Megvan ugyanaz az összhang, mint ami akkor is megvolt. Vele nevetek és a gondolataimat úgy mondom ki, hogy nem félek attól, hogy megsértődik és véget ér ez a csoda, ami köztünk van. Hiába vagyunk két teljesen más világból valók, valahogy megtaláltuk a hidat, amivel összeérünk. Lehet, hogy igaza van abban, amit mond, én csak nem szeretném, ha eldobná a sikerét, amit elért. Nem a pénz számít, bár sokat nyom a lantba. Én a fizetésemmel soha nem tudnék kivenni egy ilyen lakást, ezért is érzem úgy, hogy nem vagyok hosszú távon a legjobb választás számára. Egy utcazenész pincérnő, aki néha fellép bárokban egy férfi mellett, akinek a sikereiről cikkeznek? Egy pillanatra felszalad a szemöldököm és elkomorodom, amíg ki nem javítja magát. Inkább élnék úgy életem végééig, mint ahogy most, de nem hagynám, hogy eltartsanak. Nem érdekel, mi van a bankszámláján, ám az, ami a karján van, annál inkább. - Legyen igazad - mosolyodom el. Persze nem fogok beleszólni semmibe, amit majd dönt, az ő élete, és ki vagyok én, hogy okosságokat mondjak? Hisz a saját életem felett sincs kontrollom, nem hogy másé felett. Azon amit mond nekem a zenei karrieremről és felkérésről, én nevetek fel. Na ez pont olyasmi, amitől nem félek. Azóta énekelek ott, ahol csak tudok, mióta New Yorkba költöztünk és annak már mennyi is? Hat éve? Ennyi idő alatt sem kértek fel komolyabbra, szóval nem félek tőle, hogy majd pont most fognak. Annak viszont muszáj hangot adnom, mennyire nem értek egyet vele, hogy a magánéletébe nekem bele kell tartoznom. Vannak érzések, mint a szerelem is, ami fellobban, nagy lángon és, aztán egyszer jön egy másik, ami kioltja. Nem félek attól, hogy nem fogunk mást találni, még ha nem is akarnék. Van, ami fontosabb ennél. - De... - szavába vágva kezdenék bele, aztán el is hallgatok. Ajkamat rágcsálva hallgatom végig. Ki az, aki ennek nemet tudna mondani? Elmosolyodom, mikor homloka az enyémhez ér. Karjaimmal átölelem a nyakát, simogatni kezdem a hátát. Az észérvek eltompulnak amellett, amit érzek. - Meg tudod szokni, hogy egy pincérnővel legyél? Olyannal, aki a testvéreivel lakik együtt? - teszem fel az utolsó két kérdésem, mielőtt visszahúznám magamhoz. Megcsókolom, megpecsételve ezzel, hogy elfogadom a döntését. - Van kedved most várost nézni? Megéheztem a sok testedzésben.
Megértem Rosa félelmeit és talán bennem is élnek ezek a gondolatok. A helyzet ugyanakkor az, hogy én mindig is optimista voltam az élet minden területén. Gyermekded felfogásnak mondanák sokan, viszont én nem határolódok el csak az egyik mellett, hanem keverem a realizmussal, elgondolkozván azon is, hogy mire számíthatok valójában. A kettő néha keveredik, néha nem – én viszont mindig próbálom a dolgok jó oldalát látni, legyen akármennyire is kilátástalan a helyzet. Nem mintha a mi kapcsolatunk annyira hatalmas lehetetlenségnek tűnik. Ahogy mondani szokták, az ellentétek vonzzák egymást – amivel ugyan nem értek egyet, de a mi esetünkben ez leginkább a munkában jelenik meg, nem a személyiségünkben. - Rosa, tudod, hogy nem érdekelnek ezek a dolgok - rázom meg a fejemet. - Én veled akarok lenni, legyen akármilyen foglalkozásod és lakj akárkivel meg akárhol. És ezt nem csak a szex utáni romantikázás miatt mondom - mert nem tagadom, a helyzetből kicsit az érződik ki. Alig három órája vagyunk együtt, mégis már kvázi szerelmet vallottunk egymásnak, miután kétszer jól megizzasztottuk egymást. - Sokszor eszembe jutottál az elmúlt másfél évben. Nem mondom azt, hogy mindig rád gondoltam, mert az agyam elég sokszor le volt terhelve, de mindig ott voltál a fejemben. Egyszer-kétszer gondoltam rá, hogy megkereslek, de igazából se azt nem tudtam, hogy mit mondanék, se azt, hogy pontosan miért is keresnélek meg. Lényeg a lényeg, azóta is az életem részét képezed, ha