TAB. Tavasznyitó Adománygyűjtő Bál. Az Escarcega hotellánc szervezésében, a new yorki Escarcega hotel lobbijában, az Escarcega család teljes szereplőgárdájának előadásában. Amíg csak eljártam az általunk szervezett eseményekre, jó pofát vágtam és berúgtam az osztogatott pezsgőből, majd eltűnhettem, élveztem ezeket az eseményeket, de odamenni a kedves bálozókhoz és bájcsevelyt folytatni már nem volt akkora buli. Nem esett nehezemre rátapintani valami felszínes témára, és onnantól kezdve, hogy egy kérdést feltettem, szinte semmit nem kellett csinálnom; az emberek egyenesen imádnak magukról beszélni. Én viszont utálok másokat hallgatni, mikor magukról beszélnek, mert nem érdekel. Újabb kis monológtól szakadtam el, mosolyogva ráztam kezet a középkorának végén járó férfival, újabb áldozat után néztem. Az ízlésesen kidekorált termet pásztázva átsiklott a pillantásom pár csillogó ruhát viselő nőn, drága öltönyökbe bújt férfiakon, míg össze nem akadt apáméval. Intett felém, biccentettem és megindultam, útközben kiürült poharamat telire cseréltem. Az idősebb Mr. Escarcego egy korabeli férfival valamint egy korombeli férfival csevegett éppen; először egyiküket, majd másikukat vettem szemügyre futólag, de annál tüzetesebben, miközben apám bemutatta őket. Így kezdett beszélgetésbe az idősebb és ifjabb Mr. Escarcega az idősebb és ifjabb Mr. Rocherrel. - Camilo – ráztam kezet mindkettővel, meggyőző mosoly kíséretében. Az idősebbik egészen belefeszült a kézfogásba, furcsa pillantásba ütköztem részéről, de hidegen hagyott; a mellette álló sokkal inkább felkeltette az érdeklődésem. – Örültem a találkozásnak – léptem át Arnaud oldalára, őt elválasztónak használva az apák és közém. Abba a csevegésbe nem állt szándékomban belemerülni, főleg, mert úgy abban reménykedtem, hogy ez a csodaszép mosoly itt velem szemben fog megmenteni további öt-tíz perces beszélgetésektől. - Jártál már nálunk? – dobtam fel a kezdő kérdést Arnaudnak, karom átvetettem a vállán és finoman megtoltam, nógatva, hogy induljunk meg. – Gyere, körbevezetlek – idióta indok, mert úgy mégis ki a faszom kíváncsi egy hotelre; aki itt volt, valószínűleg nem először jár ötcsillagos szállodában, nem fogok semmi újat mutatni neki, de kellett egy kis szünet a tömegtől. Vártam még, míg jó pár lépéssel eltávolodtunk apámtól, levettem a fiatal férfi válláról a kezem. - Nem bírok ki még egy túludvarias társalgást a tőzsdéről. Mit iszol? – indultam meg a bár felé. A pulthoz érve intettem a pultosnak és kettőt kértem abból, amit ő választott. – Szóval, ti miben utaztok? – fordultam teljes testemmel felé és érdeklődve vettem szemügyre újdonsült beszélgetőpartnerem vonásait.
Őszintén, eddig nem sok jótékonysági bálon voltam életemben, már csak azért sem, mert amikor fiatal voltam még nem érdekelt, másrészt pedig ritkán adódott rá alkalom. Csak úgy magamtól meg nyilván nem mennék el egy ilyen eseményre, hogy díszelegjek, tehát kellett hozzá egy meghívó apámon keresztül. Ő ugyanis már annál inkább jártas a bálozásban, ha lehet ezt így mondani, a Mazars New York-i vezetőjeként már várható volt, hogy előbb-utóbb meghívják, ő meg, mint sok minden másra, erre is igent mondott. Ha már így alakult, akkor úgy voltam vele miért ne mehetnék én is? Elvégre meg voltam hívva a “családtag” jelző alatt, szóval így kötöttem ki itt, az Escarcega hotellánc Tavasznyitó Adománygyűjtő Bálján. Az öltönyök közül az egyik kedvencemet vettem fel, ami igazából nem nagy durranás, mert márkátlan, plusz sima fehér de talán a legjobban áll rajtam az összes közül. Ehhez meg természetesen felraktam a fekete csokornyakkendőmet, aztán sussz-passz. A “bájolgással” nem volt gondom, társasági embernek tartom magma, igazából bárkit végig hallgatok, ha a helyzet úgy hozza. Számítottam arra is, hogy valószínűleg nem lesz túl sok korom béli, ami be is igazolódott. Ugyanis a résztvevőkön végig nézve legfőbb korcsoport a 40, de inkább 50+ volt, dehát gondoltam ha nagyon gáz lesz, akkor legközelebb úgysem jövök el ilyen bálra, amúgy sem akarnának kényszeríteni, meg nem is tudnának. Talán fél órája lehettünk bent a bálteremben, éppen befejeztem a welcome drink-ként adott száraz pezsgőm elkortyolgatását, amikor láttam, hogy felénk tart egy idősebb férfi. Apámat már ismerhette a köszönésből adódóan, nekem pedig bemutatkozott (anyám már messze járt ekkor) és pár unalmas kérdést feltett arra vonatkozóan, hogy házigazdaként mit tehet értünk, élvezzük e az itt tartózkodást. Majd ezek után intett egy fiatal srácnak, akiről már itt feltételeztem, hogy a fia lehet. -Arnaud –mutatkoztam be neki egy kedves mosollyal, miután ideért. Esküszöm sokkal másabb volt a kisugárzása, mint az apjának, aki számomra picit karót nyeltnek tűnt. –Úgyszintén –válaszoltam továbbra is mosolyogva. Reménykedtem benne, hogy Camilo személyében jó társaságra találok majd, és nem csak egy futó “bájcsevelyre” jött ide, hogy aztán lelépjen. -Itt konkrétan még nem –válaszoltam a kérdésre, de ezzel együtt a testbeszédéből már leszűrtem, hogy meg akar lépni az apámék köréből. Ezt támogattam, szóval megindultam vele együtt, de mivel nem tudtam merre akar menni, ezért csak simán követtem. -Oké, úgy is kéne még valami a pezsgőre… Egy Jack Daniel’s lesz – a szememben felcsillanhatott a fény, amikor gyakorlatilag meginvitált egy –remélhetőleg kellemes-iszogatásra. Na nem mintha alkesz lennék, de nem vetem meg a piát, főleg ha van hozzá társaság. Megálltam a pult előtti álló asztalok egyikénél, majd Camilo-hoz fordultam, mikor szólt hozzám. –Hát, időnként cabrioban –válaszoltam nevetve, hogy ezzel az apró “poénnal” oldjam az esetleges feszültséget. –Komolyra fordítva a szót apám a helyi Mazars-nál igazgatóhelyettes én meg ugyanott marketinges vagyok –feleltem, azonban egy kis hatásszünet után folytattam. –Szóval én nem vagyok valami nagy ember –rántottam vállat egy mosollyal. Reméltem benne, hogy ő ezért nem fog lenézni, csak mert jelenleg nem vagyok túl előkelő pozícióban a cégnél. Mondjuk utóbbira még nem volt példa, mert ehhez is ugyanúgy egyetemre jártam és szerény véleményem szerint intelligensebb vagyok, mint az átlag. –Te miben utazol? –dobtam vissza a labdát továbbra is mosolyogva. Közben észrevettem, hogy kicsit mintha a szokásosnál is jobban méregetne a srác, úgyhogy próbáltam leplezni a zavaromat. Szerencsére az italok is elkészültek, szóval odaléptem a sajátomért és letettem az asztalra. –Húzóra vagy lassan igyuk?
