Cal-t igyekeztek keményen fogni. Hamar kiderült, hogy jó fizikuma van, így szinte minden sportban érvényesülni tudott, ahol súlyozottak voltak a fizikai adottságok. Az önbizalomnak sose volt híján, de ez csak még inkább megerősítette őt abban a hitben, hogy bárhol legyen, ő legerősebb. Mivel nem engedték játszani a tanulmányi átlagai miatt, Cal otthagyta az iskolát és amatőr ligákban kezdett bokszolni. A csapatjáték sosem volt az erőssége, ráadásul a profi futball ligába tudta, hogy csak az egyetemi rendszeren keresztül lehet tartósan bekerülni, így a boksz felé fordult. Voltak nála nagyobbak, erősebbek is, de Cal a termetéhez párosuló mozgékonyságát kihasználva pusztító jelenség tudott lenni a szorítóban.
Néhány látványos kiütés után hamar felkapta őt a helyi média és úgy érezhette, hogy ő a környék királya. Az életmódjában is kiütközött ez. Állandóan bulizott, ha nem kereste, a baj találta meg őt. Több alkalommal is fogdán végezte, de nem csak maga miatt. Kiderült, hogy az őt támogató barátai között akadnak, akik a helyi utcai bandákból ismerősek a rendőrségnek, így őt is sokszor rángatták be kihallgatásokra. Mindez azonban nem tette kevésbé népszerűvé, épp ellenkezőleg. Egy megalkuvást, gyengeséget nem tűrő pofozógépet láttak benne az emberek, aki nagy kanállal falja az életet a ringen kívül és nem fekszik le a rendőröknek sem. Folyamatosan nagyzolt és magára licitált minden szavával, tettével. A következmények persze rendre megtalálták, de sosem mérlegelte őket. A szüleivel ekkor már nem beszélt, és mivel nem támogatták soha, ő sem adott haza pénzt.
Cal életében a törés szó szerinti. Élete legfontosabb meccse után nagy bulit csaptak, majd egy parkolóban találták rá, félholtra verve. A térde súlyosan sérült, a patellája eltört, az idegek és izmok szintén károsodtak, az egyéb felületi sérülésekről nem is beszélve. 8 hónapig volt gipszben a lába és további majdnem hat hónapot vett igénybe a teljes rehab, mire újra egyedül tudott járni. Ez idő alatt a családján kívül senki sem látogatta őt meg. A menedzsmentje dobbantott, akik azért lógtak vele, hogy pózoljanak a győzelmi fotókon, átpártoltak másokhoz. Az úgynevezett barátai pedig felé se néztek, miután már nem volt ott mellettük elrettentésképpen. A szurkolók pedig, akik hősként ünnepelték, találtak egy új, a semmiből magát felverekedő csillagot. A rendőrség se tett semmi érdemlegeset. Aznap Cal nemcsak részeg volt, de drogfogyasztás jeleit is kimutatták a tesztek, így letudták annyival, hogy magának köszönheti.
Az azóta eltelt három évben Cal leginkább olyan, mint egy időzített bomba. Rengeteg elnyomott düh és frusztráció van benne, amit nem tud kiadni magából. Szarért-húgyért dolgozik esti műszakban, mint közmunkás. Nappal edzeni jár, délután pedig takarítja a termet, mielőtt menne dolgozni este. Próbálja visszaverekedni magát oda, ahonnét eltűnt, de esélye sincs. A sérülése miatt örökké bicegni fog kissé. Az orvosok egyáltalán nem ajánlják, és még saját felelősségre sem engedik őt újra szorítóba lépni élesben. Elárulva és becsapva érzi magát, akit megfosztottak élete nagy lehetőségétől. Kevesekben talál megértésre, és nehezen fogadja el, hogy nem ő az egyetlen, akivel kibaszott élet. Képzetlen és priusza van, sok helyről egyből elküldik, ami pedig marad, azt megalázónak érzi, de nincs választása. Lábtörlőnek használják, pont, mint a szüleit.
