Charlene & Theo

You must put your head into the lion’s mouth if the performance is to be a success.

- ... legalábbis a magánnyomózó szerint.
A mondatfoszlány még azelőtt megüti a fülem, mielőtt a hátam az értem érkezett autó kárpitozott üléstámlájához érne. Nem nekem szól, de van sejtésem, hogy miről lehet szó. Az összehúzott esernyőt az öltönycipőm mellé fektetem, és tompa puffanással becsukom az ajtót.
Az FBI manapság gyakran megteszi nekem ezt a szívességet, már nem azért, mert a börtönt frissen magam mögött hagyva, hirtelen annyira prominens személlyé avanzsáltam volna, hogy bárhová is készülök, elég egy telefon, és máris kocsit küldenek elém – bár kétségkívül ezt is meg tudnám szokni –, az eljárás szükségességét a vonatkozó biztonsági előírások indokolják. Az FBI úgy döntött, hogy a büntetésem egy részét ledolgozhatom, a mozgásterem pedig a megállapodás értelmében fél mérföldes körzetre korlátozódik. FBI-os kíséret nélkül.
Borzasztóan kevés, mégis, mintha a világ újra kinyílt volna előttem. Ismertem magam, tudtam, hogy előbb-utóbb ez is ugyanúgy fojtogatni fog, mint a börtön, mert hát, ez még mindig az, de egyelőre nem foglalkoztam ezzel.
A betartásáról a bőröm alá ültetett aprócska microchip GPS adatai gondoskodnak. Nyilván, minden lépésemet követik. Blacksmith jégkék tekintete még mindig előttem van, valahányszor az utolsó beszélgetésünkre gondolok.
- Egyetlen rossz mozdulat, McCarthy, és azonnal visszadugom a szeretett palotájába. És aztán nem lesz több próbálkozás. Ne legyenek illúziói a szabadságról, azért engedjük ki, hogy a hasznunkra váljon, a chipnek hála pedig fél másodperc alatt hatástalanítjuk, amikor csak akarjuk. Ami után jobb esetben egy kórházi ágyon fog felébredni, meglehetősen sokára, de a helyében inkább nem tesztelném, hogy ez a feltételezés száz százalékban fedi-e a valóságot.
Alá kellett írnom, hogy beleegyezem a chip beültetésébe, és az egyik apró betűs záradékban az is meg volt említve, hogy az FBI semmiért sem vonható felelősségre, és a múltamat tekintve, bármiféle erőszakos cselekedet elkövetése, vagy annak bekövetkezésére vonatkozó alapos gyanú esetén szabadon dönthetnek a  likvidálásom szükségességéről.
Megértettem, hogy Blacksmith mit akart mondani, de nem állt szándékomban megszegni a szabályokat. Legalábbis nem úgy, amivel kapcsolatban annyira biztosra akartak menni. Eddig sem voltam veszélyes másokra, és ezután sem leszek, akkor sem, ha erről ők egészen mást gondoltak.
Grandt ügynök a beszállásom tényét tökéletesen figyelmen kívül hagyva, továbbra is a műszerfalból rikácsoló női hanggal társalog. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy nem én vagyok a kedvenc kollégája, és az állandó fuvarozás sem teljesen önkényes döntés lehet a részéről - ahogy az sem, hogy az ő felügyelete alá kerültem; eddig még nem tudtam eldönteni, hogy Blacksmith részéről ez személyes kiszúrás lehet, vagy inkább valamiféle morbid, bizalmi alapú kitüntetés a bürokrácia útvesztőjében, de ami engem illet, roppant szórakoztatónak találtam a helyzetet. Blacksmith járta ki, hogy kijöhessek a börtönből, nyilván a saját kis önző céljai érdekében, erre rásózott arra a nőre, aki a legjobban ellenezte az egészet. Ha erre gondolok, mindig megjelenik egy halvány, féloldalas kis mosolyránc a szám sarka mögött. Azért van humora az életnek.
Míg beszélgetnek, én készségesen hallgatok, és inkább az eső áztatta várost kémlelem, az utóbbi időben nem volt sok alkalmam a kilátásban gyönyörködni. Hiányzott New York, akkor is, ha egyszerre gyűlöltem és betegesen vonzódtam hozzá. A hölgy végül elköszön, és sok szerencsét kíván a ma estéhez. A hangjában van valami furcsa, amit nem tudok pontosan beazonosítani.
- Van valami fejlemény? – teszem fel a kérdést érdeklődve, az esélytelenek nyugalmával, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nem fogok érdemi választ kapni. Annak dacára, hogy elméletben most már ketten dolgozunk ezen az ügyön, a gyakorlatban viszont úgy csinál, mintha egy kupac levegő lennék. Nem mondom, hogy egyáltalán nem értem meg, de így azért kicsit nehéz dolgom van, főleg az együttműködés terén.
Két hét telt el a lány eltűnése óta, és az az igazság, hogy eddig a rendőrség, legyen az a városi, vagy maga az FBI, nem sok mindent tudott felmutatni. Hogy az FBI miért vette át az ügyet, azt nem tudom, de sejtéseim szerint két főbb oka lehetett: az egyik, hogy tizenhat éves lévén kiskorúról beszélünk, a másik, ennél is nyomósabb érv pedig, hogy elég befolyásos családról van szó, így az ügy az erős média-visszhang következtében kiemelten fontos minősítést kapott. Végül is nem csoda, az apa nem más, mint NYC Környezetvédelmi Rendőrségének (NYC DEP Police) a vezetője, a lány az eltűnése előtt maga is lelkes aktivista volt. Most pedig semmi nyoma, mintha csak elnyelte volna a föld. Nem jelentkeztek váltságdíjért, nem került elő a holtteste, és más eltűnéses bejelentésekkel sem sikerült kapcsolatba hozni.
Első feladatként erre az abszolút zsákutcában senyvedő ügyre állítottak, amivel Grandt ügynök már hetek óta próbált megbirkózni. Sikertelenül, amit talonban is tartok az ártatlan, bombabiztos megjegyzések és visszavágások kategóriában.
- A Black Flamingo tudomásom szerint egész népszerű bár... – szólalok meg újra, néhány perces hallgatás után, ezúttal megpróbálva az úti célunk felé kormányozni a témát. Sztip bár. A letartóztatásom előtt egyszer-kétszer meg is fordultam benne, de ezt egyelőre nem reklámoztam – nem is tagadtam le, de egyelőre senki sem kérdezett rá. Azért belátom, a hallgatásnak is vannak előnyei, bár három év börtön után, annyira nem az erősségem.
- Sikerült átkéretni a részletes jelentést? Kikkel beszéltek legutóbb? Volt bármi szokatlan? – Egyelőre csak vaktában lövöldözöm, hátha valamivel sikerrel járok. Az én ötletem volt, hogy szaglásszuk körbe egy kicsit a többi eltűnést is, hátha rábukkanunk valamire, ami az elődeink figyelmét esetleg nem keltette fel. Elképzelhető, hogy ez egy kissé nagyképű elképzelés, amire Grandt ügynök volt is szíves felhívni a figyelmem, de másfelé aligha tudunk mozdulni. Ráadásul egy sztrip bár nem akkora nagy büntetés, még ha tényleg feleslegesen is jövünk. Bár nem vagyok benne biztos, hogy erről egyezik a véleményünk.

