Van az úgy, mikor egy buli olyan jóra sikerül, hogy még én sem találok haza onnan. Pedig annak már elég nagy számnak kell lennie, mert elég jól bírom a piát, és hát, ha sikeresen le is részegedek, azért valahogy otthon szoktam felkelni. Vagy nem… De az már részletkérdés, hogy más ágyát sem vetem meg. Jó, találtak már rám a parkban is, de szerencsére haza vittek mielőtt magamhoz tértem volna, szóval, az nem számít. Nem is tudom most mi üthetett ki ennyire, pedig tudtam jól, hogy most nem csaphatom szét magam, mivel Kaiden mondta, hogy tisztán szeretne velem találkozni a stúdióban. Tudja jól, hogy nem lehet velem boldogulni sem részegen, sem másnaposan, így igyekeztem eleget tenni a kérésének, mielőtt komolyabb szigorításokat vezetne be – bár, ő úgy sem olyan, csak a szája nagy, meg az izmai, de még eddig sosem lett annyira elege belőlem, hogy tegyen is valamit. Talán most is kapok majd egy alapos fejmosást jó hideg vízzel, aztán miután kiüvöltöztük magunkat neki ülhetünk a megbeszélésnek is. Nem is tudom, mi lenne most velem, ha anyámékra hallgatva maradtam volna az orvosin. Egy perc szabadidőm sem lenne, nem hogy ilyen laza munkám. Persze, mindig megkapom, hogy így hamar ki fogok égni és nem lelem majd magam a világban, ha öregebb leszek, de ki nem szarja ezt le? Egyszer élünk basszus már, akkor had csináljam azt, amit akarok, majd utána ráérek a jövőm miatt aggódni, miután kellően megszedtem magam. Mondjuk, jelen pillanatban az most jobban érdekelne, hogy miért ilyen rohadt hideg a padló és hogy ki hagyta nyitva az ablakot, de se erőm, se kedvem megmoccanni. Szívesen ugrasztanám az illetékest érte, de kicsit mintha elzsibbadt volna a szám és az arcom is lefagyott, az alsó felemet meg már inkább nem is említem. A szemhéjaim olyan nehezek, mint még soha, alig tudom kinyitni. Legalább annyit már tudok magamról, hogy hason fekve haldoklom valahol az útban. Vagyis, gondolom én, hogy az útban lehetek már megint, mert mintha hozzám beszélne valaki. Csak adjon öt percet… na jó, tizenötöt és felkelek, csak nyerjem vissza a testem feletti irányítást. Lehet egy pindurit összefagytam az éjszaka folyamán, mert nem érzem semmimet sem, de lehet csak elfeküdtem magam. Remélem most legalább az arcom karc mentes maradt. Nyöszörögve ráncolom össze a homlokom, ahogy próbálok erőt venni magamon és picit oldalra billentem a fejem. Nagy nehezen a szemeimet is ki tudom nyitni, de csak résnyire, így minden tiszta homály előttem. Az már biztos, hogy valahol az utcán lehetek. Megmagyarázná ezt a nagy háttér zajt is, amitől szét akar robban a fejem. – Hol…vagyok? – köhögök bele az amúgy is gyenge próbálkozásomba. Szinte alig van hangom és a torkom is száraz. Remélem nem doki lesz a vége, mert az biztos, hogy nem maradok az ágyban napokra.
