A kellemes ringatózás ébreszt fel és a hullámok morajló hangja. Pár napja már egyedül vagyok, ki akarom szellőztetni a fejem. Elmondta apám, ki lesz majd a jövendőbelim. Egészen addig abban reménykedtem, amiről tudtam, hogy egyáltalán nem igaz, hiszen bátyám is így házasodott: nekem nem kell majd olyanhoz mennem, akit nem én választok, hanem a szüleim. A név kimondásával vált véglegessé, hogy a játszmának vége. Kikötöm a mólón a hajót, s már várnak rám. Visszaveszem azt az álcát, amivel játszadozni szoktam. Cserélgetem, alkalomhoz illően. - Uram, minden készen áll. - Rendben. Köszönöm. Mint valami lovasparádé. Közvetlen vagyok a személyzettel, nem a hűvös magatartás miatt lesznek velem normálisak. A félelem helyett a közvetlenség a legjobb fegyverem, hogy elérjem, mit akarok. Nyakkendő, mandzsettagomb, minden a helyén. Ahogy a tükörbe nézek, ott marad a tekintetem. Ekkor ér el az a súly, amire nem is gondoltam. Muszáj vagyok leülni az egyik kartámlás fotelbe. Mélyeket lélegzek és hátrahajtom a fejem. Most. Most megpattannék. Nem akarom ezt a kötöttséget. Én akartam, hogy az legyen a feleségem, akit én választok, akibe szerelmes vagyok, még azelőtt, hogy megkérném a kezét. Nyílik, majd csukódik az ajtó, de csak akkor nyitom ki a szemem, ha a lépések hangja már megállt előttem. - Nem, nem fogod meggondolni magad - előrehajol és alányúl a nyakkendőm csomójának, majd összehúzza a nyakamon. Tudom, hogy viccel, de ez most kifejezetten emeli bennem az éppen szunnyadni készülő pánikot. - Melletted leszek, nem fogsz menekülni - továbbra is adja a fenyegetőt, de érzem, hogy visszalazítja a nyakkendőt és elsimítja rajtam a ruhát, fülig érő mosollyal. - Ez igazán inspiráló fellépés volt. - Nyugi van, öcsém - csap a vállamra. - Én is átmentem ezen, te is túléled. Tölt egy erős rövidet, felém nyújtja, elhárítom. - Jaj, ne miss Lordkodjál már nekem, húzd fel fenékig. Jobb lesz. - Józanul szeretnék rosszul lenni, kösszépen. - Kész vagy? - Én? Teljesen - jóízű nevetés a válasz, felhajtja a pohár tartalmát. Felállok, mélyet lélegzek, majd megigazítom a ruhát. Bátyám elégedetten mér végig, mint ahogy a lépcsőn lefelé jövet a családom többi tagja, ahogy sétálok lefelé. Lazán, könnyedén, mosolyogva. Pedig vágóhíd effekt nyomódott be nálam. - Mehetünk? - Legyünk túl rajta, mielőbb!
A vendégsereg már összegyűlt, hozzájuk majd később jutunk el, először az egyik nagyobb, vendégektől távol tartott terembe lépnék be, mikor végül apám lép hozzám. Együtt fogunk belépni. Na, most jönne jól az az ital. Mosoly szélesebb, lazább és egyben feszes tartás, hiszen nagy pillanat jön az életemben. És gyakorolni kell, mikor a vendégsere előtt is megjelenünk. Van benne gyakorlatom, eddig azonban nem egy életre szóló szerződéshez kértem a felkonferálást. Pedig a leendő mennyasszony még sehol sincs, illően, mi várakozunk rá, még akkor is, ha pontosan érkezik. A csodás mini esküvő. Mégis, feszültségem ellenére, igyekszem lazán megállni és akivel tudok, beszédbe elegyedni. Mielőtt kilépnénk a nagy tömeg elé, kisebb családi körben találkozunk, elkerülve a kínos meglepetést. Valahogy már nem az foglalkoztat, hogy nehogy tényleg be kelljen kopogtatnom a legjobb zacskó gyártó céghez. Bízom abban, hogy lesz közöttünk valami. Ugyan, ki tudna ellenállni nekem és sármomnak?
Idegesen babrálom a gyöngysort, amit apától kaptam, kifejezetten erre az alkalomra, a hozzá illő fülbevalóval és karkötővel együtt. Aput ismerve igazgyöngyök. Büszke rám, amiért itt vagyok, amiért azt teszem, amire kért, amiért nem ellenkezek, mint pár családtagunk, mikor hasonló helyzetben voltak. Mindig is nehezen mondtam neki ellent, mert mikor engedelmeskedem, olyan átkozottul büszke... És most nem az ajándékok érdekelnek, azok soha nem különösebben fogtak meg, túl sok volt belőlük, ok nélkül. Szinte természetesek. Elkényeztetetten hangzik, de így van, így huszonkét évesen azért valamennyire már ismerem a saját korlátaim. Nem érdekelnek a drága csecsebecsék, az érzelmek, amiket közvetítenek felém a szüleim, annál inkább. Szeretnek, így itt vagyok. A külön nekem készített aranyszín Marchesa estélyiben, mesterien feltűzött kontyban, annyi sminkben, hogy ha elsápadok, ha elpirulok, senki észre nem veszi, mindez persze vízállóan, ne adj isten legördüljön az arcomon egy könnycsepp. Nem fog. De mindenki más felkészült rá. Ma már a barátnőimmel sem voltam hajlandó találkozni, hiába repítette ide pont azért őket apa már tegnap, hogy ma legyen társaságom, csak ostobaságokat kérdeztek, és nem értettek semmit. Nem igazán. Holott ők is ez a társadalmi réted, de nem ezekkel a hagyományokkal, így aztán... egyedül vagyok anyával. Apa már lent fogadja a vendégeket, a család többi tagjával együtt. - Odalent várnak, kicsim – lép mögém anyám, és hallom a szoba ajtaját becsukódni. Észre sem vettem, hogy volt itt valaki. Ezek szerint hiába néztem ki az ablakon, nem látom megérkezni a... jövendőbelim. Bólintok egyet, aztán a tükör elé lépve ellenőrzöm még egyszer az összhatást. Úgy nézek ki, mint egy elegáns arany baba. Ha az elrendezett házasságnak lenne aranyszobra, mintázhatnák rólam ebben a pillanatban. Persze nem létezik, miért létezne? Megigazítom a rúzsom még egyszer, ellenőrzöm, hogy a fogaimra nem került-e belőle, aztán nagy levegőt veszek, kihúzom magam, és indulás. Az eljegyzési partimra. Illetve először találkozni a jövendőbelimmel. Az ajtóban apa vár, mielőtt belépnénk, belé karolok, anya pedig pár lépéssel mögöttünk fog követni. A dolgok egyike, ami csak így van. Most én vagyok porondon, engem kell felvezetni. Kicsit az első bálomra emlékeztet, csak minden sokkal... véglegesebbnek tűnik. Ahogy nyílik az ajtó, fejek fordulnak felénk, az én arcomon pedig ott a jól begyakorolt kedves mosoly, amit álmomból fölkeltve is bármikor produkálok. Nem annyira őszinte, de ezt nem sokan tudják megmondani. cikázik a tekintetem a teremben lévő férfiak között, végül azon állapodik meg a tekintetem, ahová tartunk, és nem apám korabeli. Hál istennek nem apám korabeli. Tudom, hogy anyu és apu között majdnem tizenöt év van, reménykedtem benne, hogy apám ennyire nem lesz kor-vak a választásban, és kicsit hozzám közelebb állót szemel ki. Nem tudom, ez a férfi mennyi lehet, de harmincon még biztos nincs túl, és ez valahogy megnyugtat kicsit. Viszont idősebb mint én, nem egy-két évvel. Ezt még nem döntöttem el, hogy a pozitív, vagy a negatív rubrikába jegyzem. Apáink bemutatást celebrálnak, nekem nagyjából annyi marad meg belőle, hogy Alexander, és hogy ő lesz a jegyesem. – Örülök, hogy végre találkozunk – nyújtom a kezem, és igen, ez valószínűleg iszonyatosan üres frázis, de csak annyira üres, mint jelen pillanatban ez az egész eljegyzés. Nem bírom levenni róla a tekintetem, a cipőjétől kezdve az öltönyén át, az álla vonalát, a tekintetét, mindent próbálok egyszerre feldolgozni. Vonzó férfi, azt hiszem. Határozott vonásai vannak, erős jellemre vallanak. Nem tudom, csak szeretnék valamit belemagyarázni. Valamit tudni róla. Bár erre mondhatni... előttünk az élet, nem igaz?
Hiába a laza beszélgetés, mosolygás és felszínes beszélgetés, magamban azt kívánom, hogy legyek már pár órával öregebb. De magyarázatot nem találok arra, pontosan miért is. Hiszen, ha ronda, ha minden olyan negatív dologgal bír, amit nem bírok, akkor is el kell vennem, így teljesen mindegy, mennyire vagyok befeszülve. Azért remélem, a szüleimnek volt annyi eszük, hogy nem tolnak ki szebbik és okosabbik fiúkkal. Igen, tesókám, jól hallottad gondolataim. Nekem jutott a java, bár ő sem szerénykedhet azért. És éljen a kondicionálás, a mosoly és felszín még akkor is ott van az arcomon, amikor nyílik az ajtó és egyértelművé teszi a helyzetet: megérkezett a leendő ara. A szívem egyből kihagy egy taktust és aztán nagyot dobban. Eléjük megyünk apámmal és megtörténik a kölcsönös bemutató és én magamban csak bámulom. Gyönyörűszép! Ezt nektek zacskógyártók! Ám, mielőtt még elolvadnék, érzékelek valamit. Szép? Szép. Vonzó? Nagyon.
Hol marad a villámcsapás?
Az nincs.
