- Gyere le, ez így nem fog menni - megrökönyödve meredek a műtőszobába le. Hét órája tart a műtét és nem mozdultam még a széktől sem el, minden figyelmem a monitorra tereltem. - Ne kérd, hogy... - szólok bele a mikrofonba. Tudja jól, hogy az esély drasztikusan nullára csökken, ha szikét veszek a kezembe. - Gyere le! Leveszem a fülest és a mikrofont, az asztalra teszem és bemosakszom. Nem műthetek, a kezem nem bírja. Irónikus. Egy neuropszichológus, aki éppen egy ideggyulladás miatt nem műthet többé agyat. Ha viszont kellek, akkor nagyobb a gáz és innen valóban nem látom. - Nézz bele - mi az, amit nem láthatok a monitoron keresztül. Odalépek, átvéve a helyet a rangidőstől. Eltart ugyan pár másodpercig, de végül meglátom. - Melyiket válasszam? - Hallom a kérdést. Nem csodálom, hogy lehivatott. A homlokom egyből gyöngyözni kezd. Ugyanis a pontos kérdés az, hogy a két rossz közül melyik kevésbé rosszat válasszam? Szigorú beszéd protokollt vezettünk be a kórházba, mert tudjuk, ilyenkor is hall a páciens. Csak abban reménykedem, hogy nem empaták és nem gondolatolvasók. - M1 és Pre közötti szakasz felé. - Nézd meg még egyszer. Biztos? Megnézem, mert igaza van. Kapkodni nem jó és inkább nézem többször. Még el is hajolok, és másfelé tekintek, elfoglalva a vizuális feldolgozásom, majd visszahajolok. - Biztos. Néggyel - azaz négy nanomilliméterre. - Rendben. Te asszisztálsz - felemelem a fejem és döbbenten nézek rá. Nem mondom ki, hogy ha biztos ki akarja nyírni, akkor csak rajta. - Rendben - átveszem a másik sebész helyét és már képzeletben ott vagyok a műhibaperes tárgyaláson, mikor kimondják az ítéletet. Másfél óra. Ennyi kellett még, hogy meglegyen a műtét. Mondanom sem kell, egyből a mosdóba mentem. Korántsem az izgulás, hanem a félelem, hogy végleg mindennek vége, legfőképpen a páciensnek, és én leszek a kiindítója, mert ilyen kézzel, hogy a fenébe lehet finommotoros műtétnél segédkezni? Már az arcom mosom, mikor Peter odalép hozzám. - Ehhez nem lesz elég a jég - mutat a kezemre, ami már most kezd dagadni és megadni magát. És írtóra fáj. - Ezt ne kérd többet. Tudod, hogy nem műthetek - támaszkodom a mosdó szélére. - Nem is te műtöttél. De, ha akarsz eggyel több halálesetet, csak rajta. Vagy tehetem nyomorékká, választhatsz. Hallgatok egy ideig. - A bal keze nem lesz teljesen... érzékelő és mozgatható. Az ujjai. - Még mindig jobb, mint baloldalas bénulással kerekesszékezni vagy feküdni. Jó volt, nyugodj már meg. Ezt meg gyere, lekezelem neked - veszi le a vállamról a kezét és mutat az enyémre. - Holnapra jobb lesz, de ezt jobban tudod.
Vagyis mára. Két óra alvás után már a irodában ücsörögtem, a kezem már csak a kézfején volt némileg dagadt, írni még nem ment vele, így bal kézzel pötyögtem, újfent átolvasva a kapott anyagot. Becsukom a mappát és lezárom a laptopot, az irodából sietek ki az asszisztenshez, a mobilt nézve a bal kezemben és egy hatalmasat ütközök valakibe. - Hú, ez kemény volt, bocs - mobil máshol köt ki, ekkor nézem meg jobban, kibe ütköztem, mert tudtommal az ajtó és a fal még nem képes önnállóan mozogni.
