Sok minden éltet, jelen pillanatban az alvás helyezkedik el az első helyen a listán. Úgy érzem magam, mint egy hároméves kiskölök, aki a homokozóból jött haza: kijátszotta magát, marha éhes és hullafáradt. És nagyon elégedett, mert az összes rosszbácsit meg nénit elintézte, megmentette a várost és ... Ebben csak egy dolog hibádzik. Nem, nem a befejezetlensége a gondolatmenetemnek. Nincs megmentési komplexusom, a technológiáért vagyok oda és hogy átlátom az információk áradatát, az adatokat. Jó, persze, van lövöldözés és feszült helyzetek, de még akkor is inkább az van bennem, mikor jutok már az információkhoz, ami a területem. Még a gépen sem tudtam aludni, ami elég veszélyes lett volna, a kormány mögött, és csak azt reméltem, hogy azon fogadkozásom, hogy csak érjek haza, az pont legalább addig ki is fog tartani, és kinyúlok majd az előszobában, a cipők között. Majdnem bejött. A kanapéig is eljutottam, ott csak beleborulni tudtam az ülésre, arccal lefelé és már nem is tudtam magamról. Egy hét szabiba csak belefér két nap alvás. Egyhuzamban.
Ha úgy teljesülnének álmaim, ahogy most, akkor elég rossz helyzetben lennék. Egy ütést érzek a hátamon, majd azt, hogy valaki a fejemre dől és a fülembe szuszog. - Greg bááácsiiii, ébresztőőőő! - Iszonyat mázlija van, hogy már az ugrásnál tudtam, hogy ki az, mivel híresen szokása, ha bealszok, akkor így ébreszt. - Ne ébreszd fel az alvó oroszlánt, megesz - hallom nővérem hangját a középső gyerek hangja után. Hirtelen fordulok meg, megtartva kissrácot a derekánál, hogy a kanapé belső fele felé essen és egy wrráááhhh hanggal kísért mozdulattal megcsikizem. Szerintem nem aludtam ki magam, de ennyi már elég, hogy értelmesen is tudjak kinézni a fejemből. A középső sikítva röhög az első pillanattól kezdve, a csikizésre meg próbálja elvonni a kezem. Majd átkarolja a nyakam, hogy kap egy sziát, s karjaimba emelem. Így fordulok a nővérem felé. - Nem, így nem adok. Melyik ország porát hoztad haza? Jó sokat? Elhúzom a szám. - Persze, adjál így nekem puszit. Jól van, értettem - leengedem a középsőt a földre. - A fagyasztó felső fiókjában vár rátok valami - még az út előtt vettem, nem gondoltam volna, hogy ma el is lesz pusztítva. Az egész napom rájuk ment, és egy kicsit kimosta az agyam. Azért búcsúzóul még képes voltam az ajtófélfába koccolni a fejem, ahogy a nagyobbik fáradtan bemászott a kocsiba és lebukott az ülésről. Még néztem utánuk az ajtófélfának dőlve, de kezem már a mobil után nyúlt a farzsebbe. Owennek átdobtam egy üzenetet, kell-e még valami, rajtam kívül, azt bezsákmányolom holnap, hozzáfelé menet. Reggel, korán, nagyon korán, feltettem még a pót táskát a motor hátuljára. Kell tartó a sörnek, a nélkül nem buli a baráti sörözgetés, ugyebár. Repeszteni az úton, lazán. Nem azért, mert ha felmutatom az igazolványom, akkor haptákba vágnák magukat a kollegák, azzal nem élek vissza, legalábbis ilyen téren, hanem mert a sebességet minden mennyiségben, bármikor képes vagyok fogyasztani. Leparkolok a motorral, előbb megkeresem Owent, hiányzik már a baráti ölelése és kihagyhatatlan humora. Az enyémet csak mellőzük és hagyjuk, az inkább asztalbaverős. Leveszem a napszemüveget is, a fejemre pakolom. - Héjjj, Owen! Azt gondoltam, már remete lettél! - Derekasan átölelve, meglapogatom. - Hoztam cuccokat. Segítesz? - Bökök hüvelykujjammal a kétkerekűm irányába. A le-, és bepakolás után felbontom az egyik karton sört, átnyújtok neki is egyet. - Friss, hajnali levegő hűtötte - Koccintok vele, úgy, dobozzal együtt és belekortyolok.
True friendship comes when the silence between two people is comfortable.
Négy étterem tulajdonosának lenni egyszerűen annyi, mint jó helyre születni és remek képességeket örökölni. Szerencsére nincsenek anyagi gondjaim, de cserébe minden más van. Túléltem egy válást, ami megviselt. Miután kiderült, -legalábbis számomra leginkább ez a kép állt össze-, hogy sosem voltam igazán szeretve a nő által, aki igent mondott és aki betöltötte az életem minden napjait, csúnya pofon tud lenni. A lányról, akit sajátomként neveltem, kicsit későn tudtam meg, hogy egy másik férfié, és most nem csak a nullára kerültem általa, talán még lentebb. Az egyetlen kapaszkodóm, hogy nem szokásom feladni. Talán a szüleim neveltetésének köszönhetem, hogy most is felemelkedtem a padlóról és újult erővel nekilendültem az életemnek, talán csak az akaratomnak. Összességében nem számít. A fontos az, hogy megfelelő időt és energiát szánjak azokra, akik a legsötétebb, legcudarabb pillanataimban is felsorakoztak mellém és nem csak meghallgattak, át is segítettek ezen az egészen. Közöttük a legjobb barátom. A munkája és a munkám miatt nehezen hangolódunk egymásra, de mindent megteszek. Ha kell, bármit kész lennék félre söpörni érte. Az ő jelenléte nagyon fontos az életemben. Nem azért, mert barkácsol velem, vagy motort bütykölünk, vagy mert képes sörözni velem egy egész estén át, csak mert megkérem rá, vagy mert minden hívásomra felel. Nem. Azért, mert fontos nekem. Ha valaha nemet mondana, akkor is fontos lenne nekem. Ahogy ő mellettem, én úgy mellette. Mindig.
Korán kelek, hogy időben elkészüljek és legyen időm mind a négy bázisra beszólni, hogy ma ne keressenek. Akkor se, ha felgyullad, kigyullad, vagy megveszi valaki... Greg, az Greg. Szent és sérthetetlen minden perc, amit rám szám, és amit én rá szánhatok. Széles mosollyal készülődök, még Pocaknak (a négy lábon járó szőrös fenevadnak is) dupla finomságot szórok, mielőtt lekapom a kulcsot. A motorra pattanok és meg sem állok a vidéki kuckóig. Ott leparkolom és a szerszámos házból előszedek mindent, amire később szükségünk lehet. Elidőzöm egy darabig. Amíg nem érkezik meg, addig belefogok a legutóbbi oszlophoz. Tele van szálkával, ezért csiszolással töltöm a várakozási időt. A tegnapi üzenetére csak annyit dobtam vissza, hogy jókedvet hozzon magával, másra semmi szükségem. Így, ahogy meghallom a kétkerekű szépsége búgását, hamar leteszek mindent a kezeimből, hogy tenyereim dörzsölgetve felé induljak. Belerongyolok az ölelésébe, derekasan megpaskolgatom, miközben széles vigyorral lépek hátrébb, enyhén bökve felé állammal. - Ne már. Ennyire reménytelennek tartassz? - szemöldökeim finom rosszallással futnak össze széles vigyorgásom fölött. - Hogyne. - lépkedek utána, hogy behordjuk a cuccot, amit kell és lepakoljunk. - Hoztam az étteremből tegnapi maradékot, gondoltam, ha megéhezünk... - motyogom pakolás közben. Amint készen vagyunk és a sör előkerül, kiszélesedő vigyorgással fogadom el, természetesen csak a koccintásunk után. - A legjobb! - jó pár öblösebb kortyot megengedek magamnak, miközben visszatérek az oszlop mellé és onnan sandítok fel rá. - Köszi, hogy jöttél. Örülök, hogy látlak, komolyan. - féloldalas mosollyal nézek rá, ahogy aztán folytatom a csiszolást. Akkor hagyom abba, ha kérdezem, vagy őt hallgatom, egyébként csinálom. - Na, mi a helyzet veled? Mesélj kócos! - vonogatom rá a szemöldökeim, majd csak állammal a másik oszlop felé bökök, hogyha érez erőt és kedvet magában, akkor besegíthet. De ha csak ücsörögne, én azt sem bánom!