Fogadom a felém nyújtott kezét. Csodaszép ívű, halovány bőrű. - Szintúgy örömömre szolgál, Miss Adaleide. Csak fölé hajolok, nem érintem meg kézfejét. Az érzés, vagyis annak a hiánya kezd szétterjedni bennem. Hiába győzködöm magam, hogy de legalább gyönyörű és bájos és vonzó. Mindenki meg volt áldva a villámcsapással és pont velem cseszik ki a sors, hogy nem jut részemül? - Gyönyörű, meg kell mondjam - át kell ezen dobni magam, különben borzalmas lesz az egész. Mintha ezen múlna minden. Talán. Ő is éppen olyan feszült, mint én. Elveszek két pezsgős poharat, a felénk nyújtott tálcáról, egyet átnyújtok a számára, ügyfelve, ne érjek a kezéhez. - Kívánom, hogy legyen csodálatos az estéje - tartom koccintásra a poharat felé. Csak pár kortyot iszok belőle, szeretnék még egy ideig józan maradni, vagyis kell, hogy az legyek, de nem szeretnék. És neki is segít egy kicsit feloldódni. Üdvözlöm a szülőket is, a családjának többi tagját is, s csak futólag akarom elkapni bátyám és anyám tekintetét. Látták rajtam, pontosabban nem látták azt, amit ők átéltek. Végül visszatérek Adaleidehez, útközben elveszem a kis dobozkát apámtól, s megállok előtte, megvárom, míg megértik, a pillanatnak el kellett jönnie. A vendégsereghez már jegyesként fogunk kilépni, ezt a pillanatot a családnak tartogatta mind a két fél. Hogy mi ebben a gáz? Hogy már tudom, mit kell kapjak válasznak, holott ez az egyik olyan kérdés egy férfi életében, amire... szívből jövő választ várok. Nem fogom megkapni. És még térdepeljek is le. Kész akasztás. - Miss Adaleide Josephine Northrop, hajlandó-e hozzám jönni feleségül? - Istenem, csak nyíljon ki a doboz, ne pattanjon szét és ki ne guruljon belőle a gyűrű, ami generációról generációra öröklődik, legalábbis az ékkő, amit kifejezetten mindig személyre szabottra formált foglalatba tesznek. Ah, nem pattant ki, nem gurult szét, megvan! Mint a kőkorszakban, úgy érzem magam, a vágóhíddal együtt. Nem lehetett volna ezt még szűkebb körben, jóval később megtenni? És a kezem sem remeg és még mosolygok is. Felé tartom a kinyitott dobozt. Azt hiszem, az a tudat sokat segít, hogy a leendő feleségem valóban gyönyörű, nagyon vonzó.
Elfogadja a felé nyújtott kezem, és fölé hajol, mintha kezet csókolna, de szerencsére tudja az etikettet, mert valójában nem érinti hozzám az ajkait. Nem szeretem, mikor megteszik, holott nagyon sokan veszik szó szerint a kézcsók fogalmát. Szóval... egy pont neki? A hangja is... megnyerő. Higgadt, férfias. Nem fogom bánni, ha hosszabban hallgatnom kell, ami előny, mert valószínűleg kelleni fog. Mosolygok, persze, hogy mosolygok, úgy illik. Azt hiszem, még a tekintetem is mosolyog, épp eleget gyakoroltam a tükör előtt, hogy őszintének tűnjek. – Köszönöm, nagyon kedves – felelem a bókjára könnyedén. Tudom, hogy szép vagyok. Ezt hallgatom egész életemben. Anyám is gyönyörű, tőle örököltem a kinézetemet szinte teljes egészében. Ahogy ő, én is gyönyörű státuszszimbólum leszek ennek a férfinak az oldalán. Pontosan mert sokat hallom, nem igazán hat meg, ha valaki a külsőmnek bókol. A külsőmet mindenki láthatja, a külsőm mindenkié, a külsőm egy múlandó, változó dolog. A legüresebb bókok egyike. Ettől függetlenül bók, és fogadom, ahogy illik. Ahogy a pezsgőt is elveszem, amit felém nyújt, mosolyogva meg is köszönöm, úgy érzem, mára épp eléggé az arcomra rögzült ez a kifejezés. Nem baj, most erre van szükség. – Mindenkié – koccintom a poharam az övéhez, mikor tósztra emeli, aztán figyelem, ahogy a többiekkel érintkezik, miközben úgy teszek, mintha innék. Úgy egyáltalán, figyelem minden mozdulatát, próbálok... kinézni belőle valamit. Valamit azon túl, hogy ő lesz a férjem. Idegesnek tűnik, azt hiszem, már amennyire meg lehet ilyen helyzetben állapítani. Amitől egy kicsit... megkönnyebbülök. Ha ez neki sem csak egy átlag szombat, ha ő sem teljesen úgy kezeli ezt, mint egy szerződés-végrehajtást... Nem tudom. Nézem, ahogy megint felém közelít, és sejtem, miért tűnik ilyen eltökéltnek. Anya kezébe nyomom a pezsgős poharat, amit csupán párszor a számhoz emeltem. Igazából tudom, mi következik. Mégis, mikor letérdel elém, és a kezemet kéri, könnybe lábadnak a szemeim. Nem a meghatottságtól, vagy az örömtől, amitől kéne. Amitől úgy gondolom, kéne. Hanem mert itt térdel előttem egy férfi, akinek még csak a vezetéknevére sem emlékszem a bemutatásból, és a kérdésére csak egyetlen választ adhatok. Egyetlen válasz lehetséges. Kipislogom hát a könnyeket a szememből, nyelek egy nagyot, és megadom a megfelelő választ: - Igen, örömmel. – A hangom fátyolos, remeg is kicsit, remélem az izgatottságra, vagy örömre fogják, attól függően, ki mennyire ismer. A dobozkáért nyúlok, amit felém tart, benne a gyűrűvel, amit nekem szánt. Vagy amit a családja nekem szánt, nem tudom, mennyire folyt ebbe bele. Valószínűleg nem igazán, tekintve hogy eddig a pillanatig semmit nem tudott rólam azon túl, hogy el kell majd vennie. A gyűrű mindenesetre gyönyörű. És legalább annyira üresnek tűnik ez a jellemzés most, mikor az előbb rám mondták. Felhúzom a megfelelő ujjamra ennek ellenére is. A családtagjaink körülöttünk boldogan összekoccintják poharaikat, páran tapsolnak, anya elmorzsol egy könnycseppet. Nem vagyok benne biztos, hogy meghatottságból, de még az is lehet. Néha nem értem őt sem. Elfordítom a tekintetem tőle, vissza a leendő férjem felé, az arcomon a helyén a mosoly, ami már-már kötelező, elvégre most jegyeztek el. De jó is nekem. – Azt hiszem, a körülményekre való tekintettel eltekinthetnénk a magázódástól? – ajánlom fel, mikor feláll végre a térdelésből.
Leesik ám, hogy felszínes bóknak veszi, amit egyrészt nagyon komolyan értek a magam részéről, másrészt nagyon megkönnyebbülök. Mondanám, szépségemben nincs párja, férfiiedálban nem vallok szégyent, de azért valljam csak be: a legszebb egyedek a nők közé sorolandók. És Hála az Égnek! A leendő nejem is. Felőlem házi sárkány is lehet, sajnos a szépség vezet nálam. Az emberek természetét könnyebben kezelem. - Úgy legyen - koccintok vele, s egyezek bele a kiegészítésbe. Kedves figyelmesség tőle, s a jó kondicionálásé. Ezzel legalább nem lesz baj. Velem sem, ezen a téren. Szépen gyúrt darabok vagyunk. Szép kis díszpéldányok. Ezekkel a gondolatokkal most kifejezetten jó eljátszadozni, kifejezetten jó figyelemelterelők. Ó, istenem, gyönyörűen játszik! Még könnyek is vannak a szemeiben, ahogy csillog! Sokkal jobb játékos, mint én valaha leszek. Á, nem. Én is megérem a pénzem, így érte és magamért sem aggódok. Az igenre azért szélesebben elmosolyodom. Szeretem az igeneket hallani. Átnyújtom számára a dobozt, majd mikor megcsodálta, a tenyeremet a tenyere alá csúsztatom, jelezve azon szándékomat, hogy a gyűrűt ráhúzzam ujjára. Rámosolygok, elkérve a gyűrűt és ... ó, milyen puha a tenyere, s finom, könnyed! A meghatott visszajelzések közepett egyenesedek fel, s pillantok rá, mikor megkér. Ahh, nem kell magáznom! Ahhoz azért tartottam volna magam, hogy magázom, míg meg nem kér. S míg finoman el nem vezetem addig, hogy kínálja fel a lehetőséget. - Kérlek, Adaleide - mosolygok rá, majd a karom nyújtom felé. Ha kimegyünk, látni kell azt a gyűrűt a tömegnek és hogy vezetem, a lehető legmegfelelőbb megoldás. Nagyszerű cirkuszi mutatványosok lennénk. Összehangolt mozdulatok, mintha mindig erre készültünk volna. Én másra is, de a két kívánságból egy nagyon is beütött. Mit akarok én panaszkodni a másikért, ami meg sem környékezett? A szülők után lépünk ki, s az egyik, a ceremóniára kijelölt rokon emeli fel pezsgős poharát, éltetve az új párt. Megszokott dolog, csak mindig más és más szereplőkkel. Annyira jó, hogy ezt többször nem kell eljátszanom! És az újabb gratulációk hada, ezúttal még külön-külön. Rámosolygok, aztán bevetem magam a tömegbe, felmarkolva egy teli pezsgős poharat, de ismét csak párat kortyolva belőle. Nincs abban izgulásom, hogy a nemsokára következő táncnál rálépek Adaleide lábára, vagy rosszabb esetben a ruhájára. Néha lopva felé pillantok. Művi az egész jelenet, az egész rendezvény, mégis, jó ránézni. Apám is meglapogatja a vállam és a bátyám is. Arcukon ott a büszkeség és az öröm ál álcája, tekintetükben az együtt érzés. Nekem nem csillog úgy a szemem, mint a bátyámé és nem, egyáltalán nem pirultam bele, ahogy hozzáértem leendő nejemhez. Nincs varázs, csak együtt eltöltött házas létek. Dolgozni kell még többet vele, hogy együtt tudjunk maradni, válásról szó sem lehet. Felcsendül az a zene, amiben megegyzetünk, hogy mint avató tánc, következik. Már korábban a tálcára tettem a poharat, alig ittam belőle, s odalépek Adaleidehez, meghajolok, majd a kezem nyújtom felé. Panaszra nem lesz oka, észre fogja venni, ahogy a kialakuló térben táncolni kezdünk. Mosolyogva tekintek rá, bíztatva, hátha már kezd elege lenni az egészből. Nekem már most elegem van, de végig kell játszani a szerepünket.