Ahogy a Land Rover-em teljes, masszív bőrillatú valójával minden erejével az sima úttestre tapad és követi azt az irányt, amit megadtam neki - habár még én magam sem vagyok most biztos benne, hogy merre tartok -, úgy gyülekeznek fejemben a negatív és kétes gondolatok. Mármint nem vagyok teljesen idióta, tisztában vagyok vele, hogy éppen a manhattani közkórház felé haladok, csak éppen azt nem tudom felfogni, megérteni, hogy én ebbe belementem. Az akadémiai éveim alatt én voltam a megtestesült nyugalom, határozottság, majd amikor egyesültem a fegyveremmel és lövésgyakorlaton vettem részt, szinte eggyé váltam a Barrett MRAD-dal. Megállíthatatlan voltam, aki sose hibázik, sose téveszt célt. Amint osztályelsőként végeztem a West Point-on, azonnal a haza szolgálatába álltam, nem azért, mert valaki rám kényszerítette azt, hanem mert minden porcikám azt akarta. Erre neveltek már kiskorom óta és én készültem rá, hogy amikor eljön az idő, én legyek a legjobb. Ez meg is történt, és hamarosan a harctéren is bizonyítottam profizmusomat és rátermettségemet. Egy teljesen új világ nyílit ki számomra, pontosabban olyan dolgokat éltem át, amit egy átlagember még csak felfogni is képtelen lenne, amikor felajánlották, hogy csatlakozhatom a Delta Force különleges erőihez. Nem kell félreérteni, nem nézem hülyének az átlagembert – legalább is akkor még biztosan nem néztem -, de még nekem is idő kellett hozzá, hogy felfogjam, hol is vagyok és éppen mit is csinálok. Én lettem a „bandában” a mesterlövész: ez szinte a legelejétől biztos volt számomra, hogy életem és munkásságom során valami közöm kell, hogy legyen a fegyverekhez, aztán egy életre hozzám is nőtt az a teleszkópos fémcsoda, az MK 21. Ezredesi rangot szereztem, a bajtársaim pedig idővel már nem csak kollégák voltak, hanem a családommá váltak. Megtalált a szerelem is, szóval azt lehetett volna mondani, hogy az életem a megtestesült american dream, de aztán valaki egy jó erős ütéssel kilyukasztotta a boldogságbuborékot, amelyben úsztam és megszületett az új Rhys. Nem, szkizofrén sem vagyok, de azt egészen biztosan állíthatom, hogy a Mexikó nyugati részén történt tragédia, egy életre belevéste magát az elmémbe és a lelkembe. A szuperorvosok PTSD-t, azaz poszttraumás stressz szindrómát állapították meg nálam, miután megtaláltak a véres harcmezőn, pontosabban megmentették a nyamvadt életemet. Azt mondják, ez teljesen „normális” egy magamfajta katonánál, ha az élet során előfordul, hogy valakit olyan váratlan és súlyos megrázkódtatás ér, ami jóval túlhaladja a mindennapok élményeit, és képtelenné válik feldolgozni azt. A trauma ekkor hosszan tartó, kellemetlen tüneteket válthat ki nála. Ez a betegség a poszttraumás stressz szindróma (PTSD), amely akár évekig kínozhatja áldozatát. Sokakat sújt, de nemegyszer a beteg nem is tudja, hogy panaszai erre vezethetők vissza. A problémát kiválthatja közvetlenül személyesen átélt testi és lelki szenvedés, baleset, erőszak, agresszió, terrorcselekmény, valamilyen tragédia látványa, egy hozzátartozó halála vagy olyan rossz hír, mint például egy súlyos betegség diagnózisának közlése. Igen, már fejből fel tudom mondani, annyiszor hallottam és olvastam is róla, mégsem gondolom azt hogy igazuk van. Mármint az orvosok biztosan tudják és értik a dolgukat, csak éppen ők nem élték át, azt, amit én. Nem gondolom, hogy bárki is képes lenne orvosolni a problémáimat, kitörölni az emlékeimet, megszüntetni a rémálmokat az irodája falai közt. Ezt egyszerűen nevetségesnek és képtelennek tartom, rajtam már nem lehet segíteni, de nem is kell a segítségük. Nekem csak az kell, hogy végezhessem, amiben a legjobb vagyok, és a hazámért éljek..az ő kedvéért. Most apámnak „köszönhetően” mégis arra kényszerülök, hogy egy pszichiátriakezelésen vegyek részt. Ha a pszichobubus azt mondja, rendben vagyok, csak akkor térhetek vissza a harctérre, mert ők aztán tudják, mi zajlik le az emberek fejében. Ironikus. Szóval bármennyire is szívom a fogamat, bármennyire is ellene vagyok ennek az egész cirkusznak, azt hiszem, még sincs más választásom. Mikor a tragédia megtörtént, azt gondoltam, nincs miért élnem, jelen pillanatban azonban mégsem akarom más, mint hogy minden visszatérjen a régi kerékvágásba, már, ami maradt belőle és belőlem. Időközben meg is érkezem az adott helyszínre és miután az autót a kórház parkolójában hagyom, megindulok a porta irányába. - Draden Aisling-et keresem – mormogom csak oda kényszeredettem az éppen ügyeletes portás nővérkének, aki mikor meglát, azonnal mosolyra szöknek ajkai, azonban, amikor tapasztalja, hogy gesztusa nem talál viszonzásra, ő is összeszedi magát. Rohadtul kellemetlen kimondani, hogy pszichiátert keresek, de ők tűnik, hogy itt ez nem olyan nagy szám, mert a nővérke már mondja is az adott emelet és szoba számát. A 4. emeleten szállok ki a liftből, korán sem asszertíven közelítva meg Aisling irodáját, de a lábaim mégis erőtejesen lépdelnek a szoba felé. Bemenjek-, ne menjek? – hamleti kérdésként még mindig váltakozva cikáznak fejemben a gondolatok, amikor az ajtó felé érek, de most is az élet, mint már oly sokszor, dönt helyettem, azaz kivágódók a helyiség ajtaja és egy pasas csapódik egyenesen neki bal vállamnak, aki feltételezésem szerint pontosan a doki. - Nekem nem gond, ha túlélte sérülés nélkül – vonom meg a vállamat, mint ha mi se történt volna az imént. Azt hiszem, inkább az ő testrészei bánták a dolgot, mint az enyémek. - Mm… én viszont Draden Aislinget keresem. Időpontom van. Rhys Du Pont. – ismétlem meg előbbi szavaimat egy enyhe grimasz keretében, majd beszélek tőmondatokban, mint egy rossz rádió -, jó helyen járok? - Reméltem, nem. - Viszont, ha nem alkalmas visszajöhetek máskor is – teszem hozzá előző szavaimhoz magam mellett feltartott kezekkel szinte azonnal abban reménykedve, a pasas sietős tempóját látva, hogy el lehet halasztani az elhalaszthatatlant, mintha ezzel nem kéne többet erre a nyomor helyre jönnöm.
