Azt tartják, hogy a napi rutin az jót tesz az embernek. Keretet, támpontot ad a mindennapokhoz. Eléggé szabályerősítő vagyok olyan tekintetben, egyet sem értek vele és nem is szajkózom. Van, hogy van reggeli, van, hogy nincs. Van, hogy hajnal négykor kelek, van, hogy akkor fekszem. Ha minden nap úgy kéne, elteljen, ahogy a nagyokos fiúk-lányok megmondják és előírják, engem kéne, hogy kezeljenek. Minek okán, hiába van még hátra jócskán a napból, nekem az utolsó session lesz mára, lévén tegnap este tízkor kezdődött el a munkaidőm és már így is jócskán túlórázom. Általában ez az, amivel éppen nem foglalkozom. Ez a hivatás nem kilenctől ötig papírgyártásból áll. Egy szendvics, egy tea, mert ha kávét iszok, nem fogok tudni elaludni, hiába vagyok fáradt. Amit szintén nem látni rajtam, ebből is tudom, hogy jó helyen vagyok hivatás terén. Vagyis.. annyira nem. Műteni, azt akartam. A telefon kijelez. Még lenyelem az utolsó falatot, de a teát nem vagyok hajlandó itt hagyni, akármilyen sürgős is az eset. Ajánlom, hogy ne legyen az. De csak egy holnapi műtét-megbeszélés lesz, abban kértek időpont egyeztetést. Abban viszont csak én tudok áment mondani. Akármennyire is sok helyen dolgozom, az időpontok megmaradnak a fejemben. Utána már csak a tea marad élvezetnek és máris kapom a mobilt fel az asztalról, papírpoharat a szemetesbe dobva, sietek az emeleti rendelőbe. - Megérkezett már? - Kérdezem az asszisztenst. Akivel most lesz találkozóm, nem először van nálam. Rutin sessionnek lehetne mondani, de nem hiszek ebben a kifejezésben. Sosem lehet tudni, ki és mi lapul a mélyben, s akármennyire is nem vagyok az a típus, aki mindenáron be akarja beszélni a pácienseinek, hogy de, beteg, értek meglepetések. Az emberi elme olyan gyönyörű önbecsapási mechanizmussal rendelkezik, hogy idő kell, mire a fal mögé látni. Márpedig hivatásos rendvédelmiseknél, legyen akárki és akármi részlegen, nem fog úgy kikerülni a kezeim közül, hogy rendelkezik egy beszámíthatatlanság gombbal. Vagyis, jön a terápia. A beszélgetések mellett, otthonra is adok feladatokat, többek között a minden napi napló vezetés. Minimum egy A/4-es oldal. Akármiről. Kezdetben mindenki csak hőbörög, aztán rájönnek arra, ezeknek van hasznuk is. S nem csak az, hogy így lesz esti mesém, olvasnivalónak. Íráskép, szóhasználat, lap térhasználata, és még rengeteg más, amiből fel tudom építeni az emberi pszichét, kiegészítendő a beszélgetéseket. E mellett minden hétre kapnak egy személyre szabott feladatot is. Nem azért, mert ovisok, hanem ott ütöm a vasat, ahol a legrosszabb lehet. Mégis, finoman és óvatosan. Bennett is kapott ilyen feladatot, kíváncsi vagyok, hogy oldotta meg. S hogy beszámol-e róla a naplójában. Az üdvözlő formulák és a kényelembe helyezkedés után, amibe a frissítők felajánlása is beletartozik, bele is kezdek. - Volt valami, az utolsó találkozásunk óta, amit szeretne újból megtenni, vagy kipróbálni? Arra vagyok kíváncsi, mennyire zárta el magát. Nos, igen. Nem a megszokott agyturkász vagyok. Azoktól a kérdésektől én is a falra mászok, hiába oktatták, milyen sorrendben kell feltenni, mit kell kihagyni. Ha van használhatóbb és gyorsabban ható technikám, miért ne vetném be? - Melyik nap volt a kedvence? Aki már többször járt nálam, már tudja, hogy nem azzal nyitok, hogy na, hogy érzi magát? Arra a kérdésre én dobnám rá a kanapét a kérdezőre.
