A Peter Detmold Park eléggé rejtve volt sok kutyasétáltató elől, amit én egyáltalán nem bántam, hiszen, ha ki akartam szellőztetni a fejem, akkor Césarral rendszerint ide jöttünk. Itt vártam éppen Tomot is, hiszen a fejembe vettem, hogy segítek neki emlékezni, és ha ehhez az kellett, hogy erőszakosan a fejébe verjem az elvesztett emlékeit… Akkor megtettem, mert hát mire voltak a rokonok?
Kicsit fújt a szél, ráadásul César is eléggé izgatott volt már, de addig nem eresztettem be a parkba, amíg Tom meg nem érkezett. Nem voltam benne biztos, hogy cím alapján könnyen idetalál, ezért a kutyámat megfékezve ácsorogtam a kapu mellett, és időnként a mobilomra sandítottam. Se egy hívás, se egy üzenet… Kicsit aggódtam érte, de hát nagyfiú volt, biztosan megtalál majd minket.
− Hééé! Pajti, hagyd a fenébe azt a macskát! – szóltam rá a mellettem csaholó huskyra, miután megpillantottam azt a cirmos macskát, amely ennyire felzaklatta őt. Húzták egymás agyát, még szerencse, hogy több évnyi edzés után képes voltam megtartani egy olyan nagytestű, izgága állatot, mint amilyen César is volt.
A macska végre odébb sündörgött, César pedig vidáman vakkantva nyalta meg a kezemet, amikor meg akartam simogatni a fejét. Akaratlanul is felnevettem, mert ez a hatalmas szőrgombóc mindig örömteli pillanatokkal jutalmazott meg.
A távolban végre felismertem Tom alakját az oldalán lépdelő Benjivel. César boldogan fészkelődni kezdett, és hangos vakkantással üdvözölte a kis barátját. Én azért nem akartam ilyen messziről Tomnak kiabálni, szóval szépen megvártam, hogy közelebb érjenek, és csak utána borultam a nyakába.
− Sziiiia! Örülök, hogy sikerült idetalálni – köszöntöttem hatalmas boldog mosollyal az arcomon, miután elengedtem őt. Elvégre, tőlem csak akkor szabadulhatott meg az ember, ha én is úgy akartam. Lehet, hogy mások erőszakosnak gondoltak emiatt, holott csak szerettem érvényesíteni az akaratomat, ahogy azt is szerettem kimutatni, ha szerettem valakit.
Én pedig nem szenvedtem hiányt emlékekben, így minden jogom megvolt szeretni az unokatestvéremet, és ezzel azzal járt, hogy bizony alkalmanként megölelgettem.
− Mehetünk? – intettem a bejárat felé, aztán rászóltam Césarra, hogy legalább addig akadjon le Benjiről, amíg el nem engedem őt a park területén.
− Jól telt a napod? Hogy érzed magad? – kíváncsiskodtam, hiszen az elmúlt napokban a sulis projektem miatt kicsit elfoglalt voltam, arról nem is beszélve, hogy állandóan szökésben voltam a szüleim által szervezett vakrandik elől, így legfeljebb csak néhány üzenetváltásra volt alkalmam.
A vigyor levakarhatatlan volt az arcomról, ahogy César lelkesedése sem akart csökkeni. A parkban meg aztán teljesen megállíthatatlan volt. Egyáltalán nem bántam, hogy ennyire energikus volt, hiszen engem se véletlenül becéztek hurrikánnak. Együtt jártunk el mindig sétálni és futni, az évek során César annyira a szívemhez nőtt, hogy el sem tudnám képzelni az életemet nélküle.
Szerencsére, annyira összeszokott páros voltunk, hogy bátran el mertem engedni a kutyafuttatóban. Más kutyákkal jól kijött, egyedül a macskákat nem tűrte meg a közelében, és sok-sok tanítás után hallgatott a szavamra. Így leguggoltam, hogy megszabadítsam a póráztól – közben kaptam egy alaposan arcon nyalást. Más talán frászt kapott volna tőle, én kacagva töröltem le a nyálat az arcomról.
César elszabadult. Futott két kört, majd amikor úgy érezte, hogy kiélte a szabadságát, odakocogott Tomhoz, az orrával megböködte a lábát simogatást várva, majd visszatért Benji mellé. Én közben integettem a mellettünk elhaladó lánynak, aki vagy öt kutyát vezetett pórázon. Kevesen jártunk ide, ezért jobban ismertük egymást, mint mások a zsúfolt helyeken.

Ezek a kristályok nagyon szépek tudnak lenni. Addig eljutottam már, hogy kvarcizé. Lelkesen nem értek hozzá és nem is ez a dolgom, sokkal inkább az, hogy elrendezzem. Nem igazán az én feladatomnak kéne lennie, párszor már lehurrogtak, hogy azt azzal oda nem rakom, mert az nem az. Hát honnan tudjam én, hogy fekete és fekete között van különbség? Talán egyedül az ónix az, amit meg tudok különböztetni. Vagy pont, hogy nem, azt hiszem a múlt héten is teljsen mást tettem közéjük. De ma csak én vagyok és eléggé lerámolták a készletet.
- Pirooooos... rád engedem Benjit, ha belefe... - és belefekszik a kosárba, ami ki is szakad, mert azért egy macska nyújtózkodását már nem bírja ki. Egy ideig tartottunk attól, hogy lenyeli a kavi...izé kristályokat, de inkább csak feküdt rajtuk, vagy játszott velük, így az aggodalom abbamaradt.
- Segítesz szétválogatni is? Hamupipőke - merthogy ezzel így felborított három, ugyanolyan kék kristályt tartalmazó kosarat. - De ne söpörd a lábaddal a többi közé, te szerencsétlen - most már nevetek és inkább kiveszem a henteregni készülő fekete macskát. Ugyan minek haragudnék rá, mikor olyan ártatlanul néz rám?