Elnevettem magam Arnaud igencsak szellemes válaszán. Nem támasztottam nagy reményeket, mikor arrébb invitáltam, hiszen azon kívül, hogy korombeli és egy szinten szimpatikus volt, semmi garancia nem volt arra, hogy a társasága is kellemes lesz. Ha viszont ilyen vicces a fiú, még jól is elsülhet az este. Figyelmesen hallgattam, hiszen nem mindegy, kivel és mit beszél az ember. Tegyük fel, ha a konkurenciát erősítené, akkor egy ital után itt hagynám, kétségkívül nem innám le magam vele, hogy aztán a következő nap a neten legyek, amint egy szál boxerben táncolok a medence partján, de így nem lesz vele probléma. Igyekeztem feljegyezni az agyam egy cetlijére, hogy melyik cégnél és mit csinál Arnaud, sosem lehet tudni, mikor lesz rá szükségem. Valószínűleg soha, de tudni nem árt. Futólag elmosolyodtam, mikor hozzátette, hogy ő nem „nagy ember”, ezek után kissé kellemetlen lesz bemutatkozni. Vagy nem? Sosem gondoltam úgy magamra, mint valami „nagy ember”, inkább úgy, mint Paris Hilton a szexvideója előtt. Talán egy kicsit másként, én ténylegesen készülök idővel átvenni a hotelláncot. Vigyorogtam egyet a kérdésen, eszembe jutott a válasza. Arnaud annak a fajta karizmatikus embernek tűnt, aki ezzel a bájjal született és anélkül kedvelteti meg az emberekkel magát, hogy igyekezne; elég volt a természetesen kedves mosolyára nézni, meg arra, hogy nem éreztem feszülten magam a társaságában. Pár perce, ha kezet ráztunk, de gondolkodás nélkül engedtem el magam jobban, bár lehet erre az eddig elfogyasztott alkohol is rásegített. - Én ebben a hotelban. Meg az összes többiben a láncban, apám a tulaj – intettem magunk körül, mintha ezzel az egész láncot bemutatnám. Tulajdonképpen igen, minden itt volt, ami jellemezte a hoteleket: luxus és gazdag emberek. Na, meg a jótékonykodás, apám úgy igyekezett itt-ott adományozni, mintha legalább öt csecsemőt áldozott volna fel a sátánnak és most ezt próbálná jóvá tenni. – de jelenleg a Columbián tanulok managementet – egészítettem ki, hiszen bár nekem egyértelmű volt, hogy melyik egyetemre kerülök be, elvileg ez is említendő dolog. - Hm – forgattam a poharat az ujjaim közt, elgondolkodtam, majd intettem a pultosnak egy újabb körért. – Ezt húzóra, a következőt ráérünk lassan – koccintottam a poharam össze az övével és lehúztam az én adagomat. – Jól áll a fehér. Tényleg értesz a marketinghez – jegyeztem meg könnyedén, kacsintással körítve, miután letettem az üres poharat és elvettem a következő kört, az egyiket Arnaud elé tettem. – Gyere, menjünk – indultam el a folyosók felé, meguntam a bent ácsorgást, kicsit muszáj volt elszabadulnom és az áldozatomat is magammal akartam hurcolni. – Dohányzol? – tapintottam ki a zsebemben a dobozt, mikor már a hotel egyik hátsó, kerthez és jelenleg üres étteremhez vezető folyosóján lépdeltünk.
Véleményem szerint egy magamhoz képest elég gyenge poénnal próbálkoztam elnyerni Camilo jóindulatát. Ezt még próbálkozásnak is erősnek mondanám, mert nyilván a saját baráti társaságomban én is jobban el tudom magam engedni és jól vág az agyam. Na nem mintha Camilo-val túl feszült let volna a hangulat, inkább csak a szokásos távolságtartás még megvolt bennünk a beszélgetés elején. Annak viszont örültem, hogy neki ennyire tetszett ez a viccesebb megnyilvánulás tőlem. Innen már éreztem, hogy jó arc a srác, meg azt is, hogy fel fogjuk magunkat találni egymás társaságában. A kérdésemre adott válaszára bólogattam. –Ja, ezt sejtettem, de van is konkrét munkaköröd itt vagy csak mindig abban segítesz amiben éppen kell? –igazából az evidens volt számomra, hogy ebben a hotelben dolgozik, mert hát az apja a házigazda, a tulajdonos. Arra voltam inkább kíváncsi, hogy hivatásszerűen dolgozik e itt mondjuk pénzügyesként, vagy csak inkább rákényszerítik, hogy segítsen be ebben-abban. Mert egyébként utóbbi nem volna túl szerencsés. Én sem azért mentem a Mazars-hoz, mert apám azt akarta, hanem mert ott sikerült lepapíroznom gyakorlati helyet és igazából annyira bejött a vállalat, hogy ott maradtam. De nem apám miatt. Tudják igen, hogy ki vagyok, de nem kivételezik velem egyik felettesem sem, sőt… szerintem engem jobban szopatnak mint a többi marketingest. –Amúgy a Columbia fasza hely, jól választottál szerintem –tettem hozzá mosolyogva egy kis hatás szünet után. De nem csak azért, hogy jópofizzak, hanem mert tényleg így gondolom. Igazából én is majdnem menedzsmentre mentem a Columbiára, de valahogy jobban vonzott a marketing és ott pont nem indítottak ilyen szakot, szóval végül a New York-I Egyetemen kötöttem ki. Miután már megkaptuk az italainkat feltettem az egyik kedvenc (és ugyanakkor evidens) ivós kérdésemet, hogy lehúzzuk e. Camilo válaszára felcsillant a szemem. –Oké –koccintottam vele és én is lehúztam a sajátomat. Vettem is utána egy nagy levegőt, mert bár a Jack Daniel’s jó whiskey-nek számít, van ereje. Nyilván bírom a piákat, de azért van, hogy egyik-másik után fellélegzek. Mondjuk ez a szépsége a rövideknek. Camilo bókján kicsit meglepődtem, váratlanul ért, hogy így random bedobta ezt a mondatot, fel is szaladt a szemöldököm. –Köszi –nevettem. –De nem hiszem, hogy ez a marketing-tudásomon múlt –sokkal inkább a jó ízlésemen és stílusomon. –Egyébként te sem panaszkodhatsz –mértem végig a ruházatát viszonozva a kedvességét. Meg egyébként komolyan is gondoltam. Camilo az az ember, akinek baromi jól állnak az öltönyök, ad neki egy tekintélyt. Az invitálásra megragadtam az immár újabb, teli poharamat és követtem a srácot az úticélja felé. –Ki akarsz menni? –ez sokkal inkább költői kérdés volt, mert sejtettem, hogy levegőzni akar egyet… vagy dohányozni. –Egyet elfogadok –adtam be a derekam a felajánlásra. Bár én magma alapból nem dohányzom, egy-egy szálat szoktam szívni, ha megkínálnak. Leginkább alkalmi dohányosnak mondanám magam. Miután kiértünk a hátsó kerthez vettem egy nagy levegőt. –Fú, de jó idekint –kellemesen hűvös, de tiszta volt a levegő, ellentétben a bál illatokkal túltelített, párás levegőjével. –Ez egy jó hely iszogatáshoz –állapítottam meg Camilo felé fordulva. –Kicsit eszembe juttatja a régi haverok által szervezett házibulik hangulatát. Csak ott általában nem volt whiskey –röhögtem el magam, majd belekortyoltam az italomba. Igazából nem azt mondom, hogy igénytelen társaságban voltam, sőt! Náluk igényesebbel kevés helyen találkozni. A szűk mag is szintén alkalmi dohányos volt és nem drogoztak, nem füveztek, csak éppen ha buli volt, akkor nem feltétlen a legdrágább piákkal készültek. Ami nem is baj… én sem vettem meg f@szméregetésből a drágábbat, csak ha valakinek ajándékba adtam a piát. De amúgy meg minek? Ha minden hülyeségre elherdáltam volna a pénzem, akkor nem ennyi lenne, mint most. –Néha jó lenne újra átélni a fiatalabb éveimet –folytattam a mondandóm kicsit elmerengve. –Nem mintha most olyan idős lennék… tényleg te hány éves vagy? Húszon…? –fordultam érdeklődve a srác felé, ha már így eszembe jutott a téma, akkor gondoltam rákérdezek, mert amúgy nem sokat tudok róla.