nem is olyan nagy mértékben. Most már szeretném, ha fizikailag is jelen lennél. Legalább addig, míg fél évig biztosan itt vagyok. Az úgy is egy hosszú idő, addigra már csak kitaláljuk, hogy mi legyen - két kérdést tett fel, helyette én egy novellával feleltem neki. Nagy szószátyár tudok lenni, ha olyannal beszélgetek, akivel képes vagyok megosztani az összes érzésemet, vágyamat, gondolatomat. - Vagy! Elmegyünk a hotelba a többi cuccomért, beugrunk egy boltba és főzök neked valamit. Ez hogy hangzik? - nem vagyok egy nagy séf, de tudok pár jó ételt összedobni. Néhányat Rosa is megtapasztalhatott belőle a nyaralásunk alatt. Válaszától függetlenül hajolok vissza hozzá egy kiadós csókra, miközben kezeimmel bejárom minden porcikáját. Vállát, melleit, hasát, oldalát, lába közét, combjait, fenekét és a csók végeztével mélyen beszívom a levegőt, ahogy elszakadok tőle. - Menjünk, vagy sosem szabadulsz alólam - pillantok le rá vigyorogva, és ha nem ellenkezik, akkor lemászok róla, hogy visszasétálhassak a ruháinkért a fürdőben. Visszatérve azonban egyből megszólalok. - Van egy kis probléma - nevetem el magam, mikor a kezembe fogom a vizes ingjét, meg az én vizes… hát mindenemet. Az ő többi cucca jobban megúszta, mint az enyéim. - Ha gondolod, csemegézz a felsőim közül valamit, ne csak egy melltartóban és a dzsekidben gyere ki. Bár azt se bánnám - szavaim befejeztével pedig leteszem az egyik sporttáskám a földre, míg a tiszta ruhaneműket az ágyra ejtem. Amennyiben nem döntött másképpen, akkor a gyors öltözést és divatbemutatót követően már útnak is indulhatunk.
Mert veled akarok lenni. Ezen a mondaton úgy mosolygok, mint egy kislány, aki egy új babát kapott. Azt hiszem, nekem ilyet még senki nem mondott, vagy ha mondott is, az sem volt komoly. Arthur szájából komolynak hangzik és el is hiszem neki. Miért ne tenném? Félnem kellene, hogy csak szexre fog használni? Na, hát használjon, légyszi. - Majd kitaláljuk - bólintok rá, legyen úgy. Felesleges is lenne három óra együttlét után ennél tovább gondolkodni, de jó, ha már most az elején tisztázzuk, mire számítunk a másiktól. - Még mindig nagyon édesen tudod előadni magad - jegyzem meg megbökve az orrát. És azt hiszem, romantikázásból elég egy időre ennyi, mert ha így folytatjuk, két nap múlva össze is házasodunk. Az én pocakom viszont jelzi, hogy ideje lenne enni valamit, fel kellene kelni és nem azon kattogni, vajon hogy lehetséges ez. Ez az egész, ami köztünk van. - Tökéletesen - megadom magam, szeretem, ha a pasik főznek rám. Arty szakácstudománya pedig véges ugyan, de nem rossz, én pedig, mint rossz kis kukta, majd zaklathatom egész végig. Azt bevallom, könnyedén elfelejtem, mi volt a terv mikor így elkezd simogatni. Nem szívesen szakadok el ajkaitól, egy harmadik menet még beleférne, de csak elengedem, hagyom, hogy talpra állítson és a ruháink keresésére induljunk. - Hú, az nekem már nyári ruha lesz - nevetek fel miközben magam elé fogok egyet a pólói közül. Nem rám tervezték, az az igazság, de nem számít, legalább látják az utcán, hogy együtt vagyunk. Mármint...hát igen, együtt, ha amúgy abból, hogy fogjuk egymás kezét, nem lenne elég nyilvánvaló.
Nem mondom, hogy hamar sikerül végeznünk a városban, mert a gyomrom egyre jobban korog és a bevásárlószatyrok is egyre nehezebbek minden utcával, de csak visszaérünk a lakásba. A konyha olyan tiszta, hogy szerintem itt még soha senki nem főzött, pedig direkt végighúzom az ujjam a polcon, de semmi, egy porszem sincs. Mikor minden kész és Arthur már a konyhában alkot, a szobából kilépve a háta mögé osonok. Puszit nyomok a hátára és átölelem a derekát, egyik kezem véletlenül a pólója alá csusszan, a másik pedig még nagyobb véletlen folytán a nadrágjába. - Bepakoltam a szekrénybe a ruháidat - beszélek bele a pólójába.
