Sam egy gyerekkori jó barátom volt. Sokáig elválaszthatatlanok voltunk, majd elköltöztem, én más szakirányt választottam, mint ő, majd kiköltöztem a borús Angliába, és a beszélgetéseink megritkultak. Sőt volt, hogy hetekig, talán hónapokig nem beszéltünk. Mégis, mikor visszaköltöztem, ő volt az első, akit felkerestem, ő pedig örömmel fogadott. Napokig csak beszélgettünk, már mikor a gyerekei nem lógtak rajtunk, és nem kérdeztek bele minden második - számukra - ismeretlen mondatba, ami valljuk be, igencsak megnehezítette a bepótlásra váró éveket. Persze mindketten tudtuk, hogy amúgy ez lehetetlen, de idővel szinte mindennapos vendég lettem náluk, miután valamelyik hétvégén megvillantottam a főző tudományomat. Persze nem bántam, mert talán itt éreztem magam igazán jól. Rengeteg ismerősre tettem szert, de igazi barátom alig volt. Amit én nem bántam, hiszen ezekből nincs szüksége sokra az embernek.
És mivel Samék is megbíztak bennem, így eshetett meg, hogy a mai, pénteki napon is engem kértek meg, hogy hozzam el a kis Wilsont a suliból. Normál esetben ezzel nem is lett volna gond, hiszen mentem már a gyerekért, de a mai napom húzósra sikeredett.
Nem tudtam, mennyi idő lehetett, mikor csörgött a telefonom, és Sam neve jelent meg a kijelzőn. Egyből eszembe juttatta a rám bízott feladatot, és kapkodva pattantam fel a székből. A kávémat is majdnem magamra öntöttem.
- Nem felejtettem el, esküszöm, már úton vagyok! - szabadkoztam, miközben beugrottam a kocsimba, és beindítottam a motort.
- Nemár, Dave... Nekem még jó két óra van a munkaidőből, Suzie pedig az anyjánál van Tamarával... Siess, ilyenkor már én is ott szoktam lenni! - feddett meg jogosan.
- Sajnálom, sietek! - szabadkoztam, majd bontottam a vonalat.
Viszonylag hamar odaértem az iskolához, már ha a több, mint fél órás utat lehet annak nevezni. Rá sem mertem pillantani az órámra, inkább csak igyekeztem megkeresni a megfelelő termet, bár ilyenkor már tuti nem a megszokott helyen lesznek. Esküszöm utálom az iskolát, miért kell ilyen labirintusra építeni őket? Tuti, hogy azért, hogy a gyerekek még véletlenül se találjanak ki egyedül.
Mikor végre megtaláltam a megfelelő helyiséget, kicsit visszafojtottam a lélegzetem, hogy ne vágja le egyből a tanár, hogy végigloholtam a fél intézményt.
- Elnézést a késésért, kicsit összecsaptak a fejem felett a hullámok. Gyere Wilson, kárpótollak, ígérem... - fordultam egyből a kis srác felé, csak fél pillanatra nézve a tanárnőre, aki épp a tablet fölé görnyedt. A múltkor egy pasas volt velük, a tornatanár azt hiszem, és még vagy hárman voltak, ma úgy látom megfordultak a szerepek. Remélem, azért a tanárnő sem egy szigorú öreglány... Csak megérti, vagy nem? Mindegy, úgy sem sűrűn találkozunk, ezen nem fogok görcsölni, csak figyeltem Wilt, aki lassan szedelőzködni kezdett, de persze egy mosoly sejtette velem, hogy ezt megint nem úszom meg McDonald's látogatás nélkül....