Egyszerűen annyira utálom ezt a mostani helyzetet, hogy szavakat sem találok rá, pedig megpróbáltam. Blacksmith igazi seggfej, hogy rám varrta ezt a terroristát. Nő vagyok, na! Ilyenkor miért nem veszi figyelembe? Mindig, minden körülmények között ezt hangoztatja, ha kell, ha nem, erre azt hiszi, hogy betenni mellém egy börtönviselt alakot jó ötlet. Miért nem teszi akkor már olyan mellé, aki két mozdulattal leszereli, ha úgy van? Bár nem mondom, én is bőven produkáltam olyan fogásokat, amikor tátva maradt a szája. Láttam, hiába is tagadná.
Lényegében egyik szemem sírt, a másik nevetett. Hogy a második mégis hogy volt lehetséges? Bárhonnan is szemléltem a dolgot, rá kellett jönnöm, hogy azért ez a maga kis csendjében ez azért elismerő is, hogy egyáltalán meg merte ezt lépni és talán -ismétlem: talán, hiszen ez csak egy eszmefuttatás volt a részemről- értékel és bízik bennem annyira, hogy rám meri bízni McCarthyt.
Végtére is, teljesen mindegy, már itt van, és mindjárt a kocsimban lesz, hogy aztán nyilván semmire ne jussunk az este folyamán ezzel a hülye ötletével, hogy menjünk el a Black Flamingoba. Minek? A rendőrség körül járta az ügyet rendesen, mellesleg többször ránéztünk az ügyekre Harrisszel -hogy rohadjon meg ott, ahol van, bárhol is legyen-, hogy hátha van kapcsolat az eltűnések között. Igen, nekünk is eszünkbe jutott, de az eddigi feljegyzések a rendőrség által és a mi észrevételeink sem mutattak semmiféle összefüggést. Az is eléggé bosszantott, hogy McCarthy kitalálta ezt az oltári nagy hülyeséget, de hogy lenyugodjon, és meglássa, hogy tényleg nem bukkanunk újabb nyomra, belementem.
A csörgésre rögtön felveszem a telefont, hogy aztán Felicity elmondhassa az újabb infokat, amit az idő alatt sikerült begyűjtenie, míg én nem voltam bent az irodában.
- Lehetséges, hogy a lány eltűnése vagy éppen elrablása egy jelzés lehet az apának valamire. Figyelmeztetés. Ki tudja, milyen összetűzésbe keveredett az elmúlt időszakban, már csak a munkából kifolyólag is – ecseteli, miközben a címre érek, és megpillantva az esernyővel ácsorgó embert, lelassítok és megvárom, míg beszáll, de egy szót sem szólok, csak reagálok Felicity előbbi kijelentésére.
- Ennek a kijelentésnek a megalapozottságára azért jelentősen rá tudnék cáfolni. Két hete vettük át az ügyet, több, mint két hete eltűnt a lány. Kétlem, hogy ennyi ideig csendben ücsörögnének az elrablói. Néma gyereknek anyja sem érti a szavát, érted... Legalább, ha hagytak volna valami jelzést vagy nyomot, ami alapján lenne tippünk arra, hogy ki áll az ügy mögött, ha egyáltalán áll valaki, mert az eddigi események nem igazán erre utalnak – cáfolok rá a magánnyomozónk megállapítására. Nem találkoztam még ezzel az emberrel, de nem annyira vagyok kibékülve ezzel a helyzettel, hogy ő is dolgozik az ügyön. Most nyilvánvalóan azért hápog, hogy fel tudjon valamit mutatni Andersonnak, az apának, hogy nem hiába fogadta fel.
- Mindegy, nem tudom egyelőre, holnap reggel mindenképp ezzel az üggyel folytatjuk, nem állhatunk le. Köszi, szia – köszönök el tőle, majd meg is szakítom a vonalat.
Ahogy fél pillanatnyi csend áll be, a mellettem ülő rögtön megragadja az alkalmat, hogy szóhoz jusson, de nem igazán mutatok hajlandóságot arra, hogy feleljek erre a kérdésre, így csak megemelem a kormányon lévő kezem ujjait afféle „ki tudja” jelzéssel, aztán részemről ennyiben is maradt a társalgás.
Idegesít ez az egész folyamat, hogy nincs semmi fejleményünk az aktivista kislánnyal kapcsolatban és azt sem igazán értem, hogy miért most kellett Harrist áthelyezni. Egyik naptól a másikra. Marha érdekes, még mindig nem értem, de eddig nem is kaptam ezzel kapcsolatban semmiféle érdemi választ. Most miért kellett megszakítani ezt? Itt hagyni ebben az ördögi körben egyedül, aminek nagyon nincs vége még. Mikor McCarthy újból kizökkent a gondolataimból, lassan emelkedik meg a szemöldököm.
- Igen? Talán az egyik kedvenc helye? – Nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek rá. Nagyon ajánlom neki, hogy ha már odamegyünk, legalább találjunk valamit és ne arra kelljen megbizonyosodást találnom, hogy csak ki akarja használni, hogy végre bemehet egy ilyen helyre egy nagyobb kihagyás után, mert akkor ott azonnal kiherélem, helyben, erre mérget vehet.
Mikor újra megszólal a mellettem lévő, nagy sóhaj szalad ki a számon. Már most az agyamra megy. Azt hiszi, hogy majd ő, ő képes lesz megoldani ezt az ügyet is, meg majd biztos kapcsolatot is talál, ő a mindenható. Megforgatom a szemem, majd végül röviden válaszolok neki, hátha abba hagyja a kérdezősködést.
- Sikerült. Semmi konkrét nincs benne. A nő ebben a bárban dolgozott, a kollégái úgy tudják, hogy a munkaideje lejárta után hazament. Mivel se kutyája se macskája, senki akihez hazamehetett volna, azt már nem tudjuk, haza ért-e vagy sem. Nem is értem, minek foglalkozunk ezzel az üggyel, mikor sokkal inkább Andersonékkal kellene.
Oldalra pillantok az egyik piros lámpánál, reflexből nézek végig McCarthyn, jobb félni, mint megijedni alapon. Na jó, igazából csak biztos akarok lenni benne, hogy nincs nála semmi, amivel egyszer csak gondol egyet és olyat tehet, amin én biztosan nem lepődnék meg. Egy pillanatra megakad a szemem a lába melletti tárgyon, amiről így félhomályban nem igazán tudom kivenni, mi az, hiszen nem annyira figyeltem rá, mikor beszállt a kocsiba, aztán rájövök... csak az esernyő.

Charlene & Theo

You must put your head into the lion’s mouth if the performance is to be a success.

Esélytelenek nyugalma ide vagy oda, azért mégis reménykedtem benne, hogy egy hárító kézmozdulatnál valamivel bővebb választ kapok. Az elkapott félmondat szerint… mi? Már magánnyomozónk is van? Erről nem tudtam.
Igaz, a kijelentést, aminek a megalapozottságát ugyebár jelentősen cáfolni tudja – ezt aláírom, tényleg így van –, nem hallottam; a válasz és az ingerült hangszín alapján viszont én is leszűrök két dolgot: csak úgy vibrál benne a feszültség, ami az ügy sikertelenségét, és az én jelenlétemet nézve, persze, nem olyan meglepő, de valahogy akkor is más, mint eddig. Talán valaki már előttem felbosszantotta volna? A másik, hogy nem igazán örül a detektívünknek, pedig így legalább bővült a konkurencia. Főleg abban a tekintetben, hogy melyikünket kíván jobban a pokolra.  
- Mióta dolgozik magánnyomozó is az ügyön? – kérdezek most már konkrétabban, ha már magától nem hozza szóba. Hallottam, amit hallottam, szóval nincs értelme titkolózni, mondjuk egyébként sem értem, miért teszi, mikor segíteni akarok. És ha már itt járunk, még egy kérdést ráteszek. – Máris van tippje, hogy ki lehet az elrabló? Ez elég profi munka. – A hangom csodálkozást sugall, és némi elismerés is felsejlik benne. Ezzel egy kicsit szemét vagyok, belátom, főleg, hogy így is ideges, de ha máshogy nem tudok tőle információt kicsikarni, csak provokálással, akkor nem hagy olyan sok választási lehetőséget. Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a tyúkszemére lépek, akár azt is mondhattam volna, hogy az utóbbi két hetes munkája alapján teljes csődtömeg. Bezzeg ez a pasas…
Nem nézek rá, látszólag a szélvédő mögött ázó várossal vagyok elfoglalva, de a fülem nagyon is hegyezem a reakcióra.
A Black Flamingo ötlete szintén nem váltott ki belőle túl nagy lelkesedést. Sőt, nem volt könnyű rávennem, hogy látogassuk meg mi is ezt a helyet. A forró nyomoknak nyilvánvalóan rég lőttek, de az az előnyünk megvan, hogy egy hónappal a lány eltűnése után, amiből aztán nem is lett különösebben nagy érdeklődést kiváltó ügy, bizonyára már nem számítanak újabb nyomozói érdeklődésre.  Vagyis kevésbé feszültek, kevésbé alaposak. És amiben leginkább reménykedem: kevésbé szigorúan ellenőrzik, hogy az alkalmazottak mit közölnek a kérdezősködőkkel.
A gúnyos felhangú visszakérdés, ami valójában nem is igazán kérdés, inkább támadás, feltételezés és egy jó adag megvetés keveréke, alig látható mosolyt rajzol az ajkaimra, de a hangomon már egy fokkal jobban hallani, hogy szórakoztat a megjegyzés.
- Ó, nem. Nem. Azt nem mondanám. Nem az én stílusom. – A Black Flamingo nagyobb helynek számít, egy központi teremmel, és több kisebbel övezve, az emeleten számos privát szobával, de az egész túlságosan varieté hangulatú, különösen péntek esténként, mikor a legtöbb vendég van, mintha egy Broadway Show-ba csöppenne az ember. Ha előkerül a hitelkártya, nem ritka, hogy a fizető órák meghosszabbítása reményében némi drogot csempésznek az italodba, a lányok szemében pedig kizárólag a dollárjelek csillognak. Összességében nem rossz, nem azt mondom, de vannak azért ígéretesebb helyei is a városnak.
Az elmondása alapján a „részletes jelentés” sem sokkal részletesebb annál a néhány információnál, amit eddig is tudtunk. Már ha nem csak ő egyszerűsíti le a kedvemért. Le sem tagadhatná, hogy azt hiszi: ki akarom használni a helyzetet, és annyira nagyot azért nem is téved vele, de ami tény az tény: történetesen tényleg épp a Black Flamingóba hív a kötelesség.
- Esetleg én is belenézhetek? – vetem fel, igyekezve teljesen mellékes hangon előadni a kérést, akkor talán több esélyem van rá. – De hisz’ most is Andersonékkal foglalkozunk. Ha a többi esetből akár eggyel is kapcsolatba tudjuk hozni, nagyot mozdul előre az ügy.
Elismerem, hogy nincs túl sok garancia rá, hogy ténylegesen is találunk valamit, de egy próbát azért megér. A semminél ez is jobb. Az előbbi, éles nyelvű megjegyzését viszont nem tudom kiűzni a fejemből.
- Nem kedveli a sztrip bárokat? – pillantok felé futólag, gyors leltárt készítve a vonásairól, mielőtt újra előre fordulnék. Ez lenne a baj? – Javítson ki, ha tévedek, de mintha halvány ellenszenvet éreznék a hangjában.

