- Apa, kérlek! – emlékszem, hogy olyan tűz, szenvedély, akarat és dac volt bennem, amit akkor sem tudtam volna legyőzni, ha akartam volna. Könyörögtem neked, már szinte bármihez folyamodtam volna, hogy engedélyt adj, csak egyszer az életben valami olyasmire, amit tényleg akarok. Pedig tudtam, hogy minden vergődésem felesleges, az engedélyedet talán ki tudom kerülni, de az áldásodat sosem kapom meg, te pedig tudod, hogy ha végleg nemet mondasz, gyűlölni fogom a döntésedet egy életen át. - Szó sem lehet róla! – sziszegted összeszorított fogsorral az ablak előtt állva, hátratett kezekkel, fegyelmezetten, mint egy hideg szikla. A héten ötödik napja kezdem itt a reggelemet, és még nem mertem bevallani neked, hogy akaratod ellenére beadtam a jelentkezésemet a West Pointra. - Apa, nem tarthatsz burokban örökké! – toporzékoltam volna, vertem volna magam a földhöz, vagy úgy cseleztelek volna ki, hogy sosem jöttél volna rá, hogy csináltam. De nem ezt tanultam tőletek. - Menj vissza a nagyanyádhoz, és soha többé ne halljam ezt az ostobaságot! – felém sem fordultál, csak csillogtattad az érmeidet az egyhangú függönyön át beeső fényben, meg a váll-lapjaidat, amiktől a rangban alattad lévők annyira megvakultak. - Iskolaelső vagyok! – kezdtem újra, a héten már ötödjére, az önéletrajzom hangoskönyvét. – Az egész intézményben nekem vannak a legjobb jegyeim, a legjobb képességeim. Megnyertem a krav maga állami bajnokságot kétszer! Tudod, hogy kitartó vagyok, szívós, és sosem adom fel! - Elég! – felém fordultál lassan, az arcod ráncait húzta lefele a teher és az aggodalom. - Tudom, hogy féltesz, az egyetlen gyermeked vagyok, de ezt akarom, apa! Katona akarok lenni, ahogyan te! – tettem egy kétségbeesett lépést feléd. - Miért nem érted meg a nemet? Nem elég, hogy anyád elment, te is meg akarsz halni?! – remegtek a pórusaidból éppen csak kibújó szőrszálak az álladon, nem is pislogtál, és én tudtam, hogy ilyenkor nem szabad tovább feszítenem a húrt. - Apa – nyeltem egy nagyot, és csak úgy folytattam, halkan, letörölve az épp csak kibuggyanó könnycseppet a szememről. – Hagyd, hogy megpróbáljam!
*****
- Falcon – az öreg elmosolyodott, én mindig az öregnek hívtam, persze csak a háta mögött. - Falcon hadnagy! – javítottam ki sunyin mosolyogva, kihúztam magam, és szalutáltam. Az öreg ritkán mosolygott, legalábbis nyilvánosan, de én tudtam, hogy szokott. - Kiváló eredményekkel végzett. Az ezredes büszke lehet magára. Az apám…nos, az apám azóta nem igazán beszélt velem, mióta megtudta, hogy megkerültem, és a tiltása ellenére lettem katona. - Úgy hallottam, hogy a hírszerzésnél van egy üres pozíció. Taktikai elemzőket keresnek – ledobott egy borítékot az asztalára, majd az ajtó felé sétált a hátam mögött. - Őrnagy! – utána kiáltva fordultam felé. – Az ezredes eljön a diplomaátadásra? Az öreg, aki a keresztapám is lehetett volna, én úgy tekintettem rá, nem úgy, mint egy szigorú, érzéketlen kiképzőtisztre, és az ő feladata nem is az volt, hogy megtanítson másokat bántani, sokkal inkább megvédeni magunkat és az elménkkel, a szerinte legerősebb fegyverünkkel küzdeni. A tekintetéből tudtam, hogy apa nem lesz ott, mert fontos dolga van, megint, mint mindig, és egyébként is már elejétől fogva ellene volt mindennek, amit csinálni akartam, vagy csak én akartam az ellenkezőjét, mint amit megengedett. - Megmondaná neki, hogy várok rá? – egy bólintással nyugtázta kérésemet, majd mosolyogva – persze csak én láttam azt a mosolyt – kilépett az irodából.
Fél év szabadságra megy, százados!
Nem sokra emlékszem anyából. Néha érzem a haja almás illatát, a meleg, selymes bőrének tapintását, hallom, ahogy énekel az ágyam fölött. Mindig egy farkasról énekelt, akinek az anyját vadászok lőtték le, de ő megerősödött, felcseperedett, és nemsokára bölcs falkavezérré nőtte ki magát. Ilyenkor az ágyam fölé hajolt, pontosan úgy, mint most, a tekintete csillogott, mint egy holdfényben fürdő szentjánosbogár, és azt mondta nekem… - Elveszítjük! Amikor beteg lett, nem gondoltam rá, a magam öt évével, hogy ez olyan dolog, ami visszafordíthatatlan, kicserélhetetlen, hiszen ő anya volt, legyőzhetetlen, ahogy apa, ők együtt a világom királynője és királya, szinte vakítóan fénylő koronával a fejem fölött… - Sokkos állapotban van, hypotermiás! - Hozzanak öt egység vért azonnal! Anya elhalványodik, de a koronája csak fénylik, csillog, fehéren, de érzem a kézfejemen az ujjbegyeit. Hidegek és nedvesek. Azt mondja, hogy büszke rám, és én megtettem mindent, amit lehetett. Hogy nem az én hibám. Pedig tudom, hogy az én hibám. - Szikét!