Thea éjszakás volt. Reggel ért haza a kórházból. Persze rögtön felcsillant a szemem, hogy a mai terápiát simán ellóghatom. Ha lefekszik aludni, estig fel se kel. Én nem tudom, hogy hogy bírja órák hosszáig pisilés nélkül. Na mindegy! Miközben ő lezuhanyozott és én reggelit készítettem neki, édes álmokat dédelgettem arról, hogy miként fogom a mai találkozót ellógni A Dokival, amikor is az én vörös ördööö...akarom mondani, angyalom, törülközőbe tekeredve -úgy nézett ki, mint egy ízlésesen megpakolt Tortilla, kedvem lett volna harapni belőle egyet-, kilépett a zuhany alól és előállt azzal az eget rengető, minden tervemet dugába döntő ötlettel, hogy nem is olyan fáradt, és már különben is alig látni ki az ablakokon meg itt a tavasz és a többi női hiszti, ő ugyan ablakot fog takarítani. Szelektál a nem hordott gönceinkből és rászorulóknak ajándékozza őket -mert ő ilyen sokszínű jótét lélek-, aztán kitakarítja a fürdőszobát és a többire igazából már nem is nagyon emlékszem. Csak az járt a fejemben, hogy nincs esélyem ellógni a mai napot, és ettől a gondolattól Walking Dead üzemmódba kapcsoltam. Szóval leültem és kutyafuttában, a világ legocsmányabb macskakaparásával elkezdtem megírni a házi feladatomat, amit kétszer kellett kiszednem a kutya szájából.
~Kedves Naplóm! Vagy inkább Kedves Doki?! Ugye tudja, hogy naplót azt azért írunk, hogy kiírjuk magunkból a gondolatainkat meg egyéb ilyen orbitális ökörségek, ugyanakkor a lényege az, hogy senkinek nem mutatjuk meg. Nem is értem, hogy mi értelme ennek az egésznek, de ha a maga egójának ez jót tesz, netalántán egyedül él, se kutyája, se macskája és esténként otthon, az üres lakásban kevésbé érzi magát egyedül attól, hogy a nyomorult pácienseinek a magánéletében kurkászik, hát legyen! -Hétfő: Felkeltem, elvittem a feleségemet dolgozni, mert megint nem kelt fel az ébresztőre, és mint mindig, késésben volt. Hazafele beugrottam valami reggeliért, mert már majd' éhen döglöttem, és ha már itthon volt a bicaja -mert általában azzal jár melózni meg egyébként mindenhova-, megolajoztam a láncokat rajta. A liftben összetalálkoztam Mrs.Marble-vel, aki eggyel alattunk lakik és miután tájékoztatott róla, hogy a macskájának kétoldali kötőhártya gyulladása van, megjegyezte, hogy reggelente állandóan cigi csikkeket talál a teraszán és nem is érti, hogy hogyan kerülhetnek oda. Furcsa. Én sem... Eme élvezetes eszmecserénket követően belépve a lakásba szembesültem vele, hogy a kutya -van egy francia bulldogunk, ne vegyen soha bulldogot. Soha!-, nem lett időben levíve, úgyhogy ügyes bajos dolgát a fehér szőnyegen intézte el. Próbáltam szőnyegtisztítóval, a Vanish erejével hatni rá, de csak rosszabb lett. Gondoltam megfordítom, aztán rájöttem, hogy múltkor azért kellett megfordítanom, mert kiöntöttem rá a vörösbort. Aztán este haza jött a feleségem, majdnem elváltunk -a szőnyeg, és a tény, hogy hatvan fokon mostam ki a kedvenc Minnie egeres pólóját, ami összement, kibaszta nála a biztit-, utána azért lenyomtunk egy tíz perces -vetkőzéssel és előjátékkal együtt volt annyi!-, békülő szexet, így mind a kettőnk elégedetten zárta a napot... Folytassam? ~