Az ajtófélfának dőlve néztem meg a választ még előző este és egy jóízűt mosolyogtam, majd a farzsebbe csúsztattam vissza a készüléket. Jókedv az mindig akad. Vannak pocsék napok, feszült időszakok, valahogy messzire kerül érzelemben legtöbbször. A család mellett Owen az, akinek az érzelmein lassan és bizonytalanul el tudok igazodni, nem erre vagyok huzalozva. A jókedv, az viszont mindig jöhet. Az emberek rosszkedve nem igazán fér a fejembe. A bukót csak a kormányra akasztom, s máris Owen felé veszem az utam, nagy vigyorral. Hiányzott már, hogy megint együtt legyünk, s jó alaposan megszorongassam az ölelésemben, amivel nála nem kellett fukarkodnom, hogy eltöröm a bordáit. - Nem. Verébnek. Aki a bagollyal beszél - nevetem el magam. Ebben is vállvetve állunk ki egymás mellett. Ott vagyunk egymásnak, ha éppen kacsaként buknánk a vízbe. A hírre, az éppen felszabaduló kezem összedörzsölöm, elégedetten. - Mennyei kajáknak nem tudok és nem is akarok ellenállni. Én dupla farkas éhes leszek - A tíz ujjamat megnyalom minden alkalommal, ha akár az ő, akár az éttermének a főztjéből lakmározok. Ezt be nem vallom se anyámnak, se nővéremnek, mert keresztre feszítenek. Sörrel a kezemben baktatok mellette, egészen az oszlopig, aztán leteszem egy olyan helyre, ahonnan nem borul se fel, se ki. Megkeresem a szükséges eszközöket. A kétkezi munkát élvezem, egészen jól pihenteti az agyamat, ezért sem engedek senkit bütykölni a házamban, és még hasznos is. És újító. Néha nem annyira frenetikusan és tartósan, de aztán jön a felülvizsgálat és a következő klasszisokkal jobb. - Már hogyne jönnék. Ki nem hagynék egy alkalmat sem, ha összeruccanhatunk - az öklömet tolom a felkarjának, vállának, vigyorral. Még egy földrengés sem tántorítana el, hogy ide kiruccanjak, vagy áthívjam egy pofa sörre, ha úgy alakul az időnk és ráérünk mind a ketten. S ha tudná bárki is, néha a szerencsén múlt, hogy valóban volt következő találkozás? Elég hamar abbahagytam annak a számolását. A másik csiszolót keresem, majd kérdőjellel a fejem felett nézek rá, hogy merre az arra? - Kócos, bongyi... fogok kérni egy ilyen pólót esküszöm! Ja, képzeld... - állok a másik oszlophoz, felmérve, mit is tudok vele kezdeni, aztán nekikezdek. Beszédnél meg-megállok, mert a zajtól nem hallanám Owent és senki sem csattogtat ostort a hátunkon, hogy kapkodjunk. Azt amúgy sem kedvelem. - Volt egy csaj, aki belépett az öltözőfülkébe, amikor ruhát próbáltam. Meredek volt. És még éppen a gatyámat akartam letolni, hogy farmert próbáljak. Halálra nem zavartatta magát. - csiszolom az oszlopot. - Aztán megjelent a nővérem - a többit Owen fantáziájára bízom. Majdnem harminc vagyok, de vásott kölkök tudunk a nővéremmel lenni. Ennyit a szigorú szülőségről. Bár akkor éppen a szigorú nővért adta elő. Részben. - És veled? - Tekintek rá. Sok melója van, azért négy étterem, nekem sok lenne. Hol figyelek rá, hol pedig dolgozom a beálló szünetben, elfogyasztva a maradék sört. Alapban sem kottyan meg, így meg semmi hatása nincs. - És most? - Járom körbe az oszlopot, azt nézve, végigsimítva rajta kesztyűs kézzel, hol kell még csiszolni rajta.
True friendship comes when the silence between two people is comfortable.
Vártam, hogy együtt töltsünk egy kis időt. Nem akartam lemaradni az életéről és azt sem akartam, hogy ő lemaradjon az enyémről. Nem mintha olyan sok minden történt volna körülöttem, de azért szerettem legalább heti, két heti egyszer látni és hallani róla. Telefonon persze napi, kétnapi alkalommal dobálok neki vicces videót, vagy hangüzit, bármit, amire van időm. Mégis más az, amikor valóban együtt vagyunk. Amikor hallom is, ahogy nevet. Vagy amikor együtt idétlenkedünk. Számomra a barátsága nagyon is értékes! - És nagyfejű. - kuncogok vele, ahogy tulajdonképpen magam sértegetem. Az ölelése jól esik, feltölt. Lágy mosollyal nézem, hogyan távolodik el, közben követem, hogy segítsek becuccolni. És persze megragadom az alkalmat is, hogy közöljem, van kaja! - Ehehehe, tudtam, hogy örülni fogsz. - villantok egy elégedett, büszke vigyort, majd hirtelen hozzá csapom: - Egyébként bármikor beugorhatsz, ha gondolod. Ezt mindig elmondom, és sose élsz vele, de mind a négy étteremben fenn a neved a listán, bármikor kiszolgálnak és fizetned sem kell érte. Jó fej a tulaj. - kacsintok, ha rám néz. Őszinte a felajánlásom, minden egyes alkalommal. Ha éhes és gyorsan kellene a kiszolgálás, betérhetne bármelyik vendéglőmbe. Soron kívül kiszolgálják. Ez magától értetődik. De eddig nem élt vele, hátha majd ezután... Beleiszom a hűvös nedűbe, felperzseli a torkom, majd gyomrom is. Nem akarom, hogy csak munkásként tekintsem magára az itt eltöltött idő alatt, úgyhogy megkezdem a párbeszédet is közöttünk. A barkácsolás jól esik és nem kell sietnünk sehová, ami szintén tudja simogatni az ember nyugalmát. Nincs határidő. Épp csak annyit, amennyi jól esik. A telek meg van vásárolva. Van egy kisebb mobilház, ha elfáradunk, vagy ha zuhogna. Ez a nagyobb pedig majd felépül, amikor fel kell épülnie. - Ez nagyon jó fej dolog tőled. - villantok egy széles mosolyt rá, és egy darabig rajta is hagyom a tekintetem. Sosem felejtem el, hogyan találkoztunk. A két Han Solo... Szemöldökeim megugranak, ahogy a mesedélután következik - közben mentális jegyzetet készítek arról, hogy kell egy ilyen póló -. - Na? - húzom ki magam, még a munkát is abbahagyva, hogy kortyoljak egy kis hűvös nedűt és közben neki is szenteljem a figyelmem. Hangosan elnevetem magam, még a fejem is megcsóválom közben. - Nem is te lennél. - kuncogok tovább, az oszlop fölé magasodva. - Szóval, majdnem etyepetye lett belőle? - pillantok fel rá mindentudó mosollyal, ami szinte inkább már somolygás. Mindig is tudtam, hogy szoros kötelék van közötte és a testvére között, ezt valahol irigylem. Ilyenkor mondjuk nem. Egyáltalán nem. - Én csak vagyok, leginkább. Próbálkozom ezeken a randi felületeken, de még semmi komoly. - vállat rántok, mint aki csalódott. Nem tudom az vagyok-e. A válás megvisel, nem is önmagában a válás, hanem az, amire rá kellett jönnöm. Ha van egy csöpp kislányod, és kiderül, hogy nem a tiéd, az fáj. Ha van egy feleséged, akiről kiderül, hogy sosem szeretett, az fáj. A kettő halmaza együtt pedig elég gyilkos. - Őszintén szólva azt se tudom, akarom-e, hogy működjön bármelyik is. - pillantok fel kissé talán tartva Greg véleményétől. Amikor kérdez, hogyan tovább, bökök állammal még két várakozó oszlop felé, és ha segít, együtt felrakhatjuk őket. - Talán csak idő kell. - vállat rántok, majd a sörből iszom még egy keveset. - Te randizol valakivel? - kérdezem, ahogy belém hasít a felismerés, hogy fogalmam sincs igazából, mi van vele, meg a szerelmi életével.
A válaszra a fejemhez tartom a kezem, szétnyitott ujjakkal és távolítom el róla. Amúgy is a göndör hajam naggyá teszi a fejem, hát még ha imitálom is! Vele együtt nevetek. Sokáig úgy voltam vele, hogy a személyes kapcsolat, az nem számít. Aztán jöttek a kölkök, a nővéremé, s azt nem felejtem el, pedig szentimentális, az pont nem vagyok, amikor legelső etetésemnél aludt el a vállamra döntve a fejét. Igaz, hogy egy hatalmas nagy büfit kaptam cserébe, de nem számított. Valaki bízik bennem annyira, hogy képes elaludni mellettem, az sokat jelentett. Ezt később tovább fokozták, s lassanként rávezettek arra, hogy jók az emberi kapcsolatok, csak meg kell válogatni, kit is engedek be. És mivel ez nehezen ment, inkább nem is nyitottam. Aztán jött Owen és megértettem rajta keresztül a barátság fogalmát. Más a bajtárs, és más a barát. Nagyon más. - Ó, te is ismered? - Mutatok rá játékos meglepetten. - Szerintem is jó fej. Sosem bántanám meg azzal, hogy az invitálást ne fogadnám el, s váltanám be. Ezért furdal is a lelkiismeret, hiszen nagyon büszke az éttermeire és nagyon szeretném látni az arcán az örömteli büszkeséget. - Szavadon foglak - gondolkodom, hogy ha nem jön derült égből villámcsapásként egy behívás, akkor melyik nap is jó, mert akkor nem teljes harci díszben állítok be hozzá, hanem valami normálisnak mondható irodai cuccban, azzal legalább nem fogom se a biztosítékot kiverni, sem kényelmetlen helyzetbe hozni. - Mit szólnál a jövő hét szerdához? Délután? - Remélem, bent lesz, bár feltartani sem akarom, hiszen az neki a munkahelye. - Tőled is, hogy elviselsz - vigyorgok felé. Köztudottan nem vagyok egy elviselhető alak, korántsem az arroganciám, vagy a ridegségem miatt. Azon kockák táborát népesítem, akiknek az információ az éltető napenergia és sztrádája a rendszerek, a technológia, haditechnika. Külön szótár kell hozzám, míg nekem a többi emberhez, mert a készletből, mire odaértem, kompenzálásként már nem maradt szociális és érzelmi értelmező képesség. Már csak ezért hálás vagyok Owennek, a barátságunk azonban ennél jóval több. Azért az a Han Solos egymásra találás, az teljesen ütött. Mai napig a közös fotónk villan fel a kijelzőn, ha hív. Muszáj vagyok az oszlopot bámulni közben, hogy ne kezdek el nevetni, amikor a sztorit mesélem. - Hát - simítok végig a fél arcomon a kesztyűs kezemmel, mert a hajam folyton a szemembe lóg, jól szétkenve az arcomon a finom faforgácsot, na meg a közbeeső hajamon is, totál nem figyelek oda. - nagyon arra hajazott a dolog. Szerintem a hal faktort azért ütöttem - aztán csak felmutatom azt az arcot, amit vágtam elsőnek, ahogy megláttam a csajt. A döbbenet kevés kifejezés hozzá. Lefagyott a processzor, az biztos. Komolyan figyelem egy ideig, aztán csendben dolgozgatok tovább az oszlopon. Emlékszem a válására, az előtte lévő időkre is, aztán meg arra, hogy kiderült, nem is ő az apja a lányának. Mintha magamat láttam volna, idősebb kiadásban, az akkori kapcsolatomhoz képest, előrepörgetve a kapcsolatunkat. Újfent megtörlöm az arcom, ezúttal a másik felére is kerül az anyagból, a hajamra is bőven, mert minduntalan visszaesik a hajam. - Megvan! - tartom fel a mutató ujjam. - Eljössz velem tánchelyekre. Így élőben látod a kínálatot. Mit szólsz? - Aztán együtt érzően tekintek rá. - Ezzel így vagyok én is. A bökés irányába pillantok, bólintok. - Egy kis pihenés és feltöltődés neked sem árt. Adj magadnak egy kis időt. - utalok arra, hogy időre van szüksége. Helyükre kerülnek az oszlopok, addig csendben vagyok én is, hogy oda tudjunk koncentrálni, amire éppen szükséges. Nagyon tetszik a ház felépítése, és a környék kész kánaán számomra, a maga zöldjével és csendjével. - Hűha. - ugrik fel egy pillanatra a szemöldököm. - Nem mondhatnám. Az eddigi randik sem voltak túl sok életűek. - az a jegyesség és a menyasszonyom gyilkossága, amely végül teljesen másfelé lendítette az életemet, noha szerintem előbb-utóbb ugyanott kötök ki, minden kapcsolati lehetőségtől elvágott. Féltem, amint komolyra fordul a kapcsolat, mehetek még egy temetésre. Elég volt egy szív kitépés és egy menyasszony elvesztése, nem vágytam még egyre. - Az ex-emmel viszont mostanában rendszeresen összefutunk - és nem mondhatnám, hogy érzéketlen vagyok az irányába. Igaz, sosem voltam. Nem is azért léptem ki az életéből, mert már nem szerettem. És én és a szerelem, a kocka fejemmel, ha ilyet érzek, akkor azt meg kéne tartanom. De... nem csak tőlem függ egy kapcsolat. - Óhhh - veszek egy nagy levegőt, ahogy szétnézek. - Ha így haladunk, megjósolom neked, hogy lesz egy kocka szomszédod. Két dobermannal, három idegesítő kölökkel, aki a nővére gyerekei - vigyorgok rá.