- Hahó! - Számolom: egy percen belül már hatodszorra szólítom meg őt, épp ugyanolyan kedvességgel és végtelen nyugalommal, akár az első alkalommal tettem, mintha az égvilágon semmi aggasztót nem vélnék felfedezni a fennálló krízishelyzetben. Végtére is még nem állt le a vérkeringése, és a legközelebbi kórház alig párlépésnyire van tőlünk. Tőlünk, azaz a Broadway és a W115 St sarkától, a Starbuckssal átellenben kihelyezett padok egyikétől, ami közel sem látszik olyan kényelmesnek (és tisztának), mint amilyen békésen szunyókál rajta John Doe. Ugyan felmerült bennem, hogy az iratai után kezdjek kutakodni, de azon kívül, hogy feltehetőleg nem értékelné túlzottan a törekvéseimet, a kiléte igazán másodlagos a jelenlegi problémánk mellett. - Ugye, hogy megy ez neked - mondom biztatóan, amikor végre nyöszörögni kezd. Látom rajta, hogy minden erejét beveti annak érdekében, hogy ki tudja nyitni a szemeit, és bár nem vagyok benne biztos, hogy valóban lát is, halvány mosolyt vetek rá üdvözlés gyanánt. - Manhattanben, a Broadwayen. Ne aggódj, már készül számodra egy jó forró tea. - Mivel elsősorban az én feladatom lett volna kinyitni a kávézót, mindenképp fel kellett vennem a kapcsolatot a kolléganőmmel, és ha már így alakult, megkértem őt, hogy készüljön fel a mai nap első vendégére. - Mit gondolsz, fel tudsz kelni egyedül? Nyilvánvalóan nem, azonban tapintatlanságnak érezném, ha mindennemű figyelmeztetés nélkül, illetve jóváhagyás hiányában nyúlnék egy idegenhez. Ha közvetlen életveszélyben lenne, vagy nem sikerült volna magához térítenem, más lenne a helyzet, de ha már úgyis megengedhetek magamnak ennyi figyelmességet, miért cselekednék másképp? Ha, és amennyiben mindkettőnk számára bebizonyosodik, hogy szüksége van a közreműködésemre, óvatosan a válla alá nyúlok, hogy szép lassan ülő helyzetbe segítsem őt - kezdetnek. - Egyébként Molly vagyok. Téged hogy hívnak? - Míg a válaszára várok, alaposan szemügyre veszem az arcát, különös tekintettel a szemére és az elkékült ajkaira. - Az utca túloldalára kellene átsétálnunk, Levi. - Nagyjából húsz méter az egész, és a vállamra támaszkodhat, ha önállóan nem tudja megtenni ezt a távolságot.
Sok embernek ismerős lehet az az érzés, mikor buli után nem emlékszik semmire és egy idegen helyen leli magát, s ez számomra sem túl ismeretlen életérzés, viszont most biztos vagyok benne, hogy nem a pia az oka! Ismerem a korlátjaimat, így biztos vagyok benne, hogy nem az a kevés ital ál a háttérben. Csupán tudni kell rólam, hogy nem vetem meg a buli további eszközeit sem, így a tudatmódosító szereket sem. Elég kíváncsi természet vagyok, és gondolkodás nélkül kipróbálok minden újat is. Tudom, hogy ez elég veszélyes is lehet, és ha már van pénzem, igazán figyelhetnék a minőségre, de ez nem mindig jut eszembe, mikor valami újfajta „cukorkát” csúsztatnak oda elém. Mert hát milyen csábító már egyik-másik ránézésre? Most is sikerülhetett valami otthon kotyvasztott szart benyelnem, mert minden bajom van tőle, aminek nem kéne jelen lennie minőségibb anyag esetében. Szerintem simán elvittem az est bohóca címet, már csak az a lényeg, hogy kivételesen épségben meg is úsztam. Egy ismeretlen hangot hallok meg, így kénytelen vagyok erőt venni magamon és újra indítani a testemet. A szemeim szinte mintha csak összeragadtak volna, úgy be vannak dagadva és fájnak, de aztán csak sikerül szétfeszítenem őket. Kell, egy kis idő mire kitisztul a kép és egy nőt fedezek fel magam előtt. Szuper, legalább nem rendőr, jól indulunk. Fogalmam sincs, hogy mennyire menne most a felkelés, de nyilván nem úgy, mint fiatalabb és tisztább koromban, hanem mint egy véncsontnak. – Szerintem semmi képpen. – köszörülöm meg