Ilyen és ehhez hasonló jelenetek unalmas egyvelegével folytatódik a kutya által megevett, majd visszaköpött A4-es papír tartalma. Felemelő és rendkívül meghitt, igaz? Egy kényszer szabadságra küldött FBI ügynök, aki otthon tengeti unalmas napjait ameddig az asszony éjt nappallá téve robotol New York legnagyobb forgalmú kórházának sürgősségijén. Igazán derűs, nemde? A váróban ülve elmélázva görgetem a Facebookot, sötét szemöldökömet összeráncolva adok tanúbizonyosságot arról, hogy mennyire nem szimpatizálok azzal amit oldalról oldalra látok. Halál az emberiségre! Szemem sarkából észlelem, hogy a hosszú lábú asszisztensnő miként néz ki időnként a monitorja mögül mintha csak ellenőrizni akarna. Vigyázzon, nehogy a hónom alá kapjam azt a Fikuszt a sarokban és elszaladjak vele! Jobb lábammal idegesen dobolok a padlószőnyegen. Alighogy felpillantok a velem szembe lévő falon az órára, már mellettem is terem az ismerős alak. Pontos mint a halál! Pedig már alig vártam, hogy beolvassak valami igazán sértőt a szőke asszisztensének a pontosságról, és elhúzzam a csíkot innen. Mint kivert, láncra kötött kutya, koslatok a Doki mögött a rendelő felé. Amikor frissítővel kínál, egy hosszú feketét kérek két cukorral, tej nélkül. Már ha ez egyáltalán szerepel a kínálatban. Aztán csak ülök ott szótlanul vele szemben, egyik lábammal továbbra is idegesen dobolva az asztal alatt, mutatóujjammal a csésze száján körözve, arra várva vajon ki fogja megtörni ezt a roppant kínos, fagyos csendet. -Tudja mit akarok? Otthon lenni a négy fal között a kutyámmal a kanapén a kedvenc, kinyúlt bokszeremben, belefulladni a szánalmas önmarcangolásba, majd este vacsorával haza várni a feleségemet, jól megdöngetni a konyhapulton, végül együtt belealudni a Legyen Ön is Milliomos-ba. Ehhez lenne most leginkább kedvem. - Dőlök hátra a székben, sötétlő íriszeimmel úgy méregetve a csészémben lötyögő kávét, mintha le akarnék látni az aljára. -Nézze Doktor... őőő... - Még a nevét se jegyeztem meg! Körülpillantva villámgyorsan az otthonosan berendezett rendelőben, meglátok egy kisebb halom névjegykártyát az asztalon. -...dr.Aisling. Nekem nincs semmi mentális baromságom ami miatt minden szerdán itt kellene ülnöm magával, hogy érdektelen dolgokról beszélgessünk. Nekem csak egy rohadt, lepecsételt papír kell arról, hogy munkaképes vagyok! - Az eddig a csészén köröző kezem ujjai most ökölbe feszülve csattannak az asztallapon, szavaimat fogaim közt szűröm felé.
