Az első szembeötlő dolog, ha állati jól néz ki a haja a profilképén. És oké, ez volt a legorwellibb balfaszság, amit egy ember csak mondhat, képzeld el: korunk zavaros világában az emberek már nem mosolyokból, viccekből, érintésekből, vagy tudom is én, hogy mikből merítenek anyagot az első benyomáshoz, hanem a magányosan az ágyban fekve, a telefont pörgetve, a Facebookon csoportos posztok kommentjeinél idegenek profilképének haját bámulják. Azt nem tudom, minek vagyok így oda emiatt, ezen a ponton, hogy így ismerkedek, valószínűleg még többet mond el rólam, mint a társadalomról, ami lehetővé tette ezt, de attól még… Attól még az a helyzet, hogy Florence Langley-nek állati jól nézett ki a haja a profilképén. Sőt, nem pusztán állati jól nézett ki a haja a profilképén, de még olyan méltán fontos témákhoz is habozás nélkül hozzá tudott szólni, hogy miért nem szereti a Neutral Milk Hotelt (vagy valami ehhez nagyon hasonlót) – mármint érted, én meg te meg a világ túlnyomó többsége csak úgy tudjuk, hogy létezik a zenekar, anélkül, hogy ez bármilyen hatással lenne az életünkre (oké-oké, talán a világ túlnyomó többsége mégsem ismeri, mármint ebbe a körbe mindig érdemes elképzelni az indiai utcakölyköket is: ha ők valamiről nem tudnak, akkor arról miért mondjuk, hogy egyáltalán létezik?), de neki, neki önálló érvrendszerei vannak, amik mentén nem szereti azt, és ez sokkal elragadóbb lenne, ha emlékeznék pontosan a zenekar nevére (de tényleg nagyon lehet, hogy nem a Neutral Milk Hotelről beszélünk), vagy akár egyetlen érvére is. De szóval ott voltunk hajnali kettő körül (a Facebookon, hol máshol? a fenéért nem aludtunk inkább?), én a haját bámultam, neki csak véleménye volt zenékről, amiket nem is hallgattam – vagy hát akkor még nem hallgattam, mert valamivel később megszállottként végigrágtam ugyanannak a bandának néhány albumát (és igen, ezek után még mindig nem jut eszembe a nevük), csak hogy biztosan én is azokat a dolgokat utáljam bennük, mint amiket ő. Most belemehetnénk abba, hogy internetes stalkerként hogyan jutsz el addig, hogy effektíve elhívd bárhová a lányt, akinek állati jól néz ki a haja már a profilképén is – lássuk be, hogy ebben a sztoriban például biztosan ez a legnagyobb talány. De nem tudok mit tenni, ezt lehet, hogy pusztán el kéne fogadd, hogy megtörtént, minden más esetben csak annyira lenne valószerű a történet, mint azok, amiken az emberek fantáziálnak, mikor maszturbálnak. Az első találkozás után viszont kiderült, hogy Florence Langley-nek élőben is állati haja van, én annyit hallgattam azt a bandát, hogy a végén szabályosan megkedveltem őket (amint eszembe jut a nevük, indítok egy fanklubot), és úgy negyvenféle ok eszembe jutott, miért nem kéne erőltetni a második találkozást. A második találkozás végére eszembe jutott még száz érv, miért ne legyen harmadik találkozó. Most épp előbb értem a harmadik találkozóra, csak hogy elég időm legyen whiskyt inni, hogy aztán képes legyek megszólalni. (Talán mindketten jobban járnánk, ha nem lennék képes megszólalni.) Lehúztam a maradék whiskyt. Kértem még egyet. Rágyújtottam egy cigarettára. Rám szóltak, hogy bent nem lehet dohányozni. Kimentem dohányozni (csak úgy kabát nélkül). Dohányzás közben elhatároztam, hogy írok neki, hogy valami közbe jött, és annyit fogok késni, hogy lehet, hogy jobb lemondanunk. Ezen meg annyit gondolkodtam, hogy végül túl késő lett.
