Karamellizált popcorn a tálban, orchidea az ablakban, kockás takaró az ölben, gőzölgő meggyes-joghurtos tea a bögrében. (A bögrén: Ha elfogadod, hogy nem a tiéd, könnyebb lesz. Nem. Nem lesz könnyebb, de aki megissza helyetted jól jár!)
Senkit nem lehet megismerni pár leírott megjegyzés alapján, mert a tettek és a szavak körvonalazzák igazán, hogy kivel is nézünk éppen farkasszemet. Elsőre tűnhet kezes báránynak, vagy éppen ordas farkasnak, a lényegen nem változtat. Hiába aggattunk rá első benyomás, vagy pár kör lefutás után jelzőket, ha kell, tizenévekkel később is meglephet bennünket egy olyan tulajdonsággal, amit eddig a fejünkben nem toldottunk hozzá, mert előszél híján az ember ugyebár nem mutogat másokra, hacsak nem konok, vagy előrelátó. Esetleg e kettő ötvözete.
Filomenaval azért van nehéz dolgunk, mert egyáltalán nem beskatulyázható személyiség. Az egyik pillanatban még szomjazza a szeretetet és a mellkasára tetováltatná a nevünket, a másik percben pedig képes egy vessző elhagyása, vagy éppen egy rosszul sikerült mimika miatt duzzogni. Ezek a részéről teljesen normális viselkedési stílusjegyek, ugyanis a szüleitől is ezt látta. Az édesapja (félgörög) édesanyja (amerikai) egységéből született meg ő, ami már önmagában nemzetek vérmérsékletét és velejáróit hordozza.
Ettől függetlenül, ahogy jó esetben mindenkiben, benne is megvillannak domináns tulajdonságok, amik jóformán végig kísérik az életét. Ilyen például a bátorság. Vakmerő és nem ismer félelmet. Talán csak amiatt, mert még nem ütközött össze igazán rémisztő dolgokkal, de ha valóban igazak a híresztelések, nem is tervez ilyesmit. Nem egészen hétköznapi ettől függetlenül, mert ha valaki bekerül az ismeretségébe, azzal vagy nagyon közel kerülhetnek egymáshoz, vagy soha többé nem beszél. Eléggé válogatós az emberek kapcsán, akiket befogad belső körébe. S ha meg is teszi, ha túl fontossá válnak, hajlamos eltűnni mellőlük. Ennek az okát egyelőre még ő is csak fejtegeti. Nem tudja, hogy miért veszi körbe egy ilyen éles körvonal, egy kontraszt, ami ennyire határozottan eltaszíthat bárkit is, aki valahol megkocogtatta már a szívét. Önzetlen, ha egy darab pizzán osztoznátok, nem habozna eléd tolni. Segítőkész, bármit képes megtenni azért, hogy a másiknak jó legyen és ne legyen gondja. Nem bírja a problémákat, erős benne a vágy a tenni akaráshoz. Védelmező és tigris típus. Igenis harap, karmol, rúg, ha kell! Szájal, ha kell. Érezni benne a határozottságot és az erőt, amit nem fél maga körül szétterjeszteni, ha szükséges. Nagyon alacsony az önbizalma, e kapcsán néha szomorúnak tűnik. Kissé introvertált, ám szakmája betegsége, hogy nyílnia kell, vagy legalábbis emberekkel foglalkoznia - ezért nem menekül a tömegtől. A humorérzéke nagyon sajátos, sokat nem is értik. Elfogadta, hogy különc. Van benne valami megmondhatatlan, különleges hűvösség, ami elsőre talán unszimpatikus lehet. Később, sokkal később bukkan fel a felszínre az igazi, meleg és szerető, ragaszkodó természet, amit véka alá rejteget. Néha ő sem érti meg saját reakcióit, érzéseit, és ettől -szinte- állandó szorongásban él. Féltékeny, irigy, mohó típus. Ha valaki iránt kötődik, nehezen osztozik rajta. Humorral próbálja közvetíteni az érzelmeit, ami sokszor nagyon balul sülhet el...
Az a hátránya az interneten való ismerkedésnek, hogy anélkül megkedvelhetsz valakit, hogy ismernéd. Igazán ismernéd. Belekerülsz egy szituációba, amit nem kértél, csak jött magától. Belesimul a szöveteidbe, a mindennapjaidba, rutinoddá válik és azon kapod magad egy nap, hogy állandóan felbukkan a gondolataidban. Nem ereszt el és a legnehezebb felismerés az egész történetben az lesz, hogy rádöbbensz, nem is akarod elengedni. -