A mobilom rezegni kezd, megfordítom az asztalon.
- Hoppá - Sophie lép a kosarakhoz, majdnem összekoccanunk.
- Menj csak, majd szétválogatom.
- Köszönöm, nekem egy hétbe is beletelne, ha nem életem végéig válogathatnám - tekintek rá hálásan.
- Megyünk, Benji - Benji már odament a pulthoz a mobil csörgésére, majd leül, megvárva, míg ráteszem a hámot, és egy lasztit dobok felé, itt nem tárolhatunk kutyanyálas lasztikat, így mindig van új. Szerintem tőlem gazdagszik meg az összes kutyalabda játékgyár.
Benji előbb kezdi a farkát csóválni, hogy észrevenném Sierrát és Césart.
- De jó szemed van - simítom meg fejét.
Ahogy a nyakamba borul, elengedem a pórázt és átkarolom mosolyogva Sierrát.
- Szia! Sikerült hát! - Hagyom, hogy Benji és César üdvözöljék egymást, régóta ismerik egymást és Benji tudja kezelni a többi kutyát.
Sierra kész energiabomba, és nem olyan értelemben, hogy leszívna. Éppen ellenkezőleg: feltölt, s némi reménnyel is. Bár még mindig nem megy emlékezni, akárhogy is szeretném.
- Persze! - tekintek rá, majd előveszem a labdát. - Csak ezt hoztam magammal.
- Nagyon jól, köszönöm. Piros feldobta azzal, hogy belefeküdt az egyik kristályos kosárba, széttörte, majd meghengergetőzött az egészben - nevetem el magam. - S neked? - Tekintek rá kíváncsian, miközben Benjiről leveszek mindent, hadd élvezze a rohangálást.
- César rakétát reggelizett? - Nézek Sierra kutyája után, Benji közben próbálja az iramot tartani vele. Teljesen felpörgött az egésztől. - Hasonlít valakire - sandítok Sierrára. Nagyon egymásra találtak, César és ő, tökéletesen ugyanolyan... ciklonok. Mire kettőt pislogok, addigra már körbe is rohanták az egész bolygót.
- Szia César! - Megsimítom a fejét az üdvözlő böködésre, majd hagyom, hogy ismét körberohangálja az egész futtatót, nem is egyszer. Benji meg fogalmam sincs, merre rohangál, teljesen megveszett a boldogságtól. - Látom, nem csak Benjinél szeretetforma az arcon nyalás - mosolygok.
Az öt kutyára csak felvonom a szemöldököm, de azért én is integetek.
- Most már sajnálom, hogy csak egy lasztit markoltam fel - tartom a kezemben szomorúan a neonzöld lasztit.
- Mikor voltatok kint itt Césarral utoljára? - folytatnám, de meg kell, kapaszkodjak az egyik padban, ahogy száguldás közben, nem tudom, Benji vagy César, kisodródott farral eltalálja a lábam. Elnevetem magam.
- Nem is tudtam, ennyire veszélyes itt lenni! Jaj, képzeld... nem olyan régen majdnem a hattyúk után akart ugrani a parkban... és majdnem magával rántott valakit...

Tomnak esélye nem volt kikerülni az ölelésemet, ha emlékezett volna rá, akkor mindig alaposan megszorongattam azokat az embereket, akiket szerettem. Nem úgy, mint egy-két szaktársamat, akiket üdvözlésképp úgy hátba szoktam vágni, csoda, hogy nem esnek el olyankor a saját lábukban. De Tomot soha nem akarnám bántani, így ő a hirtelen természetemnek a szebbik oldalát tapasztalja meg, ami tele van mosolygással, pörgéssel és bizony ölelésekkel.
− Ennek örülök. A harmadik üzenet után már azt hittem, eltévedtetek – vigyorogtam rá, miközben César odaszaladt megszaglászni Benjit. – A szél ellenére egész jó idő van a kutyasétáltatáshoz. Boldog vagyok, hogy nem egyedül kellett jönnöm.
Egyébként sem szerettem egyedül lenni. Mi volt abban az élvezet, ha nem volt ki figyeljen rád? Én pedig szerettem a rivaldafényt, ezért is tartoztam a legharsányabbak közé a barátaim közt.
− Váó. Nekem totál kiment a fejemből, hogy hozzak bármit is – túrtam a hajamba nevetés közben. Pedig gyakran előfordult, hogy mi is labdáztunk, vagy olykor-olykor hajlandó voltam elhozni egy frizbit is. – Már megszoktam, hogy César általában kifárasztja magát a szaladgálással.
Tényleg így volt. Egyszer kellett elengednem, és ha nem velem játszott, akkor a többi kutya körül ugrált, vagy éppen másoktól kunyerált egy kis ételt, vagy kiharcolta, hogy megsimogassák. Olyan közvetlen volt, mint én. De egyáltalán nem bántam, hiszen nem tudnék mit kezdeni egy agresszív kutyával. César közelébe még az igazán kicsi gyerekeket is oda merem engedni, mert legfeljebb alaposan összenyalja őket, ahogy az imént velem is tette.
− Tehát feldobták a napodat – mosolyodtam el, bár én annyira nem értettem a kristályokhoz, de egyre inkább azt éreztem, hogy jósláshoz kell folyamodnom, miként szabadulhatnék meg a szüleim kiszemeltjeitől.
