A tekintetünk találkozik, én pedig ledermedek, mint őz a reflektorfényben. Nem tudom, melyikünk van nagyobb kínban, én csak nyitnám a szám, hogy mondjak valamit, de nem tudom, mit lehetne ilyenkor mondani, szóval én is a csend mellett döntök és az ablak irányába nézek.
Mikor hozzám ér, úgy érzem, mint akit megrázott az áram, megint felveszem a ma reggeli karakterem, a partra vetett halat és résnyire nyitom a szám, akaratlanul is végigmérem úgy, mint aki még soha nem látta félmeztelenül. Már olyan sokszor mászkáltunk így egymás előtt, mert az lenne fura, ha a legjobb barátja előtt szégyenlősködne az ember, most mégis annyira mást vált ki belőlem, mint eddig. Tisztában voltam vele, nagyon is tisztában már pár hete, hogy a kelleténél jobban megnézem Neithet és valami furcsa bizsergést vált ki bennem valahányszor leveszi a felsőjét, vagy éppen nagyon közel jön, de eddig boldogan sepregettem a kis szőnyegem alá a dolgot, mert én mindig ezt a megoldást választom. Eddig bejött.
Bólogatva veszem ki a tojástartót a hűtőből, még soha nem voltam ennyire zavarban egész életem során, és még soha nem tudtam pontosan mit kezdjek egy helyzettel, vagy mit tettessek, hogy kezdjek viselkedni, hogy kevésbé legyek kínban.
Most viszont olyan dolgot csináltunk, ami a legjobb barátság, meg a barátság nagybetűs tiltólistáján van, mert olyan nincs, hogy valakivel barátok is vagytok, meg dugtok is, ott érzések is lesznek. Valakivel vagy csak dugsz, de nem barátkozol vele, vagy csak barátkozol, de nem dugsz, a kettő egyszerre mindent megbonyolít. Neithet megcsókolni pedig túlzottan, túlságosan jó érzéssel töltött el. Most elbasztuk ennyi évnek a barátságát?
Fel sem tűnik, hogy kérdezett valamit, a kanalat szorongatom, amivel cukrot tettem a kávéba, elfehérednek az ujjaim, mire Neith is a pulthoz érkezik és kizökkent. – Mi? – motyogom az orrom alatt, mert leesik, hogy valamit mondott, de fogalmam nincs, mi lehetett, a fülemben hallom a szívdobogásom.
- Mindjárt jövök – menekülök fel a szobába a kínos csend elől a telefonomért és megnézem az üzeneteim, mert abból rengeteg van. Fordul velem egyet a világ és le kell ülnöm az ágy szélére, teljesen lefagyva nézem végig újra meg újra az átküldött sztorit. Nem elég, hogy fel kell dolgoznom, hogy szexeltünk a legjobb barátommal, de tulajdonképpen mindenki tisztában van vele. Összekapom magam, majd később kiborulok, lefelé menet felhívom a takarítócéget, hiszen a bejárónőnek magának túl sok lenne a tegnap este maradványainak eltakarítása.
- Jól van, köszönöm, itthon leszek – nyomom ki a telefont, leülök a helyemre, pont, mire a kaja is elkészül. – Köszi – nézek fel rá futólag, igyekszem leküzdeni, milyen kis csomóban van a gyomrom, mert a kaja már megint tökéletesre sikerült. Csendben fogyasztom el a reggelit, nagyon szeretném megtörni a ránk telepedett kínos csendet, mert mind a ketten tudjuk, hogy miért van ez, de végül csak egy béna „nagyon jó lett”et nyögök ki.
Talán két falat, ha hátravan, mikor megcsörren a telefonom. Felkapom a pultról és pár pillanatig csak nézek döbbenten a képernyőre, mikor felvillan Peter teljes neve, aztán valamiért csak felveszem, de nem szólok bele. Nem is kell, mert egyből elküld az anyámba, meg hogy akkor már mindent ért, és én beszéltem tele Neith fejét, csak hogy megdugjam, és mennyire ocsmány egy barát vagyok, és még sorolhatnám.