A kilátástalanság okozta keserűségből pedig újra abba a közegbe menekül, akik egyszer már cserbenhagyták őt. Maga sem tudja, hogy miért, csak úgy érzi, hogy ott megértik. A helyi bandákkal lógó ismerősei is iskolázatlan, sehova se tartó fiatalok, de beléjük nem törölhetik csak úgy a lábukat. Nem tűrik a megaláztatást, hanem visszavágnak. A peremre sodródva élnek, ez pedig sokkal közelebb áll hozzá, mint mikor arról papolnak neki, hogy érezze magát szerencsésnek, amiért még tud járni és van munkája.
Cal számtalan jellemhibával bír. Agresszív, könnyen felhúzza magát, még most is előbb üt, mint gondolkodna és szeret elmerülni az önsajnálatban. Úgy nőtt fel, hogy elég volt az ökleit használni, így frusztrálja, hogy elvették tőle az egyetlen fegyverét és kutyába se nézik sokszor. Érzékeny, de szereti magát keménynek mutatni, azonban legbelül számtalan démonnal küzd. Egyetlen dolgot nem lehet elvenni tőle: küzd. A történtek után sokkal komolyabban, profibban áll hozzá a sporthoz és kész megragadni az esélyt, hogy újra bizonyítson. Kerül, amibe kerül.

- Végre! Apád már csinálja a kerítést, elkezdte nélküled – tájékoztatott anyám a tűzhely mellől, mikor beestem az ajtón.
- Tíz percet késtem, mi baja van?
- Megígérted neki, hogy háromra itt leszel. Na menjél, tudod milyen!
Tudtam. Mindenki tudta. Az apám ismert ember volt a környéken, tisztelték őt. Megjárta Vietnámot is az öreg. Kemény volt, és bár mások szerint igazságos, kurvára nem így volt. Egy zsarnok volt, aki sosem engedte, hogy boldogok legyenek mások, mert ő sem lehetett az.
- Csak nem ideevett a fene? Hol voltál? A kuka tele, a házimunkád nincs elvégezve, a kerítést pedig egyedül csinálom.
- Edzésem volt, megvártam a fiúkat. Tíz percet késtem, ne csináld már.
- Ne csináljam? A kerítés talán megcsinálja magát? Első dolgod szombatonként segíteni, minden más utána jön. Na gyerünk hozz még lécet! – bökött a ház fala mellett lévő kupacra, míg ő az előtte lévő deszkán mérte le a távolságokat.
- Tegnap nyert a Buffalo. Zsinórban negyedszerre – jegyeztem meg, próbálva beszélni apámmal, miközben a lécet hoztam. Nem utáltam őt, de úgy éreztem, hogy ő sose szeretett engem. Anyám mindig nyüstölt, hogy próbáljam megérteni, legyek vele jóban.
- Nem érdekel a Buffalo, fehér csapat. Ott van az a színes srác, Jefferson. Tudna az a fiú, ha engednék játszani. Egyik nap játszik, másik nap kispad.
- Sokszor engedik játszani – jegyeztem meg, apám felé sandítva.
- Én a rendszerességről beszélek, hogy mindig játsszon, úgy jön bele.
- Nem játszhat mindenki egyszerre. Vannak fehérek is, akik kispadon ülnek.
- Ha egy fehér ül, a nyakad rá, hogy sérült! A négernek dupla olyan jónak kell lennie, hogy bekerüljön a csapatba! – szólt erélyesebben az apám, felém nézve. – Ezért nem akarom, hogy a sportra tedd fel az életed. Bekerülsz a csapatba. Na és aztán? A feketéket nem játszatják, egyik csapat se.
- Ott van Tony Banks a Houstonban. Tegnap kezdett és dobott két TD-t.
- Tony Banks egy senki, ez a dolga! Így kell játszani a játékot, csak jól kell időzíteni. Én is megdobnám azt a két TD-t.
- Na persze, a profi ligában biztos nem – ráztam a fejemet nevetve.
- A Néger Ligában keményebben zártak össze előttem, dobtam én ott hetven yardos TD-t is, nem is egyszer! – emlegette fel már sokadszorra. Folyton ezzel jött, a Néger Ligával, hogy mekkora ász volt, és akármelyik fehérnél jobb lett volna, ha a feketéket engednék játszani.
- Ott van Jeff Blake is, Ray Lucas … - soroltam az elmúlt időben kezdő fekete irányítókat.
