Nancy & Neal

can I come in.. ?

you lost me, baby

Neal & Nancy

– Miért nem beszél velem senki?!
Közepesen komoly megdöbbenéssel nézek fel a nyomtatványból, amit épp a nővérpultra könyökölve töltök ki, és felhúzott szemöldököm alól bámulom a sürgősségi lengőajtaján bevetődő fickót. Késő harmincas-kora negyvenes lehet, és ha nem csal az emlékezetem, a feleségével érkezett a mentőben. Még pár nappal korábban esett le a lépcsőn, de akkor nem érezte, hogy bármi baja lenne, csak a tagjai fájtak egy kicsit, ma reggel viszont már nehezen mozdította a karját, szédült, hányingere volt, és rossz volt az egyensúlyérzéke, aztán össze is esett. Én állapítottam meg nála a koponyaűri vérzést, és épp a műtőben volt. A fickó viszont végig hiperaktív volt; állítólag azért esett le a lépcsőn, mert nem javította meg a korlátot, legalábbis ezt motyogta.
Most viszont úgy néz körbe a dolgozókon a látóterében, mintha személyesen löktük volna le a nőt.
Én állok hozzá a legközelebb, úgyhogy felém lép. – Uram, meg kell kérjem, hogy…
– Ne kérjen semmire! Beszélnem kell valakivel! – követelte.
– Meg kell kérnem, hogy nyugodjon le.
– Maga csak ne nyugtasson engem! Tudni akarom, hogy…!
Megforgatom a szemem, és fennhangon szólok: – Rashid…!
A százkilencven centis, százharminc kilós ápolótársam szinte már riasztó arccal áll fel a székéről és indul meg lassú léptekkel a fickó felé, aki felméri az erőviszonyokat, és kistányér méretű szemekkel siet vissza a várórészre. – Köszönöm, drága.
– Bármikor! – vigyorodik el, akár egy plüssmaci, kivillantva a felnőtt fogszabályzót, amitől selypítve beszél. Az egyik kedvencem, akivel egy ügyeletben lehetünk, nagyon rendes a betegekkel és másokkal is; és persze velem ellentétben megvan a kellő fizikuma, hogy nem csak félelmetes legyen, de adott esetben egyedül, minimális segítséggel tudjon betegeket mozgatni.
Pillantásom visszatér a nyomtatvány egykedvű töltögetéséhez. Az egyik páciens biztosítási papírjait ellenőrzöm éppen, amire legnagyobb szerencséjére jogosult. Buta egy baleset, 13 éves srác a gördeszán. Mi mehetne rosszul? Természetesen minden, ha jó ötletnek tartja megpróbálni ráakaszkodni egy kocsi hátuljára, aztán az egyik kanyarban kisodródik és 60 kilométer per órás sebességgel csapódik a betonfalba… Még épp idejében vettük észre a belső vérzést a röntgenen.
Annyira belemerülök a baleset körülményeinek leírásába, hogy nem is veszem észre, mikor megint surran az ajtó, és valaki felém halad. Mikor felpillantok, már csak azt érzem, hogy egy férfitenyér teljes erejével csattan az arcomon.