- Szabad ember, azt csinál azzal, akivel akar, nem? – nem tudom, miért bírok ennyire nyugodtan beszélni a telefonba, Peter mindig felidegesített, de valahogy sosem kiabálósra, a legnagyobb kifakadásom vele talán a tegnapi volt. – Szóval akár továbbra is békén hagyhatod, nincs rád szüksége – nyomom ki a telefont, aztán észbe kapok, zavartan a hajamba túrok, Neith térdét nézem, annál feljebb nem merem emelni a tekintetem.
- Cigi? – jut eszembe az első dolog, amit mondhatok, a pulton hagyott cigisdobozért nyúlok, kiveszek neki is egy cigit és felé nyújtom, majd kimegyek a nappaliból udvarra nyíló ajtón a kertbe. Átlépek a szemeteken és a medence melletti napozóágyra ülök, arra, ahonnan tegnap elmentünk dugni tulajdonképpen, csendben szívom a cigit és nézem a vizet, és annyi gondolatom van, hogy nem tudom, hol kezdjem. A legrosszabb az a vissza-visszatérő gondolat, hogy megint megcsókoljam Neithet, azzal végleg nem tudok mit kezdeni.

~   ★

2017. június 25. vasárnap.
Úgy látszik hiába kérlelem a fentieket nem akarják megadni nekem a menekülő utat, nem nyitják meg alattam a földet, hogy elsüllyedhessek és utána visszavonuljak a szüleim házába. Erősen töröm a fejem, gondolkodom azon miként mehetnék el a legjobb barátom házából, hogy ne érezze kínosan magát vagy nekem ne kelljen túl sokat magyarázkodnom, mert ilyenkor, a bulik után még egy napot biztosan itt szobrozok, mert nem akarok hazamenni ráadásul most még anyáék sincsenek otthon.
Próbálok minden felesleges érintést, pillantást elkerülni de az ügyetlenségem folytán hozzá érek ez pedig nagyon fura érzést vált ki bennem, mintha sose érintettem volna még meg a barátomat olyan szinten csap belém a felismerés, az összes porcikám kívánja a testének melegét. Én meg csak, józan ésszel gondolkodva, állok és nem mondok semmit. Egy bocsánat vagy menj arrébb nagyseggű mondat sem jön ki a számon, mintha valaki összevarrta volna az éjszaka folyamán.
Megkönnyebbülök mikor felmegy a szobájába és egyedül maradhatok a konyhában a tojásaimmal, mégis egy hang a racionális mögött folyamatosan azt suttogja, hogy menjek utána és beszéljük meg végre ezt a dolgot. A racionális inkább az elsöprés mellett áll, talán a másikat nevezhetném romantikusnak. Ekkor viszont a szívem is beszáll a csatába, hevesen dobog még mindig az összeérintkezés okán és nem hagy nyugodni, nem engedi lefagyni a testemet állandóan a tegnapi érintésekre asszociál, az egész testem ég érintései nyomának emlékére. Meghalok.
-Hallom már sikerült le is rendezned a felmentő sereget. – próbálok valami párbeszédet kezdeményezni, mert ami most itt van az minden csak nem hétköznapi. Ilyenkor be nem áll a szánk, együtt nézegetjük a képeket, röhögünk a hülyéken, akiket rajta kaptak valamit csinálni csak most kivételesen mi vagyunk azok a hülyék. Megfulladok. Szerencsére a kajálás valamennyire elveszi a figyelmemet, lassan hozzám nem illő módon eszek, a kávémat kortyolom és valami hülye 5 Seconds of Summer számot dúdolok a fejemben mikor meghallom a telefonját csörögni.
Egyből felkapom a fejem, nem látom ki hívja de a telefonban visszhangzót ezer közül is megismerném. Peter az. Megfagy eremben a vér, ahogy hallom a szavait, majd a Camiloét, én ezt nem bírom, kezemmel legyezni kezdem arcomat és úgy érzem menten szívrohamot kapok. Aprót bólintok cigis kérdésére, elveszem a felém nyújtott szálat kínosan ügyelve, hogy ne érintsem meg a kezét se semmit; megvárom, hogy kimenjen és egy ideig csak magam elé bámulva ülök ott, a hűtőben kutatok valami szíverősítő után. Megtalálok valami maradék vodka szerűt, lehúzom, majd rá a kávémat és kimegyek utána a napozóágyakhoz.