Anyám szerint többet kéne randiznom, mert a kielégületlenségem miatt vagyok feszült picsa. Mondjuk nehéz az ő véleményére adni, mert Nate esetében is azt mondta, hogy kár volt elengedni a pénzes kölyköt egy árva megcsalásos ügy miatt. Én mindig ilyen pénzes fickókat fogok ki, nem szándékosan, mert kifejezeten rühellem őket, csak így jönnek. Lehet ez az én örökségem anyámtól, hogy az aurámmal bevonzok mindenkit, akinek hatnál több jegyű a bankszámla egyenlege. Bár anyám inkább tudatosan keresi a fekete kártyás ürgéket, és mégis többnyire lecsúszott drogosok és alkoholisták mellett köt ki. Szóval kapcsolatok terén nehéz az ő szavának hinni, főleg, ha a hangjából is jól hallhatóan az alkoholgőztől mámorosan sérteget a telefon túlvégéről. Legalább egy ilyen kontextusban van lehetőségem rácsapni a mobilt, és figyelmen kívül hagyni a Bibliai prédikációit. Többnyire inkább nem adok a véleményére, ha meg mégis, akkor se igazándiból. Valahogy én nem az a típusú lány vagyok, akinek szüksége van férfiakra a kielégültséghez. Alapvetően az ismerkedést se tartom többre, mint nagyszerű kapcsolatépítési lehetőséget a jövőre nézve. Legalábbis az unatkozó gazdag kölyköknek mindig vannak unatkozó gazdag barátaik, akik olykor szép summával lendítenek be egy-két üzletet. Én, mint születésénél fogva alsókategóriás lény, csak ilyen unatkozókon keresztül juthatok be a felső tízezerbe -, annak ellenére is, hogy a rádión miatt tized osztályú celebnek számítok. Idegesítő tény, de talán még az Instagramon az influencer kutyák, akik csipogós játékokat reklámoznak, is híresebbek nálam. A cuki kutyák meg a kisbabák valahogy mindig kelendőbbek, mint az intellektus, amit sose fogok teljesen megérteni. Életem egyetlen igaz szerelme viszont örökre a zene marad, azon túl is a közepesen hanyagolt zugbandák, akiket senki se ismer, pedig ismerniük kéne. Mindenki megragad manapság Billie Eilish szintjén, de abba senki se gondol bele, hogy igazból csak egy 18 éves tini, akinek valamiért nem telik melltartóra. Hallgatnának inkább Hayes Carllt, annak legalább van zenei értéke. A zenéről és mások zenei ízléséről alkotott véleményem szeretem a végletekig elmenve hirdetni az esetek nyolcvan százalékba, mert a maradék húszban én magam rakom be a toplisták kényszere alatt a rádióban Billie Eilisht, miközben a belső zenekritikusom zokog a kíntól. Nem véletlen vagyok benne abban a Facebook csoportban is, ami gyakorlatilag a zenekritika fertőjének melegágya, ahonnét valahogy összekeveredtem Sawyer Hart-Rubensszel is, akinek az adatlapján előbb szúrtam ki a kedvelési közt egy általam is hallgatott bandát, minthogy rákattintottam volna profilképére. Az utóbbi csak a második reakcióm volt, mielőtt visszaírhattam volna a Messenger üzenetére. Nem vagyok az a típus, aki bárkivel összeáll, de egészen jól sült el a netes beszélgetésünk. Már majdnem megkedveltem, de lehet csak a hormonok beszéltek belőlem. Már az első találkozáskor sejtettem, hogy talán mégse klappolunk annyira, mint azt a zenei ízléséből gondoltam, a másik találkozó végére pedig kiderült, hogy mi nem az a zsák meg a foltja típusú egymásra találás vagyunk. A harmadik randira –, már ha ezt annak hívhatjuk – is csak azért hajtottam fejet, hogy emberi módon mondhassak búcsút ezeknek az üres találkáknak. Nincs nekem ennyi szabadidőm, hogy sehova nem vezető kapcsolatokat építsek ki, kicsit már untam is ezt az egész randizgatás témát. Csak a tőlem megszokott hétköznapi eleganciával -, és természetesen az elmaradhatatlan vörös rúzzsal ajkamon – jelentem meg szinte percre pontosan a megbeszélt helyen. Valahogy sose tudtam elvileni a későket (, szóval alkalomadtán magamat se tudom elviselni). Mikor az étterem és kocsma fuzionált szerelemgyereke elé érek előbb szúrom ki a masszív füstöt, mint magát Sawyert. A cigifüst láttán azonban még nem tudom, hogy ő belőle árad, mert nem sok dolgot tudok róla igazából azon kívül, hogy vannak közös pontok a zenei ízlésünkben. Így bele gondolva elég tartalmatlan és időpazarló beszélgetések vannak mögöttünk. Megállok előtte a kezem megpihentetve a táskám pántján. Feltűnően végig mérem, amiből csak még inkább lejön, hogy kurvára nincs rá időm. – Szia – nyögöm ki végül olyan semmitmondó hangszínen, hogy azt tanítani kéne. – Tulajdonképpen nincs sok időm, szóval tök fölösleges lenne bemenni erre a tíz percre – viszonylag elfogadható fizetést kapok a munkámért, de attól még nem költök mind szarságra. Egy szakítós randi pedig elég gyér indok arra, hogy egy centet is kiadjak a kezem közül, vagy ő a sajátjából. – Igazából ezt amúgy is amolyan búcsú félének szántam – közlöm kertelés nélkül. nem szeretem a körítésre pazarolni a szavakat. Valaki fizet is nekem a szavaimért, szóval miért is osztanám őket ingyen.