Kicsit pipa vagyok Andersonra, hogy nem bízik annyira a saját kollégáiban, hogy képesek megtalálni a lányát. Nincs egyszerű dolgunk, azon kívül, hogy gyanús, hogy egy médiamegjelenés után tűnt el, semmi nyomunk nincs, ami most már kezd nagyon bosszantó lenni. Ha tényleg elrabolták -márpedig nagyon valószínű, hogy nem csak elege lett a világból a kislányak-, akkor mostanra már az is lehet, hogy nem él. Végül is, elhiszem, hogy az apja aggódik. Ettől függetlenül, amit a magánnyomozó állít, hogy lehet, hogy figyelmeztetés akar lenni Andersonnak, nem annyira jó irányadó.
- Úgy egy he... – ...te. A szó végét már nem mondom ki, mert a következő kérdés, amit hozzátesz, rávillantja a tekintetem, és sejthetően közel sem barátságos, amit sugall. – Nincs tippje, hogy ki lehet az elrabló, csak egy sanda gyanúja van, hogy mi a célja az elrablónak. Mellesleg kilencvenkilenc százalék, hogy hülyeség is – vágom rá. Hisz hallotta az előbbi érvemet, amit Felicitynek mondtam a telefonban. Azt viszont nem tudom, hogy mi a célja ezzel a... provokálással? Mintha éppen azt csinálná. Nagyon nem szimpatikus nekem ez a figura, és nem igazán halad az ellenkező irányba, sőt, minden egyes szavával megerősíti ezt az érzést bennem.
Ez az ügy körül forognak az agytekervényeim, és nem pedig a Black Flamingoban eltűnt nő körül. És mindenkinek így kellene, hogy legyen. Ha Anderson tudná, hogy éppen egy strip bárba tartunk ahelyett, hogy nagy erőkkel kutatnánk a lányát, szerintem élve ásná el az egész részleget az FBI-nál, akik az ügyükön dolgoznak. Nem is értem, miért mentem bele. Nem kellett volna. Mikor pedig rákérdezek nála, hogy szereti-e ezt a helyet, nyomban nemleges választ hallatt. Na persze. Biztos még nehezére is esik belépni majd oda, mint minden más férfi társunknak.
A részletes jelentés nem igazán részletes, pont az a baj, hogy a rendőrség sem talált semmi olyan nyomot, amit lejegyezhetnének. McCarthy persze még a válaszom után sem marad csendben, amire mély sóhaj hagyja el az ajkaim.
- Mit érdekel engem, ott van a kesztyűtartóban – hagyom rá.
Bekanyarodom a lámpa után, a felvetésére megforgatom a szemem és az orrom alatt mormogok csak, az sem biztos, hogy hallja.
- Biztos majd kapcsolat lesz egy sztriptíztáncos meg egy aktivista eltűnése között. – Jól van, csak érjünk már oda, essünk túl rajta, aztán remélem már nem rugaszkodik elő majd ilyen fenomenális ötletekkel, mint ez. Komolyan el fogom érni, hogy helyezzék át, vagy ha már Blacksmith annyira szükségesnek vélte kivenni a börtönből, akkor gondoskodjon róla ő. Mi vagyok én, babysitter?
A kérdésére inkább csak a szélvédőt bámulom továbbra is. Most ezt komolyan kérdezi? Kicsit kezdem úgy érezni magam, mint Szamár a Shrekből, aki folyamatosan csak azt hajtogatja, hogy „Ott vagyunk már?”. Magamban legalábbis ezt ismételgetem.
- Na és mi az elképesztő terve? – Ezt azért sajnos vagy nem sajnos, nem árt tisztáznunk, meg nem árt jóváhagynom, mielőtt még valamiféle magánakcióba kezdene. Azt hiszem, innen már nincs messze a bár, ha jól tudom, innen a harmadik utca sarkán van, de nem vagyok benne biztos, eddig életemben, ha kétszer fordultam meg ebben a bárban, természetesen csakis munka szempontjából. Nézelődöm is jobbra-balra, hogy jó helyen járok-e, mert most közel sem vagyok biztos benne.

Charlene & Theo

You must put your head into the lion’s mouth if the performance is to be a success.

- Hát, ez esetben egy sanda gyanú is több, mint a mi semmink. – Egy ötlet, amit követhet, de mi csak egyhelyben toporgunk, és nem haladunk semerre. – Ha a végére jár, legalább biztosan ki tud zárni valamit. Ezzel is előrébb van nálunk.
Tudatában vagyok, hogy ezzel csak tovább bosszantom, de nem zavar, minél paprikásabb, annál nehezebb betartania ezt a csökönyös, és mellesleg értelmetlen hallgatási fogadalmat, de azt sem bánnám, ha szépen apránként valamiféle dacos elszántságot is szítanék vele a ma esti kiruccanással kapcsolatban, mert az eléggé ordít róla, hogy a háta közepére nem kívánja az egészet. A probléma csak az, hogy ő vezeti az akciót.
- Nem hallottam az elejétől a beszélgetést, de ezek szerint nem hisz benne, hogy a lányt elrabolták volna? – próbálok ismét valamiféle kommunikációt kezdeményezni. Hogy nem kértek eddig váltságdíjat az egy dolog. Én annyira nem értek az eltűnéses esetekhez, ez az ő reszortja, én csak New York bűnözői hálózatát ismerem, úgy ahogy, és elég jól elboldogulok az emberekkel. De azzal is tisztában vagyok, hogy ez az első ügy, amihez közöm van, és amiben a hasznomat majd vonalzóval fogják méricskélni, én pedig egyáltalán nem akarok visszakerülni a sittre, szóval az a rendületlen kiegyensúlyozottság, ami kívülről süt rólam, nem egészen valódi. Meg kell oldanunk ezt az ügyet, nem akarok kapásból kudarccal nyitni.
- Lehet, hogy hagytak nyomot, csak mi nem vettük észre. És az is lehet, hogy az apa elhallgat valamit, ami számára kínos, és nem gondolja, hogy fontos lehet – tűnődöm hangosan.
A válasza nyersesége és gorombasága ezúttal azért végigkarcolja a fülem, de előrenyúlok, és a kesztyűtartót lepattintva, kiveszem az szóban forgó, vékony dossziét, kinyitva pedig szembesülök vele, hogy alig történt bármi érdemi az ügyben. Összesen két lap képviseli a jegyzőkönyvet és a zárójelentést, ami momentán az összes rendelkezésünkre álló adat a mexikói származású Janine Martinelli eltűnésével kapcsolatban. A feljegyzések szerint az országban nem volt családja, rokona, sem élettársa, teljesen egyedül lakott, ha jól számolok, a munkahelyéül szolgáló belvárosi kluboktól legalább egy, de inkább másfél órányira. Egy ilyen – vélhetőleg – hazafelé út során veszett nyoma, a hónap elején. A munkatársak nem láttak semmi gyanúsat, állításuk szerint az említett pénteki nap épp olyan volt, mint a többi. Janine-t még látták elhagyni az épületet, a lakása viszont érintetlen volt, sosem ért haza.
A zsörtölődésére időszerűnek látom ellőni az aduászomat.
- Ha tudja bizonyítani, hogy nincs, akkor kérem, még most tegye meg, mielőtt bemennénk, és mindkettőnknek megspórolja az idejét. – Álszent, de hangzatos. Nyilvánvalóan nem tudja, de még ha valóban semmi kapcsolat a két esett között, akkor sem tölteném szívesebben az időmet a négy fal közé zárva, ha helyette egy sztrip bárba is besétálhatok.
- Az elképesztő tervem – mondom olyan hangon, mint aki felbecsülhetetlen értékű információ megosztására készül –, hogy bemegyünk, és felteszünk néhány kérdést. De azt hittem, maga vezeti az akciót – tartok szándékosan egy kis szünetet, véletlenül sem pillantva rá ezúttal. – Nekem az is szimpatikus stratégia, hogy én szemlélődöm, ön pedig megvár az egyik asztalnál. Ha már úgyis rossz emlékeket idéz a hely. – Blöff, de kíváncsi vagyok a reakcióra.