− Mi is jól vagyunk, köszi. Apa tegnap indult el valami konferenciára, így anya unalmában a hétvégére újabb vakrandit szervezett nekem valami barátnőjének az orvostan hallgató fiával, és hát… Képzelheted, hogy mennyi kedvem van hozzá… − forgattam meg a szemeimet, mert eddig akárhányszor próbálkoztak a szüleim találni nekem partnert, mindig mellélőttek vele. Abba pedig sose gondoltak vele, hogy én lehet nem egy savanyú orvosra, egy beképzelt mérnökre, vagy egy tudálékos jogászra vágyom.
− Ő mindig ilyen – nevettem el magam, és Tom következő szavain még jobbakat derültem. – Ez így van. Le sem tagadhatnánk egymást – kaptam el egy pillanatra a rohangáló Césart, és alaposan megölelgettem. César volt apa ajándéka, amikor ideköltöztünk Los Angelesből, és nála jobb társat nem is kaphattam volna.
Eleresztettem Césart, aki természetesen pontosan annyira szerette, ha vele foglalkoztak, mint én, ezért nem bírta megállni, hogy ne zsebeljen be némi szeretetet Tomtól. Amikor Tom megsimogatta a fejét, vidáman vakkantva csóválni kezdte a farkát, aztán huss! Ismét futni kezdett.
− Hát, nem is sokan bírják elviselni. Képzeld, van egy szaktársam, aki szabályosan rosszul van attól, amikor azt mesélem neki, hogy Césart puszilgatni szoktam – nevettem vidáman, bár esküszöm, sose értettem az ilyen embereket. Persze, a csaj sápítozott egy sort a baktériumokról, de eddig senki nem halt bele abba, hogy nyomott a kutyusa fejére egy puszit.
− Ő Lia. Nem tudom mennyire emlékszel rá, de mások kutyáit szokta idehozni. Amolyan mellékállás neki – magyaráztam Tomnak a tekintete láttán.
− Ugyan! Ne sajnáld! Legalább megküzdenek érte. César úgyis szeret versenyezni. A végén még hamar elunná magát – érintettem meg Tom karját, hogy ne bámuljon ilyen szomorú kismacska tekintettel a labdájára, mert a végén még én is elszomorodok.
− Itt? – Egy pillanatra befogtam a számat, mert igencsak el kellett gondolkoznom a válaszon. Miközben Tom megkapaszkodott az egyik padban, addig én ugyanannak a tetejére másztam fel. – Hú, talán két hete. Mostanában sokat kellett tanulnom, meg anyuék is folyton szerveztek mindenféle hülyeséget, úgyhogy csak a környékünkön sétáltunk olyankor.
Meg reggelente elcipeltem futni, mert César nélkül nem mentem sehová, ha kocogásról volt szó. Egyrészt az ő dagadt bundás testének is jót tett a mozgás, másrészt én is nyugodtabb voltam, mert tudtam, hogy bárkitől megvéd, ha kell.
− Annyira nem vészes szerintem, csak rég látták egymást – mosolyodtam el, és alaposan kinyújtóztattam a lábamat. Nagyjából ebben a pillanatban César rosszul vette be az egyik kanyart, és belesodródott az egyik bokorba. Kitört belőlem a röhögés, és meg kellett kapaszkodnom a pad támlájában, különben dobtam volna egy hátast.
Césarnak nem esett baja. Kimászott a bokorból, és úgy folytatta, mintha az imént mi sem történt volna.
− De… Hogy mit csinált? Hogy történt? – vándorolt át a tekintetem a kutyákról Tomra, miután végre sikerült abbahagynom a nevetést, és lehetőségem volt érdemben lereagálni a szavait.

A mosoly szélesedik és a jókedvem is erősödik, ahogy átölel, kis híján felborítva, amit egyáltalán nem bánok. Finoman megszorítom, jelzés értékűen, majd elengedem. Szeretek érinteni, de furcsa érzéseim vannak olyankor.
- Üzenet? - Nézek rá döbbenten, majd előveszem a mobilom. - Tényleg... ó... azt hiszem lenémítottam véletlenül, ahogy beleraktam a zsebembe a telefont. Nem akartam, hogy aggódj, sajnálom - nézek rá bocsánatkérő mosollyal. - César itt van... - a kutya vihánckodása csak egy dologra utal. - Testben mindenképpen. Jókedvben valahol a csillagok között, a világűrben - mosolyodom el újfent.
Nem nagyon vágytam emberek közé. Leginkább az zavart, hogy szóba kerül a múlt és arról nyilatkozni, hogy nem ismerem azt, kényelmetlen elmondani. És az emberek is hamar lemerítenek. Az állatokkal és egyedül sokkal jobban szerettem lenni.
- Csak egyet hoztam - szomorodok el. - De hátha nem sértődik meg Benji, hogy más is játszik a lasztival - nevetem el magam. Benji nem volt önző, egyedül az egyik plüssjátékra háklis, ha más hozzáér. Nekem sem engedi, így akkor szoktam elvenni tőle, kimosni, ha éppen hét méter mélyen aludt. És nem a plüssön. - Benjinek kevés a rohangálás. Szereti, ha figyelnek rá, és meg is értem - hiszen úgy nevelték, hogy figyeljen az emberekre. Cserébe jogosan várja el szerintem, hogy amikor játék van, akkor körülötte forogjon a világ.
- Meg a kínos kérdőjelet. Életem végéig nem válogatnám szét azokat a kavicsokat. Nekem mindegyik .. kék - nevetem el magam zavaromban.
- De miért jó a vakrandi? És miért nem hagynak békén? - Már kérdeztem párszor, de még mindig nem értem meg ezeket a viselkedéseket. Sierra azt választ magának akit akar. Szerintem. És amikor akar. - Szerintem... semennyi - értek vele egyet. Nekem sem lenne.