Az órámra sem kell pillantanom, tudom, hogy pontos vagyok. Kronos ugyan nem, főleg, mivel nincs fiam. Meg úgy gyerekem sem. Mégis, az időérzékem csalhatatlan, még akkor is, ha történetesen, illúzió az egész idő mizéria. Bennett kifejezetten egy mókás alak, humor alá temeti az összes sokkot, traumát. Ami jó. És ami a legrosszabb. Abból a tekintetből, hogy keskeny a határ józan humor és a takargató humor között. Ezt a különbséget, amely hajszálnyi, akarom megtalálni. Nincsenek előítéleteim. Nem dobozolok. Így gondolatban fogom az összes eddig eszmefuttatásom és egy képzeletbeli, kinyitott ablakon, ki is csúzlizom. - Hosszú fekete, két cukorral, tej nélkül. Máris viszem - mivel nem kell órákat várni csupán két percet, hogy a kávé kész legyen, és lehetőleg az eszközök összetörése, leejtése nélkül tegyem meg, de míg a kávét készítem a csészébe, az asszisztens mindent egy tálcára készít. Nem igazán szeretem, ha külön bejön, zavaró a páciens számára és bizonytalanságot ad neki abban, hogy talán pont a legkényesebb szavaira nyit be valaki. Bennett elé teszem a kért frissítőt, miután letettem a mappát. Nem zavar, s nem is zavartatom magam, hogy feszült csendbe burkolózik, ettől még nyugodt maradok, kiegyensúlyozott. Nem vagyok én guru, de az ne menjen agyturkásznak, aki képes átvenni mások érzelmeit és totál tele van frusztrációval, jól csinálja-e. - És ez milyen érzés, hogy ezt teszi? - Kérdezem, arra a helyzetre utalva, mit is szeretne tenni most leginkább. - Doktor Herman - javítom ki a nevet, ahogy látom, puskázik a névjegykártyáról. - A kollega hagyta itt. Ami tökéletesen igaz. Herman kért kártyákat és ő hagyta itt az asztalon. Hazudok? Nem. Majd elmosolyodom és összepakolom a névjegykártyát és a másik asztalra nyúlok át, rátéve, közben egyet leveszek róla, s Bennett felé nyújtom. - Doktor Herman kért a névjegykártyáimból, de annyira kellett sietnie, hogy azt itt hagyta. Teszem helyére az információt, kizökkentve a feszengéséből, legalábbis figyelve, miként reagál rá. Figyelem a kirohanását, csendben, s tekintetem a kezén nyugszik, ami az előbbi eseményt okozta. - Mit ért mentális baromság alatt? S az ön számára mi az érdektelen dolog? Milyen érzés érdektelen dolgokról beszélni? - Mindegyik kérdést csak az után teszem fel, ha már választ kaptam az előzőekre. - A kollégáját miként írná le, ha munkaképesnek akarja tudni? - Érdeklődöm meg tőle. A válasza után folytatom. - Azt a papírt szerentém én is kiállítani Önről. Ön szerint, az iménti szavai és tette azt mutatja, hogy odaadhatom azt a papírt? Megértem a türelmetlenségét. Az a kérdés, hogy ez melyik türelmetlenség? Mi lapul mögötte?
Kezdőlap
Azt tartják, hogy a napi rutin az jót tesz az embernek. Keretet, támpontot ad a mindennapokhoz. Eléggé szabályerősítő vagyok olyan tekintetben, egyet sem értek vele és nem is szajkózom. Van, hogy van reggeli, van, hogy nincs. Van, hogy hajnal négykor kelek, van, hogy akkor fekszem. Ha minden nap úgy kéne, elteljen, ahogy a nagyokos fiúk-lányok megmondják és előírják, engem kéne, hogy kezeljenek. Minek okán, hiába van még hátra jócskán a napból, nekem az utolsó session lesz mára, lévén tegnap este tízkor kezdődött el a munkaidőm és már így is jócskán túlórázom. Általában ez az, amivel éppen nem foglalkozom. Ez a hivatás nem kilenctől ötig papírgyártásból áll. 
Eme élvezetes eszmecserénket követően belépve a lakásba szembesültem vele, hogy a kutya -van egy francia bulldogunk, ne vegyen soha bulldogot. Soha!-, nem lett időben levíve, úgyhogy ügyes bajos dolgát a fehér szőnyegen intézte el. Próbáltam szőnyegtisztítóval, a Vanish erejével hatni rá, de csak rosszabb lett. Gondoltam megfordítom, aztán rájöttem, hogy múltkor azért kellett megfordítanom, mert kiöntöttem rá a vörösbort. Aztán este haza jött a feleségem, majdnem elváltunk -a szőnyeg, és a tény, hogy hatvan fokon mostam ki a kedvenc Minnie egeres pólóját, ami összement, kibaszta nála a biztit-, utána azért lenyomtunk egy tíz perces -vetkőzéssel és előjátékkal együtt volt annyi!-, békülő szexet, így mind a kettőnk elégedetten zárta a napot... Folytassam? ~