A jelentkezéshez önéletrajz és motivációs levél csatolása szükséges.

Az önéletrajz egy perc alatt megvan, még a középiskolában írt mintámat egészítem ki a pár egyetemi sorral. Jó döntésnek tartom, hogy két iskolában is megnéztem mondhatni ugyanazt a szakot: sokkal több embert ismertem meg, rengeteg barátom lett a három év alatt, márpedig én szeretem a jó társaságot! Azt is, hogy milyen különbözőek vagyunk a hasonlóságaink mellett is. Emlékszem, nehéz volt elszakadni otthonról, elengedni a testvéreimet és a szüleimet, hiszen szerencsés vagyok: sosem vártam erre a pillanatra. Na jó, mindenki vár erre a tüdőtágító hatalmas lélegzetre és ugrásra a végtelen felé, de engem nem üldözött el senki, mindig is szerettem otthon élni. A szüleim csodálatos emberek, kiegészítik egymást, szerelmesek; a testvéreim pedig... Ők is dilinyósak a maguk módján.

Szóval, önéletrajz pipa. Motivációs levél... Mindig félek, hogy túl sokat beszélek jelentéktelen tulajdonságaimról is, de ki mondja meg egyáltalán, mi a jelentéktelen? A szakmában fontos, hogy könnyedén tudjak kommunikálni bárkivel - kínos lenne, ha félreértések miatt veszne kárba több napi munka -, úgyhogy ezt mindenképpen leírom. Az a fajta vagyok, aki még a boltban, a kasszánál sorban állva is képes szóba elegyedni valakivel, méghozzá bármilyen témában. Szeretem a sokféleséget, a különböző nézőpontokat és az "utca embere" mégiscsak olyasvalaki, akivel másképpen nem lenne lehetőségem szót váltani. Emellett azt is fontosnak tartom, hogy pozitívan és kedvesen álljunk egymáshoz. Színházi közegben fontos a jó hangulat, főleg ahogy növekszik a nyomás, hajlamosak vagyunk könnyebben felkapni a vizet. Szerencsére én elég nyugodt természet vagyok, és csak egy pár témával kapcsolatban lehet kiborítani a képzeletbeli bilit.
Sosem szégyelltem magam azért, amilyen vagyok, de úgy gondolom, a motivációs levélnek tényleg nem témája, hogy támogatom a zöldeket, a feministákat, és az LGBTQ mozgalom mellett is kiállok. Erre sokan még mindig érzékenyek, és jobban kell most a munka annál, mint hogy az első körben elkaszáljam magam.

Illene most már a szakmaiságomról is szót ejtenem... Hogy gyerekkorom óta megveszek a kézműveskedésért és a színpad minden szegletéért? A középiskolai darabban is aktívan részt vettem a backstage-ből: a főszereplők ruháit mind magam terveztem és szabtam, majdnem ráment minden időm és így pár vizsgám is... Viszont megérte! Emellett viszonylag jól bánok az ecsettel, de kevésbé ügyesen a kerámiákkal. Ez egyébként eléggé zavar, folyamatosan gyakorlok iskolai kereteken kívül is. Nem hiszek abban, hogy hatalmas művészi karrierre tehetnék szert kiállításokkal vagy hasonló, de tudásom jól kamatoztatható lenne a színpadon.
Ha behívnak interjúra, láthatják is, miről beszélek. Szeretem az egyedi ruhákat, ha valami színes, bohókás, általában egy-két számmal nagyobb, mint a hagyományos méretem lenne. Fontos számomra a kényelem, soha nem hordanék, és ezért nem is terveznék olyan darabokat, amik rossz érzést keltenek a viselőjükben. Persze, a színházi kosztümökkel kapcsolatban kissé kötöttebb a helyzet, de tudniuk kell, hogy nem sajnálom a plusz munkát és anyagot, ha az kifizetődik.