Figyelem a random szeretgetést és hogy mennyire is boldogok együtt, örülnek egymásnak,  még akkor is, ha César két másodperc múlva már el is feledkezik rólunk. Igaz, Benji is, de látom, ahogy időnként felém pillantgat, mintha megnézné, ott vagyok-e, ahol két másodperccel korábban voltam. - Egymásnak teremtődtetek - bólintok. Kedvelem Césart, ezt a mozdulatom is jelzi, a tekintetemmel együtt.
- Hallottam esetekről, amikor valóban gond. De hát, ez mindenben benne van. És ha ezzel szereti kinyilvánítani a szeretetét - engem inkább csak meglepni szokott ez a hirtelen örömkifejezés és Benji az arcon nyalás mellett a kezemet is szereti nyalni és harapdálni. Annyira óvatosan, hogy még  a szája is megremeg, nehogy megsértsen.
- Lia? Ismernem kéne? - Integetek ugyan a nő felé, és mosolygok, de fehér lap nekem. Mostanra már könnyebben kezelem, hogy nem emlékszem olyanokra, akik engem igen. Zavarba jönni még zavarba jövök.
- Nem fognak összeverekedni rajta, abban biztos vagyok - mosolygok Sierrára, felpillantva a labdáról, ahogy a karomhoz ér. Pedig tényleg nagyobb móka lenne, ha eszemben lett volna, hogy hozzak még egy lasztit.
Felpillantok Sierrára, ahogy felmászik a padra. Lehet, nekem is azt kéne tennem, de onnan nagyobbat esek, és itt legalább meg tudom fogni a padot is, padló helyett.
- Tényleg. Hogy megy a suli? - Most nem kérdezek arra, mit találtak ki neki a szülei, rá bízom, hogy akar-e róla beszélni.
- Az igaz - ismerem el. - Lehet, sűrűbben kéne találkozniuk. - És így nekünk is, ezt egyáltalán nem bántam volna. Érdeklődéssel vonom fel az egyik szemöldökömet arra, ahogy César beérkezik a bokorba, és bár egy pillanatra látom a zavarát, a lelkesedése nagyobb, hogy éppen szabadon van és nagyban játszhat. Sierra nevetésére én is elnevetem magam. César mellett sem lehet unatkozni.
- Néha rájön az ötperc - lanyhul a nevetésem mosollyá. - Fel szokott mindenhová ugrálni, nem szoktuk megakadályozni, szabadon járhat-kelhet. Vannak kedvenc helyei. Például, képzeld, szeret a babák mögé feküdni a polcon. Persze, mindig le kell vernie egyet. Kész gyűjteményem van a rosszalkodásairól. És az az ártatlan arc...

Egy hosszas ölelés után szabadjára engedtem, hiszen az apró szorítást érezve eszembe jut, hogy lehet neki egy kicsit kellemetlen ez a szituáció. Csak hát hajlamos voltam elfeledkezni arról, hogy mások talán nem értékelték annyira, ha a nyakukba borultam, viszont Tom eddig nem panaszkodott érte.
− Á, semmi gond – legyintettem vigyorogva. – Van olyan haverom, akit egy órán keresztül kell hívogatnom, hogy utolérjem, szóval már megedződtem.
Nem árultam el neki, hogy egy picit aggódtam érte, mert hiszen még csak az kellett volna, hogy egy ilyen szép napon kellemetlenül érezze magát. Meg hát, az én idegszálaim is túlélték, ő is előkeveredett, szóval felesleges volt többet stresszelni ezen.
− Nem is tudom mikor láttam utoljára lehangoltnak – kuncogtam, mert hát ez a kutya tényleg olyan lelőhetetlen energiabomba volt, mint én. – Ó, várj! Tegnapelőtt elég kétségbeesetten nyomta a fejét a fürdőszoba szekrénynek, azt hitte, hogy ha ő nem lát engem, akkor én sem őt, és megússza a fürdést.
Aztán végül a berendezés mellett én jártam pórul, mert akármennyire is igyekeztem megtörölni őt, egy ideig mindenhol csak a vizet rázta a bundájából. Szerencse, hogy anya nem volt otthon, mert lehet sikítófrász tört volna rá, amikor César anyu kedvenc foteljét foglalta el bosszúból a vizes testével. Úgy kellett megbirkóznom vele, hogy le tudjam szedni onnan.
− Figyelj, tényleg nem baj. Én voltam feledékeny. Ha pedig Benji nem értékeli annyira, akkor majd futkározok én Césarral, az is bőven elég neki. – Nem akartam őt szomorúnak látni. Biztos tele lehetett kétségekkel, és sok minden furcsa volt a számára, de ezért is igyekeztem néha kimozdítani őt, hátha idővel szép lassan visszatér minden emléke.
− Hát, Benji kicsit másabb, mint César. Ő a maga módján imádnivaló. – És ha épp erre járt volna, akkor Benjit is elcsíptem volna egy kör szeretgetésre. Imádtam az állatokat, a kutyákat és a lovakat mindenek felett, bár nem hiszem, hogy sokan értékelték volna, ha New Yorkban egy lóval mászkálok, ezért is kaptam a költözéskor Césart.
− Ha legközelebb ilyen gondod adódna, csörögj rám nyugodtan – nevettem Thomasszal együtt. – Egyrészt, szívesen segítek, másrészt érdekel az ezotéria. Lehet, hogy jósoltatnom is kellene.
Elméláztam egy pillanatra, bár kételkedtem benne, hogy bármiféle jóslat szerint a szüleim végre leakadnának rólam, de attól még szép gondolat volt.