Rám mosolyog, és a karját nyújtja, hogy vezessen, mint egyébként annyi férfi korábban. Egy szokás, amit minden illemtudó férfi követ bizonyos körökben, egy szokás, amit az anyatejjel szívtam magamba. Ha egy férfi felajánlja a karját, belé karolsz, és mész az oldalán, lehetőleg mosolyogva, meg egyáltalán, a legjobb formádat hozva. Így megy ez. Tehát visszamosolygok, és belé karolok, ügyelve arra, hogy az immár gyűrűs ujjam megfelelően látszódjon bárki számára, aki ránk néz. Elvégre ez a kirakat lényege. És felvetett fejjel követem, úgy téve, mintha épp boldog jegyese lennék. A jegyese lettem, valóban, bár nem tudom, a szüleink hogy állnak a szerződés felállításával, de elég távol állok a boldogságtól jelen pillanatban. Az jár a fejemben, hogy Anthony sosem ajánlaná fel a karját, hogy vezessen, egyszerűen csak megfogja a kezem, és együtt megyünk tovább. Nem tartok ott, nem tartunk ott, hogy most arról ábrándozzak, neki kéne itt állnia mellettem, mert nem. Ismerem eléggé a családom, hogy az eszemmel végig tudjam, hogy az sosem valósulhatott volna meg. Viszont azt kívánom, bár boldog tudnék lenni ettől most. Egy éve talán még az lettem volna, elvégre a szüleim helyeslése mindig is fontos volt számomra, ahogy az is, hogy a családi hagyományoknak megfeleljek. Boldog lettem volna, mert a jegyesem egy fiatal, szimpatikus férfi, jól néz ki, még ha nem is feltétlenül az a típus, akihez vonzódtam eddig. Most viszont nem vagyok boldog, mert tudom, hogy van valahol egy férfi, aki kézen fogna, és kimentene ebből az egészből, aki megnevettet, akivel szabadnak érzem magam, aki előtt nem kell erőltetetten mosolyognom, aki egyenesen rám szól, mikor megjátszom magam. Akit én érdeklek, és nem az, hogy a családom mit tud nyújtani. Valaki, aki most valószínűleg ugyanolyan feldúlt, mint én, és aki szintén nem tudja, mit kezdjen ezzel az egésszel, pedig neki nem kellene ebben benne lennie. Mindeközben pedig szívélyesen fogadom a jókívánságokat, a gratulációkat, egy újabb pohár pezsgőt szorongatok, amibe nincs szándékomban beleinni, ugyanis minden csepp éberségemre szükségem van, hogy ne látszódjon, mennyire nyomorultul érzem magam végeredményében. A barátnőimet is csak felületesen üdvözlöm, és köszönöm meg nekik, hogy itt vannak. Pár percig hallgatom, ahogy Alexander kinézetét taglalják, és igen, értem miért gondolják, hogy szerencsés vagyok, de nehéz annak is éreznem magam. Mikor felcsendül a zene, amit kiválasztottunk előre, automatikusan adom át a poharam az egyik épp mellettem álló unokatestvéremnek, majd keresem tekintetemmel a jövendőbelim. Ott is jön. Megint fennakadás nélkül fogadom el a felajánlott kezét, és kezdünk táncolni, mintha mindig is ezt tettük volna. Olyan gördülékenyen is megy, Alexander biztos kézzel vezet, nekem pedig nem esik nehezemre követni, sosem esett, még iskolás sem voltam, de táncórákon már részt vettem. A szemébe nézek, ahogy táncolunk, bár nagy a kísértés, hogy inkább a válla felett elbámulva kivonjam magam ebből az egész szituációból. Megint csak: nem illene. Így hát rajta tartom a tekintetem, és hozzá hasonlóan mosolygok. Keresem a jeleit, hogy az ő mosolya is csak annyira őszinte, mint az enyém, és úgy vélem, látom is őket, ugyanakkor félek tőle, hogy csak odaképzelem. Végül megtöröm a csendet, nem bírom tovább. – Nemsoká összeházasodunk, de fogalmam sincs, mit mondhatnék. Csak szerintem lett volna egyszerűbb, ha nem tartanak minket ennyire távol egymástól? Mi mást változtatott volna ezen az egészen, ha nem most találkozunk először? – Kevésbé érezném magam csapdában. Kevésbé érezném magam kiszolgáltatottan. Kevésbé érezném idegennek.
Az élet oltári vicceket tud létrehozni. Élvezem a rivaldafényt, a középpontban levés társaságban az elemi éltető erő. A téma komikus, olyannyira, hogy a helyett, magamban előadnám egy hatéves hisztijét, mely szerint a földhöz vágom a pezsgős poharat, és sírva kivonulok, inkább kinevetem magam. És szipkázom a rivaldafényből, irigységből felém áradó érzelmek tölteteit. Most nem akarok azzal foglalkozni, hogy ha eljutunk a színfalak mögé, hogyan tudunk egyáltalán működni. Ó, igen, abban nagyon nagy mázlista vagyok, hogy a leendő nej csodaszép, és néha önkéntelenül megakad rajta a pillantásom, ahogy körbenézek. Csodásan táncol, tökéletesen összhangba tudunk kerülni, a zavar legkisebb jele nélkül. Részemről mindössze azért, mert hamar túl akarok lenni az egészen. És azt úgy lehet, ha hagyod zajlani a dolgokat, ahogy a szokás megkívánja, ahogy mások eltervezték. Írtó nagy szabadságot kaptam a szüleimtől, a házasságot kivéve. Hát akkor megadom nekik azt az örömet, hogy nem kezdek bele hülyeségekbe. Bár a tekintetük az eléggé árulkodott arról, hogy rettenetesen megbánták. Figyelem, a szemeibe tekintek főként, mintha csak ő létezne, valójában kilátom a bizonytalanságot belőle, s egy kis biztatást szeretnék neki adni. Még van itt szerepelni valónk, azt kell mindössze kibírni. Nem hiszem, hogy ő vagy én, belehalnánk. Mosoly kíséretében hallgatom figyelemmel szavait. Lám, valóban, amit érzékeltem felőle, az ugyanaz, amin én mentem keresztül. Csak semmi villámcsapás. Valahol örülök ennek, mert elég kínos lett volna bevallani, nem osztozom az érzéseiben. - Azt hiszem, a másik megoldást már nem fogjuk megismerni. Bízom abban, hogy össze tudunk hangolódni - mosolygok rá, a szemeibe tekintve. - Ugyan! Nekik csak a máz kell. Ami mögötte van, majd kialakítjuk mi, ahogy nekünk megfelel. Mások is csatlakoznak a tánctéren, s hamarosan más zene is kerül sorra. - Mit szólnál, ha ezt máshol folytatnánk? - Állófogadás van, svédasztallal, így el tudunk tűnni. - A beszélgetésre értem. - mielőtt még félreértené, bár nem hiszem. - Tudsz helyet, ahol békén hagynak? Legalábbis egy ideig. Kivonulunk a tánctérről, s rábízom magam a vezetésben, elveszek egy pohár italt útközben. Nagyszerű, puha párnák, kanapék, és senki nem zavar. Elé helyezem az italt, a kis asztalkára, míves fémdarab, s leülök az egyik székre, meghagyva a távolságot kettőnk között. - Nem igazán úgy sült el a szülők vágya, ahogy szerették volna, de mi mást vártak? - Mosolyodom el. - Te érezted a villámcsapást? - Kérdezek rá, némi humorral. - Thor mintha máshol bulizna - aztán csak érdeklődő figyelem van felé. - A szüleim nem fognak beleszólni abba, miként éljük a házasságot, ezt mi magunk döntjük el. S ha akarnának, sem engedném, hogy beleszóljanak - nem erről szólt az egyezség. Az csak a kiválasztott párra és a nem elválásra vonatkozott. Pár örökössel.
Nos, legalább figyel arra, amit mondok, sőt, úgy tűnik, mintha érdekelné, amit mondok. Ez nagyon sok férfiről nem mondható el, pláne a mi társadalmi körünkben, a mi szokásainkkal. Anyának is kevés szava van a döntések kimenetelére, legalábbis hivatalosan. Nem hivatalosan jó abban, hogy befolyásolja apát, amit ő nem mindig vesz észre, de nem vagyok benne biztos, hogy én egy ilyen házasságot, ilyen életet szeretnék. Hogy Alexander érdeklődve néz rám... már egy jó alap, azt hiszem. Remélem. – Én is remélem, hogy... sikerül kialakítanunk valamit, amivel mind a ketten elégedettek lehetünk – fogalmazom meg kicsit óvatosan. Nem mondanám, hogy boldogok, mert nem tudom, az ezen a ponton reális kívánságnak tűnik-e. Hogy én mivel lennék igazán elégedett, fogalmam sincs. Ha nem kéne ezt tennem. De kell, így a kívánság felesleges. Ebből kell valahogy kihozni a legjobbat. Meglepődök, mikor arra kér, máshol folytassuk, és tétován nézek szét az embereken, akik épp minket ünnepelnek elviekben. Elviekben, mert tudom, hogy némelyik már nem is igazán emlékszik, miért van itt, csak összefolynak neki az egymást érő események, ünnepelni valók. Visszanézek rá, mikor kihangsúlyozza, hogy a beszélgetést szeretné folytatni, én meg hirtelen nem értem, erre miért volt szükség. Aztán leesik. Ó. Hogy az. Igen. Valószínűleg más esetben természetes lenne, hogy az ifjú jegyespár eltűnik valamerre... valamit csinálni. Nekem eszembe sem jutott, de így megkönnyebbülök, hogy nem azt fogja várni tőlem. – Igen, van fent egy szalon, ahol felkészültem – bólintok rá. Gyakorlatilag órák óta itt vagyok, ide jött a fodrász, a sminkes, még a ruhám is ide érkezett a szalonból, baja ne legyen, mielőtt hordanom kell. Most jó lesz beszélgetni is, így oda vezetem. Elegáns, finom hely, mint egyébként az egész épület, nem véletlenül egy vagyon itt rendezvényt tartani. Úgy hiszem, már egy éve le van foglalva az időpont, minimum, bár ebbe nem szeretek belegondolni, összerándul a gyomrom. Kapok egy újabb pohár pezsgőt, és mint az eddigieket, ezt is elfogadom, a kezembe veszem, miután Alexander elém rakja az asztalra. Nem iszom bele, mint eddig egyikbe sem, viszont arra jó lesz, hogy lefoglalja a kezem. Akármennyire nem illik babrálni bármit is beszélgetés közben. Azt hiszem, ma ennyi illetlenség belefér. Lesütöm a szemem, ahogy ha jól értem, azon viccelődik, mennyire nem is volt ez szerelem első látásra, mert... nincs kedvem viccelődni rajta. Azért az udvarias mosolyt az arcomon tartom, megsérteni nem szeretném. – A Te szüleid esetében volt villámcsapás? Mert az enyémek esetében nem, így aztán én sem számítottam rá. Számomra kellemes meglepetés vagy, eddig a pontig, ha szabad ilyet mondanom. Szimpatikusnak tűnsz, amennyire ennyiből meg lehet állapítani – nézek rá megint, hogy mutassam, komolyan gondolom. A legtöbb tette eddig semleges, vagy pozitív, ami anya elmondása alapján több, mint ami sokaknak megadatik. Mint ami neki megadatott. Meglepetten nézek rá, ahogy ilyen határozottan nyilatkozik a házasság kérdésében, bár őszintén, számomra elég nyilvánvalóvá tették, hogy az én feladatom lesz majd igazodni a jövendőbelimhez. Erre, így neveltek. Adaptálódom. És mindeközben legyek szép, kedves, illedelmes. Nem csoda, hogy nem igazán értjük egymást a munkatársaimmal. – Te mit szeretnél... ettől a házasságtól? – kérdezem halkan, és nem tagadom, izgulok. A válasz... fontos. Mondhatni meghatározó.
