5 évvel korábban:
A szemem nehezen nyílik ki, egy ideig csak pillogtatok, homályosan látok mindent. Mellettem valami élesen sípol, amitől szinte széthasad a fejem. A torkom száraz, szomjas vagyok. Jöjjön már valaki! Hol vagyok? Megpróbálok felülni az ágyban, de a belőlem kilógó csövek megakadályoznak benne. Az ajtó nyílik, és egy férfi lép be rajta. Orvos lenne?  Közelebb lép hozzám, és egy kis lámpával a szemembe világít, majd a mutató ujját ide-oda mozgassa. Követem a tekintetemmel, hiszen mi mást tehetnék? Kérdezni akarok, valamit, de hang nem jön ki a torkomon. Az a férfi elütött. Thomas... A fiamat akarom látni. - Hol.. - kezdek bele, aztán elhallgatok. Képtelen vagyok folytatni. Egyszerűen nem jön ki több hang a torkomon. Nyelek egyet, becsukom a szememet, aztán ismét kinyítom és az orvosra pillantok, aki éppen egy fecskendőt készít elő. Nagyon remélem, hogy nem nekem. - Hol... - próbálkozok ismét, de az orvos továbbra sem figyel rám, csak a dolgát végzi, mintha én ott sem lennék. Nekem mégis tudnom kell, hogy hol van a fiam. - Látni... akarom... a fiamat. - szólalok meg végül, minden szó után mély levegőt veszek. Az orvos végre rám néz, és abba hagyja azt, amivel az előbb annyira el volt foglalva.
- Mrs. Lawrence. Kérem nyugodjon meg. Csak most ébredt fel, több, mint két hétig kómában volt. Ne izgassa fel magát. - mielött megszólalnék, ismét becsukom a szememet, és próbálom felidézni a történteket. Minden annyira gyorsan történt. Thomast a babakocsiban taszítottam, aztán jött az az autó és... Veszek egy mély levegőt, kifújom, majd újból az orvosra nézek, aki aggódva figyel. Megpróbálok felülni újból, de a férfi nem engedi. Megrázom a fejemet, aztán ismét próbálkozok, de megint hiába.
- Steven.. - kiáltom a férjem nevét, abban bízva, hogy Ő majd segít, de minthiába. A szigorú orvoson kívül senki más nincs a szobába. Talán vele van a kisfiúnk, Ő vigyáz rá. Miért nincsenek most itt velem? Látnom kell Őket.
- A férjét letartoztatták. Nagyon sajnálom. A kisfiát nem tudtuk megmenteni, mi tényleg mindent megtettünk. Súlyos sérüléseket szenvedett, és még nagyon kicsi volt ehhez a műtéthez... A férje megölte azt az embert, aki elütötte Önöket. - mintha egy kést döftek volna a szívembe. Ez az ember megbolondult! A férjem sosem lenne képes megölni senkit. A kisfiam pedig... még annyira kicsi volt. Megrázom a fejemetet, aztán megfogom a kezemből kiálló egyik csövet és kitépem onnan, aztán ki a másikat is. A könnyeim patakzanak, az orvos pedig megpróbál vissza nyomni az ágyba, miközben azt hajtogatja, hogy nyugodjak meg.
- Hazudik! Eresszen el, megyek megkeresem a fiamat! Steven! - ordítom, aztán egy szúrást érzek, és minden elsötétül.

Napjainban:
A bárpultnál ülök és a pincérlány elé tolom az üres poharamat, jelezve, hogy töltheti a következő adag whiskyt, A lány először nem biztos abban, hogy ez jó ötlet, végül aztán mégis tölt. Helyes. 5 nyomorúságos év után úgy hallottam, hogy holnap kiengedik a híres Steven Lawrencet a börtönből, akire korábban mindenki felnézett, de a legjobban talán én. Híres boxoló volt, mostanra pedig egy gyilkos, aki a legnehezebb időkben hagyott magamra. 5 év alatt mindössze kétszer látogattam meg, és mind a kétszer csak azért, hogy elmondhassam, hogy mennyire gyűlölöm őt azért, ami történt. Amiért nem óvta meg a kisfiúnkat, és amiért nem ölt meg inkább engem. Mert nekem kellett volna meghalnom. - Igyunk Steven Lawrencre! - emelem magasba a poharamat, mire több kíváncsi szempár is rám néz. Néhányan aggódva, mások nevetve. Én meg mosolygok, közben pedig engedem, hogy lefojjanak a könnyeim. Az élet elég nagy szívás!