hanging on × 537 × remélem megfelel így elsőre : × @
A mobil először nekem ütközik, aminek a hatására el is engedem, akár akarom, akár nem, s a lendületet felhasználva, vissza is lépek fél lépést, úgy nézem meg, kibe is ütköztem. - Még beszélek és nem hiszem, hogy szellem volnék, így bizonyára túléltem - mosolygok rá röviden. A mobilt visszaszerzem, megkoccant a falnak, miután csúszott egy jót, s nem foglalkozom azzal, esett-e baja, belecsúsztatom a farzsebembe. - Ez esetben jó helyen jár - túrok bele a hajamba a bal kezemmel, hogy ne álljon szanaszét, miután lehajoltam a készülékért. - Du Pont - nyújtom felé a jobb kezem, elfeledkezve, hogy nem kéne kezet fognom. - Doktor Aisling - megrándul azért a szám széle, ahogy eszembe jut, hogy mekkora ökör is vagyok, hogy egy olyan egyszerű dologra nem vagyok képes emlékezni, mint hogy ne fogjak kezet. - Fáradjon beljebb - mutatom az utat, merre is. - Kávé? Tea? Valami frissítő? - Becsukom magunk mögött az ajtót és asszisztens is üdvözli egy mosoly kíséretében a leendő pácienst, s mivel már kintről hallotta a nevet, az asztal szélére helyezi a mappát, ahonnan majd elvehetem. Először nézek rá értetlenül, aztán leesik. - Ó, kint, a folyosón. Nem, éppen a recepciót akartam hívni, hogy ha korábban érkezik, nyugodtan engedjék be. Most nem hívtak sürgős esethez - a vészhelyzet szót kihagyom. Nem véletlenül. - Dobja csak le magát, ahol kényelmes - nyitom ki magam előtt az ajtót, felmarkolva a mappát is, amit le is teszek, mert nem fogok bele írkálni, nem úgy jegyzetelek. Leülök az egyik fotelbe, elhelyezkedem. - Alapvetően az első találkozás ismerkedésről szól, mennyire tudunk majd együtt dolgozni a jövőben. Ezt az Ön esetében kiemelték, hogy csak én kezelhetem, s csak végső megoldásként javasoljak mást. Magázódok. Tök jó dolog bratyizni, ez viszont nem arról szól, hogy összehaverkodunk. És a nagyon kezdeti, szokásos köröket is dobhatom ki az ablakon, s hiába olvastam a küldött anyagot, a leendő pácienstől szeretem tudni, tőle is. A válasz után újfent kérdezek. Nem sürgetek senkit, itt az időt meg kell adni mindenkinek. - Mit szeretne elérni a kezelésekkel? Először felmérem a terepet. Miként és hogyan tudok vele majd foglalkozni. Fontos, hogy van-e saját célja, azon kívül, hogy iderendelték.
