Tudtátok, hogy New Yorkban 250 Meki van és ebből több mint 70 csak Manhattanban?
Nem is értem, hogy miért mondják ránk az európaiak, hogy egészségtelenül étkezünk. Egy nagy rejtély... Okés, a Meki borzalmas és nem is akarom tudni, hogy a Nuggetsek miből készülnek (ha ez igazi csirke, akkor esküszöm megeszem a kalapomat), de kóstoltad már a Cheese Burgert? Legalább ennyi örömöm legyen az életben. Meg így kimozdulok a lakásból, pedig rendelni is tudnám, de nem, összeszedtem magamat Ronald McDonald kedvéért és felkerestem a legközelebbi egységet. Szegény öcsémet, meg csak nem hagyhatom ki egy ilyen kalandból. Megsértődne. Főleg, hogy szerintem ő évekkel ezelőtt látott engem utoljára ilyesmit enni. Most viszont csak az agyon sózott sültkrumplira tudok gondolni. Nagy a nyüzsgés, mint igazából New Yorkban bárhol. Ha az ember ide születik, akkor fel se tűnik neki, de így, hogy hónapokon keresztül nem igazán hagytam el a lakást, megdöbbenve tapasztalom, hogy a társadalom még nem pusztult el és még mindig nagyon sokan hangosan étkeznek. Lepötyögöm Ethannek, hogy merre a francba jár, mert kihűl a kajája. Lassú csigák éhen maradnak. Senki se fogja sajnálni őket. Jó, hogy velem lakik, tényleg. Mióta hozzám költözött érzem magamon a változást és szerintem neki is jót tesz. Apa mellett sokszor éreztem feszültnek, most sokkal nyugodtabb. Tudom, hogy nem arról van szó, hogy nem szeretnék egymást, egyszerűen csak két dudás nem fér el egy csárdában. Pedig aztán amúgy mi ketten is tudunk veszekedni. Volt már hogy legszívesebben kizártam volna az utcára, akár egész éjjelre. Tudjátok, csak testvéri szeretetből. Kezd nagyon lassan visszaállni az életem normális módba. Tudom, hogy borzalmasan kezelem az egészet, és hogy egy kész csődtömeg vagyok. Már annyiszor megbeszéltem magammal, hogy „Vivien, ma összeszeded magadat és szerzel egy normális állást”, de másnap úgy is mindig ugyan úgy az ágyban kötök ki. És ne nézzetek rám elitélően, nem lusta vagyok, egyszerűen csak... Azt hiszem nem voltam erre felkészülve, nem gondoltam bele, hogy milyen ha elveszítem. Túl hamar ért, és akkor amikor úgy hiszem tényleg igazán boldog voltam. – Na végre. Már rám szóltak a dolgozók, hogy meddig foglalom azt asztalt, mert állítássuk szerint a csigák kiszolgálása szemben megy a cég értékrendjével és imidzsével – mondom mosolyogva és teljesen magabiztosan a kamuszöveget Ethannek, amikor megjelenik előttem az asztalnál, majd jól beletúrok a sűrűn göndörödő hajába.
Nincs is annál jobb, mint mikor a bezárkózott, burokban élő tesód azt mondja, hogy gyerünk, csináljunk valamit együtt. Az meg, hogy ráadásul a mekizést jelentette még szimpatikusabbá tette számomra a tervet. Sajnos azonban akadt némi elintézni valóm, mielőtt oda érhettem volna a megbeszélt helyszínre. Elhúzódott a találkozó és én, aki amúgy sem a pontosságáról híres még nagyobb csúszásba kerültem. Na semmi baj, tudtam, hogy meg vár majd az evéssel, már csak abban reménykedtem, hogy nem sajtbureszt rendelt nekem is. Az egyetlen, amit nem tudok jó szívvel megenni, de amennyire régen jártunk már együtt ilyen helyen tutira elfelejtette. Én viszont, emlékeztem rá, hogy ő például azt szereti. Nagyon büszke voltam magamra ezért a komoly teljesítményért. Csak a kedvéért ingbe bújtam, ha már randizunk akkor nézzek ki úgyis. Hajamat hagytam, hadd lógjon csak a maga természetességében. Jól néztem ki, ez mindenképp biztos. A csajok utánam fordultak az utcán, egy-két szebb példányra rákacsintottam, de úgy döntöttem, ez a nap Vivről szól. Megérdemelte, hogy elvigyem randizni. Mióta odaköltöztem hozzá érezhetően szinte kivirágzott a nővérem. Úgy tűnt, jót tesz neki, hogy van társasága, hogy ott vagyok, hogy rágjam a fülét ha épp megmakacsolja magát valamiért. Nekem is jó volt, neki is jó volt, szóval rövid távú terveim között nem szerepelt az elköltözés. Nem