De ha már szóba jött a zene, Billie Eilishról egyébként annyit érdemes tudni, hogy Thom Yorke maga – mármint érted, mióta Stephen Hawking meghalt, lényegében ő maradt korunk egyetlen furcsán bogaras zsenije, hacsak nem vesszük Elon Muskot vagy akár Trumpot, bár ők a zseni jelentéstartamának egész más ágát fedik le, de ezt a gondolatot már csak azért sem lenne érdemes bővebben kifejteni, mert épp most… hát, hogy is mondjam? Szóval semmi kedvem kifejteni, hogy milyen hasonlóságokat látok Musk meg Trump között, mármint nézd, írjon róluk bármit is a sajtó (mert egész máshogy ír róluk a sajtó, de ha tíz percet töltöttél már az interneten életedben, ezt nagyjából biztos tudod), attól még ugyanúgy fehér, milliárdos srácok lesznek, kétes adóügyekkel, egyes rétegek szerint pedig alapól nem lenne szabad bízni ebben a fajtában, másrészről viszont most ugye Thom Yorke-ról akartam beszélni, ő pedig hozzájuk azért pont nem hasonlít. Mármint a Radiohead mint zene, mesteri (persze, valójában senki sem élvezi úgy igazán, de valamiért a fejünkbe vettük, mármint mi mint társadalom, hogy szép és jó jelentéstartalmú jelzőkkel kell illessük ezt a zenekart, csak hogy ne tűnjünk műveletlen bunkóknak, de közben meg a Creepen kívül ki a fasz hallgatná őket örömmel? jó, jó, jó, megint csak persze, valójában senki nem hallgat Radioheadet örömmel, ez az egész lényege, az emberek csak pusztán hallgatják őket, mert tele vannak mély és megoldhatatlan fájdalmakkal, szívtörésekkel, Twitter üzenet kompatibilis szentenciákkal, meg amivel csak kell), NA DE, a Radiohead lehet bármennyire mesteri, azért a milliárdos autó- és rakéta-, vagy akár ingatlanbizniszektől azért messze elmarad, és még jó, hogy mondtam, hogy nincs kedvem ezt az egészet bővebben kifejteni, mert most különösebb kertelés nélkül visszatérhetünk oda, hogy – khm – Billie Eilishról például Thom Yorke is megmondta, hogy korunk egyetlen izgalmas előadója. (Amit egyrészt még én is kötve hiszek, másrészt az interneten olvastam, tehát biztos igaz.) És ha Billie Eilish-t Thom Yorke – a zseni, a művész, a tag, akiről a mai napig senki nem mondaná meg, hogy miért is nem vágta még fel az ereit – a kor egyetlen izgalmas előadójává teszi, akkor ez tényleg egy olyan világ, ahol: 1. Be kell látni, hogy elvesztettük a társadalommal amúgy is minden kapcsolatunkat, többé már nem értjük meg a világot (értettük valaha igazán, halló?), és nem baj, ha innentől nem hagyjuk el a házat, úgysincs már ránk többé szükség (itt a többes szám tulajdonképpen csak engem jelöl, de bárki csatlakozhat, nem bánom). 2. Ehhez volt egy pontom, de sajnos az előző pontnál annyira-annyira leragadtam ott, hogy sokkal jobb lenne nekem otthon, hogy ez minden más gondolatot felülírt. 3. Lásd kettes pont.
Olyannyira felülírt minden, hogy még akkor is azon gondolkodtam, hogyan kéne lemondanom a találkozót és egyszerűen hazamennem, mikor Florence Langley megjelent előttem. Nem tudom, hogy a nézéséből jött-e, vagy abból, amit mondott, vagy abból, hogy ebben a fényben például már a haja sem volt olyan király, de az egésznek volt egy olyan benyomása, mintha neki legalább annyi kedve lett volna ehhez az egészhez, mint nekem. A francokat, most mondta, hogy búcsúzni jött, nekem meg amúgy nem muszáj teljesen úgy viselkednem, mint egy kreténnek egy whisky után. A fenébe is, ha bármi bajom van, az legfeljebb a kiszáradástól lehet, nem?
Slukkoltam és megkönnyebbültem. Egy pillanatra furcsán elvigyorodtam. (És innentől hosszú-hosszú éveim vannak arra, hogy az álmatlan éjszakáimon azon gondolkodjak, milyen hülyén jött ki, hogy ezen a ponton elvigyorodtam.) Aztán abbahagytam a vigyorgást, és valami olyasféle kifejezés mászott az arcomra, amit emberi szóval nem is igazán lehetne leírni, szóval már csak azért is szívtam még egy slukk cigit, hogy ezt az ábrázatot minél előbb levakarhassam magamról. Megrökönyödés, egy cseppnyi aggodalom, egy csipet felháborodás, két kiló vágy arra, hogy tényleg azonnal eltűnjek innen – valami ilyesmi volt bennem, de nem is lényeg. Mondom, tényleg inkább slukkoltam. - Hát, tényleg fog ez tartani tíz percig? Mert bennhagytam az italom és a kabátom, és ennyi időre azért már nem hagynám ott. De ha már itt tartunk, ő nem tudott volna egy SMS-t írni, ha én ezt már nem tettem meg?
Kezdőlap
