Nem voltak a szüleim gazdagok, mégis mindent megkaptam tőlük, a legfontosabb a szeretetük volt. Egy egyszerű család voltunk. Nem is kértem volna többet sosem, mert így volt a tökéletes. Megtanítottak a tiszteletre, a segítségnyújtásra, a világ pedig minden másra.
Sosem voltam az a fajta, aki büszkélkedett bármivel is. Többnyire a háttérben szerettem lenni, megfigyelni mindent, csendben és türelmesen. Nem voltam stréber sosem, a memóriám viszont nagyon jó volt, ezért könnyen tanultam iskolákban. Bár a jogi egyetem sokáig nem volt a terveim között, de aztán elkezdett vonzani, s mindent megtettem, hogy jó ügyvéd lehessek.
Erősnek mondanám magam, aki próbál mindenkitől távolságot tartani, főként ha szakmai dologról van szó. Persze, nem jelenti azt, hogy ne sírnék sohasem, vagy azt, hogy ne érdekelne valaki, aki számomra fontos ember.
Rossz döntéseket is szoktam hozni, hiszen ezt senki sem tudja elkerülni. A házasságom nem tartozott ide, de vége lett. Ez viszont elég komoly fordulatot tett az életemben. Eléggé instabil voltam néhány hónapig, most viszont már olyan vagyok, mint egy főnixmadár.


2019. 05. 02.

- Szia Sasha. Itt a kávéd, forró, vigyázz vele - adta oda az egyelőre részmunkaidős asszisztensem a poharat, majd segített kinyitni az ajtót is. - Beküldöm majd az ügyfelet, ha megérkezik - majd becsukta a hátam mögött az ajtót.
A nap, amikor az ügyfeleim listáját egy Adrian Hadley nevű úr bővítette ki. Nem vagyok az a tipikus büntetőjogi ügyvéd, aki elvállal bármiféle védőügyvédi munkát. Nekem meg kell bizonyosodnom teljesen arról, hogy az illető valóban egy tisztességes ember, aki ártatlanul keveredett bele valamibe. Amúgy sem vagyok a helyzet magaslatán, hiszen rájöttem a férjem titkára, és egyszerűen csak arra vagyok képes, hogy gyűlöljem őt, legalábbis érzelmileg. Lelkem és szívem még egyelőre másképp gondolkodik.
Kopogás hallatszott, ebből tudtam, hogy megjött. Az asszisztensem kitárta az ajtót, én pedig üdvözöltem a nagyon magas, szinte két méteres fickót, aki jól öltözött volt, ing és zakó nagyon jó színpárosítással.
- Jó napot, Mr. Hadley! Sasha Johnson vagyok, Ronald barátja. Mint tudja, betegeskedik, ezért szerette volna, ha elvállalom az ügyét - üdvözöltem, majd közben mutattam, hová ülhet le.
- Jó napot, Johnson ügyvédnő! Bárcsak máshol és másképp találkozhattunk volna, nagyon köszönöm, hogy bevállalta - az igazán nincs mit jelenleg nem kell ide, egy mosoly helyettesítette.
Ezzel kezdődött az, ami egyáltalán nem kellett volna az életembe. Nagyon rémisztő volt, hogy mennyire elkezdtem ezen dolgozni, talán csak az éltetett, hogy legyen egy plusz ügy, amiért még tovább itt lehessek az irodában, vagy a bíróságon... Nem akartam látni a férjem.


2019. 06. 17.