a torkom, lassan már hallom is, hogy mit mondok és nem csak a zavaros fejemben jelenik meg gondolatként. Hálásan mosolygok is a megmentőmre, aki felsegít engem ülésbe, hogy többet láthassak a világból. Erősen elfeküdtem az arcom így megpróbálom valamiképpen visszatornázni belé az életet, mielőtt válaszolhatnék a kérdésre. – Levi – pislogok rá, majd a vizsgálódását látva keresni kezdem a telefonom, azt remélve, hogy megvan és nem törtem össze. Szerencsére karc mentes, velem ellentétben. Picit meghorzsolódtam itt-ott, de annyira nem vészes. A szemem és a szám valahogy jobban tud aggasztani most. Még a vak is látná, hogy mitől dobtam fel a lábam. – Fáj mindenem, de tehetünk egy próbát. – gyorsan azért átmasszírozom a lábam, hátha segít, majd a pad támlájába kapaszkodva igyekszem feltornázni magam. Hát azért még így sem jártam, hogy ennyire összefagytam volna. Csoda, hogy nem volt olyan hideg, hogy esetlegesen komolyabban ki is hűljek. Kissé bizonytalanul és robotosan megy a mozgás, így inkább elfogadom a segítséget, de igyekszem nem rá nehezedni. – Egyébként, nem rossz a marketing, de gyakran mentesz hülyéket az utcáról? – pillantok rá immár egy mosollyal az arcomon. Én általában nem szoktam csak úgy embereket menteni. Persze, nagy ritkán előfordul, de inkább én vagyok az, aki mentésre szorul.
Általában nincs ellenemre, ha hajszál pontosan ugyanúgy zajlanak a napjaim, esetünkben a szombatjaim. A megszokás, elvégre, nem véletlenül alakul ki, hanem mert mindennek pontosan megvan a maga rendje és ideje. Tehát ha az állandóság tökéletesen megvalósul, az annyit tesz, minden a maga rendjén és idejében történik, márpedig ki az, akit ez ne tenne boldoggá? Szeretem, hogy szombat reggelente a koli konyhája mindig üresen várja, hogy megigyam az első kávémat indulás előtt, ugyanabban az időpontban, ugyanannyi tejjel és mindig a kedvenc székemen ülve. Aztán szeretek ugyanazon az útvonalon sétálni, a padok mellett elhaladva, mert ide könnyebben befurakodik a kereszteződés felől az ébredező Nap sugara. Nem is olyan régen egy hajléktalan bácsi lógott itt a kutyájával, egy koszosfehér, barna foltokkal tarkított angol szetterrel. Aranyos állat volt, de sosem mertem volna megsimogatni, tudatában annak, mennyiféle betegséget szedhetek össze a jóvoltából. A közteresek mindig elzavarták őket, mígnem egy nap nem tértek vissza. Szerettem azt hinni, hogy az idős úr egy hajléktalanszálló “melegében” húzza meg magát, a kutyus pedig menhelyen vár egy olyan gazdira, aki nem a saját ételéről mond le annak érdekében, hogy életben tartsa őt. Mikor megláttam, hogy ismét ott hever valaki a padon, először azt hittem, a szóban forgó bácsi tért vissza, és ez a nap is - kis híján - úgy alakul majd, mint az összes többi, ám régi ismerősöm helyett egy közel velem egykorú srácra bukkantam. Kissé bátortalanul nyúlok érte, mikor beleegyezik, hogy ülő helyzetbe segítsem. Ahhoz képest, milyen állapotban találtam rá, csak a szokásos alkohol és füstszag csapja meg az orromat, mikor közelebb hajolok hozzá. Én csak buliszagnak hívom, ennek egyvelegétől szokott bűzleni a fürdőszobánk, valahányszor a szobatársam odabent tölt néhány percet egy görbe este után. Csak ezek után adódik lehetőségem alaposabban is szemügyre venni az arcát, és azonnal megállapítom, hogy nem egyszerű másnaposságról van szó. Bevallom, ez kissé zavarba hoz: a mellékes munkám ellenére ritkán találkozom olyan emberekkel, akik éppen akkor be vannak állva, vagy a tőlem kapott szer utóhatásait élvezik. Nem véletlenül, hiszen még ittas emberek társaságában is kellemetlenül érzem magamat. Megijeszt a kiszámíthatatlanságuk, az ösztön hajtotta ésszerűtlen reakcióik. Persze, nem csak emiatt