Kutatón tekintek rá, a tekintetére. Van benne valami, arra késztet, hogy olyan eszement hóbortot, mint hogy egyszer valahogy elér a szerelem ebben a kapcsolatban, dobjam csak szépen ki az ablakon. Bólintok a szavaira, tudomásul véve, hogy ő is hasonló képpen gondolkodik. Nos, nem egy vércseszájú, hisztikirálynő, és már ez is annyira klasszissal jobb, hogy azért a hálám tovább rebeg, túlhaladva, hozzátéve a szépség témán. - Már azt is elfelejtették, miért vannak itt - látva, ahogy habozva körbenéz. Remélem, nem a szülők beleegyezését keresi, mert akkor menten kiszaladok. Vele együtt, hadd rágják a kedves szülők a kefét, hova is szaladok vele. - Biztos, hogy jó ötlet? - A női részlegek tele vannak csupa olyan titkokkal, ami nem férfiember orrára köttetendő és nem is vagyok rá kíváncsi, mivel tortúrázzák magukat egy olyan, nem létező ideál felé, amiről azt hiszik, elvárjuk. Nekem egy igényem van. Kettő. De az első az, hogy szép legyen, bármiről is van szó. Azt csak a természet tudja visszaadni, szike, na, az nem. Vele tartok Hoppá. Az a kalapács máshová esett. Veszem észre, ahogy viccelődök azon, mennyire nem volt villámcsapás a találkozásunk. Ezt érezhettem talán lent? Meglehet. De még nem döntök és határozok elhamarkodottan. Kényelmesen elhelyezkedem, mellőzve azt, hogy szétvetem oldalt a karjaim, inkább csak az egyik oldalra dőlve kicsit, megtámasztom magam az alkarommal, úgy döntve a hátamat a kartámlás fotelnek, széknek. Ó és Ó! Remélem, nem egy betanult szöveg, amit hallok. Nem, nem annak tűnik. - Kellemes bók volt, köszönettel vettem. Nos... igen. A szüleim, az ő szüleik, a testvéreik, nagynénik, bácsik, és még a bátyám is részesült ebben a kegyben. Nálam fogyott ki a készlet, úgy tűnik. Ó, hát igen, a felszínen szépen kidolgozott sárm, az mindig működik. Mívesre dolgoztam ki, hogy azt a rothadást, ami belül fészket épített, ki ne látszódjon. Mert nem, egyáltalán nem vagyok az a báj és kellem, amit a világnak mutatok. Az erőszaknak sosem voltam a híve, máshogy élem ki a gonoszságomat. - A kellemes meglepetés részemről is él. A csinos pofi mögött lévő üres fejtől tartottam a legjobban - ami engem mondjuk tényleg zavar, buta emberrel mit kezdjek. Azt jó manipulálni, azzal jó játszani, akinek van ész a fejében és főleg, ha azt hiszi, hogy őt, aztán nem lehet irányítani. - Van sütnivalód, már amennyit eddig láttam belőled. Jajistenem! Csak nem bólogató kiskutyát neveltek belőle? A meglepett tekintet márpedig arra utal. Jaj, most fogom az arcom lekarmolni gondolatban. - Te mit szeretnél, az a kérdés - mutatok rá. - Nem véletlenül jelentettem ki azt az előbb, amit. Tervek, tanulmányok? Üzlet? Bármi - mert igen, ezekben támogatom, miért ne tenném? Azért annyira én sem vagyok romlott, hogy elvárjam, bájologjon a négy fal között, rám várva, mint egy liba, míg haza nem érek.
Csak rábólintok arra, hogy a körülöttünk lévők már valószínűleg el is felejtették, miért vannak itt, mert igazából én is ezt érzem, de nem feltétlenül adtam volna neki hangot. Voltam már én is az eseményre járó tömeg része, és igen, könnyű megfeledkezni az apropóról, mikor egyik esemény olyan, mint a többi, igazából a kezdő perceken túl mind ugyanarról szól. Pletyka, hatalomépítés, hatalomszilárdítás, egymás hátbatámadása, vagy épp megvédése, kinek mikor milyen kedve van, és főképp miféle érdeke fűződik hozzá. Nem igazán az én terepem, még a női fele sem a dolognak. Anya szereti, nem egyszer egyengette már apa lépteit a háttérben, összedugva a fejét a többi kedves feleséggel. Ez is egy... elvárt dolog, többnyire. – Csak egy egyszerű szalon – nézek rá kérdőn, mi kifogása lehet az ajánlatom ellen. Nem ezt szerette volna? Kettesben lenni? Mit gondolt, hogy berántom egy szertárba, vagy valami hasonló? Esetleg ki a kertbe, ahol bárki arra járhat, és meghallja? Nem, a szalon lesz a legjobb. Ott is ránk találhatnak, de azt legalább tudni fogjuk, mert nyílik az ajtó. Pár pillanatig szótlanul nézek rá, miután bejelenti, hogy a családjában mindenki szerelembe esett első látásra, vagy valami hasonló, ha jól értem, amint találkoztak a kijelölt leendőbelijükkel. Nem tudom, mit mondhatnék erre. Vajon az én hibám? Akaratlanul is zárkózott voltam felé? Mármint... igen, zárkózott vagyok felé ilyen szempontból. Ha nem lettem volna, másképp alakul? Azt hiszem, ezt már sosem tudjuk meg. – Sajnálom – mondom végül egyszerűen, mert nem tudok jobbat. Nem tudok változtatni azon, mit érzek iránta, vagy más iránt. Nem igazán. Ilyen hirtelen nem. Idővel majd... sikerül. Remélem. - Remélem több vagyok, mint egy csinos pofi... – mondom lassan, megfontoltan, ahogy elég furcsa módon bókol ő is. Úgy tűnik, ez egy ilyen furcsa nap. – A kérdés inkább az, kedvelni fogod-e, aki a csinos pofi mögött van. És viszont. Talán a szimpátia nem rossz első lépés – próbálkozom meg a pozitív szemlélettel. Talán ennyi elég egyelőre. Idővel majd kiderül, mi több lehet, de az már egy jó pont, hogy nem mínuszból kell kezdeni, hanem legrosszabb esetből is... nulláról. Talán egyről, ha azt vesszük, hogy kívülről tetszünk egymásnak. Attól mondjuk tényleg megkönnyebbültem magam is kicsit. Látom, hogy nem tetszik neki a kérdésem, hogy valamivel csalódást okoztam. Nem tudom, mit szeretne tőlem hallani. Aztán felel, én pedig megértem, hogy... az én véleményemre kíváncsi. Tényleg kíváncsi rá. Még az apám sem kíváncsi rá. – Nézd... Én annak a tudatában töltöttem az életemet, hogy hozzá kell mennem egy férfihoz, akit nem ismerek, akiről semmit nem tudok, aki a férjem lesz, és mint olyan, ráhatással lesz a jövőmre. Te ezt nem értheted, egy férfit nem erre nevelnek. Kereskedelem és marketing diplomám van a Leeds Egyetemről, állásom a családi cégnél, de ennél tovább sosem terveztem. Minek? Hogy csalódjak? Tervezni sosem késő elkezdeni, viszont a sok derékba tört terv csak megnyomorít. Nem vagyok buta. Nem vágyom a kellékfeleség szerepére. De csak huszonkettő vagyok, és igenis sok múlik rajtad, ha a jövőmről van szó. Semmit nem tudok rólad, még azt sem, New Yorkban laksz-e, és lehetnének olyan elvárásaid felém, amik nagyban befolyásolják a mindennapjaimat. Szóval mi lenne, ha... válaszolnál te az én kérdésemre? Mit szeretnél ettől a házasságtól? Nem mondom, hogy bármit megkaphatsz, de míg nem tudom, nem vagyok képes eldönteni, meg szeretném-e egyáltalán adni, vagy kompromisszumra van szükség. Te huszonkét évesen már tudtad, mit akarsz kezdeni az életeddel?