- Mármint úgy, úgy nem dolgozok – kapcsoltam. Arra megvoltak az alkalmazottaink, apám csak naponta meghallgatta a jelenleg zajló eseményeket, felmerülő kérdéseket és rábólintott vagy elutasította az esetleges opciókat. Inkább nem mentem bele, általánosságban nem érdekelt volna, hogy egy magát felsőbbrendűnek tartó pöcsnek tűnjek, de Arnaud szimpatikus volt, így olyan szavakat kellett találnom, amiről nem ez süt. – Egyelőre csak részt veszek a megbeszéléseken. Kétlem, hogy egyelőre még bármiféle „munkát” kéne végeznem – vállat vontam és futólag apám irányába tekintettem, aki továbbra is az idősebb Rocher társaságában ácsorgott. – Szerintem úgy kell majd a sírba lökni az irodájából – nézek vissza Arnaud szemébe, vigyorgok egyet, hogy enyhítsek a szavaim súlyán. - Igazából más szóba sem jöhetett, ha New Yorkban akartam maradni – ismertem be. Ha Escarcega kicsi fia egyetemre megy, az csakis ivy league lehet, nekem különösebben nem volt érdekes, de valóban szerettem megemlíteni. A mi társadalmunkban tényleg nem mindegy, hova jár az ember fia. – És őszintén szólva semmi kedvem nem volt elhagyni ezt a patkányfészek várost – terelek a témán, mielőtt leragadnánk az egyetemeknél. New York undorító, zsúfolt és büdös, de azért szeretem. - Minden alkalommal, amikor felöltözünk, reklámot csinálunk magunknak. Kiválasztjuk, mit akarunk kiemelni, mit akarunk a külvilágnak mondani magunkról, mit akarunk kiváltani másokból – fejtem ki a véleményem. Minden egyes alkalommal, mielőtt felöltöznék, megfontolom, hová megyek, kivel találkozok és mit akarok elérni, és úgy gondolom, mindenkinek eszerint kéne tennie. Akkor talán senki nem mászkálna kajafoltos kinyúlt pólókban és túl szűk avagy túl bő nadrágokban. A sáros cipőket ne is említsük. A visszaküldött bókot és mosollyal és biccentéssel fogadom. Egyetértően bólintok, én is fellélegeztem a benti már-már fojtogató levegő után. Érezhetően tavaszodik, már nem kell kabát hozzá, hogy kint legyünk, nem látszik a leheletünk, a nappali meleg enyhe jelenléte még olykor-olykor érződik. Míg Arnaud beszél, előveszem a dobozt a zsebemből, felé kínálom, én is veszek, majd meggyújtom az övét, csak utána az enyémet. Hallgatom, mit mond, figyelek, vigyorgok az akkori piaválasztékra tett megjegyzésén, de azonosulni nem nagyon tudok vele. Az én társaságomból valakinek mindig volt az otthoni szekrényből valami, vagy megvették nekik, de hál isten a kannás borral nem találkozott a gyomrom. Én is kortyolok a whiskyből, Arnaudot nézem. - Miért, mi hiányzik? – ha már mély témába szántott, ráugrok a lehetőségre. Az embereket remekül meg lehet ismerni abból, amit akarnak, ami hiányzik nekik, ahová elvágynának. Azt hiszem, minden emberben felébred olykor a vágy, hogy visszatérjen a gyerekkorába vagy a tinédzser évekhez, de mindenki mást hiányol. - Huszonkettő – nem nagy szám, néha mégis megijeszt, hogy már ennyi elment az életemből és ki tudja, mennyi van. Azt hiszem, minél idősebb leszek, annál inkább lebeg felettem a gondolat, hogy naponta hányan meghalnak, és egy szép napon felkelek és már én sem fekszek le. Valószínűleg fogalmam sem lesz róla aznap reggel, hogy mi vár rám. – Te pedig? – dobom vissza a kérdést, nálam maximum három évvel, ha idősebb, de akkor valószínűleg sokat mondok, egészen kölyök arca van. - Ha nem itt élnél, nem ezzel a családi háttérrel, végtelen lehetőségekkel, mi lenne az áloméleted? – dobok fel egy újabb mély témát, csak mert utálom a bájcsevelyt. Olykor beleszívok a cigibe, kiélvezem a nikotin jótékony hatását, belekortyolok a whiskeybe, aztán elindulok a kertben kanyargó, virágokkal és bokrokkal teliültetett úton a vége felé, zavar az egy helyben álldogálás.