tartom biztonságosabbnak, ha távol maradok tőlük. A jelenlétem hiányában viszonylag nehéz lenne bármit is hozzám kötni, a legtöbb ügyfelemmel közvetetten tartom a kapcsolatot, csak az igazán megbízhatóak tudják, hogy én én vagyok. Ami Levit illeti, máris látom benne a rövidtávú üzleti potenciált. (Rövidtávút, hiszen ha a jövőben is az utcán tervez éjszakázni, hamar fel fogja dobni a talpát.) Valahol viccesnek találom, hogy jelen állapotában mondhatni az első dolga, hogy előtúrja a telefonját. Elgondolkozok rajta, vajon teljesen kijózanodott-e. - Van kit hívnod? - Ha rajtam múlik, már tíz perc múlva is sokkal jobban fogja érezni magát, de mégiscsak akkor engedném el a legnyugodtabban, ha lenne valaki, aki haza tudja kísérni. Türelmesen várakozom, míg megmasszírozza a lábát, majd jobb ötlet híján a felém eső karja alá bújok, egyik kezemmel a vállamhoz szorítva azt, míg a másikkal a hátát tartom. A filmekben valahogy sosem tűnik ilyen bizalmasnak ez a fogás - és ennyire komplikáltnak sem. Szerencsére Levi tartja magát, nem nehézkedik teljesen rám, viszont így is érzem valamennyire a súlyát. Egyedül biztosan képtelen lennék megbirkózni vele. - Ez az első alkalom, érezd magad megtisztelve - teszem hozzá elmosolyodva. - Na és te gyakran szorulsz megmentésre? Abban a pillanatban, ahogy beleélem magam a sikerbe, akkorát zakózunk, hogy még az addig két méter távolságból minket kukkoló galambok is felreppennek ijedtünkben. - Ne haragudj! - Mivel kettőnk közül ő az, aki jelenleg nehezen mozog, kizárásos alapon az én feladatom lett volna, hogy ezt elkerüljük. Óvatosabbnak kellett volna lennem. Annak ellenére, hogy szinte azonnal lekászálódom róla, néhány munkába haladó ember így is szakít rá időt, hogy megbámuljon minket az alatt a pár másodperc alatt, amíg rajta fekszem. Az persze egyikőjüknek sem fordul meg a fejében, hogy segítsenek. Bele sem merek gondolni, hogy nézhetünk ki a külső szemlélő számára. Ebből a helyzetből aztán tényleg nehéz lesz felállítani őt. - Ugye nem ütötted meg magad nagyon? - kérdezem ezúttal valódi aggodalommal a hangomban, miközben ma már másodszorra próbálom ülő helyzetbe húzni Levit.
Ugyan, attól mert még van mit aprítanom a tejbe és simán megengedhetném magamnak, hogy hetente új telefont vegyek egy mozgalmas pénteki buli után, azért mégis csak jobban örülnék, ha nem kéne még ezzel is időt töltenem. Na meg, ugyan ilyen esetek miatt a fontosabb dolgaimat a felhőben tárolom, hogy máshol is elérjem, azért vannak olyan dolgok azon a telefonon, amik kellenének nekem, illetve jobb, ha más kezébe nem kerülnek azok. Ilyenek egyes hanganyagok, videók, illetve telefonszámok, amik esetleg valaki(k) karrierjébe is kerülhetnek. Már pedig, ezek az én zsaroló eszközeim lesznek a jövőben, nem adom ki másnak az örömöt, főleg nem akkor, ha a haverjaimról van szó. Bár én csak ismeretlen arc vagyok a háttérben, azért ismerek pár híresebbnek mondható személyt. Már csak az ő védelmük érdekében jó, ha nálam marad a telefonom. Nem is tudnám elképzelni, hogy mi történne akkor, ha egy olyan enyves kezű és jó szándékú ember kezébe kerülne, aki még ért is egy kicsit az informatikához. Nem, itt most nem magamról beszélek, mert hát néha lehet szemét vagyok, de azért más életével nem játszanék. Így természetesen az az első, hogy leellenőrzöm, hogy minden nálam van e. Szerencsére igen és még a telefonom sem tört szét, s a tárcámból is alig hiányzik valami. Megnyugodva sóhajtok is fel, legalább ezzel nem lesz bajom. Megtanulhatnám már, hogy szórakozó helyre más tárcát és telefont vigyek, amibe csak a lényeg van és nem gáz, ha valaki meglovasítja. Legközelebb megpróbálok időben gondolkodni, elvileg tudok olyat is.