Kezdek megbizonyosodni arról, hogy az ember itt mellettem különös késztetést érez arra, hogy minden szavamra rátromfoljon, illetve, hogy kihúzza nálam a gyufát már az esténk elején. Az tény, hogy én nem szimpatizálok vele, most viszont kezdem azt gondolni, hogy ő sem annyira velem, ami mondjuk számomra sem lenne olyan meglepő, hiszen valljuk be, tényleg nem vagyok vele túl barátságos, de sajnálom, képtelen vagyok azok után, amit tett. Nem itt lenne a helye, hanem a rácsok mögött és ezt a véleményt senki és semmi nem fogja megváltoztatni. A kijelentésére, ami a magánnyomozó malmára hajtja a vizet, rávillantom a tekintetem.
- Nehogy azt gondolja, hogy engem nem idegesít a helyzet, hogy ennyire jól sikerült eltűnnie a kiscsajnak. Viszont ha valaki elrabolta volna és az apját akarnák fenyegetni valamivel, legalább az apának kellene lennie valami jelzésnek. – De nincs. És ezzel meg is válaszolom a következő kérdését is. Szerintem nem rabolták el. Persze nincs kizárva ez az opció sem, egyelőre sajnos egy sincs, ami tovább bonyolítja az ügyet. Mert ha legalább egy kis nyomunk lenne amin el tudunk indulni, még ha nem is tudnánk teljes mértékig kikövetkeztetni, hogy merre lehet vagy mi célból...
Amit viszont következőnek mond, hogy lehet, hogy Anderson elhallgat valamit, kicsit elgondolkodtad. Tényleg így lenne? Nem ismerem személyesen olyan mélyrehatóan Andersont ahhoz, hogy kijelenthessem bizonyossággal, nem így van. Néhány alkalommal találkoztunk csak, ha éppen valami olyan ügyünk volt, amihez kellett tőlük valami információ. Egy halk hümmögés akaratlanul is elhagyja a számat, de nem mondok rá semmit neki. Azt viszont elkönyvelem magamban, hogy ha legközelebb beszélünk az apával, különösen ki fogjuk hangsúlyozni ezt a kérést, hogy ha van bármi, amit eddig valami oknál fogva nem mondott el, a nyomozás elősegítése érdekében azonnal tegye meg...
Szótlanul ülök McCarthy mellett, míg szemrevételezi a jegyzőkönyvet, amiben tényleg csak annyi van, ami egyenlő a semmivel körülbelül, és amit az előbb vázoltam is neki. Tömören, de tényleg ennyi van benne.
Zsörtölődöm, igen, mert nem látom értelmét ennek az egésznek és ezt ismét ki is használja, hogy szóljon valamit.
- Most már nyilván nem fogok megfordulni. Nézzük meg, hogy megnyugodjanak a kedélyek. – Az ő kedélyei. Nem lesz semmi közös a két eltűnésben. Választhattunk volna más esetet is, akivel talán több kapcsolat lehetne, mert tényleg egy környezetvédelmi aktivista és egy sztriptíztáncos olyan távol áll egymástól, mint innen Európa. Ezért is gyanús nekem, hogy pont ide akart jönni. Végtére is, egyedül eddig nem jöhet el, ugyebár a chip miatt.
De ha már mindjárt odaérünk, rákérdezek a nagyszerű tervére, már csak kíváncsiságból is, hogy mit akar ott tenni. Mert az nyilvánvaló, hogyha beérünk mint FBI, körülbelül három perc alatt elterjed a helyen, hogy ott vagyunk, és ismét bezárkóznak és semmit nem fognak mondani vagy azt, ami előre meg van beszélve. Már ha így van. Ha van olyan, amit nem mondanának el. Szóval ha valahogy, csakis inkognitóban fogunk tudni előre haladni. Bár kilencvenkilenc százalék, hogy úgy sem, de csak ezzel tudjuk növelni az esélyt.
A gondolataimból a hangsúlya zökkent ki, amire tényleg odafigyelek, de természetesen semmi értékelhetőt nem mond. Ah.
- Szóval felteszünk néhány kérdést – bólintok, mintha ez szuper ötlet lenne. Az a mondata viszont, hogy „azt hittem, maga vezeti az akciót” szintén egy kicsit sérti az önbecsülésem. – Jól hitte – vágom rá. A másik fajta terve, amit vázol, nos, azt rögtön át is húzom gondolatban, és az arckifejezés, amivel oldalra pillantok rá, egyértelműsítheti benne is, hogy ezt a verziót azonnal el is felejtheti.
Idő közben oda is érünk a bárhoz, ahol igyekszem megtalálni a legközelebbi parkolóhelyet, majd miután megálltam, egy sóhaj kíséretében a kormányon pihentetve a kezem, oldalra pillantok rá.
- Jól van. Az egyetlen módja, hogy bármit is megtudjunk, az az, hogy nem úgy megyünk oda be, mint az FBI. Gondolom a természetes viselkedés magának roppant könnyen fog menni egy ilyen helyen. – Ellentétben velem, én nem szeretem az ilyen helyeket túlzottan. Vagyis semleges vagyok. Nem igazán érzem magam komfortosan egy ilyen környezetben, de természetesen nem ez lesz az első beépülésem -még egy ilyen helyen sem-, de ha még ő is a társaságomban van, egészen nehéz lesz, mivel ott bent kénytelen leszek kedvesen viselkedni vele. – Először megfigyelünk. A bárpultnál kezdünk, aztán majd meglátjuk – vázolom a kezdőszitut, de az a helyzet, hogy már most ódzkodom ettől az egésztől. Harrisszel már egész könnyen mentek az ilyen alkalmak, mondjuk úgy, amennyire kellett, össze voltunk szokva. Kiszállok a kocsiból, megkerülöm, és amint mellé érek, megosztok vele még egy fontos dolgot. – Ja, és lehetőleg ne a legdrágább whiskyt válassza három körben, mert ha nem halad előre az ügy -már pedig ez elég valószínű-, nekünk kell kifizetni a számlát. – Jobban mondva nekem, hiszen McCarthy az én felelősségem alatt van. Isten ments, hogy még meg is hívjam pár körre.

Charlene & Theo

You must put your head into the lion’s mouth if the performance is to be a success.