megjegyzés, szószám, link

Néha piszkosul feledékeny tudok lenni. Főleg egy olyan nap után, mint a mai, hiszen végre fellendülni látszott az üzlet. Hiszen rengeteg platformon hirdettem magam, plakátokat gyártattam, hogy végre eljusson az emberekhez a fotóstúdióm híre. Már nem csak családok jönnek hozzám megörökíteni a pillanatnyi boldogságukat, hanem rendezvényekre is elhíbnak. Persze, nem akartam bevenni a listámba, de annyian kerestek ezzel, hogy már esküvőkre is járok.
Szeretem ezt csinálni, mikor megragadom a pillanatot, mikor az alanyaim a legboldogabbak, mintha megállítanám az időt egy kis időre.
Apropó idő... Ahogy a tanárnő felpillantott, én is a múltban éreztem magam hirtelen, ahogy az agyamban felidéződtek képek és jelenetek a múltról. Furcsa, mert évek óta nem gondoltam a gimnáziumi éveimre. Pontosan azóta, amióta a szüleim meghaltak, és eladtam a házukat. Akkor néztem át a kacatokat és lomokat a padláson. Talán akkor akadt a kezembe egy kép rólunk. Azóta is abban a dobozban pihen egy new orleans-i raktárban. Nem volt erőm még visszamenni oda, csak fizetem a díjat.
- Gwen... Mit keresel itt? - szaladt ki az ajkaim közül a kérdés hirtelen, de egyből észbe is kaptam, és megráztam a fejem. Hiszen semmi közöm hozzá.
- Ilyen sokat még sosem késtél - mondta halkan Wilson, miközben Gwen telefonált. Egy pillanatra végigmértem, majd a kissrác felé fordultam.
- Sajnálom, feltartottak, de ígértem, kárpótlást - emlékeztettem, majd vártam, amíg elkészül, és Gwen is befejezi a telefonálást.
- Ezek szerint Sam is elfelejtett szólni, hogy én jövök Wilsonért, pedig jöttem már érte, csak akkor egy középkorú pasas volt velük - kezdtem beszélni. Most mégis mit mondhatnék? Hogy mennyire hiányzott? Hiszen nem mondhatok ilyet. Vagy talán azt, hogy milyen szép még mindig? Minden bizonnyal kinevetne, mert ez egy ócska sablonszöveg lenne, én pedig sosem voltam sablonos. Plusz én szakítottam vele emlékeim szerint, mert fiatal voltam még, hogy lehoegonyozzak valaki mellett 20 évesen.
- Ne haragudj a kérdésért, de te nem könyvelőnek készültél? - kérdeztem, mikor Wilson mellém ért, valahogy mégsem akartam annyira rohanni. Talán, ameddig a folyosón sétálunk, velünk tart. Ki tudja...