− Csak… Aggódnak értem. Mióta elköltöztünk Los Angelesből, azóta nemigen volt tartós kapcsolatom, és ilyenkor jönnek a szokásos dumával, hogy de szép és okos lány vagyok, nem értik miért nincsen senkim… Aztán hozzáteszik azt, hogy ők évről évre öregszenek, és csak a legjobbat akarják nekem, emiatt úgy vélik, hogy ha találnak nekem egy orvost, mérnököt, jogászt, politikust, informatikust, vagy bárkit, aki sok pénzt fog keresni, azzal biztosíthatják a jövőmet. Csak közben azt felejtik el, hogy nem vágyok sem egy örökké leterhelt orvosra, egy karrierista jogászra, egy savanyú mérnökre, egy utálatos politikusra, vagy éppen egy begyöpösödött informatikusra… Így aztán a vakrandikról rendszerint menekülni szoktam – avatom be a dolgokba, hiszen értettem én a családom aggodalmát, de… Nem ez volt a megfelelő megoldás a helyzet kezelésére, különben is, majd azzal fogom leélni az életemet, akivel én szeretném. Azt se bánnám, ha nem lenne pénzes, csak tényleg mellettem legyen, amikor szükségem van rá.
− Pontosan! Ezért szoktak mindig kimenekíteni! – vigyorodtam el. Már egészen jól működő forgatókönyvem volt erre. – Kicsit sajnálom őket, de… Elsőre meg tudom mondani, hogy nem passzolunk – vontam meg a vállamat közvetlenül azelőtt, hogy Césarral kimutattuk volna az egymás iránti szeretetünket.
− Látnod kellett minket! Apu egyik kutyatenyésztő barátjánál voltunk, egy teljesen másik kutyát szemeltünk ki magunknak, de César addig nyaggatott, addig piszkált, és járt a nyomomban, amíg végül meg nem győzött. És egyáltalán nem jártam rosszul vele – idéztem fel az első találkozásunk emlékét, amikor még ez az óriás is pici volt még. Legalább is, sokkal később, mint most volt. Jelen pillanatban bármilyen gyanútlan embert ledöntött volna a lábáról, akkorára nőtt.
− De az a csaj a nyál miatt húzza a száját. Egy tipikus liba – fintorodtam el, ezzel is jelezve, hogy az illetőt egyáltalán nem zártam a szívembe. Sőt, szívesen fejbe dobtam volna a legújabb iPhone-jával, amit csak azért sírt ki apuéktól, mert új széria volt.
− Nagyon ritkán váltunk vele egy-két szót, de annyira én se ismerem. Csak tudom, hogy mások kutyáival jár ide. Meg azt is tudom, hogy szereti a burritót – vontam meg a vállamat, miközben már a pad tetejével szemeztem.
− Biztos nem. César elfoglalja magát, ha kell. – Meg, ha egyszer azt mondtam neki valamire, hogy nem, akkor felhagyott az erősködéssel, tehát, ha Benji nem szeretett volna osztozkodni, akkor majd én elszórakoztattam a cseppet sem kis kutyámat. De egyelőre César jobban élvezte a póráz nélküli szabadságot, ezért is kapaszkodtam fel a padra.
− Egész jól. Mivel imádom a filmeket, ezért nincs ezzel problémám. Az nagyobb dilemma számomra, hogy szeretnék operatőrködést is meg rendezést is tanulni. De szerintem a rendezői szék jobban állna nekem, tekintve, hogy szeretek dirigálni. – A tanulás tényleg nem okozott számomra fejtörést, hiszen ilyentéren tényleg azt csináltam, amit szerettem volna. Legalább a szüleim ezen a területen tekintettel voltak gyermeteg vágyaimra.
− Hát, ha nem vizsgázok, vagy nem lep el a sok beadandó, akkor bármikor szívesen összefutok veletek – mosolyogtam rá, hiszen családtag volt, ráadásul abból a fajtából, aki nem beszélt bele az életembe. Meg ki tudja… Talán tényleg segítene neki is, ha olyan helyekre járnánk, ahol korábban megfordultunk.
A gondolataimból César Forma 1-es pilótákat megszégyenítő kanyarbevétele zökkentett ki, de olyannyira kitört belőlem a röhögés, hogy majdnem leestem a padról. Imádtam ezt a kutyát, nem is tudom, hogy mire mentem volna nélküle.
− A babák mögé? – vontam fel a szemöldökömet, hiszen nem értettem, hogy Benji mégis mit találhatott olyan érdekesnek a babákban. Igaz, a legnagyobb problémám az volt, hogy régen jártam a boltban, így valamiért a babákat automatikusan a felső polcokra képzeltem, így az egész mese kicsit szürreális élményt nyújtott elsőre.
− Ó, igen, ismerem azokat az ártatlan nézéseket! – helyeseltem, hiszen a kutyák mindig is jól tudták miként lágyítsák meg az ember szívét, ha valami rosszaságot csináltak. – Nem tudsz haragudni rá, ugye? Nyugi, én se tudnék. Ravasz kis dögök – vigyorogtam, aztán körbepillantottam, hogy mégis merre járhatott César.
Kiabálnom kellett neki, hogy tolja vissza a hatalmas bundás seggét a közelembe, ugyanis egy szuicid hajlamú macskát sikerült felkergetnie az egyik fára. Persze, nem hallgatott rám, így leugrottam a padról.
− Egy pillanat – mosolyogtam bocsánatkérően Tomra, aztán César után eredtem, akit csak hosszas imádkozás után tudtam elhozni a macska közeléből.

Továbbra is bocsánat kérően tekintek rá.
- Jó, de mégis... azért nem véletlenül hívtál annyiszor. - aztán rájövök, hogy olyan dologhoz ragaszkdom, amin Sierra talán már át is lendült. Legalábbis, remélem. A felismerés után a mosolyom is örömtelibbé válik.