Annyira természetesnek hat ez, ami köztünk van. Nem érzem az, hogy csak hirtelen újbóli fellángolásról lenne szó az esetünkben. Tény, hogy alig egy fél órányi körbevezetés és még 20 percnyi beszélgetés, ölelgetés után egyből rátértünk a lényegre, de ez aligha meglepő a mi esetünkben. Amíg nyaraltunk, szinte sosem pihentünk, és ez nekem tetszett. Nem történt meg, hogy a semmittevésemben letunyultam és a produktivitásom a béka feneke alatt volt, mint ahogy manapság, ha épp nem dolgozom.
A földszintre érve azonnal megfogtam a kezét, és amikor csak a kocsitól távol sétáltunk, el nem engedtem. Jól esett ez a hétköznapiasság. Olyan érzetem volt, mintha tényleg nem telt volna el jó pár hónap az utolsó találkozásunk óta, tekintve hogy most is ugyanúgy kéz a kézben járunk-kelünk, nevetgélünk, szórakozunk. A hotelt is megjárjuk még egy kisebb kitérővel, de azt próbálom minél gyorsabban elintézni, mert már néha én is hallottam megkordulni Rosa gyomrát. Nem akarok túl bonyolult vagy hosszú ideig készítendő kaját csinálni neki, mert szerintem a végén engem enne meg. Valami egyszerű és gyorsra volt szükségem, így egy tortilla receptet pakoltam össze a fejemben. Visszaérve a lakásba első dolgom kipakolni a szükséges élelmiszereket és az edényeimet, amivel aztán már hozzá is látok a főzéshez. A csirkemellett gyorsan felszeletelem, aztán már rá is dobom egy kis olajra, sózva-borsozva közben. Míg az ott magának elfő, addig egy kevés lilahagymát, kaliforniai paprikát, répát, paradicsomot összedarabolok, lereszelek egy kis cheddart, és félrerakom mindet. Megcsinálom az öntetet, ami egy kis natúr joghurtból, oregánóból, köményből és korianderből áll, nyomok bele egy kis lime levét, kevés mustárt, és egy apró-parányi mézet, majd miután ezzel is elkészülök, leszedem a húsokat a tűzről. Annyira belemerültem a készítésébe, hogy fogalmam sincs mennyi idő telik el, de tényszerűen megrezzenek, mikor megérzem Rosa kezeit. Hátrapillantok, és elmosolyodom. Nyomok egy csókot a homlokára. - Hohó. Hol van már a kezed? - szólalok meg azon nyomban, mikor megérzem a tenyerét a nadrágom alatt. - Vagy kolbászra lettél éhes? - cukkolom kicsit, majd még úgy is helyezkedek, hogy a tenyere a megfelelő helyre kerülhessen a nadrágomban. - Köszönöm. Én pedig lassan kész leszek. De ha itt marad a kezed, akkor még várhatsz vele egy keveset. Szóval kérlek, maradjon csak ott - nevetek fel halkan, még mindig háttal állva neki és a fejemet fordítva felé.
Mintha csak most költöznénk be a lakásba, úgy pakolászom a ruháit teljes természetességgel és rendezgetem szín és fazon szerint a dolgokat. A pólóiba egytől egyig beleszagolok, s máris elmosolyodom. Igaz, hogy ott van kint a konyhában, alig pár méterre, mégis hiányzik. Lehetséges ez? Amikor bent már egész jól el vannak rendezve a dolgok, csatlakozom hozzá. Ennél több személyes holmihoz egyébként sem akarok nyúlni, azért bizonyos határok vannak, amiket nem kell ilyen hirtelen átlépni. Mondjuk a ruhák nem jelentenek semmiféle határt, tekintve, hogy a kezem itt-ott becsusszan az övéi alá. - Így is mondhatjuk - vigyorodom el. Hasát simogatom és a körmeimmel végigkaristolom a bőrét, a nadrágjában pedig ha már ilyen szépen elhelyezkedett, egy bizonyos masszázst alkalmazok. Igazából az illatok úgy szállnak itt, hogy első sorban enni szeretnék, de amíg lehet, addig kiélvezem ezt a fajta ölelkezést. - Bár téged is kívánlak, most egy kicsit a főztödet jobban - azzal nyomok egy újabb puszit a hátára és kihúzom a kezem a ruhái alól. Kívülről még végigsimítok a dudoron, aztán a mosogatóhoz lépek kezet mosni. Ha sokra nem is, anyukám arra megtanított, hogy evés előtt kezet kell mosni. Főleg ha olyan helyen járt az ember keze, mint most az enyém. - Megtarthatom a pólód? - kérdezem miközben a konyha közepén állva megpördülök benne. Az első dolgom az volt visszaérve, hogy ledobtam a felesleges ruhákat, kényelmes ez a felső és nem is szeretném visszaszolgáltatni.