Camilo utalására az apja elszántságára nézve felnevettem. –Nálunk is ugyanez a helyzet ám- az én faterom is egy minta üzletember. Jó, ő nem egyedül vezeti a New York-I Mazars irodát, meg neki is van még “ezer” felettese, de ettől eltekintve legalább olyan komolyan veszi, mintha az övé lenne a cég. -Patkányfészek? Tehát tetszik, de mégsem? –ez kicsit ambivalens kijelentésnek hangzott Camilo-tól, ami azt illeti. Kicsit rá is csodálkoztam. Persze van ilyen, hogy az embernek bejön valami, ugyanakkor vannak olyan aspektusai, amikkel annyira mégsem szimpatizál. De erre azért kíváncsi voltam, hogy mégis miért illette New York-ot ilyen jelzővel. Nekem személy szerint nincs vele problémám. Néha a dugókban ülve káromkodok, de alapvetően szeretem magma körül a nyüzsgést. A srác okfejtésére az öltözködésről bólogattam. –Végül is így is fel lehet fogni, nem rossz megközelítés –nem mondott hülyeséget, de én személy szerint ennyire nem szoktam mélyen boncolgatni ezt a témát… ennyi erőből az egész életem a marketingről szólhatna. Vagy hát szól is, mert az embert mindig érik különféle benyomások, akár reklámokból vagy szimplán egy brand jelzés az utcán... de én ezekre már “immunis” vagyok. Eleget foglalkozom a munkahelyemen az ilyesféle dolgokkal ahhoz, hogy hazaérve el tudjam engedni. A teremből kifelé sétálva elfogadtam a cigit Camilo-tól, majd amint kiértünk a kerthez szívtam is belőle egy slukkot. Hirtelen köhögtem egyet és kicsit fancsal képet vágtam. –Na, most az van, hogy vagy én cigiztem már régen ehhez, vagy ez tényleg kurva erős –bólogattam a cigire nézve “elismerően”, de aztán szívtam még belőle, ami már jobban esett mint az első. Camilo kérdésére kortyoltam még egyet a whiskey-ből, aztán egy nagyot sóhajtottam. –Őszintén? Sok minden, de legfőképpen a társaság. Szerettem bandázni, egy nagyobb társaságnak a része lenni –meséltem neki beleéléssel, majd egy kis szünet után folytattam.- Persze most is vannak barátaim, de már nem ér rá senki sem úgy mint régen –nyilván nem, miért is érnének, mikor már van akinek családja van? Én is szeretnék majd családot amúgy, de jelenleg nincs is kivel, meg még elég fiatalnak érzem magam hozzá. A korára tett válaszra bólogattam. –Annyinak is nézel ki –mosolyogtam rá. Igazából ha kellett volna tippelni akkor mindenképpen húsz közeli számot mondtam volna, nem gondoltam, hogy idősebb nálam, mert ahhoz túl fiatalos. De ez persze nem gond, hiszen úgy hiszem, hogy egy barátságnál is számít valamennyit a kor például. –Én huszonnégy –válaszoltam, utána még szívtam egy slukkot a cigiből. –De egyébként fiatalabbnak érzem magam –valahogy nehezemre esik a mai napig elfogadni, hogy lassan 25 leszek. -Jó kérdés, egy pillanat… -lehúztam a maradék whiskeyt, majd letettem a lépcsőre és utána válaszoltam a srác által feltett kérdésre. –Igazából én úgy érzem most sincs rossz életem – feleltem először Camilo-ra nézve, utána kicsit a távolba merengően –De szívesen élnék híres autóversenyzőként mondjuk… -ezen már sokat gondolkoztam, hogy mi az ami érdekelne igazán és az az autóversenyzés. Ugyanakkor azt már sokkal előbb el kellett volna kezdenem. –Jelenleg gokartozom néha, de az azért nem ugyanaz, ráadásul nem mondanám magam túl tehetségesnek eddig –de azért reménykedem benne, hogy jobb leszek. Mindig van hová fejlődni. -Neked milyen vágyaid vannak? Hobbi? –tettem fel neki a kérdést, közben elindultam utána. Néha beleszívtam a cigibe is közben, de követtem. –Amúgy azt már sikerült megállapítanom rólad, hogy kilométer-hiányod van –élcelődtem vele nevetve, közben egy útba eső kukába kidobtam a cigit. -Vagy csak előlem menekülsz a sötétbe? – utóbbit is szintén viccnek szántam, bár annyi komolyság volt benne, hogy valóban már alig láttam ott, ahová ment Camilo. Őszintén, már arra kellett figyelnem nehogy rossz helyre lépjek aztán taknyoljak egyet. Idő közben azonban sikeresen belesétáltam egy pókhálóba és elkezdtem kiköpködni azt a lónyálat. –Baszki –poroltam le a fejemről, de úgy éreztem még mindig van rajtam. - Leszednéd rólam?
- Mondjuk nem ok nélkül jutottak oda, ahova – ismertem be. Lehet, hogy ha nekem nem hullott volna minden az ölembe, akkor bennem is nagyobb szorgalom lenne a fejlődésre, meg a haladásra, így csak pont egy egészséges szintig van, de a muszájon túl hidegen hagy a munka. - Tulajdonképpen igen – bólintottam rá lassan. – Nem tudom elképzelni, hogy máshol éljek, nem is vonz… közben meg olyan undorítóan koszos ez a város, és teli van pöcsfejekkel – amint kimondom, tudom, hogy én is egy vagyok a pöcsfejek közül. Főleg azért, mert a „pöcsfejek” alatt inkább az utca embereire gondoltam, a sok piti kis tolvajra, aki könyékig nyúl a zsebedbe a pirosnál, meg a… nos, a csórókra. Mert a mi köreinkben is nyüzsögnek, de mennyivel más, mikor drága öltönybe és márkás parfümbe vannak csomagolva, nem igaz? Máris elnézi nekik az ember. - Szerintem régen cigiztél – vigyorogtam rá, mikor elkezdte megmagyarázni, miért köhög. Én sem vagyok az a láncdohányos, átlagban szívok el napi egy szálat, és elhitetem magammal, hogy napi egy szál olyan, mintha nem is cigiznék. Megértő bólogatással követem Arnaud fejtegetését arról, miért kívánkozna vissza évekkel ezelőttre. Megértettem, de nem értettem vele egyet; nem voltam az a nagy társasági ember, akinek annyi barátra lenne szüksége, meg olyan gyakran. Nekem két-három állandó ember bőven elég volt, még ők is néha sokak, amint túl sok időt vagy figyelmet akarna valaki tőlem, úgy érzem, megfulladok. - Persze, most, hogy már tudod, annyinak, mi? – vigyorgok rá a pohár felett, majd újabb kortyot tolok le a whiskyből. – Nem is nézel ki annyinak, ha most piát akarnál venni tőlem, el kellene, hogy kérjem a személyid – élcelődök vele. Azt hiszem, ilyen a húszas éveiben lenni az embernek; vannak harmincasnak tűnő huszonegy évesek és húsznak tűnő huszonnyolc évesek, és senki nem tudja pontosan, mit akar, vagy azt hiszi, tudja, és majd a negyvenes éveiben döbben rá, hogy mindvégig nem tudta. Vannak, akik már huszonkét évesen összeházasodnak, és vannak, akiket még huszonkilenc évesen is elsápít a gondolat, van, aki huszonegy évesen iszik először alkoholt és van, aki addigra már egy egész repertoárnyi drogot kipróbált. Furcsa az ember a húszas éveiben. - Nem megyek sehová, csak nyugodtan – utánzásul én is eltüntetem a maradék whiskyt, kimelegszik tőle az arcom, talán kicsit ki is pirosodtam. Eddig is kellemesen zsibbasztott a már elfogyasztott pár pohár pezsgő és a pultnál lehúzott pia, de most már éreztem, hogy rendesen munkára is látott. - Egyértelmű – vigyorogtam, mielőtt bunkón jönne le a megjegyzésem. Már hogy lenne rossz élete? Az eseményen résztvevők kilencvennyolc százalékának a tökéleteshez közeli élete van, kisebb-nagyobb bukkanókkal. Kíváncsian vártam, mi lesz a következő gondolata, felvontam a szemem az autóversenyzésre. – Nem pontosan ugyan az – kezdtem újból vigyorogni; minél több perc telt el az utolsó korty óta, annál többet vigyorogtam a dolgokon, még a nem is annyira vicceseken is. - Miért gokartozol? – őszintén kíváncsi vagyok, engem soha nem vonzott, hogy egy miniatűr kocsiban a földhöz közel száguldozzak. - Virágok – felelek tömören, most én vagyok az, aki kicsit gondolkodásra szorul. – Van otthon pár virágom – fejtem ki, ezzel pontot is téve a meglehetősen nagymamás hobbim végére. Ez olyasmi, amiről az ember nem beszél nagyon, hanem elvan vele magában, otthon. Nem szégyellem, csak nincs mit mesélnem róla, és isten ments, hogy elkezdjek képeket mutatni a „virág babáimról” a mobilomon. A vágyaim jelenlegi netovábbja megnézni, mi van a fehér öltöny alatt, nyelvemre harapok és tovább gondolkodok. - Van egy tengerparti nyaralónk, azt hiszem oda szívesen eltűnnék most egy egész hónapra – hümmögök, mi mást akarhatnék, de semmi sem jut eszembe. Csak eltűnni a tengerpartra, sokáig aludni, meg relaxálni, kikapcsolni a mobilom és csak létezni. - Hogy te micsoda megfigyelő vagy – nevetem el magam a megjegyzésén. Futólag felé fordulok, hátrálva teszek pár lépést. – Előled nem menekülnék sehová – tapogatózok, hallucinálom-e a kémiát a levegőben, vagy tényleg ott van. Ott hát, ha valakiknél létezik, már az első pillanattól ott lebeg köztük, lassan körbeúszik, egymás felé taszogatva őket. Nevetve mentem közelebb hozzá, mikor köpködni kezdett, a fejemet ingattam. - Mi az, ennyire megzavartalak? – szúrom oda, közben nekiállok segíteni neki, habár a kert enyhének is alig mondható világításában inkább a sötétben tapogatok én is. Tapogatom először a vállát, aztán a nyakát, a fülét, feje búbját, egyel közelebb lépek. Beszívom az illatát, most, hogy az orromból a benti szagok kimentek, ezerszer jobban érezni a márciusi (fogjukrá) tiszta levegőben. Már rég lejött a pókháló, de a kezem még nem vettem le a válláról, az agyam kattog, fontolgat, mérlegel, az alkohol pedig dönt. - Szóval én se panaszkodhatok? – búgom a még bent tett megjegyzését, közelebb lépek hozzá, belenézek a szemébe. Van az a pillanat, amikor meg akarsz valakit csókolni, de még vársz, még egy pillanat hátravan. Egymás szemébe néztek, és akkor már a másik is tudja, hogy meg fogod csókolni, és akkor vagy ellép, vagy marad, és akkor tisztában van azzal, hogy csókolózni fogtok. Még egy pillanatnyi időt hagyok neki elhúzódni, és akkor megúszhatjuk a kínosság nélkül, de nem teszi, szóval én hajolok, most már bele az aurájába. Ajkaim az övére tapadnak, érzem a cigit, a whiskeyt, kiélvezem a közelségét pár másodpercig, aztán elszakadok tőle, vigyorgok. - Azt hittem, unalmasabb lesz az este.
-Pöcsfej amúgy minden nagyvárosban van- vonok vállat mosolyogva, reagálva Camilo kijelentésére. Amúgy igaza van abban, hogy New York-ban összefújta a szél a szart, de igazából ez még járulékos “veszteség”. Ha azt nézzük, inkább élek egy ilyen városban, mintsem túlságosan vidéki, tanyasias részen, ahol nincsenek meg a lehetőségeim a megfelelő karrier építésére. Szeretem a természetet, nem arról van szó, csak nem úgy, hogy 0-24 ott éljek elzárva a nagyvilág elől. Egy ideig oké, de aztán megunnám. Én szeretem a munkámat, nem dobnám el szívesen. -Igen, azt hiszem ez valószínűbb -bólogattam kissé Camilo cigire tett megjegyzésén. Láttam, hogy azért sikerült beégetnem magam, dehát most ez így alakult. Annyira nem törődtem vele, meg aztán tudtam, hogy ha így halad tovább az este, piával meg cigivel megfűszerezve, akkor meg még az is lehet, hogy Camilo is kerül “kínosabb”szituációban mellettem. A koromra és ezzel együtt külsőmre tett megjegyzésén elnevettem magam. –Nyugi, a személyimért meg már lehet le is csukatnál –folytattam a poénkodást. –Nagyon szarul nézek ki rajta –van, amelyik iratomon jó lett a kép, dehát nem lehet mosolyogni és néha annyira elcseszettül néz ki az ember, ha próbál komoly arccal nézni. –De amúgy –térek vissza a koromra tett megjegyzésére. –ha ennyit dicsérsz, akkor lassan az összes iratomat megkapod –folytattam továbbra is poénnak szánva a dolgot. De amúgy volt benne valamennyi realitás is, mert eddigre már a szokottnál is több pozitív megerősítést kaptam Camilo-tól, ami már kezdett szemet szúrni. Miután elfogyasztottuk mindketten a whiskeyt, már láttam rajta, hogy kezd még jobb kedve lenni a piától. Ezen meg már nekem is mosolyognom kellett. Nem mondom, hogy nem éreztem a piát, igazából egyre jobban, de én azért nem hiszem, hogy ittam annyit, mint Camilo. -Miért ne? –feleltem nevetve a gokartra vonatkozó kérdésére. –Igazából szerintem tök izgalmas –vontam meg a vállamat. Annyira nem ismertem még a srácot, de nekem ő kicsit nyugodtabb vérmérsékletűnek tűnt, mint amilyen én vagyok. Legalábbis ami a sportokat meg a hobbit illeti. A következő válasza pedig igazolta is a felvetésemet ezzel kapcsolatban. –Tényleg? –kicsit elképedve néztem rá. Már vártam, hogy bedobjon valamit, hogy ez csak poén, de aztán rájöttem, hogy full komolyan gondolta. Hát, oké. –Mármint, én annyit értek csak a virágokhoz, hogyan kell őket megdögleszteni –nevettem el magam. –De tök jó, ha van egyedi érdeklődésed –tettem hozzá immár komolyabbra fordítva a szót. Őszintén, én magamat nem tudnám elképzelni kertészkedés közben, sosem vonzottak a növények, semmilyen értelemben. Ahhoz értettem, hogy a rám bízott virágokat hogyan kell túl öntözni és kiszárítani. Na, de ehhez annyira értettem, hogy ezt már tanítanom kéne valami kurzuson. -Uh, nem akarsz oda elvinni engem is? –kérdeztem idióta fejet vágva,viccelődve, mikor szóba hozta a nyaralót. –Bár –tettem hozzá később. -Esküszöm adnám - csak nincs sok esély, hogy tényleg elvigyen. Csak ezért nyilván nem maradnék vele jóban. Csak ha úgy hozná a sors. Idő közben követtem Camilot befelé a kert sötét részébe, miután megindult előre mint a tatárok. –Kezdelek kiismerni –válaszolok az élcelődésemet folytatva. A következő megjegyzésére már érzem magamon, hogy kezdem elveszíteni a kontrollt. Próbálom elnyomni magamban az izgalmat, szőnyeg alá söpörni… még egy pillanatig gondolkozok is, hogy most mit mondjak a megjegyzésére? De végül akarva-akaratlanul csak jobban adom alá a lovat. –Már túlságosan hozzád tapadtam, mi? –kérdem mosolyogva. Igazából nagyjából ez volt az a pont, amikor