Interjúról jut eszembe: jobb lenne elpróbálnom valakivel, mielőtt berobbanok. Ahogy a hosszú soraimra nézek, biztos vagyok benne, hogy élőszóban sem tudnám elfojtani a csacsogásom, mellesleg az izgatottságtól mindig egyre hangosabban beszélek... Attól nem félek, hogy nem találjuk meg a közös hangot a kollégákkal, csak hogy hirtelen túl soknak tartanak majd. Újfent, kár lenne már az elején elkaszálnom magam.

No, akkor még egy sort a hobbijaimról is. A jógát mindenképpen felírom, egyébként is egyre közkedveltebb, én pedig tényleg szeretem, igyekszem napi szinten időt szakítani rá, habár ez sajnos nem mindig sikerül. Sportosnak tartom magam, görkori, biciklizés, túrázás, minden jöhet, bár New York kevesebb lehetőséget nyújt ebből a szempontból. Néha honvágyam van, Maine zöld lankáira vágyom, egy kulacs vízre és csendre, amíg ki nem purcanok.
A queens-i raktárszerű lakásomban elég nagy a hely ahhoz, hogy lazítás gyanánt hangosan énekelve ugrálhassak körbe, és ez is egyfajta stresszlevezésnek mondható, azonban erre a leghatásosabb a mesterpáros: darts vagy gokart. Azt nem említem meg, hogy az egyetemi kocsmában toplistás darts bajnok voltam, de azt büszkén a papírra vésem, hogy vettem már részt amatőr gokart versenyen. Nincs izgalmasabb, mint a száguldás!

Na jó... Nincs izgalmasabb, mint a válaszra várni.


