A szemeim kékek, efelől nincsen kétség, azonban még magamat is meglepem sokszor, milyen pompákban játszadozik. Hol szürkés-kék foltokban tűnik fel, hol pedig az óceán is megirigyelné kékségét. Talán nem is olyan rossz az összkép kék szemeimmel, barna loboncos hajammal és borostás arcommal. Bár az igaz, hogy sokan sármosnak tartanak, de szebb napokat is megláttak már a szemeim. Ami pedig a megjelenésemet illeti, szeretem a modern eleganciát. Egy kényelmes inggel és egy szövet nadrággal szoktam tarkítani unalmas, szürke hátköznapjaimat. Hidegebb időkben pedig csatlakozik különc kis társaságomhoz a kedvenc világos zakóm.
Azt szokták mondani, hogy vezetőegyéniség vagyok, én ezt inkább úgy értelmezném, hogy bírok a rám ruházott feladatokkal. Nem félek semmi újat kipróbálni és nem tántorodok el ha az élet valamilyen akadályt görget az utamba. Ugyanakkor nem szeretek középpontban lenni, de mégis adok a megjelenésemre, hogy ha rákényszerülök, annak megadjam a módját. Azonban nem erényem, hogy az akaratomat a hangommal és annak erejével kívánom érvényesíteni. Nem hagyom magamat elnyomni, inkább én vagyok az elnyomó. Talán a rossz példa, talán csak hajlam, de nem vetem meg az alkoholt a nehezebb időkben. Szégyenlem, de így van és kész. Viszont szeretem azt csinálni, amit csinálok, mindent bele adok a munkámba, mert engem az éltet ha a táncosaim elsajátítják a balett alapjait és vívmányait. Mivel szeretek ezzel foglalkozni, ezért nem úgy élem meg, mint a munkám, hanem sokkal inkább, mint egy hobbit, ami örömet okoz. Talán ők néha ennek nem örülnek, mert erényesen szólok rájuk, vagy kiabálok, vagy piszkálódok és megszívatom őket, de én élvezem a munkámat. Minden aprósággal együtt. Továbbá szeretek zongorázni is, amit javarészt az óráimon mutatok meg. Meg néha csendes magányomban, mikor már az utolsó fiatal is elhagyta a Stúdiót. Viszont azt nem szeretem ha valaki hazudik, vagy hitegeti a másikat, vagy manőverezik. Legyen egyenes és őszinte, fogadjon el olyannak, amilyen vagyok, vagy mondja a szemembe, hogy utál. Ennyi.
Az én elvem, hogy ha valaki balettozik, akkor adjon bele mindent, csinálja úgy, mintha az élete múlna rajta, vagy ne csinálja, hanem lépjen le és keressen másik hobbit. A balettet nem lehet félvárról venni. Ahogy az életet sem. Talán ezért estem én bele a saját csapdámba, ki egy kapcsolatból, de rémesen vágyódva egy újra. Nem a felejtés végett, hanem a romantika, a szerelem, és a szeretet miatt. Most. Vagy soha!
Habár jó magam New York-ban születtem, szülő hazámnak Franciaországot tartom, édesapám onnan származik, nemesi családfából. Ő magam orvos és tudós ember volt, mindent a tudománynak szentelt, gyakorta nem volt otthon, így jó anyám jóformán egyedül nevelgetett engem. Eleinte felnéztem a munkájára, szerette volna ha belőlem is tudós válik, vagy legalább az életemet a gyógyítás elméletének megalapozására szentelem. Persze ez bennem sosem volt meg ennyire mélyen, így nem is foglalkoztam vele. Néha össze is kaptunk, mikor fejtegette, hogy mégis miért nem kezdek már valamit az életemmel. Kezdtem én, csak nem úgy, ahogy azt ő szerette volna. Engem a kultúra vonzott, nem a tudomány. Anyám mellett megtanultam zongorázni, imádott hallgatni és támogatott, mi sem kellett több ennél. Először zenész szerettem volna lenni, de nem láttam magam előtt a jövőmet, így letettem erről az álmomról. Majd az élet a kultúra tudományai közé sodort, ahol végre körvonalazódhatott bennem, hogy ami igazán érdekel, az a tánc. Én magam modern táncot és pop stílust követek, de átadni valami sokkal elképesztőbbet adok át. A balett lett az én irányzatom, ami miatt sokan el is ítéltek, hogy férfi létemre mégis hogyan. Nem vagyok meleg, efelől mindenkit megnyugtathatok. Az ítélet osztók között apám is ott volt, neki még annyira sem vált ínyére, ugyanis mint említettem, ő tudósnak képzelt el engem. Aminek én magamat sosem tudtam volna. Úgyhogy szétváltak útjaink, elköltöztem. Apám ettől besokallt és az alkoholba menekült, aminek az lett a következménye, hogy részegen egy fának csapódott az autójával és azonnal szörnyet halt. Fájt tőle a szívem, mert szeretem őt is és anyámat is, de féltem, ha ott maradok, elnyomná az alkotói kreativitásomat. Emiatt kissé hibásnak is éreztem magamat apám halála miatt. De saját lakásba költöztem, amit az akkori barátnőmmel együtt vettünk meg. Ez a barátnő később a feleségem lett, akivel boldog házasságban éltünk, habár néha társas magányban, csak egymás mellett éltünk, nem együtt. Ez rá is nyomta bélyegét az életünkre, de próbáltuk helyre hozni a kapcsolatunkat. Gyermekünk nem volt, azt gondoltuk talán nem is lehet, hiszen aktívan házaséletet éltünk. Majd egyszer csak jött a hír. Kisbabánk lesz.