- Szerintem még alvás közben is mosolyog. - aztán felnevetek. - Nem szeret fürdeni? Mintha Pirost látnám! Az a szokása, hogy csak a fejét dugja el és onnan kukucskál ki néha nagy izgatottan. Mert, ha ő nem lát minket, akkor szerinte mi sem látjuk őt. Az már részletkérdés, hogy a teste többi része meg abszolút látható, mert azt nem tudja eldugni. - nevetek tovább. - Van ilyen videom is, és haláli.
- Oké - megint túlpörgök a témán. Néha szokásommá válik. Egyfojtában attól tartok, hogy teher vagyok mások számára, s nem csak a rohamaim miatt. Ezért akartam minél előbb lábra állni, önellátó lenni és nem támaszkodni senkire. Mégis, valahol a környezetemre szorulok még mindig, legfőképpen emlékek terén. Talán lehet, azért felejtettem el, hogy újra kezdjek mindent? Nem akarok.
- Másabb - értek egyet vele. César valószínűleg halálra unná magát velem, Benji pedig pont akkor aktív, amikor valóban szükségem van rá. Sierrát nagyon szereti, nem csak ismerkedésként tesz hozzá egy-egy kört, hanem követeli a szeretetsimogatást.
- Eljöhetnél - tekintek rá. - Bármikor betérhetsz, ha úgy tartja kedved, vagy van időd. Biztosan jobban eligazodnál benne, mint én ... valaha - furcsán hangzik tőlem, már csak két okból is. Az első, hogy valóban nem érzem magam odavalónak. Mindenki járatosabb ezekben az ezo dolgokban, mint én, másrészt pedig a valaha pusztán csak két és fél évre korlátozódik vagy legalábbis háromra.
Komolyan tekintek rá, míg válaszol.
- Értem őket, persze... - gondolkodom el. - Szeretnek, ez nyilvánvaló. Idővel megértik, hogy ez a te dolgod. Remélem, hogy ez miharabb megtörténik. Te kire vágysz? Ha vágysz egyáltalán - találkoztam eddig pár emberrel, akik sokkal jobban el voltak magukban, mint párkapcsolatban. Én nem tudom, mit szeretnék ebben.
- Jó szíved van, azért - mondom ki a véleményemet róla. Szerintem az egész világ kicsi, hogy beleférjen az övébe. Még azt sem értem igazán, miért akart velem lenni. Nincs miről beszélgetnünk. De ezen kételyeimet jó messzire ástam, nem mondtam ki.
- Ezek az igazi találkozások - nevetem el magam. - Benji sem nekem lett volna eredetileg. De kiszökött a hátsó részből, miközben várakoztam és először azt hittem, valaki másé kóborgott el, úgyhogy beszélgeni kezdtem vele. Ő meg csak figyelt, s rátette a fejét a combomra. - Nagyon jó emlék. Az a szeretet és figyelem, nyugalom, megértés, ami belőle, felőle áradt, már nagyon kellett nekem, mint egy korty víz.
- Valahol igaza lehet. Nagyon ritka, hogy bele lehessen halni, de egy férfi azért halt meg, mert megnyalta a kuyája. Kiderült, volt egy ... akármi a nyálában, amire nem volt elég erős az immunrendszere. De ez ritka, szóval... - engem nem zavar.
- Igen? Az már nem annyira nem ismerés - legalábbis nekem. - Te szereted? - Mert én még azt sem tudom. Szerintem nem ettem még olyat. Annyit tudok, hogy étel.
- Akkor ő is jó nagy értelemmel van megáldva - szerintem, ha valaki így enged, az sokat elmond valakiről. És Césart imádtam.
A dirigálásra elnevetem magam.
- Nem inkább csak nyüzsögni? Szerintem a képi világod is szép - amit eddig mutatott belőle. - Miért a film és nem a színpad? - Már a színpad sem vonz, nagyon rossz emlék volt az a próbálkozás, nagyon sokáig nem tudtam feldolgozni.
- Nem kötelező - mentem azonnal a helyzetet, úgy érezve, hogy finom kikerülése ennek az egésznek. - Csak ha szeretnéd - egyik félelmem, hogy nagyon ráakaszkodok valakire és nem hagyok számára életteret.
- Igen - bólintok. - Eddig is tudtam, hogy szeret Piros sokfelé elbújni, külön meg kellett keresni zárás előtt. De a babákat nagyon szereti. Egyet kifejezetten. Azt állandóan lelöki.
Kiveszem a mobilt a zsebemből és megmutatom neki a legutolsó nézéseket, mind Pirosról, mind Benjiről. Benji a bögréimet szereti fogyasztani, meg a zoknijaimat. Ma reggel a fiókból húzta ki a felét és szórta szét, majd feküdt rá. Nehogy meglássam. És rajtuk fekve néz rám, vagyis a kamerába, teljesen ártatlanul.
A kiabálásra elnémulok és a szívem a torkomban dobog, s mintha valaki nagyon félne, rajtam kívül. Figyelem, ahogy rendre inti Césart, addig lenyugszom és Benji is jön hozzám, a combomra téve a fejét. Így mindig meg tud nyugtatni. Simogatni kezdem a fejét, s halkan megköszönöm neki, hogy nem kergette meg a macskát.

− Jaj, nyugi már! Csak türelmetlen vagyok. A haverom, Lucky megmondhatója, hogy már-már erőszakosan zaklatok embereket, amíg fel nem veszik a telefont – nevettem fel vidáman. Persze, az is benne volt a pakliban, hogy aggódtam, hátha Tom eltévedt, de hát nagyfiú volt és létezett már GPS a világon, szóval ennyire nem kellene kellemetlenül éreznie magát a történtek miatt.