Nem ülök mellé, sokkal könnyebb ha nem nézek rá így a medencéhez megyek, belelógatom lábaimat és szívom a cigimet.
-Ez nem fog nekem menni. – adom ki magamból, szívem mintha egy autóversenyzés vagy üldözés közepén lennék úgy kattog, remeg a kezemben a cigi a szégyentől és adrenalintól. – Nem tudom mi a szar volt ez a tegnapi, mármint a részemről igen, de Te… mármint oké a pia meg a fű, nem jó keverék. De… és az internet is tele van és… - érzem, hogy nehezen kapok levegőt, az ujjaimat összehúzom majd kiengedem és ezt párszor megcsinálom. Mintha az egész testem le lenne zsibbadva. – És most Peter, meg… mi a faszom ez? – nézek rá vállam fölött, szemeimmel övéit keresem és mély kapcsolatot létesítek közöttük. Próbálok minden szexuális töltetet kizárni a gondolataim és a testem reakciói közül. – Te a legjobb barátom vagy és mi érted… tegnap este dugtunk, vagyis jobban mondva te dugtál engem. És ez… nem értem… - sóhajtok nagyot, majd visszafordulok a vízhez, hátra dőlve a hideg járólapnak nézem az eget.

- Igen, esélytelen, hogy mi takarítsuk össze – bólogatok. Szeretek takarítani, de nem akarok kiöntött piát szagolni, meg ragadós üvegeket fogdosni, és ha nagyon alapos akarnék lenni, akkor egész nap csak pakolnánk, arra pedig nem akarok egy napot rááldozni. Nem mintha más tervem lenne. – Egy óra múlva jön valaki – teszem hozzá, csak, hogy mondjak valamit, mert éget a csend, úgy érzem magam, mintha negyvenöt fokra csavarta volna valaki a fűtést.
Próbálom figyelmen kívül hagyni, hogy míg az exével beszélek, Neith majdnem hiperventilál, kurva kínos a tény, hogy most nem tudom még megnyugtatni sem, mert nagyon is saras vagyok ebben a dologban most. Még el sem jutottam odáig, hogy felfogjam, hogy pasival voltam, mert a tény, hogy a legjobb barátom volt az, nagyban elkicsinyít maga mellett minden mást.
Háttal ül nekem, így rá merek nézni legalább, gondolkodok, milyen felszínes témát lehetne felhozni, mert a tegnap esti kavarásainkról felesleges egymásnak mesélni, mivel mind a ketten jelen voltunk. A gondolattól izgalom fog el, aztán pánik, aztán megint izgalom, a gyomrom liftezni kezd.
Egyszerre könnyebbülök meg és érzem úgy, hogy most menten el fogok ájulni, mikor megszólal, a szívem a torkomban dobog, a gyomrom tovább liftezik, fel-le, fel le és azt kívánom, hogy bárcsak véget érne már a beszélgetés, ami csak most kezdődött el, mielőtt elájulok.
Szédülök, némán hallgatom végig, állom a pillantását és elönt a frusztráció, meg ideges vagyok, meg talán félek is, de közben bennem van valami megmagyarázhatatlanul izgatott vagy boldog érzés, ami nagyon nem helyén való jelen helyzetünkben. Többször megpróbálok megszólalni, mielőtt végre hang is jön ki a torkomon, azt kívánom, bárcsak úgy csinálhatnánk, ahogyan én terveztem, és nem beszéljük meg.
- Én sem értem – nyögöm ki végül kelletlenül, kellemetlenül és a lábamat nézegetem, nem merek Neithre nézni. Utálok ennyire őszintén beszélni ilyen dolgokról. – Nem tudom, Neith, fogalmam nincs – nyögök elkeseredetten, szeretném, ha szavakba tudnám önteni az érzéseim, de azt sem merném megtenni. – Fú, jézusom – fújom ki remegve a levegőt, az egész testem megfeszül. – Nem értem, nem tudom, nem tudom mit mondjak neked – halkulok el kissé, ennél kínosabb helyzetet elképzelni nem tudok. Eszem ágában sincs megbántani, de nem tudom, mit mondhatnék neki, nem szándékozom elmondani, milyen érzésekkel töltött el az egész. Nagyot nyelek, torkot köszörülök, örülök, hogy nem kell szemben ülnöm vele, míg ezt kitárgyaljuk.