Elég hamar elterelődik a figyelmem a főzésről, ahogy megérzem a kezei vándorútra térését. Egy-két perverz gondolat a fejembe szökik, az egyiknek hangot is adok, a többit azonban megtartom magamnak. Nem próbálom elrejteni az izgatottságomat, és valószínűleg Rosa is érezheti, hogy a kis masszázsának köszönhetően máris megindulnak az elkerülhetetlen folyamatok. Egy nemtetsző sóhajt eresztek ki, mikor mást választ. - Kegyetlen vagy, ugye tudod? - sóhajtok fel, miközben próbálom kicsit rendbe kapni magamat odalent. Gondolkozó tekintettel pillantok rá a kérdését követően, főleg ahogy megperdül a felsőmben és én is kapok egy kis belátást a lenti helyzetekre. - Hmm… Hadd lássam megint. Nem tudtam dönteni - húzódik újra széles, játékos vigyor az arcomra. Ha megteszi, még egy halk füttyentést is hallhat tőlem a tetszésem kinyilvánításaként, ellenkező esetben csak puffogok egy kicsit, miközben visszafordulok a tűzhelyhez. - Még meglátjuk. Ha a kajálás után visszatérünk az előbbire, akkor lehet róla szó - kacsintok rá, mielőtt a figyelmemet másra irányítanám. A tortillalapot rádobom a serpenyőre, majd minden egyebet is hozzáadok, a húst, a mártást, a zöldségeket és a sajtot is, hogy kicsit rá tudjon olvadni. Én személy szerint szeretem, ha kicsit roppanós, de ha ő nem így kéri, akkor csak egy szavába kerül leállítani. Miután mindkettőnk adagja elkészül, odaviszem a tányérokat az asztalhoz, hogy leüljek. Vagy ha ő a konyhapulton szeretne csücsülni, nekem az se gond. - Hát jó étvágyat. Remélem jó lesz - én pedig hamar bele is kóstolok a főztömbe. - Na és mi a terved mára? Szeretnél maradni? - kérdezem tőle, mindenféle hátsó szándék nélkül. Csak hogy tudjam, számítsak-e a társaságára. Én mindenképpen remélem, hogy igen.
- Ne aggódj, később folytatom - vigyorodom el miután odébb léptem. Ha már így alakult a napunk és még van bennünk szusz, ki kell használni. Azt hiszem, be kell pótolnunk a kimaradt másfél évet, azt pedig nem lesz egyszerű, tekintve, az együtt töltött idő alatt is hányszor bújtunk össze. Mivel tetszik a pólója és jól érzem benne magam, talán rábólint, hogy megtarthassam. Ez a nőknek olyan, mint egy kellemes emlék, egy tárgy, ami akkor is velünk lehet, amikor a szeretett személy nem. Magányos éjszakáimon pedig ezt ölelgetném Arthur helyett, de talán még egy-egy gondolatot is képes beindítani... Kérésére újra megpördülök, közben nevetek. Felszabadultnak érzem magam mellette. - Akkor máris beleírom a nevem - mosolygok tovább amíg várom, hogy elkészüljön. Segítek neki legalább annyiban, hogy a tányérokat előveszem és valamelyest megterítek, amennyire ehhez a fajta vacsorához szükséges. A poharainkba narancslevet töltök. Itt jegyezném meg, hogy nem, nem vodkával keverve, hanem magában, mert kell a vitamin. - El tudnálak nézni itt gyakrabban is - jegyzem meg miközben le sem veszem a szemeimet róla. Jó nézni, ahogy beleéli magát és gondosan készíti az ételt, igazából elég szexi ahhoz, hogy megint elkalandozzanak a gondolataim. Otthon általában én főzök a fiúkra, de a férfiak jobb szakácsok, ezt mindenki tudja, ezért nem is akarom kivenni a kezéből a fakanalat. Képletesen szólva, persze. - Jól néz ki és az illata is...hmmm - fölé hajolok amint elém kerül a tányér, majd odahajolok a férfihoz egy gyors csókra. - Köszönöm. A főztje épp olyan jó, amilyen ő maga. Lehunyom a szemem amint az ízek összeérnek a számban, ez komolyan valami ízorgazmus, egy kajapornó. Hümmögök, s a feltett kérdésre is csak néhány harapással később válaszolok. - Ma estére nincs programom, szóval maradhatok itt is, ha szeretnéd, de nem akarok a terhedre lenni. Gondolom ki akarsz még csomagolni és élvezni, hogy tiéd a lakás... - megvonom a vállam, aztán visszafordulok az ételhez. A tegnapi után a mai estét semmiképpen sem akarnám emberek között tölteni, maximum bezárkóznék a szobámba és dalt szereznék, semmi különös. - Az biztos, hogy ezt a vacsorát még meg fogom ma este hálálni - somolyogva pillantok fel rá.