True friendship comes when the silence between two people is comfortable.
Meglehet, hogy paralleljeink nagyon távolira rángattak minket egymástól és az is, hogy a munkáink miatt nehezen jut idő egymásra, én mégis úgy hiszem, hogy okkal vagyunk és maradtunk barátok. Szeretem mellette tölteni az időmet, szeretem, hogy felhív, ha baj van, ahogy azt is, ha én felhívhatom, ha gáz van. Szeretem, hogy elmondhatok neki bármit és azt is, hogy ő is megoszthat velem bármit anélkül, hogy tartania kellene a véleményemtől. Egy ideje már megtanultam, hogy nyers lélekjáték a miénk, rétegelt cukormáz nélkül. - Ismerem, habár néha nagyon irritáló a nagy pofájával, azért... nem rossz. - elismerően bólogatok, talán kissé elgondolkozva önkritikámon emellett. Mindenesetre állom a szavam, és mikor azt feleli, hogy szavamon fog később, csak bólogatni kezdek. Párszor ígérte már, hogy eljön, de sosem tette. Megértem, én sem használnám ki őt, mégis, sokat jelentene nekem, ha máskor is elnézne, benézne hozzám. Amikor konkrét időpontra kérdez, kissé megrökönyödöm. Arcom elnyúlik, szemeim elkerekednek és ajkaim is résnyire nyílnak, végül csak sűrű bólogatásba fogok. Tényleg megtörténik? Tényleg eljön? - Az jó lenne. Nagyon jó lenne. - féloldalas, kissé meghitt mosollyal nézek Wallem után. Nagyon is cirógatja a büszkeségem, hogy beadja a derekát és ellátogat hozzánk. Máris előkapom a kütyüm, hogy emlékeztetőt véssek fel előző napra, mindenképpen készen legyek mindennel, és a legjobb menüvel állhassunk majd elé. - Ne viccelj ilyesmivel. Én nem elvisellek... Én jól érzem magam veled, de még egy ilyen beszólás, és bereptetlek a tóba mögöttünk, Kócos. - villantok rá egy őszinte, kihívástól csillogó tekintettel tarkított somolygást. Őszintén úgy gondolom, hogy a személyiségeink meglelték egymásban azt, amire szükség van egy barátban. Nincsenek kötelességeink, nincs felelősség. Laza, és éppen ettől olyan erős ez a kötelék. Én pedig két kézzel kapaszkodom belé. Nem eresztem. Elnevetem magam gyomorból, amikor tovább mesél a történtekről. Tetszik, hogy mindig valami új és számomra ismeretlen helyzetbe kerül. Amikor az ötlet megszületik a fejében és elhagyja a száját, szinte rögtön csóválni kezdem a fejem rosszallóan. - Dehogy, sem táncolni nem tudok, sem felszedni. És talán tényleg nem is akarok. - mosolyom felugrik a fülemig féloldalt. Ahogy megbök és az időről beszél, átfut az agyamon a gondolat, hogy meséljek neki Lawrenceről és a vele történő hajnali beszélgetésekről, de aztán csak lebeszélem magam róla. Csendben hallgatom, ahogy az oszlopokkal szöszölünk. Amikor azok a helyükre kerülnek, ellépkedek a sörömért. Abba szürcsölgetve hallgatom és figyelek rá. Szemöldökeim alól kíváncsian, szomorkásan nézem, miközben mesél. Tenyereimet egymáson porolva, levéve a kesztyűket magamról. Kihúzom a vázam és ellépkedek mellette, megbökve finoman a le tett üvegével, közben fejemmel intve, hogy jöjjön velem, üljünk le a tópartra kicsit... - Legalább nem lennék egyedül. - vigyorgok rá, és ha elvette a sörét, akkor én már a part felé lépkedek. Le is dobom magam a kiépített beton lépcső tetejére. Oda várom magam mellé. - Érzel valamit az ex iránt? - kíváncsiskodom, könyökeim térdeimen megtámasztva, a nap óvatos sugarai alatt csak hunyorogva Gregre. - Tudom, hogy nehéz, de muszáj lesz újra kockáztatnod egyszer. Tudod? - bököm oldalba lágyan, finoman, gyönge mosollyal nézve rá. Nem igazán tudom, mit élhetett át, mikor elveszítette életének hitt szerelmét, de abban biztos vagyok, hogy nem szabad hagynom, hogy hátat fordítson a boldogságnak. Mert ha valaki, ő megérdemli azt. - Én megismerkedtem véletlenül igazából egy férfival. - nem tartok tőle, hogy kinevet, mert ismer és jól tudja, hogyha erről mesélek, így, ilyen komolysággal, akkor jelent valamit nekem. - Egy társkeresőn, tök véletlenül. Elég jól kijövünk és nem tudom, hogy mi ez. Ilyenkor mi van? Lehet, hogy ennyire kiábrándultam a nőkből? Egy életre elég volt? - fordítom fejem kérdőn Wallem felé.
Máris még jobban érzem magam, hogy ide értem. Szükségem van mindarra, amit a barátság adott és ad, s rajta keresztül én is tudok adni. - Igen, elég nagy, most, hogy mondod - bólogatok, némileg derekamra téve a két kezem, még nagyobb egyetértésem jeleként. Tökéletesen igazat adok neki, bár ez a barátságban nem igazán van jelen, a legtöbb felettesem már közölte, hogy kezdem súrolni a parancsmegtagadás határát. Milyen jó, hogy a katonaságban civilként vagyok nyilvántartva! Nem véletlenül. De ezt a határvonal közeledést kezdem én is érezni, ahogy egyre inkább megyünk mélyebbre, abban a bizonyos nyúlüregben. Másként viszont még mindig a bejárat előtt toporognánk. Már megint dolgozom, fejben.... Kiengedem hosszabb levegővel a munkát és ide koncentrálok. - Nem baj? Kettő körül? - Csillannak fel a szemeim. - Beírtam én is - kocogtatom meg a halántékom, jelentőségteljesen. Csak azért nem megyek korábban, mert azt tudom, hogy az a csúcsidő náluk, az egyik, a nap folyamán. Ritkán jövök zavarba, most sikerült. Hiszek neki, hiszen akkor nem akarna velem találkozni, s nem lenne telefonon, sms-en s mindenen közös pötyörézés, ha csak egy-egy mondat, akkor is. S személyesen vele lenni, úgy még inkább szeretek. Elnevetem magam zavaromban, s megadóan felemelem a kezem, tekintetemben hála és öröm csillog. - Én is így vélek felőled - aztán elgondolkodva az ég felé emelem a tekintetem, s ökölben derekamra vágom megint a kezem. - Talán a tóba nem röptetnélek, aztán ki tudja... Jóízűen vele nevetek. Nem lehet rám mondani, hogy rugalmatlan, vagy sótlan lennék, még az agyam ellenére sem. Ám Owen mellett el tudok lazulni és a viccesebb, vidámabb oldalam is kinyílik. Fogalma sincs, mennyit jelent számomra a barátsága, már-már önzőnek érzem magam, hogy keresem az alkalmat, s a társaságát. Behajlítom az ujjam, mikor elkezdi ingatni a fejét. - Nem... nem jó ötlet. Miért nem? - Jön is a válasz. - Cserébe a meghívásért, megtanítalak táncolni. Benne vagy? - Tartom a tenyerem felé, hogy csapjon bele, de aztán sóhajtok és beletúrok a hajamba, zavart szomorúsággal, úgy tekintek rá, megértve, hogy nem akar. - Oké - elfogadom, hogy nem akar. Én sem. Lassan már a papi revendával szemezhetek, annyira nincs senki úgy az életemben. S az okát is tudom, ami nem csak mi, hanem ki. Vagy kik. Nem nézek rá, nem megy és az oszlopnak is klappolnia kell. Nem szeretek ezekről beszélni, s nem azért, mert az életkedvem is elmenne. Elfogadtam, hogy ez van, s akárhányszor változtatni akartam rajta, jött a pofán vágás. S az, hogy a szívemet igenis otthagytam valakinél, ha lehetne így mondani... nem, nem megy mással. Az alkarommal megtörlöm a homlokom, mikor megböki a másik vállam. Ránézek, majd a kezében lévő sörre, majd elvigyorodom. - Ez esetben a kecsegtető ajánlatot figyelembe veszem - Így lesz egy eléggé idegesítő szomszédja, személyemben. Elveszem a felém nyújtott sört, s lesétálok mellette a tópartra, majd leülök, a térdemről lógatva könyöktől a kezem, az egyikben a sörrel. A kérdésre jó nagyot húzok a sörből, s egy ideig nézem a vizet. - Piszok nehéz ráébredni, hogy voltaképpen még mindig... hiába hét év - sóhajtok, s belekönyökölök a hajamba, jó mélyen beletúrva. Hiába nem az életem az érzelmek, az egy ideig nagyon taccsra tett és most felszakította azt, amiről úgy gondoltam, hogy már minden rendben van. Nincs. Meglódulok oldalt, ahogy oldalba bök, s elmosolyodom a szavaira. Érzem, hogy szomorú, és az nem én vagyok. S megingatom a fejem válaszként, aztán hátradőlök, miután letettem a sört a lábam mellé, s a tarkóm alá teszem a kezeim. - Passzolom a lehetőséget - mosolygok tovább is, ugyanazzal a mosollyal.. - Sem még egy temetésre, sem egy újabb szívműtétre nincs szükségem. - Egy ideig hallgatok. - Még mindig szerelmes vagyok belé. Ő még mindig továbbra sem. Akkor is megértettem és elfogadtam. Ezért is mentem el tőle. - És rettentően fáj, még most is. Aztán inkább csak hallgatok. Nem megy a terelés, annak sosem voltam a mestere, egyszerűen csak hagyom kifolyni a gondolatokat. A szavakra előbb nem mozdulok, aztán felülök, s a térdeimre támasztom az alkarjaim, majd rá az állam és úgy nézek Owenre. Egyszerre örülök, mert lett valaki az életében, aki fontossá vált, s megismerhette újfent, nyitott a kapcsolatra. S kíváncsi is, s ez a kettő nagyon is tükröződik az arcomon és a szemeimben. - Mindent tudni akarok. Hol találkoztatok, mesélj már! - a végén már mosolygok. Mert nem, engem egyáltalán nem zavar, ki kicsoda vagy micsoda. - Szerintem nincsenek véletlenek - felelem komolyan. - Társkeresőn? Akkor nem, így aztán nagyon nem véletlen - mindenki kiröhögi a társkeresőket, de ha tudnák, hogy mennyire vérkomoly algoritmusokat használnak hozzá. Szóval nem, nincs véletlen. - M-m - ingatom a fejem az államon billegtvetve. Az érzelmek nem az én oldalam, azonban Owennel már elég régóta ismerjük egymást, hogy amit mondok, abban ne nagyon kételkedjek. - Annyi az egész, hogy nem feltétlenül nő lesz az, aki mellett boldog leszel, semmi több. - felemelem a söröm és koccintásra tartom felé, boldog mosollyal. - A kapcsolatra! Kortyolok egyet a sörből, majd a kezembe fogom és rákönyökölök a térdemre, úgy fordulok felé. - Régóta ismeritek egymást? Milyen? - Nem vagyok egy cserfes fruska típus, de Owennel kapcsolatban minden érdekel, foglalkoztat, addig, amennyit úgy gondol, megosztja velem. S mert aki megérdemli a boldogságot, ha még nem is ment volna át mindazon, amin, akkor is, bőségesen.