bánta, ha egy-egy éjszaka kicsit vidámabban tértem haza, vagy társaságom akadt. Apánál ezzel esélyem sem volt bepróbálkozni, de Viv értette, milyen ez a fiatalság. A tömegtől alig tudtam kinyitni a kajálda ajtaját. Így is majdnem fellöktem egy nyáladzó párocskát, akiknek hol máshol, ha nem az ajtóban kellett megállniuk, hogy megmutassák mennyire nagyon szeretik egymást. Szerencsére magasságom lehetővé tette, hogy az emberek feje felett könnyedén észre vegyem testvérem szőke fejét. Könnyedén odébb tolva néhány leányzót meg is érkeztem a keresett asztalhoz és lehuppantam Viviennel szembe. - Csend legyen, inkább mondd, mit hoztál nekem? – járattam végig tekintetem a köztünk lévő ételeken. – És ne piszkáld a hajam, mert morci leszek – tettem hozzá egy bájosan fenyegető szemforgatás kíséretében.
Inkább visszahúzom a kezemet és a homlokon a szemöldököm sebesen halad a magasba. – A jelek szerint már most is valaki nagyon morci. Mi van hisztis, megjött a menzesz? – ugratom testvéri szeretetből. Nekem szabad, másnak nem. Gyorsan végig mérem és ne értsétek félre, nem nyomulni akarok rá, de esküszöm nem értem, hogy hogyan lehet szingli. Jóképű (én vérem), értelmes (ezt is tőlem örökölte, alap), tud gitározni és nem tűnik annak a nyámnyila alaknak. A lányoknak futniuk kéne utána. Nem értem. Nőt biztos nem hoz fel a lakásra, mert mivel 0-24 órában ott vagyok, ezért az biztosan feltűnne nekem. Majd kifaggatom. Lehet, hogy epekedik valaki után. Ajaj, annak általában nincsen túl jó vége. Ő lágyabb szívű mint én, talán törékenyebb is. – Szóval miután még gyerek vagy vettem neked egy happy meal menüt chicken burgerrel és banános üdítővel. Ha jó leszel utána a játékot is megkapod – vigyorgok rá és közben hozzá tolom a tálcáját, amin persze nem ez van. Pedig utólag visszagondolva lehet, hogy megérdemelte volna. A sültkrumplimat belemártom a ketchupba és vígan falatozgatok. – Hogy-hogy ennyire kiöltöztél? Csak nem valami nőcske miatt késtél? – Mi mindig mindent megbeszélünk, nagyon közel állunk egymáshoz, így egy kicsit zavar is, hogy erről a témáról semmit se tudok. Mármint valaminek csak lennie kell. Istenem, 18 éves és úgy néz ki, mint aki most lépett le a Rolling Stone címlapjáról. Pletykára éhezek.
- Harminc percig tartott ezt - mutatok szőke tincseimre - ilyenné varázsolni. Nem hiányzik, hogy a te szakavatatlan mancsod most tönkre tegye a mesterművem - forgattam meg szemeimet. Komolyan nagyon kitettem magamért, szóval igazán befoghatta volna egy kicsit azt a nagy száját. Én gondolhatok ilyeneket róla, de neked eszedbe se jusson, értve? Különben nagyon nem leszünk jóban. - Ó Viv, hogy is hálálhatnám meg kedvességem - kapok drámaian szívemhez, mint a színdarabokban szokás. Hangom is egészen színpadiasan cseng, hála és őszinte csodálat cseng benne. Vagyis valami olyasmi lenne, ha mondandóm nem csöpögne a gúnytól. Tudom, hogy úgysem merné megtenni, hogy gyerekmenüt rendeljen nekem, ahhoz nem elég bevállalós, vagy nem is tudom mi erre a jó szó. Kíváncsian pillantok a tálcámra. Vagy véletlenül irtó nagy mázlija volt, vagy tényleg tudja mit szeretek, de az előttem heverő műanyagdarabon álmaim menüje elevenedik meg. Lopok egyet a nővérem sültkrumplijai közül, belemártom a ketchupjába és a számba tolom. Ez amolyan rituálé, akárkivel eszek, mindig az övéből kell ennem, mielőtt elkezdeném a sajátomat. - Jaj ugyan már, te is tudod, hogy te lennél az első aki tudna róla. Gondoltam, ha már elhozom randizni a világ legszebb nőjét nézzek ki alkalomhoz méltóan. - A legszebb mosolyommal kacsintok rá, a lányok sosem tudnak ennek ellenállni. A kedves szavak szinte csak úgy ömlenek belőlem, legalább ehhez értek, ha már semmi máshoz nem. Nincs olyan lány, aki ellen tudna állni nekem, mindegy, hogy a nővéremről van szó, vagy a szomszéd kilenc éves kislányáról. Mindenkit megveszek kilóra.