Talán még nem késő, és visszafordulhatok és ezt az egész nyamvadt terápiát hagyhatom a francba. Nem, el sem hiszem, hogy én egyáltalán belementem ebbe a szarságba az apám kedvérét, hogy szépen fogalmazzak. A kiképzés része az alkunak még hagyján, azzal még valahogy elboldogulok, hiszen munkáról van szó, a jövő katona nemzedékét képezem ki, akik majd remélhetőleg ugyanolyan odaadóak lesznek a hazáért, mint én voltam. Viszont ez az agyturkászosdi nagyon nem az én világom. Egyszerűen száz százalékig biztos vagyok benne, sőt, határozottan állítom, hogy nem tudnak rajtam segíteni. Visszaadja a csapatomat ezzel, visszahozza Emily-t? Nem hinném, hogy ez megtörténik, tehát nem hinném, hogy tudna adni nekem bármilyen életcélt. Szóval senki ne akarja nekem bemagyarázni, hogy valaki a díszes, papírszagú irodájából meg a kényelmes bőrkanapéjáról orvosolni tudja a helyzetemet. Mondjuk, a dolgát sem fogom megkönnyíteni senkinek, azt is biztosra megmondhatom. Szóval, amikor a doki az irodája ajtajában nekem koppan, csak remélni tudom, hogy valami halaszthatatlan dolga van éppen, és majd kapok tőle egy másik, iszonyatosan távoli időpontot. Tudom én, elfoglaltak ezek az orvosemberek rettentően, viszont a mosolya valami egészen másról árulkodik, ami nem sok jót kecsegtet a számomra. Nagyszerű, most megpróbál kedves lenni velem, pátyolgatni a kis lelkivilágomat, hátha megnyílok neki és elnyöszögöm a bánatomat, hogy aztán azt megbeszéljük, ő pedig segítsen átvészelni ezt az időszakot. Röhög a vakbelem. - Bizonyára - jegyzem meg kurtán, amikor szavaimra célozva egy mosoly mellett viccelődni próbál, de engem ez valahogy nem sarkall arra, egy arcizmom se rezzen, nem hogy viszonozzam azt a mosolyt. - Az – helyeslek most még rövidebben, amikor naná, hogy tudja, hogy ki vagyok, ami számomra egyben azt is jelenti, hogy nem menekülök a mai „kihallgatás” alól, közben keletlenül kezed fogok a doktorral. Nem nekem valók már ezek a formalitás keretein belül zajló attitűdök. Azután pont olyan kelletlenül besétálok utána az irodájába, amiről az előbb beszéltem. Nem, egyáltalán nem akarok helyet foglalni ott, ahol mutatja, ott ahol bizonyára a sok gyengeelméjű meg lelki problémás alak ül, de aztán nagy nehezen mégis ráveszem magam, és leülök. Sóhajtva zárom meg a fejem nemlegesen, amikor felsorolja nekem az egész itallapot, hiszen nem iszogatni jöttem. Igaz, egy dupla whisky vagy valami hasonló nem jönne most így kora délután táján rosszul, de azt hiszem, az nincs benne a doktor bácsi repertoárjában. - Hála istennek – mormogom csak cinikusan a bajszom alatt, amikor felvilágosít arról, hogy éppen hová indult és, hogy milyen rengeteg ideje van most rám. Pont erre számítottam, vagy nem? Tekintetemet közben az általa felnyalábolt mappákra vetem: de, jó még jegyzetelni is fog rólam a gyógyító? Habár aztán leteszi azt az asztalra, ami egyelőre jó jelnek számít. - Hm. Ismerkedni - ízelgetem a szavakat, hiszen már azt sem tudom, hogy igazából azt, hogy kell, de ha meg ismerkedni akarok, akkor nyilván azt nem egy lepusztult kórházi irodában teszem meg egy pszichiáter társaságában. - Miért maga annyira jó? – vonom fel hirtelen szemöldököm, amikor végre mondd valami érdekeset is, azaz, hogy leszögezték neki, hogy csak ő kezelhet engem. – Netalán küzdő sportol? – célzok itt arra, hogy nyilván tisztában van vele, hogy mostanában kissé lobbanékonyabb vagyok, hogy ha felhúznak, és akkor Isten mentse azt az embert, aki a közelemben van. - Hogy én mit szeretnék? – kérdezek újfent vissza, miután majdnem elröhögöm magam. Azt hiszem, még senki nem világosította őt fel arról, hogy ez az egész kezelés mennyire ellenemre van, és konkrétan csak a munkám miatt vagyok itt. - Egy alkalmassági bizonylatot, magától – vágom a képébe szemtelenül őszintén, ha már megkérdezte. - Nézze doki, mi lenne, ha a felesleges udvariassági körök után megkímélnék egymást? Maga szépen, amikor eljön az ideje, ír egy jelentést arról, hogy meggyógyultam és visszatérhetek az osztaghoz, én meg megkímélném magát az unalmas társaságomtól, maga is engem, és nem rabolnánk feleslegesen egymás idejét? – Így kerek-perec megmondom, hogy mit akarok és tulajdonképpen miért is vettem rá magam, hogy egyáltalán eljöjjek ide.