True friendship comes when the silence between two people is comfortable.
Gyomorból nevetek rajta, ahogy megerősíti a saját magamra kijelentett gúnyolódásomat. Nagyon élvezem, hogy van egy ember az életemben, akivel lehet, akivel bármit lehet. Ebbe a barátságba foggal-körömmel kapaszkodom - és néha, ha birkózunk, szó szerint! - Ne hülyéskedj. - legyintek elégedetten, miközben kiszélesedő mosollyal nézem őt. - Ha véletlen nem lennék ott, - ami nem történhet meg - akkor csak dobj rám egy smst és ott termek! - hangom elég komoly és határozott ahhoz, hogy megérezze benne a tökéletes elszántságom. Eszem ágában sincs hagyni, hogy egyedül egyen, ha végre ellátogat majd hozzám. Szeretném, ha ki lenne mondva közöttünk, hogy sokat ér a barátsága nekem, ezért nem is félek dobálózni nagy szavakkal, mert igazak. Részemről mindenképpen azok. Kötelességemnek érzem, hogy tudja, hogy hallja. A hivatása miatt is épp eleget idegeskedem, mikor nem hallok róla/tőle egy napig, vagy tovább... Legalább ilyenkor, mikor együtt tudunk lenni, igen is fordítsunk arra is időt, ha csak egyetlen másodpercre is, de hogy elmondhassam mennyit jelent nekem. A pózt látva és a választ hallva, öblös nevetésbe fogok. - Figyu, ne vedd sértésnek, de esküszöm megnézném, ahogy behajítasz! - kuncogom magamban még pár másodpercig a képen. Nem tartom gyengének, de erős túlzásnak érezném azt mondani, hogy egy súlycsoportban vagyunk. Én jóval többet nyomok nála - ha elfogadja, ha nem. Ahogy aztán a táncolással jön, és még a kezét is pacsira tartja, egy pillanatra megsajnálom, és már igent is mondanék talán, de örömömre végül aztán csak lemond róla, hogy majd együtt ropjuk. Egyrészt semmi kedvem, másrészt nem tudok táncolni, harmadrészt pedig úgy vélem, hogy ha keresnék valakit magam mellé, azt nem egy olyan helyen, egy olyan társaságban ismerném meg. Látom, tudom és megértem, hogy nehéz beszélnie a szíve ügyeiről. Ismerem a múltját és minden egyes rezdülését, gondolatát és fájdalmát ezzel kapcsolatban, legalábbis szeretném ezt hinni. Szeretném, ha így lenne, ha tényleg beavatott volna mindenbe, amin átmegy. Ha teljesen át nem is érezhetem, de meghallgathatom, és mellette lehetek. Féloldalas, keserédes mosollyal telepszem le a tópartra, ahová mellém heveredik végül. Elhallgatom őt, de nem kérdezek többet róla és a szívügyeiről. Épp elég nehéz és erős téma ahhoz, hogy ne akarjam tovább piszkálgatni, ha magától nem nyílik a csap - én meg nem erőszakolom. Oldalra sem sandítok, amikor felül, miután kibököm, amit eddig titkoltam. A fejem lágyan megcsóválom mosolyom a képemre ül. Nem akarom, hogy teljesen beleélje magát, hogy belezuhanjon, vagy rögtön képeket lásson a fejében, de azt sem, hogy kimaradjon életemnek ezen szakaszából, amikor egy férfi iránt támadtak különös és eddig nem ismert érzelmek a szívemben, és a fejemben. - Lehet, hogy hülyeség... - pillantok le a sörre a kezemben. Könyökhajlataimmal hanyagul támaszkodom a térdeimre, mikkel széles terpeszben ücsörgök. Hunyorognom kell a nap miatt, ettől értetlen pofát vághatok. Nem tudom, hogy jó ötlet-e belekeverednem ilyesmibe, hogy egyáltalán megéri-e ilyesmin gondolkodni. De ha ennyiszer eszünkbe jut valaki, annak már oka lehet. Nem igaz?! - Te aztán nagyon pozitív vagy... - fordítom fejem enyhén irányába, de azért összekoccannak üvegeink, és kortyolok is. Kapcsolatra... Bárcsak tudnám, milyen, miféle és valódi-e egyáltalán. Miközben hűsítem a savanykás nedűvel a torkom, eszembe jutnak a beszélgetéseink, az a rengeteg chatelés, az emailek. Lehetséges lenne ennyi év után belegabalyodni egy ilyen kapcsolatba? Nem nőttem már ki ebből? - Agghh. - a fejem megzuhan kissé, mikor a kérdést felém intézi. - Pár hetes, talán hónapok. Nem igazán tartom számon. Én csak... Csak észre vettem magamon, hogy minden nap kell, hogy beszéljünk és egyre többet. És hiába vannak arrafelé nők is, valahogy nem sikerült ilyen beszélgetésekbe elegyednünk. Olyan magának való mindegyik... Ez a pasas meg... Miért nem lépett ki, ha ő nem..? És én miért nem léptem ki? - tárom szét a karjaim, ahogy Gregre lesek. - Nem akarok senkivel egy éjszakás kalandot, nem akarok szórakozni, nincs szükségem tini drámára. - magyarázom őszintén, ahogy fél törzzsel felé fordulok. - Még nem is találkoztunk. Én meg már ilyeneken kattogok. Szerinted ennyire kétségbe vagyok esve? Kapuzárás? - lefojtok egy mosolyt, mert hányszor viccelődtünk ezzel, de most tényleg őszintén várom a választ tőle. Ha ő nem válaszol nekem őszintén, nem tudom, hogy kitől hallhatnám az igazat. Minden érzelmem, minden titkom őrzője. Ő ismer a legjobban... - Gyere velem, és költözzünk ide. Tök jól ellennénk, egy boldog élettel. Egyszerűen... - fordítom fejem a víz felé, elgondolkodva, ábrándozva. Mellette sosem érzem idegesnek, szomorúnak, vagy depressziósnak magam. Kitölti az űrt. Amivel megelégednék. De tudjuk, hogy csak ideig-óráig szólna. Mert mindkettőnknek van élete, meg aztán félig csak humorizálom a dolgot. Tudja ő is.