megjegyzés, szószám, link

- Jogos, a kérdés volt idióta - reagáltam arra, hogy itt dolgozik. Hiszen mégis miért másért lenne itt? Persze tulajdonképpen csak meglepődtem, hiszen akkoriban tényleg nem a tanári pálya volt az életcélja, de persze évek teltek el, mindenki változik. Nem gondoltam volna, hogy pont itt fogunk összefutni, sőt igazából azt sem gondoltam, hogy valaha még összefutunk, hiszen elköltöztem, világot láttam, majd New Yorkot választottam, mert valahogy New Orleans már nem vonzott. Talán a szülei miatt, vagy csupán nem találtam benne kihívást. Pedig egy igazi nyüzsgő város volt a karneválokkal, mint a Mardis Gras, és az ehhez hasonlók, gyerekként én is elhittem, hogy azon a helyen varázslat lakozik. Aztán felnőttem és rájöttem, hogy a varázslatot maguk a karneválok hozzák be a városba és azok a hiedelmek és mendemondák, amik évszázadok alatt születtek. Persze van csendesebb része is, és én ott nőttem fel, de imádtam a bulikat, amikben ott részem volt.
- Ritkán jövök én Wilsonért, csak amikor valami dolguk van Saméknek, de eddig mindig szóltak... Mondjuk meg is lepődtem rendesen - Jegyeztem meg inkább magamnak, mint neki. Én meg voltam győződve, hogy az a Mr. Hayes van velük mindig. De mindegy. Nem ijedek meg az új helyzetektől, sem attól, hogy a múlt visszaköszön. Persze a hatása alatt vagyok, hiszen nem mindennap köszön rám az egyik gimis szerelmem, mint a haverom gyerekének az osztályfőnöke.
Persze ebből a rövid találkozásból már le is szűrtem, hogy házas, és közben reméltem, hogy megtalálta a számításait valaki mellett, akivel családot alapíthatott, amit már akkoriban is szeretett volna, mielőtt szakítottunk.
- Még jobban is áll neked ez a szakma szerintem... Úgy értem így most már tudom, ki az a szuper tanító, akikről Samék beszéltek - felelem egy félmosollyal, miközben a folyosót figyelem. Samék a múltkor említették Wilson osztályfőnökét, de soha nem említették név szerint, amit nem  tudom, hogy direkt tettek, vagy csak így jött ki a lépés. Bár nem is nagyon szoktam ilyeneken túl sokáig agyalni, egy ideig az eszemben van, majd ahogy a gondolat jön, el is raktározom. - Alig fél éve jöttem vissza, amúgy Manhattanben lakom, előtte Londonban, Skóciában, de még Ausztráliában is megfordultam... Most úgy gondoltam, ideje visszatérni a nagy Amerikába  - vontam meg a vállam. Nem tudom, hogy meddig maradok itt, de egyelőre nem terveztem továbbállni, és ettől még az ő felbukkanása sem tántorított el. Még örülök is neki, vagy igazából fogalmam sincs, hogy mit érzek egyelőre.
- Köszönöm... Igazából ez volt az egyik oka, hogy itt hagytam a kontinenst. Még a családi házat is eladtam hirtelen gyászomban. El kellett szabaduljak - magyaráztam, majd eszembe jutottak a szülei. Igazán kedvesek voltak, habár az apja kétkedéssel fogadott, hiszen mégiscsak a pici lányának a szívét hódítottam meg. - És azóta jól vannak a szüleid? És a Bátyád? Mindig is rajongott értem... - húztam el a számat, hiszen pontosan tudtam, mit gondolt rólam annak idején a bizonyos nagytesó. Igyekeztem inkább egy könnyed beszélgetés felé terelni a dolgokat, hogy még véletlenül se kelljen a felszín alá merülni. Menekülnék? Nem, de azt hiszem, jobb, ha nem bolygatjuk fel túlságosan a múltat.

megjegyzés, szószám, link