tudtam, hogy ebből a helyzetből hamarosan nem lesz menekvés… Talán a zavarodottságom is okozta figyelmetlenségből, de belesétáltam abba a hálóba, szóval segítséget kértem. Igazából önmagában a segítségkérésben még nem volt semmi “ hívogató “ részemről. Inkább a válaszomban. –Hát, látod… Érzéked van a megzavaráshoz –már ahogy csak hozzám ért és porolt, abban is volt valami megmagyarázhatatlanul erotikus. Na meg a kisugárzása… Közelebbről még jobban éreztem rajta. Egyszerűen vonzó volt a srác egészében, mint egy mágnes. Magamtól nem érintettem volna így meg, mert még nekem is új ez az egész szituáció… Egy alkalmat leszámítva nem kavartam még sráccal. De Camilo egész magabiztosnak tűnt ilyen téren. Rajtam hagyta a kezét, én pedig ezt még élveztem is. –Te semmiképp –néztem bele a szemébe mélyen... . Sötét volt, de így is ki tudtam venni valamennyire, hogy mit akar mondani a tekintetével. Ráadásul az a hang, ahogy beszélt… mintha a megrontás istene telepedett volna rám. A szívem konkrétan a torkomban dobogott, az alkoholtól lassan kezdtem kimelegedni és úgy éreztem, hogy én nem akaron innen semerre sem menni. Csak hagytam, hogy megtörténjen, hagytam, hogy megcsókoljon. De amint elhúzódott, már többre vágytam volna. –Aztán találkoztál velem –viccelődtem a megjegyzésére. Majd újra közelebb léptem hozzá, immár kezdeményezően, hiszen nem volt mit veszítenem. A bizonytalanságomat meg amúgy is kezdte felváltani a pia adta magabiztosság. -Figyelj csak, hány pókhálóba kell még belesétálnom, hogy kapjak még egy csókot? –hát, én egy egész pókcsaládot felneveltem volna a fejemen érte a jelenlegi helyzetben. Pedig nem szimpatizálok a kis dögökkel, de Camilo túlságosan vonzott. A kérdésre a választ szinte meg sem vártam, csak odaléptem hozzá, remélve, hogy viszonozza majd a csókot és folytatjuk ezt a kis... játékot? -Szeretnél még itt kint maradni, vagy körbe vezetsz a szobákban? –hát, ez egy rejtett utalás volt arra, hogy abszolút kaphatónak éreztem magam többre is. Alapvetően nem voltam soha olyan típus, hogy sok egyéjszakásom legyen, de azért lányoknál sem mindig szalasztottam el a lehetőséget, most miért tenném? Főleg úgy, hogy már egy jó ideje nem voltam senkivel. Camilo meg, hogy őszinte legyek kezdte megmozgatni a pélóm fantáziáját.
- De nincsenek ilyen szinten egymás hátára pakolva – emlékeztetem vigyorogva a new yorki lakosok minőségéről. Ahhoz, hogy itt túlélj, egy kicsit pöcsfejnek kell lenni, és minél feljebb nézzük a létrát, annál nagyobb pöcsfejeket találunk. Itt így működik a hierarchia, hogy melyik az ok és melyik az okozat, jó kérdés. Elnevetem magam a személyire tett megjegyzésén és futólag végigmérem, majd felpillantok rá a következő megszólalására. - Igen? – búgom kissé közelebb lépve hozzá és megnyalom a szám, aztán vigyorogva arrébb lépek és beleszívok a cigimbe, figyelem a reakcióját, de nem túlzottan ráfeszülve, csak úgy a szemem sarkából. Ha rosszul veszi fel, akkor elszívom a cigit és búcsút veszünk, mert már nincs sok kedvem itt lenni. Sokkal másabb ötleteim vannak, de ha nem találok benne partnerre, majd elintézem otthon egyedül. - Igaz – hümmögök a kérdésére, semmi ellenérvem nincs a gokartokkal szemben, ha őt ez teszi boldoggá, hát legyen. Én és a nyugger hobbim egy szót sem szólhatunk, így meg sem lep a reakciója. – Nem egy nagy beszédtéma, mi? – mosolyodok el. A virágaim nem csak szépek, de tökéletes társalgásgyilkosok egyben. – Akkor tudom, kire nem bízhatom őket soha – nevetek vele. A legtöbben ugyan így vannak, fogalmam nincs, hogy engem mikor és miért kezdett el érdekelni az egész, de tökéletesen kielégítő hobbi volt. - Talán megfontolom, majd meglátjuk – kacsintok rá, bár Neith valószínűleg a következő adandó alkalommal kiherélne sajátkezűleg, vagy legalábbis akkora veszekedést csapna, hogy egész Manhattan attól zengene. Oda őt viszem, csakis őt, nem mindenféle random kavarást. Márpedig Arnaud nem barátilag jönne velem, bár még ha barátilag is, ezt valaki el kellene, hogy a legjobb barátomnak is magyarázza. - Tényleg? És mit tudsz? – kérdezek vissza kíváncsian, a visszadobott kérdésére a számra harapok. – Még nem eléggé – flörtölök tovább vele egyre nyíltabban, hiszen a legrosszabb dolog az, hogy itt hagy, bár van egy olyan érzésem, hogy erre nem fog sor kerülni. - Nem csak ahhoz értek – mosolygok könnyedén, mintha nem éppen felhívtam volna keringőre, a következő megjegyzéséből, és abból, ahogyan mondta, már tudtam, hogy nem lesz különösebb problémám hazavinni magammal. Vagy hozzá, mert akkor nem kell kiraknom, amint elég volt a társaságából, hanem csak felöltözök és hazamegyek. Várom a reakcióját, mert nem tudom így első benyomás után eldönteni, akarja-e vagy mégsem, hagyok neki egy cseppnyi személyes teret, míg eldönti. A közeledését viszonzom, még válaszolni sem hagy időt a kérdésére, amivel megmosolyogtat. Minden vágyam, ami a bemutatkozásunk óta percről percre növekedett, beleadom a csókba, zakójára markolok és annál fogva húzom közelebb magamhoz, nyelvemet átdugom a szájába. - Azt hiszem itt kint már nem tudok újat mutatni – még egy futó csókot nyomok a szájára, aztán megindulok előre. – Több pókhálót ne szedj lehetőleg össze – szólok hátra neki a vállam felett szórakozottan. Bent első utam a recepcióra vezet, már nem egyszer csinálom ezt, már nem egy fiút, vagy a korábbi éveimet is beleszámítva lányt vittem fel egy-egy ilyen eseményről valamelyik itteni szobába. A recepciósunk ismer, tudja, mi a téma, már adja is a slipet az ajtóhoz. - Garantálom neked, hogy ha a kert tetszett, a szobák azt is jóval felülmúlják – vigyorgok Arnaudra, miközben a lifthez megyünk. Nem kell sokat várni, egyből kinyílik, belépünk és megnyomom a legfelső alatti emelet gombját, ott volt szabad hely. – Erre, ez a legjobb szobánk az egész hotelben – vigyorgok rá, ez nem így van, ez csak az egyik legjobb, de ebben garantáltan a legjobb élményt kapja. Kinyitom az ajtót, előre megyek és felkapcsolom a villanyt, a minibárhoz lépek és előveszek egy üveg pezsgőt. - Mióta élsz itt? – dobok fel egy small talk témát, közben kinyitom a pezsgőt és beleiszok, majd felé nyújtom. Most nem szarakodunk poharakkal. Leülök a kanapéra és intek neki, hogy csatlakozzon, kiveszem a kezéből az üveget és megint meghúzom, majd leteszem az asztalra és közelebb húzódok hozzá. Megnyalom a szám, aztán közelebb hajolok és megint megcsókolom, tarkójára csúsztatom a kezem és magamhoz húzom, szabad kezem nyakán simít végig, nekiállok szétgombolni az ingét, hiszen kétlem, hogy csak csókolózni akart feljönni szobára.