- Akartalak – valamiért fontosnak érzem ezt hozzátenni, mielőtt arra a megállapításra jut, hogy csak teljesen offon voltam és azt sem tudtam, mit csinálok, mert nagyon is tisztában voltam vele. – Nem tudom, oké? Akartalak, jó volt – halkulok el teljesen a végére, szeretném, ha beleugorhatnék a medencébe és megállna a szívem, hogy elmenekülhessek innen. Ebből hogyan tovább? – Te pedig… - dobom vissza neki a labdát, egyszerűbb, ha nem kell beszélnem. Azt hiszem. Ez sehogy sem egyszerű.

~   ★

2017. június 25. vasárnap.
Utálok takarítani és ezt mindenki tudja rólam aki valamennyire is ismer. Hamarabb mászok át a szobámban lévő kupin, inkább élek a tányérok között mintsem elpakoljam valamit magam után, mégis az ötletem miszerint segítek neki puszta mentsvár keresés volt. Mégis megnyugszom mikor nem kap az ajánlatomon és segítséget hív, bólintok egyet szavaira és talán fenn is akadnék azon, hogy az időt is mondja mikor fognak ideérni de nem teszem, túlságosan elvagyok a gondolataim között; arról elmélkedve mikor és hogyan kéne lelépnem.
A vodkából azért iszok, hogy valamennyi bátorságot szerezzek a helyzet kibírásához, de nem jó ötlet mert az amúgy is zúgolódó gyomromhoz már hányinger is társul a pia hatására, és ez még jobban felviszi a pulzusomat. Ha lenne szívverést figyelő órám biztosan nagyokat csipogna amiért ennyire kivagyok borulva. Talán akkor sem éreztem magam ennyire durván kibukva, nem kapkodtam levegő után és nem bírtam nem meglenni valaki mellett egy szobában mikor kiderült, hogy megcsaltak. Nem, az ennél sokkal de sokkal könnyebb volt. Utáltam miatta a Peter előtti futó exemet, de most saját magamat utálom amiért szexeltem a legjobb barátommal és valószínűleg ezzel pontot is raktam a barátságunkra.
Ahogyan össze vissza beszélek és nem kapok rájuk választ még jobban kiakaszt. Legszívesebben tényleg elmennék de az még rosszabbá tenné a helyzetet, így miután befejezem mondandóm egy részét inkább csak a légzésemre figyelek. Várok és várok a szavakra, valamikre de nem érkeznek, már majdnem feltápászkodok mikor erőtlen nyögésszerű szavai eljutnak fülembe, visszaereszkedek a földre. Alsó ajkamat rágva erősen koncentrálok arra amit mond, próbálom felfogni de a fülem nagyon zúg. Nem tudja mit mondjon nekem, nem érti. Hát én sem, hogy rohadna meg az aki kitalálta ezt…
Most én játszom el ugyanazt, mint Ő, először kinyitom a szám de nem jönnek ki hangok, majd becsukom, megrágom a ki nem mondott szavakat hátha könnyebb kiköpni de másodjára sem sikerül. Ekkor viszont olyat mond amitől leesik az állam.
-Mit mondtál? – húzom fel a szemöldökömet és meglepettségemnek köszönhetően még fel is pattanok. Kitágult szemekkel nézek rá, nem hiszem el mit mond de másodjára is kiejti. – Hát én meghalok. – fogom meg a homlokom, majd körbe körbe kezdek sétálgatni mintha tényleg mindjárt szívinfarktust kapnék. – Mi én pedig? – megállok egy másodperc erejéig, végig nézek rajta majd leülök a napozóágyára. Mélyet sóhajtok.
-Nagyon régóta akartam már, valahol mindig is a crushom voltál de olyan elérhetetlen. – a hatalmas gombóc a torkomban nagyobbra nőtt, kiszáradok, érzem. – De ez hiba volt. Nem akarom, hogy rámenjen a barátságunkra a dolog… különben is, te csak kísérleteztél, ettől hirtelen nem leszel kevésbé hetero. – vállat vonok, valamiért könnyebbé válik a mellkasom de még mindig nem tudok a szemébe nézni huzamosabb ideig, az meg hogy hozzáérjek egyenesen ki van zárva…
-Jó volt. Élveztem… de csak a pia miatt csináltuk, nem?