Egy hosszú per után megérdemelten ittam egy pohár vörösbort a teraszon. A kellemes nyári szellő végigfutott testemen, hajamba is belekapott. Élveztem ezt, meg azt is, hogy újra nyertem. Persze, ez a győzelem más volt. Nem szoktam ennyit gondolkodni semmin sem, mint ezen az egész ügyön. Meg nem is az enyém volt az elejétől fogva, ezért is vagyok szerintem ennyire gondolkodós. Leginkább az izgat, hogy a férjem, Peter mikor írja alá a válási papírokat, mert már ideje lenne. Én nem szeretném őt látni többé. Nagyon nehéz volt számomra, hogy így döntsek, még szeretem őt a szívem legmélyén, de ő tett róla, hogy elhagyjam őt. Egy másik nővel enyeleg hónapok óta, aki nem mellesleg az orvosa volt.
A telefonom csörög... A kijelzőn ott van Peter neve. Miért hív ilyenkor? Talán kész aláírni a papírt, és elhozni nekem?
- Remélem azért hívsz este kilenc órakor, hogy megbeszéljük, mikor adod oda a papírt aláírva? - nem köszöntöttem neki, inkább csak hamar túl akartam lenni ezen.
- Először is gratulálok a győzelemhez, amit arattál. Még mindig te vagy a legjobb - eléggé nyájas, a hangján hallatszik, hogy sokkal többet ivott már, mint egy pohár alkohol. - Most nem akarok a válásról beszélni, veled akarok... - egy pár másodperces szünet következett. - Holnap aláírom, aztán elviszem hozzád - előzőt jobb is, hogy nem folytatta.
- Az irodába hozd be, kérlek. Ne ide - komolyan kértem őt, nem vagyok biztos abban, hogy itt szeretnék vele találkozni.
A telefont letette, mielőtt mást is mondott volna. Talán véletlenül nyomta ki, nem is nagyon érdekelt.


2020. 04. 05.

Szörnyen érzem magam napok óta. Rossz előérzetem van azóta, hogy megláttam az újságban azt a bizonyos cikket, ahol arról volt szó, hogy eltűnt egy húszas évei elején járó lány. Ez még nem lenne olyan horderejű hír, amitől hanyatt esne az ember, ám az, hogy a cikkben ott volt a lány arcképe, az már felkeltette szerény érdeklődésemet. Aztán már a tévé is beszámolt erről. Nekem pedig a gyomrom szorult össze rendesen. Levegőt is alig vettem, annyira elkezdtem keresni az irodámban az egyik tavalyi aktát.
- Nyugodj már le, Sasha! - ezzel a mondattal próbáltam önmagam arra rávenni, hogy higgadjak le, mert így nem fogok megtalálni semmit.
Pár perc keresés után megtaláltam azt, amit akartam. Eszembe jutott ugyanis egy tavalyi ügyfelem, akit az egyik barátom, egy másik ügyvéd a betegsége miatt átadott nekem. A rendőrség gyanúsította a férfit, hogy elkábította a fiatal lányt, aki a barátnője volt, majd megölte órákkal később. Nem akartam azt az ügyet elvállalni, viszont megtettem, mert egy jó barátom kért meg rá.
Eltelt közel egy év, eddig nem hittem, hogy újra elő kell ásnom ezt az ügyet... Két fiatal lány, egyikük halott, másik talán még életben, de lehet épp megtalálta már a holttestét az NYPD. Adrian Hadley. A volt barátnője eltűnése után került fel a rendőrség radarjára, ő lett az első és egyetlen gyanúsított. Annyira nem követtem a nyomozást, csak miután a kollégám átadta nekem, ő egészségügyi problémája miatt nem tudta vállalni továbbra. Bárcsak ne mondtam volna igent rá.
A lány, aki két napja tűnt el... Nagyon hasonló eset, mint Mr. Hadley barátnőjének esete. Azt hiszem, ideje újra felvennem a kapcsolatot azzal a nyomozóval, aki ezen dolgozott. Lehet, elküld a fenébe, meg miért kezdek érdeklődni, hiszen ha tényleg előveszik ezt a fickót, akkor lehet, engem fog hívni.
Nem tudom, nem akarom elvállalni, pláne, hogy jelenleg megingott a bizalmam a férfi felé. Ahogy ismét felidéztem magamban a beszélgetéseket, a felkészítést a tárgyalásra, valahogy a megrendíthetetlen ügyvéd énem kezd szétesni. Tényleg egy bűnöst mentettem meg a börtöntől? A rendőrség sem talált további rá utaló nyomot, bizonyítékot... de ez az új eset lehet nem kapcsolódik ahhoz. Csak én szerintem. Én pedig nyugtalan vagyok. Talán burn-out következik a hivatásomban?! Vagy csak arra vágyok, hogy tovább álljak. Csábítottak engem alig két hónappal ezelőtt az ügyészségre. Lehet el kellene fogadnom?