Kérdésére csak az órára nézek, hogy lássam van-e olyan potenciális áldozat, akire korán reggel rásózhatnám magam és a nyűgös fejemet. Őszintén, esélytelen. Ráadásul még a stúdió kulcsa sincs nálam, hogy érdemes legyen oda vonszolnom magam pihenni. Kai amúgy is irtó boldog lenne, ha csak szenvedni látna munka helyett. Nem is értem miért nem rúgott még ki, hát kinek van kedve folyton felnyalni engem az út széléről ezzel is minősítve az egész céget? – Lenne, de szerintem addig élnék. – horkanok fel, mert hát én sem szeretem, ha idő előtt zaklatnak, amúgy meg igazán adhatok neki egy kimenőt a gyermek mentés feladata alól. Inkább megpróbálom visszavarázsolni a vérkeringést a lefagyott lábikóimba, hogy legalább azt a pár métert megtudjam tenni melegedés reményében. Igyekszem nem nagyon ránehezedni, mikor átkarolom, mert azért attól még, hogy vékony vagyok, tudom, hogy a súlyom nem egy tollpihével egyenlő, főleg nem egy nő számára. – Oho, hát akkor most földig hatódom, hogy én lehetek az első. – nevetek fel, mert őszintén, nincs ellenemre, hogy egy ilyen széplány jött a segítségemre. Legalább valami jó is van ebben a más, vagyis még talán aznaposságomban. – Hm, kár lenne tagadni, de szerintem már listát sem tudnék vezetni ezen alkalmakról. – vallom be őszintén, hiszen szégyen, nem szégyen nem érdekel. Sosem érdekelt igazából, hogy ki mit gondol rólam. Minek szégyenkezzek magam miatt? Elég, ha más teszi helyettem, én meg élvezem.
Meglepetésünkre, hirtelen kiszalad alólunk a talaj és újból közelebb kerülök a földhöz. Hm, ez tuti egy jel lenne, hogy már rég alatta lenne a helyem. Dünnyögve dörzsölöm meg a halántékomat, mert az ütődéstől kicsit megszédültem, de ezen kívül, már volt nagyobb bajom is. – Nincs gond… - mormogom, miközben próbálom leküzdeni a hányingert, azért nem itt és most szeretném kidobni a taccsot. Óvatosan ülök fel megint és próbálok mély levegőt venni, hátha segít egy kicsit. – Csak kicsit megszédültem, de nincs nagy gond… Reggelit már lehet kérni? Mert lehet, hogy a háborgó gyomrom igényelné majd, ha én nem is. – igen, tipikus férfi vagyok, akinek folyton csak a kaján és a szórakozáson jár az esze. Sosem volt szokásom zsákbamacskát árulni, elég könnyen kiismerhető vagyok szerintem. Viszont lehet nem ártana valami pirula is mellé, de ugye jobb nem étgyomorra. Bár tudja a fene, hogy mit kaptam az este, lehet nem kéne tovább gyógyszereznem magam. Az biztos, hogy több ilyen névtelen szart nem veszek a kezembe sem innentől, nem hogy a számba. Aztán ezt az ígéretet valószínűleg újra megszegem a következő alkalommal. – Na jó, tegyünk még egy próbát, most már annyira nem zsibbad a lábam sem. – igyekszem lassan feltápászkodni, majd kicsit csak megtorpanok és körbe pillantok egy bokrot keresve. Úgy érzem, itt az idő. – Ha, megbocsátasz egy percre… - ejtek meg felé egy gyenge mosolyt, majd megpróbálok egyedül arrébb sasszézni, hogy azért mégis csak ne pont közvetlenül előtte ürítsem ki a gyomrom tartalmát. Igyekeztem volna megvárni, míg beérhetek a mosdóba, de ez az esés idő előtt felkavarta az amúgy is már háborgó tengert, így szép vagy sem, de igyekszem úgy megtámaszkodni a legközelebb eső fába, hogy lehetőleg takarásban legyen a fejem.