...
Nevetek, és egy steak krumpli darabot vizsgálok meg, mielőtt bedobnám a számba. Ezt tegnap ebédeltem, igaz? Biztosan semmi baja. Ízre sincs.
- Kicsim... - kezd bele anya aggódó hangsúllyal és máris tudom, hogy az étrendem tápanyagtartalmáról fog faggatni és/vagy tanácsokat adni. Nem tehetek róla, a fülem kikapcsol, a pillantásom elkalandozik a képernyő azon részére, ahol saját magamat látom. A kócos vörösség alatt szerintem egy kicsit sem beesett az arcom, nem tűnök túl soványnak vagy olyasvalakinek, aki folyamatos éhséggel küzd. Sőt, a pirospozsgás arcom hamarabb árulná el a korábban szürcsölgetett vodkaszódát, mint a másnapos sültkrumplit. Kicsit kihúzom magam, így a kamera többet lát a fehér trikómból - ez a teljes itthoni szerelésem - és a nőies vonalaimból. Jól festek. Azt meg nem hiszem, hogy bármelyikük is megbotránkozna az alulöltözöttségem miatt, sosem voltam szégyellős fajta, főleg nem a szüleim előtt.
A hátam mögött a ruhásszekrényem látszik csak. Ez az egyetlen, gondosan kitervelt pozíció, ahol az otthoniak egy falatot sem láthatnak a lakásomból. A viszonylag nagy, egy légterű kecó megtestesíti a világvége hangulatot: az egyik sarokban félkész kerámiák állnak a földön, nagy részük tényleg a végítéletre várva; a konyhában dobozok és koszos tányérok tornyosulnak; a nappaliként szolgáló babzsákom és a tévé között szétdobálva fekszenek a ruháim. Mindössze két nyugodtnak mondható pont van idebent: a varrógép és a bár kaotikusan, de körülötte elterülő terveim, illetve az ágyam, amit első dolgom volt rendbetenni, mielőtt becsatlakoztam volna a hívásba.
- Figyelsz? - A litánia félbeszakad, de gyorsan kapcsolok.
- Persze, nemsokára főzök valamit ebédre.
- De hát már öt óra is elmúlt!
- Akkor vacsorára. Ne aggódj, anyu, jól vagyok. - Mrs Darrell nagyon is ragaszkodik a konvenciókhoz, apa cinkos pillantásából azonban tudom, hogy velem sincs semmi baj.
- Hogy van a barátnőd? - szól közbe, új témát dob fel. Megmentőm! Újabb cinkos pillantást váltunk, mielőtt válaszolnék. Szeretem őket, amiért ilyen lazán kezelik a helyzetet; sajnos vannak rossz tapasztalataim az előítéletekkel kapcsolatban.
- Jól, köszi. Hazautazott a hétvégére.
- Te mikor jössz már?
- Nem tudom minden cuccomat hazavinni, anya, és tudod, mekkora most a hajtás, nem állhatok le több napra.
- Mindig nagy a hajtás... - puffog az orra alatt, ezt azonban nagyon is megértem. Bár nem laknak távol, egy teljes napos kiesést sem engedhetek meg magamnak, nem hogy többet; a színházban mindig nagy a hajtás. És ez a mázlim! Én vagyok a legszerencsésebb, amiért azzal foglalkozhatok, amit igazán szeretek, minden nap alkothatok valami újat, emberek között lehetek, annyi előadást nézhetek meg, amennyitől még nem fájdul meg a fejem..! Minden pillanatát örömmel élem meg, még ha a fizetésből nem is engedhetem meg magamnak a luxust... Egy-két alkalmi munkával kiegészítve minden hónapban kijövök.
- Őt is szívesen megismernénk.. élőben. - Apa tovább vigyorog, úgyhogy nem ér el minket a borús hangulat. Jeff Darrell két dologban nagyon jó: a szövegírásban és rosszkedv elkergetésében. Sosem láttam még szomorkodni, aggódni is csak akkor egyszer, mikor az első gördeszkás próbálkozásomnál eltörtem a lábam... Utólag ezen is viccelődünk már. Ő az én sziklám, gyerekkorom hőse.
- Jól van, jól van, megbeszélem vele, hogy találjunk egy pár közös szabadnapot és meglátogassunk titeket.
Cece nagyon közkedvelt, a családom szereti, a barátaim szeretik, azonban mindig szerencsétlenül jön ki a szervezés, valahányszor egy komolyabb programot szerveznénk, az utolsó pillanatban szól közbe a munkája. Kicsit úgy érzem, mintha összeesküdött volna ellenünk a sors. Bár lassan fél éve vagyunk együtt, én még nem is beszéltem soha az ő családjával, ő is csak futólag, hasonló híváson keresztül köszönt eddig a szüleimnek.
Anya felragyog a javaslatra és arról kezd beszélni, mit süt és főz majd az alkalomra, illetve micsoda csoda lesz, hogy újra együtt a kis családunk. Erről jut eszembe, hol a legkisebb testvérem?
- Szaffi otthon van?
- Fent van, tanul. Szaffi drágám, itt a nővéred! - kiabál fel érte anya az emeletre.
- Hagyd csak, majd később felhívom.
A húgommal teljesen más világban élünk, ezt már elfogadtam, és nem is veszem magamra, amiért nem várja epedve az ehhez hasonló webkonferenciáinkat. Lassan öt éve, hogy elköltöztem otthonról, azóta egyedül uralja a tetőtéri szobánkat, és még távolabb sodródott tőlem, mint valaha. Mindig is az a tanulós, okoska típus volt, és bár biztos vagyok benne, hogy bármelyik egyetemet is célozza meg, felveszik, és ezért nagyon büszke vagyok rá... azért hiányzik, amikor még szeretett babázni velem.
Felhúzom a térdem és a lábujjaimat vizslatom. Talán tényleg meglátogathatnám őket, akkor senki sem bújhatna el egy jó kis szoros testvéri ölelés elől! Bár nem tudom számontartani, Roddy éppen merre jár, ahogy anyát ismerem, hazarángatja az ifjú urat, ha a másik madárkája is berepül a csap... akarom mondani, családi fészekbe.
Azt hiszem, jobb, ha én tárgyalok vele erről hamarabb.
- Hu, nagyon rossz... a vonal... majd legközelebb. Szeret... benneteket! - Puszit dobok a kamerába, majd kilépek a beszélgetésből. Heti telefon a családnak, pipa. Ki is kapcsolom a Skype-ot, nehogy online lássanak a vonal megszakadása után is.
...