Magamban jót derülök a válaszon. A nőknek fogalmuk sincs, hogy a legnagyobb félelmünk éppen a női részleg. Nagyjából, mintha az oroszlán szájába dugná a fejét az ember. És az apró, féltett, titkokra nem vagyok kíváncsi. - Ezt értem - Mosolyt villantok rá, s kezemmel jelzem, hogy csak utána, mutassa az utat, mert azt én nem tudom. Most már felnevetek jóízűen. - A sajnálom annak a kifejezése, hogy te rontottál el valamit. Honnan veszed, hogy te voltál? Nem tehetsz róla - valami azt súgja, hogy a gondolatom másik felét ne mondjam ki, mely szerint ez az együtt érzés kölcsönös. Valami van még a háttérben, minden bizonnyal. Figyelmesen nézem, mosollyal az arcomon, még némileg félre is biccentem a fejem. - Hiszen most mondtam, hogy több vagy annál - kedvesek a szavaim. - Nos... - gondolkodom el egy pillanatra. - Ez nem egy olyan kapcsolat, amiben minden spontán jön. Dolgozni szükséges majd érte, úgy hiszem. - Aztán széttárom a kezem és a támlának dőlök a hátammal. - A szándék megvan bennünk - nem vágyom pocsék kapcsolatra abban, amiben 24/7-ben léteznem kell. Csendben megvárom a válaszát, amiben reméltem, végre rátér arra, amit kérdeztem. Vagyis, részben rátér. Arra, hogy nem érthetem, nem erre neveltek, gondolatban elnevetem magam. Meghagyom ebben a hitében, majd úgyis kiderül, s engem meg nem zavar. Tudhatná, hogy ha valakinek előre eljegyzett házassága van, a másik félt is erre nevelik. Tehát nem csak díszpéldány akar lenni mellettem. Holott annak nevelték. Érdekes kombináció. De nem is tudom, mit vártak a szülei, amikor a világban már nem csak idejét múlt ez a szokás, ezért vonakodtam én is üzletet kötni apámmbal ebben, végül kénytelen voltam. Aztán elvigyorodom gondolatban. Az imént azt hittem, visszaesett a butuska lány szerepébe, s no lám, manipulál. Máris rajongok érte, ebben a tekintetben. Elkomolyodok, mint aki mérlegel, holott ez is a színjáték része. - Nos, fogas kérdés... ezt csak akkor tudom neked megmondani, ha előbb elmondod, neked mik a terveid. Hiszen mondtad, hogy nem akarsz kellékfeleség lenni. Amit megértek. Mi akarsz lenni? Csak úgy tudok és abban tudok segíteni, amit elmondasz nekem, a terveidet illetően, s amik rám is hatással lehetnek - tekintek rá érdeklődéssel.
Vajon miért olyan biztos benne, hogy nem tehetek róla, hogy nem volt villámcsapás? Én nem igazán akartam villámcsapást. Nem számítottam villámcsapásra. Nem állok készen rá. Valaki másra gondolok, hogy azt hallom, szerelem. Bár őszintén, nem ezért mondtam, hogy sajnálom. – Talán nem, bár ki tudja? Én csak úgy értettem... hogy sajnálom, hogy nem kaptad meg, amit meg szerettél volna kapni. Mint egyik ember a másiknak, és nem önsanyargatásból mondtam – magyarázom halkan, még mindig a pezsgőspohárral babrálva. Sajnálom, hogy nem vált valóra a vágya. Ezt át tudom érezni. És mivel ő sem kapta meg, amit szeretett volna, már ő is át tudja érezni, én min megyek át. Nagyjából át tudja. Közös pont már biztosan van közöttünk. – A szüleim... anya sem esett egyből szerelembe, és apa részéről sem volt olyan mély eleinte a dolog. De most szeretik egymást, és jól működnek együtt, huszonhárom éve. Nem bánom, ha dolgozni kell érte – válaszolok egy kis habozás után. Nem tudom kimondani, hogy dolgozni akarok érte. Ezen a ponton... nem tudom, mit akarok, és mire leszek képes. De dolgoznom kell érte. Nem bánom, hogy dolgoznom kell érte, tényleg. Csak egyelőre... a szívem nincs nagyon mögötte, ellenben az agyammal. Végig a szemébe néztem, ahogy beszéltem, és látom a gondolatok cikázását, egy-egy érzelmet felvillanni a tekintetében, de nem tudom őket igazán beazonosítani, vagy megérteni a jelenlétüket. A leendő férjemnek... pókerarca van. Utálom az ilyet. Utálom, mikor egy mosoly jelenthet mindent, de annak a szöges ellentettjét is. Látom, hogy érez dolgokat, de nem mutat ki semmit. Nem ad semmit. A válasza is épp az, vakon hagy a saját vágyait illetően. Hogy kegyetlenségből vagy kedvességből, nem tudom. – Alexander... épp erről beszélek. Nem terveztem az életemmel kapcsolatban ezen a ponton túl. Úgy neveltek, hogy az nem az én kezemben lesz. Ennyi erővel férjül adhattak volna valami arab sejknek is, aki épp be akar törni az amerikai piacra, és szüksége van a házasság által nyújtott kapcsolati tőkére. Amennyit tudok rólad, akár még arab sejk is lehetsz, nem mondott senki semmit. Persze az akcentusodból amerikaira tippelnék, de az enyém meg néha kicsit brites, mert eddig főként ott töltöttem az életem, szóval még csak ez sem igazán mérvadó. Egy ideális világban jelen pillanatban mit szeretnék? Nem férjhez menni huszonkét évesen. Ha már őszintén beszélünk. Szerelemből házasodni, mikor eljön az ideje. Ne érts félre, nem ellened szól, de jelen állás szerint ez az egyetlen, amit mondani tudok anélkül, hogy jobban ismernélek. És nem adsz nekem semmilyen segítséget azzal, hogy visszadobod nekem a kérdést újra és újra. A jövőm függ tőled, ne áltassuk magunkat azzal, hogy nem. Pillanatnyilag pedig nem vagy más, mint egy jóképű, udvarias kérdőjel.
Tehát nem kaphatta meg, amit szeretett volna. Szerelem, tényleg kukába veled! Ha őszinte akarok lenni magamhoz, legalább önmagammal legyek az, a szerencsésebbik lapot kettőnk közül mégis én húztam. Nekem nem lángol szerelem a fejemben, vagy akárhol, ellentétben vele. Szeretek elefánt lenni. Elengánsan beszivárogni, aztán meg repeszteni. Most azonban nem teszem. Szívtelen troll lennék, aki amúgy vagyok. De vele fogom leélni az életem, nem vele kéne így, ezen játszadozni. Lehet, hogy most még, mivel nem ismerem, nem tudom, mennyire szeret játszmázni. Mert mindenki teszi, akár tud róla, akár nem. - Rosszabbul is járhattunk volna - értem meg a szavait ezen a módon. Elmosolyodom arra, ahogy kimondja, miként gondol az együtt dolgozásról. Pont úgy, mint én: nem, nem akarok, legszívesebben el sem jöttem volna, írják alá a házassági szerződést is akár tőlem most, aztán majd élem az életem. Kell dolgozni érte, azért, amit egyikünk sem akar: a házasság. - Nem várhatom el, hogy szerelembe ess velem, ha nem így érzel. Azt nem lehet akarni, vagy kelleni. Vagy megvan, vagy nincs - nálunk nincs, és dolgozással sem fogjuk elérni. Kedvelni talán fogjuk egymást, hacsak nem dönt úgy egy éjjel, hogy véletlenül kicsusszan a kezéből a kínai padlóváza, mit ad isten, pont az alvó fejem felett. A szemeimbe tekint, nem akarja elengedni. Én sem az övét, nem pillantok félre. Tanulmányoz. Érzem, ahogy a hullám ostromol, kisebb, nagyobb hullámokban. Csakhogy nem szikla vagyok, hanem levegő, amellyel szemben a hullámok hasztalan csapódnak: átmennek, mintha ott sem lenne. Kimondja a nevemet. Mérges, kétségbeesett, elégedetlen, vagy éppen makacs? Vagy mindez egyben? Hallgatom, s figyelem. Még akkor is figyelmesen tekintek rá, mikor kimondja, szerelemből házasodni és nem ellenem szólnak a szavai. Az utolsó mondatra csak a szemem mosolyog, s talán a szám sarka. Hogyne akarná már most tudni, mennyire fogom vasmarokkal. Hiszen az élete függ tőlem. S mikor odaadom neki a kalitka kulcsát, nem tud vele mit kezdeni, inkább visszaadja. Az én ismeretemtől függ, ám éppen most mondtam neki, hogy valójában mégsem. Vagyis valójában mégis, mivel a szavamtól függ, hogy valójában mégis. Ha tudná, hogy éppen azzal segítek neki, hogy nem segítek? Legalábbis nem úgy, ahogy ő eddig megkapta. Úgy nem adok neki elvárásokat, hogy az az elvárásom, hogy nincsenek elvárásaim vele szemben. Brutális, nem? Most nálam a lehetőség, mit szeretnék. Igazítsam magamhoz, amennyire tudom? Vagy hagyjam önmaga lenni, hogy végre megismerhesse önmagát? Láttam jó pár hasonlókat a közegünkből, ahol a szülők vasmarokkal fogták a gyereket, házaspárt. Szenvedtek, de nem léptek ki belőle. Mondvacsinált okokkal. Őszinte vagyok: élvezték a helyzetet, s nem láttak tovább a szükségesnél. Itt mást látok. Okosnak kell lennem, mit adok válasznak, attól függően, melyik pakli kártyával akarom a játékot. Nyerni akarok, ez nem kétséges. S azt szeretem, ha a másik is nyer. A kérdés: hogyan fogom hagyni, hogy ő is nyerjen? - Ehhez a döntéshez önmagad ismerete szükséges - előredőlök, a combjaimra helyezem a két könyököm, úgy nézek rá. - Vagy mit szeretnél? Azt szeretnéd, hogy én mondjam meg mit tegyél, mikor tegyél és hogyan tegyél? Melyiket szeretnéd jobban. - Még nem folytatom. A válasza érdekel. Nem most fogjuk a világunkat megváltani, mégi, ha már szóba került, érdemes vele foglalkozni.
