Művész lélek. Nem az a fajta, aki kiáll énekelni, táncolni, leül festeni, vagy absztrakt szobrokat kreál. Cat az a fajta művész lélek, aki az egész világot a múzsájának tekinti. Sosem lehet tudni, miből, kiből meríthet éppen ihletet, így minden és mindenki felé nyitott. Könnyen hangolódik rá másokra, illeszkedik be társaságokba, érzi otthon magát teljesen idegen helyeken, találja fel magát új szituációkban. Nem az extrovertált típus, ezt nem feltétlenül hangosan és figyelemfelkeltően teszi, sőt, hajlamos kifejezetten megfigyelői szerepkört felvenni egyes szituációkban. Épp ezért jó hallgatóság, hamar megérti, és tükrözi mások érzelmeit. Az a fajta, akinek szívesen kiöntöd a lelked, mert meghallgat, anélkül, hogy ítélkezne.

Pontosan azért, mert introvertált, azaz magányában töltődik fel, ez a mindenre nyitott, mindenre kíváncsi természet csak időnként jön elő nála. Van, hogy pár óráig, van, hogy pár napig, hétig, hónapig tart. Akkor keresi a társaságot, az izgalmat, az újdonságokat, spontán és elég csapongó. Egy ponton viszont kimerül, vagy túltöltődik ingerekkel, viszonyítás kérdése, de olyankor vége a nyitottságnak. Kicsit visszatér a mindennapokba, több időt tölt a gondolataiba, terveibe, munkájába merülve, mint nem. Olyankor nem nyit annyira mások felé, nem kíváncsi rájuk, bár már gyerekkorában belé nevelt udvariassága miatt képes úgy tenni, mintha. Képes reggel úgy kelni, hogy ő Párizsba akar utazni, és úgy feküdni, hogy el sem akarja többé hagyni a lakást. Vagy épp az ágyat, ha történetesen a férje is benne van. Egyik nap a társaság lelke, másik nap senki sem tudja, hol van, míg ő valahová bezárkózva dolgozik. Semelyik hangulat sem kőbe vésett, megváltoztathatatlan, a környezete indikálja, de az biztos, hogy nem marad tartósan ugyanolyan. Azt még ő maga is unja.

Makacsul önálló. Mindent IS ő akar megoldani, ha gondja van. Nem kér segítséget. Soha. Rá lehet erőltetni, akkor kegyesen elfogadja, de végig arról motyog magában, hogy nem kellett volna, meg tudta volna ezt ő csinálni. Ha magától teherbe tudna esni, lehet megtenné. Mivel mindenki magából indul ki, nem is ő lesz az első, aki segítséget ajánl fel bárkinek is, de ha kérik, szívesen segít bármiben, amiben tud. A szabályok követésében sem a legjobb, és még ha próbálja is követni őket, elég sajátosan képes értelmezni mit lehet és mit nem. Ez sokszor okoz problémát a párkapcsolataiban, a férje előtt nem igazán ragadt meg hosszabb időre férfiak mellett, mert mind meg akarta neki mondani, mit csináljon. Azt ne. Mióta házas, azért néha már-már igyekszik. Néha. Már-már. Vagy csak jobban megy neki, hogy rábólint valamire, aztán úgyis megy a saját feje után. Úgy van vele, hogy majd kárpótolja érte, megvannak hozzá az eszközei. A férjének néha már csak a vita kedvéért is ellent mond.

Alapvetően egy nyugodt, békés személyiség, barátságos, magabiztos, bár kicsit csapongó. Aztán vannak azok a pillanatok, mikor a munka, a magánélet, vagy minden egyszerre eléri, hogy kételkedni kezdjen magában, hogy magára vegyen olyan kritikus megjegyzéseket, amik máskor leperegnek róla, hogy egy olyan kételyekkel teli spirálba sodorja magát, mikor szüksége van valaki másra, hogy kirántsa, vagy elmerül. Olyankor hajlamos teljesen lezárni a külvilág felé, egy udvariasan mosolygó illemtankönyv lép a helyére. Akik jobban ismerik, tudják, hogy az udvariasan mosolygó illemtankönyv üzemmód sosem jó.