De ez túl szép lett volna, ugyanis eleinte csak sejtettem valamit, de nem tudtam volna egyértelműen kimondani, hogy tudom, a feleségem zugivó, és nem is kis mennyiségben ontja magába a szeszes italokat. De aztán rajta kaptam. Persze szabadkozott, hogy leszokik és minden rendbe jön, de mindketten tudtuk, hogy ez nem így lesz. Aztán ugye kiderült, hogy terhes. Akkor azt hittem, vagyis inkább reméltem, hogy tényleg leszokik, el megy elvonóra, vagy bármi. De nem így történt én pedig napról napra egyre jobban meggyűlöltem. Tudta jól, hogy az édesapámat a pia vitte el, részegen csapódott egy fának és azonnal szörnyethalt. Ezért is vetettem meg annyira az alkoholizmust. De mit sem érdekelte a múlt, vagy én, de még a születendő gyermekünk sem. Egyik nap későn mentem haza, mert sokáig gyakoroltam a következő koreográfiát a tanoncaimnak. A kapu nyitva volt, fel volt törve. Ekkor levert a víz, de az igazi sokk a bejárati ajtónknál ért, ahol két rendőr igyekezett bejutni a lakásunkba. A mi közös kis kuckónkba. Mikor megláttak abba hagyták és lebiggyesztett fejjel közölték, hogy a feleségem autóbalesetet szenvedett, mert az alkohol bódító hatása alatt volt. Jelenleg kórházban van. De a magzatot nem tudták már megmenteni. 22 hetes terhes volt ekkor, így a gyermekünket eltávolították a hasából. Sosem tarthattam a karjaimban a gyermekünket, sosem érinthettem meg. Akkor besokalltam. Még az nap éjszaka összepakoltam és elköltöztem.
Másnap összeszedetlenül léptem be a Stúdió ajtaján, mintha előző nap nem késő estig dolgoztam volna a legújabb koreográfián. Zavart voltam és letört, nem tudtam hogyan tovább, vagy inkább, hogy kivel tovább. Az nap így nem igazán adtam órát. A megszokott tőlem az volt, hogy beleadok mindent és kihozom a maximumot a táncosaimból, de ezúttal nem érdekelt még ez sem. Leültem, benyomtam a zenét és elmélkedtem. Nem érdekelt, hogy csinálnak-e valamit, vagy sem. Majd ez még megismétlődött párszor, az nap, mikor beadtam a válókeresetet el akartam nyomni a fájdalmat, így alkohollal a szervezetemben és a kezemben tértem be az oktatásra. Ez volt a mély pontom, ezután kiléptem és kértem, hogy mielőbb kerítsenek valakit a helyemre. Tulajdonképpen nem érdekelt találnak-e, csak nem akartam soha többet bemenni. Úgy éreztem a világ ellenem fordult. Persze a feleségem ezt még tetézte is, hiszen nem volt hajlandó aláírni a papírokat és kérlelt, hogy ne tegyem ezt KETTŐNKKEL!!! Nem volt már szó ilyenről, csak én voltam és Ő, külön! Szabadkozott, hogy tényleg leszokik és helyre hoz mindent, de képtelen voltam hinni neki a történtek után. Megtámadtam egy jó ügyvéddel, ezzel is kicsikarva az aláírását, hogy végre szabad lehessek, tőle. Nagy nehezen sikerült is elérnem a célomat, de a dolgaimért még küzdenem kell, ugyanis most azt vette a fejébe, hogy ha mi elváltunk, minden marad ott. A házban, amit amúgy együtt vettünk kettőnknek, de mégis az „övé”. De próbáltam nem gondolni a rossz dolgokra. Erőt merítettem ebből és úgy döntöttem visszatérek a Stúdióba. Mondanom sem kell, hogy elindultak a sutyorgások, nem csak a hátam mögött, hanem az óráimon is, amiért eléggé pipa lettem és sokszor abbahagyattam velük a balettot és kényszerítettem, hogy guggolásszanaka, míg nem tudja mindenki befogni a lepénylesőjét. Aztán persze minden folytatódott az órák után is. Haragudtam a helyzetre és haragudtam magamra is, hogy ennyire gyenge voltam. De volt egy nő, aki feltűnően csöndben volt. Nem sutyorászott, nem tett megjegyzéseket, csak csinálta amit mondtam. Ez tetszett, na nem azért, mert azt tette amit kértem, hanem mert Ő volt az egyedüli akinek nem a magánéletem volt a legfontosabb, hanem a balett, a tánc! Egyik oktatás után leültettem a zongora elé és eljátszottattam vele egy dalt. Nem szokványos dal volt, igazából magam még sosem játszottam el az órákon, pedig szép, nagyon. Sokat hallgattam, mikor megismerkedtem a feleségemmel. Ettől a daltól úgy éreztem minden rossz elreppen és csak a jóra tudtam emlékezni, ami ezekben az időkben rendkívül jól esett. Ő pedig csodálatosan zongorázott.