magát a lazításra, szabadidejében is a kötelességein jár az esze, még ha úgy is tűnik, hogy a jelenre koncentrál – nem véletlenül támaszkodik a barátai megítélésére és megérzéseire.
- Nagyon nehezen válik meg megszerzett dolgoktól, nehezen mond le bármiről is. Ez kicsit a birtoklási vágynak és a megszokásoknak tudható be.

Érdekességek:
- Édesanyjától örökölte a hangi adottságait.
- Apja, Gustavo sokat bohóckodott azzal, hogy belőle semmi nem mutatkozik meg a gyerekben, lévén ő se nem művészi beállítottságú, főleg nem muzikális, de még a külsőségekben is azt a hatást keltik, mintha a "postás hozta volna" Matteot. A fiú ma már úgy tartja, hogy amennyire imádja a hasát, amennyire szeret sokat és jókat enni, egészen biztos, hogy az apja fia.
- Pici kora óta énekel, gyerek tehetségkutatóban is részt vett.
- A zene és az ének nem csak a hobbija de a szenvedélye is.
- Zongorázik
- Érettebb a koránál.
- Illemtudó, tiszteli a családja hagyományait.
- Imád földet túrni, szabadban lenni, kirándulni.
- Végtelenül romantikus.
- Született, vérbeli olasz. Büszke a származására.
- Portofinoban született, de csak 8 éves korában költöztek Rómába.
- Családi vakáció hozta Amerikába.
- Fent van számos közösségi oldalon.
- Szereti a divatot, jó érzékkel válogat ruhát, remek ízlése van - inkább elegáns.
- Csak jól átsütve eszi meg a tojás sárgáját.
- Imádja a kutyákat.



2019. Nyár, Barcelona
Meleg volt. Párás, fullasztó, nehéz levegőjű meleg s bár a tiszta, makulátlan égbolton apró szentjánosbogarakként virítottak a foszforeszkáló csillagok, a messzi vizek felett mégis puffosan dagadó felhők riogatták a szabadban tartózkodókat. Csupán néhány bárányfelhő drága, itt ma senki nem fog elázni! – bizonygatták kellemesen mély és érces hangjukon a pocakos, spanyol édességet, úgynevezett churrost kínáló öregurak. Ritkás fogaikkal kesernyés füstöt eregető, egészen sötét papírba sodort cigarettaszálakat tartottak fogságukban, de azt olyan mesterien, hogy bármekkorára is nyílt a szájuk, az biztos, hogy a helyén maradt. Vénségük és szavaik olykor kétséget keltettek a járókelőkben, mondván zagyvaságokat kurjongatnak olyan nagy serényen, dinka embernek hinni pedig nem lehet. Mások viszont hittek ezekben a bölcs, idős, sokat látott emberi szavakban, s addig aggodalmaskodó hangjukat kedves, jóleső nyugalom vette át. Onnantól nem pillantgattak többet a messzeségben egyre lejjebb és lejjebb ereszkedő felhőpaplanok irányába. Esőt tényleg nem jósoltak aznap éjszakára, de az áthaladó, folyamatosan kavargó ciklonok mellett nem lehettek biztosak abban, hogy hinni is lehetett ezeknek a szélnek eresztett jóslatoknak vagy sem. Jól láthatóan keveseket is izgatta. Helyiek és turisták százai, ezrei keringtek a kikötők mentén hosszan elnyúló étteremlánc és rögtönzött vásárok körül. Nevetéstől, vidám kacajoktól és szórakozott kurjantásoktól vált hangossá a végeláthatatlan tér. Az irdatlan tömeg egy nagy duruzsoló egésszé állt össze, s egy emberként haladtak az útszakasz egyik, másik féltekén pedig annak ellentétes irányába. Rend volt, noha egy gyufaszálat is nehéz lett volna leejteni.