- Vagy az is lehet, hogy nem - állapítom meg. Hogy éppen mire értem, nyitva marad, mivel nem folytatom. - Rendben. Ez esetben, mi egymást keressük. Ami amúgy is kiderült volna, így vagy úgy, így hamarabb megvagyunk. Miközben leteszem a mappát az asztalra, ami nem íróasztal, mivel az irodámat nem vagyok hajlandó egy légtérbe tenni a kezelési helyiséggel, figyelem, miként választja ki a helyet, s hogyan ül le. Ha a fogamat tömetném, nem ülnék be ilyen képpel az orvosi székbe. - Rendben - nem kér semmit, vagyis hamar akar végezni. Ki ne akarna nálam, mikor az elején van itt? S hol haragszom én erre? Sehol. Nem kellet kísérettel idehozni, és már ez is egyfajta jó pont. Ahogy elnézem a reakcióját, mert hallani nem hallom, továbbra is örülök, hogy nem vagyok gondolatolvasó. És ami a legfőbb, a legtöbb munkatárs hideg távolságtartással próbálja az érzelmeit távol tartani a kezeltektől. Nekem ez a laza magázódásban van meg, semlegességben. Sokan a falra tudnak mászni ettől, én pedig fel tudom mérni a segítségével, miként tudok a kezelésben dolgokat belevenni, hogy sikeres is legyen. - Nem vágyok a barátja lenni. Nem ezért vagyunk itt - mielőtt még félreértené. Nem puszipajtinak jött, s a bizalmaskodás lepereg rólam. - Érdekes, hogy pont erre kérdezett rá - nézek rá sejtelmes mosollyal. - Mi az oka, hogy ezt kérdezte? - Ezen is tudunk tovább haladni, vagy legalábbis belevenni, megközelítési módként. - Aki ért hozzá, tudja, aki csinálja, látja. Mondja meg maga, hogy mi a válasz a kérdésére - utalok a küzdősportra. Több, mint tíz éve kellett bekullognom egy edzőterembe, hogy megvédjem magam olyan helyzetekben, ahol az ápolók érkezése és a nekiindulás között időt nyerek magamnak. A krav maga tökéletes rá. Gyors, hatékony. - Igen - erősítem meg a kérdésében. Erre vagyok kíváncsi. S legalább őszinte. Semmi szóvirág, semmi álszerénység. Figyelmesen nézem egy ideig, a szememben mind a kíváncsiság, mint a derű ott honol. - Mit ért felesleges udvariassági körökön? Egy ideig csendben maradok. - Miből gondolja, hogy számomra unalmas a társasága? - ismét kivárom a válaszát. - Rabolnánk egymás idejét feleslegesen? Ezt hogy érti? Majd újfent kisebb csend ül közénk, előre dőlök, felé. - Ilyen jelentést én is szeretnék írni Önről - újfent hagyok egy kis szünetet. - Ehhez két feltételben eleget kell tennie: részt vesz a terápián, nem késik, nem megy el korábban. Kettő: átmegy azokon a vizsgálatokon, amelyek bizonyítják, hogy alkalmas betölteni azt a pozíciót, amiért ide küldték. Ha ezt megteszi, akkor megírom azt a jelentést. Benne van? Nos, ha nincs, akkor nem fog visszatérni oda, ahonnan az események miatt kiesett.
Az első benyomásom nem csal, és hamarosan rá kell jönnöm, hogy én bizony egy amolyan vicces dokit fogtam ki, aki humorral próbál meg közelíteni az emberek felé, illetve ilyen módon próbál meg közel férkőzni a betegekhez és a lelki világukban vájkálni. Persze, nem ítélem én el, neki ez a munkája, de attól függetlenül egyáltalán nem tetszik, amit művel. Habár azt hiszem, most akárki pszichiáter fiával vagy lányával ülnék szemben, ez lenne a véleményem. Tisztában vagyok vele én is, hogy valami történt velem odakint, valami nagyon elromlott bennem és teljesen megváltoztam az tragédia óta, az a részem például biztosan eltűnt, ami tolerálja az ilyesfajta humorizálást. Másrészt meg teljesen biztos vagyok abban is, hogy sem ő, sem pedig más nem tud rajtam segíteni. Kénytelen vagyok leróni a kötelező köröket, kénytelen voltam eljönni ide, de ez nem jelenti azt, hogy közreműködő leszek. Engem aztán ne akarjon pszicho analizálni senki sem, nem vagyok kísérleti nyúl. - Hm. Egymást keresnénk? Ezt, ha nem mondja, valahogy sosem fordult volna meg a fejemben. Mik vannak – jegyzem aztán meg maliciózus hangnemben kihangsúlyozva, hogy én jelenleg egyáltalán nem ott vagyok, ahol akarok is lenni. - Ez viszont igazán megnyugtató – teszem még az előbbi mondathoz szinte ugyanabban a hangnemben, amikor a doki kijelenti, hogy nem akar a barátom lenni. Hát nem fogok most sírásban kitörni e-miatt, az biztos. Hm, és aztán a jó humorát félrerakva, újabb taktikával próbálkozik, miszerint válaszadás helyett, visszakérdez, hátha kibökök valamit. Azt hiszem, erre a kis játékra sem én vagyok az embere. - Tudja, tisztában vagyok vele, hogy mi áll a dossziémban és azzal is, hogy maga olvasta. Szóval tudja, hogy miért kérdezem. Az már egy másik dolog, hogy nem hiszek a maga humbugjában – válaszolok én is csak ködösen, ha már ő is azt teszi, habár azt hiszem, én ebben jobb vagyok, mint ő. De tessék, azért kapott tőlem választ is, és kerek-perec megmondom neki, hogy mire számítson velem kapcsolatban. - Maga az orvos, én nem tudhatom – vonom meg a vállam, amikor a küzdősportos kérdésre is hasonló választ kapok, mint az előbb. Kettőnk között az a különbség, hogy engem nem is érdekel a válasza, szóval nekem mindegy,, hogy megosztja-e velem nyilván unalmas élete unalmas kis részleteit. Úgyhogy a további pár kérdésére nem is reagálok, mármint arra, hogy vajon, mit értek unalmas udvariassági körökön. Hét ezt, de tudom, hogy ezt ő is tudja. - Nem gondolom, csak feltételem, egy pszichiáter jobban kedveli, ha megnyílnak neki – vonom meg a vállam, miközben már unottan nézek szét a könyvekkel teli irodában. Az egy dolog, hogy eljöttem, de én viszont kezdem egyre jobban unni a helyzetet. - Majd maga is belátja, hogy az – felem színtelen hangon, amikor pedig arra kérdez rá, hogy miből gondolom, felesleges ez a kis találka, és a többi is. - Látja, eljöttem időben, még itt is vagyok, a többit nem ígérhetem - kulcsolom ismét össze magam előtt kezeimet távolságtartásomat jelezve felé. – Biztosíthatom, hogy a posztot, amihez szeretnék visszatérni, nálam senki se képes nálam jobban betölteni, és ezen nem változtatat ez a terápia sem, akármennyire is próbálják rám erőltetni. – Akkor sok szerencsét! – egészítem még ki az előbbi mondandómat miközben közönyös arccal meredek felé. A végén majd ő maga fogja kérni, hogy megírhassa azt a kibaszott jelentést, mert nálam úgysem ér el semmit. Talán keresnek kéne egy másik agyturkászt hátha az nem lesz ennyire hajthatatlan.