Tulajdonképen sokkal könnyebben ment ez a beszélgetés, mint gondoltam. Gwen rengeteget változott, és nem csak szebbek lettek a vonásai, de meg is komolyodott talán. Nem sokat tudtam róla, hiszen nem kutakodtam utána a közösségi médiák felületein, igazság szerint csak képek posztolására használtam. Az ismerőseim nagy része is engem talált meg, mint én kerestem meg őket. Valahogy nem tudott lekötni a közösségi oldal hosszabb ideig, viszont a képeim nagyon sok emberhez eljuthattak az ismerőseim által. Nagyrészt így szereztem az ügyfeleimet is, mert esetleg látták a hirdetésem, vagy a képeim, és ennek köszönhettem azt, hogy végül mégsem kellett felélnem az összes tartalékomat, hanem lassan újra elkezdhettem félretenni. Valójában nem gyűjtöttem úgy konkrétan semmire, de anyám megtanította, hogy jó, ha az embernek van mihez nyúlnia, ha esetleg becsap a villám. Persze nem szó szerint, hanem képletesen értve, de nagyon is sokat jelentett az a plusz, mikor megnyitottam a stúdiót, és egy hónapban három kliensem volt csak. Rég felkopott volna az állam.
- Sajnos még nem az egészet, de tervben van. Viszont nagyon sok helyre eljutottam. Például Hollandiában a tulipánok gyönyörűek, vagy a skót felföld... Igaz, az időjárás nem mindig kedvez a túrázásnak, de ettől még festői... - feleltem egy picit jobban belelovalva magam. Szerettem a különleges helyeket, amik nem feltétlenül a többség bakancslistájához tartozott. Sok helyen jártam, sok ételt kipróbáltam, volt, amiket nem kellett volna, de ezzel is csak gazdagabb lettem. - Túl sok szép hely van a világon, hogy megragadjak egynél, és örökre ott éljek. De most egyelőre egy jó darabig terveztem maradni, még csak most indítottam be a stúdiómat - folytattam a válaszadást egy kicsit másfelé terelve a témát. Valahogy olyan könnyedén beszélgetünk ezekről a dolgokról, mintha csak két hete láttuk volna egymást, pedig van az már tizenhat éve? Vagy Lassan húsz? Már nem emlékszem, viszont örülök, hogy már nem haragszik rám.
- Sajnálom édesapádat, de szerencsére ott van Zack. Te gondolom férjhez mentél, családod lett, remélem bejöttek a számításaid... - Őszintén komolyan gondoltam, amit kimondtam, mégis hagyott egy keserű utóízt a számban. Lehet, hogy nem tartott sokáig a kapcsolatunk, de bennem nyomot hagyott, legalábbis ha eszembe jutott, akkor mindig jó érzéssel gondoltam ránk.
- Vicces, én is arra parkolok... - mosolyodtam el, majd ahogy figyeltem, pont Gwen kocsija mellé álltam, legalábbis majdnem. Egy szabad parkoló volt köztünk.
Még mondani akartam, hogy akár egy kávé mellett megismételhetnénk ezt a beszélgetést, de ő gyorsabb volt, már be is szállt a kocsijába, így elvettem Wilson táskáját, majd kinyitottam a kocsit. Wilson addig beült, és én is erre készültem, mikor meghallottam, hogy Gwen autója nem akar beindulni. Végignéztem, ahogy felnyitja a motorháztetőt, majd nézegeti, de nem hittem, hogy ért hozzá. Az igazat megvallva én sem voltam egy nagy autószerelő, nagyjából pár dolgot ki tudok magam is cserélni, mondjuk a kerekeket, a fékeket, meg talán motorikusan is képes vagyok bütykölni, de csak amennyit az egyik jóbarátom apjának a műhelyében ellestem.
- Segítsek? Hátha olyan baja van, amin én is tudok segíteni... - léptem oda, majd elkezdtem egyből vizslatni a motorteret. Elsőre azt mondanám, hogy passz... Nem tűnik rossznak, de talán ha egy kicsit közelebbről megnézném... - Van valami szerszám a kocsiban? Nem ígérem, hogy menni is fog, mert lehet, csak az aksi adta meg magát, de lehet nagyobb baja is... - magyaráztam, miközben az említett alkatrészt vizsgáltam. Persze, ha hagyja, hiszen végül is el is utasíthatja a segítségem.