Hogy őszinte legyek, először nem igazán tudtam hova tenni Camilo közeledését, mert nem éppen úgy beszélgettünk már, mint két random idegen. Érezni lehetett rajta egyfajta tüzességet vagy nem tudom miként tudnám ezt pontosabban megfogalmazni… De akarva-akaratlanul belementem a játékába. A költői kérdésére csak vállat vontam mosolyogva. Az irataimra irányuló poént most én dobtam fel, amit egészen ügyesen ki is használt. De nem ijesztett meg, mert addigra már volt bennem egy megérzés vele kapcsolatban, hogy miért viselkedik ennyire közvetlenül. -Ne értsd félre, nem nézem le a hobbid, csak furcsa –nevetek a megjegyzésén. –Ha rajtam múlna sajnos az egész élővilág kipusztulna a bolygón –kontrázok rá az előző megszólalásaimra továbbra is nevetve. Igazából szeretem, ha valakivel lehet poénkodni, és eddig úgy tűnt, hogy Camilo vevő rá, szóval nem állt szándékomban leállni vele. A kérdésére kicsit felszaladt a szemöldököm, mert hirtelen nem tudtam mit is mondhatnék, vagy hogy mennyire szükséges adnom alá a lovat. –Hát… -tartottam egy kis hatásszünetet. –Azt már biztosan tudom, hogy nem vagy könnyű eset –élcelődtem vele, ha már egyszer úgy is elkezdtem előbb, gondoltam ebből baj nem lehet. Ezzel még magamat sem égetem be, legfeljebb Camilot égetem ki. A flörtölős megjegyzésére csak elmosolyodtam. Meg lassan egyre inkább izgultam is az egész helyzet miatt. Őszintén, ezelőtt még nem találkoztam olyan sráccal aki ilyen rámenős lett volna, szóval vagy jól titkolták, hogy van egy kis ferde hajlamuk, vagy pedig engem messziről elkerültek. Pedig azóta az emlékezetes este óta folyamatosan kerestem a helyem szexualitás terén és egyébként elképzelve eléggé izgatott a gondolata annak, hogy megint kavarjak egy sráccal. Éles helyzetben viszont Camilo-val egészen az első csókig oda voltam, mert új volt az egész szituáció, na meg aztán biztosra akartam menni, hogy jól értelmeztem e a jeleket. De miután megcsókolt, mintha leesett volna a teher a vállamról. Onnantól kezdve én is jobban felbátorodtam, mellékes, hogy ezen a már akkorra elfogyasztott pia mennyiség is hozzájárult… nem nagyon, de… jobb volt, mint teljesen tisztán. A következő csók már sokkal szenvedélyesebb volt mindkettőnk részéről, és engem is egyre jobban beindított. Nem volt kérdés, hogy bedobom neki a lehetőséget, hogy ezt az egészet akár folytathatjuk máshol is. Innen már úgy is mindegy volt, ami azt illeti. Nem akartam még egy lehetőséget elszalasztani, ha nem muszáj. -Kösz, igyekszem, de ha nem sikerül majd lenyalhatod rólam –nevettem a pókhálóra tett megjegyzésén és közben követtem befelé az épületbe. A recepcióra érve egy rutin „műveletnek” lehettem szemtanúja, innen már tudtam, hogy nem én vagyok az első, akit Camilo felvisz valamelyik itteni hotelszobába. Bár jelen esetben ez sem tudott érdekelni, ha csak egy skalp leszek neki bevállalom, de egyébként az is lehet, hogy később folytatjuk ezt az egészet. -Elhiszem, elég menő ez a hely –nyilván volt rá példa, hogy mondjuk egy-egy nyaralás alkalmával hotelben szálltunk meg, tehát volt viszonyítási alapom, bejött a hely, bár nem ez volt a fő téma, ami foglalkoztatott. –Kíváncsi vagyok mivel tudsz még előrukkolni –mosolyogtam, mert ami azt illeti csupa meglepetés volt eddig az estém, úgyhogy érdekelt, hogy mi jöhet még ezután. Követtem Camilot egészen a szobába, ami valóban elég luxus volt, de csak néhány részlet fogott meg igazán, köztük az a bazi nagy franciaágy, amire rögtön le is huppantam. –Ez rohadt kényelmes –rugóztam rajta párat, miközben Camilo a pezsgőt bontotta. -Hú, körülbelül 5 éves korom óta –ingattam a fejem. –Miért te?- a visszadobott kérdés után rögtön ráhúztam a pezsgőre amit felém nyújtott. Úgy éreztem szükség is lesz rá, hogy még jobban megpiszkálja a gátlásaimat. Legalább a negyedét megittam, mire Camilo elvette tőlem. -Finom vagyok? –húzogattam a szemöldököm a reakciójára, majd természetesen viszonoztam a csókját. Eközben az egyik kezemmel támaszkodtam, a másikat viszont a fejére csúsztattam és beletúrtam a hajába. Miután kissé elhúzódott meg is szagoltam a haját és megharapdáltam a fülét. –Igen, szerintem is túl meleg a szoba, esetleg segítsek neked is megszabadulni azoktól a felesleges ruhadaraboktól? -tettem fel a költői kérdést majdnem hogy suttogva. Miután kigombolta az ingem gyorsan le is vettem magamról és én is elkezdtem végig kigombolni az övét, miközben újabb csókokért hajoltam oda hozzá. Majd miután végeztem a ruhájával, lassan lefelé csúsztattam a kezem, de tényleg nagyon lassan, majd megálltam az övénél. –Szerinted tovább menjek, vagy maradjak? –suttogtam a fülébe, kicsit húzva az agyát. Kíváncsiságom viszont egyre csak nőtt az eltelt idővel együtt.