- Nem is tudom - tárom szét a kezem. - Megbeszélt időpontok? - Például? Nem foglalkoztat, hogy nem rajong a humorért. Azért, mert más másmilyen, nem fogok savanyú uborkává avanzsálódni mellette. Mindenki olyan, amilyen. Én is. - Miben találja megnyugtatónak? - Kérdezem vissza nyugodtan. Nem, nem kell tudnom a választ mindenre. A rutin, az öl meg és ki mindent. Szeretek fejtegetni, lehámozni, ásni, merülni, ki minek nevezi. Erőszakosan sosem teszem. Aki nem műkődik együtt, azzal nem dolgozom. Dolgozni csak azzal lehet, aki akarja. - Most nem a dossziét lapozom, és a dosszié nem maga. Azért kérdezem Önt, mert igazán és igazi választ csak ön tudja megadni, nem a papírok és rajtuk a betűk. Van valami oka, hogy nem hisz a humbugomban? Mit ért humbug alatt? - él nélkül kérdezem vissza. Felelőem vizilótehénszirmot is mondhatott volna, akkor is ugyanígy kérdezem meg. - Fontos, hogy olyan jó legyek? Mit ért jó alatt? - a küzdősportos kérdésre félmosolyt engedek el, de nem válaszolok. Ha nem kíváncsi, nem fogja megkapni a választ. S nem is akadok fenn rajta érzelmileg, nem ez a feladatom. Ha nem válaszol a kérdéseimre, úgy nem haladok tovább, nyugalommal várakozom. - Nincs önhöz értelmező szótáram, ezért kérdeztem mindezt. Mit tart felesleges udvariassági köröknek? - Ismétlem meg a kérdést. Ingerült lennék? Unatkozott, szórakozott? Nem. Kíváncsi. Ezért vagyok itt. E nélkül nem tudok neki segíteni, s megállapítani sem tudom, kér-e belőle, s tudok-e vele dolgozni. A helyiség modern, s minimalista berendezésű, mégis, kényelmességet ad, érzetre is, aki belép. Mint ahogy a kanapék, heverők és a fotelek is kényelmesek. Viszont se polc, se szekrény, festmények, egyéb kiegészítők viszont lógnak a falon. Eléggé felerősítve, hogy senki se kapjon kedved letépdesni. - Jobban kedveli? Érdekes kifejezés - töprengek el. - Megnyílni önmaga előtt érdemes. Sokkal kevesebbet mondanak el az emberek, mint amennyi bennük van. Még akkor is, amikor megnyílnak, vagy felismernek valamit. Ez természetes, hogy így történik - bólintok. - Miből gondolja, hogy belátom? S mi van, ha Ön látja majd be, hogy nem az? Mit gondol erről? - Van másféle gondolkodás is, nyitott vagyok felé, s azon is vagyok, megmutassam, van más lehetőség is, sokáig vak voltam én is ezekre, így értem, remélem, hogy mi zajlik benne. Erre azonban nem alapozhatok. Erőszakos továbbra sem vagyok, csak lehetőséget dobok fel. Vagy elkapja, vagy hagyja elrepülni maga mellett, s kitart a véleménye mellett, rajta áll. - Miből gondolja, hogy felesleges? - Teszem fel újfent a kérdést, mert itt a kérdés rajta áll, nem rajtam, s nem válaszolt rá. - Igen, ez nagyon jó kezdet volt, hogy úgy döntött eljön és meg is jelent. Mint ahogy az is, hogy most beszélgetünk - mert akármennyire is tagadja, ez már maga a beszélgetés. Lehet, hogy úgy érzi, eredménytelen és unalmas, mint a legtöbben ezzel jönnek. A hatását később fogja kifejteni, mikor az érzelmi hullámok már lecsillapdtak, s elgondolkodik a beszélgetésen és a lehetőségeken. - Van valami oka, hogy nem ígérheti meg? - hiszen valóban lehetnek okai is, ténylegesek és valósak, nem csak a makacsság adhatja ezt a választ. - Ismeri a terápiát? Vett már részt ilyen terápián? - Érdeklődőm, visszafelé fejtve a szavait. - Miből gondolja, hogy nem fog változtatni a jelenlegi helyzeten? - Direkt nem állapotot mondok, nem csak erről van szó, láncolatokról beszélünk, melyek egymásba fűződnek. - És most ott van? - Kérdezem. - Mert így ezek alapján nem, nem képes betölteni azt a posztot, hiszen akkor ott lenne, és nem itt - nyugodtan felelek, s a szemeibe tekintek, pontosabban a homlokára, a szemei közé. - S míg nem adom ki a papírt, hogy betöltheti a posztot, addig nem ott lesz, hanem itt. - Mi köze a szerencsének ahhoz, hogy maga megkapja a papírt s visszakerülhessen a posztjára? Táncolok vele, fárasztom, altatom makacs éberségét és mégsem teszem. Igen, nagyszerű dolog játszadozni az érzelmekkel, emberi életekkel, ugyanakkor nem csak veszélyes, hanem ostoba dolog. Mégis, az emberi elme saját játéka, mellyel kiválóan képes becsapni a lelket és elhitetni vele, akár a halálos makaccsságig igazát... volt benne részem. Átéltem. Mit is mondott erre Jack? Csalafinta balfasz az Ego. Mármost, Jacknek nem szokása csúnyán beszélni. Így aztán még nagyobb igazat tudtam neki ebben adni, miután kinevettem magam a válaszán.