Az utóbbi pár napban el-eltöprengtem rajta, vajon miért épp egy eltűnéses ügy mellett kötöttem ki, mikor ebben aztán tényleg semmi tapasztalatom. Azt sejtenék, hogy valamilyen terrorcsoport állhat a háttérben? De hát, miért is rabolnának amerikai diáklányokat, amerikai földön, ennek nem sok értelme van, főleg így, ahogy Miss Grandt is volt szíves hangsúlyozni az előbb: ha nincsenek követelések. Bárki is volt, mélyen hallgat.
Mindenki tudja, hogy a statisztikák alapján a legnagyobb esélye annak van, hogy ha meg is találjuk, nem lesz már életben. Mindegy hogy belső rendőrségi adatokról van szó, vagy az általam ismert, szubjektív utcai tapasztalatokról, mégis mindenki úgy tesz, mintha erre lenne a legkevesebb esély, nem beszélnek róla, már amennyire én hallom, csak egy-egy gondterhelt homlokráncban és a tekintetek villanásában fedezem fel olykor: nagyon is számolnak vele. Ennyit jelentene a nyomás, hogy fontos ember hozzátartozójáról van szó? Furcsa így testközelből szembesülni vele. Az apám is az az volt, mégis fele ennyi idő alatt lezárták a halála körülményeit vizsgáló nyomozást.
- Szóval ez a koncepció? Hogy az apával függ össze az eltűnés, és az ő zsarolására akarnák felhasználni a lányt, csak valamiért késik a fenyegetés? – foglalom össze, amit leszűrtem, ha már nem volt hajlandó elárulni, mi az elmélete a magándetektívnek. Amennyiben Anderson tényleg nem titkol el semmit, ennek én sem látom nagy valószínűségét, de nem tudom, a pasas mire alapozza, vagy alapozza-e egyáltalán valamire, és úgy látszik, tőle sem fogom megtudni. Ki tudja, lehet, még aznap megölték, és valóban nincs szó elrablásról, mi pedig csak az időnket vesztegetjük. Ki tudja, meddig. A holttest egyáltalán nem biztos, hogy előkerül. Az idő pedig csak telik, és telik.
A pillanatnyi merengésemből Charlene ránt vissza, a szemöldököm halványan feljebb is ugrik.
- A kedélyek? – kérdezek vissza, már-már derűsen ízlelgetve a szót. – Olyan idegesnek tűnök? – Kettőnk közül inkább ő a feszült, és nem csak egy orrhossznyival, ez pedig halvány mosolygásra késztet. Mikor megérkezünk, a bejárat fölött erősen villogó neon lila és rózsaszínes fénye már most bántja a szemem, kell majd egy kis idő, mire megszokom, mert ha az emlékeim nem csalnak, belül sem lesz szerényebb a világítás.
Visszateszem a mappát a kesztyűtartóba, és úgy teszek, mintha nem érteném tökéletesen: mire is vonatkozott a kérdése. Mikor felvetettem, hogy mi is eljöhetnénk körülnézni ide, azonnal nemleges válaszba ütköztem, és hiába érveltem, máshogy nem tudtam rávenni, el kellett árulnom, hogy ismerek valakit, akitől belső információkat is remélek. De óvatosnak kell lenni. Nem jöhetünk díszjelvénnyel, akkor biztos nem fog elárulni semmit, már csak azért sem, mert felhívnánk rá a figyelmet. Ezért akarta tudni, hogy mi a tervem, de még ha lett is volna, valami nagyon pontos és határozott, ami egy sztip bárban szinte lehetetlen, az ő közlékenysége után akkor sem éreztem volna a késztetést, hogy az orrára kössem. És amúgy is túl nagy volt a kísértés, hogy lecsapjam a labdát. Kíváncsi vagyok, mikor veti a szememre, hogy titkolózom előtte, vagy hogy nincs is semmi ismerős, csak ki akarom használni a helyzetet.
Leállítja a motort, de nem száll ki azonnal, a sóhajból tudom, hogy előtte még taktikai megbeszélés lesz.
- El fogok boldogulni vele – sietek eloszlatni a maradék kétségeit is, és halvány mosollyal bólintok. Velem nem lesz gond, és ekkor nem tudom megállni, hogy ne pillantsak én is felé. Bár nem teszem fel a kérdést, a pillantásomból bizonyára leolvasható, hogy mire gondolok. Nem tudom, neki mennyire esik nehezére ez az egész, vagyis oké, ez hazugság, nyilvánvaló, hogy már most borzalmasan utálja, még a gondolatot is, pedig nem lesz azért olyan vészes ez az egész.
- És magának mi lesz az alibije? – Ezt azért nem árt, ha én is tudom. – A lányok minden apróságra figyelnek odabent, ebből élnek – magyarázom, nem tudom, mennyire világosak előtte a benti játékszabályok –, és kérdezősködni is fognak, hogy kiderítsék, egyszeri vagy visszajáró vendégekkel van-e dolguk. Ehhez mérten foglalkoznak velünk, de sokat segítene, ha nem buknánk le az első tíz másodpercben. Ha odabent is ilyen gyilkos és megvető pillantásokat vet rám, maximum azt tudjuk eljátszani, hogy egy sejk vagyok, és maga a tizenhatodik felségem, akit szörnyű kínok terhe mellett kényszerítettem, hogy jöjjön velem.
Kiszállás után, az ernyőre már nincs szükség, az eső ugyanis időközben elállt, de az ég alapján nem biztos, hogy végleg. Charlene figyelmeztetését először nem kommentálom, csak csendben tudomásul veszem. Én igazán igyekszem visszafogni magam. Tényleg.
- A legjobban mindig azok az esték sikerülnek, mikor valaki más állja a cechet – fűzöm hozzá végül, ahogy a kidobókhoz érünk, akik a jelvényünk hiányában el is kérik a maguk húsz-húsz dollárját, mielőtt beengednének. Akkor játék indul. Kíváncsian nézek körbe, engedve magunknak egy kis időt a tájékozódásra, a bár mellett van egy nagy főterem, kör alakú asztalokkal, ahol a műsorszámok mennek, de több kisebb helyiség is van, ami még nem magánjellegű, de valamivel privátabb élményt nyújt. Mielőtt a bárpult felé indulnánk, már oda is lép hozzánk egy lány, mély dekoltázzsal, és a tűsarkaktól a trükkös felső részig mindössze egy rafinált szabású netzharisnyát viselve.
- Milyen italt hozhatok? Hová szeretnének ülni? – támad le szó szerint a kérdésekkel, és a gyors válaszokat váró, füstös tekintete felváltva bűvöli Charlene-t és engem.

Igazából tényleg baromi idegörlő az egész helyzet. Csoda, hogy még nem robbantam ki Blacksmithnél, bár nagy általánosságban az ilyen késztetéseimet visszafogom, hiszen semmi kedvem nincs azt hallgatni, hogy nincs szüksége arra, hogy hisztériázó nőket hallgasson a munkaidejében. Pedig igazán joggal mehetnék hozzá, amiért nem haladok az üggyel, Harris is el lett téve mellőlem, halál idegesítő, hogy egy helyben toporgok és nyilvánvaló, hogy Theo McCarthy nem fog áttörést jelenteni ezt az ügyet tekintve. Nem mondom, volt már rá példa, hogy egyedül jöttem rá egy ügy megoldására, de ez nem egy olyan, amiben bármiféle haladást mutatnék, és hiába nem szeretnék kudarcot vallani, most már kicsit akaratlanul is pörgök a helyzeten, vagyis jobban mondva pörgetem be magam.
- Ez – válaszolok kurtán a kérdésére, amit leszűrt az előbbi kis kirohanásomból. Erre a „koncepcióra” tényleg csak akkor van esély, ha Anderson eltitkol valami olyat, amiből sokkal nagyobb balhé lehetne, ha kiderül, mint ez az egész, ami most fenn áll. Bár kétségkívül nehéz ilyet találni, de láttunk már csodát, szóval sajnos valóban nem teljesen kizárható ez sem. Bár azt nem tudom, hogy mi lehetne most annál fontosabb, mintsem megtalálni a lányt. Nekem nincs gyerekem, de valószínűleg engem nem érdekelne senki és semmi, ha a lányom életéről lenne szó.
Mikor visszakérdez, megforgatom a szemem. Imádom, hogy még a szavaimat is ki kell forgatni. Most komolyan ezzel játszadozik? Úgy tűnik az arcán felsejlő mosolyból.
- Akkor inkább úgy mondom, hogy megbizonyodhasson mindenki, hogy itt nincs semmi féle összefüggés – hangsúlyozom ki direkt a „mindenki” szót. Nem én voltam, aki annyira ide akart jönni, és valószínűleg nem is tettem volna, ha nem dobja be azt, hogy ismer a helyen valakit. Remélem tényleg így van és nem csak kitalálta -amit ugyebár simán kinéznék belőle-.
Persze, hogy el fog boldogulni a fennálló helyzettel ott bent, kétlem, hogy nem találná fel magát. És ő is pontosan ezt mondja. Mikor pedig a kijelentése után rám pillant, megemelkedik a szemöldököm, úgy sandítok rá.
- Mi az? Nyilván nem ez az első alkalom, hogy sztriptíz bárban járok. – Tényleg voltam már párszor. Az igaz, hogy nem tartozik a kedvenc helyeim közé, bezzeg, ha nem nők vonaglanának ott fent a pulton meg a színpadon, hanem férfiak. Na jó, viccelek. Az is épp elég szánalmas.
A kérdése után válaszolnék, de ahogy folytatja, becsukom a szám és végig hallgatom. Khm. Azért el kell fordulnom az ellenkező irányba, mikor ezt a sejkes példát felhozza, hogy ne láthassa a szám sarkában felsejlő mosolyt, amit képtelen vagyok megállni. Egy mély levegővétel után azonban visszafordulok felé.
- Nézze, McCarthy. Nem szimpatizálok magával. Annyira hiányzott maga mellém, mint egy „Quasimodo-féle” púp a hátamra. Ennek ellenére képes vagyok megerőltetni magam odabent, hogy ne nézzek magára úgy, ahogy... állítja. – Még ha nehezemre is fog esni, tényleg kénytelen leszek megtenni. Az alibim pedig... Hm. – Maga szerint előnyösebb, ha azt állítjuk: visszatérő vendégek vagyunk? – Kissé ugyan nehezemre esik megkérdezni tőle, de valószínűleg ő jobban jártas az ilyen helyen. Mikor előző alkalmakkal voltunk ilyen bárokban, akkor a férfi fele a párosunknak elég hamar kezébe vette az irányítást. Most viszont nekem kell vezetnem ezt a kurva akciót, vagyis ez a papírforma, és nyilvánvaló, hogy nem fogom kiadni a kezeim közül az irányítást, azért most annak érdekében, hogy haladjunk valamerre, ki kell kérjem a véleményét.
Ahogy kiszállok a kocsiból és elmondom neki az utolsó infot, amit még nyomatékosítani szeretnék benne, mire reagál, a kidobókhoz is érünk, így csak hátra pillantva egy utolsó „gyilkos pillantást” küldök McCarthy felé -amit úgyis annyira szeret ezek szerint-, majd egy halvány mosollyal fordulok vissza a máris eléggé barátságtalan pasasokhoz, hogy odaadhassam a belépő árát, majd beljebb is megyünk, a bejáratnál pedig egy kicsit megállunk, hogy körbepásztázhassuk a terepet. Már most roppant jól érzem magam itt.
Hamar oda is lép hozzánk egy hölgyemény, akinek sokkal inkább a dekoltázsa vonzza a tekintetet, mintsem a szemei.
- Én egy Sidecar koktélt kérnék. És az az asztal ott tökéletes lesz, ha szabad – bökök a fejemmel a bárpult melletti, de mégis egy kicsit félreesőbb asztal felé, ahonnan az egész terepet be lehet szinte látni. Én maximum két koktélt gurítok le, azt még meg sem érzem, vezetni is tudok, mert hát az elég gyanús, ha rögtön egy alkoholmentessel indítok egy ilyen helyen. Gondolom. Bár ezzel a „szokással” nem vagyok igazán tisztában. Mikor a mellettem lévő is kért valamit, a lány után indulunk, aki az előbb kiszemelt asztal felé indul, majd odaérve le is veszem a kabátot magamról. Gondolkodtam kis ideig, hogy mégis mi a francot vegyek fel, végül egy nem túl mélyen dekoltált, de nem is túl zárt, csinosabb felsőnél maradtam egy fekete nadrággal és magas sarkúval. Mikor leültem, rögtön McCarthyra nézek.
- Na és? Itt van a nő, akit ismer? – érdeklődöm rögtön, hiszen ez az egyetlen olyan pont, amivel előrrébb juthatunk. Már ha tényleg van ilyen, és most emiatt alaposan fürkészem is az arcát, hogy láthassam, igazat mondott-e vajon.
Közben pedig nem felejtek el néha kitekintgetni a fel-le járkáló nők felé, igyekezve érdeklődő pillantást vetni rájuk. Fuh, hogy lehet így élni?!