– Te kicsiként is ekkora piperkőc voltál vagy csak azután fostosodtál meg, hogy elköltöztem? – kérdezem teljesen komolyan, pedig valójában nagyon is jól tudom, hogy mennyire vagány alak. Csak jó húzni az agyát. – Körmöshöz mikor mész? Egy kis mani-pedi? – gúnyolódva, nyálasan mondom, mintha valamelyik Dr.Szöszi filmben lennénk. Mind a kettőnktől nagyon távol áll ez a stílus, nem a plázában neveltek minket. Ez egyre szórakoztatóbb. Reggel mikor felkeltem nem gondoltam volna, hogy ilyen jól fogom ma érezni magamat. Még egy nagy mosoly is elhagyja a számat, és egy halk kacaj is kitör belőlem. – Szóval akkor ez egy randi? Akkor szebben öltöztem volna fel –húzom el a számat és kicsit sajnálom is, hogy ilyen választ kaptam. Persze azért nem fogom ennyibe hagyni, nem szabadul meg tőlem ilyen könnyen. Majd később újra elővesszem ezt a témát. – Amúgy nagyon szeretem a szép virágokat –jegyzem meg, hogy pontosan tudja mivel is lehet meghálálni ezt a csodás, kulináris ebédet, amit összedobtam neki. Messze földről ismert szakács tanította meg nekem a szakma csínját-bínját. Chef McDonald pontosan érti a dolgát, és ez kiválóan látszik a sebességen ahogy toljuk magunkba a kaját. „Egyszer-kétszer” már megkaptam, hogy anorexiás vagyok.... Hátha valaki látná, hogy milyen élvezettel eszem a sültkrumplit, akkor egészen mást gondolna. – Mondjuk tulipán, az mindig szép... Csak ha lenne egy rendes férfi a közelemben, aki venne nekem.... – álmodozok hangosan, majd pontosan Ethan két szép szemébe nézek. Ha ez nem esik le neki, akkor semmi se.
- Mondd Vivien, ó mondd, miért bántasz? Hát talán már nem szeretsz? - nézek rá olyan szomorú kiskutya tekintettel, aminek nem tud ellenállni. Tudom, hogy nem tud, nem is kell próbálkoznia, ez egyértelmű. Na nem mintha szavai tényleges szívfájdalmat okoznának, tudom, hogy csak jól esik, hogy rajtam köszörülheti a nyelvét. Ha már máson nincs, hát vezesse csak le rajtam, bánom i én. Amíg tudom, hogy nem komolyan beszél nem is érdekel. - Hát még szép hogy az, miért te mit gondoltál, mi ez? - forgatom meg szemeimet kissé értetlenül. Olyan parádés színész lennék, nem is értem, miért nem a színműre mentem. Ehelyett elzongorázgatok meg énekelgetek, kriminális, mi? A számba tömök egy mark sültkrumplit. Igen, egyszerre. Jól van már, a kulturált étkezés sosem volt az erősségem. A krumplit leöblítem némi szénsavas cukorbombával, majd beleharapok burgerembe. Torkomból jóleső nyögés szakad fel, mint aki már vagy egy hete nem evett. Mikre képes a gyorskaja. - Jóvanmá' - fojtom belé a szót teliszájjal, mielőtt tovább nyáladzana itt nekem a tökéletes férfiről. - Elsőre is vettem ez adást, legközelebb virágot is kapsz. Szörnyű, milyen igényes vagy - csóválom meg fejem lemondóan. Jó, ha igazi úriember lennék tényleg hoztam volna neki virágot, de mindenre azért én sem gondolhatok. Különben is, ezer meg egy éve, hogy én utoljára randizni voltam és akkor még kis suhanc voltam. Nem, a mostani helyzet sem jobb, csak most már nagy suhanc vagyok, mert nőttem vagy huszonöt centit biztosan azóta.