Owennel tudok ilyen mókát elsütni, mert veszi a lapot és legfőképpen nem veszi magára. Merthogy nekem is nagy a szám, csak másként. Jól kiegészítjük ebben is egymást. - De csak, ha nem tartalak fel. Ha dolgod van, akkor ráérek - vannak munkák, amelyek nem tűrnek halasztást, legjobb barátság ide vagy oda. Mert a legjobb barátom, elmondhatom. S az élet bármit hozhat közbe, amire egyáltalán nem számít az ember. - Haha - adom a műsértettet. - Ez éppen olyan, mint a hajam alapján azt mondani, húde... ostoba vagyok - majd elnevetem magam, s a tenyerembe csapva, gonoszkodva elkezdem dörözslni. - Már most megnyertem a fogadást. Csak jussunk el addig - a víz még nagyon hideg, hogy beledobjam, de istenemre, meg fogom tenni nyáron. Utána vagy utána ugrok, vagy viszonzásként megkapom, mert kétségem sincs, azért ő is fel tudna kapni, hogy beledobjon a vízbe. Nem mindenki van oda a táncért, vagy úgy ismerkedni, ha úgy veszem, én sem úgy ismerkedtem senkivel. Egyéjszakás és röpke kalandokat meg sosem vállaltam be. Ahhoz nekem kicsit máshogy forog az agyam, s egyszerű eset sem voltam sosem. Nővérem a túlzott vidámságomból, felettesem a túlzott koncentrálásomból, Owen a szomorúságomból kapott, minden egyes kapcsolatom végénél, miután megismerkedtem vele. Nem egy hálás feladat szerintem, így igyekeztem a legkevesebbel terhelni, hiszen neki is megvannak a maga problémái és dolgai. Nagyon sokat segített abban, hogy meghallgatott, hogy elmondhattam, azt, ami bennem van és jókedvű, együtt érző természetével kirángatott a mélyvízből. Csodálatos szíve van, szerintem, ezt még a kocka fejem is felfogta ésszel és logikával. A fejcsóválásra kérdően vonom fel a szemöldökömet és ha lehet, még nagyobb szemeket meresztek rá, mert el nem tudom képzelni, miért csóválja fejét. Az, hogy nekem sivatag a magánéletem, kapcsolati szinten, az még nem jelenti azt, hogy ne drukkolnék a legnagyobb elánnal a legjobb barátomnak, hogy végre, talán mégis ő lesz az, aki mellett le tud horgonyozni. - De már miért lenne hülyeség? - Nem értem, bár az emberi érzelmekben sok mindent nem értek, a magaméban sem. De hogy miért lenne hülyeség az, hogy boldog, azt nem tudom megfogni. Fatal error lenne a képletben? De hol? - Még szép. Két pozitív az mindig pozitív - koccintom vele össze a söröm. Mert az, hogy újra nyitott, az.. az nagyon jó! Meghökkenek a kiadott hangra. - Ezzel sok mindent elmondtál. Kicsit részletesebben? - Iszok bele a sörömbe, aztán csupa fül vagyok. Elgondolkodva nézek a vízre. - Mert talán még nem voltatok ebben a helyzetben. Azt csak akkor tudni meg, ha már ott vagytok - én sem gondoltam volna, hogy tervezőként, kockafejként olyan katonai egységben teljesítek fizikailag, mint amikben most vagyok. Pláne nem terrorelhárításnál. Csak azután tudtam meg, hogy képes vagyok rá, mikor már odakerültem. Rákönyökölök a térdemre és úgy támasztom megy öklömön a fejem, ahogy figyelek rá, felé fordulva. - Ahogy látom, neki sincs ilyenre szüksége. Majdnem megkérdezem, hogy miért nem, aztán képzeletben a homlokomra csapok. Hát persze! Ahogy megismerkedtek! - Ahhoz szedjél magadra még tíz évet és legalább húsz kilót. Na, majd akkor mondhatod, hogy kapuzárási pánikod van - a rövid mosoly után elkomolyodom, s úgy nézek rá. - Nem, nem vagy kétségbeesve. Ő az, akire vártál. Ezért sem jöttek össze a korábbi kapcsolataid. Ehhez érnetek kellett. Mind a kettőtöknek - feltételezem, nem egy huszas csavarta el a fejét, bongyor hajával, kék szemével, huncut humorával, ha ugyanolyan elveket vall, mint ő. - De ne rám hallgass. Én és az érzelmek..- húzom el a szám szélét. Ha belegondolok, inkább hagyjuk, én mennyire értek azokhoz. A kapcsolatok meg... kezdek reverendára gyűjteni inkább, azzal többet érnék. - Erre hallgass, itt - kocogtatom meg a mellkasát, a szíve felett. - Gondolkodtatok már, azon hogy találkozzatok is? - Az egy nagyon nagy lépcsőfok állítólag. Aztán váltunk és úgy gondolom, tovább nem kérdezgetem. Így is megérint, hogy erről beszélget velem, nem hiszem, hogy egyszerű és könnyű lenne a számára. Azok után, amiken átment korábban. - Két dobermannal - teszem hozzá. - Szétkaparják a virágágyásodat, te meg kergetheted őket vasvillával, ők meg azt hiszik, játszani akarsz velük - kortyolok bele a sörbe. - A legborzalmasabb szomszédot kapnád meg. De legalább mindig kéznél lenne, ha úgy hozza a helyzet - mosolygok rá. - Na, melyik csontvázrészt tegyük még bele, álmaid kunyhójába? Amúgy... le fogom nyúlni a tervrajzodat. Egész jól fog festeni a szomszédban is - nem kívánok ráakaszkodni, de egyre többet érzem, hogy a természet megfogott és Owennel együtt maga a főnyeremény.
True friendship comes when the silence between two people is comfortable.
Már szinte rosszallóan lesek irányába. Tudom nagyon jól, hogy a barátságunk szent és törhetetlen, de néha jól esne, ha nem feszegetné a határokat ilyen megjegyzésekkel. Ismerhet annyira, hogy tudja, bármit félre dobnék azért, hogy egy kis időt rászánhassak az amúgy nagyon is idegőrlő, szürke hétköznapjaim között. - Sosem tartasz fel. - jegyzem meg, abban bízva, hogy elraktározza. Nem szeretném, ha máskor is felbukkanna a gondolatai között, hogy egy pillanatra is zavarna. Lehet, hogy elfoglalt üzletember vagyok és sok a dolgom, de azért nem felejtettem el, honnan kezdtem, kik és mik a gyökereim. Sosem feledkeznék meg róla. Nem igazán megy a nevetésem lefogása, ezért hagyom, hogy a szélbe csimpaszkodva kiugorjon belőlem. Én pedig vidáman kuncogok a megjegyzésein. Tényleg, olyan arcokat tud vágni és olyanokat tud mondani, hogy a humoristák megirigyelhetnék tőle! - Szólj, ha készítsem a kamerát. Nekem ezt meg kell örökítenem. - fejem nemleges irányba csóválva közlöm vele, hogy miféle eszközökre lesz szükség ehhez a birkózáshoz. Mert abban biztos vagyok, hogy az lesz a vége, hogy megharcoljuk, ki lök be kit. Az ő élete sokkal bonyolultabb és nehezebb az enyémtől, ezt nem vitatja senki sem. Ennek ellenére a magam démonai nekem is megvannak, amikkel meg kell vívnom a saját küzdelmeimet. Rá kel lelnem, hogy mi miért történt, és arra is, hogy mit és hogyan engedhetek meg magamnak innentől. Éppen ezért hiába is vág hozzá értetlen arcot, egy részem azt mondatja velem, hogy hülyeség belevágnom bármilyen ismeretlenbe is... - Mert én már most ezen gondolkodok, ő meg ki tudja, lehet számításba sem vesz engem. Akkor meg felesleges kör, és hülyeség is a részemről. - vállat rántok, akár egy durcás gyerek, aki biztos benne, hogy karácsonyra nem kapja meg a kinézett ajándékot, mert a szülei túlságosan hideg nevelésben részesítették. Pontosan így érzem magam. Hiába is nyílt meg a szívem Lawrence és a közöttem lévő kötelék iránt, és kapaszkodna bele minden áldott nap, minden éjjel, hajnalokig, ha nincs éppen műszakban, attól az még lehet, hogy csak egy barátság, amibe én képzeltem többet a megismerkedésünk furcsasága miatt. A koccintás után, jön a lélekemelés, amivel próbálkozik nálam. Nagyon jól esik a részéről, hogy igyekszik összesepregetni szívem hamvait, de attól tartok, hogy a szél már annyira szerte szét fújta azokat, hogy talán senki sem lesz képes rá, hogy egyesítse a darabjait. - Lehet, hogy csak az kéne nekem is. Kipróbálni vele, aztán vagy sikerül, vagy nem. - én sem hiszem el, amit mondok. Greg mégis olyan dolgokban is képes ösztönözni, amikről én már nagyon régen lemondtam volna. Szemöldökeim összeugranak a válaszán. Ugye? Egyáltalán nem könnyű helyzet. Hallva a szavait, ráemelem a pillantásom és felé fordítom a fejem. Jól esik, hogy meghallgat és tanácsokkal lát el. Eddig nem mertem beszélni róla, milyen érzések kavarognak bennem, de most jobban érzem magam tőle, hogy egy kicsit megnyitottam a csapot. Végül leejtem tekintetem a mellkasomra, ahol megkocogtatja a szívem. - Néha te vagy a hangja. - mosolyogva felelem, csakhogy tudja, sokszor, rengeteg alkalommal nem kell más, csakhogy ő kimondja hangosan a véleményét, vagy a gondolatait. Ezáltal felnyitva a szemem. - Igen, fogunk is. A jövőhétre ütemeztük be. De eléggé rá vagyok parázva, hogy akkor most mit mondjak majd, mit ne mondjak. Nincs kimondva, hogy nem randi, de az sem, hogy az. - vállat rántok aztán. Jobb, ha eltemetjük a témát. Felesleges köröket futnánk csak, ha tovább veséznénk, hogy mit csináljak. Ha ott leszek, majd érzem. Ugye Greg? Ugye erre utaltál korábban?! Elnevetem magam a válasza hallatán. Aztán elismerően beleiszom a sörömbe. Megeshet, hogy nem lenne annyira idilli, mint amennyire szeretném, vagy elképzelem kettőnk életét, de az biztos, hogy másfajta, újfajta gondokkal néznénk szembe. - Ne viccelj, imádnék a szomszédságodban élni. Tele trollkodnám a mindennapjaidat. - bököm oldalba gyöngéden, elégedett vigyorral a képemen. - Viheted, menő lenne két egyforma ház egymás mellett. - mosolygok elégedetten, aztán csak hátrakönyökölök. Jólesően hat rám, ahogy a szél borzolja a hajam és a víz lágyan énekel nekünk, békáival, és mindenféle teremtéseivel karöltve. - Van még hátulra is két oszlop, aztán majd valamelyik héten betonozni kéne. De én se tudom, hogy arra hogy lesz időm. - túrok bele a tincseimbe fejemen, majd onnan Gregre pillantok kiszélesedő mosollyal. - Fürtös, te tudsz úszni? - villantok rá egy gonoszságtól ragyogó somolygást.