- Nem érdekel, befejeztem! Azért kezdtek, mert a fehér irányító sérült volt. A feketéket ostobának tartják, hogy irányítsák a csapatot. A padot akarod koptatni a profi ligában, igen? Vágjad inkább a deszkát!
Kelletlenül, de tettem, amit mondott. Az apám soha egyetlen meccsen sem volt kint. Jobb voltam fehér irányítóknál, és a feketéknél is. Nem dobtam a legjobban, de én voltam a leggyorsabb, harminc yardot is megfutottam, ha kellett. Kosárlabdában nagyobbat ugrottam bárkinél. Bokszban pedig kerületi győztes voltam az elmúlt három évben.
- Anyád azt mondta, hogy jönnek megnézni valami egyetemről – törte meg a csendet apám.
- A Syracuse-ról – pontosítottam. – A hétfői meccset nézik meg.
- Tudtommal hétfőn dolgozol – állt meg vágás közben. -  Van egy egyezségünk. Elvégzed a házimunkát, dolgozol a gyárban és focizhatsz, bokszolhatsz!
- Majd bepótolom hétvégén, megdumáltam a főnökkel, hogy hétvégén melózhatok. Syracuse-ból jönnek, hogy …
- Nem érdekel honnan jönnek! Idefigyelj! – ragadta meg a vállamat. – A fehérek sose hagyják, hogy érvényesülj a futballban, érted? Te csak tanulj, hogy előre juss! A gyárban, hogy autószerelő legyél, vagy kőműves, csak legyen szakmád, valami, ami a tiéd, amit nem tudnak elvenni tőled! Tanuld meg használni a kezed másra, minthogy egy labdát dobálsz ide-oda! Most azonban visszamész a gyárba és visszaszerzed az állásod!
- De hát már felvettek valaki mást, mert én mondtam, hogy focizom.
- Hogy lehetsz ekkora hülye? Hagytad, hogy valaki elvegye a munkád? Azért, hogy focizhass? Honnan lesz pénzed a barátnődre, vagy mit tudom én? Micsoda hülyeség hagyni, hogy elvegyék az ember munkáját?
- Hétvégéken majd dolgozok…  - kezdtem volna bele, hogy meggyőzem, de nem hagyott.
- Nem, nem! Keresel valami mást!
- Ne már apa! Edzenem kell, nem dolgozhatok és edzhetek egyszerre suli után. Szükség van rám, megmondta az edző is.
- Teszek rá mit mondott, én vagyok a családfő, én vagyok a főnök, csak az számít, amit én mondok! Érted? Megértetted?
- Meg – morogtam.
- Mi?
- Igenis – javítottam ki magam.
- Most fogod magad és visszakéred az állásod. Ha a kettő együtt nem megy, a focit feladod. Az élet nem gyerekmese, ideje felnőni!
-  Igenis – bólintottam, és már léptem volna ki a kertkapun, mikor visszafordultam. Sose kérdeztem. – Kérdezhetek valamit? Miért nem szerettél soha?
- Szerettelek? – kérdezett vissza az apám. – Talán meg van írva valahol, hogy szeretnem kell? Ki mondta, hogy szeretnem kell téged? Micsoda hülye kérdés ez? Gyere ide, ha hozzád beszélek! – mutatott maga elé az apám, majd mellkason csapott a kézfejével. – Az istenit, húzd ki magad! Kérdeztem valamit. Törvény van rá, hogy szeretnem kell téged?
- Nincs.
- Van mit enned? Hozzád beszélek, felelj, ha kérdezlek!
- Van – mondtam dühösen.
- Nigger, amíg az én házamban laksz, úgy felelsz nekem, hogy igenis, megértetted?
- Igenis.
- Van mit enned?
- Igenis.
- Van tető a fejed felett?
- Igenis.
- Van mit felvenned?
- Igenis.
- Aztán honnan, mit gondolsz?
- Tőled kapom.
- Persze, hogy tőlem kapod! -  kiabálta. -  De miért?
- Mert szeretsz engem? – kérdeztem halkan, leszegve a fejem, de ránézve.