Mondhatni a munkája az élete. Ott éli ki a kreativitását, minden őt ért inger ott csapódik le, elhatárolódik a konvencionális dolgoktól, utálja a skatulyákat, az egyhangúságot. Pedáns ember, őt nem igazán látni gyűrött ruhában, elkenődött sminkkel, megint, ez is a neveltetése része volt, de tudatosan is ennek a képnek a közvetítésére törekszik. A cégénél mindenkit ismer, és mindenki azért van ott, mert ő úgy érezte, oda való. Nem kér két éves szakmai gyakorlatot, nem érdekli, ki kinek a gyereke, unokatestvére, szeretője, hány követője van Instagramon, ha egy beszélgetés alapján valakit nem akar a cégénél látni, akkor az nem lesz ott. Mivel jó megfigyelő, és hallgatóság, ezért elég jó emberismerő is, a munkahelyi atmoszféra a Diehlnél pont ezért kellemes az ott dolgozók számára, szinte családias, ha valakit ő oda valónak érez, az többnyire könnyedén be is illeszkedik. Büszke, ha valaki az alkalmazottai közül feljebb, tovább tud lépni, és sajnálja, mikor lemondanak az álmaikról, vagy megalkudnak valami kevesebben, mint amennyire képesek. Ugyanúgy bánik egy hírességgel, mint egy random emberrel, aki a kávéját adja ki a kávézóban. Ez néha a hírességeknek nem tetszik, de többnyire gyorsan lekenyerezi őket a személyisége.
- De az a ruha széles csípőjű nőknek készült! – mondom idegesen, vagy harmadjára, ahogy próbálnak meggyőzni, hogy de a Vogue márpedig a Cassandrát szeretné a photoshoothoz. Az ember nem mond nemet a Vogue stylist-jának, ha a Vogue az egyik ruháját szeretné használni. De én nem akarom, hogy valami anorexiás, tizenévesnek tűnő testtel pózoló modellen az én ruhám fityegjen, mint valami rossz vállfán! A Cassandra pontosan a teltebb nőket megcélozó ruhadarab, és nagy sikere van a sorozatnak, nem fogom elcsúfítani, csak mert nekik épp erre szottyant kedvül. A kreatív csapat még mindig nem érti, próbálják elmondani, hogy majd bevesznek itt, meg ott, és akkor olyan lesz, mintha ráöntötték volna, de pont az a lényeg, hogy akkor az nem a Cassandra. Legszívesebben hozzájuk vágnék valamit. Mikor tanulják már meg végre, hogy ebben a szakmában nem akkor érsz el sikereket, ha füled-farkad behúzod, és teszed, amit mondanak, hanem akkor, ha kiállsz amellett, amit akarsz? Az asztalra csapok, hogy rám figyeljenek, és abbahagyják végre annak a megvitatását, mennyire jól is állhat a ruha egy vékony nőn is, a megfelelő módon. – Valaki hívja fel Robertót, és mondja meg neki, hogy vagy teltkarcsú a modell, vagy nem adom a Cassandrát, viszont szabadon választhat más vonalról. Ennyi. Fél óra szünet – utasítom őket ingerülten, aztán felállva el is hagyom a terepet, most még Jessát sem hívom magammal, leginkább azért, mert mosdóba kell mennem. Visszatérek az irodámba, ahonnan egyből az abból nyíló fürdőszobába megyek.

Ahol aztán elpityeredem pisilés közben, mert megjött, ami... Egyrészt értem, miért vagyok az utóbbi napokban ideges és ingerlékeny, másrészt pedig... nem vagyok terhes. Meg ki nem bőg a lehető legváratlanabb pillanatokban, mikor menstruál?! Istenem, utálom ezt az egészet. Nem próbálkozunk régóta, nem igazán, és nem is ez a bajom. Egyszerűen csak... Mikor megismertem Christ, épp a náluk kulcsoltam támogatásért, még az Diehl elindítása előtti időkben. Kerek-perec megmondta, hogy nem, nekik nincsenek ilyen érdekeltségeik, és nem is lesznek. Viszont szívesen elvinne vacsorázni. Mindezt olyan tenyérbe-mászóan elbűvölő stílusban adta elő, hogy igent mondtam. Nem hiába politikus a drága. Aztán a következőre is, meg a következőre is, a lánykérésre is, és akkor is, mikor az esküvőn kérdezték. Igen, igen, igen. Összeillünk, szeretjük egymást, egyikünk sem hisztizik, ha a munka miatt pillanatnyilag kicsit háttérbe szorul a másiknál, mert végül mindig kárpótoljuk egymást, vagy bepótoljuk. Megnevettet, kicsit megbolondít, mellette jobban elengedem magam, mint bárki más mellett. Sosem izgatott különösebben a korkülönbség, nem számított semmit.