- Azt, hogy akartalak – ismétlem el halkan, a vizet nézem, mintha ott lenne valahol a válasz arra, mit a teendő, miután dugtok a gyerekkori legjobb barátoddal, de semmi. Ezt most nekünk ketten kell kitalálni, meg megoldani, de attól félek, erre nincs jó megoldás. Soha nem történt még velem ilyen, a lányokat, akikkel lefeküdtem, soha nem áltattam semmivel, azon kívül, hogy rendes voltam velük, soha nem volt köztünk barátság, meg bármi féle baráti szeretet, tiszta és egyértelmű volt az egész.
Most viszont egy olyan emberről van szó, aki a mindennapjaim része, nagyon ritka, hogy két napnál tovább ne találkozzunk és minden nap beszélünk. Minden, legalábbis majdnem minden „elsőn” együtt estünk át, cigi, lerészegedés, fű, repülés, vezetés, fesztiválok, a lista végtelen. És nagyon szerettem, mert ő itt volt nekem mindig, én meg neki, és mióta megépítettünk egy homokvárat vizesárokkal körülötte közösen, természetes volt, hogy mi csomagban járunk. Cam és Neith, Neith és Cam, ha az egyikünk megjelent, és nem éppen egy meleg orgiáról volt szó, akkor a másikunk szintén várható volt.
Furcsán hangzik, de az összes partneremet nézve iránta volt a legtöbb és legerősebb érzelmem, és hiába legyen az baráti, úgy megkavart, hogy még nem sikerült teljesen magamhoz térnem. Még soha nem éreztem olyat dugás közben, mint vele.
Elnézve, ahogyan fel-alá járkál, attól félek, hogy nem túlzott és tényleg mentem bezúg a medencébe. Megfordul a fejemben, hogy felállok és leültetem, de megteszi anélkül is. Aggódva fürkészem az arcát, mind a ketten rohadtul fel vagyunk zaklatva, de máshogy próbálunk megbirkózni vele. Azt akarom, hogy elmúljon ez az érzés, mielőbb.
Ledöbbent, ahogy kimondja az egyértelműt, amire azért mindig kíváncsi voltam, de soha nem kérdeztem rá nála. Ki ne akarná tudni, bejön-e a legjobb barátjának? Láttam a pasikat, akikkel együtt volt, akiket megnézett, és nem mondom, hogy pontos másaim lettek volna, de eléggé hasonlóak ahhoz, hogy arra tippeljek, hogy ha teljesen más lenne az élet, én is köztük lennék. Mégis, ilyen nyíltan hallani más.
- Igen? – szalad ki a kérdésére a számon, nagyon nyelek, a torkom köszörülöm és úgy érzem, ég alattam a föld, zavartan nézem a napágyat, a sortját, aztán ráveszem magam és az arcára nézek. Annyira nagyon jól néz ki, és mióta tegnap beismertem magamnak, hogy vonzódok hozzá, nem bírom semlegesíteni. Tetszik a szeme, ahogyan csillog, az ajkai, az arca vonala, és ez nagyon megijeszt. – Mármint persze – szedem össze magam és belemenekülök abba, ami megmentheti a barátságunkat. – Persze, ez nem rontja el a barátságunkat, nem akarom, hogy elrontsa – lendülök bele. – Nem változtat semmin. Csak kisegítettük egymást, nincs abban semmi – hazudok mindkettőnknek, nem tudom, melyikünknek akarom jobban bebeszélni a dolgot, mert úgy érzem, ez sokkal több volt annál, de ezt soha nem fogom elfogadni.
- Azt nem mondom, hogy a mi kis titkunk marad – nevetek fel kínomban, próbálom oldani a feszültséget, szeretném megérinteni a karját, de valami visszatart, fogalmam nincs, most hogyan kéne viselkednem. – de mindegy, ki nem szarja le – apám, ő biztos kiakad, ha ez a fülébe jut, bár kétlem, hogy eljutna hozzá. – Akkor… - kezdem óvatosan, továbbra is kínban vagyok, hozzá érjek-e vagy sem. – minden rendben köztünk?

~   ★