Rég éreztem már magamat ennyire felszabadultnak, gondtalannak. Anno is ezért szerettem a Rosával együtt töltött időt, mert amikor csak vele voltam, mindig meg tudtam feledkezni a kisebb-nagyobb problémáimról. Igaz, hogy a nyaralásnak eleve nem a gondokról kellene szólnia, de ha nem találok valamit, amivel lefoglalom magam fizikailag-mentálisan, akkor képes vagyok a pihenésem közben is a következő filmen, forgatáson aggodalmaskodni. Ma is, míg idefele tartottam, a sorozaton kattogott az eszem. Most viszont egyszerűen csak élvezni akarom ezt, a jelent, Rosával. - Hát figyelj. Minél többször vagy itt nálam, annál többször láthatsz a konyhában. Fair üzlet, nem? - kacsintok rá játékosan. Nem bánnám, ha minél több időt töltene el itt. Már a jelenléte is állandó vigyorgásra késztet, nemhogy még amiket mond, vagy csinál. A csókját boldogan viszonzom, mielőtt belekezdenék az ételbe. Ez tipikusan olyan kaja, amit nem lehet igényesen enni – nekem legalábbis nincs türelmem hozzá -, így nem bánom hogy ekkora tányért adott Rosa. Bár lehet egy tálca sem ártott volna. De egyelőre minden a helyére pottyan ki. Legalább meglesz a desszert is. - Ne viccelj már, Rosa! Te, a terhemre lenni? Ne is álmodj róla. Ha nem kéne dolgozni mennie egyikünknek sem, ki sem engednélek a lakásból! - vigyorodom el. Vegye ezt ígéretnek vagy fenyegetésnek, ahogy jónak esik. De ezt bizton állíthatom, hogy egy ideig nem mennénk sehova. Ki kell élveznünk ezt a kis nászutas fázist, amíg csak tudjuk. - Mi tagadás, tényleg egész finom lett. Ha kérsz még egy adaggal, akkor csak szólj, van még alapanyag, mint látod - biccentek a pult felé, ahol még bőven ki tudnék hozni kétszer-háromszor ennyit is. De jó lesz az majd akár elvitelre is. - Amúgy jut eszembe. Mondtad, hogy majd meséljek a szakmámról. Mi lenne, ha helyette elvinnélek a kulisszák mögé? Most még egy-két napig itthon kell elfoglalnom magam, de utána elmehetünk, ha szeretnéd. Bár tény, ez valamivel másabb, mint maga Hollywood. De majd egyszer oda is elkísérhetsz - ajánlok fel neki két külön lehetőséget is. Említettem, hogy fél évig itt vagyok ragadva, és utána sem biztos, hogy egyből visszamegyek forgatni. Remélem tud a sorok közt olvasni, miszerint én hosszú távra szeretnék vele tervezni. Igen, ilyen rövid idő után is. Befejezvén az adagomat csinálok még egyet Rosának, amennyiben kér, máskülönben csak kezet mosok és visszaülök a helyemre. - Visszatérve picit egy korábbi megjegyzésedre. Mondd csak, mégis hogyan tervezted meghálálni ezt a finom vacsorát? - kérdezem tőle felvont szemöldökkel, kissé oldalra fordítva még hozzá a fejemet is. A mosolyomat természetesen elrejteni sem tudnám közben.