-  Minden reggel korán felkelek, elviselem csesztetést, kidolgozom a belemet, nap nap után! Mert szeretlek? Jó nagy hülye vagy, fiam. Mert ez a dolgom! Felelős vagyok érted. A férfinak az a dolga, hogy eltartsa a családját. A házamban laksz, a kenyeremet eszed, tető van a fejed felett, mert a fiam vagy! Nem azért, mert szeretlek, hanem mert ez a kötelességem, felelősséggel tartozom érted! Nem dolgom téged szeretni, a fizetésem is azért kapom, mert az jár nekem! Én megadtam neked, ami jár, én adtam neked életet! Anyáddal megalkudtunk, de az, hogy szeretnem kell a fekete képedet, nem volt a része! Ne azon járjon az agyad, hogy szeretnek-e téged, hanem, hogy megkapd, ami jár igazság szerint! Felfogod ezt?
- Igenis.
- Akkor tűnj el a szemem elől és menj a gyárba! – mutatott az utca felé, és láttam, hogy remegnek az ajkai, mielőtt hátat fordított volna nekem, hogy folytassa a munkát.

- Mr. Sims! Kérem, jöjjön – mosolygott az asszisztens, aki egészen Dr. Fields-ig vezetett, majd átment a másik szobába. A hangok alapján vadul szkennelhetett valamit.
- Calvin! Jó látni. Hogy van ma? – kérdezte a doki, fél szemmel még az előző beteg lapjait túrva.
- Még élek.
- Mindjárt jövök, vegye addig le a merevítőt! Segít valamennyit?
- Inkább csak útban van – feleltem az ágy szélére ülve, kigombolva a nadrágot, hogy levehessem azt a szart.
- Nem túl kényelmes viselet, tudom. De elengedhetetlen a maga esetében. Ne legyen türelmetlen, a vártakhoz képest így is gyorsan gyógyul. Áh, meg van – kapott fel egy mappát, majd kisétálva az asztal mögül megállt velem szemben, az ujjával a papírlapon liftezve. – A könyöke és a válla? Nincsenek valami jó állapotban a porcok. Heges vese, agyrázkódások, sérült belső szervek… de a térdét leszámítva egész jók a legutóbbi tesztek.
- Nem azt mondta, hogy gyorsan gyógyul?
- Gyorsan bizony. Ez egy súlyos sérülés Calvin, mázlista, hogy meg van még a lába.
Lehunytam a szemem egy pillanatra. 14 hónapot töltöttem kórházban, ebből kettőnél már otthonról jártam vissza. Akármit mondtam, folyton ez volt a válasz. Örüljek, hogy van lábam. Kurva sokat érek vele, ha egy buszt sem vagyok képes utolérni vele.
- A tornát csinálja? Elkérem majd Stacytől a kezelési naplót, de az ön tapasztalataira vagyok kíváncsi.
- Csinálom. Fáj. Csak használjon is.
- Fog, ne aggódjon. De valamit muszáj megértenie, Calvin. Már mondtam, de attól tartok, hogy nem figyelt rám. A lába sosem lesz a régi. Sajnálom a történteket, őszintén. De, mint az orvosa, erősen javaslom, hogy ne akarjon újra bokszolni. Semmilyen sportot se ajánlok, amihez a lábát komolyabban igénybe kell vennie.
- Van sport, amihez nem kell?
- A sakk például -  vonta meg a vállát a doki. Nem akartam leragadni vitázni, hogy miért nem sport a sakk. Mindegy ki mit mond, az nem sport, ahol egy széken mereszted a segged végig.
- Majd észben tartom – feleltem aztán, míg a doki a térdemet vizsgálta.
Eszem ágában sem volt észben tartani. Az én térdem, én tudom, hogy mikor működik. Jó lesz, csak csinálnom kell ezt a szart. A teremben persze senki se enged bokszolni, nem élesben. Kesztyűznek velem időnként, de senki nem vállal be még egy edzőmeccset se. Azt hiszik, hogy széttörtem, hogy már nem számítok.