A visszanézésre először a mellkasomra mutatok, majd feltartom a kezem, jelezve, hogy ártatlan vagyok, nem tettem semmi rosszat. Mindez csupán viccelődés, mert a válasza után leengedem a kezeim és mosollyal bólintok. Ez meg van beszélve, nem ragozom tovább. S felettébb jólesik mindez tőle. - Csak nehogy a kamera is ússzon egyet - vigyorodom el. Mekkora szám lesz! Háhá! Már várom! Megdörzsölöm az orrom hegyét, elgondolkodva. - Az, hogy ennyire aggódsz, jelenti, hogy nagyon fontos neked - nem nézek rá, felesleges. Nem vagyok az érzelmek guruja, a hangja balahogy ezt engedtette még hozzátenni. - Nnna, ez már sokkal de sokkal jobban hangzik! - ez a Lawrence megfogta a főnyereményt Owennel. S szerintem, ő nem olyan vak, mint én, hogy ne venné ezt észre. S egészen biztos vagyok abban, hogy tenyerükön fogják hordozni egymást. Owen nagyon megérdemelné, hogy valaki úgy szeresse, ahogy és ami megilleti. Visszakönyökölök a térdemre, s úgy tekintek rá. Egyszerre komolyan, s meghatottan is. Nem merem kimondani azt, hogy ha érzelemről van szó, minden csak kipusztul mellőlem és mellettem, s hogy ne hallgasson rá, mert úgy jár, mint én. Mégis, meghatnak szavai. Talán mégis tudok ebben segíteni, logika és ész embereként is. Nem tudok megszólalni, a tekintetemen látni, s az arcomon, hogy amire kocogtattam, oda érkeztek el nála szavaim. - Mmm... jövő hétre! - koccintásra emelem a söröm. Drukkolva neki ezerrel. Találja meg a boldogságot. Elmosolyodom a nevetésére a sört kezdem nézni. Megkedveltem a két fekete csodabogárt is. Sosem gondoltam volna, hogy menhelyi kutyák ráadásul dobermanok, ennyire hálálsak és játékosak tudnak lenni. Egyéves, eleven... kanapé és és szőnyegszaggatók. A kert kész harcpálya a kaparásuktól. De nem bánom. Meglendülök az oldalba bökésétől és elnevetem magam. - Élvezném. Trollkodj minél többet - fordítom felé a fejem, keresve a tekintetét. - Csak vissza ne kapd, a kedves szomszédodtól. Mert ó, igen, visszakapja, kamatosan. Mint ahogy élvezni fogom a trollkodását. - Megvéve! - tartom a kezem, hogy csapjon bele. Tényleg nagyon jó ház lesz, teljesen tökéletes elrendezéssel. És még jól is néznének ki egymás mellett, még ha messzebb is egymástól, mert tér az kell! Mindenkinek! Két egyforma ház. - Hmm.. - gondolkodom hogy is megyünk majd és jövünk vissza. - Nem belekötni akarok, deee, ha kivár két hetet, akkor kaphatsz kutyapracli nyomokat is bele. Mivel jövő héten ilyenkor több ezer mérförddel arrébb leszek, másféle port nyelve. Kérdése nem, a somolygása zökkent ki a gondolkodásból. - Hajjaj, de mennyire - köszönhető a bünti kiképzésnek, mert az őrnagy úgy gondolta, maaajd ott megnevelnek. Nem jött össze. De nagyon kevés kellett, hogy megfulladjak. - Fürtőske? - esik le a megnevezés, aztán elvigyorodok. - És te? - vonogatom fel jobb szemöldökömet, sokat sejtetően.
True friendship comes when the silence between two people is comfortable.
Kiszélesedik a mosolyom, miközben figyelem, hogyan reagál. Aztán persze a tőlünk telhető módon elbagatellizáljuk a dolgokat. Alapjáraton jó kedélyűnek vallom magam, de ez az állapot sokszorosára növekedik, ha Greg mellett vagyok. És ezt szeretem! - Vízállóval vesszük fel, ha véletlenül egyesek nem tudnák moderálni magukat... - pillantok rá gyanakvóan, aztán persze megtartva bolondos somolygásom, elfordulok tőle. Mosolyom lágyul, mikor kijelenti az érzelmeimet és terítéket csinál azokból. Aprókat bólogatva pillantok el a víz tükör szintje fölé. Nem is tagadnám egy percig se, hogy fontos nekem. De ezt anélkül is tudnia kellene, hogy kimondanám. Meg aztán nem vagyok én annyira lelkizős személyiség, mégis, Greg mellett ez nem olyasmi, amit szégyellnék. Érdekes, hogy a barátságnak mekkora ereje és hatalma van fölöttünk, ha egészséges a kapcsolat. - Úgy is legyen. - zárom le a Lawrence-témát egy időre. Épp elég minden nap ezzel ébredni, és feküdni. Nem akarom a mi-időnket is azzal tölteni, hogy az érzelmeim hullámai alá temetem magam. A legtöbb, amit tehettem, hogy meséltem róla Gregnek. Ő elmondta, kifejtette a véleményét, én pedig kapaszkodom abba. Ahogy már annyiszor... Nem akarom nyálas-apuka anyagú barát lenni. Szeretném, ha Greg legalább olyan jó arcnak gondolna, mint én őt, vagy ő a munkatársait, ellenben sok dologban nem hazudhatok neki és nem rejthetem véka alá, hogy milyen fontos ember az életemben, csak azért, hogy menő arc legyek... Így amikor látom rajta, hogy meghatódik, csak óvatosan bólintok egyet, és előre fordítom a fejem én is. - És a barátságra! - fogadom el a koccintást vele, majd kiszélesedő mosollyal figyelem, ahogy egy béka elugrál előttünk a parton. Felnevetek, öblös, mély hahotázással, amikor trollkodásnak hívja azt, ahogy ugratni szokásom. - Milyen jó szomszédalapanyag az ilyen... Nem? - ugratom. Ismer, tudja, hogy ha mellém költözne, nem unatkozna. - Alig várom, hogy visszakapjam! - vigyorgok rá telített elégedettséggel. A tenyerébe csapok, és őszinte mosolygással élem, hogy talán van rá némi esély, hogy mellém állapodjon meg. Nyilván elegendő térrel, távolsággal, és ha máshogy nem is - esetleg csak nyaralót húzva fel. Nem szükséges szó szerint itt élnie, de ha csak néha erre fele enné a franc, én nagyon boldog lennék. - Pracli? - értetlenül húzom el a számtól a sörömet, kérdőn nézve rá, le az oldalamra. - Akkor jó! - elismerően, és nyugodt, sztoikus békességgel mosolyodom el. - Én is... - vallom be büszkén. Ez olyasmi, amiről nem beszéltünk még, de ha belevágom az élővízbe előttünk, akkor nem árt, ha tudom, hogy egyáltalán képes lesz-e túlélni. - Mikor is van a szülinapod? Mindig elfelejtem. Szita-agy... - kérdezem, közben a fejem felé bökök hüvelykujjammal.
Persze egyből magamra gondolok, a kezem is széttárom, miközben képet vágok, művi döbbenet és jajmár arc. Nem véletlenül, ugyanis... - Tehát láttad a videót, amit feltettünk és elküldtem a linket - engedéllyel tettük fel, egyszerűen már nem bírt magával a banda. Még a felettes is beszállt az ökörködésbe. Ugyanis ő vette fel és vágta össze a videót. - Pedig Attenboroughnak lenni nagyon jó lehet - teszem azért még hozzá. A víz azért valahogy nem lett a lelkivilágom. Köszönhető azt hiszem annak a majdnem legrosszabbul elsült képzésnek. Akkor is átmentem, annyira berágtam, hogy nem engedtem meg, jól a markukba röhöghessenek. Ehhez viszont már jó adag szerencse is kellett, ami akkor rendelkezésemre állt. Mivel az érzelmek olyan dolgok, amikben nem akarok és nem is kívánok belegyalogolni, különösképpen az övébe, nagyon a logikámat veszem elő, gondolatban gondosan végigfuttatva mindazt, ami lehetséges. Hozzá párosítva a saját tapasztalataimat, jutok erre a végeredményre és nagyon gondosan fogalmazom meg. Mert azt szeretném, ha úgy fogalmazódna meg, ahogy valóban értem és ahogy szeretném, átmenne. Ezzel mindig bajom volt és van, ám éppen Owen mellett tanultam meg sok dolgot, amivel kezdek valamiként eligazodni. S mindig öröm, mikor látom, valóban azt mondtam ki, amit gondolok és következtettem ki. Lágy mosollyal pillantok rá, mikor veszem azt az üzenetet, hogy ezzel a mondattal befejezte a Lawrence témát. S ez is siker, mert jóval régebben hajlamos voltam, millió miszklikre bontogatni a témát és aztán meg csodálkoztam, miért válnak mások dühössé. Számomra ez elemzés, ami miatt jól elsiklottam azon, hogy másoknak annyi éppen elég volt beszélgetésnek és befejezte a témát. Én viszont a zéróig szoktam menni, a végpontig. Az érzelmek azonban nem így működnek. Ott nyitva hagyott képlet létezik, mert majd a másik tesz hozzá és úgy alakul tovább a képlet, az egyenlet. Owen nagyon fontossá vált számomra. Megtapasztalni azt, hogy ez a fontosság, amit gondolok felőle, az éppúgy érvényes a részéről felém is, életemben először történt meg, s mindezt vele, általa élhetem át. Egyedi, megismételhetetlen és vigyázni akarok erre a barátságra. Óvni és építeni. A barátságra széles mosoly telepedik az arcomra. Arra mindig, a legnagyobb örömmel. Vele, csakis vele. - Nna, a szúnyogokkal és legyekkel már nem lesz gondod. Az éjszakai alvással már annál inkább - nézem, ahogy elugrálgat a berekkencs. - Ó, dehogynem. A szomszédod lesz a legnagyobb troll, csak győzd nevetéssel - vigyorgok rá, majd ösztönösen egy mélyebb sóhajt veszek, ahogy megkapom válasznak, nem bánná, ha az a legnagyobb troll szomszéd én lennék. A hirtelen kiszakadó röhögéstől félreszalad a sör, köhögni kezdek, mert az a döbbent válasz és cselekedet, az nagyon ezt kívánta. - Nem a macskád lett kutya. - kuncogok és egyet még köhhintek. - Lett két kutyám. Dobermanok, még egy évesek sincsenek. A hozzám kerülésük eléggé érdekesen indult. - Ha ásni kell, elég lesz csak őket kiraknod. Aknamező nincs akkora, mint amit ők képesek termelni két perc alatt - vigyorgok. A válaszra a hajára nézek. - Aha, neked is elég göndör - mert na, azért a kétértelműséget vágom én is, és ezzel a válasszal lesz teljes a kör. Pedig az úszásra kérdeztem, mégis olyan szépen jött a fordulat, hogy ezt, ezt nem hagyom ki. - Akkor már csak a kamerát kell megtanítanunk úszni - vigyorgok tovább. - A... szülinapom? - megvakarom a tarkóm. - Azt én is szeretném tudni, mindig elfelejtem. - Fú, tényleg nem jut eszembe! Először komolyan kutatok az info után, majd elnevetem magam. - De ha tényleg nem tudom.. mikor is... azt tudom, hogy mindig egybe kaptam a karácsonyi ajándékokkal a szülinapit. Három. Á, január három, megvan! - azért beleborulok arccal a tenyerembe, és kuncogok még párat. - Biztos hatással vagyok rád. Az enyémből mindenkié kiesik. Névnapokkal együtt. A tiéd nem - nézek oldalt rá, elégedett arckifejezéssel, ami aztán álvált rejtélyes mosollyá. - S már tudom, mi lesz a szülinapi ajándékod - azért azon izgulok belül, mennyire fog neki örülni, s erőltetni sem szeretném.