megjegyzés, szószám, link

- Fotózok, családokat, párokat, gyerekeket, rendezvényeket, ahova felkérnek épp - feleltem tömören. Igazából ez is távol áll attól a szakmától, aminek eredetileg tanultam, és amit évekig űztem. De már nem láttam benne a kihívást, és nekem szükségem van arra, hogy ne csak elvégezzem a dolgom, hanem élvezzem is, amit csinálok. Mindig is ilyen voltam, már fiatalon is. Sokan ezért is neveztek önzőnek, de nem éreztem magam önzőbbnek bárki másnál. Mondjuk, amikor szakítottunk, akkor önzőbb voltam a kelleténél, de én szerettem volna akkor, hogy velem jöjjön, ám ő nyugalomra vágyott. Távol voltak egymástól a vágyaink, és ez igencsak közénk állt. Ő gyerekeket szeretett volna, családot, esküvőt, ezek pedig azok a dolgok voltak, amivel messze űzött, hiszen fiatal voltam. Nem, nem mentem fel magam az alól, hogy talán kegyetlen voltam vele, nem okolom őt, hiszen mindkettőnknek csupán álmaik voltak, amik nem voltak ugyanazon a szinten.
- Akkor végül is megkaptad, amit szerettél volna. Férj, család... Nagyon örülök neked - mosolyodtam el, mint akit nem zavar. És nem is kellene, hogy zavarjon. Én soha nem álmodoztam gyerekekről és házasságról, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben egy ilyen kötelék. Vagy nem találtam meg még azt a nőt, vagy megtaláltam és elengedtem. Nem tudom, mert mindig volt valami... Az élet élvezete, a szórakozás, világ bejárása. Mindig volt kifogás. Talán féltem? Nem hiszem, csupán nem tartottam magam elég érettnek és késznek ahhoz, hogy megállapodjak. De ezt a dolgot sosem irigyeltem mástól, és jobb volt akkor elengedni a kezét Gwennek is, amikor még nem volt túl késő, így legalább megtalálta a számításait.
A parkolót nem figyeltem, hogy milyen, és hova lehet, megmondom őszintén, ott volt hely, az esett kézre. Így csak most tűnt fel igazán, ahogy Gwen megemlítette, hogy ez a tanároknak van fenntartva.
- Bevallom, nem igazán figyeltem a táblát. Csak siettem... Máskor is álltam már ide, de szerencsére elkerültem a gondnokot - mosolyogtam vállvonogatva. Valahogy sosem érdekeltek az ilyen szabályok. Beálltam a suli tanár parkolójába végzősként is, persze figyelmeztetést bezsebelve, és most is. De most már nem kaphattam figyelmeztetést. - Azt hiszem, kidumálnám magam -
A sors sem akarta, hogy még elszakadjunk egymástól, legalábbis még egy rövidebb ideig, hiszen a kocsija megadta magát. Mikor viszont azt ecsetelte, hogy miért ne pazaroljam rá az időm, elengedtem a témát. Nem akartam feleslegesen túrázni rajta, ha ő sem akarta. Igazából nem erőszakolhatom rá magam. Így lecsuktam a motorháztetőt, és a kocsimnak támaszkodva figyeltem, ahogy telefonál, de sikertelenül, majd felvázolja a helyzetet.
- Szuper, akkor hazaviszlek, és onnan viszem haza Wilsont. Pizzázást ígértem neki, de azt rendelni szoktuk, szóval... - nyitottam ki a kocsi ajtaját, hogy könnyebben be tudjon szállni, majd mikor bekötötte magát, elindultam. Percekig csendben vezettem, mikor kezdtem zavarónak érezni. Wilson a hátsó ülésen játszott a mobilomon, én pedig fél szemmel Gwenre pillantottam.
- Mivel foglalkozik a férjed? - kíváncsiskodtam, bár nem feltétlen rám tartozik, csak nem akartam az egész utat csendben tölteni. Eddig is el tudtunk beszélgetni, nem akartam, hogy feszélyezve érezze magát.