* * *

Óvatosan húzom végig az arccsontom mentén az ujjaim hegyét, de így is érzem a fájdalmas pulzálást a bőröm alatt, pedig alig érek hozzá. Hiába jegeltem le azonnal, a vörös folt így is elkezdett lilulni. Nem lepett meg annyira a dolog, mert nem ez az első; az aggodalom mindenkinél máshogy jelentkezik, a felesége épp életveszélyben volt… Megértettem, nem hibáztattam, úgyhogy meg is kértem a biztonsági őröket, hogy engedjék majd visszajönni fél óra múlva, ha már lenyugodott.
Emiatt viszont mégis rövidre záródott a napom, nem engedélyezte a túlórát a menedzser, úgyhogy hazajöttem. Az üres lakásba.
Nos jó, ez nem igaz. Nem volt üres. És valahogy pont ez volt benne a legrosszabb.
Neal már megkért, hogy a cuccait, ha lehet, pakoljam össze. Vagy engedjem be, és megteszi ő. Én a cuccai alatt azt értettem, ami kimondottan az övé volt; a ruhái, például. A könyvei, amiket én sosem fogok olvasni, mert teljesen más az ízlésünk. Meg az az undorító teáscsészekészlet, amit az ő családja adott esküvői ajándék gyanánt; engem nem érdekel,ha kézzel festett, akkor is ronda.
Amit közösen vettünk, azt eszemben sem jutott elcsomagolni. Ugyanott lógtak a képkeretek, bennük a közös nyaralásos fotók, az esküvői képek, a kocsmázások még régebbről, és úgy sétáltam el mellettük a folyosón, mintha nem az enyéim lennének. Az esküvői képek viszont már nem lógtak a helyükön – azok a pusztításom áldozatául estek, pedig annak idején gyönyörű összetett keretet találtam hozzájuk, és rögtön az nézett szembe az emberrel, ahogy belépett.
A telefonomra pillantok, amit magam mellé tettem a mosdó szélére, de még mindig nem jött sem hívás, sem üzenet. Azt hittem, szól, ha jön. A „délután” elég tág fogalom.
Sunny mint mindig, most is az ajtóban fekszik, óvatosan dugja csak be az orrát. Nem azért, mert nem szabad bejönnie, hanem mert tudja, hogy itt rejtezik a Kád nevű szörnyeteg, amelytől jó kutyához méltóan retteg. Sőt, másokat is félt tőle; ha zuhanyzik vagy fürdik valaki, és nem csukja be az ajtót, akkor bemegy és odadobja neki az egyik játékát. A lelki támogatás érdekében.
Néha mérges voltam, hogy mindig az útba feküdt, mert túl nagy én meg átesek rajta, de máskor, mint most is, egyszerűen csak nem tudtam megállni, hogy meg ne simogassam, mikor kimegyek a helyiségből. Ő pedig úgyis felkel és követ, mint egy igazi kis testőr. Csak annyira mentem be a fürdőbe, hogy megfésülködjek. Az alapozóval kapcsolatban végül meggondoltam magam, bár nem tudom, miért akarom, hogy Neal lássa a véraláfutást. Hoyg beszéljünk? Nem akarok beszélni vele. Azt sem akarom, hogy sajnáljon. Hogy rosszul érezze magát tőle? Ez alattomos húzás lenne.
Ettől független nem mondom, hogy nem ez a helyzet.
Fogalmam sincs, hogy kezeljem a helyzetet, és már azóta bizonytalan vagyok, hogy elkezdtem felsorakoztatni a dobozokat az ajtó mellett a folyosón. Nincs túl sok holmija, igazából. Kettőnk közül nyilván én voltam az otthonalakító.
És Sunny. Ő minden helyiséget feldobott.
Nem tudom, mit csináljak, meddig kell várnom, úgyhogy végül inkább csak bekapcsolom a hangszórót, és rányomok a spotify lejátszási listámra, hogy ne a kuka csendben legyek. Aztán a konyhában kezdek sertepertélni; nekiállhatok sütni, például. Nem mintha különösebben kedvem lenne sütit enni, vagy lenne kinek sütnöm, de… mondjuk csinálhatok kutyakekszet. Az nem rossz ötlet.
Azt akarom, hogy Neal úgy lássa, semmi gond sincs. Hogy nélküle is mennek a dolgok a saját medrükben.
And I'm in the corner, watching you kiss her, oh
I'm right over here, why can't you see me, oh
Talán nem a legjobb választás; nem tudom. De megpróbálok úgy tenni, mintha a dal szövege nem érintene valamit belül, mintha nem jelentene mindent, amitől sírhatnékom van. De nem fogok. Csak táncolok, körben forogva, egyedül…
Sunny előbb megérzi azt, hogy valaki ismerős az ajtóhoz tart, mint én. Én viszont ekkora már épp a teljeskiörlésű lisztet próbálom összegyúrni a tojással és a mentával, úgyhogy nem látom, hogy farokcsóválva áll meg a bejárati ajtó előtt; a csengetés éles hangjára viszont önkénytelenül megugrok. Természetesnek akartam tűnni, de arra nem gondoltam, hogy tiszta tészta és liszt leszek, mikor beállít.
A kutyaugatás és a zene kettősével a háttérben pillantok a tálra, a lisztes kötényemre meg a tésztás kezemre, és végül amellett döntök, hogy nem mosom meg. Úgysem fogunk ölelkezni, és a zárakat már korábban kinyitottam, csak a reteszt csúsztattam a helyére, amit most a kisujjammal okulálok le, és a könyökhajlatommal forgatom el a nyitógombot, a kezemet kényelmetlen pózban felfelé tartva, hogy ne tésztázzak össze mindent.
Tudtam, hogy Neal jön, és valahogy mégis olyan meglepő. Nem az, hogy itt van, hanem inkább… Az, hogy ajtót kell nyitnom neki. Mint egy idegennek.
Próbálom megzabolázni az arcomat, valamiféle méltóságteljes nyugodtságot és semlegességet erőltetni magamra, ami valószínűleg könnyebb lenne, ha nem érezném, hogy a lisztpor lassan alászáll a homlokomról, mint valami személyes porfelhő, mikor korábban megdörzsöltem a homlokom gondolkozás közben. Rossz szokásom.
– Szia – köszönök neki végül, remélhetőleg semleges hangon, és nem remeg úgy, mint amitől félek. – Ha megtennéd, hogy becsukod az ajtót… Azt megköszönném.
Nem magyarázkodom, csak a kezeimet emelem meg kissé, hogy egyértelmű legyen, mire célzok, aztán hátat is fordítok neki, hogy visszasétáljak a konyhába. Vajon tényleg fáradtabbnak tűnik, mint máskor, vagy csak én szeretném így látni?

And she will always hate me | ⚶