True friendship comes when the silence between two people is comfortable.
Elégedetten bólogatok. Hiszen láttam a videót, ha már elküldte a linket! Mindent megnézek, amit ő küld nekem. Minden érdekel. Nagyon is. Ráadásul szeretem látni, ha nevet, ha boldog. Olyankor én is az vagyok. Mivel nekem úgymond csak egy válást kellett feldolgoznom, nem is vetekszik azzal a rengeteg szörnyűséggel, mint amivel Greg birkózik napi szinten fejben, szívben és lélekben. Még akkor is, ha sikerült elzárkóznia a mások által ismert hétköznapi nonszensz élettől, még akkor is. A logikái mögé is bejutnak az érzelmek. Tudom, mert jól ismerem. Feszegethetném tovább, hogy Lawrenceel mi a helyzet, de ugyanott kötnénk ki. Egyelőre még csak egy online, virtuális személy, akivel csak egy picit bonyolultabb, mint más emberekkel. Az ismerkedésünk körülményei talán. Igen, könnyű erre fognom. Elnevetem magam, amikor a békáról eszébe jut egy megjegyzés, ami helytálló, mégis megmosolyogtat. - Mellettem bombát is robbanthatnál. – vallom be lágy vállrántással. Elég mélyalvó vagyok. Nem különösebben zavarnak a békák és egyéb teremtmények. Egy macskával élek együtt! Akinek van ilyen nyávogó szőrgombóca, tudja, mire értem. Meg aztán inkább hallgatom a zöldhasúakat, mint az autókat. Ezt biztos anyámtól örökölhettem… Félmosollyal nyugtázom, hogy egészen átéléssel beszél róla, hogy a szomszédom legyen. Utópia. Ha máshogy nem, minden nap egy mókára összefuthatnánk, ha mellettem élne. Jó kis ábránd! Éles nevetésem csak tovább öblösödik, amikor mellé nyel. Fejem is hátra hajítom, persze, amikor köhög, akkor azért megpaskolom a hátát, hogy jobban legyen és nagyobb baja ne essék. -Komolyan?? Mikor? – kíváncsiskodom. Nem is mesélt a négylábúiról. Érdeklődve, kíváncsian fordulok felé, egy darabig még a hátán tartva a tenyerem, hogyha kell, még segítsek rajta. - Klassz! És biztos remek házőrzők! – vigyorgok rá. Annak kell lenniük, ha már nagytermetű állatok és kutyák is! Mondjuk Pocaknak nem mutatnám be őket… - Veszünk egy vízálló kamerát… Van olyan, nem? Te értesz hozzá! – teszem fel védekezően a szabad kezem a levegőbe, úgy somolygok Gregre. Amiközben felel, elgondolkodva hallgatom. Ám az, amikor azt mondja, hogy az én születésnapomra emlékszik annak ellenére, hogy a másokét el szokta felejteni, egyszerre döbbent meg és hoz zavarba is. - Ez… ez nagyon kedves. – nyögöm fel a szavakat, mik először eszembe jutnak. És így is van, annak gondolom a részéről. Az én fejem sajnos szita, Jennieén kívül szinte senkiét sem tudom. A magamét is csak azért, mert az üzletlánc miatt sok papíron szerepelnie kellett annak idején, hiába az iratokhoz szükséges. - Mit tervezel? Bökd ki. – lágyan a könyökömmel megbököm az övét, közben vigyorral a képemen lehajtom a söröm maradékát. - Na gyere, fiú. – kelek fel, a lépcsőn hagyva a sörös üvegem, majd ledobom magamról a cipőim és a zoknit, végül a pólót és a nadrágot is. - Jó móka lesz! – unszolom széles vigyorral a képemen, és ha már csak gatya van rajtam, besétálok a vízbe. - Ejjjha, hideg! – rázom meg magam, majd a további percek egyikében csobbanva elmerülök, hogy frissítsen ezen a meleg napon. - Na? – bukom a felszínre, tenyeremmel letörölve a képem, majd lelkesen csapkodni kezdem a vizet Greg felé, hátha sikerül ezáltal beljebb csalogatnom.
Elnevetem magam. - Akkor jó. Ha nem, akkor is - teszem azért hozzá. Nem kötelezek senkit semmire, az nem én lennék. Az emberek többségében az él, hogy a rendőr és katonalét csak szigorról és mogorvaságról szól. A móka és a vidámság oldja a helyzet feszültségét, és rendszeresen élünk is vele. A humor jó gyógyír, ebben én is hiszek. Persze, ha akció van... akkor is. Az aranyköpések és beszólások, megjegyzések tárháza végtelen a csapatban, még akkor is, ha szinte állandó forgórendszer van. Ha nem tennénk, már mindenki a föld alatt lenne, az állandó nyomástól. Nagyon reménykedem abban, hogy az a kapcsolat, amiben reménykedik, egyszer elérkezik hozzá. Először nem értem a nevetését, mivel a nevetése ragadós, szélesen elvigyorodom, aztán elnevetem magam, majd sokat sejtetően rásandítok a robbantással tett megjegyzésére. - Egész jó ötlet. Még a végén megvalósítom. Akkor aztán ugorhatsz - vigyorgok teli szájjal. Bár, ahol most tartanak a kutyák, valószínűleg őket fogom bevetni, ha úszómedencét akarok a kertembe. Élném, ha itt lehetnék. Nagyjából egy hétig, aztán vagy túl megnyugtat a hely és unatkozni kezdek, amiben ugyan kételkedek, mert a skót rokonoknál simán elvagyok akár két hetet is úgy, hogy szinte csak csatangolok, vagy behívnak. Hej, pedig de milyen jó lenne itt! - És... még... ki is ... röhögsz... - köhögöm szét a tüdőm, amihez a nevetés is hozzájárul. Még egy kis köhögés, Owen hátba veregetése is segít, aztán pár korty levegő után már könnyebb. - Kössz - aztán egy sóhajjal engedem ki a levegőt és kortyolok még egyet, hogy a köhögéstől kiszáradt torkomon segítsek, ne kezdjen el ingerelni újfent a köhögés, de annyira... nem jön össze. - Na - megköszörülöm a torkom. Most már jó. Megint sóhajtok egyet, s jól esik Owen érintése a hátamon. Az a figyelmesség, amivel óvatosan figyeli, nehogy a saját ökörségemtől hamarabb dobjam fel a talpam, mint kellene. Hálásan pillantok rá. - Jaja. Nem olyan régen - a múltkori találkozásunknál még halvány elképzelésben sem voltak sehol. Erre most kettő kutya dögönyözi a három srácot. Vagyis fordítva, mégis, ahogy kergették egymást, néha elgondolkodtató, hogy ki dögönyöz és kerget kit. - Esküszöm, lehozom őket legközelebb. Ha fel kell túrni valamit, csak odamutatsz és voilá, kész a gödör - nevetem el magam. - Két bestia. Imádom őket. Macskapártiak. Nagyon remek házőrzők lesznek. Pocakot imádni fogják. Nem megenni. - Vaan, hozok! - vigyorgok. - A békák is örülni fognak neki - nevetem el megint magam. Otthon nincs ugyan nálam, de majd rendelek egyet. Ilyen lehetőséget kihagyni! A számok az alfáim és omegáim, aminek a hátulütője mindössze annyi, hogy egyéb dátumok szöknek ki a fejemből. A somolygás komoly tekintetté válik bennem, remélve, nem mondtam olyat, ami ... nem, nem gondolom. Válaszul oldalra biccentem a fejem, úgy mosolygok rá, aztán újra kitelepszik a somolygás a képemre. - Valamiii... aljasat - veszem elő a mobilt, kilendülés közben, ahogy megböki a könyökömet, még jobban elvigyorodok és megmutatom neki a banda oldalát, a jubileumi koncertsorozattal. A posztert feltettük háttérnek, amit Myna készített, szerintem fantasztikus. És tíz állomás nekem bőven még sok is, hogy voltaképpen nem akartam már menni. Részemről ez lesz a búcsúelőadás, s hogy ez részükről mi lesz, még nem tudom. A kezdő koncert éppen a születésnapjára esik. Megvárom, míg megnézi, majd feltámaszkodom könyékkel a térdemre és úgy lógatom le a kezeim, majd inkább összefonom a térdeim felett. - VIP hely, VIP kiszolgálás. Helyi klubok, nem terveztünk nagy felhajtást - már csak azért sem, mert nekem radar alatt érdemes maradni, az akciók miatt. Nézem, amit csinál. - Jóóól meggondoltad? Odafagynak a tökeink - vigyorgok, de már ülő helyzetben dobom le a cipőmet és a zoknit beledobálom. Ha hideg és attól fordulok fel, hát akkor így jártam. Előbb a nadrágot dobom le, majd a pólót, rádobva a nadrágra. - Minő meglepő! - Ha nem lenne még szerintem ennyire hideg, kapásból egy oltári seggest engednék meg magamnak, de akkor tényleg kinyúlok, mint a bogarak. Előbb a kezem teszem bele a vízbe, majd a karomon felvezetem a vizet, s pont ekkor ér el a víz, amit csapkod felém. Felröhögök. - Jól van, jól van, te akartad - látom milyen mélyen a vízben. A lábam is beleengedem a vízbe, majd kihátrálok. Tuti, a gatyám is lekerül rólam, rossz szokása, de ez jelenti azt, hogy istenes jó lett a hátsóval érkezés. - Vigyázat! - Nekilendülök, majd felugrok a levegőbe s átkarolom a térdem alatt a lábam s belevágódom a vízbe. Persze, természetesen úgy, hogy a felcsapódó víz jó alaposan beterítse Owent. Terveim szerint a víz alatt maradok, ez össze is jön, de... - Basszus, ez marha hideg! - vetődöm a felszín fölé, nevetve. - Ahhh, ez után valami meleget kérek! - Kezdem el felé paskolni a vizet, nem foglalkozva azzal, hogy a csendbe a víz csobbanása elég hangosan vágódik bele. Majd lebukom a víz alá, miután vettem egy mély levegőt és megkeresem a derekát. Remélem, nem ijed meg. Hátulról közelítem meg, s megvonom, éppen annyira, hogy csak a felszín alá kerüljön pont a feje. Így már biztos nem fog fázni! Ha bármi gond lenne, azonnal a víz felszíne fölé vonom, legfőképpen az arcát, hogy megnyugodjon.