Mikor kezd leesni, hogy terveim és túlzó reményeim, miszerint lefizetem vagy simán meggyőzöm a pszicho bubust arról, ami szerintem mindkettőnknek a legjobb, szertefoszlani látszanak, már meg is bánom, hogy eleget téve apám és a hadsereg parancsának megjelentem a kórházban. Az pedig, hogy a velem szemben ülő férfi folyvást kérdéseket tesz felém, kérdéssel válaszol a megjegyzéseimre, egyre idegesítőbb tulajdonsága számomra, hiszen én pont nem az a lelkemet kitáró, bőbeszédű típus vagyok, szóval nálam nyilván ezzel a módszerrel nem sok fejlődést fog elérni. Nyilván nem az ő hibája, csupán nem hiszek abban, hogy rajtam ezzel segíteni lehet, vagy egyáltalán kellene. - Hogy nem akar a barátom lenni. Megnyugtató, hogy ezzel nem próbálkozik – felelem kelletlenül a kérdése hallatán, de egyáltalán nem akarok megfelelni neki, csupán leszögezni akarom még egyszer, hogy ne is próbálkozzon. - Lehet, hogy azokkal a dossziékkal mégis jobban jár – jegyzem meg unottan, amikor a doki éltető szöveget mondd fel az emberi lélekről. Hihetetlen, hogy én nem itt ülök, és ezt hallgatom. - Nem, nem hiszem. Tudja jól, hogy mit értek ez alatt. Nem én találtam ki ezt a kifejezést – teszem hozzá szúrós tekintettel a doktor okoskodását hallva. Komolyan, ez az ember nem unja saját magát? A továbbiakban csak is csak ilyen tekintettel bámulok rá azt várva, hogy vajon mikor hagyja abba a kérdésözön. Lassan már, ha akarnám, akkor se tudnám követni ezeket a feltevéseket. - Most meg akar győzni arról, hogy én majd megtörök? – kérdezek vissza, amikor arra próbál meg célozni, hogy lehet, hogy majd én látom be, hogy szükségem van rá. Szerintem ez mindenképpen esélytelen. Eszem ágában sincs válaszolni az összes topikjára, amit az irányomban nyitott. - És nem, nem vettem még részt hasonló kezelésen, ugyanis nem volt szükségem rá, de katonaként értek valamelyest a pszichológiához, a pszichológia hadviseléshez, manipuláláshoz, ezért is gondolom, hogy felesleges ez az egész, amit itt csinálunk. És a sok kérdése is, amiből azt hiszi, hogy majd kiszűri a lelkem minden romlott darabkájának mivoltát – adok neki most először valamivel hosszabb és kifejtőbb választ. Kezdek kissé dühös lenni, amikor rávilágít arra, amit amúgy én is tudok, hogy most valóban nem vagyok a fronton és valójában ő az egyetlen, aki ezt a szabad utat megadhatja nekem. Rohadtul bosszant, hogy igaza van. - Akkor ezek szerint úgy látja, hogy nem fogok visszatérni? – célzok egy kicsit gúnyosan arra, hogy ha azon múlik, ő „meggyógyít-e” engem, akkor a büdös életben nem látom már a kis fegyveremet. - Ó, én csak magának kívántam ahhoz szerencsét, hogy ez az ügye sikeres legyen. Vagy magát nem frusztrálja a tehetetlenség és a sikertelenség? Nem tudom, maga, hogy van vele, de engem ez baromira fel tud húzni… - rázom meg a fejem, még mindig próbálva őt meggyőzni arról, hogy csak adja ki azt az rohadt papírt kezelések nélkül, mert ez neki is csak jobb lesz. Igazából szerintem őt se érdekéi, hogy segít-e rajtam vagy sem, csupán a fizetéséért dolgozik.