- Mintha ezt egyszer már megállapítottuk volna – mosolyodom kicsit el. Nem tudom, miért érezzük annyira biztatónak, hogy a helyzetünk lehetne rosszabb is, mint amennyire rossz, de úgy tűnik, mindketten ebbe kapaszkodunk. Közös vonás, még csak nem is az első, amit fel tudnék sorolni. Kérdés, hogy a közös vonások elegendőek lesznek-e ahhoz, hogy ebből valami élhető kapcsolat alakuljon ki, vagy épp ellenkezőleg, a közös vonásaink miatt leszünk esélytelenek. Nem tudom, igaz-e a mondás, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Azt sem, hogy ha nem igaz, az ellentettje automatikusan igazzá válik-e. Talán semmit nem tudok. Ezért nem szeretnék férjhez menni már huszonkét évesen. – Kialakulhat. Nem csak a szerelem első látásra létezik, van több fajtája is. Legalábbis így szól a fáma... Vagy a te környezetedben csak az első látásos verzió valósult eddig meg? – kérdezem, kicsit hitetlenkedve. Nem szeretném elhinni, hogy ilyen kategorikus a dolog, hogy ha nincs, nem is lesz. Anthonyt észre sem vettem elsőre, egy volt a több ismeretlenből. De idővel megismertem, és megszerettem, szóval... miért ne történhetne ez velünk is? Talán mert nem úgy tűnik, mint aki hagyni fogja, hogy megismerjék. És igazán még én sem vagyok kész rá, hogy ő megismerjen. Nem vagyok arra kész, hogy... eldőljön, mi lesz velünk. Nem akarom, hogy az itt és most határozza meg az egész jövőnk, egyszerűen csak nem. Mert ez egy szörnyű nap, egy szörnyű helyzet első állomásaként, de nem szeretném, ha ez az egész egy szörnyű életbe torkollna. De Alexander... nem segít. Sőt, valamiért úgy érzem, kifejezetten szórakoztatja a vergődésem, és legszívesebben... De nem. Lehunyom pár pillanatra a szemem, veszek néhány mély lélegzetet. Aztán visszanézek rá, és elmosolyodom, talán először őszintén a nap folyamán. – Jelen pillanatban, pontosabban két pillanattal ezelőtt szerettem volna ezt a pohár pezsgőt az arcodba önteni. Jobban örülnék, ha nem játszanád velem az ördög ügyvédjét, de legyen. Viszont akkor a tárgyalás elnapolását kérnem, bizonyítékok hiányában – mondom könnyedén, és a pezsgőspoharat óvatosan visszahelyezem az asztalra, majd felállok. – Ideje visszatérnünk a vendégeinkhez, akik tudom, hogy nem miattunk vannak itt, de mégis, illene. Van itt pár egyetemi barátnőm, akiknek sürgősen be kell számolnom arról a szinte semmiről, amit megtudtam rólad, mint mondjuk a szemed színe, vagy tetszik-e az illatod. Női dolgok. Csatlakozol, vagy szeretnél még kicsit idefent maradni? – nézek rá kérdőn. Honnan a váltás? Nem tudom. Egy pillanatra bevillant bennem, hogy lám csak, valami érzelmet mégis ki tud váltani belőlem: haragot. Valamiért, tudja az ég, hogy miért, mikor ez eszembe jutott, egy kicsit enyhült a görcs a gyomromban, és máris kevésbé akartam arcon önteni a pezsgőmmel. Egy kicsit. Aztán pedig bekattant a neveltetésem, vissza illedelmes örökösnőbe, boldog menyasszonyba. Elvégre ez lenne a mai nap célja, a leendő férjemmel még később is egymás idegeire mehetünk.
- S még fogjuk párszor - rántom fel mosollyal szemöldökömet. Azért a jó oldalát is érdemes nézni. Valójában mindig is opportunista voltam és pozitív szemléletű. És szívem mélyén elég rothadt. Ebben sincs semmi újdonság, ám napról-napra képes vagyok elámulni azon, mennyire jól lehet palástolni kedvességgel és nyájassággal. - A szeretetről beszélsz. A szerelem az más - és hát persze, az utóbbi általában képes hamar megkopni, fakulni, állítólag. - Igen. Akiket ismerek, legalábbis - ezért is ért hideg zuhanyként ez, hiszen arra számítottam, pont ebből ne jutna nekem? Hát, nem jutott. Ezen keseregni nem igazán érdemes már, változtatni nem lehet, nos, akkor máshogy oldjuk meg ezt a kérdést. Kialakulhat, gondolom újfent én is a fejemben. Csakhogy van egy olyan érzésem, az nála már megvan, s nem én vagyok annak kegyeltje. Mint ahogy nekem sem lett az. Köszi világ, szeretem a tréfát, nevettem rajta! Magamban félrebillent fejjel figyelem, ahogy megjelenésében reagál. Aztán ott marad a mosolyán a tekintetem, majd felugrik a szemeibe. Rövid, halk nevetés a válaszom, elismerésem jeléül, s bólintok. - Az egy elég őszinte tett lett volna, mint ahogy szavaid is azok. Valóban annak láttál? - Utalok az ördög ügyvédjére. - Ahogy szeretnéd - felállok én is, ahogy feláll. Elismerésem valódi és őszinte. Talán mert annyira erős maszk van előttem, s meglepetten, őszintén meglepett ez az őszinteség? S mégis, annyival természetesebb és határozottabb, annyival inkább önmaga volt abban a pillanatban. - Nem szeretnék kéretlen fül lenni a beszélgetéshez, majd később csatlakozom - döntöm meg magam, begombolva a felsőt. - Addig is, kellemes szórakozást és időtöltést - a mosolyom jelzi, gúny nélkül valók szavaim. Nézem, ahogy elvonul, majd kis idő múlva a folyosóra lépek én is, a közelgő inas tálcájáról leemelek egy pohár pezsgőt, s az erkély felé tartok. Negyedét fel is hajtom, mire a korláthoz érek, leteszem a poharat, majd rátenyerelek a korlátra, aztán inkább a másik oldalán lévő kőkorlátnak döntöm a derekam oldalt, úgy nézem a kertet. Nincs kellemes idő, nekem viszont megfelel, a tenger hidege edzett. S éppen erre vágytam. A hideg, sós levegő kijózanító szelére, amely kifúj belőlem mindent, amit nem akarok magamban tartani. Ez az én elemem, s ekkor lélegzik a lelkem. Kihúzom magam még jobban, s mélyeket lélegzek, lehunyt szemekkel. Pár perc, nem több, mégis, jóval nyugodtabban lépek be, energiával telítetten. Még sosem akartam ennyire szembemenni az ígéretemmel. Amit látok, hogy két ember életét tették össze, önkényesen. Azok meg evezzenek úgy, ahogy akarnak. Visszaérve már nem egyedül lépek be a nagy terembe, útközben már várt rám a legjobb barát, aki, amikor először elmondtam neki, mire is hívom, sokáig nem bírta abbahagyni a röhögést, mert nevetésnek nem tudnám nevezni, amit leművelt. Aztán persze, mellszélességgel kitartott mellettem, ebből ki nem hagyva az ugratást, mire meghívtam egy hajókázásra, amiről tudtam, hogy viharba fog kerülni, mert az időjárást mindig meg kell nézni. Tudok én is kedves és figyelmes lenni. Apám máris jelez, hogy menjek hozzá, mire leteszem a poharat az egyik tálcára, s egy elnézést mormolva a kísérőmnek, meg is teszem, amire kér. Leendő apósom is vele van, s még két ismeretlen alak, házaspárok. Bosszantó illendőség, etikett a neved, így ennek megfelelően üdvözlöm az új arcokat. Amelyeket újabb és újabb arcok követnek, gratulálva és kifejezve meglepődésüket az eljegyzéshez. Tekintetemmel többször keresem Adaleidet, s hosszabb időre meg-megállapodik rajta a figyelmem, míg végül a hidegtálaknál kötök ki, mielőtt még a beszélgetésbe hangosan belecsatlakozik a gyomrom is. Két tányérra teszek, válogatás, mind a kettő eltérő tartalommal, majd megkeresem Adaleidet. - Gondoltam, neked sem ártana egy kis frissítő, szilárdabb formában - mind a két tányért tartom felé, válasszon, amelyikre jobban fáj a foga. - Eddig hány gratulációt zsebeltél be? - Mosolygok rá, figyelve a tömeget is. Vannak közöttük irigyek is. Van, akinek már tényleg fogalma sincs, miért is van itt. S koránt sem az alkohol miatt.
- Á... Szóval ez lesz az eljegyzésünk mottója? Vagy mantrája? – kérdezem, csak hogy tudjam, mire számítsak. Ennyire valóban szerelemre vágyott első pillantásra? Csak szerintem nem igazán úgy működik? Hogy lehet szerelmesnek lenni egy pillantástól? Ránézek valakire, és vágyhatok rá, akarhatom tudni, milyen a csókja, az illata, az íze, milyen érzés, ahogy a kezei végigcsúsznak a testemen, de ez nem szerelem. Vágy, inkább. Egyszerű kémia. Ránézek Alexanderre, és nem taszít, egyáltalán nem, bár nem is töprengek azon, milyen lehet a csókja, de tudom, hogy Anthony miatt nem. Nem akarok más férfit. Hogy mi lett volna, ha nem zárkózom el ettől az egész helyzettől, már sosem tudom meg. Szeretném megkérdezni tőle, mi szerinte a szerelem, mire számított, neki mit jelent ez a villámcsapás, mert nem értem. Sosem ábrándoztam ilyesmiről. Talán mert anyám kezdettől fogva őszinte volt velem arról, mennyit dolgoztak ők ketten annak idején, hogy köztük működjön a dolog. – A szerelem vágy a másik teste és a megismerése után. A szeretet az a már megismert ember elfogadása. Azt hiszem, nem szeretném tudni, nálunk melyik hiányzik. Én mindenesetre úgy gondolom, hogy a szerelem kialakulhat idővel is, nem csak a szeretet. Szeretném, ha nekem lenne igazam – mondom őszintén, és viszonylag egyszerűen. Úgy tűnik, az ő fajta szerelméről lemaradtunk, de még az enyém megvalósulhat, nem? Felnevet arra, hogy az arcába akartam önteni a pezsgőm, amitől csak szélesedik a mosolyom. Reméltem, hogy nem háborodik fel, bár őszintén, ezen a ponton még az az információ is melegen üdvözölt lett volna. De nem, a leendő férjem nem az a felháborodós fajta, legalább ezt már tudom. – Teljesen. Mintha valami vallomást akartál volna belőlem kihúzni, anélkül hogy elmondtad volna, mi a bűntett. Tudni szeretnéd, hogy én mit szeretnék. Rendben. Mire legközelebb találkozunk, talán választ is adhatok – vetítem előre, bár nem ígérek semmit. Lehet, hogy ő azt hiszi, egyszerű, amit kérdez, de nem az, számomra semmiképp. Lesz min gondolkodnom az elkövetkezendő napokban. – Ó, hát azt nem is csinálnánk előtted, hogy adná az ki magát? – nézek rá megjátszott megbotránkozással, aztán megint elmosolyodva bólintok felé még egyet köszönetképp, majd elhagyom a szalont. Odalent persze nem sok minden változott, talán csak hangosodik a társaság, ahogy folyik az alkohol, illetve pár barátnőm észrevette, hogy eltűntem kicsit, szóval most szinte érzem, ahogy a tekintetükkel hívogatnak maguk felé. Nem engedek a kísértésnek egyből, először anyám keresem meg, aki a társaságától kicsit elhúzódva kedélyesen, de aggódó tekintettel kérdezi meg, minden rendben van-e. Ő is kap egy mosolyt, meg egy bólintást, mire odahúz azokhoz, akikkel eddig beszélgetett, és bevon a társalgásba. Aztán apa hív el bemutatni valakiknek, és így tovább, sorra kapom a gratulációkat, a kérdéseket, szinte a szemem sem rebben, mikor apa azt mondja, még két éve le van foglalva az esküvői helyszín, és nagy erőkkel folynak az előkészületek. Belül azért rosszul esik, hogy nekem nem tartotta fontosnak elmondani, de túllendülök rajta, mint mindenen. Végül a barátnőimhez is csak odajutok, és elég kozmetikázottan, de elmondok nekik pár dolgot. Közben fél szemmel figyelem az újdonsült jegyesem, és mikor látom, hogy két tányérral felém indul, kimentem magam két idős hölgy társaságából, végre, és kicsit elé megyek, bár csak pár lépésnyivel odébb, egy viszonylag csendes sarokba. Pislogok egy sort, mikor nyújtja felém a tányérokat, mert nem igazán terveztem enni, de végül átveszem az egyiket. – Köszönöm– mosolygok rá, bár érzem, hogy ez megint már csak a jól begyakorolt, üres udvariasság részemről. Kezd sok lenni ez a nap. – Többet, mint amennyit meg tudnék, vagy meg akarnék jegyezni. Párat, ami őszinte volt, és jelentett is számomra valamit – felelem a kérdésére, ahogy a tányér tartalmát vizsgálom, és próbálom megtalálni azt az ételt rajta, amit biztonsággal megehetek, nem teszi tönkre a sminkem, és nem fenyeget vele az a veszély, hogy a fogaim közé ragad, ami kínos. – Te számon tartod? Abban biztos vagyok, hogy apám fejben listát vezet mindenről, nem tudom, te mennyire tudod ilyenkor kikapcsolni a szociális pirája indíttatásaid. Már ha vannak.