Szeretném a következő hónapokban még sokszor látni őt a konyhában, meg máshol is és azt hiszem, részemről ennek nincs is akadálya. Az biztos, hogy nem éreztem még ilyet, de ha ez a szerelem, remélem sosem múlik el. Igaz, hogy alig töltöttünk együtt két hónapot és most egy délutánt, mégis úgy érzem, vele biztonságban vagyok és boldog lehetek. Mert most az vagyok. - Vagy úgy. Ebben az esetben örömmel maradok és mint mondtam, csak három megálló - utalok ezzel arra, hogy bármikor meglátogatom, ha csak szeretné. Most az sem érdekelne, ha egy olyan lakásban kellene találkoznunk, mint amilyenben régen a családommal laktunk. - Ó nem kérek, köszönöm. Ettől is be fog ütni a kajakóma - nevetek fel, miközben megtörlöm az arcom egy szalvétával. Nem félek attól, hogy mellette elszundítanék, azt hiszem, el fogjuk foglalni magunkat, na meg egymást. Főleg egymás ajkait. Történhet egyáltalán ilyen? Két fárasztó akció után máris a harmadikra vágyni, miközben még nem is fejeztük be a vacsorát. Figyelmesen hallgatom és érzem, amint elpirulok. Ma már harmadjára okozza ezt nálam, pedig nem könnyű, zavarba hozni. - Én? Menjek veled? Hát én...nem tudom, mit mondjak. Nagyon örülnék, de nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni... - lesütöm a tekintetem, hirtelen megint hatalmába kerít az az érzés. Hogy ő más, máshol a helye a világban és nem egy munkakerülő pincérnővel kellene mutatkoznia. Végül felsóhajtok és mosolyogva nézek vissza rá. - Szeretném. Szeretnélek igazán megismerni és elmegyek veled a világ végére is, bárhová, ha úgy akarod. Komolyan gondolom, mert ha Arthur képes velem hosszú távra tervezni, miért én akarnék lenni az, aki ezt megakadályozza? Hisz én magam is ezt akarom, arra pedig mindig is tettem magasról, mit gondolnak mások. Ha ez az ember felvállal, én leszek a világ legjobb barátnője. A vacsorát egy puszival köszönöm meg és gyorsan elmosogatom a használt tányérokat és edényeket, amíg még nem kezd türelmetlenkedni. Kérdésére a vállam felett pislogok hátra és sejtelmes mosolyt villantok. Kezeimet szárazra törlöm, aztán odasétálok hozzá. Szembefordulva vele az ölébe ülök és válaszul hosszan, szenvedélyesen csókolom meg. - Én most hazamegyek. De csak néhány holmiért, mert nincs itt még fogkefém sem. Oké? Aztán tovább hálálkodom - mosolyogva simítok végig az arcán, majd csókolom meg a nyakát. Ha elereszt, akkor összekapva magam útnak indulok.
Mióta a nagy szerencsének köszönhetően beleestem Hollywood világába, állandóan mozgásban voltam. Pár hónapnál többet sehol sem töltöttem el, mert mindig menni kellett a következő országba, a következő forgatási helyszínre. Kár lenne tagadnom, élveztem ezt a fajta szabadságot – ugyanakkor most, hogy itt vagyok Rosával, úgy érzem nem is lehetnék jobb helyen. Várnám, hogy kapva kapjon a lehetőségeken, amiket felajánlottam neki, mikor azonban kétkedést pillantok meg rajta, kissé elkomorodom. Halkan sóhajtok egyet, de aligha tudok már mit mondani. Ha mindezek után sem elegek a szavaim, akkor mi mást tehetnék? Komolyan gondolok mindent, de ha akarnám sem tudnám ráerőltetni magamat. Kérdőn pillantok fel rá, mikor megszólal. Újra mosoly szökik az arcomra, és legszívesebben örömömben itt és most leteríteném a padlóra. Vagy rá az asztalra. Hm… erre még később visszatérhetünk. Ahogy szemérmetlenül helyet foglal az ölemben, máris megindulnak a megfelelő biológiai folyamatok a testemben, főleg ha visszagondolok a korábbiakra. Viszonzom a csókját, miközben hátát, derekát, csípőjét, fenekét simogatom. - Na szép! Szóval képes vagy így itt hagyni? - nevetek fel, miután félbeszakítja a csókot és hosszas szünetre int minket. Vagy inkább csak engem? - Ne vigyelek el? Még mindig nem tudom pontosan hol laksz, te pedig lassan már kulccsal fogsz ide mászkálni - vigyorodom el, majd ahogy feláll, a csuklójáért nyúlok, hogy megállásra késztessem. Felállok ültő helyemből és egy újabb hosszú csókra invitálom. - Aztán el ne tévedj! - még egy utolsó puszit követően végül nagy nehezen elengedem és nagy figyelemmel kísérem az összekészülését.