– Én nem bántalak – tőr ki belőlem a színleges felháborodás. Még ilyet mondani! Pff... Én olyan kedves vagyok, mint Teréz Anya. Felháborító arcátlanság. – Csak éppen próbállak megnevelni, a helyes útra egyengetni. Meg kellene köszönőd inkább. – Csak nem bírom ki, megint beletúrok a hajába. Utálni fogja, és én ezt imádom. Piszkosul. – Persze, hogy szeretlek te nagy bumburnyák. Úgy hiszem a mi kapcsolatunk sokkal jobb, mint a legtöbb testvéré. Mindig is közel álltunk egymásnak, támaszt nyújtottunk a nehéz pillanatokban. Mikor anya meghalt a nővérem más felé fordult, leginkább kifelé. Szeretem őt is, de... Vele másmilyen minden. Ethannel ketten pedig ott maradtunk. Muszáj volt együtt működni. Most pedig ő a járókeretem minden helyzetben. Szegényt már sajnálom, hogy mindig az ő vállán sírom ki magamat. De nem ma! Ez a mai nap egy boldog nap, és a holnapi is az lesz, és az azutáni is. – Akkor mostantól úgy kezelem mintha egy randi lenne. Ugye tudod, hogy az első randin nagyon gáz, ha a lány fizeti a kaját? Az meg főleg, ha a mekibe viszed el... – húzom el a számat játékosan. Nem is tudom mikor hordtam össze utoljára ennyi hülyeséget. – Kezdem érteni, hogy miért nincsen barátnőd. Sokat kell még tanulnod. Azért annyira nem zavar, hogy nem kaptam még virágot, mint amennyire előadom, de neki ezt nem kell tudnia. Csak szépen erőltesse meg magát. Adjon bele mindenbe 100%-t és akkor sokkal sikeresebb lesz. Mondja a lány, aki hónapok óta semmit se csinált. Okés, másnak papolni könnyebb. Ne ítélkezzetek! – És a zenélés, hogy megy mostanság? Épp megváltod a világot?
- Dehogynem, állandóan - ajkaim szomorúan lebiggyednek, mint egy kisgyereké, akinek elveszik a csokiját. - De hát én már ismerem a helyes utat. Nem biztos, hogy azt, amit te annak gondolsz, de ismerem - nyújtom ki nyelvem nővéremre. Tisztára mint az óvodában, de tényleg. Ahogy megérzem a zsíros ujjacskáit a szőke fürtjeim között látványosan összerezzenek és olyan hirtelen kapom el fejem, hogy néhány szál hajam Viv kezében marad. - Ne merd még egyszer a zsíros mancsodat a frissen mosott hajam közelébe hozni. - Összehúzott szemekkel méregetem a velem szemben ülő nőt. Ezt viszont komolyan gondoltam, nem akarok egy nap háromszor hajat mosni, csak mert nem képes visszafogni beteges hajfétisét. Élje ki valami gazdag palin akit Isten tudja hol szed össze, de ne rajtam és a nagy gonddal ápolt tincseimen! - Én is szeretlek. Néha. - Vállamat megvonva a számba tolok egyszerre vagy öt szál sültkrumplit. Hogy miért nincs nőm? Hát talán ezért. Vagy ki tudja. De erre egész könnyen rá lehet fogni, szóval jó ha ezt mondjuk indoknak. Mert hát amúgy jól nézek ki, meg minden, szóval ez nem lehet kizáró ok. - Kivéve, ha a lány választja a helyet. Tudod, a lányoknak nem szabad ellentmondani. Ezt az egyet mindenképpen tudom és ez a legfontosabb. - Úgy nézek rá, mint egy ma született bárányka. Ártatlanul, kedvesen és bájosan. Csak hogy lássa, hogy nincs igaza. Mert tényleg nincs, én bizony nagyon sokat tudok a csajokról. Legalábbis nagyon szeretném ezt hinni, pedig a valóság teljesen mást mutat. - Jaja, a suliban minden király, de nem lenne rossz valami állandó munkát találnom - sóhajtok fel. Szeretnék a saját lábamra állni és nem Vivien pénzét költeni a vakvilágba. Saját lakás, autó, hangszerek, ilyesmire vágyom, de ehhez pénzre lenne szükségem.
Kezdőlap