Ha Arnaud tudná, hogy mennyire nem vagyok könnyű eset, lehet, hogy üvöltve rohanna vissza a bálozók közé, de szerencséjére nem szoktam idegenekkel „nem könnyű eset” lenni: valaki vagy szimpatikus volt és beszélgettem vele, esetleg megpróbáltam bejutni a gatyájába, vagy nem volt szimpatikus és szóba sem álltam vele. Ennyire leegyszerűsítettem az idegenekkel való kommunikációt, igazából az összes idiótaságomat kitöltöttem Neithen, akaratlanul is, így másokra nem is maradt energiám. - Óh, arra kíváncsi is lehetsz, van még mivel… - kacsintok rá, már alig várom, hogy kettesben legyünk a szoba ajtaja mögött és folytassuk a kint megkezdetteket; örülök, hogy elmozdult ebbe az irányba az este, mert már régen volt új hódításom, és most egyébként is bele kellett menekülnöm valakibe, akivel érzelmek nélkül lehetek és nem akarok összebújva aludni szex után. Majd szépen lezuhanyozunk utána, én balra megyek, Arnaud jobbra és holnap délre, takarítás után már semmi nem marad meg a mai éjszakából egy halvány emléken kívül. - Várd ki, mennyire kényelmes lesz még… - mérem végig vigyorogva, amikor levágódik az ágyra, majd mellé telepszek. – Ó, én itt születtem. Azért vagyok én is ekkora pöcsfej – vigyorgok rá, mintha viccnek szánnám, de teljesen komolyan gondolom. Nem tartom magam egy angyalnak, simán beletartozok a pöcsfej kategóriába, kíváncsi lennék, hány ember életében kaptam már ezt az apró mellékszerepet meg. Élvezem az érintését, az újdonság izgalommal tölt el, hátrébb húzódok, mikor lekerül róla az ing és végigmérem fedetlen felsőtestét, ujjaim végigfuttatom a mellkasán, hasán, majd hagyom, hogy nekiessen az én ingemnek is. Ledobom magamról, viszonoztam a csókjait, mohón, többért követelőzve, elvégre ha nekünk egy éjszaka jár, akkor be kell telni vele, amennyire csak lehet, nem igaz?
– Szerintem te is tudod – fogok rá a kezére és az övem alá csúsztatom, másik kezem hajába túr és tovább csókolom. Segítek neki és kigombolom az övemet, lehúzom a sliccem, aztán felállok és lerugdalom a nadrágomat. Nem ülök vissza, elé lépek és kérdőn pillantok le rá, visszahúzom a kezét a farkamra. Várok egy kis időt, mert nem tűnik annyira tapasztaltnak ezen a határon túl és tudom, milyen, mikor még csak próbálkozik az ember, majd egy kis idő után lába közé lépek, alig pár centire tőle. – Na, megnézed, mit tudok még mutatni? – nézek le rá, kezemet a tarkóján pihentetem és finoman közelebb húzom magamhoz, hogy levágja, mit szeretnék tőle. Amennyiben partner rá, nem hagyom, hogy abbahagyja, amíg el nem érek a csúcsra, megremeg a lábam, de megtartom magam állva, halkan nyögök, nem engedem ki úgy igazán a hangom, mert egy hotelszobában vagyok, egy idegennel. Pár pillanat alatt kifújom magam és a vállánál fogva a hátára lököm, csípőjére markolva lejjebb rántom az ágyról, lejjebb rántom a sliccét, majd az alsójával együtt húzom le róla bokáig. Most rajta a sor. Nem tökölök a csókolgatásával, végigsimítok a combján lassan, egészen az alhasáig, aztán visszafele. Először csak a kezemet használom, majd a számba is veszem, hogy visszaadjam a kedvességet. Eszem ágában sincs leállni, amíg ő is el nem ér a csúcsra, levegőért kapok, megpaskolom a combját , aztán felállok, visszarántom a boxerem és a pezsgőért nyúlik, mielőtt kimenne a szervezetemből az alkohol és megjelenne egy bizonyos ember arca a gondolataim közt.
+18 A kezdeti korlátaim szépen lassan kezdtek átszakadni, ahogy egyre közelebb értünk ahhoz a szobához. Nem gondoltam volna, hogy itt fogok kikötni még az este, azt meg főleg nem, hogy egy pasival. Na nem mintha nem képzeltem volna ezt már el elégszer, de a képzelet és a valóság most valahogy észrevétlenül ért össze és lassan. Amióta csak kezdett számomra világossá válni a szexuális beállítottságom, azóta kerestem a helyem ilyen téren, de sosem voltam ehhez elég bátor, hogy kipróbáljam magam “új területen”. -Pedig nem tűnsz annak –vigyorogtam a megjegyzésén. Őszintén, sokkal inkább tűnt egy átlagos srácnak, akinek szex hiánya van, semmint pöcsfejnek. –De ha téged ez beindít, akkor hívhatlak annak is –vontam vállat. Hát ha ő szereti a dirty talk-ot akkor semmi akadálya. Igaz nekem még nem volt rá lehetőségem, hogy ezt kipróbáljam, de valószínű, hogy nem esne nehezemre. Cam érintései valami egészen újfajta izgalommal töltöttek el. Szinte már vártam, hogy róla is lekerüljön a ruha és láthassam a testét. A költői kérdésemre adott válaszán elmosolyodtam és rámarkoltam a farkára miközben megcsókoltam. Elkezdtem kicsatolni az övét, amiben szerencsére segített is, hogy minél gyorsabban menjen, utána pedig hagytam, hogy levegye a nadrágot. Az elém táruló látványt igencsak díjaztam. Még rajta volt a boxer, de elég szálkás, izmos testalkata volt ahhoz, hogy kellőképpen beindítsa a fantáziám. A kezemet természetesen hagytam, hogy a “helyére” vezesse. -Ha nincs ellenedre –néztem fel rá egy kaján vigyorral és lehúztam róla az alsógatyát is, hogy elém táruljon a kemény farka. Elismerő pillantásokkal díjaztam, majd miután igencsak erős utalásokat tett rá, hogy mit szeretne, bekaptam a pélóját. Tapasztalatom ugyan nem volt ebben, de arra támaszkodtam, ami nekem is jólesne és jól is esett a múltban. Szóval kezdetben inkább csak húztam az agyát és nyalogattam, de miután láttam, hogy elege van ebből, már nem álltam meg addig, ameddig el nem élvezett. Utóbbit pedig teljes egészében a számban intézte el, elég halkan. Ezzel persze bajom nem volt, legalább nem hallotta az egész hotel, hogy mit csinálunk. -Megmutathatod, hogy te miben vagy még tehetséges… –néztem rá hívogatóan, miután magához tért az élményt követően. Hagytam, hogy tegye a dolgát, de azért a gatyám lerángatásánál segítettem neki némileg, hogy könnyebben levegye. A farkam már megváltásért könyörgött, gyakorlatilag már attól kikészültem, amikor hozzám ért Camilo. A kezemmel a hajába túrtam és néha rá is segítettem a mozdulataira. Az új helyzet okozta izgalom miatt nem is bírtam olyan sokáig mint ő. De cserébe akkorát élveztem, hogy az egyik közelemben lévő kispárnára haraptam inkább rá, minthogy mindenki hallja. Fél perc zihálás után már kezdtem magamhoz térni, a zsebemben lévő zsepikkel megtöröltem a farkam és felvettem a gatyámat. –Nekem is hagytál egy kis piát? –néztem Camilo-ra kérdően. Reménykedtem az “igen” válaszban, mert így vagy úgy, ezután a kaland után a szervezetem igencsak igényelte az alkoholt.
Kezdőlap