Valószínűleg én sem lennék elragadtatva az örömtől, ha azzal keltene az egyik barátom, hogy kíséretre szorul, mert szétcsapta magát előző éjjel - viszont sokkal mérgesebb lennék akkor, ha elhallgatná előlem, hogy segítségre van szüksége, és egyedül indulna útnak, miközben a lábán is alig bír megállni egymaga. Ha öt percnél régebb óta ismerném Levit, talán tennék rá egy kísérletet, hogy jobb belátásra bírjam, jelen esetben azonban nem érzem úgy, hogy véleményt kellene nyilvánítanom. Vagy hogy egyáltalán foglalkoznom kéne ezzel. Legyen elég annyi, hogy elhárítom a közvetlen veszélyt. - Csak ne a szó szoros értelmében, ha lehet - kuncogok fel. Nem szeretnék a földön kikötni. Az egyértelmű kellemetlenségeken túl különösen azért nem, mert nem tartok váltóruhát a kávézóban: ha netán felhasítanám a nadrágomat, kénytelen lennék hazaugrani átöltözni. És persze az se lenne jó, ha betörné a fejét a jelenlétemben. - Ez esetben remélem, mindig ilyen szerencséd lesz. - Nem fényezni akarom magamat, mert ennyit igazán bárki megtehet. Inkább arra próbálok kilyukadni, hogy minél többször hozza magát ilyen kiszolgáltatott helyzetbe, annál nagyobb rá az esély, hogy egyszer belebotlik egy kevésbé jó emberbe. Ha kifosztanák, az még a jobbik eshetőség lenne. Minden esetre tiszteletre méltó, hogy ilyen nyíltan beismeri előttem a... rossz szokását. Tiszteletre méltó, és egyben kicsit sajnálatra méltó is, mert milyen élet az, amelyik így telik? Milyen mélyre kell süllyedni ahhoz, hogy valaki eljusson addig a pontig, amíg ez természetesnek minősül? Remélem, sosem tudom meg.