True friendship comes when the silence between two people is comfortable.
Azon kívül, hogy nevetek a mély alvásomra tett megjegyzésén és ötletelésén, nem felelek szóban. Nagyon is tetszik, hogy nem haragszik, sértődik meg rám, ha trollkodok vele, vagy ha becézgetem. Ahogyan én sem. Soha nem bántanám meg, vagy tennék olyasmit ellene, ami miatt sérülne, de hát valahogy mégis csak szórakoztatóbb így. Nevetnünk kell. Én a magam részéről elég sokat is szoktam, de ő a munkájából és az életéből adódóan hozzám képest viszonylag keveset. Ha csak lehet, mikor velem van, pótoltatom. Mert erre való egy jó barát! - Bocsánat, bocsánat! Nem szép ilyenkor nevetni. De nem tehetek róla, a kárörvendés én vagyok. – az utolsó veregetést egy kissé elhúzom, hogy simítsak a hátán egyet, hogy ezúton is kifejezzem bocsánatkérésemet iránta. Noha a képemen még mindig széles vigyor tátong, azért fenyő szín íriszeimmel némi megbánást mutatok. Ha már látom, és hallom is, hogy jobban van, akkor eresztem el szó szerint, és fizikailag is. Nem hallottam a kutyáiról, nem mesélt róluk, ezért odafigyeléssel hallgatom. Szeretem a kutyákat, én is gondolkodtam rajta, hogy legyen. És ha Lawrence inkább kutyás, akkor... - Oké! Alig várom, hogy lássam őket. Van nevük is? – kíváncsiskodom. Ha már kihagyott a nagy örökbefogadás pillanatából, legalább most avasson be. Szemöldökeim lágyan összefutnak, ahogy egészen kis résnyire összeszűkülnek szemréseim, miközben figyelem, mégis mit tervez. Tekintetem hol a telefont, hol őt. Íriszeim szinte pattognak a kettő között, aztán nagyra nyílt szájjal nyúlik szét a képem, hogy rácsodálkozzak arra, amit kigondolt. - Nem! – tagadó fázisba kerülök, de azért a pofámon tátong egy fogvillantós vigyor, hitetlen örömmel a képemen. - Ez nagyon menő, azta'. – nevetek lágyan, majd elismerően bólogatok, miközben visszaadom a készüléket Greg kezébe. Hangos hahotázásba kezdek, amikor a tökeinket kezdi el félteni. Ugyan! Kit izgat?! Nevetve nézem, ahogyan vetkőzik és felkészül a csobbanásra velem. - Gyere már, úgysincs szükséged még rá egy darabig... – vigyorgok rá, de már a vízben lebegve, végig törölve a képemen tenyeremmel. Figyelem, ahogy neki lendül, majd hátrébb evickélek, hogy helyet adhassak neki, és ha már összecsomagolta magát, akkor figyelem az ugrását. A nekem robbanó víztömegbe belehunyorgok, ismét áttörlöm az arcom. Enyhén -nemleges- irányban megrázom a fejem, majd élesen felnevetek, amikor a hideggel jön megint. - Ne legyél már ilyen béna, te aki annyira tudsz úszni... – vigyorgok rá a hullámok között, majd kérdővé válik ábrázatom, mikor látom, hogy elmerül. Szinte számítok rá, hogy valami hasonló cselhez fog folyamodni, ezért aztán nem adom magam annyira könnyen, elbirkózunk egy pár mozdulatsorig, hogy sikerüljön neki. Pár pillanat és nevetve bukkanok fel pár kartávval odébb. - Gregor Wallem, te most megkockáztattad a barátságunkat... – fenyegető, ravaszkás somolygással fürkészem, majd megkörnyékezem, hogy elbirkózzunk még egy jó ideig. Hol ő kerekedik fölül, hol én. Azért nem hagyom magam, meg hát ő sem(?). Versenyre hívom, távúszás, vagy csak kibírjatovábbavízalatt, ami éppen jól esik. Valószínűleg órák hosszat elvagyunk így a vízben. Repül az idő, ha az ember jól érzi magát. Órákkal később, miután megszáradtunk és ettünk, végül elbúcsúzunk. Kikísérve őt, megvárom, hogy összeszedje magát és ha már elkészült, akkor lépek mellé. - Kösz a mait! Örülök, hogy eljöttél. – mosolygok rá derűsen. - Aztán óvatosan hazafelé, oké? Jövőhéten várlak! És... Hé' vigyázz magadra! – veregetem vállon, ha még elérem, mielőtt eltűnne. A hivatása miatt - meg mert vad életet él - igenis tartok tőle, hogy valami rossz történjen vele. Széles mosollyal nézek utána, s ha már nem látom a fénycsóvát, amit maga után húz, akkor vissza baktatok a házhoz, hogy magam is összecuccoljak.
Képesnek lenni mélyen aludni olyan kincs, amit nagyon szeretnék, s örülök, hogy Owen, ha elalszik, mélyen be tud aludni. - Ugyan, hagyd, megérdemlem – teli szájjal vigyorgok, már ha éppen nem köhögök, hogy megszabaduljon a tüdőm a folyadéktól. - Igen? Én csak egy csupaszív embert látok magam mellett – vigyorgok, s mintha a kezének engedelmeskedne végre az utolsó csepp, a köhögés abbamarad. Jó mélyet sóhajtok. - Hamar meg fogod szeretni őket. Ők meg Pocakot. Apollo és Marcipán – megszokott nevek, de nem bánom. Igaz, Apollo helyett szerettem volna mást adni neki, Marcipán az teljesen illik Marcipánra, és Apollo nyugodtabb. Egy hajszálnyival. Marcipán azért bele tudja rángatni dolgokba, s Apollo le tudja állítani, ha úgy látja, ez sok. Egészen jól kiegészítik egymást. De ahogy nővérem megjegyezte, két hülye egy rakáson, egy harmadik társaként. Már előre látom, hogy a két négylábú hamar meg fog Owennel barátkozni, s lefogadom, hogy még mellé is fognak feküdni, őrizni. Előtte azért megrágják és elássák az összes cipőjét.... azt hiszem, az utóbbi kettőre gyógyírt fogok kidolgozni, bár annak inkább az én cipőimmel foglalkoznak. És még gondolkodom, hogy a menhelyen, amikor visszamentem a papírokért és elvittem őket is, nagyon odatapadtak egy macska ketrecéhez. Lehet, hogy három hülye lesz egy rakáson egy negyedik társaként? Még gondolkodom. Nagyon odáig voltak érte, s mikor rákérdeztem, még nem volt gazdája. Kíváncsian lesem a reakcióját, látom, hogy először még a befogadás hosszabb folyamatban van. - Deee. Szeretném, ha eljönnél – mert mint máskor, most sem fogom erőltetni, ha mást tervezett, akkor jöhet másik koncertünkre, ha aznap foglalt, mindent rá bízok, hiszen azt szeretném, hogy jól érezze magát. Visszarakom a mobilt a zsebembe. Hangosan felhahotázok a válaszra. - Tökéletes riposzt! Értettem! Nadrág marad, hideg víz érkezik, ami csak elsőnek tűnik hidegnek, ha mozog benne az ember, rájön, hogy még jobb is, mint a medencei víz hűvössége. - Aha, mint a nyeletlen balta – azzal lebukok a víz alá, hogy ”gáncsoljam”. Még szép, hogy visszabirkózik, amit élvezek, hiszen erről is szól a barátságunk, majd felbukok a víz felszínére. - Egy cápától mentettelek meg! - Vágok egy kétsébeesett arcot. - Örök életre eláshatom magam – azzal lesüllyedek a víz felszíne alá ismét, s újfent teljesen szétbírkózzuk az összes vizet a mederből, amit nehéz, de eléggé jókedvű. A távúszásnál a víz alá bukok és ott úszok egy ideig, körbekeringem a víz alatt, mikor azon versenyzünk, ki bírja jobban víz alatt, s persze, nem én nyerek, mert elhasználom az oxigént a mozgásra, de kit érdekel? Jó a nap melegét összegyűjteni, teli hassal, megszáradva, aztán szedelőzködnöm kell, hogy visszaérjek. - Ez csak természetes! - mosolygok vissza rá. Fogalmam sincs, tudja-e, mennyire sokat jelent számomra. Átkarolva lapogatom meg a hátát. - Vigyázok! Akkor jövő héten! Felveszem a bukósisakot, majd a motort beindítva integetek még neki, majd lecsapom a sisak üvegét és elhajtok a főút felé.
Kezdőlap
Sok minden éltet, jelen pillanatban az alvás helyezkedik el az első helyen a listán. Úgy érzem magam, mint egy hároméves kiskölök, aki a homokozóból jött haza: kijátszotta magát, marha éhes és hullafáradt. És nagyon elégedett, mert az összes rosszbácsit meg nénit elintézte, megmentette a várost és ... 