megjegyzés, szószám, link

Minél több ideig voltam Gwen társaságában a jelenben, annál több emlék került felszínre bennem a múltból. Furcsa egy dolog az agy. Elrejti az emlékeket, amikor nincs szükségünk rá, de mikor összefutunk egy régi ismerőssel - jelen esetben szerelemmel -, özönvízként zúdítja ránk minden egyes közös pillanatunkat. Most is így történt, én pedig igyekeztem az útra figyelni. Néha belenéztem a középső tükörbe, hogy lássam Wilson mit is csinál, de bele volt merülve valami játékba. A szülei nem vettek neki telefont, vagyis igen, de csak hétvégente kapja meg pár órára. Ilyenkor én adtam neki az enyémet.
Nem is volt baj, hogy nem figyelt, így legalább nem fecseghetett ki mindent az apjának, aki minden bizonnyal pontosan tudta, hogy Gwen a fia tanára, csak erről elfelejtett szólni. Bár gondolom, mikor más alkalmakkor elmentem érte, és nem hoztam szóba, így úgy lehetett vele, hogy nem egy nagy dolog. Valójában én sem tudom, hogy ez most mit is jelenthet, sosem kerestem a dolgok mélyebb értelmét. Csupán élveztem az élet minden egyes pillanatát. Éltem, világot láttam, aztán visszajöttem oda, ahonnan indultam. Nem tudhattam, mit tartogat itt számomra a jövő, és azt sem, hogy meddig maradok majd, de most jó itt ismét.
A férje szakmáját csak egy biccentéssel nyugtáztam, ezzel jelezve, hogy így már érthető, hogy miért is nem vehette fel neki a telefont.
- Feleséget? Nem... A házasság intézményét nem nekem találták ki, és ha mégis, még nem találtam meg azt a nőt, akit el is vennék - vagy igen, csak vak voltam és elment mellettem. Tettem hozzá gondolatban. Ilyen dolgokon is csak ritkán szoktam elmélkedni. - De nem is hiszem, hogy élne bárki is ezen a földön, aki el tudná viselni a kicsapongó életemet, vagy azt, hogy sosem tudhatja, mire számíthat tőlem. - Nem tudom, hogy miért mondtam ezeket, de a szavak már itt lebegtek kettőnk közt a kocsi fülledt levegőjében, ezért le is húztam egy kicsit az ablakot. Az illatát éreztem mindenhol, és az emlékek ismét előjöttek. De nem csak vele, hanem a gimis éveim, mikor még éltek a szüleim. Talán ő az egyetlen ember, aki valahogy még összeköt a múltammal, hiszen hosszú évek óta nem találkoztunk, így jelenbéli emlékeink sem lehetnek, mint Sammel. Nem tudtam, hogy ez most jó, avagy sem. Azt viszont igen, hogy annak idején anyuék nagyon szerették Gwent. Pont egy ilyen nőt képzeltek el mellettem, és sosem értették meg, hogy nem akarok nősülni. Vagy csak nem fogadták el.
- Minden rendezvényre elmegyek, ahova hívnak. Legyen ballagás, esküvő, sőt hívtak temetésre is. Az egyik legbizarrabb munkám volt, hiszen ki akarja majd sok év múlva visszanézni az ilyen temetéses fotókat? - Kérdésem félig-meddig költői volt. Nem tudhattam, mit gondol erről, én azt, hogy szerintem ez nem az a hely, és esemény, amit meg kellene örökíteni, de akkor még nagyon az elején voltam, így elvállaltam, kellett a referencia.
- Persze most már egész jól megy, egyre többen hívnak fel... - hallgattam el hirtelen, majd megvártam, ahogy lerendezi a telefonbeszélgetést. - Kiszabadult a műtőből? - kérdeztem könnyed hangon, mikor letette. Nem bántásból és nem gúnyolódva kérdeztem, csupán érdeklődtem. Hiszen nem lehet könnyű orvosfeleségnek lenni. Gondolom sok a túlóra, az éjszakázás és minden egyéb, ami ehhez tartozik. Egy orvosnak nincs igazi szabadnapja, mert akkor is készenlétben kell lennie. Fotóztam egy párt, akik közül mindketten orvosok voltak, és alighogy elkezdtük, már csörgött is a férfinak a telefonja, így kábé három alkalommal tudtam őket lefotózni.
- Persze, minden felkérésnek örülök... - megálltam a pirosnál, majd átnyúltam a kesztyűtartóhoz, kinyitottam és egy aranyozott, fém névjegykártyatartót vettem elő. Talán tőle kaphattam, a nevem monogramja is benne volt, és egy kikopott szöveg, amit nem hiszem, hogy el tudnék olvasni, de bármikor el tudnám mondani. Sietve kihúztam egy egyszerű kártyát belőle, és miközben próbáltam visszatenni a tartót oda, ahonnan kivettem, kicsusszant a kezemből és csak a kártya maradt nálam. - Ezt add oda neki, rajta van a címem és a telefonszámom is, keressen meg... - magyaráztam, miközben mögöttem dudálni kezdtek.
- A francba... - váltottam gyorsan, és indultam. Ha nem vette el a névjegyet, akkor valószínű az is a földre eshetett, de inkább, minthogy feltartsam a forgalmat.