- Akár. Egészen találó, nem - bólintok félig komolyan, félig tréfásan. Szánalmas, de a szánalmas dolgokból is lehet viccet faragni. Most kezdjek el sírni rajta? Óhohó, az nem én vagyok! Újfent kissé félrebiccentem a fejem, úgy tekintek végig rajta. Amit mond, az nekem a szex, így aztán kinek a pap, kinek a papné alapon, nem fogalmakon fogok vitatkozni. Úgysem fogom megismerni sosem a másikat teljesen, főleg, hogy vegyük például magamat, az életben nem fogok magamon kiigazodni. Majd pont egy másikon tudom majd megtenni. De, ha már hajlandóságot mutatok kibírni a másik mellett... á, nem. A szerelem más mind a kettőnkek. Ez van. Nem lehet mindenben egyetérteni. - Meglehet - hogy kinek van igaza? Hát úgy... nem tudom. Játszani szeretek, az én nagy hibám. Meg más is. Tetszik a mosolya, ezt meg kell állapítanom. Aztán a mellkasomra teszem tenyerem. - Pocsék bíró és vallató lennék, annyi szent. Sok sikert hozzá - vagyis nem engem fog faggatni? Hm... érdekes. Vajon miként ismerhetnek az emberek? Vagy ő mit fog leszűrni az egészből? Most komolyan? Érdekel? Nem tudok rá határozott nemmel felelni az ő esetében. Ha utálni fog, hát akkor utálni fog, végül is. Nem vagyok egy nyalizós, hogy ... na jó, csak üzletben. De azt lehengerlően teszem. A kérdésre csak ismét a mellkasomra teszem a kezem, hogy én aztán ártatlan vagyok benne, aztán felemelem a kezem onnan. - Kérlek - türelemmel tartom a két tányért, enni kell, még a végén összeesik. Inni nem ivott annyit, hogy a fejébe szálljon. Áh, ú, ez így úgy hangzott, mintha kontrolálni akarnám. Holott nem, s még csak... figyelmességnek sem tudnám mondani. - Mmm, kaptál őszintét. Már az is valami - na igen, a barátságaim is érdekbarátságok. Egy volt, de azt elvitte a hullámsír, örökre. Nem akarom pótolni. Nem pótolható. Így inkább játszom azt, amit. Becca az egyetlen, akinek eddig a legjobban megnyíltam. Két romlott alma jól megfér egymás mellett. Tovább rontani már nem tudjuk egymást. - Ez mind üzleti érdek, ami itt van. Ebben egyre jár az agyunk - legalábbis az apja és közöttem. No lám, megvan a közös pont. - Á, piránja, nem-nem. Cápa. Vannak nálam nagyobb cápák is, ám ez nem zavar. - Eddig bezsebeltünk két meghívót Csendes-óceáni szigetekre, három lovaspólóra és legalább két piknikre. Felkeltetted az érdeklődésüket - mert egyértelmű, hogy nem miattam tették. Nem hiába. A társaságban viszonylag ismeretlen arc, s azokat megszállják, mint a döglegyek. Kár, hogy én rothadok, nekem már mindegy. - És arra megyünk el, amelyik neked is megfelel - hozzá kell szoknunk az újfajta kötelező körökre, ahol együtt mutatkozunk. S minél korábban kezdünk neki, annál jobb. Vagy nem. Leteszem a tányérokat az egyik asztalra, ha nem kér többet belőle, s egyet falatot szintén elfogyasztok. Kell a pezsgőhöz, különben különösen őszinte leszek.
- Végül is... Egész sok szituációban segíthet ez a gondolat – bólintok rá, mert hát valóban. Minden relatív, minden lehetne rosszabb is. Nem tőle függ, hogy rosszul élem meg ezt a napot, nem igazán. A szüleim vittek ebbe a helyzetbe, illetve saját magam. Legalább Alexander nem tűnik annak a fajtának, aki szerint ez teljesen rendben van. Szerelemre vágyott volna. És igen, tényleg sajnálom, hogy nem tudtam teljesíteni a reményeit, akármennyire is hatáskörömön kívül esett volna. Talán egyszer? Bár úgy tűnik, ő ebben nem hisz, mint ahogy én meg a szerelem első látásra mítoszában nem hiszek. Talán kvittek vagyunk? Egyikünk sem hiszi, hogy a másik elérhető dologra vágyik. Mi is a mottónk? Rosszabbul is járhattunk volna. Rosszabbul is járhattunk volna. Végigmérem, ahogy azt mondja, pocsék bíró és vallató lenne, és úgy érzem, nagy kamu az egész. Úgy érzem, igenis jó benne, hogy kihúzzon emberekből dolgokat, és a tekintete arról mesél, hogy a bíráskodásban sem amatőr. Benyomások, benyomások. Nem ismerem. – Tényleg? Nem hamarkodnék el egy ilyen kijelentést. - Nem tudok róla semmit a nevén kívül, és istenem, abból is csak az Alexandert. Azt sem tudom, Mrs. Kicsoda leszek, ha ezt a játszmát lejátsszuk, mert annyira nem tudtam figyelni, mikor bemutattak minket egymásnak. Nem tudom, milyen bíró vagy vallató lenne. Mégis úgy érzem, hogy jó. Úgy érzem, hogy nagyon is profin bánik a szavakkal, és ezzel az őrületbe fog kergetni. De hát... kétszemélyes a játék. Azért az, hogy gondolt arra, hogy enni hozzon nekem, mindenképp kedves, pezsgőt már annyit akartak rám tukmálni, hogy nem is számolom, hány pohártól kellett diszkréten megszabadulnom, de az még senkinek nem jutott eszébe, hogy esetleg éhes lehetnék. Annyira nem is vagyok, még ha reggel óta nem is ettem, elvégre az utóbbi időben az idegességtől nem is nagyon tudtam enni, valószínűleg eléggé össze van szűkülve a gyomrom. Viszont ahogy lenyelem az első falatot... jól esik. Elkezdem keresni a következőt, ami ehetőnek tűnik, csak felpillantok, ahogy arra utal, neki nem jutott ki az őszinte jókívánságokból. – Van itt pár gyerekkori barátnőm, akik nem teljesen értik, mi történik, és egyszerűen csak örülnek nekem. Aranyosak – mondom egyszerűen, aztán bekapok valamit a tányérról, ami nem tudom igazán, hogy mi, valami gombás, és finom. Ahogy kikéri magának a hasonlatomat, nem bírom megállni, megint szélesen elmosolyodom, arcomat kicsit a fal felé fordítva. Nem tudom, hogy miért, mosolyoghatnék nyíltan is. Valamiért mégis... – Elnézést, cápa. Milyen figyelmetlen részemről – viccelődök, és azt hiszem, a hangsúlyból is lejön, hogy nem komolyan kérek bocsánatot. Mea Culpa, amiért pici halakhoz hasonlítottam nagy ragadozó helyett. Ejnye én. – Ha csak üzleti érdek, nem igazán szeretnék belegondolni, mi is vagyok az egyenletben – teszem hozzá, egy újabb falat valami elől, ami ízre ráknak tűnik, de nekem a tengeri herkentyűk kicsit mind ugyanolyan ízűek. Persze tudom, mi vagyok az egyenletben, nem hülyének neveltek. Csak épp ilyen jellegű üzleti ambícióim sincsenek. Meglepetten nézek rá, mikor felsorolja, mennyi helyre invitáltak meg minket, és hirtelen nem is tudom, mit kezdjek ezekkel. Ilyenekre kéne mennünk... együtt? Még több udvariaskodás, még szélesebb kirakat, még több színészkedés. Alig várom. Ja, mégsem. Érzem, ahogy fejben megint eltávolodok ettől az egésztől, az arcomra egy nagyon udvarias, nagyon üres mosoly telepedik, és az étvágyam is eddig tartott, abbahagyom a falatkák méregetését. Helyette a vendégeinkre vándorol a tekintetem, van, aki észre sem vesz minket, van, aki úgy tesz, mintha nem nézne, és van, aki nyíltan visszabámul. Csodás társaság. – Előbb... örülnék, ha közönség nélkül is találkoznánk. Jóval kevesebb felhajtással körítve - felelem végül, ahogy mosolyogva odabólintok egy idős hölgynek, aki int felém. Azt sem tudom, ki az. Valószínűleg oda kéne mennem. Hagyom, hogy Alexander megszabadítson a tányéromtól.