Mikor sikerül felülnie, a biztonság kedvéért szemügyre veszem a koponyáját, bele-beletúrva a dús hajába (milyen puha!), hogy megbizonyosodjak róla, egy puklinál nagyobb sérülése nem származott a landolásból. Közben észreveszem, hogy az arca a korábbinál is sápadtabbra vált, már ha ez egyáltalán lehetséges. Ismerem ezt a kissé szaggatott, mély levegővételt, és rögtön az iménti megfontolásom jut eszembe az átöltözésről. Nem honorálnám túlságosan, ha valami rajtam toccsanna. - Persze, lehet. - Bár jócskán csak távol vagyunk még a Starbuckstól, a munkahelyemhez fűződő hűségem, vagy mondhatnánk, a bennem élő eladó nem engedi kimondatni velem, hogy a kávézóban kis eséllyel találhat bármit, ami egy kicsit is jóllakathatja, vagy helyreteheti a háborgó gyomrát. De hát sosem voltam még másnapos, szóval ki tudja? Lehet, hogy pont a csokis muffin az első számú csodafegyver a problémára. Az egyértelmű émelygése ellenére azonnal ugrok, mikor azt mondja, tegyünk még egy próbát. Úgy tűnik, ezúttal stabilabban áll a lábán, mint az előbb, de lehet, csak a szükség teszi, mert a következő pillanatban már a bokrok felé sandít. - Semmi gond. - Ha nem sajnálnám ennyire, és nem motoszkálna ott az agyam hátsó részében a gondolat, hogy mostanra egészen biztosan késésben vagyok a munkahelyemről, lehet, hogy felnevetnék, amiért ilyen udvarias körítéssel vonul félre kiadni a gyomra tartalmát. Mély levegőt véve fordítok hátat, azon imádkozva, hogy ne pont hányás közben akarjon összeesni. Sajnos, bár sebésznek készülök, még nem az igazi a tűrőképességem, így minden egyes öklendezést hallva az én reggelim is tiltakozni kezd az addig megfelelőnek ítélt helyén. Jobb ötlet híján az egyik versikét kezdem ismételgetni magamban, amit a tanulás megkönnyítésére találtam ki, és abba se hagyom, amíg Levi fel nem tűnik a perifériás látókörömben. - Na, jobb egy kicsit? - kérdezem fojtott hangon, feltehetőleg máris feleolyan szürke ábrázattal, akárcsak az övé, majd a hátizsákomba túrva előhalászok a számára egy rágót és egy tízes csomag zsepit. Most már nem bocsátkozom kérdezősködésbe (nem érek rá egész nap), egyetlen szó nélkül karolom fel őt, hogy elinduljunk a Starbucks felé.
Megkönnyebbülten terelem magunkat az első útba eső bokszhoz, mikor belépünk a kávézó ajtaján. Szinte átölel a kellemes meleg, ami a helyiségben fogad; most érzem csak igazán, mennyire átfagytam a Levire való várakozás, majd a pár perces sétánk alatt. A kolléganőm máris elindul felénk az ígért teával. - Köszi, hogy tartottad a frontot - mosolygok rá hálásan. - Egy pillanat, és jövök. Minden héten akad egy vendégünk, főleg a turisták közül, aki itt felejt valamilyen ruhadarabot, majd sosem tér vissza érte - ebből a raktárban kialakított gyűjteményből markolok fel néhány pulóvert, hogy visszatérve Levi hátára terítsem őket, aztán teszek még egy kört a pult felé. Végül egy pohár vízzel és egy miniatűr elsősegély dobozzal és egy zacskóval foglalok helyet, elkerülvén az esetleges takarítást. Bátorkodom feltételezni, hogy a reggelijét már nyélbe ütötték, mialatt távol voltam. - Hogy vagy? - kérdezem, ahogy lehuppanok vele szemben.
Jó, ha az embernek vannak barátai, akik mindig segítenek a bajban, de, ha túl sokszor van baj, akkor abba elég könnyen beleunnak. Igazából kezdem belátni azt, hogy mostanában nehéz velem, így igyekszem inkább magam megoldani a bajt és nem a srácokat háborgatni, mert félő, hogy egyszer tényleg rám unnak. Régen sem voltam valami egyszerű eset, de folyamatosan csúszok lefelé és hiába nem egy szent egyik barátom sem, azért van egy bizonyos határ, amin nem kéne nekem sem túllépnem. Főleg azért nem, mert ha így haladok, valahol tényleg otthagyom a fogam. – Ugyan, nem érné meg nekik, mert visszajárnék kísérteni. – vigyorodom el, mert hát ki tudja, hogy egyáltalán a halálom után nem ragadok e itt. Lehet még pokolba való sem vagyok, aztán a nyakukon maradok így is, úgy is, akár élve, akár halva, szóval jobban járnak, ha nem én halok meg előbb. – Igazából, az esetek többségében nem csapom szét ennyire magam, általában közelebb jutok a célhoz és több emlékem marad. Most viszont aligha rémlik valami is, pedig biztos vagyok benne, hogy nem ittam többet, mint szoktam. – persze, nem is az itallal van itt talán a fő probléma, hanem az ismeretlen eredetű droggal, ami lehet egyenlő egy sima patkányméreggel is, szóval csoda, hogy ennyivel meg úsztam a dolgot.