Apámat meg akkor láttam először emberinek. Csak haloványan emlékszem arra, ami a parkolóban történt. Berúgtam, szívtam is. Elég kemény meccsem volt Amari Clay-jel. Egyébként is utáltuk egymást, mint a szart, és a meccsünk is vérre ment. Pontozással vertem meg, már arra se emlékszem mit pofáztunk egymásnak utána, csakhogy szét kellett választani minket. Aztán kocsiba akartam ülni ő meg ott volt. Ők, ott voltak. Az a köcsög három haverjával várt ott. Emlékszem, hogy tartanak két oldalról, miközben Clay ütött. Majd a földre, ahova a véremet köptem, miközben rugdostak. Már majdnem elájultam, mikor az a rohadt geci rátaposott a térdemre. Többször egymás után. A következő kép, hogy villódzó fényeket látok, majd a kórház, mellettem a szüleimmel és Marcus-szal. Két rendőr várt odakint, kérdezni akartak, de ahelyett, hogy a támadásról tették volna, azzal baszogattak, hogy mit szedtem be. Már nem emlékszem mit mondott a doki, kurva sok mindenem sérült, a lábam gipszben, valamiféle fémek álltak ki belőle, az idegsérülések miatt. Az apám abban a 14 hónapban nem baszogatott. Nem hagyta el a száját, hogy ő megmondta. Nem szereltetett velem kerítést, vagy vitette ki a szemetet. Életében akkor először csak hallgatott. Én pedig szerettem érte.

Egy év se telt el, miután véget ért a rehabom, mikor rendőrök kopogtattak az ajtónkon. Az apám meghalt, lelőtték. A zsaruk azt mondták, hogy „tisztázatlanok a körülmények”, de errefelé mind jól tudjuk, hogy ez mit jelent. Ember legyen a talpán, aki észben tartja, hogy melyik tömb éppen kinek a kezén van. Hazafelé tartott, ugyanazon az útvonalon, amin az elmúlt majdnem ötven évben tette. Az utolsó beszélgetésem vele … próbált meggyőzni, hogy keressem meg a lányom. Ő és anyám is ellene volt az örökbe adásnak, de nem tehetek ellene semmit sem. Mikor azt mondtam, hogy elakarom vetetni, apám rendesen elkapott. Tizenhét voltam, kurvára nem tudtam magamról se gondoskodni, nemhogy egy gyerekről. Inkább meg se szülessen, minthogy éhezzen, ezt mondtam. Az örökbe adás jó alternatívának tűnt. Jó családhoz került, azt mondták. Apám szerint ez csak kamu, mindig ezt mondják, de őszintén, próbáltam rohadtul nem erre gondolni. Az a lány tíz éves már, mások nevelték fel, rohadtul nem tud rólam semmit sem, és ez így van jól.
- Téged is megmozgatnálak. Lemerem fogadni, hogy keményen szereted, mi? – megütötték a füleim a szavak, amiket a szorítóban lévő férfi intézett az ott lévő sajtósok valamelyik női tagjának. Ezen a héten már másodjára voltak itt, és másodjára hallgatta az egész terem, ahogy ez a dísz nigger teszi a keményet. Deron Hodge, nagyjából velem egyidős lehetett. 18-1-es mérlege volt, azt az egy meccset is csak pontozással bukta. Mindenki nagy jövőt jósolt neki.
- Hé, akar valaki kétszáz dollárt keresni? Ha túléli ellenem, megkapja! – kiabálta büszkén vigyorogva, alighanem a kamerák kedvéért. De könnyen meglehet, hogy legyőzhetetlennek is érezte magát. Tudom milyen az.
- Itt vagyok én! – ahogy ezt kimondtam, mindenki a teremben egyszerre nézett rám.
- Nem, te nem Cal, menj vissza zsákolni! – rázta a fejét az edző.
- Féllábú Cal? – kérdezte röhögve mögötte Hodge. – Mi a fasz ember, te még élsz?
- Beugró kell nem? – kérdeztem, a fickóra pillantva, akit még mindig pofoztak a sarokban. Hodge ütötte ki edzés közben, szintén a kamera kedvéért. – Én szívesen elpicsázom.
Ahogy ezt kimondta, egy pillanatra lehűlt a levegő, aztán mindenki csak röhögni kezdett Hodge körül. Egyedül az edző nem. Dean Marshall régóta ismert, ő edzett azelőtt, hogy … elszállt volna velem a ló.
- A papírjaid rendben? – kérdezte, mire bólintottam. – Ha elvernek, a te bajod. Nem vállalok felelősséget Cal.