Charlene & Theo

You must put your head into the lion’s mouth if the performance is to be a success.

Ja, igen, hogy mindenki megbizonyosodjon. Előre látom, hogy amint kitesszük a lábunkat a bárból, első dolga lesz morcos ábrázattal, de diadalmasan az orrom alá dörgölni: ő előre megmondta, hogy csak időpocsékolás lesz az egész. Mi több, alig várja, hogy ez megtörténjen, hogy rám bizonyíthassa, egy haszontalan kolonc vagyok a nyakán, akit egyáltalán nem akar, és aki mindenben csak hátráltatja őt; sőt, azt is sejtem, hogy holnap ezzel a szöveggel fog bekopogni Blacksmith ajtaján. Őszintén szólva ezen a ponton abban sem vagyok elég biztos, hogy melyik verziónak örülne jobban: ha tényleg találnánk valamit, vagy ha teljes kudarcnak könyvelhetné el az estét. Lehet, még ő sem tudna válaszolni rá.
Én sem fűzök nagy reményeket ehhez a látogatáshoz, de valahonnan a morzsákat is fel kell szedegetni. Ezen kívül beszélni akarok Mariával, erről az ügyről is, de lenne még más is, amiben szükségem lenne a segítségére. És amit a csinos kis fúriámnak még véletlenül sem szeretnék elárulni. Igen, az már első látásra feltűnt, hogy igazán bájos teremtés lehetne, ha a levegő nem fagyna meg a pillantásától. És akkor még meg sem szólalt. Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy csak felém viseltetik ilyen különleges bánásmóddal, vagy így találta meg az érvényesülés módját a férfiak világában, és ez viszonylagos alapállásnak számított nála.
- Nyilván? – pillantok rá, kicsit furcsállva ezt a kijelentést; mikor már le is parkoltunk, ez az utolsó, ha úgy tetszik, taktikai megbeszélés, mielőtt bemennénk. De már mért lenne nyilvánvaló, hogy járt már sztriptíz bárban? – Nos, ha őszinte akarok lenni, nem biztos, hogy erre fogadtam volna, de úgy látszik, tele van érdekes meglepetésekkel, Grandt ügynök – jegyzem meg, és az arcomon ismét felsejlik egy halvány mosoly. Nem egészen világos, hogy ezt most úgy értette, hogy vendégként nagyon is ismerős neki a terep, vagy a munka miatt járt már bent egyszer vagy kétszer, mert azért nem mindegy, de az alapján, hogy így kikérte magának, az első is teljes joggal szóba jöhet. Én meg még azt hittem, hogy egy fagyos perszóna! Néhány pillanatra elfordítja a fejét, ami alapján arra kell tippelnem, hogy ennyire nyíltan talán mégsem akarta az orromra kötni ezt az információt. Én csak tovább mosolygok.
- Akkor nem is kell magyaráznom tovább – látom be végül, és a kezem már az ajtónyitó gombon, mikor újra megszólal. Mintha csak a karom után nyúlna, a szavai úgy fordítanak vissza felé, míg meg nem találom a tekintetét. Néhány  röpke pillanatig hagyom érlelődni a választ, míg a Quasimodo-hasonlatától kezdve a mondandója minden részlete megtalálja a megfelelő rekeszt a fejemben. –Emiatt nem aggódom, biztos vagyok benne, hogy remek színésznővel van dolgom. – A mondat már-már azt sejteti, mintha céloznék is valamire. Másrészt. – Előnyösebb, ha hagyjuk, hogy azt higgyék: ha mindent jól csinálnak, akár még visszatérő vendégek is lehetünk – helyezem a hangsúlyt erre az utolsó szóra. – De nem túl direktben. Semmilyen konkrét megjegyzést nem tehetünk rá. Akkor nyerünk, ha azt hiszik, ők használnak ki minket, anélkül hogy bármire is rájönnénk.
A bejáratnál kapott gyilkos pillantását egy ártatlan félmosollyal jutalmazom, már amennyire egy félmosoly lehet ártatlan, majd a rövid procedúra után bent is vagyunk a bárban.
- Én szeretem a meglepetést. Hozzon valami szülinaposat. – A lány megáll a jegyzetelésben, és most először a szemembe néz, valószerűtlenül sűrű szempillái között. – A Birthday koktélra gondol? – vonja fel a szemöldökét.
- Kreatív választás - nyugtázom árnyalatnyi iróniával, és nem rejtem el az vonásaimról, hogy nem vagyok annyira lenyűgözve. - Kezdetnek jó lesz. – Apró grimaszra emlékeztető, fanyar mosolyfélét produkál, majd bólint a Charlene által kinézett asztal felé, és amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is tűnik előlük. Mielőtt leülnék a kicsi asztalt félkörívben körülölelő, bőrkanapéra, Charlene mögé lépek, és a kezeimet bizalmasan a vállaira csúsztatva, jelzem, hogy lesegítem róla a kabátot. Ha megtörtént, fel is akasztom a megfelelő fogasra, a sajátommal együtt, a pillantásom azért sebtében végigfut rajta, mielőtt én is helyet foglalnék, beljebb húzódva, hogy ne pont szemben üljek vele, és ráláthassak az egész teremre.
- A száz valahány alkalmazott közül az utóbbi két percben még nem sikerült kiszúrnom – válaszolok a sürgető kérdésére. – Lazítson egy kicsit. Ezt nem lehet siettetni. Elvégre, azért van itt, hogy szórakozzon – emlékeztetem, hogy most már nyugodtan elkezdhet ráhangolódni az autóban beígért szerepére. A színpad felé pillantok, ahol négy lány táncol egyszerre, a csípőjük köré tekert falatnyi, nyomokban ruhára emlékeztető rongyokban, majd aprólékosabban is végignézek a vendégeken, és a körülöttük legyeskedő hölgyeken.
- Az édesemet vagy a drágámat szereti jobban? – címzem szórakozottan Charlene-nek, masszív ugratásnak szánva. Azért valahol tényleg élvezem a helyzetet. De egyben azt is jelzem vele, hogy két lány egyenesen az asztalunk felé tart. Pár másodperc múlva meg is érkeznek.
- Úgy látszik, nagyon unatkoztok. Csatlakozhatunk?