Ütemes, latinos dallamok szálltak a magasba és töltötték be vele Barcelona jobbára fiatalok lepte szórakozó negyedének utcáit. A kikötőkön túl utasszállító hajók, igazi hajószörnyetegek mély kürtjei harsogtak aláfestésül, s az ide-oda fodrozódó víz táncoltatta az egymás mellett szorosan sorakozó vitorlásokat. Sokuk hajózásra alkalmatlanná nyilváníttatott, de a leleményesebbek – ki-ki a maga módján – vízen ringatózó stílusos, hangulatos szórakozóhellyé alakíttatta, ahol rendre tömegesen fordultak meg a nyári éjszakákban bulizni vágyó fiatalok.
Ott, ahol a tömeg elvált egymástól, az andalgó párok egyenesen folytatták útjaikat. Családok egymásba kapaszkodva, gyermekeiket a nyakukba kapva raboltak rá az édességekkel teli pultokra, a turisták hozzájuk csatlakoztak vagy éppen azon bódék körül álltak jókora létszámmal, ahol arra célul szolgáló, apró-cseprő csecsebecséket, szuveníreket adtak potom összegekért. A hajókhoz vezető vékonyka, kacskaringós utak viszont csak azokat engedte- és csalogatta magához, akiket vonzott a zene. A latin bujaság, a felemelő hangulat és a végeláthatatlan szórakozás és annak lélekvesztő mezsgyéje. Magassarkú cipők kopogtak a sűrűn szedett macskaköves utakon, s azokba bújtatott karcsú lábak járták táncukat a messzi vitorlásokból érkező hangfoszlányokra. A forró nyári éjszaka nyiladozó virágoktól, fiatal lányok, nők s asszonyok parfümétől vált édeskésen aromássá, egészen bódítóvá. A Saint Rosé névre keresztelt hajó előtti téren kihívó ruhákba bújtatott, kerekded csípők lengtek jobbra és balra, tekeregtek ide-oda. Karok, ölelkező párok fonódtak egymásba és járták kéjjel teli táncukat a zene ostroma alatt. Hangulatvilágításul az egykori sétahajóként használt vitorlástól, apró lámpakörtékkel teleszőtt fémhuzalokat erősítettek az útmentén húzódó oszlopokhoz. Vaskos falú, csípőmagasságig érő terrakotta szín cserépedényekbe ültetett mediterrán virágok eregették illatukat, a melléjük állított hangfalakból teljes hangerőn üvöltött a százak számára szórakozásul, kikapcsolódásul szolgáló spanyol dallamok elegye. Olykor csak a gitár pergős pattogása és a hozzá keveredő, de remek harmóniában szóló gépzene hallatszott, másszor éles és borzongató tenor vagy éppen kellemes, simogató, meleg bariton hozta lázba a női szíveket.
A kíváncsiskodók érdeklődve nyújtogatták a nyakukat, honnan eredhettek a hangok, melyek némiképp törve a spanyolt, azt mégis jól érthetően használva adták át magukat a késő esti, fülledt izgalmaknak.
A hajó aprócska stégje mellett egy baráti társaságot ejtett bűvkörébe néhány dús hajú- és keblű, izmos combú spanyol táncosnő, akik az esetek nagy százalékában szolgáltatták helyieknek és turistáknak egyaránt a hangulatot. Kiengedett hullámos, sötét tincseikben hibiszkusz vagy rózsafej díszelgett, ki melyiket választotta magáénak. Sötét íriszeik, kihívó pillantásuk foglyul ejtették az Olaszországból érkező srácokkal teli csoportot. Egyik-másik kezében mikrofont adtak reménykedve egy rögtönzött karaokéban, azok pedig nagy összhangban, jól hallható képzettséggel, fülig érő vigyorral adták át magukat az élvezeteknek. Aznap éjjel sokkal inkább ők voltak a szórakoztató fél, mintsem a szorgalmas táncosnők, akik mázlijukra a létező legjobb alapanyagokat találták meg egy kis különkiadásra. Onnantól kezdve, hogy az első hangok felcsendültek, nem is sajnálták tőlük a hosszú percek, már-már órák óta tartó virtuóz előadást. A dalokat és a zenét ők szolgáltatták, a lehetőséget a helyszín és annak tulaja, míg a táncot a körülöttük tekergő cicusok.
Úgy tartották a környéken, úgy is lehet jól szórakozni és önfeledt vigadni, ha az alkohol szigorú megvonásában adjuk át magunkat a hangulatnak. Erre pedig mi szolgált a legjobb alapnak akkor és ott, mint egy remek latin zene, néhány srác szépen csendülő, jól képzett hangja és a fülledt erotika mely meghúzódott a halk suttogásokban és el nem rejtett mozdulatokban. Abban, ahogy a csípők a zene ütemére összesimultak és egymáshoz dörgölőztek. A kezek a kerek csípőt és a megállás nélkül riszáló fenekeket érintették, ajkak súgtak csók nélkül, mégis vágytól forrón egymásra, vagy érintették azok a fülek tövének lágy, puha bőrét, ahol aprócska foltokban illatozott a korábban odapacsmagolt, akkorra pedig erejét veszített virágos illatú kölni párája. Sötét, vastag szálú hajakból csavartak literszámra sós verejtéket a nyirkos kezek, minek után a hosszú órák táncában kimelegedve állt szándékukban kisepregetni az arcukba csúszó és ott kunkorodó tincseket.
Illatok veszélyesen keveredő aromájától és fullasztó melegtől kábító, szédítő lepelként ereszkedett rájuk a súlyos légtömeg, s röpke pillanatok elteltével a táncos léptek alatt pettyedzeni kezdett a kő. Sűrű, nyári zápor zúdult a nyakukba, mely a kezdeti sokk után sokkal inkább hatott kellemesen és frissítően, mint kellemetlenül. Víz áztatta ruhák tapadtak viselőik bőréhez. Hajak lelapulttá, csapzottá váltak, a technika pedig ameddig csak képes volt rá, szolgáltatta a zenét. Ha nem is azon múlt volna, hogy az mit bír, a mennydörgés tömegoszlató fegyvernek bizonyult s az addig egymásba fonódó párok szétrebbentek, mintha csak kénes eső égette volna bőrüket. Ki-ki a másik társaságában fogta menekülőre, sokak viszont minden bizonnyal akkor találkoztak utoljára, arra se vették a fáradtságot, hogy intsenek vagy elköszönjenek egymástól.
A sötétbarna tekintet megállapodott egy karcsú alakon… az idő mintha lelassulni látszott volna, még az eső monoton zúgása is csak sunnyogott a háttérben, attól tartva, hogy megzavarja a pillanatot. A tekintetük egymásba fonódott és nem eresztették egymást. Filmbe illő, vagy a legszebb romantikus regények lapjaira vetett sorokéra emlékeztető pillanatok voltak ezek, amit aztán egy határozott rántással tettek semmissé. A srác oldalába csapódva egy másik, megragadta annak csúszóssá vált ingét, s egymást érve lőttek ki a fejvesztve menekülő tömeggel a távolban húzódó épületek irányába…
… még egyszer visszanézett.
… még egyszer látta a lány alakját és annak meglepetten pillogó szemeit…
… majd soha többet.