Míg egymagam vagyok a lakásban, próbálok rendbe tenni pár dolgot. Elsősorban a konyhát, másodsorban a fejemet. Talán túl gyorsak lennénk? Alig pár óra alatt már lebeszéltük, hogy elviszem Hollywoodba… Nem arról van szó, hogy nem szívesen tenném, egész egyszerűen én nem szoktam ilyet felajánlani senkinek sem. Őszintén remélem, hogy amibe most belekezdünk Rosával, az nem egy lesz a rossz döntéseim listáján. Nem Rosával kapcsolatban értem ezt, inkább magammal, hogy én fogom valahogyan elrontani. A helyére pakoltam mindent, megejtettem egy gyors zuhanyt Rosa távollétében, majd ágyba feküdtem egy boxerben és nadrágban, és a távkapcsolót nyomogattam. Mivel csatornát nem találtam, ezért valami filmet próbáltam keresni magamnak az HBO-n, de mindhiába. Aztán végre meghallom a csengőt. Mint valami kisgyerek, úgy pattanok ki az ágyból, hogy az ajtóig sétáljak és azt kinyitva beengedhessem Rosát. - Azt hittem már sosem jössz vissza - sóhajtok fel, mikor végre megpillantom az ajtó másik felén, és nem zavartatva magam húzom közelebb, hogy újra forró csókot követelhessek tőle.
Jó ez az egész, együtt lenni vele, megvacsorázni, mintha tegnap és azelőtt ugyanígy tettünk volna. Megígérni, hogy bárhová követem, elhívni oda, ahol az élete zajlik. Természetes és nem szokatlan, amilyennek lennie kellene. Néhány óra elég volt hozzá, hogy visszamenjünk az időben és én örülök, hogy ez így történt. Nem bánom egy percig sem a Kubában történteket, sem pedig az itt elhangzottakat a délután során. - Ahogy mondod - bólintok mielőtt még nyomnék egy gyors puszit ajkaira. Nincs vele egyedül, én is szívesebben maradnék az ölében, hisz elég volt néhány simogatás és csók ahhoz, hogy ne akarjak semmi mást rajta kívül. Viszont még amíg tudok ép ésszel gondolkodni, félbeszakítom magunkat és annak érdekében, hogy ne később kelljen itt hagynom, aztán hazamennem az ő ruhájába, mint egy rongyos ribanc, inkább elintézem a dolgaimat. - Nem kell, metróval gyorsabb. Addig ne nagyon öltözz fel - arcomon Arty vonásai tükröződnek, elvigyorodom, miközben eljut a tudatomig, mit is mondott. Lassan már kulccsal fogok járni a lakásába...és tényleg, könnyedén el tudom képzelni, bár nem szeretnék a kelleténél többet a nyakán lógni. Indulnék, amikor visszahúz és úgy csókol meg, hogy attól azt is elfelejtem egy pillanatra, hova indultam. Beletúrok a hajamba, s beharapom ajkam. - Nem szabadulsz tőlem - újra meg akarom csókolni, át akarom ölelni és meg akarom szabadítani a ruháitól, amelyek alatt még vacsora előtt olyan jól elkalandoztak a kezeim. Aztán mégis veszek egy mély levegőt és kihátrálok, néhány perc elteltével pedig szaladok le a lépcsőn. Minél előbb vissza akarok térni hozzá.
Mivel nem költözködni készülök, csak a hátizsákomba pakolok be egy-két szükséges holmit. Pár ruha, fehérnemű, neszesszer és fogkefe, olyasmik, amik nélkül egy barátnős pizsibulira sem megy el az ember, nem hogy a szerelméhez. Nem nézem az órát, a telefonomat is csak annyi időre veszem elő, míg útközben lecsekkolom, nem keresett-e valaki fontos, aki nem várhat. Hát ki lehet találni, természetesen nem, senki, így visszasüllyesztem a zsebembe a kütyüt és szapora léptekkel közelítem meg Arthur lakását. Türelmetlenül várok odalent, hogy beengedjen, de azért, hogy ne lássa, mennyire siettem, lent még a liftet is megvárom. A tükörbe belepillantva megigazítom a hajam és az otthon átcserélt blúzt, majd mosolyogva lépek az ajtóhoz. - Ühüm... - kezdenék bele a magyarázatba, de persze belém fojtja a szót. Cseppet sincs ez a fogadtatás ellenemre, sőt, ajkaitól egy pillanatig sem szakadok el miközben ledobom a táskám az előszobában és becsapom magunk mögött az ajtót. - Tetszik az illatod - sóhajtom ajkaiba. Épp csak annyira szakadok el tőle, míg leveszem a felsőmet. Szegény a padlón landol, én pedig egy ugrással Arthur ölében, lábaimmal a derekát kulcsolva át. Így már biztosan érzi, hogy ezalatt az egy óra alatt épp annyira hiányzott, mint amikor elbúcsúztunk azon a nyáron.