Mikor rám pillant furcsállva, hogy azt állítom, voltam már ilyen bárban, én is hasonló tekintettel nézek rá, mint ő rám. Mi olyan furcsa ebben? Az egyik szemöldököm megemelkedése jelzi, hogy nem értem az értetlenkedést, majd mikor megmagyarázza, miért lepődött ezen meg, lemondóan megingatom a fejem.
- Természetesen nem szabadidőmben tettem – mormogom, hogy már most jobb, ha leszáll erről a témáról. Legközelebb azt hiszem, egyértelműbben kell fogalmazzak, mert úgy fest, mielőtt még olyan szitukba keverednék, amiből aztán nehezen másznék ki, vagy amin nem is igazán törném magam, mert végül is, kit érdekel, mit gondol rólam. Mindegy, azért jobb óvatosnak lenni, én még mindig azt mondom.
Mielőtt még kiszállna, azért tisztázom vele, hogy mi a helyzet, habár gondolom, észrevette már, hogy nem igazán tartozik a szívem csücskéhez. Még mindig tartom magam ahhoz, hogy nem volt értelme kivenni a rácsok mögül, és ahhoz, hogy ez a véleményem megváltozzon, valami nagyon nagy horderejű dolognak kell történnie. Lehet kicsit nyers vagyok, de abszolút nem akarok zsákbamacskát árulni.
Azt viszont nem igazán tudom hová tenni, hogy mire akar kilyukadni azzal, hogy azt mondja, remek színésznő vagyok. Talán apró ráncok is megjelennek a homlokomon az értetlenség tükrében, de aztán inkább a kérdésemre adott válaszára figyelek.
- Rendben – bólintok aprót. – Ez magának biztos nagyon jól fog menni, McCarthy – ültetek az arcomra egy kissé hamiskás mosolyt, ahogy rápillantok. Hiszen most is épp ezt csinálja, úgy sejtem. Az FBI azt hiszi, mi használjuk ki őt és az istenadta tehetségét, miközben ő vígan jött ki a rácsok mögül. Persze, hogy bármit megígér annak érdekében, hogy ne kelljen tovább bezárva lennie.
De persze egyébként totálisan értem, mire gondol. Az emberek nagy része egyébként így is működik. Szomorú, de így van.
Viszonylag hamar be is jutunk, ahol máris üdvözölnek minket, ám már az italválasztásnál meg is van a véleményem a velünk szemben álló lányról. Ennél kreatívabb valóban nem is lehetne. Nem hiszem, hogy a mellettem álló tényleg arra a Birthday koktélra gondolt volna. Arcomon halvány, mit sem sejtető mosoly ül, majd elindulunk a kiválasztott hely felé, ahol ha már kezdeményezi, engednem, hogy levegye rólam a kabátot, tekintetemmel viszont figyelem, hová teszi. A fogas éppen szem előtt van, ami már csak azért lényeges, mert a jelvényem a kabát belső zsebében van, és nem szeretném, ha nem tudnék rá figyelni. Sosem lehet tudni, egy ilyen helyen meg főleg, hogy mikor szeretnének kizsebelni.
Fel is teszem a kérdést, ami foglalkoztat rögtön, de sajnos még az a fikarcnyi remény sem csillan fel a szemem előtt, aminek eléggé tudnék örülni.
- Persze, hogy nem – szívom be mélyen a levegőt, majd lassan ki is engedem, aztán ismét rá pillantok. – Még jó, hogy itt van, hogy emlékeztessen erre a fontos dologra – veszem fel aztán muszájból a maszkot és igyekszem lazítani a vonásaimon. Tényleg kénytelen leszek egy kicsit elengedni magam, mert anélkül eléggé nulla esélye van annak, hogy felfedetlenek maradunk.
Én is kifelé pillantok, alaposan végig járatva a tekintetem a bár minden egyes apró részletén. Én is észreveszem, hogy két nő felénk igyekszik, viszont a mellettem ülő nem annyira segíti azt a bizonyos ellazulást, mint kellene. Főleg ezzel a hülye kérdéssel.
- Magától egyiket sem – pillantok rá kicsit zavartan, de nem engedve eltűnni a mosolyomat az arcomról. Mikor aztán ideér a két hölgyemény, rögtön én is rájuk irányítom a szemeim.
- Ugyan, lehet itt egyáltalán unatkozni? – mosolyodom el szélesen, majd kissé arrébb csusszanok, ezzel jelezve, ha le akarnának ülni, hát nyugodtan tegyék meg. A szőke, göndör hajkoronával rendelkező teremtés rögtön Theo oldalán foglal helyet, a másik pedig mellém ül le, mindkettő keresztbe tett lábakkal, kissé távolabb, hogy szemügyre lehessen venni őket, ha úgy adódna.
- És mi célból jöttetek? Páros kikapcsolódás? – mosolyodik el a szőke. Gondolom ez is gyakori errefelé, hogy a párok esetlegesen szeretnék kicsit feldobni a házaséletet. Ennél megfelelőbb öltetük mondjuk aligha lehetne. Közben pedig az italok is megérkeznek, rögtön a két lánynak is hoznak valamit, hogy aztán együtt szürcsölgethessük tovább a koktélokat.

Charlene & Theo

You must put your head into the lion’s mouth if the performance is to be a success.

Félig-meddig elmosolyodom a korrigálásra.
- Szerintem akkor is ugyanezt mondaná, ha az ellenkezője lenne igaz – pendítem meg a megjegyzést, leginkább csak azért, hogy ugrassam, de sok mindent láttam már, attól hogy nem nézi ki belőle az ember, miért ne lehetne igaz? De végül is teljesen mindegy. Ez csak afféle személyes perverzió a részemről, szeretek mások múltjában és személyiségében kutakodni. A börtön előtti életem és munkám szorosan eköré épült.
Odabent úgyis rájövök.
- Ne féljen, ön is hamar belejön – húzódnak most már egyértelmű mosolyba az ajkaim, és már szállok is ki az ülésről. Odabent aztán minden simán megy, kapunk egy asztalt, és az instrukciót, hogy míg az italokra várakozunk, élvezzük a műsort. Nem telik el sok idő, míg kénytelen leszek elkönyvelni: az előbbi elméletem megdőlni látszik. Charlene fojtott idegességét ugyanis szinte tapintani lehet. Végül is meg tudom érteni, de hazudnék, ha azt mondanám, egy kicsit sem élvezem a helyzetet.
- Mondtam, hogy számíthat rám – játszik a vonásaimon egy kis hamisság, ahogy átpillantok rá. Végtére is elég frusztráló lehet, hogy ennyire nem bízik bennem – miért is tenné –, erre rögtön az első helyszíni feladat alkalmával részben azért rám van utalva. Igyekszik fenntartani a látszatot, de mindketten tudjuk, hogy nincs eléggé a kezében a gyeplő. Ez az én terepem. Számomra otthonos, és ha attól tart, hogy nem árulok el mindent azokból az információtöredékekből, amik a birtokomban vannak, talán nem is téved olyan nagyot.
A válasza abszolút természetes mosolyt csal elő belőlem, és ekkor érkeznek meg a lányok is.
- A megfelelő társasággal egész biztosan nem – ül le mellé a vörös, láthatóan tetszett neki Charlene megjegyzése, mellém pedig a szőke, ránézésre Puerto Ricó-i hölgy. Nem ezért vagyok itt, de nem felejtem el megállapítani, hogy ha nem ilyen körülmények között zajlana ez a találkozás, talán még az esetem is lenne. Az adottságai figyelemre méltók, mint minden lánynak idebent, a minőségi árura, úgy látszik, még mindig figyelnek, de ami a kitüntetett figyelmemet kiváltja, inkább az, amit a szemében látok. Játékos, élénk és merész, ahogy rám néz, az ígéret máris ott parázslik benne. Ügyes.
- Olyasmi – válaszolok ezúttal én. – Most vagyunk itt először, szóval nem igazán ismerjük, hogy mennek itt a dolgok, bár az italpultnál eddig nem voltak velünk olyan készségesek. Pedig épp most határoztuk el, hogy új törzshelyet keresünk. Egy kicsit izgalmasabbat, mint a céges vacsorák, vagy az elit koktélpartik, ha értik, mire gondolok. Nem igaz, szívem? – pillantok át Charlene-re, a kérésének megfelelően, az édesemet és a drágámat is mellőzve; a vonásaimat úgy rendezem, mintha csakugyan nem lennénk még annyira elégedettek, és bizonytalankodnánk, maradjunk-e, vagy sem. Ezt tippem szerint neki sem lesz nehéz eljátszani, de azért egy kis huncut fény most is ott játszik a tekintetemben. Az is egész kapóra jön, hogy a vörös leányzó kedvéért egy kicsit közelebb húzódott hozzám, így a jobb karom át is vetem a háttámlán, és az ujjaimat a tőlem távolabb eső vállára kormányozom.
Kellemes volt játszani a hülyét, mintha a megfelelő körökhöz tartozó, unatkozó párként csak arra lenne szükségünk, hogy itt és most lenyűgözzenek, járjanak a kedvünkben, és a pénztárcánk nagylelkűen megnyílik előttük. Ez már önmagában elég csábítás kellett, hogy legyen, ahhoz hogy öt percnél többet is el akarjanak tölteni az asztalunknál, és a hosszútávú befektetést látva, talán megpróbálják helyrehozni az előbbi hibát, amit gondosan máris kihangsúlyoztam nekik. Bármit mondanak, jól jöhet.