- Vágom, tiszta sor – bólintottam, a köteleknek támaszkodva, míg végül Marshall morogva, de szétfeszítette azokat nekem, hogy bebújhassak.
– A kameráknak teszi magát. Csak védekezz, ne hergeld, érted? – kérdezte, miközben feladta rám a gyakorló felszerelést.
Először voltam a ringben azóta, hogy rám találtak a parkolóban. Először bekaptam egy egyenest, későn emeltem a kezemet. Hodge olyan volt, mint egy tank, jött előre, végig a testre ütve. A kezem túlzottan is fent volt, az egyiket bekaptam jobb oldalt. Ezután bízta túlzottan is el magát. Erős, de rövid a karja, nem kellett ellépnem, hogy kitérjek, csak elhajolnom, és még így is elértem. Bekapta a jobb horgom, kissé meg is szédült tőle. Ezután kapott vérszemet, rájöhetett, hogy a kamerák előtt ez nem mutat jól, főleg az előző áldozatához képest. Támadt és támadt, megállás nélkül, de nem tudta, hogy én is itt edzem már majdnem egy éve, és minden mozdulatát ismerem. Tudtam, hogy a közel harcot szereti, védekezésre késztetni a másikat, míg ő szüntelenül támad. Én is ilyen voltam, és hiába nyertem meg majdnem minden meccsen, jól összevertek a végére minden alkalommal. Csak ki kellett várnom a pillanatot, mikor Hodge elfárad annyira, hogy vegyen egy mély levegőt, lendületet véve, hogy újra nekem ugorjon. Csakhogy előtte perceken át nem védekezett, és sosem fektetett rá hangsúlyt egyébként se, így nem volt berögzülve, hogy védje magát. A bal horgom a gyomrában kötött ki, majd jobbról találtam el a fejét. Bukdácsolva próbálta kihordani lábon, a sarokba szorulva, de ekkor már én voltam előnyben. A testét ütöttem, amiből bekapott jó párat, mire lehúzta a kezét védekezni, de ekkor már a fejét ütöttem. Az én kezem hosszú, hiába védte az arcát, a halántékát nem tudta teljesen takarni.
Hallottam, hogy körülöttem kiabálnak, de nem tudtam belőle semmit se kivenni, összefolyt az egész. Csak Hodge-t láttam, azt, hogy megborult, és ki se tud nézni a kesztyűje mögül. Védekeznie kellett, amit meg nem tudott. Amint pedig sokadszorra is oldalba kaptam, lejjebb ereszkedett a keze. Önkéntelen reflex, ha hirtelen szúr az oldalad, ő pedig nem figyelt rá, hogy védje magát. A következő jobb horgom után hangosan csattanva terült el a földön, lepattanva a kötelekről.
- A picsába is Cal! – hallottam a fülem mellett Marshallt ordibálni, ahogy a vállamnál rángatott hátrébb Hodge-tól, akit három ember rohamozott meg, hogy magához térítsenek.
- Milyen voltam? – kérdeztem, az edző válla felett nézve Hodge-t. Már mozgott, de ketten kellettek, hogy felálljon.
- Jó voltál, a francba is! De a semmiért ütötted ki, ezt biztos nem fogják leadni.
- De jól esett. Jön nekem kétszáz dollárral.
- Persze. Gyere, leszedem ezt rólad – húzott magához, lefejtve a kezemről a gyakorlókesztyűt. – Megnézem a srácot, te addig várj rám az irodában, érted? Megszerzem a kétszáz dollárodat is! – veregetett hátba, mielőtt követte volna Hodge-t és a csapatát az öltözőkbe.
A fejvédőt leszedve léptem ki a ringből, furcsa és hitetlenkedő pillantások kereszttüzében haladva a cuccomig. Mire odaértem, már végre mindenki a saját maga dolgával foglalkozott, én pedig leültem és fújhattam egyet.
- Elnézést. Dorris Ibbie, New York Post. Van egy perce? – kérdezte miután kezet nyújtott, majd a pad végére ült, kicsit arrébb tolva a táskám. – Lenne egy ajánlatom. A részleteket még tisztáznom kell a főszerkesztőnkkel és a tulajdonosi kör jóváhagyására is szükségünk lesz, de bizakodó vagyok. Ellenére volnának a kamerák, Cal?