*****
- …Egy hónapja kapta a parancsot, hogy Samir Karzait szállítsák tovább Asadabadból Watapurba gyalog. December 21-én este 22:42-kor ütöttek rajtuk. Csak ő élte túl – fejezte be jelentését az őrnagy. - Milyen az állapota? - Kómában van, Uram. De az orvos szerint van esélye a felépülésre. - Szállítsák át New Yorkba, amint lehetséges. Ha felébred, azonnal jelentsék! - Igen, Uram! – az őrnagy szalutált, az ezredes felállt a székéből, viszonozta a gesztust, és kisétált hatalmas diófa asztala mögül. De nem ébredtem fel. Pedig éreztem, hogy apa annyit ült az ágyam mellett, mint talán sohasem. Minden héten többször is bejött a kórházba, többször megsimogatta a karomat, az arcomat, és hallottam, hogy a lélegzete tele van félelemmel, rettegéssel, és tudtam, hogy nagyon haragszik, de talán nem rám, csak erre az egész rohadt világra, és talán már azt is megbánta, hogy ő maga katona lett, mert ha csak egy egyszerű tanár maradt volna, akkor ott lehetett volna anya mellett, amikor egészséges volt és amikor beteg, és én nem vágytam volna arra, hogy az ő nyomdokaiba lépjek. Apa viszont nem hallotta és nem látta azt, amit én. Formalinszagú puskafüst terjengett mindenhol körülöttem, éles villanások szelték át a mély sötétséget, és önmagába zárt testemet elárasztotta a félelem, azt mondták, ilyenkor rohamom volt, de én csak a fényt kerestem a szemközti hegyen, ahova fel kellett volna másznunk. Connor véres kézfeje megragadta a bokámat, lerántott a földre, fölém mászott, és fojtogatni kezdett. A testem ilyenkor minden porcikájában izzadt, aritmia lépett fel, és egyszer újra kellett éleszteni. De Connor minden egyes alkalommal elengedte a nyakamat, mellém esett, tekintete üvegessé vált, és beesett mellkasa nem emelkedett fel újra.
*****
- A picsába! – a homlokomon lüktetett egy ér, remegtem az idegtől, de kénytelen voltam belekapaszkodni az őrnagy karjába, majd a vezetésével leülni az ágy szélére. - Legyen türelmes, Falcon! – az öreg leült mellém. – Három hónapig volt kómában, alig két hete ébredt fel. - Nem számít – dühösen fújtattam, mert már megint nem jutottam tovább két méternél a támasztékokkal sem. – Rohadt életbe – belekeveredett egy könnycsepp is az izzadtság közé az arcomon. - Pihenjen! És küzdjön, Falcon! – rám nézett, és láttam a tekintetében, hogy minden megváltozott, legalábbis ami engem illet. Dühös volt, ideges és sajnált. – Jó, hogy újra köztünk van. - Mikor mehetek vissza? – fel kellett tennem a kérdést, hallanom kellett a választ, hogy elhiggyem. - Fél év kimenőt kap. - Mikor?! – üvöltöttem, mint egy sarokba szorított vad, üvöltöttem a fájdalomtól, a kétségbeeséstől, a félelemtől. Az őrnagy felállt, és a vállamra tette a kezét. - Küzdjön, százados! – és kisétált a kórteremből.
A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.
Vannak olyan álmok, elképzelések a jövőnkkel kapcsolatban melyek akaratlanul is kivívják mások haragját és hiába próbálsz a lelkükre hatni, egyszerűen két világ között egyensúlyozol, amivel kapcsolatban a döntés sohasem egyszerű. Bizonyára már abban a pillanatban eljátszottál a veszélyekkel, amikor eldöntötted, hogy te magad is katonává szeretnél válni majd. Nem olyan nőnek tűnsz, aki ne gondolna át jó párszor mindent vagy menne biztosra mielőtt végleg elhatározná magát valami miatt, ahogyan olyannak sem, aki ha egyszer a fejébe vesz valamit, arról könnyedén letesz. Ez úgy gondolom nem rossz dolog, bizonyos esetekben még jól is jöhet, de ez egy olyan helyzet volt, ahol választanod kellett; követed a saját álmaidat vagy lemondasz róluk édesapád kedvéért. Utólag belegondolva érdekes eljátszani a lehetőségekkel. Ha maradtál volna, ahogyan arra kértek, akkor elkerülhető lett volna a sérülésed, de az az érzés, mely egyszer már mélyen belevéste magát minden sejtedbe nem hagyott volna nyugodni. Egyfolytában kutattad volna mi töltheti ki benned ezt az űrt, de mindketten tudjuk jól, hogy semmi sem lett volna arra képes, hogy helyettesítő szerepét öltse fel vágyaidnak. Sajnálatos módon nem a terveid szerint alakultak a dolgok, de valahol belül még ha nem is akartál szembenézni ezen lehetőségekkel, számoltál minden egyes következménnyel. Nehéz ezt feldolgozni, elfogadni, hogy egyszerűen jelen állapotodban nem vagy képes arra, hogy újra azt csináld, amit szeretnél és hiába siettetnéd a folyamatot, bizonyára azzal te is tisztában vagy, hogy ez most sokkal hosszabbra nyúlik majd. Abból amit megtudhattunk rólad úgy tűnik te az a fajta nő vagy, aki nem adja fel és bizonyára mihelyst felméred ennek a jelentőségét és ésszerűen átgondolod a velejáróit, képes leszel legyőzni ellenérzéseidet és küzdeni a nagyobb cél érdekében. Ha valakinek, hát neked biztosan sikerülni fog. Mellesleg szépen és ötletesen megoldottad a lapodat. Külön tetszettek a színátmenetek, amiket alkalmaztál és hogy az egészet úgy alakítottad át, hogy kapcsolódjon a karakter életéhez.
Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék! Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran! Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!
Kezdőlap