Úgyis rengeteg pletyka kering rólam a munkahelyen, szóval tulajdonképp az, hogy szabadidőmben sztriptíz bárokba járok ellazulni, már nem is dobna akkorát az egészen. Mondtak már rólam mindenfélét. Vagyis csak találgatnak. Senki se gondolja azt, hogy egy olyan munkahelyen, ahol a munkavállalók nagyobb része férfi, nem mennek a találgatások a másikról. Megkockáztatom: a férfiak a pletykák terén sokkal rosszabbak tudnak lenni, mint a nők.
Kicsit még én is félek attól, hogy fogom elengedni magam rendesen odabent ilyen társaságban, így meg, hogy még az agyam is húzza előtte, nem könnyíti meg a dolgot ő sem.
- Biztos – morgom az orrom alatt, miközben kiszállok a kocsiból és máris befelé igyekszünk a célhelyre.
Teljes mértékig utálom ezt a helyzetet, és igazából már most bánom, hogy belementem ebbe, sőt abba, hogy McCarthyt mellém helyezzék egyáltalán. Mondjuk tiltakozhattam volna, Blacksmith-t valószínűleg egyáltalán nem érdekelte volna a „hisztim”. Úgyhogy végül teljesen tök mindegy, mit mondok, vagy mit nem -ez mondjuk akkor is látszódott, mikor felvetette az ötletet, hogy kivenné McCarthyt a rácsok mögül-.
Örülök, hogy válaszol a szőke kérdésére, mialatt én helyeslően bólintok végig a mondandója alatt, viszont mikor a végén felém irányítja a kérdést, a tekintetem apró szikrákat szór felé, ami valószínűleg csak ő vehet észre, hiszen, az arcom rezzenéstelen, igaz, valószínűleg egy kicsit komorabb a kelleténél.
- Így van, remélem, azért még sikerül elbillenteni annak a bizonyos mérlegnek a nyelvét. Muszáj lenne egy kicsit ellazulnunk a szürke hétköznapok okozta stressz miatt – erősítem meg én is a Theo által mondottakat. Ahogy viszont megérzem az érintését a vállamon, akaratlanul is fészkelődni kezdek egy picit. Mit csinál?
A két nő persze rögtön össze is szedi magát, hogy kicsit a kedvünkben próbáljon járni.
- Oh, ezt szomorúan halljuk. Engedjék meg, hogy a következő kört a cég állja – ajánlja fel kezdetben a vörös hajú nő.
- Köszönjük. És miféle szolgáltatásokra van ezen a helyen lehetőség? – érdeklődöm tőlük, már csak azért, hátha mondanak valami olyat is, amire érdemes figyelnünk vagy bármi hasznos információt tartalmaz. Azzal némileg tisztában vagyok, hogy mik történnek egy ilyen helyen, ha egy mezei ember betér.
- Tulajdonképp nem igazán van olyan kérés a vendégektől, ami a teljesíthetetlen kategóriába tartozna. Nálunk nincs igazán lehetetlen. – Végtére is, ez várható volt. Nem is tudom, mire számítottam. Olyat kellene inkább kérdeznem, ami csavaros, észre sem veszik, hogy igazából meg akarok tudni valamit, de egyszerűen képtelen vagyok úgy koncentrálni, hogy McCarthy ujjai a vállamon pihennek.
Az italomba kortyolok, és egy elégedettnek sejlő mosollyal pillantok a lányokra, majd Theora. Nem tudom, van-e terve, és amúgy tudom, hogy nekem kellene helytállnom itt leginkább, de egyre inkább azt érzem, csak az időnket vesztegetjük.

Charlene & Theo

You must put your head into the lion’s mouth if the performance is to be a success.

Annak a bizonyos mérlegnek a nyelvét.
Már az első percek után világossá válik, hogy nagyon is megérte eljönnünk. Ha másért nem, hát azért, hogy lássam ezt a mélyen leplezett, lázas igyekezetet, hogy minél természetesebben viselkedjen, de közben nekem se engedjen túlságosan szabad kezet; a homloka mögött dúló csatákat, amikről egyedül csak én tudok, és amiknek bizonyára magam is lényeges szereplője vagyok. A szavaiért pedig egyenesen odavagyok. Komoly erőfeszítésembe kerül, hogy megálljam mosolygás nélkül, ahogy épp a nyelvek billegését ecseteli ezeknek a kis kurtizánoknak. Ha direkt csinálná, esküszöm, azt mondanám, hogy az ég is sztipbárba teremtette.
Az ujjaim valamikor ekkor siklanak a vállára. Ahogy rám néz, nem nehéz kiolvasni a tekintetéből a néma felháborodást: „mi a fenét művelsz, McCarthy?!”. Ugyan, mit művelnék, csak próbálok elvegyülni. De azért ezt a szürke hétköznapok okozta stressz-dumát még elraktározom a későbbiekre.
- Elfogadjuk – mosolygok rá a felajánlóra, színlelt elégedettséggel. Ez is ritka, hogy a lányoknak joga van a ház nevében meghívni minket, egy pillanatra átfut az agyamon, hogy vajon ezt a saját manijukból vonják le az elégedett ügyfél, vagyis a nagyobb bevétel reményében, vagy itt tényleg ez lenne a módi?
- Tudják, hölgyeim, az üzlet világában a lényeg mindig az igazánokban és a tulajdonképpenekben rejlik – jegyzem meg egy félmosollyal, mintha roppant szakértője lennék a témának, bár ha ezalatt a sarkítást és a mellébeszédet értjük, akkor kétségkívül igazam van. A mézesmadzag elhúzásában én is mindig jó voltam, és az a helyzet, hogy csalónak sem voltam utolsó. Valamikor a börtön előtt. Kérdés, hogy azóta mi változott. Talán ideje lenne eldöntenem végre.
A szavakat igyekszem úgy forgatni, hogy a mondandóm érdeklődésnek hasson, mégpedig célzottan az említett határterületek felé.
- Szeretem, ha valaki ért az üzlethez – szólal meg a mellettem ülő hölgy, és olyan sokatmondó pillantást vet rám, hogy nehezemre esik elfordulni. Egyre inkább sejtem, hogy ő lesz az én emberem, mostanra valami terv-féleség is körvonalazódik a fejemben, épp csak…
- Szeretnének egy magánszámot? Vagy ha akarják, felmehetünk egy külön szobába. Házasoknak engedményt is adunk – tér a lényegre a vörös hajú nő, nem állom meg, hogy ne vessek egy pillantást Charlene-re, csak hogy lássam a reakciót. Erre már muszáj elmosolyodnom, nagy a kísértés, hogy megkérdezzem: mit gondolsz, szívem? De nagyvonalúan megkímélem tőle.  
- Ez remekül hangzik, de biztos önök is érzik, de Charlie még egy kicsit ideges – simogatom meg újra a vállát, az ujjaim egészen a vállgödréig lecsúsznak, olyan gyengéden, ahogy csak egy figyelmes férjtől telik. – Azt javaslom, beszélgessenek még, amíg ő is jobban feloldódik, mi pedig, addig a kisasszonnyal elhozzuk az italokat. Jó lesz így, drágám? – Hogy ne hagyjak túl sok gondolkodási időt, rögtön közelebb is hajolok hozzá, mintha búcsúzóul meg akarnám csókolni, de végül csak látszólag teszem meg, az ajkaim a füle mögött lefékeznek. – Sietek vissza – suttogom, hogy csak ő hallja, és azzal fel is állok, mielőtt még eszébe jutna tiltakozni.
Ahogy a Puerto Rico-i lányt előre engedem, a pillantásom elkerülhetetlenül, de csupán lopva végig vándorol rajta, egyre jobban kezdem sajnálni, hogy munkaügyben vagyok. Valóban a pult irányába tartunk, de miután kikerülünk Charlene-ék látómezejéből, a jobb kezem finoman, de határozottan az alkarjára siklik, az ujjaimat lágyan végigsimítom a bőrén, és egyazon mozdulattal össze is kulcsolom körülötte, nem erőszakosan, de megállítva.
- Mi lenne, ha mégis megnéznénk azt a szobát? Nem szívesen vetném alá a feleségem olyasminek, amiről előbb nem győződtem meg én magam. – Milyen csodás ürügy. A másik kezemben pedig megvillantom a hitelkártyát, amit az imént csentem el Charlene-től, a szobákért ugyanis kivétel nélkül előre kell fizetni. Ennyire még nem jöttem ki a gyakorlatból, de egy kis szerencsével Grandt ügynök erről nem tud.
Néhány perc múlva már be is csukódik mögöttünk az ajtó, a tekintetem pedig végigjárja a kis szobát, nincs túl sok bútorral telezsúfolva, de a kényelemnek igazán nincs híja.
- Mióta dolgozik itt? – érdeklődöm, rögtön a bárszekrényhez lépve. Szórakozottságból épp úgy kíváncsi lehetek rá, mint amennyire újdonsült nyomozóként hasznomra lehet a tájékozódásban. A négy évvel ezelőtti időkből nem emlékszem rá, mondhatjuk, hogy rég volt már, és azóta sok minden történt, de az arcmemóriám még mindig kiváló, és… az is igaz, hogy az efféle helyeken viszonylag gyorsan cserélődnek az emberek. A legtöbb. De ez nem igaz mindenkire. Abban például egészen biztos vagyok, hogy Maria még itt van, elvégre szép karriert futott be, és az a típus, aki túlságosan magáénak érezi ezt a helyet, ahhoz, hogy csak úgy odébb álljon.
Töltök magamnak egy italt, az itteni már minőségi, nem úgy, mint a lenti kotyvalékok. Bele is kortyolok, és óvatosan ízlelgetem, akárcsak ezt a lányt.
- A nevét még el sem árulta. - Nem tudom, hányan szokták megkérdezni, de ami engem illet, ha hátsó szándék nélkül jöttem volna, akkor is így kezdenék. - Ha nem tévedek, Puerto Rico - mosolyodom el sejtelmesen, a tekintetem továbbra is rajta tartom. - Mennyi időnk van? - Vagy akár úgy is kérdezhetném, a kolléganőjének le fog-e esni, hogy mi történik, és meddig tudja elszórakoztatni a fogadott nejem.