Aztán felvetődött, hogy talán most végre alkalmas lenne az idő egy kisbabára, és... Én megértem. Tényleg. 40 éves lassan, épp indul a polgármesterségért, nem épp az az időszak, mikor az ember éjjel felkel etetni, meg pelenkát cserél, büfiztet, babakocsit tol. Nem ez az álma, és ezt most világosan a tudtomra is adta. Utazni akar, spontán dolgokat, csak úgy együtt lenni, élvezni az életet. Nem akar hatvan éves lenni, mire a gyereke lediplomázik. És mindezt megértem, de... gyereket szeretnék. Szóval veszekedtünk, vagy... valami olyasmi. És nyertem. Vagy valami olyasmi. Most próbálkozunk, de valahogy tudom, hogy ha sikerül is, Chris nem igazán lesz tőle boldog. Ha nem sikerül, én nem leszek igazán boldog. Szóval ülök az irodámból nyíló fürdőszoba vécéjén, és sírok, mert egyszerre vagyok szomorú, hogy megjött, és egyszerre örülök, mert több időm van rájönni, hogy a fenébe érjem el, hogy mindketten akarjuk tényleg ezt az egészet. Vagy... valami.

Az órámra nézek, és rájövök, hogy már vagy húsz perce sajnálom itt magamat, a szünetnek mindjárt vége. Így aztán összeszedem magam. Megmosom az arcom, csöpögtetek a szemembe, hogy eltűnjön a pirosság, a szemeim alatt párszor végiggörgetem a jádeköves arcmasszírozót, hogy eltűnjön a puffadtság, aztán újra sminkelek. Nyolc egész perc, és már nyoma sincs a kis kiborulásomnak. Sokan azt hiszik, hogy aranykanállal a számban születtem, azért vagyok ott, ahol, de azok a sokak tesznek az igazságra, ami egyébként a cég honlapján is fent van. Queensben születtem, apám egy egyszerű gyári munkás volt, német bevándorló, anya pedig illemtanárnő, tehát nem épp a felső tízezerbe tartoztam sosem, viszont pont úgy neveltek, mint a felső tízezer gyermekeit. Illem, kellem, báj, és ez alatt a selyemkesztyű alatt vasmarok. A járásom és a magasságom miatt figyeltek fel rám, és lettem kifutómodell, aztán pedig az eszem és a személyiségem miatt lettem a Versace egyik divattervezője, és Donatella Versace közeli barátnője. Mikor beindítottam az Alarie divatcéget, az ismerőseim azt mondták, őrült vagyok, és halálvágyam van. Donatella biztatott, és azóta is szoros a viszonyom a cégükkel, még ha más divatirányzatot is követünk, és én még nem is tartok ott, mint a Versace. Fogok. Szeretnék. Ehhez viszont, ahogy Donatella is mondta: szarván kell ragadni a bikát, és el kell vinni egy táncra, míg le nem dob. Nos, engem még nem dobott le, a cég sikeres, a nevünk egyre ismertebb, és egyre többen keresnek minket, hála annak, hogy mindenféle alkatú, bőrszínű nő számára tudunk nyújtani valamit.

Persze a fő profil itt is, mint minden divatcégnél a magas, karcsú gyönyörűségeknek szól, akik napjában háromszor átöltöznek, és három hétre előre be van táblázva minden estéjük, amihez persze mindhez új ruha kell, a lehető legnevesebb, legtrendibb tervezőktől. És szerencsémre szeretnek. Így aztán igenis arra kérem a Vogue szerkesztőjét, hogy fontolja meg, melyik ruhát szeretné szerepeltetni a photoshootjában a következő lapban, mert nem, egyáltalán nem mindegy. Minden megjelenés, minden fotó, minden gazdag nő, minden híres, hírhedt személyiség számít. Az itt és most. Dolgozom, és aközben nincsenek kétségeim.