Kis híján visszaválaszolok Yoda mester mondává minősült mondatának egy változatával, inkább bent hagyom. Már nem próbálok. Teszek, vagy nem teszek. A többi meg majd jön magától. Helyette inkább csak a szemeibe tekintek. Voltaképpen megismételte a szavait, vagyis feltételezem, nem úgy fogalmaztam meg a válaszomat, hogy érteni lehessen, valójában mire is akartam rákérdezni. Megjegyzem, tanulni mindig van lehetőség. Későbbiekben még vissza lehet térni rá másképp, most elengedem ezt a témát. A válaszra csak félrebiccentem a fejem, egy ideig nézek rá, miközben a kezem kinyúl az asztal felé és a dossziét elérve, megfogom és az üres papiroskukába hajítom, ami elég szép teljesítmény, a méretéhez képest. Szerencse, hogy zárható maga a dosszié, különben kapnánk egy szép adag papír és fotó esőt. - Nem, nem tudom. Ezért kérdezem - hogy ki mit gondol, az a másiknak még nem jelenti ugyanazt. - Nem vagyok gondolatolvasó, hogy megértsem szavak nélkül, hogy mi van a fejében. Ha valamit nem értek, megkérdezem. A magáéra vagyok kíváncsi. Az a fontos - felelem egyszerűen. A szúrós tekintetét nyugodt, kíváncsi érdeklődéssel viszonzom. Kapok ilyen pillantásokat, ellenállásokat, betámadásokat, hallgatásokat. Nem nekem szólnak, önnön reakciójuk saját világnézetükből fakadóan, mely jelzi, nem éppen az van, amit ők gondolnak, vagy éppen akarnak. Nézőpontjából mindez érthető és megérthető, kérdés, mennyire nyitott arra, hogy belenézzen a tükörbe. - Csak saját magát tudja megtörni. És megmenteni is. Kérdés, hogy melyiket választja? Nem válaszol, s újfent van azon mit tapasztalnom, merre visznek a kérdések, s azoknak az ütemezése. Nem kívántam tovább menni, amennyiben nem válaszol a kérdésekre, ám az önnön makacsságomat bizonyítaná. Az pedig egyenes út az előítéletekhez, a dobozolásokhoz és mindahhoz, ami oda vezet, elcsúszik mindazon törekvésünk, melyért mind a ketten itt vagyunk. Jót mosolygok magamban saját magamon, megértve, ez most sok volt, valóban sok volt. - Értem. Tegyük fel, hogy megtámadnak és megsérülök, mert nem tudom megvédeni magam. Miután felépülök, azt a tanácsot kapom, hogy járjak el újfent edzésre, mert ha legközelebb ez történik, nagyobb esélyem lesz arra, hogy megvédjem magam, sőt, túléljem. Önt kapom meg edzőnek. Mivel előtte már jártam hasonló edzésre, úgy... egy fél évet, egy évet? Tegyük fel. Azt a választ adom önnek, hogy á, teljesen felesleges, hogy edzésre járjak, megtanuljam magam megvédeni, hiszen nem olyan régen úgyis sikerült rommá veretnem magam. Mit mondana erre? - Tekintek rá érdeklődéssel. Kicsit nyitott, még akkor is, ha voltaképpen vett egy képzeletbeli radírt, és mindent leradírozott egy mozdulattal. Néha kell, néha nagyon szükséges. Vajon erre van szüksége? Majd kiderül. - Ez Önön múlik, ha teljesíti mindazt, amit az imént elmondtam, nem látom akadályát annak, hogy vissza menjen. Ön megtenné? Visszaengedné saját magát? Tudna, képes lenne ugyanúgy teljesíteni? - Fogalmazom át a helyzetet. - Az ön együttműködésére van szükségem, ehhez a szerencsének semmi köze nincs - egy nagyon rövid ideig hallgatok. - Akkor használja fel ezt arra, hogy visszatérjen. Miként tudna eljutni odáig, hogy a tehetetlenség és a sikertelenség érzete elmúljon?
Kezdőlap
- Gyere le, ez így nem fog menni - megrökönyödve meredek a műtőszobába le. Hét órája tart a műtét és nem mozdultam még a széktől sem el, minden figyelmem a monitorra tereltem. 
: × 
- Vagy az is lehet, hogy nem - állapítom meg. Hogy éppen mire értem, nyitva marad, mivel nem folytatom.
Kis híján visszaválaszolok Yoda mester mondává minősült mondatának egy változatával, inkább bent hagyom. Már nem próbálok. Teszek, vagy nem teszek. A többi meg majd jön magától. Helyette inkább csak a szemeibe tekintek. Voltaképpen megismételte a szavait, vagyis feltételezem, nem úgy fogalmaztam meg a válaszomat, hogy érteni lehessen, valójában mire is akartam rákérdezni. Megjegyzem, tanulni mindig van lehetőség. Későbbiekben még vissza lehet térni rá másképp, most elengedem ezt a témát.