Egészen élvezném is a haj kurkászást, ha más körülmények között lennénk, de most jobban igyekszem arra koncentrálni, hogy úriember maradjak és ne a másik előtt adjam ki a maradék alkoholt is. Próbálom inkább kivárni, míg közelebb kerülök a mosdóhoz. Közben remélem, hogy itt is kaphatóak szendvicsek vagy valami olyan, ami picit is nyugtatja a háborgó gyomrom, így kora reggel. Bár őszintén szólva nem nagyon járok Starbucksba, hogy ismerjem a teljes kínálatot, de hátha ez az apró remény életben tart addig míg eljutunk a célhoz, most már ténylegesen is. Fel is tápászkodom, és most már, hogy kevésbé zsibbad a lábam, kezdem visszanyerni az egyensúlyom. Persze, a szükség miatt nem is árt, hogy segítség nélkül is eljuthassak a legközelebbi bokorhoz róka vadászat céljából. Igyekszem takarásban maradni és kevésbé hangoskodni a művelet közben, hogy kevesebb kellemetlenséget okozzak, de ez sajnos aligha egyszerű dolog. Hang nélkül sajnos nem lehet ezt megoldani. De majd kellően szánom bánom a viselkedésem, ha már túljutottam a kellemetlenebbik részén.
Kissé megkönnyebbülten térek is vissza újdonsült "barátomhoz", és hálásan fogadom az ajándékokat. Ám alig sikerül megtörölnöm a számat, már útnak is leszek indítva. Persze, a lánynak már lassan ketyeg a munkaórája, én meg itt húzom az idejét. Nem is hátráltatom tovább, igyekszem tartani vele a tempót, hogy ne miattam kapjon ki, közben pedig bekapok két rágót is, hogy biztosan felfrissítse a leheletemet és elvegye azt a szörnyű ízt. Beérve szinte egyből érzem ahogy a meleg által a megfagyott kis testem elkezd bizseregni. Mintha csak apró hangyácskák támadtak volna meg. Helyet foglalok ott ahová terelnek, majd készségesen várok is a soromra. Ezek után elég sokkal tartozom majd neki, így míg távol van és igyekszem -nem túl kellemesen – felolvadni, addig azon agyalok, hogy miképp is hálálhatnám meg neki a segítséget, szavakban nem lesz ez elég. Kezdem magam királyként érezni, így, hogy mindenki körbe ugrál. A reggelim készülőbe, kapok pár ruhát és a víz mellé még ellátás is jár. Így sem ébredtem még, ha otthon is történt a dolog.
A vizet egyből le is küldöm, mert már kellően kiszáradtam, csak utána intézek egy halvány mosolyt a megmentőm felé. – Neked köszönhetően, most már jobban. Szerintem a reggeli után újra ember lesz belőlem, vagy legalábbis hasonló. – vigyorogva igazítom meg magamon a pulóvert, hogy jobban betakarjon. – Most jön számodra az a rész, hogy mivel megmentettél kívánhatsz tőlem. Ha nem is hármat, egyet biztosan. Nem hagyhatom csak úgy meghálálatlanul a segítségedet! – és ehhez elég erősen ragaszkodom, olyan választ hallani sem akarom, hogy nem szükséges, mert igen is az! Viszont jó férfi módjára, nem tudom, hogy minek örülne ilyenkor egy nő, így neki hagyom meg a választási lehetőséget, hogy biztosan egyenlítsem a számlámat. Azt kér, amit akar, én pedig teljesítem, ahogy csak tudom. Más simán otthagyott volna a parkban, mondván, hogy mit kezdjenek velem, az én bajom. Ennyit már igazán megtehetek akkor én is, és így legalább a karmám is rendben lesz, ha egyenlítek és nem csak elsunnyogom.
Kezdőlap
◌ 
◌ 