Lágyan zongoráznak ujjai a klaviatúra fölött, meg nem érintve azokat a betűkkel ellátott gombokat. Szemei lezuhanva, gyűrűbe bújt ujjai enyhén reszketnek. Egy szőke, puhára mosott tincs előre lóg, talán zavarna, ha felnézne a monitorra, de ahhoz túlságosan erős bizsergés ül a fülein. Nagyon is ismerős érzés. Mintha égnének!
Talán négyszer rugaszkodnak csuklóból kezei, végül újra és még egyszer láthatatlan falba ütköznek kezei. Lecsukja a laptopot és félre tolja. Ahelyett a térdeit húzza fel, hogy átölelve azokat az ablak felé pillantson. Zuhogó eső, kurjantgató szomszédok, egyszerűen tökéletes romantika. Arca rezzenéstelen, kissé fáradt és erőtlen. A gőzfelhő a bögre fölött magára hívja pillantását. Elnézi pár másodpercen keresztül, hogy aztán a melegforrást a mellkasához ölelve behunyja a szemeit és visszaemlékezhessen arra, milyen volt, amikor még a kezdetek kezdetén bukfencelt a gyomra.

Két és fél évvel korábban:
- Szerintem defektes vagyok. - jelenik meg a felületen, mire Filomena bezárja a böngészőt és teljes figyelmét a neki írónak szenteli kiszélesedő, már szinte rosszalló mosolyával.
- Inkább vonzó. - pötyögi le lustán, majd kihúzva magát várja a választ. Úgy tűnik a túloldalon ücsörgő kispajtás többszöri neki futásra feleli:
- Miért lenne vonzó valaki, aki besétál egy bokorba? - képtelen lefojtani nevetését, beletúr az akkor még hosszú barna lobboncába, ahogy helyezkedik ültében.
- Mert nem mindenki képes bokorszoknyában is szmexike lenni... - büszkén, széles mosollyal pötyögi, fel-felolvasva szavait.
- Nem is láttál még... - a válasz előtt eltelik öt perc
- Nem is kellett. - a válasz előtt nem telik el egyetlen perc sem.

Talán voltak intőjelek a kapcsán, hogy mennyire egészséges kettejük chat-es barátsága. Talán túl lőttek a célon párszor, de ugyan, melyik barátságban nincsenek időnként flörtölő megjegyzések? Melyik barátságnak nem mondják ki, hogy nagyon is fontosak egymásnak? Talán ott rontotta el, hogy túl aggódta a hiányát. Talán többet akart. Sosem értette meg magát. Ahogy őt sem. Egymást sem értették meg. A végén elszakadtak egymástól. Ahogy az lenni szokott, egyetlen távkapcsolat sem működik hosszútávon. Főleg a lányok között. Főleg, ha az egyikük Filomena.

Egy évvel korábban:
- Meglepett, hogy írtál. Jó értelemben. - ahogy ezeket a sorokat olvassa, nem vallaná be, de már mindkét kezén széttördelte ujjait.
- Tényleg? - miért kell a megerősítés?
- Tényleg. - feleli egy perc elteltével. Lezuhan a feje az asztalra, homloka a hűvös fának koccan. Behunyja a szemeit és úgy mosolyog.
- Szóval fél éve... A karácsony szelleme juttatott eszedbe? - a kérdésre nagyot dobban a szíve, mire sétálnia kell egy kört a lakásban.
- Is.

És fél éve megint sikerült elcsesznie, amikor úgy döntött, hogy nem jelentkezik hónapokig. Megint közel kerültek, és megint eltolta magától. Megint hibázott. Már csak láthatatlanban nézett fel, és ott várta az üzenet, miszerint többé ne is keresse, a számára halott.
Ez egy nagyon jogos pofon, egy nagyon erős, de nagyon jogos és igazságos pofon. De hogy lehet valami ennyi fájdalom, gyötrődés és láthatatlanság ellenére is annyira gyönyörű, hogy még többet akarjon belőle? És ha még többet akar is, hogy csinálja? Érdemes-e sóvárogni valami után, ami egyértelműen zsákutca?