- Fő az óvatosság? - Mosolyom sokértelműségről árulkodik. Ja, hát igen, tudok kegyetlen lenni, díszpapírva csomagolva, míg a másik elalél a boldogságtól voltaképpen attól, hogy pont ítélkezek felette. Most nem akarok az lenni. Álcákat tartunk magunk elé, most is, s az, egyszer le fog hullani, legalábbis jó része. Vagy nem. Még a bátyám sem ismer eléggé, noha elég egyértelműen értésemre adta: látlak öcsém, hogy megpattanni akartál, azt pedig nem hagyom! Kedvelem én, csak ne lenne... sokkal jobban tudná a tudását kamatoztatni máshol és még jobban is élvezné ráadásul.
Néma örömmel nézem, ahogy eszeget, vesz. Bulik első számú szabálya, mindig enni annyit, és akkor, hogy valóban hosszú buli legyen, ne pedig félóra után filmszakadás. Ehhez ugyan hozzájárul a mértékkel alkohol ivás. Ráadásul szerintem ő sem evett ma nagyon, nekem is csak a reggeli csúszott le, még a hajón. Akkor még nyugodt voltam. - Az ilyet már nem igazán érti, amin nincs mit csodálkozom - mert nem szokás már annyira, nálunk igen, így szokatlan. - Ezért barátok. Jóban, rosszban. Ettől még mindig a barátaid. Derült mosollyal figyelem, ahogy hatott az önvélemény nyilvánítása. Pedig valóban cápa vagyok. Csak nem úgy teszem, mint egy tanker. Vannak eszes cápák is... Kedves ez a gesztusa, pedig nincs semmi szégyellnivalóm ebben, hogy kinevet. A tréfálkozásomon, legalábbis. Ha rajtam, az sem zavar. Aztán halkan elnevetem magam. - Aaaz ... X? - felelem műviesen elgondolkodva, s megadva a választ az egyenlet kérdésére. - Én meg az Y. - Folytatom könnyedén. - Ha egyenletnek veszed magad, ragaszkodj az X-hez. Azt mindig keményebb megfejteni. Nézem a meglepett arcot és a tekintetet. Jól gondoltam, hogy ne soroljam fel az összeset. A komoly ajánlatok közül. Voltak csak kimondott, öt perc múlva elfelejtett, gesztus meghívások, ezek viszont komolyak voltak. S ebből sem mondtam el neki mindet. Mint egy ijedt madárka. Atyaég.... volt egyáltalán ilyen pofavizit összejöveteleken? Eléggé rémültnek tűnik. Bele kell szoktatni ebbe, ezek szerint. Úgy akkor lassabban haladunk, de nem akarom, hogy futva meneküljön minden rendezvénytől. - Ez magától értetődő. Ahogy látom, lecsaptak rád. Hagylak, hogy minél előbb megmenekülj... - ekkor fordulok meg, s látom meg az integetőt. - Nagyinak máris szimpatikus vagy. Kissé nagyot hall, de felét se hidd el, amit mond. Két perc után nyugodtan tovább reppenhetsz. Sok szerencsét, egyedül akar veled beszélni - veszem el tőle a tányért. Figyelem, ahogy elmegy és nagyi szinte ráomlik a kérdéseivel. Vajon túléli? Legyen már vége ennek a napnak!
- Igen, valahogy én is így vagyok vele. Ők azok, akik tudom, hogy biztosan jó szándékból vannak itt, és ez elég ahhoz, hogy örüljek nekik. Még akkor is, ha a felét nem tudják, mi történik – nézek el a barátnőim irányába, akik jól érzik magukat, még ha nem is lehet ez biztos, mások számára. Britek. Úgy néznek ki, mintha épp az időjárásról társalognának nagy illedelmesen, közben tudom, hogy nem, mert vagy tíz percet tölthettem velük, és a témák, amik mennek... Maradjunk annyiban, hogy bár apa mindig is szeretett volna nagyon ártatlannak megtartani, ezért küldött leányiskolába, nagyon elkalkulálta magát. Némely barátnőm szerintem nyíltabban beszél a férfiakról, mint a férfiak egymás között. És az egyiknek már volt egy kis afférja az egyik mosdóban, szóval bőven van mit megbeszélniük. Mindeközben tényleg nagyon összeszedett és bájos csoport benyomását keltik. Ez a leányiskolák fő eredménye, nem az, hány nyelven beszélünk, és milyen hangszereken játszunk. Ez itt. Elmosolyodok, ahogy x-nek bélyegez, és meg is magyarázza, hogy miért. – És önként átengeded az X-et, annak ellenére, hogy épp most tanácsoltad az ellenkezőjét? Milyen... lovagias – csóválom meg kicsit a fejem, még mindig mosolyogva. – De egyébként minden nézőpont kérdése. Az én egyenletemben inkább konstans vagyok, mint változó. Ott lehetsz te az X, mint ismeretlen – ajánlom fel. Apámnak is éppen az vagyok, egy állandó, amit tologathat, ahogy kedve tartja. Az egyik legértékesebb állandója, de mégis, csak egy konstans, amit elvesz vagy hozzáad egyik vagy másik oldalhoz az ember, hogy megoldja az egyenletet. Nincs megengedve, hogy ismeretlen legyek, azok néha kiszámíthatatlanok. Azt hiszem, a makroökonómia professzorom sírna örömében erre a gondolatsorra. És még csak nem is ittam, teljesen józanul jutnak ilyenek az eszembe. Az egyetem elrontott. Mikor Alexander azt mondja, épp a nagymamája intett le, új szemmel nézek újra a hölgy felé, aki továbbra is várakozva néz felénk, mosolyogva. Tündéri idős hölgynek tűnik, aki a jelek szerint érdeklődik az unokája új jegyese után. Hirtelen sokkal kevésbé szeretnék odamenni, nem akarok... csalódást okozni neki, mint az unokájának. – Ha biztos vagy benne... - Valahogy most tudatosul bennem először, hogy nem csak egy férjem lesz ezzel az egésszel, hanem teljesen új családtagjaim is. Pedig beszéltem már néhánnyal az este folyamán, Alexander testvérével, szüleivel, akkor valahogy mégsem éreztem a dolog súlyát. Most érzem. Ennek ellenére mosolyogva indulok el felé, otthagyva újdonsült jegyesem, hogy megismerkedjek a „nagyival”. Aki tényleg tündéri, a maga módján, végül nem két percet, de majdnem fél órát töltök vele, öt perc után letelepedve egy közeli szófára, amiért még az én lábaim is hálásak, nem hogy még az övéi. Aztán apám „elkér” váltani pár szót valakivel, a végeérhetetlen jópofizás pedig folytatódik, még végül nem bírom tovább, és visszamegyek, fel a szalonba. Várok egy tíz percet, hátha Alexander látta, és utánam jön, de végül csak írok neki egy rövid üzenetet a telefonszámommal, amit elfelé menet az egyik pincérre bízok, hogy adja át neki. Senkinek nem fogok már hiányozni, sokan elmentek már, aki meg még itt van, épp eleget ivott hozzá, hogy ne tűnjön fel neki a hiányom. Persze apa korábban rábólintott, hisz anya is már vagy egy órája visszavonult. Majdnem elalszom a kocsiban, szórakozottan az új gyűrűmet forgatva ujjamon, ahogy a sofőr átvág a városon Staten Island felé. Túl vagyok ezen a napon is.
- Az fontos - mert akármennyire is dörzsölt és bábjátékos vagyok, a jó barát igazi kincs. - Ebben én kételkednék - vágok hozzá egy egyöntetűen sokat sejtető arcot. - Ahhoz, hogy is mondjam. Sokkal eszesebb arcuk van - még hogy a nők ostobák. Ja. Nagyon is tudják forgatni a lapokat, ha kedvük van hozzá. Csak kapjunk észbe időben. - Mmm. Nem. Ragaszkodom Y létemhez. Jól áll - még hogy állandó. A víz sem az. És rafkós is. Senki nem gondolná, mekkora ereje is van a víznek. Valahol ezért is utálnak, vagy félnek, olyan mindegy. Nem igazán lehet tudni, mikor jövök éppen a dolgok ellenkezőjével. - Ó igen. Minél hamarabb pattansz le róla, annál jobban gyakoroltad, a hogyan szabaduljunk meg a kínos kérdésektől részt. Menni fog - bíztatom. Tudom, hogy elsőre nem mindig sikerül. De aztán... mindenkinek megy egy idő után. Éppen mosollyal fordulnék meg, miután látom, csak leültek, mikor szembefordulok a leendő anyóssal. Ópárdon, sajnos őt nem lőhetem le, még a végén előbb lesz végem, mint egy botnak. A fonalat valahol az esküvői helyszín és a nászút között elvesztettem, ami cseppet sem zavart. Kellemesen eltársalogtam vele mégis, noha szerintem a negyedére sem fogok emlékezni mit mondott.Talán a kedvenc dolgai, azok maradtak meg. Sajna parfüm bukott, ám a hajó, az még jöhet. Majd kapnak egyet esküvői ajándékként a pártól, vagyis tőlünk. Nagyi lett a másik fele a dolgoknak. Egészen elájult Adaleidetől. Ájuljon is, legalább nem szapulja, amit sosem értettem, mert az nem vezet sehová, csak eddig kevesen jöttek rá. Lehetőségek kiaknázása bukik és ugrik így, hát egészségükre, maguknak csinálták. Végül a bátyám lép hozzám, újfent megigazítva a nyakkendőmet. - Mondd, te szerelmes lettél a nyakkendőmbe? - Erre vállon vereget. Azért annak van súlya. - Mintha már nem akarnál megpattanni. - Hülyéskedsz? Gondolod nem rohanna utánam mind a két család? Veled az élén? Mert nem, a válasz korántsem a szerelem első látásra. Annak ugrottak. De attól még... elleszünk.
Kezdőlap
A kellemes ringatózás ébreszt fel és a hullámok morajló hangja. Pár napja már egyedül vagyok, ki akarom szellőztetni a fejem. Elmondta apám, ki lesz majd a jövendőbelim. Egészen addig abban reménykedtem, amiről tudtam, hogy egyáltalán nem igaz, hiszen bátyám is így házasodott: nekem nem kell majd olyanhoz mennem, akit nem én választok, hanem a szüleim. 
• 