megjegyzés, szószám, link

A helyzet cseppet sem volt olyan tragikus, mint amilyennek éreztem. Két felnőtt régi ismerős voltunk, akiket egykor érzelmek kötöttek össze. Habár én azt gondoltam, gyűlöl, de rá kellett jönnöm, hogy Gwen egy érett és felnőtt nő volt, aki nem ragad meg a múltban. Ez igazán szimpatikus volt tőle, meg kell mondjam, mert eléggé tapló lehettem akkoriban. Most már finomodott a modorom, de még mindig eléggé kicsapongtam a gondolataimat illetően. Plusz, ha valamit elhatároztam, akkor semmi nem állíthatott meg. Mint akkor sem, mikor szakítottam vele. Nem láncolhattam magamhoz, nem kérhettem, hogy várjon, ameddig megkomolyodom, hiszen akkor még most is várna rám. Így legalább élete lehet, gyerekei, férje. Nem tudtam, hogy boldog-e, habár jó emberismerőnek tartottam magam, most mégis képtelenség lett volna rajta kiigazodnom.
Nem mintha tudnám, hogyan kellene viselkednem, így igyekszem könnyed hangon csevegni, mosollyal az arcomon, már amikor éppen nem telefonál. Nem kellene zavarnia a ténynek, hogy férje van, de mégis mintha ezzel az a pasas elvette volna tőlem, holott én engedtem el az ő kezét. Nem akartam filozofálgatni, azzal csak belezavarodtam volna a saját gondolataimba. Jobb is, hogy a szakmám felé tereltük a beszélgetést, bár egy picit olyan érzésem támadt, mintha lábujjhegyen lépkednénk. Ő sem akart komolyabb témákba belemenni, és én sem firtattam. Hiszen nem érdekel, hogy mennyire találta meg a boldogságot a férje mellett, a lányairól pedig miért kérdezném? Nem az én gyerekeim. Olyan sutának éreztem magam, mikor felhoztam egy témát, de szerencsére nem vette észre.
- Nem lehet egyszerű egy orvos feleségeként gyerekeket nevelni, és karriert építeni, gondolom... - jegyeztem meg, mikor megjegyezte, hogy a férjének sűrű napja van. Úgy hiszem, ez mindennapos lehetett náluk, de nem mentem bele, csak akkor tenném, ha ő maga is ezt akarná. Így akár felelnie sem kellett a szavaimra, hiszen nem kérdeztem, csak megállapítottam.
Mikor megálltam a pirosnál, reflexből nyúltam át a kesztyűtartóig, és vettem ki a tartót. Nem is gondoltam bele, hogy ez neki kényelmetlen lehet, és ez a mozdulatom túl közvetlen egy férjezett nővel szemben. Csak kivettem a kártyát és odaadtam neki. Miért is ne tenném? Hiszen akár egy leendő ügyfelet hozhat nekem ez a mozzanat, ami sosem baj.
- A nyaram még elég foghíjas, talán pont szabad a napom, mikor házasodnak... - gondolkodtam hangosan, és éreztem, hogy teljesen megváltozom, ha a munkáról beszélgetünk. Azt talán jobban tudom jelen helyzetben kezelni. Hiszen most itt ült hátul Wilson. Hiába volt belemerülve a telefonomba, sejtettem, hogy fél füllel hallgatózik. Ilyenek a gyerekek...
- Ez pontosan az a tartó, amit tőled kaptam... Kicsit már megkopott, de számomra tökéletes - mosolyodtam el, mikor felismerte a tárgyat. Emlékszem, nagyon tetszett, mert már akkor is nagy ambícióim voltak, és tudtam, hogy névjegykártyákat fogok osztogatni, annyira menő leszek. Kamasz éveim végén is volt már önbizalmam azt hiszem. És Gwen pontosan tudta, hogy milyen ajándéknak örülnék, és a kopottsága elárulja, hogy még mindig jó hasznát vettem az ajándéknak.
- "... amiket nem csináltál meg, mint azokat, amiket igen." Mark Twain... Hiába kopott meg, én minden szóra emlékszem - pillantottam balra, miközben bekanyarodtam az egyik utcába. Így nem láthatta, mennyi emlék árasztott el ettől a pár szótó. Hiszen utána már nem sokáig voltunk együtt, talán egy év? Másfél? Kettő? Nem tudom, de azt igen, hogy van még pár ilyen tárgyam, amit Gwentől kaptam. Egy karóra, pár apró kis dísz, mind otthon vannak egy kis fadobozban. Az órát még néha felveszem, hiszen a mai napig szuperül működik.
Még talán mondani is akartam neki, már nyitottam volna a szám, mikor megjegyezte, hogy megérkeztünk. Kicsit erősebben fékeztem, majd finomabban parkoltam le a ház elé. Nem tudom, hogy összefutunk még, és ha igen, akkor ugyanígy elbeszélgetünk-e, de a magam részéről örültem a találkozásnak.
- Örülök, hogy láttalak, legyen szép hétvégéd - mosolyogtam rá, majd engedtem, hogy kiszálljon. Még egy pár másodpercig figyeltem őt, végül elindultam, hogy Wilsont is hazavihessem végre.

megjegyzés, szószám, link