− Nem. Alvás közben röfög meg nyáladzni. Imádnivaló – kacagtam továbbra, és már elő is kotortam a telefonomat, hogy a legújabb videót megmutassam Tomnak, ahol César éppen húzta a lóbőrt. Esküszöm, tovább kép és videó volt a telefonomba elmentve a kutyámról, mint saját magamról, de hát valakinek a cuki kutyás képekkel is hódítania kell Instán. – Nem igazán, de annál jobban szereti összekoszolni magát. – És ezzel egy pillanatra el is kaptam Césart, és jól megszeretgettem azt a bolond fejét.
− Megmutatod? – kérdeztem vigyorogva, hiszen nem emlékeztem rá, hogy valaha is láttam Pirost olyan állapotban, és ha már én is mutogattam videókat, akkor Tom is nyugodtan tegye. Én szerettem ilyeneket nézni, közben pedig mindig jókat nevettem, hogy mennyire cukik is a házikedvenceink.
Így hát nem csoda, hogy a mai napunk témája Benji és César. Benjit is képes vagyok elkényeztetni, csak annyira van szükség, hogy a közelembe somfordáljon, és vele is megosztom a szeretetemet.
− Ó, szívesen! – csaptam össze az ajánlatra vidáman a tenyereimet. – Amint meggyőztem anyáékat, hogy ne tervezzenek nekem aznap vakrandit, megyek is!
Régebben, mármint amikor ideköltöztünk, sokkal többet jártam Tomék felé. Mostanában a suli meg anyáék őrültsége miatt gyakran örültem, ha Lucky-val együtt tudtam lógni, vagy éppen elvihettem egy kör sétára Césart.
− Persze, én is értem, hogy csak a legjobbat akarják nekem, de na – vontam meg a vállamat. Mert attól, hogy valami agyatlan fickót a nyakamba sóznak, akinek sok pénze van, attól én még nem leszek boldogabb. Tom kérdése azonban meglepett. Hirtelen nem is tudtam választ adni neki, aztán csak megvakartam a fejemet, és zavartan így szóltam: − Igazából, nem tudom. Legyen jóhumorú. Ne vegyen mindent véresen komolyan, legyen támogató és hagyja, hogy én is támogassam. Kezeljük egymást egyenrangú partnerként, fogadjuk el egymást olyannak, amilyenek vagyunk, és… Másra nem igazán vágyok. Nem akarok gazdag lenni, vagy befolyásos… Egy egyszerű, hétköznapi életet szeretnék megosztani valakivel, aki hajlandó leélni velem az életét – változott át a zavarom egy romantikus mosollyá, de hát a mai világban igen ritka volt ilyen pasira akadni. Meg ha találtam is volna valakit, akit „rangomon alulinak” titulálnak, akkor meg azt hallgathattam volna anyáéktól, vagy annyira felhúztak volna vele, hogy megszakítottam volna a szüleimmel a kapcsolatot. És hát egyiket se akartam. De egyre inkább arra jutottam, hogy ami a szüleimnek jó, az nekem nem, és fordítva.
− Pff... Ugyan – röhögtem ki, és nyomatékosításként hatalmasat legyintettem arra, hogy jó szívem lett volna. Egyáltalán nem gondoltam ezt magamról, mert ismertem magam, és nem szoktam mézesmázos lenni, vagy álszent másokkal szemben.
− Ahww. Ez tényleg aranyos történet. – Szinte láttam magam előtt az egészet. Úgy, ahogy Tom mesélte. Ők ketten remek kis párost alkottak együtt.
− Szerintem csak szimplán ostoba – vontam meg a vállamat, és ha César épp nem a park túlsó felében randalírozott volna, akkor most egy hatalmas puszit nyomtam volna a fejére.
− Úgy értem, nem igazán szoktunk beszélgetni. De egyébként az a kaja mennyei! Majd mutatok egy helyet, ahol isteni a kaja! Csak az kicsit messze van innen. – Tényleg nem sokat szoktam beszélgetni az ittlévőkkel. Legalább is, régebben gyakrabban tettem, mostanában csak hamar letudjuk Césarral a kötelezőt, és megyünk is haza. Ezért is esett jól, hogy Tom csatlakozott hozzánk.
Ezután a tanulmányaimról meg a jövőmről kezdtünk beszélni. Arra, hogy szeretek nyüzsögni csak nevettem. – Mindkettőt szeretem. De az a legjobb, ha én dirigálok, és a többiek a parancsomat teljesítve nyüzsögnek – vigyorodtam el.
− Hm… Jó kérdés, de szerintem a filmekkel nagyobb közönséget el lehet érni, mint a színpaddal.
− De szívesen találkozok veletek! Csak Isten a megmondhatója annak, hogy mennyire tele vannak a mindennapjaim – hallattam egy keserves nevetést. Néha szerettem volna legalább egyetlen egy napot, amikor nem kellett volna semmit se csinálnom, csupán egy nagy adag jégkrémmel és Césarral elfeküdni a kanapén, és mást sem csinálni, csak sorozatozni egész nap.
− Kicsit fura, hogy mindig ugyanazt löki le, nem? – ráncoltam össze a homlokomat, amikor már Piros szokásait meg a boltban lévő holmikat taglaltuk. Nekem legalább is fura volt, hogy kipécézett magának egyet.
Aztán egy hatalmas kanyarral végül, de visszatértünk az állatainkhoz, és teljesen meglágyították a szívemet azok a képek. Imádtam az állatokat, nem is értettem, hogy miért nem akartam inkább állatkertet vagy cirkuszt vezetni.
De hát minden jó véget ér egyszer, ez esetben a drága kiskutyám okozta ezt. Elvégre, César és a macskák ősidők óta háborút folytattak egymással, épp ezért kellett magam mellé rendelni a bundás barátomat, és nehogy megszökjön, beleakasztottam a pórázt a nyakörvébe.