Úgy érzem, egész jól tartottam a kérését, miszerint ne öltözzek fel túlságosan. De legalább már tisztább vagyok és nem érződik rajtam a főzés szaga. Az órára pillantva rájövök, hogy nincs olyan sokáig távol, de minden perc háromnak érződik ez idő alatt. Úgy érzem magam, mint valami szerelmes tini, aki nemhogy napokat, órákat is nehezen tud a másik nélkül külön tölteni. Tudom, hogy előbb-utóbb le fog csillapodni, addig viszont próbálom minden percét kiélvezni. Ezért sem hagyom szinte levegőhöz sem jutni Rosát, amint meglátom. Egyből hozzátapadok az ajkaimmal és legszívesebben itt éjszakáznék az ajtóban, csak tovább ölelhessem. Fogalmam sincs, hogy ő tol, vagy én húzom őt be a lakásba, de abba belemosolygok, mikor elég nagy csattanással vágódik le a táskája és be az ajtó. - Örülök neki. Tetszik a felsőd - felelem neki, majd halkan elnevetem magam, mikor az említett ruhadarabból kibújik, aztán pedig ugrik is az ölembe. Hirtelenül ér, de megfogom és kicsit még dobok is rajta magamon, hogy kényelmesebben tudjam őt fogni. Most valamivel magasabban van, mint én, de ezt aligha bánom. - Ugyanakkor tény, így sokkal jobb. Bár akkor már ez se kell szerintem - szólalok meg újra, mikor egyik kezemmel a melltartóját kicsatolom. Hogy leveszi-e, azt már rábízom. Sarkon fordulok, és kicsit leguggolok vele, hogy a táskát felvehessem, de őt se ejtsem le közben. - Hova kéri a szállítást, hölgyem? - kérdezem mosollyal az arcomon, miközben adok neki egy puszit az arcára. Bár túl messze nem megyek ez után sem, mert újra az ajkaihoz tévedek és követelező csókot igénylek. Kicsit még a fenekén lévő tenyeremmel is megmarkolom a bőrét játékosan, aztán amerre vezényel, arra indulok meg. A táskát időközben vagy a kanapéra dobom le, vagy a szobába valahova.
- Köszi, új - válaszolok, bár a felét már ajkaiba motyogom. Azt hiszem, erre a kapcsolatra lehetne azt mondani, hogy szexkapcsolat. Nem tudom, Arthur mikor volt utoljára nővel, az viszont biztos, hogy épp elég ideje ahhoz, hogy egymásnak essünk az első percben, amikor meglátjuk egymást. Szerintem nincs ebben semmi rossz, egy apró pici hiba sem. Minden úgy tökéletes, ahogy van, főleg Ő maga. - Ó, na de kérem, vetkőztet? - játszom a megilletődöttet, miközben lazán dobom le a blúzom mellé a melltartót is. Így már legalább jó arányban vagyunk, igaz, a farmertől meg kellene még szabadítania, hogy tényleg fair legyen a játék. Mondjuk ha már itt tartunk, szerintem rajta is teljesen felesleges az alsónadrág... Átölelem és belecsókolok a nyakába, kuncogva hagyom magam cipelni. Nem ez az első eset, hogy meg kell bíznom benne, elhiszem, hogy most sem fog ledobni. - Talán a hálóba. Vagy a nappaliba? Hol háláljam meg az isteni vacsorát? - szemtelenül vigyorgok rá, majd legyen az bármelyik szoba, ahol letesz, én csak és kizárólag az ölében helyezem kényelembe magam. Nem elég belőle, nem bírok betelni az illatával, amit minden egyes levegővétellel érzek, és izmaival sem, hiába simogatom fel és le a karját. - Lehet, hogy beléd estem, mint Alíz a nyúlüregbe - súgom ajkaiba. Nem várom választ, maximum annyit, hogy a hülye kicsúszott vallomásra nem távolodik el és nem rak ki a táskámmal, meg a szép blúzommal együtt. Mondjuk a délután történtek és átbeszéltek után igazán kétlem, hogy így lenne.
Kezdőlap