- Az Isten szerelmére gyere már! Addig-addig fogsz itt bambulni, míg elmegy a gép és különben is – nyújtotta előre a nyakát Luciano, mintha a repülőtér felbolydult tömegében keresett volna valamit pont, ahogy a barátja – mit bambulsz ennyire?
- Mintha őt láttam volna – dörmögte az orra alatt, ahogy barna szemei újra és újra a keresztül-kasul sorjázó embereket fürkészte. Szíve szerint kijavította volna magát; inkább megérzés volt ez, mintsem tényleg látta őt. De legalábbis nem tudta volna megmondani azt, hogy mit látott vagy érzett. A furcsa, vizslató tekintetet, a különleges aurát? Esetleg az a libbenő fehér szoknya az övé lehetett? Vagy az a lágy, vanília illat ami megcsapta az orrát? Olyan hátborzongató, de mégis jóleső érzés kerítette hatalmába, amitől felállt a nyakán a legapróbb szőrszála is, karja pedig libabőrössé vált.
- Ó, persze! Nem láttál te semmit máléképű barátocskám! Mióta eljöttünk onnan azt hajtogatod, hogy „mintha láttam volna őt meg bla bla…”. Láttad a mólon, a kikötőben, az étteremben de még lent a piacon is, aztán hebegtél hülyén amikor felborítottad az egész narancspiramist! Szegény öregember nem győzött küzdeni a narancsaival. Matteo, ne boríts ki, azt se tudod, kit kell látnod egyáltalán, nem, hogy "ŐT" láttad. A szobádban vagy az ágyadban nem láttad esetleg?
- Te mondtad: "azt se tudod, kit kell látnod!" Szerinted? - vonta fel a szemöldökét, miközben ujjai ráfonódtak a jobb vállán hordozott bőrtáskának pántjára. Bár próbálta leplezni, mégis radarozott.
- Fúj te! Be voltál bambizva aznap este, öreg. Csak képzelegsz.
- Nem voltam részeg.
- Nem is azt mondtam, hogy részeg voltál – vetett rá kujon vigyort, neki pedig felháborodni se volt ideje, ahogy Luciano lekapta a magával cipelt bőrtáskáját a válláról és már ott se volt. Tudta, hogy Matteo anélkül nem tett volna egy tapodtat sem. A mozgólépcsőről még vetett egy pillantást a háta mögé, hátha. De igaza volt a másiknak. Fogalma se volt arról, hogy kit is keresett valójában. Élt az emlékeiben egy arc, egy tekintet. Egy lágy, de kíváncsi pillantás. Azt viszont nem tudta kihez kösse.
Határozott lökést érzett az arcán, már-már ingerülten horkant fel, rosszalló pillantással méregetve a mögötte álló Luciano-t.
- Pofára fogsz esni! - mert a mozgólépcső vége öt centire volt tőle, ő pedig nem tudta tartani a tempót.

A jövőben nem maradt számára esély arra, hogy megtalálja a titokzatos lányt. Barcelona csak egy kellemes, szép emlék maradt a számára ahova nem volt lehetősége visszatérni, noha nem lehetett biztos abban, hogy a lány helyi volt. Talán egy turista, messzi-messzi helyekről, így nem kisebb távolság, mint egy világ választotta el őket egymástól. Szerette volna látni, s újra meg újra felidézte az arcát, azt a röpke néhány másodpercet, ami ott a szakadó esőben jutott nekik. Ez az arc, ez a kép viszont egyre halványulni látszott.
Nem maradt belőle semmi, csupán a hiány és egy érzés; meg kell találnia...