Szeret(i):

• Szereti, hogy megáll a saját lábán, még ha labilisan is.
  
• Az unikornisokat és a mesebeli lényeket, de ezt titkolja.
  
• A zenét minden mennyiségben hallgatni és játszani.
  
• Váltogatni a munkahelyét.
  
• Megélni minden pillanatot, mert csak egyszer él.
  
• Táncolni. Bárhol, bármikor.
  
• Imádja a testvéreit, megtenne értük bármit.
  
• Macik, cicák.
  
  

Nem szeret(i):

• Komolyan venni az életet.
  
• A szüleit, akik nem hittek benne és rosszul bántak vele.
  
• Puccos helyekre járni.
  
• Huzamosabb ideig a fenekén ülni. Mindig mozgásban van.
  
• Szórni a pénzt.
  
• Várni a szőke herceget fehér lovon. Nem hisz a szerelemben.
  
• Totyogós öregek a boltban.
  

- Nem vagyok ideges! - nem, alig, egy kicsit sem, csak Darío feje mellett a falon csattan és törik apró szilánkokra a váza, amiben reggel még egy csokor tulipán díszelgett. Marcos, mint mindig, most is teljes nyugodtsággal jön ki a konyhába, hogy rendet tegyen. A legidősebb testvér, ő az, aki ha felgyújtanánk a lakást, akkor is idegroham nélkül oldaná meg a helyzetet.
Odalép hozzám és miután betömte a szájába a szendvicsének felét, vállaimnál fogva ültet le az asztalhoz. Szó nélkül, a vacsoráján rágódva intézi el ugyanígy az öcsénket. Szemben ülünk egymással, "apu" középen. Összefonom magam előtt a karjaimat, mert tudom, most következik a fejmosás és a "beszéljük meg normális emberek módjára" hegyibeszéd.
- Tehát, mivel érdemelte ki az a szegény váza, hogy összetörjön? - teszi fel a kérdést Marcos és rám néz.
Megmakacsolva magam fejem a fal felé fordítom, még fel is húzom az orrom sértettségemben. Mindketten válasz nélkül ülünk továbbra is, de a bátyánk türelmes, hátradőlve várja, míg elmeséljük.
- Darío megint elvette a gitáromat és beleolvasott a dalszövegeimbe - nyögöm ki néhány perc elteltével. Tudja mindkét testvérem, hogy mennyire érzékeny vagyok az ilyesmire, és az öcsém rendszeresen csinálja ezt. Most már kezd elegem lenni belőle.
- Hogy akarsz befutni, ha nem hagyod, hogy elolvassa más? - az öcsém a flegma stílusát veszi elő, még a halántékát is megütögeti mutatóujjával. Élesen szívom be a levegőt, a szék lábai csikorognak a padlón, ahogy felállok. Dühösen viharzok be a szobámba és vágom be az ajtót, hogy a szomszéd is felkopog a seprűnyéllel. Magamban küldöm el az édesanyjába és kezdem el összepakolni az esti fellépéshez szükséges dolgokat. Gitár, flitteres ruha, smink... A szekrényből pedig a pincérnő egyenruhám kerül elő és gyors készülődés után mindennel felszerelkezve vágok neki a mai estének.

Steve, a főnök morcosan fogad, én pedig elmagyarázom, hogy a metró állt le, valami nagyon kusza és láthatóan kitalált történettel állok elő, amit még én sem hiszek el, hiába nézek ártatlan tekintettel. Két hónapja dolgozok itt, de már most elzavarnak...hát mondjuk megértem, ebből két hetet ellébecoltam és ma is el akartam kéredzkedni, hisz oda kell érnem a pubba a fellépésemre. Nem mindennapi ám ez, hogy egy jó helyen kapok terepet rá, hogy megmutassam magam.
- Akkor ennyi? Tényleg elküldesz? - még egy utolsó kiskutya tekintetet küldök a férfi felé, de ő csak az ajtóra mutat. Ajkamat lebiggyesztem és nagyot sóhajtok, nem örülök túlságosan a ténynek, hogy holnap megint állhatok neki munkát keresni.
Az estének azonban még nincs vége, a pubban legalább értékelni fognak és meglátják, milyen szépen csillogok. Akárcsak a Nap az égen, vagy a milliónyi csillám a rávetülő világítás fényében, amit a szemhéjamra kenek.