− Ne haragudj… Csak néha olyan nehéz elvonszolni a macskák közeléből – húztam el a számat, és ugyan César eddig még nem tette, de néha attól féltem, hogy kinyuvaszt egy szőrzsákot.

Felemelem a kezem megadóan, fülig érő mosollyal.
- Oké - a nevetése jókedvre derítő, így nem csak szavainak mosolygok szélesen.
- Röfög? - Csodálkozom el, majd César felé tekintek. - Hanggal együtt vedd fel, kérlek, legközelebb, ezt hallanom kell. - Az a röfögés, arra már nagyon kíváncsi vagyok!
- Ááá, Benji a homokban hempereg minden fürdés után, ha otthon fürdetem meg.
Benji elveszti a képet, merre is César, keresi, látni, ahogy értetlenül körbenéz, majd farokcsóválva liheg rá, hogy menjen már.
- Fent van, mutatom is - szedem elő a mobilt. Ezeket egy idő után feltöltöm, mert nincs az a memória, amit a képek és a videók elbírnának. Vannak közötte ugyan nagyon furák is, mikor Pirost videóztam a polcon, de úgy veszem, a kamera torzított.
- Ezt a múlt héten játszotta el, a kertben. A meggyfa mögé bújt - nyújtom át neki a készüléket, hogy megnézhesse. Azt az állandó kikucsukálást, amit leművel, s közben a farka izgatottan rebben, hogy na most, most biztos nem látom!
Benji odáig van Sierráért, néha megböki az orrával, ahogy felénk tesz egy kört, s vigyáz arra is, hogy a nagy rohanásban ne sodorja el, s engem sem.
- Hozd el őt is. Egészen biztos megáll az ajtóban és nem jön beljebb - én sem jönnék, ha nem a testvérem üzlete lenne. Annyira távol áll tőlem. Viszont örülök, hogy legalább az alap dolgokban tudok segíteni, s vezetem a könyvelést.
A vakrandira elsőnek csak a szemöldököm vonom fel, még valahogy mindig nem értem ezeket a helyzeteket, de ez az én bajom.
Komoly érdeklődéssel hallgatom a válaszát. Már csak azért is, mert hiába alapvetően vidám természetű, lehet, éppen ezért szeretne megfontolt, komoly jelleműt társának.
- Az ilyen emberek ritkák manapság. Pénz, hatalom, nem számítanak - utalok őrá, s nem arra, akit magának gondol, hogy megfelelne.
Nem tudom, Elizabethtel azért házasodtunk-e össze, mert az érdekelt volna. Hiába mondják, nem, tudom, milyen az, mélyre temetni dolgokat, félelmeket, s nem kimutatni. S nagyon remélem, nem voltam olyan, mert már nem vagyok az, tudom. - Lehet, ennél több nem is kell egy kapcsolathoz - mosolyodom el.
Elcsodálkozom azon, nem tartja magát jószívűnek. Szerintem az, még akkor is, ha éppen védve magát, nem a kedvesebbik viselkedése jönne elő. Kell határt húzni.
- Igen - Benji szerintem érzi, hogy róla beszélgetünk, mert odagaloppozik hozzám és felfelé nézve, követeli a fejsimogatást és fülvakarást. Meg is adom neki. - Még hogy nem vagytok gondolatolvasók.
Fejemet ingatva mosolygok.
- Áhá! - így már értettem a válaszát. Néha vannak még értelmezésbeli gondjaim, de már az is kész csoda, hogy életben maradtam. - Kíváncsian várom!
Az étel is egy kép a másikról, benyomás, s kíváncsi vagyok Sierra milyen ételt kedvel.
- Á, érteem. Valóban, az sokkal jobb - legalábbis úgy értve, hogy őt értve. Bárkit rá tudna venni kedvességével, elevenségével, bármire, hogy tegye meg neki. Csak talán hirtelen elfelejtette, hogy nagyon törődő másokkal és nagyon tud szeretni. Vagyis egyáltalán nem önzésből tenné mindezt. Attól sokkal nagyobb szíve van.
- Ez igaz - bólintok. Mostanra már egyik sem megy. Keserű volt megtapasztalni, ugyanakkor nagyon drukkolok mindenkinek, aki erre a pályára lép. Ha tudja, ha érti, akkor nagyszerű művésszé válhat benne.
Megértem a nevetését, mégis, aggódok, hogy túl sok vagyok. - Megesik. Majd egyszer csak elfogynak a tennivalók. Césart meg sétálni vinni kell, nincs mese.
Tény és való, hogy eléggé kivételezett helyzetet sikerült teremtenem magamnak. Nem vet fel a pénz, de ha belegondolok, másnak ennyi sem jön össze egy ilyen baleset után. Így nagyon hálás vagyok, hogy ezek jutottak az életemben.
- Nem tudom. Talán lehet, ki néha mosni, lemosni. Lehet van valamilyen szag rajta, amit nem bír. Nem tudom. - Piros néha furcsán viselkedik a boltban, s van, hogy ha hazaviszem, otthon is egy hely felé mered.
A jelenet hirtelen történik. Ilyenkor csak azt teszem, amit tudok jelen helyzetben is: állok ott, ahol vagyok és próbálom értelmezni a történéseket. A macska. És a kutyával való örök barátság kifejeződése. Nem megyek a fa alá, majd lenyugszik a négylábú, s lejön, mikor jónak látja a lehetőséget.
- Azt hiszem, ideje lassan elindulni - Benji is odajön hozzánk, s én is ráteszem a pórázt, miután megsimogattam a füle tövét vakargatva.
- Annyira rá lehet állva a macskára, hogy nem fogja abbahagyni a nézegetését. Merre tartasz visszafelé? Mi már szerintem a bolt felé vesszük az utat.